Siva Kultusza

Rudra „a bömbölő”, Śiva védikus elődje, a viharok és a villám vörös istene. Az árja istenek legdühödtebbike a vadonban él, koszos, haja csimbókokban lóg, hasa fekete, háta vörös. Szeszélyes és félelmetes haragú, ám Indrával és Varunával, a harci istenekkel ellentétben nem az istenek oldalán harcol. Mint a Jóga és a Pusztulás Urát, a védákban gyakran a ‘Śiva’ jelzővel illetik. Neki nem áldoznak külön ételt, csak a helyi isteneknek szánt engesztelési szertartások alkalmával vetnek neki is a földre egy falatot. Mint a szarvasmarhák és a gyógyszerek istenét áldozatokkal kellett engesztelni. Mint a villám vörös istene a hegyekben lakozó félelmetes istenség volt.

Félelmetes szerepeiben Rudrát vörhenyes vagy sötét képű férfiként ábrázolták, akinek zabolátlan természete van, gyilkosak az indulatai, csorog a nyála, akár egy vadállaté, és vadkanon lovagol. Az útonállók istene, a tolvajok ura volt, és az égi íjász, aki a halál és a nyavalyák nyilait lődözte az istenekre, emberekre és a jószágokra.

Agnihoz hasonlóan – akivel időnként azonosítják – Rudra sem csupán pusztított, hanem gyógyított vagy teremtett is. Ezért úgy is ismert, mint a jószág és a vad ura, bölcs és jótékony, a dal és az áldozatok ura, és mint isteni orvos, aki gyógyító művészetéről híres. Ebben a szerepében azt tartották róla, hogy olyan ragyogó, akár a Nap, fénylik, mint az arany, az istenek legjobbika és legszebbike. A gulyák uraként bika képében ábrázolták. Varuna ismeretlen ítéletei és ellenséges indulata ellen hívták segítségül, őt magát valamiféle bírónak tekintették, aki lesújt azokra, akik rosszat tesznek, és az erényeseket támogatja.

Agni

Mivel Rudra parancsolt a villámoknak, gyakran kapcsolatba hozták Agnival, a tűz istenével, aki egyben elvárta és elősegítette az áldozatok bemutatását. Mint a fény erejével kapcsolatos istent, gyakran kapcsolatba hozzák Indrával is, a Nap istenével. Ő az istenek királya, legyőzhetetlen a csatában: hamuvá égeti ellenfeleit. Ő az égetés istene, az erdőtüzeké, övé a jógázás során önsanyargatással létrehozott „hő” (tapas). [6]

Agni földi szülei a két fadarab, amelyeket összecsiholnak, hogy tüzet lehessen gyújtani. S mivel ezt mindennap meg kell cselekedni, Agni örökifjú – az örök élet birtokosa. A halandók világában mint villám, mint a gyomorban a táplálékot elégető tűz, valamint a házitűzhely lángja jelenik meg.

Legfőbb szerepe az áldozati oltáron égő tűzben való megjelenése. Elégeti az áldozatot elpusztítani akaró démonokat, s ő hívja meg az égi isteneket, hogy vegyenek részt az áldozatban. Végül ő az is, aki odaviszi az isteneknek az áldozatot, hogy egyenek belőle. Ezért gyakran ábrázolják kecskén, ezen az áldozati állaton lovagolva, vagy kecskefejjel, lángsugarakkal a háta mögött. Mivel az áldozat megtestesítője, a hit szerint Agni közvetít az istenek és a halandók között, ő az isteni pap, aki érti mind a földi, mind az égi dolgokat. Śiva örökölt méltóságként követelhette, hogy ő legyen a pap az istenek között, és hogy elismerjék isteni felsőbbrendűségét.

Indra viharisten, a mennykő forgatója, a vadzsráé, amit fegyverként hord a jobb kezében. Hirtelen haragú, csillapíthatatlanul szomjazza a szómát, a mámorító italt, amelyből erejét meríti. Mint az árja harcos királyok, ő is szőke, bőre napégetett vagy aranyszínű, lovon jár, vagy aranykocsit hajt.

Indra szilárdan védelmezi az isteneket és az embereket Vritrával, a démonnal szemben, aki a természet kegyetlen, démonikus oldalát személyesíti meg. Fáradhatatlanul küzd a démonok ellen – újra és újra legyőzi Vritrát, akinek vezetésével a dánaváknak sikerült megbolygatni az istenek és a démonok, a dévák és aszurák, a jó és a rossz, a világosság és sötétség közti, örök egyensúlyt. Indra kényszeríti a dánavákat, hogy az óceán sötét mélyébe meneküljenek vissza. Más démonok mesterkedéseitől is megvédi az embereket és állatokat.

Esőhozóként Indra már eleve jogot formálhatott rá, hogy termékenységistenként tiszteljék – a lingam-kultusz istene is. S mint kiáradó erő, ő a nagy folyók forrása is.

Śiva személyében egyesültek a védikus őseinek még a védikus kornál is régebbre visszanyúló tulajdonságai. Rudra egyik szerepe, melyben ő a szarvasmarhák istene – Paśupati –, kibővült azáltal, hogy magába olvasztotta a Vadállatok Ura szerepet is. Csakhogy a preárja Vadállatok Ura áldozatok bemutatását követelte, mivel az ádozat halál, ölés és erőszak bemutatása, rituális kapcsolatban van a növények és az állatok termékenységével. Śiva termékenységet adó szerepe ezért megerősödött azáltal, hogy a jógikus Vadállatok Urával azonosították, ugyanakkor hangsúlyos benne a kegyetlenségnek Rudrában megtestesülő fogalma. Így Śiva Bhairava, a „Rettenetes” szerepét kibővítve Śiva a termékenységhozó, a ‘teremtő jóságos’.

Ebben az értelemben Śiva pusztító szerepe elengedhetetlen Brahma teremtői szerepe mellett és ezért Brahmát gyakran Śíváénál alárendeltebb helyzetű istennek mondják. Ezért Śiva Mahadeva-ként („Nagy Isten”), Maheśvara-ként („Nagy Úr”), vagy Iśvara-ként, („Teremtő Úrként”) ismert. Legfelső teremtő erejének elismerése a lingam vagy fallosz tisztelete.

Indra

Kék testétől eltekintve, jó megjelenésű férfiként ábrázolják, akinek öt arca, négy karja és három szeme van. A harmadik szem akkor jelent meg Śiva homlokának közepén, amikor egy nap Parvatí játékosan eltakarta Śiva szemét, ezáltal sötétségbe borította a világot, és a pusztulás veszélyének tette ki. Śívának ez a harmadik szeme hatalmas fegyver, mert ha ezzel a szemével néz, tűzzel tudja elpusztítani ellenségeit. Ezzel a szemével öl meg minden istent és más teremtményt a világegyetem időről időre történő megsemmisítése során. Ezért nevezik trilocana-nak, „Háromszemű”-nek.

Vannak Śívának más fegyverei is: egy háromágú szigony (pinaka vagy triśúla), a villám jelképe, és azt jelzi, hogy Śiva viharisten, Indra utódja. Van még egy kardja és egy íja (ajagava), valamint egy bunkósbotja, amely koponyában végződik (khatvanga). Továbbá van nála egy két koponyatetőből álló dob (damaru) és egy háló (pasa). Śiva fegyverei közé számít a három kígyó is, amelyek rátekerednek, és bármelyik pillanatban felágaskodhatnak, hogy Śiva ellenségét halálra marják. Az egyik kígyó az isten felkontyozott, fonatokba szedett hajában fekszik összetekeredve, és csuklyás fejét Śiva feje fölé nyújtja; a másik Śiva vállán nyúlik végig, vagy a nyaka köré tekeredik; a harmadik formálja Śiva szent övét.

A fegyverek mellett Śiva személyes jelképeinek legtöbbje az istenség erőszakos vonásait sugallja, amelyekről általában ismert. Többek között ilyen a kígyókból álló fejek és az a koponyákból összefűzött nyaklánc, amelyet Bhútesvaraként, „a temetők és halottégetők feldúlója”, a rossz szellemek és lidércek uraként hord, amikor a temetőkben kísért. Kíséretét a pramathák („kínzók”), bhutak („voltak”), vetalák („gonoszok”), és piśacák („dühödtek”) alkotják, vagyis a temetőkben lakó és emberhúst evő, alakjukat váltogató gonosz szellemek. Bhútesvara jeleníti meg az isteniség kiszámíthatatlan voltát. Ő a vadász aki lemészárolja áldozatát és vadul táncra perdül a véres bőrökben. Ebben az alakjában gyakran idézik meg különböző mágikus rítusok során, hogy legyőzze a gonosz erőket. Míg Viśnu az istenek ügyeinek bajnoka, Śiva a démonokkal is aktív kapcsolatot tart fenn, mi több időnként a démonok oldalára áll.

Śiva-trilocana

Śiva-Bhútesvara

Śiva amikor felveszi Bhairava, „A Rémületes” alakját, erőszakos természete még jobban kiütközik, mert azt mondják, ilyenkor örömét leli az önmagáért való rombolásban. Ebben a szerepében ábrázolva Śívát szintén gonosz manók és démonok seregei veszik körül.

Az egyik híres saiva legenda szerint egyszer amikor Dakśa tűzáldozatot készült bemutatni az isteneknek, az összes istent meg hívta, kivéve Śívát és feleségét Satit. Dakśát ugyanis undorral töltötték el az aszkéta isten szokásai: szörnyű temetőkben kóborol, mint egy őrült, rémek és szellemek csapatainak kíséretében, meztelenül, kócos hajjal, nevetve, sírva, a halotti máglyák hamujában fürödve, a koponyákból és emberi csontdíszekből álló fűzért hordva rohangál össze-vissza; az őrültek imádottjaként, azon lények ura, kinek alapvető természete a sötétség. [9]

Mikor Sati megtudta, hogy apja nem hívta meg férjét az ünnepi vacsora-áldozatra elkeseredésében a tűzbe vetette magát. [10] Mikor Śiva megtudta, hogy párja a tűz martaléka lett, rettenetes haragra gerjedt. Felvette rémületet keltő alakját – Bhairava-vá változott –, és őrjöngő pusztításba kezdett. Feldúlta az áldozati szertartást, szétcsapott az istenek között, és levágta Dakśa fejét.

Miután kiőrjöngte magát, iszonyatos fájdalom lett rajta úrrá. Kiszedte felesége szénné éget testét a tűzből, magához ölelte és szólongatta. Hogy fájdalmát csillapítsa, táncra kerekedett; hétszer táncolta körül a világot, érzelmei és táncának ritmusa oly hevesek voltak, hogy vele szenvedett az egész világ. Végül is Viśnu, hogy véget vessen az őrjöngő gyásznak, Sati testét, amelyet Śiva még mindig a karjában tartott, ötven darabra vágta és ezzel észre térítette Śívát. Egy másik verzió szerint Śiva addig vonszolta magával felesége bomlásnak indult testét, míg az szép lassan szét nem eset. Eközben őrjöngött és üvöltözött, s ezzel nagy zavart keltett mindenfelé. Miután magához tért megbánta, hogy megölte Dakśát, és életre keltette, de mivel a fejét nem találták meg, ezért egy kecskefejjel pótolta. [11]

Śiva máskor is gyakran őrjöng. Ilyenkor nevezik Ugra-nak, „Dühöngőnek” vagy Ummat-nak, „Őrültnek”. Mint Aghora („Kinek Semmi Sem Rettenetes”), megmutatja saját természetének jellemvonásait (gonoszság, halál, büntetés) s ellentétüket.

A Mahabharatában Śiva egyszer nyílhegyre kapta az áldozatot, és ezzel akkora félelmet keltett az istenekben és a bölcsekben, hogy az egész világ beleremegett. Śiva ezután rátámadt az istenekre, kiütötte Bhaga szemét, és nagyot rúgott az áldozatból evő Púśanba, úgy hogy kiverte fogait. Egy másik változat szerint úgy intézte, hogy Púsan az áldozatba fúródott nyílon kitörje a fogát. Mindezek után az istenek elismerték Śívát uruknak és oltalmazójuknak, és állandó részt ígértek neki az áldozatból. [12].

Bár Śiva sok istennel viszálykodott, a legnyíltabban mégsem valódi riválisával, Viśnuval, hanem Brahmaval vitázott. A két isten között örök feszültség van. Bár egyes források szerint egyidejűleg születtek a legfelső lény akaratából, rögvest vetélkedni kezdtek egymással. Egyesek szerint Śiva Brahma homlokából pattant ki, megint mások azt állítják, hogy Śiva teremtette Brahmat, aki Śiva kocsisa lett. Az egyik fő mítosz szerint Śiva vágta le Brahma ötödik fejét. Az egyik változat szerint Brahma azzal dicsekedett, hogy nagyobb Śívánál, mire Śiva a körmével lehasította az egyik fejét. Egy másik változat szerint Śiva azért büntette meg Brahmat, mert részegen vérfertőzést követett el lányával. Ennek a mítosznak az egyik variánsa elmeséli, hogy Brahmanak ez a leánya Śiva felesége, Sadhya volt, aki atyja tolakodó közeledését úgy próbálta elkerülni, hogy szarvasünővé változott, csakhogy Brahma szarvasbika képében űzte az egeken át. Śiva, aki mindezt látta, kilőtt egy nyilat, a nyíl levágta a szarvasbika fejét, és Brahma ettől kezdve tiszteletben tartotta Śívát. [13]

Bhairava Dakśa holttestén

Śiva-Mahayogi

Mint a Jóga Urát, Mahayogi-ként, „Nagy Aszkétaként” emlegetik, és hamuval bekent testtel, tigrisbőrbe öltözve, csapzott hajjal ábrázolják. Koponyákból font nyakláncot hord, haja csapzott mint egy remetéé, meztelen testét fehér hamu borítja. Messze a társadalomtól és a rendezett világtól, az elérhetetlen Himalájai fennsíkon, a Kailaśa hegyen él mint önsanyargató aszkéta. Kígyók keresik a társaságát és rátekerednek a testére.

Örök meditációba mélyedve, az elmélyedésből és önmegtartóztatásból meríti szellemi erejét, ez a forrása korlátlan csodatevő hatalmának. Aszkétaként távol tartja magát a szerelemtől és a homloka közepén lévő harmadik szeméből kicsapó lánggal porrá égeti Kamát, a vágy istenét, amikor az megzavarja a meditációban.

Ugyanakkor egy másik megtestesülésében úgy imádják egész Indiában, mint lingam, mely a fallosz és így az örök potencialitás és termékenység szimbóluma. A haragra gerjedt bölcs, Bhrigu volt az oka, hogy Śívát lingam formájában imádták. A többi bölcs küldte az istenháromság isteneihez, hogy megállapítsa, melyikük a leghatalmasabb. Amikor Bhirgu odaért Śívához, az isten nem üdvözölte; éppen feleségével foglalkozott, és nem akarta ezt félbeszakítani. Mivel Śiva nem adta meg a bölcsnek járó tiszteletet, Bhirgu megátkozta: imádják Śívát ezentúl a fallosz formájában. [15]

Mivel Śiva a ritmus istene is, örömében és bánatában egyaránt szeret táncolni egymagában vagy legfőbb feleségével Dévível. Ilyenkor Nataraja-nak, „A Tánc Királyának” – ő az univerzum örök ritmusának és ciklikusságának megteremtője. Az isten energikus testtartása a teremtés, pusztulás és újjászületés végtelen folyamatát fejezi ki. A tánc jelképezi Śiva dicsőségét és a világegyetem örök mozgását, ami fennmaradását szolgálja. Śiva tűzkarikában táncol, ami a Világmindenség élet-halál folyamatára utal. Minden állandóan változik, ahogy az energia állandóan új alakot ölt a teremtés játékában (líla), kivétel maga az isten, akinek tánca változatlan és abszolút. Nataraja képi megjelenítése az isten ún. „öt tettére utal”. Ezek: a világ teremtése, fönntartása a térben, föloszlatása a négy világkorszak (yuga vagy eon) végén, az isten természetének titokban tartása, és az igazi tudás átadása.

Śiva-Nataraja

A Tandava-tánccal minden világkorszak végén ő táncolja pusztulásba a világmindenséget. Ilyenkor Nateśa-nak, a „Tánc Urának” nevezik. A világ ilyenkor beleolvad a világszellembe (brahman), így ez a tánc a maya, a látszatvilág pusztulását jelképezi. A maya már nem Varuna vagy Devi-Śakti teremtő energiája a világegyetemben; a földi életen, az anyagi valóság látszatvilágán uralkodik, azon, amelyekből a hívők különféle módokon szabadulni igyekeznek. Amikor táncol, Śiva a kozmikus valóságot képviseli; fénykoszorú veszi körül és szellemcsapatok kísérik. Bárki, aki olyan szerencsés, hogy megadatott neki e látomás kegye, láthatja. Amikor Seśa, a kígyó látta ezt a táncot, évekre elhagyta Viśnut és abban a reményben, hogy újra láthatja Śiva táncát, önsanyargató életet élt. Maguk az istenek is összegyűlnek, hogy szemtanúi lehessenek a látványnak, amely olyan remeték szerint, akik addig egyedül Viśnut dicsőítették, bizonyság volt arra, Śiva hatalmasabb Viśnunál. Śiva tánca még a démonokra is hat, amikor a temetőben táncol, ilyen módon keríti szellemi hatalmába a tisztátalan, gonosz szellemeket. [16]

Śiva a Legfelső Létezőben rejlő polaritások tipikus példája, aki személyében összebékíti a szemantikailag ellentétes bár komplementáris aspektusokat: egyszerre rettenetes és kedves, teremtő és az ismételt abszorpció közvetítője, örök nyugalom és szüntelen cselekvés – az igazi „mozdulatlan mozgató”. Śiva lényegét az ellentétek kibékítésében látják. Mint az ellentétek egyesítőjét, Ardhaníśvara-nak, „Legfelső Teremtő Úr”-nak nevezik. Ilyenkor Śívát és Śaktiját, azaz nőnemű természetét egyetlen képben egyesítik. A csábító, egykeblű férfi-nő isten fölé magasodik a hosszú boglyába fogott haj, amely a lingamot jelképezi – a női és férfi erők egyesülését.

A világban megjelenő aktív, teremtő, férfi erő, és a passzív, befogadó, női erő – azaz a világot mozgásban tartó két ellentétes pólus – egyesítése az igazi teljesség: az isteni állapot.

Ezek a látszólagos ellentétek egy paradox alakká teszik, aki meghaladva az emberi természetet egy saját misztikus fenségességbe burkolódzik. Jelleme olyan bonyolult és érdekei olyan sokfelé ágaznak szét, hogy a mitikus történetekben mindig konfliktusos helyzetbe kerül. Bár a brahmana filozófusok szeretik hangsúlyozni aszkéta jellemét és szexualitásának rituális és tantrikus eredetét, természetének ezt a két látszólag ellentmondó oldalát általában úgy magyarázzák mint egyazon karakter két arculatát.

Śiva-Ardhaníśvara

Śiva-Kameśvara

A tantrikus irányzatok ismerik Śiva még egy megtestesülését, melyet Kameśvara-nak, (a „Vágy Urának”) hívnak. Śiva ezen formáját a kifogyhatatlan szexuális erő formájának tekintik, és annak a primordiális teremtő erőnek, mely képes megtermékenyíteni az amúgy élettelen világot. Ilyen formán Śiva ezen alakja elválaszthatatlanul összefonódik női párjaival, mint az állandó szexuális egyesülésre vágyó, kifogyhatatlan nemi erő. Ezért ezen alakja központi helyet foglal el a śakta irányzatokban. [17]

Śiva ezért nemcsak mint lingam jelenik meg, hanem emberi alakban is megtestesíti a Világmindenség teremtő erejét.

A puránák Śiva 1008 nevét, illetve jelzőjét sorolják fel. Közülük a fentebb említetteken kívül a következők a legismertebbek: Viśvanatha („Mindenek Ura”), Íśana („Uralkodó”), Pancanana („Az Ötarcú”), Giriśa („Hegyek Ura”), Jatadhara („Boglyát [Hajat] Hordó”), Kapalamalin („Koponyafüzéres”), Sthanu („Szilárd”), Hara („Elvivő”).

OM NAMMO ŚIVAYA

Deví-Kameśvarí

Śiva társa szerepében Deví neve Śakti, vagyis Śiva „śakti”-ja, azaz nőnemű energiája, kinek természete férje szerepeinek sokféleségét tükrözi. Mint egyesült pár, ők ketten jelenítik meg a létezésben megnyílvánuló nemző és teremtő erőket. A kozmikus pár így a primordiális férfi és női princípium megjelenítője. Örök egyesülésben időzve, létrehozzák a természet játékát (líla), amely nem más mint a világ illúzió természete, a maya. Mint Śiva-Śaktit, azaz a világi élet illúziójának megteremtőjét, nevezik Kameśvarí-nak, a „Vágy Úrnőjének” is.

Örök párjának, Śívának megfelelően Devínek is számtalan megnyílvánulási formája, melyeket csakúgy mint Śiva esetében, két nagy csoportra, szelíd és vad természetűekre lehet osztani. fontos, hogy Śiva női párjainak ezen kettősége mind a termékenységgel és halállal áll kapcsolatban.

Deví szelíd alakjai közül az első Satí, akiről már említettük, hogy Dakśa bölcs leánya volt, aki saját akaratából, atyja szándéka ellenére feleségül ment Śívához. Később önszántából atyja áldozati máglyájára lépett, hogy férje becsületét megóvja. Amikor Śiva az asszony halála miatt érzett fájdalmában Satí testét karjaiban tartva táncolni kezdett, Viśnunak darabokra kellett vagdalnia, hogy kivehesse Śiva karjaiból. [18] Ahová Satí testének ötven darabja hullott, azok szent helyekké váltak; ez az eredete annak a tantrikus hitnek, amellyel a yonit, a női nemiszevet tisztelik. [19] Satíban az ideális hindu feleség mintaképét látják, és az önfeláldozó tettének példája nyomán alakult ki az a szokás, melynek értelmében egys hindu özvegyek elégetik magukat férjük halotti máglyáján.

Sati Śiva akaratából született újjá, immár Parvatí-ként, a „Himalája Lányaként”. Himavannak, a Himalája istenének és Menának a leánya volt, ezért nevezik Haimavatí-nak is. Ebben a megtestesülésben Deví, a szintén a Himalájából eredő Gangesz istennőjének, Gangának leánytestvére.

Śiva Sati halála után egyre jobban elmélyedt az aszkéta életmódban, és semmi érdeklődést nem mutatott Parvatí iránt. Így aztán Parvatí úgy nyerte meg magának Śívát, hogy maga is vezeklő életmódot folytatott. Keményen sanyargatni kezdte magát – semmit sem evett, jéghideg vízben hevert és más módokon is gyötörte magát. Ekkor Śiva megszakította meditációját és bramanának álcázva meglátogatta Parvatít. Mikor meggyőződött róla, hogy Parvatí tényleg szereti őt leleplezte magát, majd azt mondta neki, hogy hagyja abba az önsanyargatást, majd magával vitte a Himalájába.

Śiva félbeszakítja lemondását és aszketizmusát (tapas), melyet gyakran folyamatos meditációként említenek, hogy elvegye Parvatí-t feleségül – sőt egyesek úgy tartják, hogy még aszketikus mutatványokat is adott elő, hogy megnyerje szerelmét. Śiva olyan mértékben egyesíti magában a szerető és aszkéta szerepét, hogy feleségének is aszkétává (yogi) kell válnia, amikor aszketikus gyakorlatokba kezd, illetve egy vágyódó szeretővé mikor erotikus egyesülésre vágyik. Ezen kettős természet magyarázata abban az ősi kettős felfogásban leledzik, amely a szexuális egyesülést a természet termékenységével hozta szoros összefüggésbe, a szűziesség és az önmegtartóztatás pedig olyan képességeket ad az aszkétának, melyek révén rendkívüli hatással van a láthatatlan világra, illetve csodás eseményeket képes előidézni. Pusztán a szűziesség betartása által az aszkéta annyi szexuális energiát képes felhalmozni, melyet ha hirtelen kienged, képes csodás eredményeket előidézni, mint például a termőföld termékenységének fokozása. Különböző mitikus történetek világítanak rá, hogy mind a szűziesség, mind a szűziesség elvesztése szükséges a természetben megjelenő termékenység és a váltakozó megújulás szempontjából. Az aszketizmus erotikus és termékenységi praktikái és a mitilogikus gondolkodásban túláradó szexualitás a hindu gondolkodás tiszta aszketizmus felé hajlását ellensúlyozza. A természetes szexualitás, míg Krishna személyében idillikus emberi természetként jelenik meg, Śiva személyében misztikus aspektusokkal bővül. Ezért követői joggal látják benne a házas állapot és az aszkéta állapot együttes megvalósítóját. Házassága Parvatival, így a házastársi szerelem modelléül szolgál, az emberi házasság isteni prototípusaként megszenteli azokat az erőket, melyek az emberi faj fennmaradását biztosítják.

Śiva és Parvatí

Uma

Śiva párja odaadásában még arcának fekete színét is aranyszínűre változtatta. Ebben a megjelenési formájában neve Uma („Fény” vagy „Szépség”). Uma nem csak a megtestesült fény és a szépség aranyszínű istennője; egy másik szerepében ő a termékenység istennője vagy az aratás védasszonya, akit Gaurí-nak („Fehér”) vagy Jagadgaurí-nak hívnak. Megint más megtestesülésében ő Ambika, Śiva (vagy Rudra) húga. Ha Śívát az első emberként és teremtőként tekintik, akkor ő a Puruśa – a Teremtő Ember; női párja Ambika vagy Deví pedig a Prakriti – a Befogadó Természet. Deví ezen teremtő aspektusát nevezik néha Jaganmata-nak is, a „Világ Anyjának”.

Deví félelmetes megjelenési formái közül először Durga-t kell megemlítenünk. Szépséges sárga asszony, tíz karja van, és tigrisen lovagol. Lángokból keletkezett, amelyek Brahma, Viśnu, Śiva és a többi isten szájából törtek elő, kizárólag azzal a céllal, hogy démonokat pusztítsanak el – így Durga rémisztő jelenség, aki arra született, hogy öljön. Durga felnőtt, szép asszonyként született, de az istenek azonnal fegyvereket nyomtak a kezébe, és Mahiśa, a bölénydémon ellen küldték, aki önsanyargató életmódjával olyan erőre tett szert, hogy kiűzhette az isteneket égi birodalmukból. Tíz kezének mindegyikében egy-egy isten különleges fegyverét, isteni erejük jelképét tartotta. Köztük volt Viśnu diszkosza (cakra), Śiva háromágú szigonya (triśula), Varuna kagylója, Agni lángoló nyila, Vayu íja, Surya tegeze és nyilai, Yama vasbotja, Indra villáma, Kubera buzogánya, egy kígyókoszorú Sesától; Durga hátasállata pedig egy himalájai tigris lett.

Durga tisztelete eredetileg a nem árja sabara, barbara és pulinda törzseket jellemezte [Harivansa II.3.]. Az, hogy az időszámítás szerinti első századokban bekerült a hindu panteonba, a nem ortodox népi hiedelmeknek és főképp a természet teremtő- és pusztítóerőit megszemélyesítő Nagy Istenanya kultuszának a hinduizmus általi fölvételével függ össze. Sok mítoszban ezért Durg a harcos istennőként, a démonoktól veszélyeztetett istenek és világrend oltalmazójaként szerepel. A Vindhya hegységben él nyolc állandó társnőjével, a véres lakomáinak maradékát fölfaló yoginíkkel. Kultusza a középkorban egész Indiában elterjedt, s mindegyre magába olvasztotta a helyi istennők sokféle kultuszát ; többek között Kotravai-ét és Elamm a -ét, a bengáliai Sitala himlőistennőét és másokét. [20]

Kalí

Még Durganál is félelmetesebb Kalí, a “Fekete” földanya. Az ő tiszteletére bemutatott szertartások rituális gyilkossággal – egy időben emberáldozatokkal – is jártak. Kalí neve szörnyűséges rítusokkal és a fekete mágiával kapcsolatos. [21] Fekete a bőre, vérrel bemocskolt, szörnyű arcából agyarak merednek elő, szemöldöke fölött – Ś ívához hasonlóan – egy harmadik szemet is visel. Tíz vagy négy karja van, az egyikben fegyvert, a másikban egy óriás vértől csöpögő fejét tartja ; maradék karjait a hívői felé tartja. Ujjai karmokban végződnek. Teste csupasz, csak ‘ ékszereit ’ viseli: kisgyermekekből készített fülbevalót, kígyónyakláncot és koponyafüzért, amelyet fiai fejéből készített, és egy övet, ahonnan démonkezek és fejek csüngenek alá, amelyek a karmát, a cselekvést jelképezik.

Kalí azután vált vérszomjassá, hogy megölte Raktavíra démont, akinek Brahma azt adományozta, hogy minden csepp véréből, a démon testéből hullik, ezer ugyanolyan démon váljon, mint maga Raktavíra. Így aztán Kalínak egyetlen lehetősége volt rá, hogy megölje: fel kellett kapnia, egy lándzsával átszúrnia, és a démon kiomló vérét az utolsó cseppig meg kellett innia. Az istennőt gyakran ábrázolják kilógó nyelvvel, vértől csöpögő szájjal. Azt mondják, hogy azt az erőt jelképezi, amely minden cselekvés rugója.

Ha Kalí szabadjára engedi pusztító, vak szenvedélyét, semmi sem állhatja útját. Egy alkalommal magának Śívának kellett a Kalí által leöldökölt démonok közé vegyülnie, és el kellett tűrnie, hogy a győzelmi táncát járó istennő rátaposson, mert másképpen nem lehetett Kalít észretéríteni és megmenteni a világot attól, hogy összeomoljon. Mondják, hogy ebben az éretelemben Kalí Śíván is felülkerekedett, és ebben a formájában neve Kalí, “az idő legyőzője”. Deví, a termékenység romboló aspektusában kérlelhetetlen pusztítóként azonos az Idővel, amely még Śívát is legyőzi. Ő burkolja sötétségbe a világot minden kalpa végén, miután bevégezte elpusztítását. E funkciójában neve Kalaratri (az “Idők Éje”).

Kalí más rettenő alakjában mint Bhajravi vagy Bhairaví („Szörnyű”) ismert, kinek más nevei Candi („Haragos”) és Maheśvari („Hatalmas Úrnő”). Bhairaví, a szörnyűséges így Śiva-Bhairava megtestesülésének párja, mert ebben a szerepében Śiva örömét leli a pusztításban. Kalí Bhairava-megnyílvánulásának másik neve Camunda .

Meg kell még említenünk Cinnamasta-t, a “Bölcsesség Nagy Istennőjét”, aki a 12. század óta népszerű Indiában. Általában Rati hátán állva ábrázolják, aki férjével, Kamával, a “Vágy Urával” fölülről közösül. Az aktus során keletkezett szexuális energia táplálja Cinnamastat. Ő viszonzásul lefejezi magát, hogy saját vérével táplálja híveit, összkötve ezáltal a szexualitást és a halált, a Világmindenséget uraló két ellentétes, ám összetartozó elvet.

Cinnamasta kultusza főleg a tantrikus szektákban és tantrikus gyakorlatokban vált jelentőssé. [22]

Kali kultusza mivel véres áldozatokkal áll kapcsolatban, sokban idegen az ortodox hinduizmustól. Kiemelten fontos azonban a különböző tantrikus és saktista szekták hiedelmeiben. A démonok írtójaként és hatalmas, oltalmazó-istennőként való tisztelete főképp Bengáliában terjedt el; itt található a legnagyobb neki állított szentély is a Kalíghata, azaz Calcutta (Kalkutta), amely a bengáliai főváros nevét is adta. A kalkuttai Kalighat ünnepen mind a mai napig 800 kecskét ölnek le, s fejüket egy halomba hordják Kali istennő képe előtt.

Śiva és Parvatí egyesülésének gyümölcse, a későbbi hindu pantheon egyik legerősebb alakja lett: Skandha (a „Támadó”) vagy Karttikeya (a „Krittik Fia”), a hadisten, aki bizonyos mértékig háttérbe szorította Agnit. Az istenek védelmezőjének szerepében Skandha minden elődjénél korlátoltabb; semmi sem érdekli a harcon kívül. Még az asszonyokkal sem törődik, sok mítosz szerint ki nem állhathja őket, s nem tűr meg asszonyt a templomaiban – agglegényi szerepében Kumara-nak („Fiú”) is hívják. Mások szerint van felesége, Kaumarí vagy Devasena, és egy időben udvarolt Siddhinek és Buddhinak. Úgy ábrázolják, hogy egy páván ül, kezében íjjal és nyíllal. Egyetlen testéből hat fej, hat pár kar és láb nőtt ki. Hátasállata a páva (vahana), állandó attribútumai pedig a kopja, az íj, és a lobogóin ábrázolt kakas.

Születéséről több fajta legenda szól. A Śívához kapcsolódó mítosz szerint Śiva és Parvatí fiaként született Agni közbenjárásával, hogy elpusztítsa az aszurák egyikét, Tarakát, akit Brahma ígérete szerint Síva fián kívül senki sem ölhetett meg. Skandha fogantatásakor Síva magja a tűzbe hullott, de Agni tűzisten nem bírta megtartani, s így a Gangába – a Gangesz folyóba – dobta. A folyó a Himavat hegyre vitte, és az ott megszülető fiút a hat Krittika – a Fiastyúk csillagai – nevelték föl, innen származik másik neve: Karttikeya. Mivel mindegyik asszony magának követelte a gyereket, mind a mellét nyújtotta volna neki, hogy szophasson. Ezért Karttikeya hat szájat (vagy hat fejet) növesztett magának, és így mind a hat nevelőanyja táplálhatta. [23]

Egy másik verzió szerint Skandha Agni és Svaha gyermeke. Svaha más-más risifeleségnek álcázva magát hat együttlét során összegyűjtötte Agni hat magvát, és egy Gangeszvízzel megtöltött aranytartályban őrizte és táplálta őket. A risik szakadatlan áhítatos éneke kísérte a magok fejlődését a megszentelt vízben, és a magokból ennek köszönhetően hatfejű, tizenkét szemű, tizenkét karú, tizenkét lábú fiú született. Ez volt Karttikeya. [24]

Amikor a gyermek felnőtt, annak rendje módja szerint az égi seregek parancsnoka lett, és az adomány feltételeit nem sértve, megölte Taraka démont.

Skandha

Muruhan

Skandha kultusza különösen Dél-Indiában terjedt el, ahol a dravida hadistennel, Muruhan-nal azonosították és Subrahmanya („Jóindulatú a Brahmanokhoz”) néven tisztelik. Muruhan az ősi tamilok fő istene – mint családi isten a mai napig népszerű Tamilnaduban. A régi tamiloknál a vadászat, a háború, és a győzelem istene, továbbá néhol a tolvajok pártfogójának is tartják. Eredetileg valószínűleg hegyi törzsek isteneként alakult ki, templomai hegyekben épültek. Szoros kapcsolata van a növényzettel és feltehetőleg a tűz- és Nap-tisztelettel. Közeli kapcsolatban állt a samanizmussal, s Muruhan papjai, akik ugyancsak lándzsával voltak felfegyverezve, egy külön tisztáson járták el az „őrült táncot”. Attribútumai a vérvörös lándzsa és a virágfüzér. Hátasállata (vahana) a páva vagy ritkábban elefánt. Gyakran elevenítik meg hat arccal és tizenkét kézzel.

Muruhant faluvédő istenként tisztelik a dél-indiai Tamilnadu és Kerala államokban – a róla szóló helyi történetek leírják harcát a helyi démonokkal és az erdőben uralkodó sötétséggel. Úgy tisztelik mint Śiva erejének megtestesülését, hasonlóan ahhoz, ahogyan a vaiśyák imádják Viśnu avataráit. A távoli és misztikumba burkolódzó Śívával ellentétben ő fiatal és győzedelmes, mitöbb aktív szerepet vállal hívei életében. Nem is csoda, hisz a Muruhan életéről szóló legendákra nagymértékben hatott a bhakti mozgalom.

Śiva másik legfőbb gyermeke Ganeśa. Ganeśa néhány tulajdonsága Śívára utal: hasa körül kobra tekeredik, összesodort hajfürtjei a Jóga Urának félelmetes haját idézik. Ám ő tulságosan is játékos ahhoz, hogy aszkéta legyen. Hatalmas népszerűsége csalafintaságán alapszik és azon, hogy mindig kész segíteni hívein a bajban. Ganeśa alakja minden bizonnyal egy törzsi totemből származik; a legendák arról, hogyan szerezte állatfejét, a törzsi kultusz hinduizmusba történő beolvadására utalnak.

Vörös vagy sárga, emberi törzzsel, hatalmas gömbölyödő hassal, négy (pár) karral és elefántfejjel ábrázolják, szájából egyetlen agyar meredezik csupán. Attribútumai az elefánösztöke, az ormány és az édességekkel teli edény, amelyet örökösen a szájához emel. Az egyik kezében letört agyarát tartja, – ezzel írta le a Mahabharata utolsó fejezetét – így az írás és tanulás petrónusa is. Gyakran ábrázolják a félelemnélküliséget jelképező feltartott kézzel.

Hátasállata (vahana) a ravaszságáról híres patkány. Ravaszságára példa az a történet, amikor a pókhasú Ganeśa és öccse, a könnyű léptű, gyors Skandha versenyeztek a világ körül. Skandha pávája hátán nagy iramban elröpült, Ganeśa viszont leírt egy kört isteni szülei körül, kijelentve, hogy ezzel ő már körbejárta a Világmindenséget.

Ganeśa

Śiva, Parvatí és Ganeśa

Noha Śiva fiaként tisztelik, a legenda szerint mégsem Śiva a valódi apja. Születése körülményeinek legelterjedtebb változata, hogy amíg Parvatí mosakodott, a lábáról egy kis sarat meg némi kenőcsöt szedett le, és egy férfialakot mintázott belőle. Életet adott neki és kérte, vigyázzon az ajtóra, míg mosakszik – nem szerette ugyanis, hogy Śiva mindig fürdés közben zaklatja. Mikor Śiva hazaért, nemcsak hogy egy ismeretlen emberistent talált a házában, ráadásul Ganeśa nem is akarta beengedni. A fölbőszült Śiva levágta a betolakodó fejét, ám ekkor rájött, hogy Parvatí gyermekével végzett. Mikor Parvatí megtudta mi történt szörnyű szomorúság lett rajta úrrá. Ezért Śiva elküldte ganait (démon és törpe szolgálóit), hogy az első teremtménynek, akivel találkoznak, hozzák el a fejét. Így tértek vissza egy elefántfejjel. Śiva ekkor a fejet feltette Ganeśa nyakára, s visszahozta őt az életbe. Örömmel fogadták az isteni családban, s a Ganeśa vagy Ganapati megtisztelő címet adományozták neki, amely annyit tesz: „Śiva szolgáinak Ura”. [25]

Amiért Ganeśa oly bátran megvédte Parvatí ajtaját, ő lett a „Bejáratok Őre” és az „Új Nyílások Ura”. Képmása gyakran díszíti a templomok és otthonok bejáratát. Nevéhez a szertartások kezdetekor vagy útra keléskor fohászkodnak, hiszen egyik szerepében ő az „Akadályok Jóságos Elhárítója”. Az esküvőket is Ganeśa áldja meg, sőt általában minden dolgok kezdetét is. Képével ezért gyakran díszítik a naptárakat. Ebben a szerepében a „Kezdetek Ura” a neve.

Ganeśa a legnépszerűbb indiai istenek egyike, ábrázolásai és templomai mindenfelé megtalálhatóak Indiában, különösen délen. A Ganeś Caturthi ünnepen, mely Ganeśa születésnapja – a bhadrapada holdhónap (augusztus-szeptember) negyedik napja (caturthi) – Maharaśtra államban és fővárosában Mumbaiban (Bombay) ilyenkor körbehordozzák Ganeśa díszes szobrait. Az ünnepségen a helyi lakosok tízezrei vesznek részt.

Meg kell még említenünk Śiva egyik másik déli gyermekét Ajjappan-t. Ajjapan Śiva és Viśnu egyesüléséből született. Mivel mindketten férfiak voltak, Viśnu női alakot öltött, hogy meg tudjon foganni. Ajjappan másik neve így Ayonijatan, a „Nem Női Szervekből Született”. További neve Harihara, amely az egymást kiegészítő princípiumok – a Megtartó Viśnu (Hari, kék) és a Pusztító Śiva (Hara, fehér) – együttes megjelenését fejezi ki.

Ajjappan története Datta és Lila házasságával kezdődött. Datta nem sokkal esküvőjük után elhagyta Lilát, s megátkozta, hogy Mahiśiként – bivalyfejű démonként – szülessen újjá. Mahiśi szigorú önsanyargatásban élt, ezért az istenek természetfölötti erővel ruházták fel, ám úgy rendelkeztek, hogy csak egy olyan gyermek fogja tudni majd megszabadítani az átoktól, aki két férfi házasságából születik, és tizenkét évig halandóként él. Mahiśi olyan nagy erőre tett szert, hogy legyőzte az isteneket és uralkodni kezdett a Világmindenség fölött. Śiva és Viśnu erre egyesült és Ajjappanként testesült meg. A csecsemőt egy folyó partjára kitéve találta meg egy király. Tizenkét évig trónörökösként élt az udvarban, ám ekkor a királynőnek gyereke született, és féltékeny lett. Betegséget színlelt, és Ajjappant elküldte az erdőbe párductejért, remélve, hogy a vadállatok majd széttépik. Ajjappan azonban találkozott Mahiśivel az erdőben, megölte és ezáltal kiszabadította belőle Lilát. Akkor tigrisháton a palotába vágtatott, útján pedig párducok kísérték.

Ajjappan

Csakúgy, mint Śiva, a kétarcú, aki egyben teremtő és pusztító, aszkéta és erotikus, az egyik legfőbb attribútuma, a kobra is ugyanolyan. A kobra halandó, ugyanakkor a halhatatlanok társaságát élvezi. Így gyakran ábrázolják kígyóistenként, Naga-ként, félig ember, félig kígyó alakban. Nagakalokat (kőkígyókat) találunk a falusi és városi fák alatt, vagy a templomok falain, ahol védelmet nyújtanak a hívőknek. A nagák a föld alatti világban, Patalában, Bhogavati nevű fővárusukban őrzik a föld megszámlálhatatlan kincseit. Bölcseknek és varázslóknak tartják őket, akik föl tudják támasztani a holtakat, és képesek váltogatni alakjukat. A nagák úgy szereztek hallhatatlanságot, hogy belekóstoltak az örökéletet adó elixírbe, az amritába. Ekkor hasadt ketté a nyelvük, hiszen az amritát az éles kuśa-fűről kellett lenyalniuk. [27] A nagák gyakran élnek emberek képében az emberek között, míg asszonyaik, a szépségükről híres naginik nemegyszer halandó királyok és hősök feleségei lesznek. A naginik fontos szerephez jutnak a śaktista irányzatokban, mint a titkos erőket bírtokló női erők reprezentánsai. [28]

A kígyóisten imádása megelőzte az árja hódítók védikus vallását is, és mind a mai napig él Dél-India faluközösségeiben. A naga-kultuszok fontosságát bizonyítja, hogy a főbb indiai vallásokban igen sok kígyóisten van. A buddhista legendák egyik fő hőse Mucilinda, a kígyókirály, akit igencsak megrémisztett Buddha koncentrációs képessége. A dzsaina legendákban Dharanendra, a kígyóherceg védelmezi meditációja közben Parsvát, a Gázlókészítőt, míg a vaiśna mítoszokban Ananta, a nagy kígyó őrzi Viśnut, míg az pihen. A hindu mitológiában Śeśa a „Végtelen” – ő testesíti meg a Tejutat, az ő négy bőre a kozmikus idő négy korszaka (yuga). Ő a földalatti világban élő kígyók (naga) királya. A többi kígyókirályt – Takśaka-t és Vasuki-t – fivéreinek tartják, vagy azonosítják vele. Az óceán megköpüléséről szóló mítoszban Śeśa-Vasuki-t használják kötélként a Mandara hegyből csinált köpülőrúdhoz. Śeśát bíbor öltözékben ábrázolják, nyaka körül fehér lánccal, egyik kezében keverőrudat, a másikban ekét (Balarama attribútumát) tartva. A népi hiedelem szerint a földrengést Śeśa ásítása okozza.

A bika iránti tisztelet Śívával való kapcsolatának tudható be. Śiva a nagy fehér bikán, Nandi-n lovagol a démonok ellen vívott harcában. A legtöbb śaiva templomban Nandi szobra köszönti a fő szentélybe belépőket, ő ugyanis az isten legfőbb őrzője. Azokon az ábrázolásokon, ahol a szent családot – Śívát, Parvatít, Ganeśát és Skandhát – ábrázolják, mindig megjelenik Nandi is. A hagyomány szerint ugyanis a bikát Śiva és Parvatí kapta nászajándékul Dakśától, Śiva apósától. Nandi sok tekintetben hasonlít gazdájára: erős, bátor és férfias – ám visszafogott, nem brutális, és szenvedélyét kordában tudja tartani.

Word formátumban [« word ]

[« tartalom ]

ramanandí tyagi

A bhakti mozgalom hatására Ramajuna kétféle megváltási lehetőséget fogad el: a meditációs módszer által elérhető legmagasabb belátást (jnana ), – a lélek és Isten egységét – mely lerombolja a karma következményeit és Isten áldását eredményezi, nem csak meditációval, hanem a bhakti útján is el lehet érni. Azok, akik az első módszert gyakorolják egy elszigetelt állapotba fognak jutni, a többiek egy végtelenül áldásos örök életet Istenben, kinek természetével egyé válnak, de nem azonosulnak. Nem vesztik el személyiségüket és még Viśnuval is találkozhatnak a Vaikuntha mennyországban, élvezve annak leírhatatlan örömét.

Ramajuna feltételes monizmusát fejtette tovább Madhava (meghalt kb. 1276). Ennek a Kanarese-ből származó brahmannak a dualista tanításai szerint Isten (brahman) és a személyes lélek (atman) örökre különböző marad.

A Śaiva-purana szerzői két találékony kiegészítő doktrínát vezettek be, hogy megmagyarázzák Isten mindenhatóságát és végső természetét (azt az erőt, mely irányítja, felemészti és újrateremti a világot), illetve a világ létezését és azonosságát Istennel. Az „Öt Arc”, vagy manifesztáció teóriája – melyeknek mind külön mitikus nevük és hozzá kapcsolódó mantrája van – jelentős hatással van a rítusokra. Śiva különböző manifesztációit a világban működő kozmikus erőkkel azonosítják. Śiva „első arca” az ún. 'teremtő funkciója’, mellyel az univerzum anyagi okának kialakulását idézi elő. Śiva „második arca” az ún. 'fenntartó funkciója’, mellyel életben tartja az univerzumot. Śiva „harmadik arca” az ún. 'pusztító funkciója', amely az univerzum újra elnyelésével azonos. Śiva „negyedik arca” 'titokzatos erejével' azonos, mellyel a samsara látszatvilágába rejti a lelkeket. „Ötödik arca” pedig 'áldásadó képességével' azonos, amely elvezet a végső megszabadulásig. Ez az öt aktív megjelenési forma a meg-nem-nyilvánult Śiva emanációja, aki a transzcendens brahman.

Elem

Tattva

Mantra

Szín

Forma

Vayu

Indriya

Érzékelés

Cselekvés

Tér

Ăkaśa

Ham

Fehér

Tojás (Pont)

Udana

Hallás

Fül

Száj

Levegő

Vayu

Yam

Fehér

Hatszög

Prana

Tapintás

Bőr

Nemi szerv

Tűz

Tejas

Ram

Vörös

Háromszög

Samana

Látás

Szem

Anus

Víz

Apas

Vam

Kék

Kör (Hold)

Apana

Ízlelés

Nyelv

Kéz

Föld

Pŕthivi

Lam

Sárga

Négyzet

-

Szaglás

Orr

Láb

A kasmíri iskolát, a Kaśmir Śaivát nevezik Pratyabhijna -nak („Felismerés”) is. Az iskola Śívát, mint az egyetlen legfelső valóságot tiszteli, ezért idealistának és monistának nevezik, s gyakran szembeállítják a dualista Śaiva-siddhanta iskolával. Az iskola legfőbb ideológiai alapját a Śíva-sutra jelenti, melyet Vasugupta-nak nyilvánított ki Śíva. További fontos művek Vasugupta Spanda-karika című műve („Versek a Cselekvésről”; 8-9. század); Utpala Pratyabhijna-śastra című munkája („A Felismerés Könyve”; kb. 900); Abhinavagupta Paramarthasara („A Legfőbb Igazság Lényege”), Pratyabhijnavimarshini (“Gondolatok a Felismerésről”), és Tantraloka (“A Tanítás Fénye”; 10. század) című munkái, továbbá Kśemaraja Shiva-sutra-vimarshini (“Gondolatok a Śíva-szútráról”).

Felfogásuk szerint Śiva az Egyetlen Valóság és az univerzum anyagi és hatékony oka. Śíva hatalma öt aspektusban nyilvánul meg: cit („tudatosság”), ananda („áldás”), icha („vágy”), jnana („bölcsesség”), és kriya („cselekvés”). Śiva elsősorban különleges erőként manifesztálódik, mint a létezés elsődleges oka. Másodjára mint az egyes emberekben lakozó végtelenszámú lélek manifesztálódik, akik a tisztátalanság fátyla miatt elfelejtik, hogy a Legfelső testet öltései. Ezt a fátylat intenzív hittel és Istenre irányuló meditációval lehet letépni, melynek révén a lélek átváltozik egy univerzális lélekké, míg végül eléri a megszabadulást azáltal, hogy intuitív módon, villámszerűen belelát saját természetébe. A kaśmir śaiva követői számára a megszabadulást tehát intenzív meditáció útján lehet elérni, oly módon hogy felismerjük, személyes lelkünk (atman) és az Úr (brahman) azonos természetét.

Azok a hinduk, akik ehhez a csoporthoz tartoznak úgy tartják, hogy ez a tanítás a Legfelső Valóság megnyilvánulása, a Tudó Tudatosságé, mely sem személyes, sem személytelen; csakúgy mint Śiva transzcendentális világ formájában, amely azonos ki nem mondott Gondolataival, melynek tartalma maga az univerzum.

A Śaiva siddhanta iskola Śivát a Legfelső Istenként tiszteli, s realista és dualista iskolának tekintik szembeállítva a Kaśmir Śaiva iskolával. A Śaiva siddhanta elsődleges irodalmát tamil vallásos himnuszok alkotják, melyeket śaiva szentek írtak az 5. és 9. század közt, s melyek összegyűjtött formáját Tirumurai néven ismerjük. Meykandadevar volt az első szisztematikus filozófusa az iskolának a 13. században.

A Śaiva siddhanta három örök princípiumot fogad el: Istent (aki független létező, minősíthetetlen intelligencia, és abszolút áldás); az Univerzumot; és a Lelket. A világot Isten teremtette (hatékony ok) tudatos hatalma által (eszközül szolgáló ok), és a maya (anyagi ok) nem illúzió. A világ teremtésének fő célja a kezdetnélküli lelkek felszabadítása, melyekre úgy tekintenek mint „marhákra” (paśu), akiket megköt a tisztátalanság (mala) hurka (paśa) vagy a szellemi tudatlanság, mely arra kényszeríti őket, hogy karmát hozzanak létre. Azonban a karma (tett-következmény) törvényét ők hasznos folyamatként fogják fel, hiszen mihelyt a lélek sikeresen gazdagabb lett lehetővé téve, hogy magasabb belátások felé törekedjen, Isten kegyelmes módon közbelép, – megjelenik egy teljesen tökéletes, megszabadult lelki vezető (guru) alakjában – kinek szavain keresztül Isten megengedi, hogy a személyes lélek realizálja őt.

Filozófiájukat nézve képesített spirituális monizmusuk és a bhakti iránti elkötelezettségük azt mutatja, hogy a mozgalomra nagy hatással volt a vaiśnava Ramanuja. A bhakti szekták közös vonása az isteni kegyelem és az eksztatikus szeretet tana. A bhakti költők által megénekelt mély bűntudat és a megváltás iránti vágy alkotja a bhaktanta gyakorlatok alapját. Az isteni szeretet úgy is kifejezhető, hogy felebarátainkat nemüktől, társadalmi rangjuktól és kaszthoz való tartozásuktól függetlenül szeretjük. Így a bhakti szekták – beleértve a Lingayatot is – szívesen látták soraikban a női papokat is.

Az extatikus szeretet sok bhakti szektában tantrikus szinezetet kapott, főleg a kezdeti időkben. A hívők gyakran azonosultak Radhaval, hogy szeretőjük Krisna után áhítozva szexuális egyesülésben imádják az istent, hiszen a testi szerelem azonos a lelki szerelemmel. (A kezdeti “balkezes úttal” szemben a mai bhakti kultuszok “jobbkezes utat” járnak, vagyis a Krisnával történő erotikus egyesülést elképzelik vagy arra vágynak, hogy segítőként jelen legyenek Krisna és Radha egyesülésénél.)

- Giri

“hegy”

; a hegy kimozdíthatatlansága és mozdulatlansága

: álló aszkéta

- Purí

“város”

; folytonos egyesülés a Brahmannal

: révülő (drog)

- Bharatí

“tanulás”

; tanulással áldott

: szútra olvasó

- Vana

“erdő”

; ligetben élő

: remete

- Ăranya

“erdő”

; erdőben élő, kötöttségektől mentes

: erdei remete

- Parvata

“hegy”

; hegyekben élő

: hegyi remete

- Sagara

“óceán”

; az igazság óceánjának mélységével bíró

: bölcs

- Tírtha

“gázló”

; a Legfelső Én megvalósítója

: dzsaina aszkéta

- Ăśrama

“menedék”

; az élet örömeit meghaladó

: aśrama lakó

- Saraswatí

“igaz tudás”

; hangokon keresztül

: mantrázó

Általában okkersárga köpenyt viselnek és, ha sikerül hozzájutniuk, vállukon tigris vagy párducbőrt hordanak, melyen meditálnak. Homlokukon megkülönböztető jelként (tilaka) a halottégetők tüzéből származó hamuval húzott három vízszintes csíkot viselnek [32], melyet időnként testük más részeire is felfestenek. fontos kellékük még a rószafűzér-nyaklánc, amely 108 rudraksa magból áll. Hagyják, hogy szakálluk szabadon nőjön, s hajukat sem vágják – vállukra borulva, vagy kontyba fogva viselik. Néhány csoport csak brahmanok számára nyitott, mások mind a négy kaszt számára, sőt egyes csoportok még nőket is felvesznek. Ezek a śaiva csoportok sokban hasonlítanak más śaiva aszkéta csoportokhoz – inkább hajlanak az individuális aszketizmusra és kevésbé szoros a szervezeti forma mint a vaiśya vairagin-oknál („vágytalanoknál”) vagy gosvamin-oknál („mestereknél”). A sannyasík legfontosabb aszkéta szervezete a nagak („meztelenek”) szektája.

Word formátumban [« word ]

[« tartalom ]