Vallásfilozófia - Téli Napforduló : A Fény Születése

"Verum est, certum et verissimum, quod est, superius naturam habet inferioram et ascendens naturam descendentis."

[« vissza ]	[ » Vallásfilozófia Könyvtár « ]	[ előre »]

Tarr Dániel

Téli Napforduló

A Fény Születése

- Winter Solstice -

2011.

A legtöbb ősi vallás, hit egyik legalapvetőbb ünnepe a téli napforduló, a Nap "visszatérése". Ezen a napon a leghosszabb az éjszaka, azonban ettől a pillanattól kezdve egészen a nyári napfordulóig növekszik a nappalok időtartama. A fény újjászületése őseink által is nagyra tartott ünnep volt, a téli napforduló örökké hirdetni fogja, hogy a sötétség felett mindig úrrá lesz a világosság: a Nap fénye örök és legyőzhetetlen!

A téli napforduló általában december 21-re esik. Ekkor a leghosszabb az éjszaka, a legnagyobb a külső világban a sötétség – de ekkor a legnagyobb a fényesség a belső világban.

A Természet belekezd a téli, látszólag halott időszakába, ámde az Ember ekkor tudja véghezvinni a legnagyobb belső munkáit. Nem véletlen, hogy minden ősi nép emlékezetében él a Napforduló ünnepe, a "Fény születésének ünnepe".

A napfordulók által kettéosztott év szimbolikusan kifejezi számunkra az élet ritmusát, annak legmélyebb misztériumait. A természet körforgása az élet körforgása egyben. A téli napforduló idején eljut a Nap a legalacsonyabb pontjára, s belép a Bak csillagkép előterébe. Ezen a ponton látszólag még a sötétség uralkodik. Ugyanakkor a Fény a Napkirály, mint az élet, - pszichológiailag a tudat kifejeződése - a legmélyebb ponton átbillenve ismét átveszi az uralmat.

Kozmikus ünnep, kiemelt időszak ez számunkra. Ismét elkezdünk közeledni a Fény, a világosság felé!

A mai világ embere kezdi újra felfedezni ennek a napnak a spirituális jelentőségét. Érdemes hát megismerkedni ennek az ünnepnek a jelképeivel, és újra megérteni őket, mert az elmúlt évszázadok során kiforgatták azokat igaz jelentésükből.

A téli napforduló csillagászati háttere

A napforduló (latinul solstitium (sol+stare)) →csillagászati kifejezés, mellyel a →Napnak a →Föld →egyenlítőjéhez való helyzetét fejezzük ki. Valójában az →év két pillanata, a Nap legmagasabb déli, illetve északi pozíciója a →Baktérítőn, illetve a →Ráktérítőn; az az →időpont, amikor (látszólagos) éves égi útján a Nap észak-déli mozgása valamilyen irányba megváltozik.

A nyári napforduló alkalmával a nappal, a téli napforduló alkalmával pedig az éjszaka a leghosszabb, azonban a téli, illetve nyári napforduló ellentétes a Föld déli és északi felén. A →Föld →forgástengelyének a ferdesége miatt a két időpont delelési magassága közt eltérés mutatkozik.

A Föld forgástengelye ferde, bolygónk Nap körüli keringésének pályasíkja nem esik egybe az Egyenlítő síkjával. E két sík egész pontosan 23,5 fokos szöget zár be, és ez a ferdeség a keringés alatt nem változik. Ennek az a következménye, hogy egy adott szélességi körön a keringés periódusa alatt napsugarak nem ugyanolyan szögben érkeznek a Földre, és emiatt váltakoznak az évszakok bolygónkon.

Amikor a forgástengely a pálya során a legkisebb szögben hajlik el a beérkező napsugaraktól, akkor van a nyári napforduló, amikor pedig a legnagyobb szögben, akkor a téli. A nyári napforduló az északi féltekén június 21-re, a téli pedig december 21-re esik, a déli féltekén éppen fordítva. A téli napforduló az északi féltekén december 21-én van (esetenként 22-én), a déli féltekén pedig június 21-én (esetenként 22-én vagy 20-án).

Téli napforduló az a pillanat, amikor a Föld forgástengelye a legnagyobb szögben hajlik el a Nap sugaraitól. Az északi féltekén a téli napfordulóig a Nap északról délre halad, utána pedig délről észak felé kezd mozogni, és az év legrövidebb nappalát (következésképpen a leghosszabb éjszakát) adja. A decemberi téli napfordulón az északi félteke a legtovább marad árnyékban, ezért ott ekkor a leghosszabb az éjszaka és legrövidebb a nappal. Az Északi-sarkkörön december 21-én nem is kel fel a nap, végig a horizont alatt marad. Magyarországról nézve a téli napforduló idején a Nap 19° magasan delel, s csupán 8 órán keresztül tartózkodik a horizont felett.

A téli napfordulótól kezdve a nappalok hosszabbodni kezdenek, az ember egyre kevésbé mérgelődhet azon, hogy délután ötkor már sötét van, és a tavasz sem tűnik elérhetetlenül távolinak. Olyan dolog ez, amit érdemes ünnepelni.

A csillagos ég a téli napfordulón

Télen nem lehet csillagokat látni. De ha mégis kiderül éjjelre az ég, akkor csodálatos látványban lehet részünk. Különösen idén, amikor a télre jellemző sok fényes csillaghoz néhány bolygó ragyogása is hozzáadódik. Vegyük például azt az időt, amikor az iskolások az évben utoljára mennek a suliba, és este felnéznek az égre. Azaz a téli napfordulón, december 21-én.

Nyugaton már lefelé tart a Hold, mely az est legfényesebb égiteste. Felette még látszik a Vérszemű csillag (Mars), a narancssárga fényével. Délen magasan tündökölnek a Fiastyúk (Pleiades M45) icipici csillagai. Kicsit balra, lejjebb a Bujdosók Lámpása (Aldebaran) világít, míg felette a Székelyek csillaga (Szaturnusz). Alattuk van a Kaszás (Orion), az alatt pedig a Sánta Kata (Szíriusz), mely az est legfényesebb csillaga. Keleten fenn ragyog a Magyarok csillaga (Jupiter), ami most az est legfényesebb bolygója. Tőle lejjebb, kissé balra, a Jászol (M44) halvány ködfoltja tűnik fel, mely Budapestről sohasem látható, a fényszennyezés miatt. Mint ahogy a Tejút sem, ami ilyenkor pont átszeli az eget.

A téli égbolt egyik jellegzetes csillaghalmaza a Bika csillagképben található Plejádok, a Messier-katalógus 45. objektuma, magyar nevén a Fiastyúk.

Ezt az M45 katalógusszámú Fiastyúk (Pleiades) nyílthalmazt már i. e. 750-ben is ismerték: Homérosz többször is említi az Iliászban és az Odüsszeiában is. A görögön kívül számos más ókori kultúra mitológiájában is megemlítik a Plejádokat. A halmaz szabad szemmel látható csillagainak neve a görögöktől ered (Atlas, Pleione és lányaik: Alcyone, Asterope, Electra, Maya, Merope, Taygeta, Celaeno).

Ezen kilenc csillagon kívül a halmazhoz azonban majdnem 500 csillag tartozik, melyek az égbolton körülbelül négy holdátmérőnyi területen oszlanak el. A Plejádok csillagai nagyjából 100 millió évesek lehetnek, és a Hipparcos műhold mérései alapján tőlünk mintegy 380 fényévre találhatóak.

A csillaghalmazban 1859-ben fedezték fel a Merope csillagot körülvevő ködöt, mely a Merope-köd nevet, illetve az NGC 1435 jelölést kapta. Szintén az M45 része az NGC 1432 és az IC 349. Ezek a ködök teszik izgalmas célponttá az asztrofotósok számára az M45-öt, ugyanis fotografikusan már kisebb távcsövekkel is jól észlelhetők.

Néhány szó a Fiastyúkról (Pleiades), a Kaszásról (Orion) és a Sánta Lányról (Szíriusz). A Fiastyúkot másképpen Fagyhozó csillagnak is mondják, mert amikor már kora este látható az égen, akkor közel a tél. Mivel a temérdek csillag között könnyű volt megtalálni, s igazodni lehetett hozzá az út során, ezért útmutató csillagnak is használták. Egy Mátyás királyról szóló regében Kampó táltos, aki Mátyás elveszett lovát kereste, eltévedt a sötétben, s az égből alászálló Fiastyúk igazította útba. Erdélyben Szitáslyuknak ismerik, mert azt hitték, hogy az égbolt kárpitja azon a helyen ki van lyuggatva, és áttünedezik rajta a mennyei fényesség. Az Oláhtánc elnevezés valószínűleg onnét ered, hogy amikor párás a légkör, a halvány csillagocskák reszketni, táncolni látszanak. Sok egyéb neve közül néhány: Csirkéstyúk, Csürkecsillag, Fiascsillag, Kaptár, Kaptárhódja, Kottafias, Vadgalambfót.

A téli csillagképek közül a legismertebb és sokak szerint a legszebb az Orion, melyet Vadász-nak vagy Kaszás-nak neveznek. A Kaszás (Orion) egy nagyon szép és jellegzetes csillagkép. A nagy csillagnégyszög a Kaszáló, a középen lévő három egyforma fényességű, és egymástól egyenlő távolságra lévő csillag a Kaszások, vagy Három Kaszás (Orion-öv). Ez utóbbit hívják még Juhászbotnak, Pásztorbotnak, Inzsellérpóznának, Jákob Pálcájának és Szent Péter Pálcájának is. A Kaszást egy embernek is lehet nézni, ekkor a tőle jobbra lévő csillagív adja meg az égi kasza alakját.

Az Orion csillagképet alkotó égitestek, köztük több fényes csillag is nagyjából 1-2 millió éve látszik a maihoz hasonló helyzetben az égen. Ennek megfelelően számos kultúra képzelt valamilyen mondabeli alakot, mitológiai hőst erre az égterületre. Az ókori görög mitológiában egy vadászt, Poszeidón fiát képzelték ide, amely a tőle jobbra, nyugatra lévő Taurusszal, azaz a Bikával küzd.

A sumérok pásztornak tekintették, Kínában pedig a hármas számot kapcsolták hozzá, pontosabban az Orion övéhez. Egyiptomban Ozírisz isten jelent meg az itt lévő csillagok képében. Magyarul pedig Kaszáscsillagnak is nevezték, az öv három csillagát pedig a három kaszásnak. Az Orion közelében, tőle balra lefelé látható fényes Szíriusz csillag a Sánta Kata, amely az aratók után viszi az ebédet.

Az Orion csillagképet zavaró fényektől távol csodálhatjuk meg teljes szépségében. Sajnos városokban az erős fényszennyezés miatt csak a csillagkép legfényesebb tagjait láthatjuk, de azokat is csak akkor, ha tudjuk, merre keressük őket. Az Orion télen kora este egy-két nagy arasszal mutatkozik a látóhatár felett déli irányban. Az égtájak azonosításában egyrészt a naplemente iránya segíthet, és erre mutatkozik kora este a fényes Vénusz is. Sokat segít az azonosításban a kékesfehér és fényes Szíriusz is, amely valamivel a csillagképtől balra lefelé, tehát alacsonyabban látszik az égen.

A Betelgeuse és a Rigel érdekes párt alkot a két átellenben lévő sarokban. Míg a csillagkép bal felső részén lévő Betelgeuse sárgás árnyalatú vörös óriás, addig a vele átellenben, jobbra lent található Rigel kékes árnyalatú. A köztük mutatkozó színeltérés akkor igazán feltűnő, ha sötét égen egymáshoz viszonyítjuk őket. A Rigel egy forró, kékesfehér égitest, felszíni hőmérséklete 11 000 K. Mintegy 17-szer nehezebb és 60-szor nagyobb a mi csillagunknál. Ezzel szemben a Betelgeuse egy élete vége felé járó, felfúvódott óriáscsillag, 3500 K-es felszínnel. Tömege 20-szor, mérete 1000-szer, energiakibocsátása pedig 100 ezerszer nagyobb a Napénál. Nem kizárt, hogy a tőlünk 600 fényévre lévő égitest idővel szupernóvaként fog fellángolni.

Szabad szemmel könnyen azonosítható továbbá az Orionban egy egyenes mentén, egymástól azonos szögtávolságra sorakozó három hasonló fényességű csillag. Ezek alkotják az Orion övét, az égi vadász derekát. Ez alatt lóg az Orion kardja, a csillagkép legszebb távcsöves látnivalójával. Bár igazán sötét helyről figyelve az Orion kardjánál szabad szemmel is sejthető valami homályos folt, a ködösség biztos megpillantásához távcső szükséges. A híres Orion-köd egy tőlünk 800-1200 fényévre lévő aktív csillagkeletkezési régió központi vidéke. A térségben napjainkban is születnek csillagok, amelyek körül ún. protoplanetáris korongok figyelhetők meg, ahol az anyag sűrűsödésével idővel bolygók születnek. Az Orion csillagképben nem véletlen mutatkozik több fényes, kékes árnyalatú égitest. Ezek jó része nemrég született a térségben a fenti csillagkeletkezés keretében - ugyanakkor a sárgás Betelgeuse csak egy hozzánk közelebb lévő előtércsillag.

A Kaszástól lejjebb, balra van egy nagyon fényes csillag, s Sánta Kata (Szíriusz), avagy Sántalány, Étekhordó csillag, Szilkehordó csillag. Ő volt a kaszások ebédhordója, ám egy napon belelépett az egyik kaszába. Azóta biceg az égbolton a pislákoló fényével. Egyéb nevei Árvaleány Pillantása, Tündérfő, Zúzmarás csillag.

Érdemes megjegyezni, hogy amikor az Orion irányába pillantunk, akkor saját spirálkarunkban (az Orion-ágban) tekintünk végig hosszában. Nagyjából abba az irányba nézünk ekkor, amerről Napunk érkezett mai helyére, a Tejútrendszer centruma körüli keringése során. Ennek megfelelően a Tejút téli, a nyárinál halványabb sávja is áthalad a csillagképen.

Az ősi hagyományok szerint a téli napfordulóval lép be a Nap a Bak csillagképbe. Noha a →téli napforduló - már a →Nyilas csillagképben van - ma is a →Baktérítő nevet viseli.

A Bak (latin: Capricornus) egy →csillagkép, egyike a 12 →állatövi csillagképnek. A csillagkép annyira régi, hogy eredete a homályba vész. Környékén számos vízzel kapcsolatos csillagkép található, talán ezért is lett később a görög monda is „vizes”. Több mint 3000 évvel ezelőt t→babilóniai táblákon halfarkú →kecskét ábrázoló festményeket találtak. A →sumérok →Éa istenhez kapcsolták, aki a tengerből emelkedett ki, s tudást adott az embereknek. A →görögök →Pán alakjához társították, aki a monda szerint a →Nílus vizében fürdőzött, mikor megijesztette →Tüphón. Az isten páni félelmében alakot akart váltani, alsó fele hal lett, de felső része kecske maradt. A →görög mitológia a csillagképet →Amaltheiával, a kecskével is azonosítja, aki a gyermek →Zeuszt szoptatta, miután az édesanyja, →Rhea megmentette őt attól, hogy az apja, →Kronosz felfalja.

A Bak az →égi egyenlítőtől nem túl távoli déli csillagkép, de magassági kiterjedése csak 19°, így Magyarországról teljes terjedelmében látható.

A Nap látszólagos égi útja során január 20-ától február 16-ig van a Bak területén. A csillagkép április közepén egy órával kel a Nap előtt, és a délkeleti látóhatáron kereshető meg jellegzetes csónak alakja, amely a →Sas csillagkép alatt van. Június közepén napkeltekor, két hónappal később már éjfél előtt delel, a látóhatár fölött 15-30 fokkal, és egész éjszaka látható. Október közepén este tízkor, november közepén este nyolckor, december közepén kora este, 6 órakor a délnyugati látóhatár fölött helyezkedik el.

A Bak csillagképet a →Tejút legfényesebb részétől balra keressük ősszel, az esti órákban, és leginkább a már említett csónakot formázó csillagai alapján azonosíthatjuk.

A Baktérítő a →Föld öt kiemelt →szélességi körének egyike, amely az →Egyenlítőtől délre 23° 26’ 22’’-en helyezkedik el. Azon legdélebbre elhelyezkedő pontok összességét jelöli, amelyeken a →Napsugarai még merőlegesen esnek a Földre. Az →év egy napján, az északi féltekén észlelt téli →napfordulókor (december 21. vagy 22.) fordul elő. Nevét onnan kapta, hogy amikor – kb. 2000 évvel ezelőtt – az elnevezést adták, a téli napforduló idején a Nap éppen a →Bak →csillagképben tartózkodott. Azóta azonban a Föld forgástengelyének kismértékű elmozdulása (→precesszió) miatt napfordulókor a Nap már a →Nyilas →csillagképben van.

A Bak csillagjegy asztrológiai szempontból Föld jegye közé tartozik, uralkodó bolygója a Szaturnusz. Ha jellemezni kellne a Capricornus-t (bak jegyet), azt mondanám: "megfagyott fény".

Céltudatos és kitartó, ezek a legfőbb jellemzői. Jó munkaerő, inkább beosztottként, mert igényli, hogy irányítsák. A kitűzött cél elérése ösztönzi és hajtja előre. Jól tud alkalmazkodni. Az egyszerű dolgokat kedveli. Nem kockáztat sokat, biztosra megy. Olykor merev, nehezen lazít. E jegy szülöttét viszont pont ezek a korlátok ösztönzik. Kitartásának és állhatatosságának köszönhetően nem adja fel.

A világot objektíven szemléli, számára első a kötelesség. Bár nem titkolja, a jól megérdemelt munka gyümölcse, az anyagi javak is hozzájárulnak kemény kitartásához. Megbízható személy, mind e mellett egyenes jellem és fegyelmezett a mindennapokban. Néha túlságosan is és nehezen engedi el magát. Úgy érzi, nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy tétlenkedjen.

Az érzelmeit sem mutatja ki nyíltan, inkább a tettein keresztül érzékelteti azokat. Előfordul, hogy előjön pesszimista énje, önmagával szemben nagyon kritikus és keménykezű. Ridegnek és távolságtartónak gondolhatják a kívülállók, mert elsősorban csak magukra számítanak, nem kérnek segítséget. Nehéz megközelíteni őt, elég bizalmatlan, ha viszont valakinek sikerült, hozzá egy életen át hűséges marad. Nem árt felkészülni egy Bak jegyű ember társának, hogy komoly akadályokba ütközhet, ha lazítani akar ezen a merevségen.

[Források: Karácsony Haván és Bak csillagkép]

Téli napforduló-ünnepek

A téli napforduló az északi féltekén a csillagászati tél kezdetét jelenti, a legtöbb →kultúrában számos ősi népi szokás kapcsolódik hozzá, és ünnepségek kísérik, mint például az →ókori római →Szaturnália, a →zsidó » Hanukka, az afro-amerikai Kwanzaa, vagy maga a » Karácsony, melyet valószínűleg →Mithrász napisten →kultuszából, illetve több →pogány ünnepből vett át a →keresztény vallás.

A történelem során szinte minden nép és minden vallás ünnepelte a fény diadalát a sötétség felett, illetve az új év kezdetét több kultúrában ezektől az ünnepektől számolták. Első erre vonatkozó emlékeink nagyjából ötezer évesek. Jó példa erre a fent említett newgrange-i sír és még néhány hozzá hasonló építmény, de újabb kutatások szerint a Stonehenge-et is használták téli napfordulók idején rituális célokra.

Ókori téli-napforduló hagyományok

Jóval többet tudunk a sumérok napfordulós szertartásáról, a Zagmuk nevű ünnepről, ahol Marduk világrajöttét segítették ünnepi rítusokkal, és támogatták harcában a káosz, a sötétség erői ellen. A mezopotámiai nép azt vallotta, hogy óvó istenük, Marduk év végén vívja meg csatáját a káosz túlvilági szörnyeivel, és 12 napos ünneppel emlékeztek meg erről. Hogy támogassák Mardukot, az ünnepség végén feláldozták királyukat, hogy a túlvilágon győzelemre segítse az istent. Mivel ez a várható juttatásokkal és a céges palotával együtt sem tette volna vonzóvá a királyi munkakört, Zagmuk idején egy bűnözőt öltöztettek be királynak. Őt uralkodónak kijáró tisztelettel és megbecsüléssel kezelték, de az ünnep végén udvariasan áttessékelték a másvilágra.

Más ókori népek is ünnepeltek a téli napfordulón. A görögök a Lenaia során Dionüszosz isten újjászületéséről emlékeztek meg rituálékkal és drámákkal, a perzsák pedig többek között azzal adtak hálát az ismét rövidülő éjszakákért, hogy a rabszolgák és az urak egy napra szerepet cseréltek.

A rómaiak a Saturnalia nevű egyhetes mulatsággal adóztak a téli napfordulónak: Saturnus (a termőföld) újjászületését ünnepelték. Saturnus szőlősgazda, aki megtrágyázza a földeket és bőséget hoz arra a földre. A mitikus aranykorban Itália királya lett, miután Jupiter elűzte az égből, és Latium-ban rejtőzött el (lateo ~ elrejtőzik).

A Saturnalia a görögök Kronia nevű ünnepének átvétele, melynek során kocsiversenyeket és más látványosságokat tartottak, és a szolgák rövid időre itt is az urak székébe ülhettek. Rómában a téli napfordulót nagy fesztivállal, a Saturnaliával ünnepelték. Nagy dínomdánom ideje volt ez, hejehuja, tivornya, mulatozás. Rabszolgák és gazdáig egyenrangúak voltak a fesztivál alatt; a rabszolgák közül "királyt" választottak, akit bíborba öltöztettek. Szintúgy ehhez az ünnephez tartozott Mithrász ünnepe a Sol Invictus, a "Legyőzhetetlen Nap újjászületése", amely december 25.-re esett. Azon a napon a győzedelmes isten fa alakjában újra megjelent a földön.

Különös, hogy Saturnus a későbbiekben éppen az ellenkező szerephez jut, a "sötétség urává" válik: komor, sánta aggastyán, Halál-alak, a görög Kronosz megfelelője. Féme az ólom és nyers kőzetek, színe a fekete, lakhelye pedig egy fekete város egy fekete szigeten a fekete tenger partján az alvilágban. Szoláris meséinkben ő a Naphős és Holdas segítőjének ellenfele: idős férfirokon, ördög, halál, fekete vitéz, fekete lovag, emberevő óriás, ólomtestű szörny, sárkány. Módszere: elaltat, ólommal mérgez, felfalással fenyeget, kővé változtat, ízekre szed. Saturnus uralkodik a Bakon úrnőjével Hestiával.

Skandináv és germán téli-napforduló ünnepek

A skandináv népeknél a téli napfoduló kiemelt fontosságú. Ez ugyanis a "Bak uralkodásának" kezdete (december 21 - január 20). Az antikvitásban a bak termékenységjelkép, a skandináv népeknél a kecskebak eredetileg Thor szent állata. A csillagkép asztrológiai szimbóluma egy kecskefejű, haltestű capricornus. A kereszténységben a bak mint elvetendő pogány jelkép jelenik meg: a nemi vágy, eltévelyedés szimbólumává vált. Köze van a patás, szarvas ördögkép kialakulásához is. Ugyanakkor Jézus is a Bak jegyében született.

A Yule-bak (Ld. →Bak) (Julbock, Julbukk, Joulupukki) a skandináv téli napforduló központi alakja. A Jul az →elf-hez hasonló szörnyecske, (róla kapta a svéd Karácsony a nevét), a manó még a Kisjézusnál és a Mikulásnál is fontosabb szerepet játszott a svédek ünneplésében. A Yule-bak a hátán viszi a Yule-manót, amikor körbejár, hogy elvigye a jelent, és elfogadja zabkása-ajándékát. A Yule-manó neve a svédeknél Jultomten, a norvégoknál Julesvenn, Dániában és Norvégia egy részén Jule-nissen, a finnek Joulupukkija pedig biciklivel jár. (Vö. kelta →Lepracaun)

Norvégiában Yule idején megáll a munka, nem forog a kerék, nincs vadászat.

Svédországban a Midwinterblot ("télközépi vér") ünnep a viking hagyományban létező állat-és emberáldozatra emlékeztet. Bizonyos kultuszhelyeken végezték, többnyire e helyeken emelték később az ókeresztény svéd templomokat is. A pogány szokást a XII. századi misszionáriusok szüntették meg. Az áldozatokat engesztelő céllal mutatták be helyi isteneiknek, hogy rábírják őket, enyhítsék a zord telet.

Izlandon a Yule-macska megeszi a lusta embereket!

A germán népeknél a Yule sötét éjszakái az elmélyülés, az ősök imádásának időszaka. A teuton gondolkodásmód szerint megvilágosodásunk gyökereit az ősökre való emlékezésben találhatjuk meg. Őseinken keresztül kapcsolódhatunk a múlthoz, és ezt a kapcsolatot tisztelnünk kell, szertartásokkal, rítusokkal.

A germán Yule és a kelta Samhain közt szoros kapcsolat áll fönn. Az új esztendő áldását csakis őseink nevének és szellemének kijáró tisztelet megadása után várhatjuk el.

A másik lényeges elem a téli napforduló idején a fény ünneplése fénnyel, a skandináv és germán népek Yule ünnepén tűzzel köszöntötték a rövidülő éjszakákat. A Yule-szokások egy része babilóniai eredetű: például a gyertyagyújtás az oltáron a babilóniai isteneknek szólt. A kelta druida hagyomány szerint az év legrövidebb napján szertartásokat tartottak a kijelölt szent helyeken. (Skóciában, Írországban, Britanniában.) Ilyenkor a druidák a Napistent köszöntötték, és a tavasz közeledtét jelző egyre hosszabbodó napoknak örvendeztek. A szabadban nagy örömtüzet gyújtottak, a Yule-tuskóval, azt körbetáncolták, énekeltek. Minden zaj és dáridó a Nap ébredését segítette elő és a tavaszt sürgette.

Európai téli-napforduló ünnepek

A korai európai és ázsiai népek hasonló ünnepeiben markáns motívum a sötétség gonosz szellemeinek elűzése és legyőzése, például a szlávok is így ünnepelték a Korocsunt. A szó egyik jelentése "lépő, átforduló", ami a napfordulóra utal, erre a szláv ünnepre eredeztethető a magyar "karácsony" szó.

Itáliában az olasz kultúrkörben keverednek a keresztény és » Luca Napi hagyományok: A La Befana kedves boszorkány, seprűnyélen utazik, a kéményen át berepül a házba, és ajándékot visz az itáliai gyerekek harisnyájába. A legenda szerint La Befana söprögetett otthonában, amikor betért hozzá a Három Bölcs, és hívták őt, nézze meg a Kisjézust. "Most nem érek rá", felelte La Befana. Később meggondolta magát, de akkor már késő volt. Ezért azóta is minden Karácsonykor elindul, hogy megkeresse a Szent Gyermeket, és minden házban ajándékot hagy "neki".

A brit szigetvilágban a Midwinter ünnepség alatt leginkább ale-t vagy almabort fogyasztottak. Ehhez kötődik a fakupában körülhordott sör, ennek szertartása a betlehemezés szokásai szerint zajlott le. Az ivászat során himnuszt énekeltek a fához, jó egészséget , termékenységet és hosszú életet kívánva neki. Aztán lövöldözéssel vagy más módon zajt csaptak, hogy ezzel elriasszák a gonosz szellemeket. Tósztot mondtak a fa tiszteletére, majd ittak a fakupából. Mikor mindenki befejezte a tósztját, a maradék sört a földre loccsantották a fa törzse köré, s közben kenyeret vagy süteményeket aggattak az ágaira.

A London Newspaper 1851-es számában leírnak egy tréfás hagyományt, az Almafák Dáridóját. Devonshire-ben a Tizenkettedik Éjszakán (január 7.-én) a gazdák fogták puskáikat, és kimentek almáskertjükbe. Kiválasztották a legöregebb fát, körbeálltak és így énekeltek:

Here's to thee, old apple tree
Whence thou mayst bud and whence thou mayst blow
And whence thou mayst bear apples enow:
Hats full, caps full,
Bushels, bushels, sacks full,
And my pockets full too!
Huzza! Huzza!

A férfiak almabort ittak, mulatoztak, lövöldöztek a fára (csak puskaporral), majd visszaindultak a házba. Az asszonyok azonban addig nem engedték be őket, akármilyen zord idő is lehetett, míg valamelyikük ki nem találta, milyen sült várja őket odabenn. Aki kitalálta a megfejtést, az lett az "Est Királya", és ő vezett a további mulatságot az éjszaka során..

A zsidók ünnepében, a Hanukában is megfigyelhető a téli napfoduló "fény szülketés" motívuma, akár a menóra gyarapodó gyertyáiban, akár a Chág háorim (fények ünnepe) elnevezésben. Noha a » Hanukka egy zsidó történelmi eseményhez kötődik, ez is a régi napfordulós ünnep adoptálása. A menóragyújtás a fény növekedését szimbolizálja. Átvett elemek még az ajándékozás, társasjáték, kártyázás (csakúgy mint a Saturnalia idején is).

A fény újjászületését ott is megünnnepelték, ahol tavasszal fordult az év: A IV. században Gyula pápa rendelte el, hogy december 25.-re essen a keresztény » Karácsony-hoz ünnepe, mivel e nap egybeesett a Téli Napforduló körüli rituálékkal, amikor a pogány népek a "Nap Újjászületését" ünnepelték. A pápa célja a pogány ünnepek keresztény tartalommal való feltöltése volt.

Téli-napforduló ünnepek a világ egyéb tájain

Etiópiában az ünnep neve Ganna: A legenda szerint a pásztorok úgy megörültek, amikor meghallották, hogy megszületett a Kisjézus, hogy örömükben meghajlítgatták kampós botjaikat és tárgyaikat, és Gannát játszottak. Ez a játék eredete, amit az etióp férfiak és fiúk hagyományosan Karácsony napján játszanak (a régi dátum szerint, január hetedikén).

Mexikóban az ünnep neve a "Retek Éjszakája": e szokatlan esemény helyszíne minden év december 23.-án Oaxaca. A XIX. sz. közepétől él az ünnep, ekkor ismerték meg a mexikóiak a retket, amit a spanyol telepesek hoztak be először. A mexikói sziklás talajban csavart, torz formájú retkek teremnek. Szokatlan formájuk megihlette a helyi művészeket, bibliai, történelmi és azték legenda-jeleneteket faragnak belőlük. A legjobbnak ítélt alkotásokat díjazzák, majd látványos tűzijátékkal ér véget az est.

Pakisztánban az ünnep neve Chaomos: a téli napforduló idején egy ősi félisten évről évre visszatér, hogy összegyűjtse az imádságokat és elvigye Dezaónak, a legfőbb istenségnek. Az ünnep során asszonyok és lányok rituális fürdőt vesznek. A férfiak vizet hintenek fejükre, közben kenyeret tartanak a magasba. Aztán a férfiak és fiúk megmosakszanak, és estig nem ülhetnek székre, ekkor kecskevérrel meghintik arcukat. Ezután kezdődik a nagy fesztivál, énekelnek, táncolnak, örömtüzeket gyújtanak, kecskepacalt és más különlegességeket lakmároznak.

Japánban az ünnep neve Hari-Kuyo: a "Törött Tűk Fesztiválja". Buddhista szertartás, minden év december 8.-án tartják országszerte. Már isz. 400-ban is ünnepelték. Valamikor csak a szabók és ruhakészítők ünnepe volt, ma már mindenkié, aki tűt vesz a kezébe. Speciális szentély épült a tűk számára, ahol fogadalmi ételeket, ollókat és gyűszűket helyeznek el. A szentély közepére tofut állítanak ki, ebbe szúrják az elgörbült és törött tűket. Közben a varró különleges imát mormol, hálát adva a tűnek az elmúlt évben tett jószolgálatért. A tűk a tenger mélyén lelik meg végső nyughelyüket, miután a hívek papírba csomagolják a tofut és vízbe dobják kinn a tengeren.

Tibetben az ünnep neve Dosmoche: a "Meghaló Év ünnepe". Öt napig tartó fesztivál, melynek során a májusfához hasonló mágikus fát állítanak föl, amit drótból hajlított csillagokkal, keresztekkel és pentagrammákkal ékesítene fel. Ijesztő maszkokba öltözött táncosok riasztják el az új év ártó szellemeit. Egész nap ünnepelnek és imádkoznak, végül a városi nép lerombolja a fát. A tibeti buddhista világban ilyenkor van az ún. vajszobrászfesztivál is: Az új év megünneplésére a buddhista szerzetesek minden évben megrendezik, szobraikat yak-vajból készítik, mintegy 10 m magasra, és speciális vajlámpásokkal világítják meg. Különböző jeleneteket, meséket ábrázolnak a szobrok. A legjobbnak ítélt alkotásért díjat kap a szobrász.

A téli napforduló ünnepe az ősi magyar népeknél

Számos népszokás őrzi a téli napforduló emlékét, a magyar folklórban is találunk több ilyet. Az egyik legismertebb a karácsony másnapján tartott regölés, amivel az újévet köszöntik a legények és a házasemberek, akik házról házra járva kívánnak termékenységet és bőséget. Több vidéken szokás a kolompolás és az alakoskodás (állatbőrök viselése) is, ezekkel az ártó szellemeket űzik el. A betlehemezés is karácsonyi népszokás, amivel Jézus születését mesélik el, de néhány régi napfordulós ünnepben is találunk hasonló motívumokat: az ókori görögök ünnepén, a Lenaián is dramatizált formában adták elő Dionüszosz isten újjászületését, és az isten jelképeként egy kisdedet is felmutattak.

A régi magyarság a téli napfordulókor a nemzeti összetartozását is ünnepelte, az évnek ezen a kitüntetett pontján önazonosságának megőrzése és megerősítése nagyobb hangsúlyt kapott a szokásosnál. (Aradi Éva: A hunok Indiában. 2005. 42.)

A legteljesebben Hérodotosznál maradt fenn az a szkíta-magyar eredetmonda, ami egykor komoly összetartóerőt jelentett a benne foglalt őstudás miatt. A monda szerint Hargita, az első király három fiának uralkodása idején az égből aranykincsek – eke, járom, bárd és ivócsésze - hulltak a földre, de a lángoló kincseket csak a legkisebb fiú tudta magához venni, ezzel kiérdemelte, hogy ő legyen minden szkíták királya. A messzi múltba visszanyúló monda az emberiség felemeléséért égi elrendelésre elkezdett földművelésről szól. Emellett őrzi az emlékét a meteoritokból készített első fémeszközöknek, és bizonyítja a magyarságnál a királyságnak, mint szervezett közösségi formának az ősrégi hagyományát, ahol a nem mindennapi tettek emeltek valakit vezetővé. A kutatásnak a görög forrás torzítása miatt sokáig gondot okozott a fivérek neveinek jelentése, de végül egy magyar népmese megadta hozzá a kulcsot, amiben a monda tartalmának megfelelően a király három fiát Árpának, Zabnak és Kölesnek hívják. (Grandpierre K. Endre – Grandpierre Attila: Atilla és a hunok. 2006. 42.) A népmese és a monda szereplőinek azonosságát megerősíti, hogy mindkettőben Köles a legfiatalabb, és bátyjait felülmúlva ő a győzedelmes hős.

Lényeges eleme a mondának, hogy a kezdetekről, az ember megjelenéséről tudósít, mert Hargita nem csak a legelső király, hanem a legelső ember is a szkíták földjén. Ahogyan a királyi szkíták a legifjabb testvértől származónak mondták magukat, más szkíta nemzetségek is az első ember valamelyik fiát vallották ősüknek, így lett az eredetmonda az összetartozás-tudat egyik biztos alapja. A közösségeknek változhat a nyelvük és a műveltségük, de a testvéri köteléket meghatározó közös múlton lehetetlen változtatni.

Több népnél szokás a téli napfordulókor ekét égetni, a szertartás egyetlen magyarázatául az eredetmondánkban megjelenő lángoló eke adódik, mint tüzes meteorit anyagából készített, égi eredetű eszköznek a jelképe. (uo. 45.) Kizárólag a szkíta-magyar műveltségből válik érthetővé az ünnepi ekeégetés szokása, ami egyben elárulja, hogy melyik néptől került át más népek hagyományába. A belső-ázsiai hun tömegeknek köszönhetően a monda nyomai Kínában is megtalálhatóak. A régi kínai műveltségben ismert a Köles Herceg alakja, aki nemzetségős, az emberek közbenjárója az égnél, valamint a földművelés, a gabona elterjesztője. (Henri Maspero: Az ókori Kína. 1978. 112, 192.) A legfőbb jellemzők mellett még a királyi eredetre utaló hercegi cím is egyezik.

Az ősi eredetmondánk fennmaradt tárgyi valósága a görbe gerendelyű eke, ami az egykori hun területen, a Kárpát-medencétől Kínáig és a Balkán-félszigetig volt elterjedve. (Lükő Gábor: A magyar lélek formái. 1942. 114.) Ennek az ekefajtának a sajátossága, hogy az egyik része szándékosan ívelt, a kínai hagyomány szerint kígyózó sárkány gerincét idézve ezzel. A sárkány eredetileg az izzó Nap jelképe, az ekével való azonosítása egyetlen esetben lehetséges, ha az eke lángol, ami újra csak a szkíta eredetmondához vezet.

A barbár magyarság erőltetett dogmája miatt fontos megemlíteni, régészek által feltárt ekevasakkal és történeti forrásokkal igazolható, hogy a hunok-magyarok már a régi időkben műveltek földet. Az Ekeholdja, valamint az Eke-, Szántóvas-, és Járomszegcsillag elnevezések mutatják, hogy a monda tárgyai egykor az ősvallási fogalmakkal teleszórt magyar égen is helyet kaptak. Több esetben az ősi történeti alapnak megfelelően csak az eszközök fém alkatrészeit nevezték meg a csillagokban. Valószínűleg az első időkben szintén az eredetmondára utalva festették fel az ekevas képét a tavaszi ünnepekre készített magyar hímestojásokra. (uo.129, 195.)

Magyarázatra szorul még, hogy miként kapcsolódott nemzetünk eredetének és az eke feltalálásának ünnepe a téli napfordulóhoz. Az újjászületése után a Nap olyan hatással van a földi élet fejlődésére, ami őseink szemében rokonítható volt az első emberiség - a magyarság - megjelenésével és a természettel összhangot találó földművelés megkezdésével.

[Forrás: Magyar Táltos]

Karácsony és a téli napforduló

Jézus születésének napja időszámításunk szerint 137 körül keveredett a napfordul óünnepekhez, legalábbis a keresztények római vezetője ugyanis ekkor rendelte el a neves nap köszöntését, akkor még független ünnepként. A fény megújulásáról a Sol Invictus, azaz a legyőzhetetlen nap ünnepén továbbra is megemlékeztek a pogány rómaiak, méghozzá pontosan december 25-én, hitük szerint ugyanis ekkor született újjá Mithrász napisten. Valószínűleg emiatt az ünnep miatt került Jézus születésnapja is december 25-re. Hogy a vallási kultúrák közti keveredés miatt történt ez, vagy a keresztények tudatosan megpróbálták elnyomni Sol Invictus ünnepét, nem tudni pontosan.

Mindenesetre a 325-ös niceai zsinaton már szó esett arról, hogy jézus születésének ünnepe elváljon a január 6-án tartott Vízkereszttől, és 350-ben I. (Szent) Gyula pápa elrendelte, hogy Jézus születésének ünnepe december 25. legyen. A döntés a keresztények körében sem aratott osztatlan tetszést, fellángolt a vita a Megváltó születésének időpontjáról: addig legtöbben január elején ünnepelték Jézus születését, az egyiptomi koptok pedig tavasszal. A bibliai leírásokban szereplő történelmi adatokból és utalásokból egyébként a történészek szerint az következik, hogy még az év sem stimmel, Jézus valójában az időszámítás kezdete előtt hét évvel született. [Lásd: » Karácsony]

Jézus születésének ünnepe csak a 4. században került december végére, előtte az ókori népek évezredeken keresztül ekkor ünnepelték azt, hogy a leghosszabb éjszaka véget érésével újra hosszabbodni kezdtek a nappalok. A karácsony szó is a téli napfordulót őrzi, de néhány magyar népszokás is ebben a csillagászati jelenségben gyökerezik. I. Gyula pápa 350-ben december 25-ét nyilvánította "Jézus születésének napjává", így a kereszténység beemelte saját ünnepei közé az ősi szokást - a téli napforduló ünnepét is keresztény tartalommal töltötték fel. (Hasonló okokból lett például a tavasz ünnepéből húsvét, a nyári napfordulóból pedig Szent Iván éj.)

Fontos megjegyezni, hogy a Sol Invictus fesztivál első napja a mai naptár szerint december 21-re esett, csak ez az akkor használatos Julián naptár szerint december 25. volt. Amikor évszázadokkal később Európa átváltott a Gergely-naptárra, az ünnep dátuma december 25. maradt annak ellenére, hogy a téli napforduló nem erre a napra esik.

A karácsonyfa-állítás szokása szintén az ókori napfordulóünnepekben gyökerezik. Az örökzöld növények már a kereszténység előtti kultúrákban is különleges figyelmet élveztek: a pogány hiedelmek szerint a fenyőfa és az örökzöldekből font koszorúk védelmet nyújtanak a téli napforduló idején elszabaduló gonosz szellemek ellen.

A karácsonyfa díszítése azonban jóval később alakult ki német területen, bár pontosan nem tudni, mikor. Egy strasbourgi polgár 1605-ben ír arról, hogy városában gyümölcsökkel, édességekkel és papírdíszekkel ékesített fenyőfákkal ünnepelik Jézus születését, de egy meg nem erősített legenda szerint Luther Márton volt az első karácsonyfa-állító. Hazánkba a bécsi udvar hatására az osztrák és német rokoni kapcsolatokkal rendelkező arisztokrata családok hozták be a szokást a 19. század első felében. Először egy martonvásári grófnő, Brunszvik Teréz állított karácsonyfát 1824-ben, és a szokás a polgárság körében is egy-két évtizeden belül elterjedt. A szegényebb rétegek lassabban vették át az úri huncutságot, sok parasztcsalád csak a második világháború után kezdte fenyőfával ünnepelni a karácsonyt.

Az ajándékozás is a kereszténység előtti ünnepekből ered, a gyerekek és a szegények megajándékozása a rómaiaknál már a Saturnalia idején is szokás volt. Ez megmaradt Jézus születésének ünneplésekor is, később pedig több országban Szent Miklós ünnepe is keveredett hozzá. A fa alá nyilván csak akkor kerültek az ajándékok, amikor már díszített karácsonyfát is állítottak, tehát nálunk nagyjából a 19. század közepétől.

Az egyik legfontosabb keresztény ünnep és a pogány szertartások tehát összemosódnak a karácsonyban, erre bizonyíték a sok népszokás és mitológiai gyökerű rítus, ami gyakorlatilag minden keresztény népcsoportnál belekeveredik az év végi ájtatosságba. Hogy így alakult, az talán nem a történelem legszerencsésebb mozzanata, de nem is tragédia – közös nevezőként fogadjuk el, hogy a karácsony a szeretet ünnepe, az meg már mindegy, hogy Jézus születése vagy a téli napforduló ürügyén szeretjük egymást.

A keresztények a téli napfordulókor ünneplik a » Karácsony-t, Jézus születését. E misztérium szimbolikus jelentése erősen összekapcsolódik a bak jel témáival. A Kisded szinte embertelen körülmények között jön világra, az év legsötétebb időszakában, a népszámlálás miatti kényszerű utazás közben. Gyengén, elhagyatottan, szinte észrevétlenül születetik meg, érkezéséről csak a bölcsek tudtak, bár már mindenki várta a Messiást… Emberi szálláshelyet nem adtak Máriának, s nem volt segítsége sem. A Gyermek állatok között jön világra, mely az ösztönvilágot, lényünk legmélyét szimbolizálja.

Tapasztalatból tudjuk, mindig a legmélyebb ponton történik meg az átfordulás, melyhez óriási erő, szívósság és kitartás szükségeltetik. Személyes kríziseink során (a szó görög eredetű, s "átfordulást" jelent) ugyanezt a folyamatot éljük meg.

Problémáink legmélyén megszületik a remény, a kiút, mint halvány gyertyafény, s elindulunk kifelé a mélységeinkből. Ez a folyamat magában hordozza azt is, hogy a belső világban (sötétségben) bolyongva valamit kihordunk, megszülünk magunkból, többek leszünk, s ezt a többletet be tudjuk építeni mindennapi életünkbe.

A Kisded születésének körülményei szimbolikusan leképezik azt a folyamatot, amit a mélységekben megélünk. Problémáink kényszerítő erővel törnek ránk, tanácsadóink lehetnek, de nekünk kell „megszülnünk” magunkból az újat, s ehhez szükségünk van a belső világunk aktív jelenlétére, támogatására, melyet Jung a lélek transzcendens funkciójának nevezett el. Minden önmagunkból megszült új az érésünkhöz, fejlődésünkhöz, „megváltásunkhoz”, megvilágosodásunkhoz vezető következő lépcsőfok lesz.

A Fény (Isten) szimbóluma a Nap, mely útja során kényszerítő erőknek engedelmeskedve leképezi az ÉLET útját. Megszületik gyengén, szinte észrevehetetlenül, ereje egyre nő, majd kiteljesedik, s csúcspontja után aláhanyatlik, mint lenyugvó nap, majd a horizont alá bukva folytatja útját az „alvilágban”, hogy a mélységeket megjárva, belső erőit összeszedve újjászülethessen ismét a téli napforduló idején.

A keresztény kultúrkörben Jézus születésének misztériuma ez, de az ősi kultúrák ugyanúgy megőrizték mítoszaikon keresztül a téli napforduló üzenetét, legfeljebb más ruhába „öltöztetve”. Az isteni kegyelem lehajolt az anyagvilág legmélyéhez, útra bocsátotta legszentebb Fiát, aki egész életútjával a Fény és a megváltás reményét jeleníti meg nekünk. Életével példát ad arról, hogy ez a folyamat nem könnyű, hiszen Jézusnak, az emberfiának meg kell halnia, hogy megszülethessen Krisztus, az Isten fia.

A Bak időszak a belső leltárkészítésünk időszaka is egyben. A » Szilveszter a jól elvégzett „leltár” befejezésének ünnepe lehet.

Néhány kérdés, mely segíthet ebben a folyamatban, melyen érdemes » Advent idején elgondolkodni:

• Hogyan állok a szeretet melegével? Hiányzik, átjár, esetleg félek attól, hogy „megégetem” magam? Tudok-e együtt lenni a másik emberrel? Élvezem-e, töltődöm-e általa, vagy az intimitástól félve pótcselekvésekkel próbálom elütni az időt? (főzés, takarítás, barkácsolás, vásárlás stb.)
• Hogyan állok a hitemmel? Épít, buzdít, vígasztal, ha kell? A Karácsony a transzcendens jelenlét ünnepe is minden évben…
• Hogyan állok a Fénnyel? Mélységeimet bejárva keresem-e a kivezető utat, a fényt? Látom a jövőmet optimistán, vannak-e terveim?
• Hogyan állok a család szentségével? A szeretetképességünk akkor teljes, ha tudunk adni és elfogadni. Tudom-e mit szeretnék én magam, s valójában minek örülnek szeretteim? Vállalom-e, tudtára adom-e vágyaimat a környezetemnek, s figyelek-e eléggé a többiek igényeire?
• Hogyan állok a valódi ajándékkal? Tudom-e mi az?
• Hogyan állok az örömhöz? Tudok-e teljes szívből örülni, mely érzés csak akkor teljes, ha azt meg tudom osztani másokkal.

A téli napfordulón feltámadó FÉNY legyen veled, erősítse hitedet, életedet, hozzon Áldást, Örömet, Szeretet, Bőséget!

Yule: téli napforduló a germán és a kelta népeknél

A téli napforduló, a Yule a "Nap visszatérésének ünnepe". Szimbolikáját tekintve a Nap újjászületése, az év leghosszabb éjszakája, a Téli Napforduló, Befelé tekintés, a Jövő tervezése. AYule, a sötét éjszakái az elmélyülés, az ősök imádásának időszaka. A yule szó jelentése, "kerék". Az ősi kaldeusoknál azonban a yule szó "kisgyermek"-et jelentett. Az új mindig a régi helyébe lép, az élet folyton megújuló ciklusa vég nélkül folytatódik.

Az éjszakák most a leghosszabbak. A napfordulótól kezdve egyre hosszabbodnak a nappalok. A fény újjászületik, napról napra erősödik. A fény és a sötétség közti örök harcban ismét a Fény kerekedik fölül. A legtöbb hagyomány, a wicca, a pogányság szerint a Nap képviseli az istenség Férfi-aspektusát, és halála, újjászületése a Téli Napforduló idején a régi napév halálát és az új születését reprezentálja. Ez az örök harc számtalan hagyományban megjelenik, különböző jelképes formákban: a Tölgykirály (a Növekvő Év istene vagy az Isteni Gyermek) és a Magyalkirály (a Fogyó Év istene vagy a Sötétség Ura); Yule idején a Tölgykirály meghódítja a Magyalkirályt. Litha, vagy a Nyári Napforduló idején a Magyalkirály győz.

"Midwinter" (a "tél közepe") a "Midsummer" (a "nyár közepe") ellenpontja a sötétség, homály, titkok győzelme, uralma. Midsummer idején a Napisten, Sunna teljes erejében tündököl, és minden titokra rávilágít, semmi sem marad rejtve fénye elől. A hosszú sötét téli éjszakákon azonban minden elrejt a jég, a hó. Sötét és titkos helyükön várják újjászületésük idejét, a téli napforduló éjszakáját.

Ezen az éjszakán, az "Anya Éjszakáján" kezdődik az északi népeknél a Yuletide, ami Tizenkét Éjszakán át tart, (dec. 20. - december 31.) és e Tizenkét Éjjel reperezentálja az óév elmúlását, valamint az új esztendőt tápláló folyamatot.

A szó jelentése: "Kerék." Az ősi kaldeusoknál a yule szó "kisded"-et, "kisgyermek"-et jelentett. Az új mindig a régi helyébe lép, az élet folyton megújuló ciklusa vég nélkül folytatódik.

Az istenség neve kultúránként különböző; az északi népeknél és az angolszászoknál Balder, a keltáknál Bal, stb.Az eltérő nevek ellenére könnyen azonosíthatók. Yule-istenségnek tekinthető minden Újszülött-isten, Napistenek, Anyaistennők és Istennőhármasságok. Legismertebb közülük Dagda és Brighid, Dagda lánya. Brighid tanította meg a kovácsokat a tűzzel bánni és a fémmesterségre. Az ő lángja, mint az új fény lángja elűzi a lélek és az elme sötétségét, Dagda üstje pedig biztosítja, hogy a Természet mindig gondoskodhasson gyermekeiről.

A teuton gondolkodásmód szerint megvilágosodásunk gyökereit az ősökre való emlékezésben találhatjuk meg. Őseinken keresztül kapcsolódhatunk a múlthoz, és ezt a kapcsolatot tisztelnünk kell, szertartásokkal, rítusokkal. A germán Yule és a kelta Samhain közt szoros kapcsolat áll fönn. Az újesztendő áldását csakis őseink nevének és szellemének kijáró tisztelet megadása után várhatjuk el.

A világosság és a sötétség örök harca különböző jelképes formákban, számtalan hagyományban megjelenik. A kelta hagyományokban a Tölgykirály és a Magyalkirály szakadatlan harca dúl egész évben: Yule idején a Tölgykirály meghódítja a Magyalkirályt, Litha, azaz a nyári napforduló napján a Magyalkirály győz.

A kelták druida hagyomány szerint az év legrövidebb napján szertartásokat tartottak a kijelölt szent helyeken. Ilyenkor a Napistent köszöntötték, és a tavasz közeledtét jelző egyre hosszabbodó napoknak örvendeztek. A szabadban nagy örömtüzet gyújtottak a Yule tuskóval, azt körbetáncolták, énekeltek. Minden zaj és dáridó a Nap ébredését segítette elő, és a tavaszt sürgette. (lásd: "csilingelés")

Yule spirituális vonatkozásai

Koncentrálás: tudatosítani, mit is akarunk celebrálni.

a családi kötelékek megerősítése

kapcsolat az ősökkel

a már meglévő családi szertartások kibővítése

a család hangolódjon a természet ciklusaira

ráhangolódás: a Földön minden élő közösségének tagjai vagyunk

etnikai-kulturális örökség tisztelete

ősi és jelenlegi népszokások tanulmányozása, továbbadása

a karácsonyi szertartás, mint alternatíva, ill. annak kibővítése

a spirituális megújulás és szeretet mélyebb megértése

vidámság

Időpontok: a család életébe illő időpontok kiválasztása az ünneplésre

napfordulókor

a napforduló asztrológiai-asztronómiai pillanatában

alkonyatkor

előző estén lefekvés előtt

napkeltekor

délben

napfordulóhoz közeli időpontban

egy éjszakával előtte

egy hétvégével előtte

Időtartam: az ünneplés időtartamát családtagjaink életkora, figyelme szerint határozzuk meg

nagyon rövid: 5 perc alatt

rövid: 5-20 perc

közepes: 20-90 perc

hosszú: 90 perc - 3 óra

nagyon hosszú: több mint 3 óra, akár 24 órás periódus

Előkészületek: a megfelelő hely kiválasztása, felkészítése, bizonyos szempontok figyelembevételével

A családi otthonban

konyhában, ebédlőben

tűzhely környékén

ünnepi fa környékén

nappaliban

Az otthonon kívül

az udvaron

a tetőn

a közeli parkban

természetvédelmi területen, erdőben

[Forrás: Selena Fox: Winter Solstice Celebrations for Families and Households, 1993.]

Ünnepi hozzávalók: egy-kettőt kiválasztani, ami illik az ünnep középpontjába, idejébe, időtartamához és előkészületeihez.

Napkereszt, napkerék:

A forgó kerék a legrégebbi vallási szimbólum Európában, amit már a kőfaragásokban láthatunk a kőkorszak óta. Az univerzum körkörös mozgását szimbolizálja. A kör négy küllője a négy legfontosabb fesztivált jelképezi (téli napforduló, tavaszi napéjegyenlőség, nyári napforduló és az őszi napéjegyenlőség), az évszakokat (tél, tavaszt, nyár és ősz), a nap fázisait (éjjel, reggel, nappal és este), az elemeket (levegő, tűz, víz és föld), a Hold arcait (holdfogyatkozás, növekvő hold, telihold és fogyó hold), a fő irányokat (észak, kelet, dél és nyugat) stb. A forgó kerék a legfontosabb részt képviseli a pogány hitben, a vallás alapját, és mindent, amit az univerzumnak látnia kell ennek fényében.

Gyertya:

A római kortól kezdve használatos, előtte csak a fáklyát és a mécsest ismerték. A téli napfordulókor gyertyát gyújtottak, hogy támogassák a fény harcát a homállyal szemben.

Yule fa:

A karácsonyfa ősi egyiptomi hagyományból származik, akik pálmafát díszítettek fel, a győzelem jelképét. Télen is örökzöld ágai az újjászületést, az élet örök körforgását jelképezik számunkra. A fa minden ősi európai nomád törzs életében létfontosságú és szent élőlény volt (pl.: Yggdrasil, a germán világfa). A germánok hite szerint az emberi faj is a fáktól származik, a nők a Nyírfától, a férfiak a Kőristől vagy a Tiszafától. Az ősi időkben megszokott volt az állat- illetve emberáldozat, ezeket feldobálták, vagy felkötötték a fákra, ezt a szokást később váltotta fel a különböző ékekkel való díszítés. A fa díszítése is szakrális célokat szolgált, a díszek maguk is szimbolikus értékűek, legfőképpen az újjászülető Napot szimbolizálják, valamint a kozmikus év egyes elemeit, a Holdat, csillagokat, a földet, az egyes hónapokat, a világkígyót, az időt.

Feldíszítünk egy örökzöld fát. Lehet élő az udvaron, vagy egy tavasszal ültetett cserepes.Vagy kivágott. (Ez esetben köszönjük meg a fának, hogy eljött hozzánk ilyen módon.) Együtt díszíti a család, minden egyes dísznél mondhatunk egy jókívánságot. A díszek napszimbólumok legyenek. Csillogó piros vagy arany gömbök, napfigurák, szarvas, sas, búzakalász. Vagy csillagok, mindenféle fényforrások, hold, kisded, születési szimbólumok. Lehetnek saját totemállataink is. Fagyöngy, színes (főleg piros) bogyók, alma, gránátalma, téli madarak, tündérek, hópehely, gyertya, koszorú, mézes- vagy gyömbérsüti-emberke, makk, babérbogyó és áfonyagirland, Télapó, Mikulás.

Ünnep után: elégetni a fát örömtűzben, vagy beásni a talajba, vagy kitenni az erdőbe. egy darabját eltenni jövőre, és majd a Yule-tuskóval elégetni. Pattogatott kukorica- vagy vörös áfonyagirlandokkal varázsolni is lehet: minden 13 szem egy-egy kívánságot reprezentál. Ezeket más bogyóval különítsd el egymástól. Tedd föl a fára. Amikor először gyújtasz fényt a fán, képzeld el a kívánság beteljesülését, ahogy a Nap visszatér a világba, úgy teljesülnek azok is. Az ünnep után amit csak lehet, őrizz meg a girlandból egy korsóban. Majd a Szent Iván-éji tűzben égesd el a maradékot - itt fejeződik be a varázslat.

Yule-koszorú

Együtt gyűjtsük a hozzávalókat, együtt készítsük el, örökzöldekből, díszítsük fel szépen. Körülállhatjuk, tudjuk, hogy a Természet ciklusainak szimbóluma; jusson eszünkbe róla Yule és Jul (a tiszafa), ami kereket jelent. Helye az ajtón kívül vagy benn a falon vagy a nappali asztalának közepén legyen.

A koszorún négy gyertya, középen egy, ez a szellemet vagy a Napgyermeket reprezentálja. A gyertyák színei: sárga - levegő, piros - tűz, kék - víz, zöld - föld -- vagy bármelyik négy szín, amit te magad a négyesség színeinek tartasz. A Napgyermek színe lehet fehér, bíbor vagy arany. A gyertyagyújtás sorrendje: 1. Észak ~ Föld ~ megtermékenyülés; 2. Kelet ~ levegő ~ elme; 3. Dél ~ vér ~ tűz; 4. Nyugat ~ víz ~ magzatvíz; 5. Az Istengyermek ~ a Lélek

Ha vége az ünnepi időszaknak, adjuk vissza a Természetnek, vagy tegyük el a nyári napfordulóig, és akkor égessük el az örömtűzben.

Yule tuskó:

Hagyományosan kőris, tiszafa, vagy nyírfa tuskója. Tüze az örök, elpusztíthatatlan fény szimbóluma, a fény újjászületésének segítője, ami táplál és melegít minket. A hagyomány szerint a gazda saját földjéről kell származnia, vagy lehet kapott ajándék, ám venni sohasem szabad. A Tizenkét Éjszaka mindegyikén tizenkét órán keresztül ég a kandallóban, vagy első éjjel ég, a többi napon és éjszakán át parázslik.

Feldíszítik, akárcsak a karácsonyfát: örökzöld ágakkal, magyallal beborítják. Meglocsolhatják sörrel, almaborral. Mindig eltesznek egy darab tuskót, a következő évben azzal gyújtják meg az új Yule-tüzet, az örök, megszakíthatatlan körforgás értelmében.

Mai változata: kisebb tölgy- vagy fenyőág egyik végét ellapítjuk, három lyukat fúrunk bele, ezek lesznek a gyertyatartók. Ideállítunk három gyertyát, színeik: piros, fehér, zöld (évszakok), zöld, arany, fekete (a Napisten), vagy fehér, piros és fekete (a Nagy Istennő színei). Díszítsük fel örökzöldekkel, piros- és aranyszálakkal, rózsabimbóval, szegfűszeggel, végül hintsük be liszttel.

Tölgyfatuskó és tűzhely kell hozzá. A tuskó legyen nagyon száraz. Feldíszíthető: piros textil- vagy papírszalagokkal (jól éghető legyen), száraz magyallevelekkel, természetes száraz anyagokkal.

Az egyik családtag elmondja a tuskó hagyományát. Valaki elmeséli a Tölgykirály és Magyalkirály meséjét. Lehetőleg minden fényt oltsunk el.A család kis ideig üldögél a sötétben. Csendben elmélkednek a szoláris év váltakozásain. Mindenki végiggondolja az elmúlt évet, a "rosszakat" is, semmi sem "rossz", hanem kihívás, amiből tanulni lehetett. Aztán megggyújtják a tuskót. Amikor égni kezd, minden családtag rádob egy-egy gallyat, és elbúcsúzik az óévtől. Mindenki eldobja bánatait, a múlt fájdalmait, a rossz szokásokat, és köszönetet is mondunk mindenért, ami volt. Amikor már jól ég, koncentráljunk az új évre és a lehetőségek erejére. Aztán mindenki tölgyfagallyakat vagy makkot dob a tűzbe, ez reprezentálja az előttünk álló évet és reményt, megoldást idéz problémáinkra. Aztán együtt énekel a család. Hagyjuk leégni a tuskót, csak kicsi maradjon belőle. Õsi hagyomány szerint őrizzük meg a hamut és a maradék tuskót, jövőre azzal gyújtsuk meg az új Yule-tuskót.

Fagyöngy:

Mi is a fagyöngy? Egy különleges varázskellék, vagy nagy hatalommal bíró növény? Már a kelták is tisztelték csodálatos tulajdonságait, s az évszázadok során egyre szélesebb körben ismerté vált. Tumorellenes hatású, vérnyomáscsökkentő szer, mindamellett a régi idők egyik varázsnövénye. A fagyöngy alatt álló párok csókot adnak egymásnak, ennek eredete a skandináv mitológiába nyúlik vissza.

Balder, a délceg és daliás isten figyelmeztetést kapott, hogy vigyázzon, mert az életére törnek. Frigg, az isten anyja minden élőlénnyel megígértette, hogy nem fogják bántani a fiát, így próbálta megóvni Baldert. A jelentéktelen külsejű fagyöngy azonban elkerülte figyelmét. Loki, az ártó isten észrevette Frigg mulasztását, és gonosz céljainak szolgálatába állította. A Valhallában bált rendeztek az istenek, amire Loki is elment, hívatlanul. Elrejtőzött, és figyelte az istenek mulatozását, akik tréfából nyíllal lövöldöztek Balderra. Loki igencsak meglepődött azon, hogy az isten egyáltalán nem sebesül meg a nyilaktól, lévén sebezhetetlen. A gonosz isten, aki mindig csak azt kereste, hol árthat, fagyöngyből készített nyilat adott a vak Hermöd kezébe, és az isten pontosan Balder szívét találta el vele, aki holtan esett össze.

A többi isten szörnyen megharagudott a fagyöngyre, amiért kioltotta szeretett istenük életét. Megengedték Frigg-nek, a szeretet istennőjének, hogy azt tegyen a növénnyel, amit akar. Frigg nem akarta bántani a növényt, hanem a szeretet jelképévé tette. Miközben könnye ráhullott a növényre, valaki csókot lehelt arcára, s apró, fehér bogyókká váltak a könnyek. Ekkor Frigg azt kívánta, hogy a fagyöngy többé ne árthasson senkinek; aki alá áll, kapjon lehetőséget a szeretetre és a megbocsátásra. Azt kérte, hogy akik megállnak alatta, csókolják meg egymást a szeretet és megbocsátás jeléül.

Csilingelés:

Összeköthető más szertartásokkal is, pl. minden egyes áldás után csöngetés. De önmagában is alkalmazható. Mindenkinek legyen saját csengettyűje. Mindegy, milyen méretűek, csak összhangban legyenek. Jó a sárgaréz, jó a karácsonyfacsengő. A család körbeáll vagy -ül. Mindenkinek csengő van a kezében. Az egyik családtag vezeti a szertartást. Először néhány szót szól a napfordulóról, ami az új év kezdete, és hogy a naptárakat világszerte a szoláris év változásai alapján szerkesztették meg. Aztán a ceremóniamester elmondja, hoygan fogja kicsöngetni az óévet, és becsöngetni az új évet. Majd meghívja a családtagokat, hogy csengőkkel ünnepeljék a napfordulót. Mind a négy égtáj felé csöngetnek. Majd a tér négy irányába (föl - kozmosz, le - föld, középre - isteni egység). Aztán egyenként csöngetnek, az egyes családtagokért, a családért, majd együtt, megünnepelni a kapcsolatot a Természet ciklusaival, majd újra együtt, a Földdel és minden élőlénnyel való kapcsolatért. Idősebbtől fiatalabb felé haladva: minden családtag elmond egy látomást vagy egy kívánságot a Földért, a jövő évre. Aztán együtt csöngetnek, hogy megerősítsék ezt a kívánságot. Végül háromszor elmondják: "Boldog Napfordulót", és csöngetnek.

Ajándékozás:

Az ajándékozás szokása Heimdallr Istentől származik: Heimdallr vitte az ajándékokat az embereknek, ő volt a kapocs számukra az istenekhez. Heimdallr szemmel tartja és figyeli a gyerekeit a trónjáról, az Északi Sarkról (róla mintázták a keresztény Mikulást, illetve Télapót). Egy napon Heimdallr leereszkedett a Földre a mennyekből és megalkotta az emberiséget, és minden évben ellátogat Helbe, hogy ajándékokat gyűjtsön. Ezután trónját elhagyva, leereszkedik gyerekeihez, hogy odaadja az ajándékokat, azoknak, akik jók voltak, mindezt Yule estjén. Az ókori görögök Cronos-nak ("idő") hívták, valószínűleg azért, mert az évi "látogatásait" használták az időmérésre. A nyugat szláv területeken Belobog ("fehér isten") néven volt ismert, mivel a fény és a kegyelem istene volt, és Hel látogatásai után mindig "halott sápadt" volt a színe. A keleti szláv területeken viszont Kolada ("kerék" vagy inkább "kerék forgása") néven ismerték, mivel a Téli napfordulón, Yule estjén, a Nap-kereke bevégzett egy teljes fordulót: tavasz (születés), nyár (élet), ősz (halál) és tél (újjászületés).

Mesélés:

Saját emlékeinkből, népszokások felidézése, karácsonyi mesék. Napmítoszok, legendák, Fény újjászületése. Megkönnyíti a családi örökség továbbadását, ha mindezt fölvesszük videóra, magnóra.

Téli természetről való gondoskodás:

Madarak etetése, együtt elkészíteni. Ezt is együtt, a fenti ceremóniákhoz hasonlóan, koncentrálva a Természet szépségére és hogy minden összetartozik. A magok az élet szimbólumai, és jószándékunkat közvetítik a Természet többi része felé. Végül mondjuk egymásnak: "Mindannyian a Természet családjának tagjai vagyunk". (Mitakuye oyasin). Végül énekeljünk együtt valami szép karácsonyi dalt.

[Forrás: Yule]

» Vallásfilozófia - Advent
» Vallásfilozófia - Luca Napja
» Vallásfilozófia - Hanukka
» Vallásfilozófia - Karácsony

» Vallásfilozófia - Tavaszi Napéjegyenlőség
» Vallásfilozófia - Őszi Napéjegyenlőség
» Ezotéria - Nyári Napforduló

» VALLÁSFILOZÓFIA E-Könyvtár