|
Tarr Dániel A nyári napforduló
|
Június 21-e a csillagászati nyár kezdete. Ezen a napon a leghosszabb a Nap égen megtett útja (nálunk északkeleten kél, és északnyugaton nyugszik), a Ráktérítő magasságában tűz merőlegesen a földre. A Ráktérítő az északi szélesség 23,5 fokán átmenő szélességi kör. Nevét onnan kapta, hogy a Nap az északi félgömbön a Rák jegyébe lépve hág a legmagasabbra, a Ráktérítő magasságába, itt megfordul, majd süllyedni kezd az Egyenlítő felé. Az év leghosszabb napját ezért nevezik nyári napfordulónak (a déli félgömbről nézve ekkor jár a Nap a legalacsonyabban, ott ez a nap a téli napforduló). A napfordulat a gyakorlatban nem a nyár kezdetét jelzi. Mi június 1-jétől számoljuk a nyarat (meteorológiai nyár), a kínaiak a régi keltákhoz hasonlóan május 5-étől. Náluk június 21-én a zeniten járó Nappal együtt tetőzik a nyár. Az évszak jelképe a római falképeken és mozaikokon robusztus ifjú, fején kalászkoszorúval, sárga ruhában, a kezében sarló. Ezt az ábrázolási módot javallja a festőknek 1500 év múlva Ripa is, noha a reneszánsz feltámasztotta az antik szokást, amely pogány istenekkel személyesítette meg az évszakokat is, a nyarat például Ceres (görög Démétér) képviselte. A nyári hónapokat három ifjú jelképezte, liliomos sárga ruhában, a Rák, az Oroszlán és a Szűz jeleivel a kezükben. |
|
Leonardo Utolsó vacsoráján a Jézus balján ülő, megvilágított hármas jelképezi a nyári hónapokat: a szelíd Fülöp a Rák, a szenvedélyes idősebb Jakab az Oroszlán és az okoskodó Tamás apostol a Szűz havát. A nyári napforduló jelképe viszont megint csak kalászkoszorús, jobbára meztelen ifjú volt. Mindössze ágyékát fedte bíborszínű fátyol, amit a derekán csillagos öv tart, a Rák jelét formázó csattal. Baljában rák, jobbjában a földgömb, amelynek felső háromnegyede megvilágított, alsó negyede sötét. Bokáin szárnyak, a jobbon két fehér, a balon egy fehér és egy fekete szárny. Az archaikus gondolkodásban a nyárhoz a dél (napszak és égtáj), a tűz (elem), a színek közül többnyire a sárga rendelődött.
[Lásd: Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium - Delel a Nyár]
A Nap mesebeli jelentősége egészen különleges. A meséből derül ki csak igazán, mit jelentett eleinknek a Nap; másfelől ebből látszik, milyen fontos szerepe volt a mesének: valóban a mítosz hűlt helyét töltötte be.
Elterjedt tévhit szerint a mesét, mint a mítoszt is, homály és zűrzavar jellemzi. Holott mind a kettő rendet akar teremteni; zavart csak álmítoszok és műmesék okoznak. A mese a Rend Káosz feletti győzelméről szól, a mesemondás célja, hogy reményt adjon: e kaotikus világban mindig helyreállítható a Rend, és hogy elsimítsa a külső, belső zűrzavartól rettegő (gyermeki) lélek háborgását. Nem véletlen, hogy a mesemondás ideje az est, amikor közeleg a sötétség, a Káosz időszaka. Hogyan is készülhetne föl bátorsággal a gyermek az éjszakára, ha nem hallana előtte mesét, ami megnyugtatja?
A Rendet a Világosság szüli, a Világosságot a Nap, így a meseszó nyíltan vagy burkoltan mindig a Nap körül forog. mert hát az igazán nagy lélegzetű tündér- vagy hősmesék miről is szólnak? Az elrabolt, elveszített Fény visszaszerzéséről, az éjszaka lenti birodalmában (a tudatalattiban) tett rémálomszerű utazásról, ahonnét a Naphoz hasonló hős mindig visszatér, miután legyőzte a sötétségnek (lelkünk titkos mélyének) szörnyalakjait.
[Lásd: Jankovics Marcell: Ahol a madár se jár - Az aranyhajú kertészbojtár]
A világ bármely részén keressük is a történelem előtti ember keze nyomát, mindenütt találunk napábrázolást. Ha a gyerek rajzol, rendszerint napocska is kerül a papírra. A gyerekrajzokon a Nap mindig lángol, sokszor nem is egyszerű sugarakat, hanem virágot, embert, madarat „vet”, olykor virág a Nap maga is. Szinte mindig (mosolygós) arca van.
A sugarak jelzése még csak érthető, hiszen ha Napba nézünk, szempillánk szűrőjén át, felhők takarásában láthatjuk a sugarakat. De honnan jut a gyerek eszébe a virág, madár, emberarc a Napban, és honnan a virágszerű Nap? Talán mert már csöpp eszével érti, a szívével érzi, hogy a Nap az, mely virágnak, madárnak, nekünk életet ad? Vagy talán felnőtt sugallatra?
 |
Ezeknek az ábrázolási módoknak a felnőtt világban valóban nagy hagyománya van. Már az óegyiptomiak ábrázoltak virágot hintő Napot; a szibériai népek és az amerikai eszkimók körében a „madárzó” Nap képe közhely számba megy; a népművészet virágrozettáiról „tudjuk”, hogy Napok, s azon sem csodálkozunk, ha egy illusztrációról – bárhonnét is vegyünk példát – a Nap arca ránk mosolyog. Hát persze, a mesekönyvekben látja a gyerek – mondhatnánk. Csak hát az a gond ezzel a magyarázattal, hogy a rajzoló nénik meg bácsik vajmi keveset tudnak az egyiptomi és az eszkimó művészetről, a rozetta jelképes értelméről. Bizony, inkább nénik, bácsik merítenek a gyerekrajzokból és nem fordítva. Úgy tűnik tehát, hogy e képalkotási készség belülről jön. Az antropomorfizációt illetően minden esetre ezt tapasztaljuk. A gyerek – mítoszteremtő őseinkhez hasonlóan – mindent, ami mozog, hat, élőlénynek, főleg embernek képzel, így természetesen a Napot is. De a képek a jel elemi szintjén is velünk születnek. Tetten érhető ez abban, ahogy a gyerek rajzolni kezd. Az első koordinált vonalak, melyek a kezdeti időszak papírlyuggató kriksz-krakszait követik, kásakavaró mozdulatokkal készülő krumplikörök, hurkok, spirálok. Ha sziklafalba vésve látunk hasonlókat, habozás nélkül mondjuk rájuk: íme, ősi szimbólumok. Nem tudjuk, ki-mi és miért kódolta belénk a jelképteremtés szempontjait, de a kód bennünk van, ez nyilvánvaló – Carl G. Jung óta. |
A történelem és az emberi lét kezdeti időszakából vett példák jelzik, hogy az emberben elemi vágy él, hogy „megfogja” a Napot. Ha már másképp nem megy, hát úgy, ahogy a szerelmes csinálja, amikor imádottja nevét fába vési. És hány olyan jelet vésett, rajzolt, faragott, öntött és állított a Nap útjába, hogy kelés-, delelő- és nyugvópontját „megfogja”! A legújabb korig úgy épült a világ nem hét, hanem minden csodája a megalit kőköröktől Versailles-ig (és nemcsak a csodák, hanem a természeti népek sámánjainak alkalomra összetákolt szertartási kunyhói is), hogy sarkaik az ég „sarkaihoz”, bizonyos állócsillagokhoz, de többnyire a napjáráshoz igazodjanak. Nem tíz, és nem is száz az említett épületcsodák közül egyenesen a Napnak szentelt templom volt. Ahol pedig a napisten kultusza lehanyatlott, vagy az istentisztelet elszakadt a Napétól, ott szerényebb keretek között élt tovább a hősmitológiában, mesékben, dalokban, a tárgyi művészetekben szimbólumokban rejtve vagy nyíltan.
[Lásd: Jankovics Marcell: A Nap Könyve]
A napforduló (latinul solstitium (sol+stare)) csillagászati kifejezés, mellyel a Napnak a Föld egyenlítőjéhez való helyzetét fejezzük ki. Valójában az év két pillanata, a Nap legmagasabb déli, illetve északi pozíciója a Baktérítőn, illetve a Ráktérítőn; az az időpont, amikor (látszólagos) éves égi útján a Nap észak-déli mozgása valamilyen irányba megváltozik.
A nyári napforduló alkalmával a nappal, a téli napforduló alkalmával pedig az éjszaka a leghosszabb, azonban a téli, illetve nyári napforduló ellentétes a Föld déli és északi felén. A Föld forgástengelyének a ferdesége miatt a két időpont delelési magassága közt eltérés mutatkozik. Nyári napforduló az a pillanat, amikor a Föld forgástengelye a legkisebb szögben hajlik el a Nap sugaraitól. Az északi féltekén a nyári napfordulóig a Nap délről északra halad, utána pedig északról dél felé kezd mozogni, és az év leghosszabb nappalát adja (következésképpen a legrövidebb éjszakát). A nyári napforduló az északi féltekén június 21-én van (esetenként 22-én), a déli féltekén pedig december 21-én (esetenként 22-én). A Nap június 21-én egészen északkeleten kel, és északnyugaton bukik a látóhatár alá, délben pedig Budapestről nézve 66 fok magasságban áll a látóhatár fölött. Ezután mindennap egy kicsit alacsonyabban delel, és kelési-nyugvási helyei is dél felé közelednek. E változások miatt nevezzük napfordulónak ezt a napot. A hónap közepén csaknem 16 óráig tart a nappal, és mindössze 8 órás az éjszaka. Napnyugta után a szürkület különböző fázisai következnek. Polgári szürkületnek nevezzük azt az időtartamot, amíg a napkorong közepe a lenyugvást követően 6 fokra kerül a horizont alá, ennek végére a szabadban már nem lehet olvasni.
|
|
|
Navigációs szürkületről beszélünk, ha a Nap további 6 fokot süllyed, azaz 12 fokkal kerül a horizont alá, ilyenkor a fényesebb csillagok, a Sarkcsillag, a Vega stb már láthatók. Amíg a Nap további 6 fokkal mélyebbre jut, a csillagászati szürkület során kialakul az egész éjszakára jellemző csillag-láthatóság. A déli irány két jellegzetes csillagképének, a Mérlegnek és a Skorpiónak a vidéke gazdag és gyönyörű, de csak távcsővel vizsgálható csillagközi ködökben. A bolygók továbbra is rejtőzködnek előlünk. Mire teljesen besötétedik az égbolt, megkereshetjük az ismerős csillagképeket. Április-május óta egy kissé megváltozott az ég képe. Déli irányba fordulva a Skorpiót és a Mérleget találjuk a látóhatár közelében (lásd térképünket). A Skorpió alakja valóban emlékeztet névadójára. Hazánkból nézve azonban nem láthatjuk teljes kiterjedésében; farkának alsó részlete sohasem emelkedik a látóhatár fölé. |
Vöröses fényű főcsillaga, az Antaresz szuperóriás csillag, 600 fényévnyire van tőlünk, s átmérője Napunkénak az ötszázszorosa. A nyugati égboltot az Oroszlán uralja. Legfényesebb csillaga, a Regulusz éppen a nyugatpont felett, 10 foknyi magasságban látható.
[Lásd: Gesztesi Albert - Élet és Tudomány (TIT, Budapesti Planetárium)]
Míg az emberélet fordulóinak, az átmeneteknek -- születésnek, mennyegzőnek, halálnak --, a szertartásai az új rend megteremtésére, a megszokott elengedésére, az új közösségi szerep feladatainak és kötelezettségeinek felelősségteli vállalására készítenek fel, addig az évkör szertartásaival egy nagyobb, személyes létezésünkön túlmutató, ismétlődő, mindig ugyanaz, tehát örök részei lehetünk.
A változások mindig időbe vetettek, időben jelennek meg, megragadásukhoz pedig leginkább a természet nyújt fogódzót. Régen az emberek úgy éltek, hogy életük minden percében igazodtak a természet rendjéhez, hiszen benne és általa éltek. A benne megtapasztalt körforgás, örök megújulás egy kozmikus folyamat részesévé tette őket, amit cselekedeteikkel ők is fenntartottak, míg ha ellenszegültek és megbontották a rendet, azzal az egész világmindenség szakadatlan munkáját, törvénykezését akadályozták, és óhatatlanul tapasztalniuk kellett az erők visszaütését.
A természetben meglátott körforgás, a halálból való rendszeres születés, megújulás arról nyújtott számukra bizonyosságot, hogy az ő életük sem ér véget porhüvelyük földbe tételével, új életre számíthatnak, miként az elvetett magból is új növény sarjadzik. Az égre tekintve azonban a változatlanságról, az örökkévalóról is képet kaphattak.
Az éghez kapcsolódó örök tudás az ember világmindenségben elfoglalt helyéről szól. Tehát a feladatáról, lehetőségeiről, természethez való viszonyáról, a természetben és az ember önnön természetében fellelhető törvényszerűségek megfigyeléséről és alkalmazásáról, a természettel való együttélésről. Mert nem a természeti erők alól való felszabadulás biztosítja az ember szabadságát, hanem az azokhoz való igazodás.
A hagyományok arról a lehetőségről is üzennek, hogy az ember élete meglátható a világmindenség történéseiben -- ezért személyesítik meg a mítoszok a mindenség erőit. De ez fordítva is igaz: az ember azzal szenteli meg életét, ha viselkedésének, tetteinek mintája a tágabb lét, ha az egyetemes léttel azonosul, ha élményét egyetemesnek éli meg. Ez akkor következik be, ha követjük az erők természetét a világban, amelyek napról napra kihívásokat hoznak, feladatokat rónak ránk, amelyekkel összhangban működve kiteljesedhetünk, s azon túl, hogy a világ elidegeníthetetlen részének érezhetjük magunkat, minél inkább figyelünk, annál inkább alakítójának is. Ha az ember felleli magában is a világban zajló folyamatokat és ezeket tudatosan megfigyeli, megismeri, akkor az élet ritmusa a mindenség ritmusához igazítható.
A belső és külső, ember és világ, szellem és természet összehangolható. A lét értelme igazán akkor tárul fel, amikor az ember azt teszi, amit a mindenség, amikor megtalálja vele először az összhangot, majd az azonosságot. Az ember így megalapozott tettei nem elszigetelt, hanem a világ egészébe ágyazott jelenségek lesznek, élete pedig újra és újra megélhető és építő szertartások láncolatává változtatható. Ennek érdekében tartjuk fontosnak a természet változásait megidéző évköri ünnepek felelevenítését, hiszen így áthozható a mába, ami jelenleg is támaszt és keretet adhat a mindennapi életnek. Annál is inkább, mivel az ember tudatának alapstruktúrája változatlan -- mint ahogy az idő felosztását, például az évet is ősidőktől fogva a Nap járásához igazítjuk. A Napnak az állatövön, a Napúton egyszer megtett köríve adja az évet, a fényének a sötétséggel vívott harcában mutatkozó fontosabb állomásai, a napfordulók és napéjegyenlőségek pedig az évszakok kezdőpontjait. Az évkör négy sarkalatos pontja analógiában áll a Föld négy szegletével, azaz az égtájakkal és a napszakokkal: a tavasz, a kikelet kelettel és napkeltével, a reggellel, a nyár -- mindkét értelmében -- a déllel, az ősz a nyugattal és a napnyugtával, a tél az északkal és az éjszakával. Eme napjárás szerinti égtájkapuk felé tájolták a régiek sírjaikat, sátraik, majd házaik ajtaját, és templomaiknak a kaput a szentéllyel összekötő tengelyét, mégpedig kelet--nyugati irányba, amerre a keletkezéstől az elnyugvásig vezető út húzódik. Míg az újszülött gyermeket a felkelő Napnak mutatták fel, addig a halottat lábbal keletnek és fejjel nyugatnak temették el, amerre az árnyékvilág, a Holtak Birodalma esik. Valaha az évet a Nap járása alapján tehát négyfelé osztották. Az év hónapokra osztása is a kozmikus erőkhöz igazodott, amit a Napnak az Állatöv következő jegyébe lépése jelzett. Az állatövi jegyek alakjai az éppen megtapasztalható erőket jelenítették meg. Mivel a Nap jegyekben tartózkodásának tartama nagyjából egyforma a Hold egyszeri fogyásának és telésének idejével, a hold egy napjának, holdnapnak, hónapnak nevezték el. |
|
Az évkör kezdete az Ég Könyvéből kiolvashatóan hajdan a Nap fényének növekedésével, a naphős világrajöttével esett egybe. A tavaszi napéjegyenlőség idején megfogant Napgyermek a Tejút hasadéka, az égi nyílás, s a Nyilas jegyének végénél, mintegy a mindenség anyaméhéből bukkan elő. Az égből, a Teremtőtől a Világfán leküldve -- mint minden újszülött lélek -- a fa tövéhez érkezik meg, a gyökereknél születik a növekvő világosságú, égi pályáján innentől emelkedő Nap. A növekvő világosság a tudatosság növelését szabja feladatul az embernek.
Az újesztendő küszöbén általlépve immár a mindinkább emelkedő Nap révén hosszabbodó nappalok félesztendejében járunk, mikor benső fényünket, tudatosságunkat is hozzáigazíthatjuk a növekvő égi fényhez. Ez az analógia alkalmat ad arra, hogy azonosítsuk önnön magunkat, tudatunkat a Nappal, és felvállaljuk a Naphős életútját: amíg a világosság nő a világban, a hosszabbodó nappalokkal, a fény növekedésével a tudatosságunkat fokozzuk. Az évkör, a Nap útja így a mi -- mitikus szinten megélhető -- életünkről szól. A mesék jól ismerték a tudat természetét: ami sötétséget fénnyel, a megnövelt tudatossággal megszüntetünk, az erőt és még nagyobb tudatosságot szül. Az út, a szellem tette a tudat kiterjesztése a nem tudatosra, önmagunk nem tudatosított részeinek integrálása.
A nyári napfordulóra a sötétség teljesen összehúzza magát, az éjszakák egészen rövidek lesznek a hosszúra nyúló nappalokkal szemben, s még ekkor, június 21-én, amikor a Nap épp belép a Rák jegyébe és a legmagasabbra emelkedő Nap pontban délben az égbolt közepén látható, egy szertartással mi is megérinthetjük, megszilárdíthatjuk, teljessé tehetjük önmagunkban legfényesebb, legvilágosabb, legtisztább állapotunkat.
Ez a termés beérésének kezdete, termékeny időszak, amikor az anyaföld, az anyatermészet bőkezűen osztja, ontja, adja áldását.
A gyógynövények is ekkor telítettek leginkább világossággal, gyógyerővel, ekkor érik el hatóerejük teljességét, a füvek szedésére tehát a legjobb alkalom. Az ünnep napjának hajnalán, amikor megkerülték a földeket, s gyógyfüveket gyűjtöttek az emberek, különös gonddal keresték az aranyospatrácot, mert úgy tartották, az ilyenkor megszólal, s a többi fű titkát is kibeszéli.
A mezőn szedett virágokból, füvekből koszorút is kötöttek és a ház elejére akasztották tűzvész ellen, mert ekkortól lesz elemében a nyár: ami a tűz elem évszaka. A frissen gyűjtött gyógyfüvekből a máglyába is szórtak, amit a falu határában vagy egy dombon, halmon, netán magasabb hegy tetején raktak, vagy a hegy tövében forrásnál, esetleg kútnál a faluvégi réten. A máglya örömtűz, a máglyarakás nem egyszerű játék a tűzzel, hanem mélységes értelmű szertartás.
A cél a Nap erejének megerősítése volt, a fény megtartása a világban, a sötétség visszaszorításával tisztítás és gyógyítás is egyben. A kút lejárat az alsó világba, mely a sötétséget jelképező sárkányok, kígyók lakhelye. Az efféle alvilági lények ellen kell megfüstölni a forrásokat, kutakat, a tűzre tett illatos füvekkel elűzni a sárkányokat, hogy "a vetésben ne tegyenek fergeteggel kárt, hogy a kutakat, forrásokat ne itassák tele méreggel". Mi is tüzet gyújthatunk ekkor társaink, barátaink, szeretteink körében, tudva, hogy a világos meglátásokat érdemes kiterjesztenünk a tudatunk mélyén megbúvó árnyékos tartományokra, lappangó késztetésekre, eddig át nem látott szándékokra, a hétköznapokban szinte láthatatlan szálakon mozgató vágyakra.
A tűzrevalót: régi fát, rossz zsúpot, szalmát, de a parázsra szánt almát is gyerekek kéregették, gyűjtötték össze. A felnőttek, mielőtt odaadták volna, háromszor feldobták az almát a levegőbe. A legények közül a legnépszerűbb vagy legidősebb, nemegyszer maga a pünkösdi király lett a toborzó legény, aki összegyűjtötte a falu legényeit. Az elmúlt hetekben hántott nyírfahéjakat felfűzték egy botra, s amikor az első csillag megjelent, ezekkel a lobbogatókkal, lobogányokkal kimentek a falu határába, hogy megrakják a hatalmas máglyát. Helyenként hét, máshol tizenkét rakásba tették a szalmát és a szalmarakásokba füveket kevertek, de a nagy máglyát négyszögre rakolták, szabályos négyszög alakúra, s néhol máglyára tették a májusfát vagy az előző esztendei aratókoszorút is. A tűz sarokpontjaihoz kor s nem szerint telepedett a nép, miként a dal is szól:
Mikor kész lett a máglyarakás, egy leány háromszor körüljárta vízzel és ezzel szentelte meg, míg a toborzó legény is háromszor kerülte meg tűzzel, majd meggyújtotta. A tűzgyújtáskor hosszú, többrészes éneket énekeltek. A legények legelsőbbike ezalatt a máglyáról meggyújtotta a maga lobbogatóját, majd továbbadta a lángot a többieknek, hogy azután a tűz körül táncolva lángoló seprűiket jobbjukkal körbeforgassák és fel-felhajigálják mind magasabbra a koromsötét, most már nem csupán csillagoktól szikrázó égbe. Az aláhulló parazsat eltaposták, mondván, hogy lábuk eztán ki ne sebesedjék. |
|
Amikor már lohadt a tűz ereje, s a lángok sem nyújtóztak akkorát, elkezdtek általszökdösni a máglya felett. Háromszor ugorták át a tüzet, néha közösen is, s közben kívántak valamit, például azt, hogy minden szomorúságuk égjen el. Úgy tartották, a tűz gonoszűző erejű, megvéd a köd, a jégeső, a dögvész ellen, megóv bajtól, kórtól, de meg is gyógyít a betegségekből, jó még fekély ellen is és mindemellett bőséges termést is hoz. Néhol a lányok ugrottak először, csak aztán a férfiak, mert a gonosz előbb rontja meg a lányokat. A lányok ugrásából férjhezmenetelükre jósolgattak, hiszen aki ügyesnek bizonyult és bátorságot is tanúsított, azt bizony ki is szemelték ilyenkor asszonynak. Az anyák ugyanakkor csecsemőjüket vitték keresztül a lángok fölött, tűzzel szenteltek ősi szokás szerint, hogy gyermekük ellenálló legyen a betegségekkel szemben.
Mikor már ki-kihunytak a lángok, de még perzselt a parázs, beledobták az almát és a többi gyümölcsöt. Ezeket azután kikaparták, mert jók torok- és hasfájás ellen, gyógyerejűek, hiszen a tűz minden szennyet eltávolított belőlük és ugyanakkor erejével telítette őket. Az alma gyógy- és gyermekóvó szer, gyerekek azért kapták, hogy egészségesek maradjanak. Ezekben a napokban viszont nem ehettek cseresznyét és nem ehettek a sült almákból sem azok az anyák, akiknek meghalt a gyermekük, hogy az kaphasson a túlvilágon. Mindemögött a lélekmagvakat termő világfa képzete rejlik, mert a cseresznye úgy terem, mint e fán a lélek, az alma pedig mint egy kis Nap -- mint aranyalma -- maga az örök élet... Ezért futottak később a sült almákkal a temetőbe, és tettek a sírokra is belőlük.
A még parázsló tűzbe frissen szedett virágokat is szórtak s gyógyfüveket pároltak fölötte. Virágos bodzafaágat tartottak például a tűzbe, s így megpárolva később daganatra tették. Az ugyanígy megfüstölt vasfű, fodormenta és tisztesfű teáját hatékony szernek tartották mellfájás ellen. Leginkább mégis ez utóbbit, tisztesfüvet tartottak a tűz füstje fölé, nem véletlenül, mert tisztel, tisztít, tiszta szavainknak mély a kapcsolata a tűzzel.
|
A csávából, fáklyából maradt üszkös csutakokkal hazafelé megkerülték a határt, a vetéseket, majd a búzában vagy a káposztaföldön állították fel őket üszög s hernyólepés ellen. A káposztát a máglya mellett forrt vízzel is locsolták később. Néhol eztán a kenderföldre mentek a leányok a legényekkel, ahol egyenként a kenderbe heveredtek. Azt tartották, hogy amelyikük után a lehevert kender feláll, az egy éven belül férjhez megy, illetve megházasodik. Máshol éjféltájban, amikor már kialudt a tűz, csak a leányok indultak a kenderföldekre, és a sötétben minden leány két szál kendert összekötött. Kilenc nap múlva megnézték: akié virágos, annak legény, akié magos, annak özvegyember lesz az ura. Ezen az éjjelen a föld alatt lévő arany meggyullad és ami rozsda vagy salak van rajta, kékes lánggal elég róla, mondták. Az arany ott lángol fel, ahol a guruló kerék megáll vagy ahová a felkelő nap első sugara esik. Ez a kép azonban már a mi lehetőségeinkről szól. Sok minden eldől ugyanis ezen az éjszakán, hiszen a kinti fényhez, a legmagasabbra hágott Nap erejéhez mérten a tudatosságunk is elérheti legtisztább, legvilágosabb állapotát, amikor önnön benső középpontunkban megszilárdulva mintegy a teremtés pillanatából szemlélhetjük a világot. S miként a kút körül, a sötétségben lángra kap a hatalmas máglya, mi is körbejárhatjuk, megvilágíthatjuk cselekedeteinket, hogy átitassuk önnön mélyünket a tudatosság fényével. Elégethetjük, ami mulandó, tűzre vethetjük, ami úgyis az enyészeté, elhamvaszthatjuk a vágyakat, szenvedélyeket. (Ezt minden reggel és este, napkeltekor és napszentületkor is megtehetjük egy gyertyagyújtással.) Mondják, e hó utolsó napján megszakad a búza töve, azaz most már nem nő tovább. Most jő tehát a betakarítás ideje, a szüret, tetteink gyümölcseinek learatása. Most az égen és az évkörön végigvándorló Naphős egy esztendőbe sűrített életsorsában elhagyta élete delét, ám uralma szinte még teljes, fénye csorbítatlan. Az azonban, hogy a nyári napforduló óta már rövidülnek a nappalok, azt jelzi, hogy nem ülhetünk a babérjainkon. |
A sötétség növekedtével a tudattalan késztetések uralkodhatnak el az emberben, így az esztendő első felében megnövelt és most "termésként" begyűjthető tudatosság az, amire számíthatunk az esztendő második felében.
Életünkben is hasonlóképp zajlik: amikor a Nap is alábbszáll, s mind közelebb jár a déli látóhatárhoz, életünk delén túl az eddigi növekedés után a természet mintáját, a magba sűrűsödést követve bennünk is alászállás, magunkba szállás, visszahúzódás, elmélyedés, befelé tekintés és elengedés kell következzék, hogy majdan, a téli napfordulóhoz, a sötétség mélyéhez, az évkör vége jelképezte halálhoz elérkezve meglegyen a biztos alapunk, ne kelljen kívül támasztékot keresni létezésünkhöz, önmagában megálljunk kötöttségek nélkül, minden ragaszkodástól mentesen és eloldottan képesek legyünk átvinni a csak az örök halhatatlan lényeget tartalmazó tudatosságunkat a túlsó partra.
[Lásd: Csörgő Zoltán: A nyári napforduló]
Európa számos vidékén még napjainkban is él a nyárközépi tűzgyújtás szokása.
Bár a nyári napforduló tűzünnepét már évszázadok óta Szent Iván (János) napjának (június 24) előestéjén tartják, és éppen ezért a legtöbb ember szemében keresztény ünnepnek számít, kétségtelen tény, hogy máig eleven szokásrendszere a kereszténységet messze megelőző korokból ered.
A nyári napforduló vagy nyárközép napja a Nap évenként ismétlődő (látszólagos) útjának egyik fontos állomása.
A Nap, amely a téli napfordulótól kezdve fokozatosan egyre magasabbra hágott az égen, ezen a napon éri el pályájának csúcsát. Ez a nap a Nap életének felezőpontja, amit majd a hanyatlás féléves periódusa követ.
A Nap megsegítése
Az ősi ember, aki még mágikus összhangban élt a természettel, a nyárközépi tűzgyújtással minden bizonnyal a Napot próbálta meg támogatni a sötétséggel vívott harcában.
A kereszténység uralomra jutása után a Nap megsegítésének motívuma fokozatosan a háttérbe szorult, ennek ellenére a tűzünnep megőrizte mágikus karakterét. Ez mindenekelőtt magának a tűznek volt köszönhető, amelyet a régi korok emberei gyakorlati haszna mellett a világosság, a tisztaság, az egészség, az elevenség,a szenvedély, a szerelem és az örök megújulás jelképének tekintettek. Így válik érthetővé, hogy miért pont a megtisztulással, a gyógyítással, az egészség megőrzésével, a szerelemmel, a házassággal és a termékenységgel kapcsolatos mágikus praktikákat gyakorolták Európa-szerte Szent Iván varázslatos éjszakáján.
Egy középkori krónikás szerint a nyári napforduló ünnepét a következő, tűzzel kapcsolatos mágikus népszokások jellemzik:
Bod Péter református lelkész (1712-1769) ugyancsak ezt a három jellegzetes Szent Iván napi szokást említi meg A Históriákra utat mutató Magyar Lexikonban:
Ezen a napon pedig ilyen dolgokat szoktak cselekedni:
A sárkányok elűzése
Egy másik írásában a nyárközépi füstölés eredetének magyarázatát még kiegészíti egy, a középkorból származó, Európa-szerte ismert elmélettel: "A melly szokás maradott a Pogányoktól, kik ollyan vélekedésben vóltanak, hogy a Sárkányok ez idő tájban, nem szenvedhették a meleget, a kutak és források körül szárnyalnak, s oda hullatják mérgeket: az afféle büdös füstel akarták azért elűzni.
A pogány szlávok a nyári napforduló ünnepén nagy tüzeket gyújtottak a fás, bokros vízpartokon.
Először csak énekeltek, ettek-ittak a tűz körül, külön a nők, külön a férfiak. Éjfél közeledtével feláldoztak egy fehér tyúkot és egy fekete kakast, s vérüket égő olajjal teli tálba csurgatták. Az áldozat után hosszan tartó körtáncba kezdtek, majd amikor a tüzek kialudtak, ledobálták ruháikat és beugráltak a vízbe. Itt azután mindenki azzal töltötte a kedvét, akivel a sötétben összekerült. (Aki látta Tarkovszkij Andrej Rubljov című filmjét, bizonyára emlékszik erre a jelenetre).
Egy XVI. századi krónikából megtudhatjuk, hogy Németország szinte minden településén örömtüzeket gyújtottak Szent János napjának előestéjén.
A környék apraja-nagyja összegyűlt egy-egy ilyen tűz körül, ahol énekkel és körtánccal múlatták az időt. Az emberek üröm- és verbénafüzéreket aggattak magukra, a tüzet pedig a kezükben tartott szarkalábcsokron keresztül nézték, abban a hitben, hogy ez megőrzi szemük épségét az elkövetkezendő egy évben. Hajnaltájt az ürmöt és a verbénát bedobálták a tűzbe, a következő szavak kíséretében: Hagyjon el minden balszerencsém és égjen el ezekkel.
Guruló tűzkerék Lotharingiában nagy halom szalmát gyűjtöttek össze egy domb tetején.
Ezt követően hatalmas fakereket építettek, majd teljesen beburkolták a szalmával. A kereket úgy tették némileg irányíthatóvá, hogy egy hosszú, mindkét oldalon messzire kiálló tengelyrudat illesztettek bele. Éjfél felé lángra lobbantották a kereket, és örömujjongásokkal kísérve elindították lefelé a lejtőn. A mellette futó legényeknek az volt a feladatuk, hogy a tüzes monstrumot egy közeli folyóba tereljék. Ha ez sierült, a környék lakói bőséges szüretre számíthattak abban az évben. Talán mondanunk sem kell, hogy a lejtőn leguruló tüzes kerék a Napot jelképezi, amely a nyári napforduló után életének hanyatló periódusába lép.
A XIX. század végéig szinte nem volt olyan falu Európában, ahol ne lángoltak volna fel a nyárközépi tüzek.
Németország egyes vidékein a gyerekek házról-házra járva gyűjtötték össze a tüzelőt a Szent János-éji örömtűzhöz. Azt gondolták, hogy aki nem járul hozzá a közös tűzhöz, annak a vetésén nem lesz áldás, különösen a kendere marad csökött. Ezen az éjszakán sok gazda kioltotta a tüzet házi tűzhelyén, s egy olyan zsarátnokkal gyújtotta meg újra, amely a közös nyárközépi máglyáról származott. Számos helyen úgy hitték, hogy aki átugorja a tüzet, azt nem gyötri majd a hátfájás aratáskor. Bajorország egyes vidékein az öregek az örörmtűzből származó botokat dugdosták a földbe, abban a reményben, hogy ez magasabbra növeszti majd a lent. Ez a szokás minden bizonnyal összefügg azzal a hagyománnyal, hogy a nyárközépi tűz lángjainak magassága meghatározza a len és a kender magasságát. Sok helyen a tűz átugrálásával ugyancsak a növények növekedését próbálták meg serkenteni.
Baden környékén úgy vélték, hogy azoknak a fiataloknak a szülei fogják a legbővebb termést betakarítani, akik a legmagasabbra ugrottak a Szent János-napi tűz fölött.
Megnyílnak a hegyek
Svédországban a nyárközépi máglyákat általában a keresztutakon lobbantották lángra.
A tűz táplálásához kilencféle fára volt szükség. A falusiak egy bizonyos fajta mérges gombát dobáltak a lángok közé, hogy megtörjék a manók és más természetfeletti lények hatalmát, amelyek a néphit szerint ezen az éjszakán a legaktívabbak. A régi svédek ugyanis azt tartották, hogy a nyári napforduló éjszakáján megnyílnak a hegyek, és a föld mélyének lakói elözönlik a fenti világot. (A régi kelták Hallowe’en éjszakájáról gondolták ugyanezt.)
Csehországban a szerelmesek koszorúkat dobáltak át egymásnak a nyárközépi tűz fölött.
Amikor a lángok lelohadtak, minden pár kezet fogott, és háromszor átugrott a tűzön. A hagyomány szerint akik ezt megtették, hamarosan összeházasodtak, ráadásul egy évre védettséget szereztek a lázzal járó betegségekkel szemben. A megpörkölt koszorúkat hazavitték; egy részével megfüstölték a házat és az istállót, hogy biztosítsák az emberek és az állatok egészségét, a többit pedig egy éven át megőrizték. Vihar idején egy keveset mindig elégettek belőle a tűzhelyen, és közben imádkoztak, hogy a vihar ne tegyen kárt a házban és a termésben.
Európa sok más vidékéhez hasonlóan Csehországban is sokáig eleven volt a kátránnyal bekent kerék magaslatokról való legurításának szokása. Ezenkívül a fiúk összegyűjtötték az elnyűtt seprűket, majd szurokba mártották és meggyújtották őket. A lángoló seprűket azután a levegőbe dobálták, vagy körbefutották velük a szántóföldeket. A seprűk csonkjait a veteményeskertek földjébe dugdosták, hogy megóvják a növényeket a bogaraktól és a férgektől.
A nyárközépi tűz különféle maradványait Európa szerte kitűnő amulettnek tartották. A hamuját a földekre szórták, hogy távol tarsa a kártevőket; a félig elégett nagyobb faágakat az eresz alá vagy a tetőszerkezethez erősítették, hogy megoltalmazza a házat a villámcsapástól és a tűzvésztől; az elszenesedett kisebb gallyakat pedig előszeretettel alkalmazták az emberek és az állatok ellen irányuló rontás elhárítására. Az állatok rontástól való megóvásának egy másik elterjedt módja az volt, hogy a nyájat vagy a csordát keresztülhajtották a kialvófélben lévő tűzön vagy a kialudt tűz hamuján. Litvániában másnap reggel azok a legények, akik a Szent Iván-éji tüzet táplálták, nagy mennyiségű tejet és tejterméket kaptak a tehenes gazdáktól, hálából, amiért újabb egy évre sikerült megakadályozni a fekete boszorkányokat a tej elrablásában. Szintén általános volt a nyárközépi tűzben megégett gyümölcsök gyógyító erejébe vetett hit.
Szeged környékén például tűzbe dobott, majd onnan kipiszkált almát fogyasztottak a torok- és hasfájás elmúlasztására vagy megelőzésére.
Láthatatlanná tevő páfránymag
A nyári napforduló ünnepét egykor a jövendőmondásra is különösen alkalmasnak tartották.
Karcagon és Kéthelyen a Szent Iván-nap előtti kakukkszó olcsó, az utána való drága gabonát jósolt. A palóc lányok a tűz kialvása után a kenderföldre mentek, és ott egyenként a kenderbe heveredtek. Azt tartották, hogy amelyikük után a letiport kender feláll, az egy éven belül férjhez megy. Abaúj-Torna megyében a fiatal házasok 13 szem parazsat tettek egy fazékba. Az asszony felhajította a fazekat jó magasra, és ha egy szem parázs sem hullott ki belőle, boldog családi életre számíthattak.
A néphit szerint Szent Iván előestéjén virágzik a páfrány.
Az aranyosan fénylő virág csak néhány pillanatig él, azután elhervad és elenyészik. Aki keresve-keresetlen mégis rálel, érteni fogja az állatok nyelvét és meglátja a földbe rejtett kincseket. A dunántúli Somló vidékén úgy tudják, hogy a boszorkányok a páfrány virágának köszönhetik mágikus erejüket és tudásukat.
A szatmári Sárközben azt is tudni vélték, hogy aki megszerzi a páfrány virágát, nem csak az állatok, hanem a füvek és a fák beszédét is megérti.
A páfrány virágát vagy magját egykor Európa-szerte láthatatlanná tevő varázsszernek tartották.
A következő szavak Shakespeare IV. Henrik című drámájában hangzanak el: "páfránymag balzsamunk van, s láthatatlanul járunk-kelünk".
A néphit szerint azonban szinte lehetetlen megszerezni a páfrány virágát, mert a bimbó fakadását kísérő mágikus fuvallat mély álmot bocsát az emberre. Sokan úgy tudják, hogy abban a pillanatban, amikor a virág kinyílik, odarepül egy apró madár, és elragadja az ember elől. Mások viszont azt tartják, hogy maga az ördög szakítja le a virágot, mivel nem akarja, hogy más is rendelkezzen az általa birtokolt mágikus erővel.
[Lásd: Szenivánéji varázslatok]
» Ezotéria - Küklosz Anankész – A Sors Kereke
» Vallásfilozófia - Tavaszi Napéjegyenlőség
» Vallásfilozófia - Őszi Napéjegyenlőség
» Vallásfilozófia - Téli Napforduló
Kérlek támogasd a Spirituális Ezotéria Könyvtárat!
(Please support the Esoteric Library!)
A TE támogatásodra is szükség van!
(YOUR support keeps this site running. Thank you!)
| [« vissza ] |
|
[ előre »] |
|
anthropology | buddhism | hinduism | taoism | hermetics | thelemagick | philosophy | religion | spiritualism | poetry | parapsychology | medicine | transhumanism | ufology
Last updated: 21-12-2021 |
