Mert költőnek nem voltam hivatásos,
Nem kellett aggódnom, mi hatásos,
eladható, vagy nyomdába szedhető,
Mit kedvel a kritikus, mit áhít a vevő.

Írtam, ahogy fütyörésztem,
Mikor az Üllői útat diákosan járva,
zsebredugott kézzel az eget néztem,
vagy dúdolva emlékeztem lányok dalára,
első szerelmem hívó illatára,
mely oly titkos volt és forró,
azt hittem a mennyország szaga.-
Ma, tudom már, nem más, mint kötni illata.
Vagy, ahogy felnyögtem, ha morzsolt az élet.
Káromkodásom is néha verssé lett,
Ha bántott kis pimaszkodás.
Olykor meg kifakadt, mint óriás kacagás
Bolondos baráti torkán.

De néha csak sóhajtottam - olyan halkan
Rímes vibrálást keltett lelkem küszöbén;
Belőle még vers sem lett.
Az összes közt, - ez az íratlan,
ez maradt legkedvesebb!

Ízleltelek, mint ünnepi kalácsot -
életízű voltál: könny-sós és nevetés-édes.
Ittalak, mint aszu-föld az áldott
záport, melytől serkenve nőnek a vetések.

Tapintottalak, mint kimenő-bársonyt,
Illetődött kézzel, áhítatos-lágyan.
Újjam hegyén éledtél meg százszor
S tenyeremen melengetett vágyam.

Hangod letünt visszhangján merengek,
Mely a tegnapba hullt, félemlékbe veszve,
Ahogy az éj hallgatja a csendet,
Távoli csillagsurranást neszelve.

Színeidet sugarakra bontva széjjel
Játékosan újra kevertem én
A hajnal legelső kibomló fényével
Egy égi paletta óriás peremén.

S, ahogy vitorlaként duzzasztja az eget
A nyárvégi szél hordja gyümölcskertek illatát,
úgy üzen tested asszony-meleget
Vágyittas reggelek álomködén át.

De, mint sárkányrepítő gyerek a játékát
Elengedtelek. Köztünk is a szél, a tér a végtelen,
De öt érzékem felnyögő lázadásán át
Újra és újra Rólad emlékezem.

Huszonnégy évet számolok a naptárlapokon,
De úgy érzem, csak tegnap este történt:
A Zagyvaparton hullott a levél;
Két vaskos varkoosát elkapta a szél,
Amint játékosan rázta a fejét.
Barna íriszén megannyi arany pötty cikázott,
Mely hol könnyben, hol nevetésben ázott,
Amint tizenhatéves lénye vibrált az alkonyon.

Szénaillatok hordták az elmúlt nyár balzsamát,
Ökörnyálak libbentek, mint búcsúzó keszkenők
Utolsó szavához: "Várlak jövőre itt, a híd előtt."

De jövő tavaszra egy bomba megölte.
Mindnyájan azt kérdeztük: Miért?!
Hisz még alig ocrúdott rá, hogy élt
S az életet oly szerelmesen ölelte.
"Tévedés" - Írták egy rideg napiparancsban,
A bomba egy magánvillára esett.
Emberéletben alig volt kár, - úgymond a rádió, -
Nem volt otthon, - csak egy iskolásgyerek!

Két csókod között könnyed rámesett,
Lemoava minden köznapit és vétkeset
S úgy kelek ki karjaid közül,
Mint ki bűnözött és mégis üdvözül!

Hópelyhek ülnek meg kövéren
súlyos-szép szempilláid felett,
Majd olvadva futnak arcodon, s úgy vélem
A Te szemeiddel a Tél könnyezett.

Csodák napja volt, - tudta az ég is
Gyöngyházfénykékben - s tudták a fák,
Kik gótikus oszlopként állták a vártát:
Az eget tartván, - s várták a csodát.

Búcsút csókolt az alkonyi lég is,
Hogy jött az éj és jött a talány:
Fenyő tövében eleven márvány,
Fiatal, fénylő, meztelen lány!

Artemis szobrának friss, élő mása,
Istenek álma, lágy látomása,
Földiek kínja, vergődő vágya,
Halandó létünk halhatatlan ágya.

Istennő! - súgtam a fenyőknek rögtön,
Hogy tudják a titkot és adják tovább,
Ötezer éve nem járt a földön,
Zengjünk hát pogány halleluját!

Boldog borzongás a hegygerincen,
Halk kacaj fut a lombokon át,
Hétágú síppal dalolja minden
A faun és nympha örök dalát.

S e fenséges kórusban harsogom én is:
Hogy tudja meg minden: Kezdet és Vég,
Bogár és csillag, fűszál és ég:
"Evoé ős, örök istennő - Szépség!"

Ady Párizs utcáin áldozott,
Renan az Akropolison mondott imát
S én, itt, Buda városában tartok
Elkésett Souvetauriliát!

Szűz bárányként: elvesztett hitem,
S erőm áldozom fehér bika helyett,
Szent ártányként az eszem
Viszem oltárra, ráadásul egy életet!

S oltáromon Artemist imádom,
A fiútestű, karcsú istennőt,
A kiskeblűt, a holdfényűt, - s e három
Szent állat vérében fürdetem meg őt.

Hogy Vénuszként szülessen e rőt habokon
Újra - évezrednyi tetszhalál után,
Életrekeltem én, az új Akteon,
Mert feledték álszenten, bután.

S bár nem jósolja jöttét tógás Haruspex,
Ősi hittel imádom én,
S ha újabb híve többé nem is lesz,
Mégis áldozok - elkésett, magányos Hellén!

Mint óriás ezüst fésű a holdsugár,
Az erdő kócos-dús hajában jár.
Ad minden fára csillogó ruhát,
És fénnyel itat minden tárgyat át.

Ezüst tallért akaszt az ágra rá,
Ezüst vánkost borít a fák alá,
Szór minden kis levélre gyöngyszemet,
Hogy elámúlva nézi gyöngy-szemed.

A roppant pompát, mellyel öleli
Erdőt, a hold örök szerelmesét,
És fényből sző neki ezer mesét.

Szemünk szerelmét irigyen lesi,
Hisz minden holdtöltekor újra rátalál.
Nem választja el őket sem élet, sem halál!

Robog és dobog és zokog a gép,
Zajjal és bajjal a jajszava ég.
Süvölt a sipja, sikít a sín,
Mindenik kattanás keserves kín!
Fa, bokor állomás bánatosan szalad,
Mert az út Toled visz távolabb,
Távolabb...

Nevetve kelepel, pereg a kereke,
Sebesen sietni kérdem, hogy lehet-e?
Hetyke kis fütty száll fel, kacagni alig győz,
Mint kendő integet égfelé fehér gőz;
Százszínű, százlapú képeskönyv a világ,
Mert az út visszavisz Tehozzád,
Tehozzád...

Találkoztam tegnap a Tavasszal,
Épp langyos esőt locsolt,
Majd megtörölte puha felhőronggyal,
Hogy azúrszint játszott a mennybolt.

Nyers szelek hátán száguldott a földre,
Porzik mögötte az országút,
A házak szeméből az álmot kitörölte,
Míg hetykén zörgetett ablakot, kaput.

Udvarra csalja a megrokkant kocsit,
Berikkantgat az istálló-résen,
Talpraállítja a tegnapszült bocit,
Hogy holnap már játszhatunk együtt a réten.

A szélkakas rozsdabilincsét rázza,
A tél nedves nyűgétől csikorog,
Majd megpördül, s kerge táncában
Széltől részegen forog.

A vén kút vize is bővebben buggyan,
A Neptun bronzszeme ravaszul int.
A vízhordó lányok már feltűrt ujjban
S derekuk tavaszi ritmusban ring.

Bíboran csillan meg fénye
Az ódon templom festett ablakán,
Hol oldódott hétszáz év bűne és erénye,
Míg tavaszok hasadtak holt telek után.

A toronyban a szél egy madrigált dalol,
Szólót énekelni a kisharang akar,
A két sárkány felsandít a Portálé alól
S a kőszentek arca már nem olyan fanyar!

Találkoztam tegnap a Tavasszal,
Mint kibontott lányhaj, suhant a szél,
Míg fülembe dúdol, azzal vigasztal:
"A faun-nympha játék új táncra kél!"

Ki ünneppé tetted az éjszakámat
és megtöltötted a számat
csókkal és hálás, meleg szavakkal,
Nem vetettél számot
Idővel, mert nem mér arasszal
A szenvedély! - Órát, percet
Egyforma ritmussal perget.

Mert a vágy lázában más a mérték,
Az egyetlen el nem múló érték,
Hogy egymásnak legyünk másai
S mint dús hajfonat szárai
fonódjunk szoros fonatba,
Míg hűvös, síma bőröd csak az est takarja
Az áttetsző, könnyű homály
Bűvös, rejtelmes kelméjével.

De reggelre az első szürke fénnyel
Telik meg fejed nyoma a párnán,
Mint esővíz az útszél árkán
S az ébresztő hajnali szél
Elfújja az Éj maradék sötétjét,
Mint búcsúzó sóhajunk, múlt órák szenvedélyét.

Féktelen szabadon - ketten,
A világ semmibe vész,
Végtelen hatalom lebben
Két szemben, ha egymásba néz.
Két ember egymásba szédül,
És mámort ujjong a test,
Az est a hű testőrünk
S a bőrünk a lázból nem veszt,
Míg el nem bódít a bűvös
És hűvös nyárvégi éj,
mely karunk két évében
A mennyel együtt befér!

S mint óriás, tépem mindjobban
Az ébenszín éj köpenyét,
Majd érett gyümölcsként ledobban
Egy lobbanó csillag s szét-
szór messzitündöklő fényt,
Hogy köszöntse meghalóban
E fenséges szenvedélyt!

Arcképed emlékem víztükrén szertefut
Már csak szélcsendes holdtöltén tud
töretlen tükrözni.

Színeid villogtak, mint váza,
De az idő tompává fátylazza
Pasztelszín pompáját.

Hangod elhaló zenéje már
Csak kutató fülemnek rezonál
Nagyritkán - néha.

Ajkad melegét már csak álom súgja
S tested rezdülését, karom üres kútja
Hiába hívja.
De valami erősebb, mint a végzet,
Bár szertehullni siet minden részlet
Halkuló homályba.

Éned átfinomult parányát,
Lelkem irhájára tetoválták
Ovatlan órák.

S mert kimosni nincsen vegyszerem,
Ott fog majd izzani győztesen -
Időtlen ideig.

Tovább már nem veszíthetem,
Hisz mi maradt, oly testtelen:
Emlékek emléke csupán!

— (Budai Ballada) —

A bástyasétányon történt - ez természetes -
Hol egymásba borult szerelmetes
Párok lépteitől kopottak a macskakövek,
Hol a vadgesztenyék, mint megannyi cövek
ágának sejtelmes, sajgó egek felé.

Szeladon barátunk ott tűnik fel
A régi ágyúknál és úgy közeleg,
hogy lépte szinte súlytalanul lengő
Köpenyét puffasztják tegnapi szelek.
Sétabotján egy egész világ fordul,
Nadrágéle még csak meg sem csorbul,
Pedig át sem lépi az ágyúcsöveket.
Teste, ruhája szinte áttetsző,
Kürtő-kalapja az égbemetsző
És félig takarja a holdperemet.

Meglátott-e ő is engemet?
Hogyan szólítsam és sajtoljam ki titkát,
Miért vérrel-verítékkel fizetett?
Álmatlan éjszakák sómarta könnyével,
Csukott ablaktáblák redős közönyével.
Egy-egy ránccal szíve, letke és arca mezején.
A titkot, mit vágyott lány ajakról
És fülledten suttogó légyottokról
Gyüjtött és végő bölcsességbe vetett.

Most megáll a kőpárkánynál,
A Vérmezőre letekint.
De nem lenéz, mert már nem néz le semmit,
Sem embert, sem emberi érzelmeket,
Sem hullámcserepes házakat,
Sem gyülölet-hideglelést,
Sem túl fűtött szerelmi lázakat.
Csak a budai éjnek bölcs-szomorún int,
Majd korhely-sápadt arcán,
Melyben csak a bajusz vonala erős
Felvillan a felismerés.
Kérdés nélkül olvassa gondomat.
Míg hozzám hajol, hajából árad rezeda-szag,
Kedvenc pomádéjának szaga,
Ajkáról jó, érett borok illata,
Bágyadt mosollyal mondja bölcsességét,
Az örök, magányos agglegényét.
Csak úgy ingyen, könnyedén szórja,
Ahogy szórt pénzt, szerelmet, éveket.
És hallgatom, mint esküdt kolompos
A titkot: - hogy ennyi év után már semmi sem fontos.
Sem új, sem izgató az élet sodrában
Hűséges utcalányok és hűtlen szűzek antipólusában.

Igen, már semmi sem sürgős és semmi nem fontos!
Mert minden milik, malik, alkonyúl.
A gesztenye-halánték fehérbe borúl.
A dámák könnyes, vad románca,
Mindinkább halkuló emlékek tánca.
Szenvedély helyén riadt csodálkozás:
Hová lett a mindent-adó áldozás,
Az élet-halál párharc; tilos légy-ottokon,
Sétányok, parkok, párnák ölén,
Honnan mindig sebzett vesztesnek kerültem ki én?
Míg lényem egy-egy mása ott tapadt
Szigeti padokon, hegyi járatokon,
Szállodák zsalus homályában,
Kiskocsmák fénypásztás lugasában.

Most visszajárnak, mint iker-kísértetek,
Karjukon egy-egy fátyolos dáma lebeg.
Lázasan suttogják: ez volt az egyetlen, az igazi.
De mind elveszett valahogyan
És belehalkult az életfolyam
Misztikus, kékes hátterébe.
Mi maradt végtére?
Egy név, hajfürt, kössöntyű,
Egy levél, melynek végére könnyű
Pecsétül izzó száj vörös nyomata tapadt,
Ezek néha, éjfélkor felsóhajtanak
s majdnem érthetően adnak üzenetet.
De végül a sok lim-lom ottrekedt
egy Pandora-szelence fenekén,
Onnan kér, kíván, követel
Emlékkarmokkal fenyeget, sohsem enged el.
Ezért rájuk kellett zárnom az Idő-fedelet
És véremmel imi rá: "Elvégeztetett!"

Ezért bizony már semmi sem fontos!
Talán csak egy: folytassátok az álmokat,
Ahol a mienk abbamaradt és adjátok tovább
Hogy ez a kiábrándult, szívtelen világ
Álmodók nélkül ne maradjon soha! ...

És halk-hirtelen távozik,
Hol sűrűbb az éjszaka.

Utánanézek, alakja egyre törékenyebb,
Sétabotjával szinte érinti az eget,
Mint, ki a csillagoknak bánat-koncertet dirigál.
- Kísérőzenét a hold kürtőkalapjába dudál.-
Majd a kőpárkányon átlendül kamásnis lába
S már ott sétál a légben a Vérmező felett,
Mint óriás, fényes Emlékezet.
Hogy oly szép a múlt, a szerelmes-érzelmes emlékezés!

Mert ez volt Kázmér úr,
Ki most tűnik el ott, a Gellérthegy megett.

De utána gazdagabb, terhesebb a lég,
Itt maradt a súlyos hagyaték:
Az álmok hordozójává ütött
Az utolsó gavallér, céltalan lovag.
S ahogy indulok le a bástyalépcsőn,
Lépésem ettoől roskatag.
De vissem e nincstelen kincset,
Viszem, amíg csak bírom
És kínálom tárt kezekkel:
Osztozzunk mindnyájan - régmúlt álmokon!

Rőt levelek esője esőz,
Dúsan és búsan hullanak alá,
Szélsarlóval arat az ősz,
És sirató dalt dúdol hozzá.

Vérszinű tócsákká gyűlik a réten
Bama göröngyön bíbor avar,
S hogy gázolok lassan a hullt lomb vizében,
Mely egy szerelmet, s nyarat takar.

Nem tudom, ássam-e botor kezekkel
S balga hittel az eltünt nyarat,
S a tünt szerelmet, mely nenrég veszett el,
Keressem-e a lombok alatt?

Vagy hulljak a földre, magam megadva
Mint, ki már nem hisz, nem akar,
Várjam és vágy jam ellankadva,
Míg az avar hamar eltakar?

Rianó jégre gyorsan ír a Nap
Kusza betükkel széles árkokat.
Reggel a parton köd, ha gomolyog
Sirályszárny von bele akom-bákomot.

Télvégi havon madárláb topog,
Ez hagy maga után finom lábnyomot.
Így írlak én, halk, búcsúzó szonett
A jégre, mit a víz már mindjárt eltemet.

Hömpölygő ködbe, hisz elsöpri a szél,
Olvado hóra, hisz felszívja a dél,
Egy villanás és meghal már a Tél.

Igy keres Téged távol üzenet,
Egy percre rátéved puhán szemed,
Mire megértenéd, - már eltünt, elveszett!

Sápadt férfiarcunk sós szelekbe mártva,
űzzük vörösvitorlás hajónk
öbölről-öbölre. - Várva
az örökhűségű asszonyt,
hogy átkunk béklyóját bogozza
és hajszolt életünkbe meghozza
a Békét!

Fároszlángolású, bontott haj integet,
Ködmosott mólók pereméről
Ígéretek lidérces glóriáját hordja;
De a valóság durván szétmorzsolja
A rokkakattogású, asszonydalolású otthon
Képét!

A végtelen vándorlásban
Lelkünk és hajónk eresztéke roppan
Vitorlánk vérszíne, mint halódó lepkeszárny
Hullám-csapkodva, mégegyszer fellobban,
Nyugtalan, zöld vizeken.

Mert Bolygó Hollandi a férfi valahány,
Kit az elérhetetlen asszony-talány
Vízió-iránytűje tétován terez.

Parttalan az életóceán
Csalfa csalogatói az öblök,
A bolyongás reménytelen
Ez örökhűtlen földi téreken!

Múltam szépei szoborrá merevedve állnak
As Idő csarnokában, - mint karyatidák várnak, -
Fellegváras romok fölött,
Hordva emlékek oszlopos templomát.
Formás, hideg arcuk már nem sejtet
Rejtett vágyakat s élt örömöt.
Ajkukon egyforma csend honos,
Ruhájuk ráncának ritmusa azonos,
És övük láncra fűzi századok sorát.

Kőszemük szenvtelen mered a híg
Szélbe s távoli víg
Dalok visszhangja
Táncra már nem hajtja
Izmos derekuk.
Sok éve, hogy kihűlt a szívük,
Sok éve, hogy régi hívük
Karjaik kapcsában nem érte ölelés.

Csak telihold-reflektornál
Élednek újra,
Rég csókolt szájukra
Misztikus mosoly terül,
És szemük faragott félholdján felmerül:
Az EMLÉKEZÉS!

Köszönöm, hogy voltát nekem és vagy,
Ast is, hogy - talán - leszel.
S ha jön idő, hogy utad elhagy,
Köszönöm, hogy majd emlékezel.

Köszönöm szépséged mindenik parányát,
- Szobrász kezére volna érdemes.-
Köszönöm termeted nagyszerű arányát,
Mint ó-görög kancsó, oly nemes.

Köszönöm járásod ringó ritmusát,
E hangtalan, zengő zenét,
Mely körötted mindennek dallamot ád,
A fiatalság izgalmát vibrálja szét.

A nevetésed százszor köszönöm,
Sokszínű, sokízű mosoly,
Melyból bőven buggyan öröm,
De néha kétkedő, s kissé komoly.

Köszönöm törékeny gyermekhangod,
Szépmozgású, finom kis kezed
Köszönök minden csepp könnyet,
Melyet a szemed értem könnyezett.

Köszönök mindent: barna hajad selymét
A simogatás puha bársonyát,
Köszönöm szép szemed szerelmét,
A csókok boldog, forró mámorát.

Köszönöm, hogy voltál, vagy és leszel,
De, ha úgy érzem, már nem emlékezel,
Időn és Téren át üzenem meg,
Ha már emlékem sem hagyott nyomot,
Álmodon megjelenek,
S múltad mélyéből felzokogok!

I. RÉSZ - UTAZÁS A PÓ VÖLGYEIN

Giotto misztikus áhítatát
És szőllőskertek borterhes illatát
Mint kettős stigmát viszem,
Míg mozaikos oltárok homályán
Szentek fürtjei úgy függenek,
Ahogy a tőkék garmadáján
Sápadtzöld tőkék csüggenek,
Várva, hogy mártíros mennyei mámoruk,
Vagy profán, földi boruk,
Évszak, vagy évszázad úilva
Az Idő súlyos serlegébe hullva
Beérjen. - És mi, késői zarándokok,
Kiket Szépség, Szentség és szőlők szomja hozott
A pómenti bágyadt, őszi fénybe
Jussunk tízujjas markolással kérve
Nyúlunk az ég felé.
Végül mindezt elkeverve nyújtja felénk
Lombard mennyekből, - kortalan, égi Beatricénk.

II. RÉSZ - ÁLOM BEATRICÉK

Hús-vér Beatricék nincsenek.
Kik földi Purgatóriumok félpoklának hevén
Paradisok biztonságába vezetnek,
Hol üdvös Boldogok eveznek,

Hozsannás felhőködök felé.
Fejreállt láxzképek lebegnek
Magánysivatagok peremén,
Délibábkeres férfiszemek elé.

Kótyagos költőkalandorok képzelete
Teremti őket, és hagymásak csaló képzete.
Rohan a trubadurok megszállott sora

Szenvedélyországútak végtelen nyomán
Az áhított asszonytökély után,
Amely nincs és az Arno partján sem élt soha!

III. RÉSZ - BEATRICE NYOMÁBAN

"Életemnek felén
Egy sötét erdőbe jutottam,
Mivel az igaz utat nem lelém..."

Tétován torpantam, félve futottam
Végtelenbe nyúló, sejtelmes alén.
A rohano fasor szeletekre vágta

A fagyott holdfényt, mely arcomra
úgy hullt, mint börtön rácsa,
S martíros melódiákat zsongva

Kulcsolják imára lombjukat a fák,
Mig közöttük: kísértet halkan
Búgnak késéretet szél-orgonák.

Alattuk kötéltáncosként lebbenek,
Súlytalan, ahogy modulál a dallam.
Mert a Jelen borotvaélén megyek,

Múlt és Jövő örvénye fölött
Elémi a Lethe partot.
Harmatos hajnalok buknak ölembe

Míg a meredek túlpartra tartok
S a régmúlt árnyékai mögött
Egy jövő éjszaka sóhajtja fülembe,

Hogy megbocsájtja legnagyobb Vétkem:
Hogy születtem és éltem,
Ha megtalálom végre az utam.

S megfizet, hogy harcoltam a Magányt
Nagyobb puttonyban, mint jómagam
Keresve az örök Beatricét, ki itt előttem járt.

Végül, lelkem Veronika-kendőjét
Az embernek felkínáltam,
Hogy könnyét, vérét, verejtékét

Véle felitassa, míg álltam
Kálváriás útak járda-peremén.
De gyolosom nem lehetett tiszta,

Mert nem remekmű készült,
Hanem torzkép verődött vissza
S az arcokra vád, nem hála révült!

Ezért, tölgyből és nyírvesszőből
Teszek hegedűt állam alá
S a nyers ágak nyűtt nyikorgása

Lesz élet-koncertem hívása,
Hogy századok meddő mélyéből
Az igaz Beatricét előcsalogassam,

Hogy a sűrű bozótból utat mutasson,
Hisz minden rengetegnek vége van valahol,
De a valóság-ösvény eddig sohsem nyílt felém:

Ezért bolyongok a sötét erdőben elveszve,
Életemek, már bizony túl a felén:
Mivel az igaz útat nem lelém!

— Iker-szonett —

Mikor a szerelem barátsággá halkut,
A vágy lapulva hallgat,
Mint harcok végén csitult macskatalpak
Mélyén a karom szőrpamacsba buj.

Villogó színeket takar a pasztel árnyék
Sok, régi mozdulat, mint fura némajáték
Próbál áttörni Idő és Emlék-hangfogón.
De a Sors barna barátcsuhája

Tompult némaságba bugyolálja,
A lázadást, s az évek kasztrált armadája
Csoszogó léptekkel, monotonon

Halad egymás lábnyomába' -
Mint bűnbánó, hajnali körmenet
Klastromos, kerengő folyosón.

+ + +

Mikor a szerelem gyülöletté torzul
Szavak szablyája szisszen
A testen- telken sebzést hogy eresszen
Melyben egykor összvágya tornyosult!

Vagy a visszájára fordult szenvedély
Oly konok-feketén hallgat,
Hogy a szájon egymás tetejébe alvad
A régi csókok íze, s a most fakasztott vér!

Az élet-serlegben már annyi méreg olvadt,
Hogy túlélésre többé reményt
Szétválásra erőt nem talál

Ezt a perverz kötésű szövevényt,
Ezt a végzetes ölelést
Nem oldja fel már, csak a halál!

É - szakra sodort, nyugtalan déli lény
Vibráló fényed untalan megtörik
V - alóságszabta síkok torz felületén,
Mik szerteszórják színes reflexeid
A - prizmád leszek, lágyan összegyűjtlek én
Hogy szét ne hullj, mint eltört mozaik!

Hajnal: a rózsaujjú, isteni leány
Kitárja ágya nehéz baldachinját,
Mely rejtette éjjel szépsége minden csínját
S a Világ ragyogó, rózsaszín, táruló talány.

Lazacfényű, puha köntösét teríti
A Nap tüzes léptei elé.
Harmat fátyolán át kacéran int felé,
Mig mosolyával a földieket is keríti

A Reggel: a csodás nagy hazudó:
Még minden szép, izgalmat hozó
El nem rontott, tékozlón-mohó!

Ő az ígéret, az ébredő nagy "LEHET",
Ma megfordítjuk a szerencsekereket,
új csodákat szül, mit az Est tompán eltemet.

Könnyűszívű szépasszony a reggel: csábító és gyanús.
Mégis elindulunk, úz valami dőre dac,
Mit újra és újra csihol a felkelő Nap,
Mert még fiatalon csurran a fény és a harmat olyan dús.

Hangversenyt adok: az elsőt a földtekén.
Az öreg tölgy alatt, szent liget közepén,
Hol tisztássá tágítják a fák a teret
Tudják, kijár a fakirálynak ennyi tisztelet, -
S hol éjfélkor ezüstös holdsugár alatt
Körtáncban imbolyog ezernyi lányalak.
Úgy úsznak a fátylak fénye közt,
Mint holdtól lehelt opálszínű köd.

Hangversenyt adok: az elsőt, mit hall a világ.
Csízek, rigók, pacsirták adják az orchesztrát.
Kedvtelésből, ahogy az életforrás bennem túlbuzog
Vígasztalásul a földnek, hogy fák, füvek, csillagok,
Énem egy szétszórt parányát fogják fel,
Ringassák, tükrözzék. S ne felejtsék el:
E percben elkezdtük, valamit,
a Szépséget szolgálni s e csodás hallalit
Hosszú évezredek sem nyelik el soha.
Sem a halál, sem az élet sokágú ostora
Nem oszlatja. Bár idővel mindennek pusztulás a sora,
A Szépség nemesbbedik, mennél régibb a kora!

Hangversenyt adok: hétágú a sípom,
Hétágú bánat és hétágú vígalom.
S a hetes igézetes, mágikusan furcsa,
Osztatlan, bűvös szám, nincs neki kulcsa.
Hisz párokra fel nem törheted,
Hányszor próbáltam rendezni hét színes követ.
Hármas csoportokba sem illesztettem még
Rája kezem öt ujja nem elég
Két kezem tíze meg sok!
S én, íly bűvös titkú sípot fúvok.

Hangversenyt adok: sípom hét karcsú fokán,
Ahogy hét színben énekel ott fent a szivárvány,
Melyet Zeus haragos vihara után,
Lágy kézzel fon nagy ívbe egy égi leány.
Híradásul Olymposnak és a Föld fiának:
Megenyhült az isteni harag és bánat.
Örömet hirdet, s ahogy a szivárvány aranya
Minden földi szinnek forrása és anyja,
Sípom zenéje is csokorba ölel
Mindent, mit a test és lélek énekel.

Hangversenyt adok: zeném mennyei és profán,
MAGAMAT éneklem a stp hét karcsú fokán.
S míg a lélek szivárványát követem nyomon,
Hét változatban az életet így dalolom:
FÖLÉNYES-VIDÁMAN, mert szellemem dac
A hétköznapok nyűgös sora felett.
RAGYOGÓN, mert e ravaszdi faun arc
Tükre mindennek, mi szépségszeretet.
HARCOSAN, mert örök küzdelem a világ,
ALMODÓN, ahogy esti szélben susognak a fák.
MINDENTUDÓN, mint ki ismer téged, végső Titok,
Bennem, mint Olympos fattyja, istenek tüze ragyog.
LIHEGŐ-FORRÓN, mert erős állattestem
A vér szavát is zúgja, követelő-nyersen.
ÉS MEGBOCSÁTÓ-LÁGYAN, ahogy az örök Humánum csobog:
Az élet-tragikum sorsosa, félig én is ember vagyok!

S íme, egyszerre, mint magányos gyermekre
Rámtör az éhség és úgy követel,
Mint durcás szerető, ki hűvösre dermedne
Ha kényes, kis vágyát nem érné el.
De hol van a dúskáló lakoma készen,
Mely érett gyümölcsként kínálkozik?
"Apollo oltárán", hol napon és éjjen
Roskad a tál s a bor rộten virít.

Mások maguk járnak étkük után,
Mondhatják: "tisztesen" izzadják kenyerük.
De éltük azzal telik ki kurtán,
A köznapot űzik, s az játszik velük.
Lopózhatnék én is vadratörőn,
Vagy lesném a víztükrön hal csobbanását,
Szedhetnék bővérű bogyót az erdőn,
Foszthatnám fészkén a madár tojását,
Gyűjthetnék gyökeret, pergethetnék mézet,
Facsarhatnék fürtöt, bódító borért,
Ravasz csapdával, mit bokornak nézett
Egy árva madár, arathatnék babért!
Az én dolgom mégis más e földön:
Sugalni mindenbe harmóniát,
Hogy súlytalan játékom nyomán az öröm
S a szép kábulata töltse Arkádiát!

Apollónak, ama szent áldozatbóz
Amúgy is, csak az illata száll.
Légies lényének, csak ez a kedves,
Fenséges fényéhez, csak ez talál.
A magvasabb részét - persze áhítatból
Apollo papjai emésztik el,
Mert a has vágyaival egyik sem dacol,
S a halandó testet is táplálni kell.

Az igazság mérlegét fel nem billentem,
Ha kiveszem részem ez áldozaton,
Hisz így az áhítat bennem is serken,
S az illat épúgy az égre oson.
Megbékélvén így a dacoló virtussal
Háborgó magamban kérdez lelkemmel
Az égi erőkkel, de főkép a hússal,
Lerovom hitem egy óriás szelettel.

És égnek emelem a sült őzcombot,
Kinyújtott kezemben fénylőn virít,
Szélsóhaj lebbenti a könnyű lombot,
Tán mégis csiklandja az isten ínyit?
Kérdőn kacag a barna bőre
Fehér fogsorom visszanevet,
Mint leány, ki készül a menyegzőre,
Mert forró csókokban biztos lehet.

De tarkómon érzem a Nap tüzes lángját,
Az ágakon átbújt egy bő fonata.
Az isten vetíti talán rám vádját,
Mert övéért nyúltam, hűtlen szolga?
Dermed a szirtem, lankad a térdem,
Szemébe nézni, jaj, hogy' lesz erőm?
Fénnyel és meleggel táplálja éltem,
S én? Lopással háláltam vakmerőn?!

Gerincem lassú kínnal fordul,
Szörnyű lesz képe, sorsom tán halál,
Vagy testem csúf, öreg nővé torzul,
Minél szörnyűbb ítéletre férfi nem talál!
Rajtam nevet majd nymphák léha népe,
Buggyanó keblét ingerlőn veti,
Ez lenne erőm, s hírem vége,
S a szomszéd faun mind elszereti.

De, hogy ránézek: mosollyal bíztat,
Szememnek hinni alig merek,
Cinkos-vidáman kínál, s kacsintgat,
Majd megértőn von szemére egy lágy felleget.
Meghívott vendégül, sőt pappá ütött!
Tudja, hogy az vagyok mélyen, s valón,
Vizen és erdőn, réten és dombon
Nemcsak egy eldugott oltár mögött.

Tudja, hogy lányát, a hajnali Eost,
Reggeli sétáján lantom lesi
S őt kelő quadrigáján, mint győzelmes Herost,
Harsányan hirdetem, hittel teli
Vallom, hogy fényétor erjed az erdő,
Pattan a gomba, serked az ág,
Véle érleli, ahogyan felnő
Épp nyíló keblét, lány és virág.

Mindnyájan, kik nyüzsgünk a Földön,
E nagy csoda kis visszfénye vagyunk,
S míg himnuszom vibráló fényekbe küldöm
Újra megértem a végzet-dalunk,
Hogy elnehezülve és porral fedve,
Vagy görnyedve a test súlya alatt,
Néha bűnösen, vagy spectrumát vesztve,
Hordunk egy maroknyi napsugarat!

Most már könnyű szívvel falom a combot,
Nyelvem és ínyem ünnepet ül,
Nem lesem félve a libbenő lombot,
A szám, széles kacagásra terül.
Kacajom csiklandja a nymphak pőre bőrét
A parton, hol borzolta előbb a habot,
A völgyben megrezzent megannyi dőrét
Fényesebbre csiszolja az égen a Napot.
A szent unalmat irigységre váltva
Dünnyögnek Olymposon az istenek:
"Kis Faununk, a távoli Arkádiában,
Mily szabad-vidáman, s csordult szívvel nevet!"

Felrohanunk a szomszéd domboldalon,
Bomlott rőt haja az alkonnyal versenyez, -
A Föld magához von kínálkozón,
Füve kényeztet, mint puha nemez; -
Fürtjei szertefolynak, mint színes indák,
S mielőtt lehunyja furcsa gyermekszemeit
Cameo arcából, mint pasztelszín virág,
Mégegyszer hosszan rámtekint:

Ijjedten és bizakodón,
Hálásan és vádolón,
Tudattalan-kérdőn
S mégis mindent megértőn,
Taszítón és hívogatón,
Kérőn és adakozón
Alázattal és gőggel,
Ernyedéssel és erővel,
Hidegen és vérforralón,
Gyengéden és bosszúlon;

Ahogy csak nő vegyíthet végletet,
Ha magát megadva, feltétel nélkül szeret!

Mint üde, reggeli szellő
Mely álmát aludta egy virág kebelén,
Serkenve lebben a fénylőn kelő
Nap felé, ki hág az ég peremén,
Vagy kábult álomban csüggött
Egy vékonyka levél hóna alatt,
Most remegőn fut a párák között
Ölelni az első sugarat:
Ilyen törékeny a szerelem!

Akácerdők illata száll,
Mézszagú, májusvégi meleg,
Hömpölygeti a szél, véle bugyolál,
Mint mindentől óvó, puha köpönyeg.
Felszántja a holdsütött tóvizet,
Sok sziporka a légben tovább ég.
Fénylik tőle a sötét szövet,
Mint fekete fürtbe font ezüst hajék:
Ilyen gyöngéd a szerelem.

Erőre kapott a játékos fuvallat,
Meredeken az égre szökött,
A bárányfelhőket, - e jámbor hadat, -
Szétkergetni hetyke füttyök között
E szemtelen, serdülő kamasz
Lebbenti lányok szoknyáját, borzolja haját,
Csábítót dúdol, mint szakértő ravasz,
Szél-orgonája a sárga, parti nád:
Ilyen játékos a szerelem!

Majd meghajlítja a fák derekát,
Összegubancolja sűrű lombhajuk,
Könyörgő kézként remeg minden ág,
De nincs kegyelem, hiába sóhajuk.
Óriás portölcsérje az égig szalad,
Vörösre festi vele a világperemet,
Eső-öklökkel veri a sziklafalakat,
Mely, mint riasztó harci dob pereg:
Ilyen erős a szerelem!

Végül mennydörgés üstdobok ritmusát pergeti,
Villám-cintányérok fényét villantja fel.
A vizet morajlón a partnak kergeti
Mely ezer bőgő tragikus hangján felel.
Egymásnak verdesi fent a csillagokat
Ha vihar fanfarok crescendója éled,
Ős, mítikus kórusok hangja fakad,
Mert győzelmes fortissimóban énekel az Élet:
Ilyen féktelen a szerelem.

És itt fekszünk a lágy dombhajlaton
Mint babák, kiket magasabb hatalom
Szórt szét a bársonyzöld füvön,
Tárt karokkal ártatlan-bűnösön.
Karunk az áttetsző alkonyt öleli,
Mely aléltan, álmodó, emlékkel teli.
Az elmúlt nap vágyitól terhes,
Mint hálásan becéző, elfáradt szerelmes
S a Nap utolsó, gyengéd melegét
Rózsaszín meztelenségén úgy teríti szét,
Hogy fellángol. Izzó aranyba szalad,
Mint földoltárra dobott, csodás áldozat,
Barna testem, a fű zöldje s a folyó kékes árja
Megannyi színfolt csak, mely e csodát szolgálja,
Mig messze, szélsóhajjal búcsúzik az esti ég
E testen tükröződik most az egész Mindenség!
S kezünk egy eltiport virág felett
Ujjaink hegyével érinti egymást csak meg.

Esteledik: Elnézem a buja, bársonykék eget.
Apollo aludni tér, jászolhoz köti a napméneket.
S a halál fekete köpenye: az éj
Völgyünk ívére ráborul.
"Félistenek vagyunk, mindenki így beszél, -
Mégis hiszem, egyszer mi is meghalunk!
Ha létünk többé már nem hiszik
Az emberek, e félatyafik.
Najád, Nereid, Nymphy, mind velünk távozik. -
- De álmom szerint a szárnyas paripa,
Pegazus, nem fog meghalni soha,
De rajta a költők hada lovagol,
S a költők bolondos fickók nagyon.-
De mielőtt Morpheus átölel s örök álomra viszen,
Én ölelek Nymphát a réten és Najádot a vizen.
Aztán már? - minek élni itt e földön,
Unalmas böjtön, jámbor erkölcs alatt,
Ha Arkadia víg völgyei között,
A szent ligetek mögött,
Egyetlen szerelmes nympha sem maradt?!"

A szerelem és szépség hona,
Mit elvesztettünk, bár nem volt miénk soha,
Hol soh’sem jártunk,
Hová mégis mindég visszavágyunk!