Élet-malmok őrlik testem-lelkem
Fínom lisztjük hull, hol telten
Tarul az Idő mázsás szákokat.
Tán évezred múlva megint
Felvesz a Sors a tenyerébe
És óriás dagasztókézzel hint
Az örökkévalóság lágy kenyerébe,
Táplálni kesői századokat.

A homokórákban pergő por
Csorgó vérré változott.
Ez méri már, mikor
Fogyott el a kor,
hogy idonk elkopott.

Mert az istenek szomjaznak,
S ha szomjasak, vért isznak.
Emberért
Végtelenbe nyúló toron.
Embervért: bőven és duhajon!

Az istentelen istenek nyomába
Az embertelen ember üget,
Kezében kés, bomba, gépfegyver, atom
S az áldozat szemében tükröző rémület
Beteg lelküknek azt súgja: hatalom!

Az új óráknak nincs tik-takolása
Csak búgnak monoton,
Mint Mindenség sohajtása,
Ongyilkos-kultúra végvonaglása
Mely lassan betölti a teret.

Ezért mérhető már csak vérrel
A történelem órája.
Özönlő vérrel, özönlő jajjal,
S fölöttünk az ég búrája
Vörösen izzik, mint táguló ballon.

Mint Végzet-homokóra,
Melyben nem hallgatva józan szóra
Őrölő örvények forognak
Mert végtelen éjszakán, véritta lakomán:
Az istenek szomjaznak.

Vágytalan vágyakban lebegek,
Imátlan imákat mondok,
Szótlan szerelmeket rebegek,
Fénytelen fényeket bontok.

Álmatlan álmoktól remegek,
Nem csókolt csókokat hordok.
Színtelen színeket keverek,
Hangtalan hangokat kongok.

Bűntelen bűnökért vezeklek,
Reménytelen reményt remélek,
Daltalan dalokat dalolok.

Éjtelen éjektől félek,
És könnytelen könnyeket sokogok,
Mert jövőtlen jövőben élek!

Mint óridsbúrájú harang
Az Idő néha körénkdermed.
Ebben lengünk némán
Mint bénult harangnyelvek,
Keresve az ősdallamot,
Mely régen elhagyott,
Valahol az eredeti bűn
És ártatlanság peremén.
Kit chromosomáink hangjegyei
Kottáztak, tudatelőtti síkok
Évezredes mezején.

Gyöngyhalász mersszel kell alászállnunk
A mélyek mélyébe és megtalálnunk,
Legyőzve Időt és Teret,
Az akkordjaira tört éneket,
Egybefonni, hogy zengve zengje
A ránktapadt csenden át
A mindenség és énünk között
Újraéledt harmóniát.

A határállomáson mennyi válás!
Hangos fütty hasít és mennyi fájás,
Éles, mint a kés. Az idő kevés,
De hosszú az út, mert végtelenbe nyúló kéz
A sín. Két fémújja az estbe vész.
Eridj!- kiáltja s már nincsen fék,
Sem vágy, sem indulat,
Mely megvált, vagy visszatart
Az éjszakában.

Vonatablakban leánykéz lebben,
Halvány-erőtlen, mint esendő,
Tépett virág a szelekben;
Szirma fehér kendő,
Könny és kölni-ázott,
Szép körme a térbe markol,
Hogy hulló időt visszatartson,
Melyre annyi meleg perc vigyázott
Az éjszakában.

Puffadt anyaarcon pufók könny,
A váltó kattanása gépi közöny.
Utolsó jótanács áradat:
"Gyógyítsd a bébidet, zárd be a házadat.
A kulcs a párkányon maradt..."
De az utolsó szó már a füstbe akadt
És az szórja szét lélektelen,
A letarolt őszi földeken
Az éjszakába.

Testvérkezek szorítása
Hiszi, fordíthat sorsokat
As értelem lázadása
Hol irányt vak erő osztogat.
De a kézfogás is szétszakad,
Mert mozdul a tárcsa, moccan a vonat
S a táv elnyeli a körvonalat,
Míg a homály mindent beitat
Az éjszakában.

A pályatesten kínt hangos fütty hasít,
Sötét lett, csupán a reflektor vakít,
Útat kutat és embersorsokat
Sok határszelte, tépett fonalat
Az éjszakában.

Végül megkeressük az egyszerűt,
Széteső sokmindenben a rendet.
Közepes tengerében a kevés nagyszerűt,
Kakonfonia helyett a csendet.
Érzelmek láza után az ész hűvösét,
Forró dél után a hűsajkú estet,
Hol elkoptak már a gyermekmesék,
Mik nemlétező Óperenciát kerestek.

Kenetteljes helyett a valódi jót,
Mely nem kér, nem űz, nem bánt,
Édes hazug helyett a kesernyés valót,
Álbarátságok helyett a magányt.

Olcsó diadal helyett bocsánatot,
Emlékkínok helyett fáradt feledést,
Káröröm helyett megértő bánatot,
Önámítás helyett mély beismerést.

Változó helyett az állandót,
Melynek kezdetét látjuk, de nem a végét,
S a halhatatlant, nem a halandót,
Mely hiú harcok után meghozza a békét!

Belesírtam a Szélbe,
de könnyemet széthordta
idegen fára, bokorra
aggatva, mint hasztalan lim-lomot!

Belekiáltottam az Éjbe,
de hangom, mint reszkető árnyalak
sikátor falakhoz tapadt
a sarkon túl, formátlan homályba rogyott!

Rímeltem a Holdnak,
de, mint süket sámán
gúnyos fintorok szárnyán
úszott, felhős vákuumok peremén.

A Hajnalba küldtem sóhajom,
de, mint ködgolyó, elmerült,
mikor üvegkék reggel terült
tóparti nádak tetején.

Lelkemmel cserkésztem az űrt,
de Isten rejtőzködött,
jeltelen csillagok mögött,
pedig tudta, milyen egyedül vagyok!

Minden nap letör belőlünk egy darabot
És tékozlón a sarkunk mögé veti,
A törmelék, mit hátrahagyott,
Mint Ariadne fonala, követi
Lábunk fáradt nyomát.
Hátranézünk - mi egykor egész volt,-
Életünk pazarolt vagyonát,
Ott látjuk gazdátlanul.

Egykor cél és értelem,
Most gyomtámasztó kavics,
Árokparti por
A közömbös láb rátipor,
Nem tudja: mit tapos.
Félbemaradt vers, zúzott szerelem,
Elvetélt remény,
Legénebb énünk, most idegen,
Kihült tárgy a térben, -
Visszabámul ránk a félsötétben
S kihívóan kérdezi: Hát ez is te voltál?
Igy éreztél? Igy szóltál?
Egykor lelked profilján hordtát
S most: hordod múltunk sebhelyét!"

Így fogyatkozunk, így nő a törmelék!
A Tegnap marása még sajog,
A Holnap már készíti méregfogát,
S amikor nincs mit letörni belőlünk:
Megállunk és nem megyünk tovább!

A búcsú két ember életében
A legteltebb pillanat.
Mindaz, ami a múlt méhében
Közöttük megfogant,
Most ott pontosul
Kezek szorító kétségében
Szemek tágúlt kérdésében.
S amit a szemérmes szavak
Ceak sejtésbe burkolva mondanak
Ott tömörül remegő meztelenségben
S mielőtt végleg szétszakad
Mégegyszer hangosan felkiált,
Hogy aztán emlék-vákuunba híguljon
Gondolatok, színek, szavak
Vibrálásába boruljon
Végül meg mossa, mossa az idő,
Míg búcsú emléke is csak
Lúgozott körvonal marad!

Szeretném feledni embervoltom,
Születésem kínját, holtom,
Hullani tudatelőtti kábúlatba
Időtlen térségek mélyét
Kutatva.

Lenni őstenger vizében az élős,
Parányi élő csepp, mely majd felnő.
Millió évek kibomló szárnyán,
A lét gyűrűző misztikumát
Tárván.

Sejtet-sejttel egybeszőni,
Fajták formáit merészen kinőni,
Lépcsőről-lépcsőre lépni a magasba,
A végzettől vonva, a végső hívó
Hangra.

A semmiből száguldva higyjem, tudjam,
Hogy testem Isten újjbegyéről buggyan
S ahogy az ősterek peremére érek
Teremtő hangja érint a érzem,
Hogy ÉLEK !

Az Éjszaka és a Csend közé szorultam,
összelapultan,
mint préselt virág
Színem sápad, illatom illan,
tavasskontúr már alig látszik az arcomon.
S mikor atomjaira hasad a Csend,
higgá olvad a Sötét.

Hajnalharsona ébresztene
kezdeni újat,
de kórólétem nem újúthat:
a hajszálerekben lelassult a lét.

Túl nagy volt a CSEND,
Túl hosszú a SÖTÉT!

Csuklóm bénító bilincse,
feszes, kegyetlen, hideg.
Sosem kérdi: nincs-e
más dolga kezemnek, mint rideg
szabályát követni, bármerre halad.
Örök rabságot ró rá,
S hordom, mint láncolt gályarab:
a karórám!

Ahogy Prometheus a tüzet az égből,
leloptuk az Időt a Mindenségből.
Kis fémketrecbe zártuk:
szolgánk leszen, azt vártuk,
mert rugójának ujjunk parancsol.
Nem sejtve, ő lesz a foglár;
Tuszkol, taszít, hajszol
ahogy jár.

Amint kereke ketyegőn repes,
Szüntelen lihegi: "siess! ...siess!"
Atomjára szeli az időmasszát
S a másodpercek nyűgös panaszát
ránk zúdítja, mint ezer szúrós tövist.
Kajánul lesi az álmunkat is.
A tudatalattból így kacag:
"Az Idő halad!"

De egyszer majd letépem,
s a Végtelen tengerébe dobom.
Vízgyűrűk borzongnak estében,
mint új redők, régi ráncokon
az Élet ősi maszkján. Emlékpolipok karja
magáhozöleli a víz fenekén
a múlt hinárjával álmodón
eltakarja.

S az időt nékem, csak a csillagok mérik.
Az évszázadokat, hogy lehullt a dér,
fonnyad a bokor sa vadliba visszatér.
Lihegő sürgetések lelkem nem érik;
Karom széles tárulása jelzi,
hogy bilincstelen: SZABAD.
Lebegek, mint fárúlszakadt, súlytalan levél!

De a nagy csendben meghallom
a szívem dobbanását - hatvanat,
ahogy percben ver az óra, s megvallom,
korlátlan idő nem maradhat
földi halandónak. Létünk véges voltát
magunkban hordjuk. Megértem lassan,
már nem lázadva, nem is sírva,
hogy sorsunk nagyobb óralapokra van
örökre megírva!

Egy tekercs film. - Ennyi maradt a nyárból!
Ibolyántúli fényekből, felhőntúli napsugárból.
Levelekből, mik csiklandozták a szelet
s most hernyót legeltetnek
a palánk nyirkos töve megett.

A tekercs elfér egy félmarokban,
a rája szúrt szín egy szemsarokban.
Másolatuk egy zsugori album
egy-két ragaszos oldalán.
S a szürke hajnali köd, ez a zsivány,
zsebmetező köpenyével elorozza mind.

Börünk napszíne az őszbe sápad;
A letakart uszoda két oldalán,
mint kisírt szempár: pocsolya támad
az esti eső nyomán.

Mindkettő nyárkeresőn az égre bandzsalít,
míg az első fagy szemhéjjat nem von rája
és nem nyitja ki jövő tavaszig.

A tegnapok árnya a holnapokra hull,
A jövő a mult méhében kuporog.
A ma teste emlékagyagboi idomul,
Amint a Végzet fazekaskorongja forog.

S míg mérjük riadt rohanásunk léptét,
Tegnapi léptünk kongása a mérték,
Hangunk régmúlt visszhangokat hord,
Tudatalatti vágyak üteme az akkord.

S én, most, ásom a múltat,
Éveket, mik egymás vállára hulltak,
Mint búcsúzó szerető,
Kit az Idő messzire visz,
S az ásó felhány sokféle göröngyöt:
Kincset és kacatot,
Selyemfény igazgyöngyöt,
Vásári vacakot,
S mint régész, ki szitálja
Az ujjai köst pergő
Laza homokban a fémesen felcsengő
Aranyat, kössöntyűt, érmét,
Úgy fürkészem kezem odvában
A régmúltak emlékét.

Megtalálom tejszagú esték békességét,
Nyáron, falun, mikor úgy száll le a Nap,
Patakverte porfethők szegélyén,
Ahogy kolomphullám mélyén a csorda hazaballag.

S, mint elátkozott szeretők hada,
Vartyog a sok léha béka,
Csak olykor hallgat el néha,
Hogy szusszanjon egy nagyot.
Majd csobbanva loccsan a part tövébe,
Hol dermedten alvó halak körébe
A sás álomba fonja a habot.

Valami végtelen lágyság
Érint, talán a langyos éjszaka ujja,
Vagy ajakra buggyanó lányság
Kínálja vágyait újra?
És boldog kacaj a facsúcsra úgy szalad,
Mint sokszínű luftballon,
Melynek zsinegje szakad.
Majd elszáll a holdtányér előtt,
Mint költöző vadludak,
Mint tűnő évek sápadó emlékek,
És azt a zsineget elérni
Jaj, már nincs hatalom!

+

A tegnapok vágya a holnapokra hull!
Számonkéri tőlem az éveket:
Miért futottál álmok után,
Miért markoltad a fellegeket?
Miért vezetett zene tünő hangja?
Miért amúltál régi képeket?!
Rímek hazugszép harangja,
- Hisz a zene, ma dzsungelritmussá torzult,
A szobor a térben szétesett,
A kép lázálomba korcsult,
Értelmét már hiába keresed!

A rím: önmagára visszahulló szó,
Önmagát kérdező és kergető echo.
Miért nem tettél, mint okos-ügyesek,
Gyűjtöttél volna aranyat, részvényeket,
Lerazván felednél mindent, ami volt.
Ma nem lennél meddő évek adósa,
Álomveszett, hitefosztott Don Quijot!

+

A tegnapok könnye a holnapokra hull:
Mint oldószer, mely frissensült festményre szaladt,
Egybefoly tőle fény, árnyék, alak.
Es már nem tudod: a holnap titkát nyitod,
Vagy a tegnapra emlékezel?
Csak könnyedén megkarcolt az Élet,
Vagy súlyos sebektől vérezel?
A kéz, mely feléd nyúl, ütni akar, vagy simogat?!
Szellemekkel társalkodol, vagy végre megtaláltad önmagad?!
Csillagok felé száguld útad, vagy körbe kúszol a porban?!
Szférák zenéje mulattat, vagy kárhozottak kórusa a pokolban?!
Lábod óriások lábnyomába veted,
Vagy önnön reszkető árnyadat kergeted?
Mert így már át a könny Időn, Téren, Holtakon,
Méreg, melyre nincs ellenszer, nincsen irgalom!
És ez a könny árad, mint parttalan Óceán,
Míg útat nem rombol a történelem merev falán
Egyezer... Talán....

De addig, könnyünk befelé csorog,
Végigfolyik lelkünk házának kihült falán,
Mint szüntelen, szélvert eső
Szellemjárt, szürke őszi éjszakán.

S mire megvirrad, már olyannak tűnik a Való
Könnyprizmánkon át, mint alakjátvesz tett, absztrakt vízió,
Mely mellkasunkra bonthatatlan abroncsként szorul,
Mert a Tegnap, ... A Tegnap, a Mára ráborul.

Könny a csiríze a tört emlékeknek,
Darabjaik mindenütt hevernek;
Ijedt álmok homályos zugában,
Rég száradt kutak víztükrén,
Tóparti fűzfák zúgásában.
Lányok szélborzolt hajában,
Egy szépfogú száj nevető szögletén.

Bukdácsolnak zongorabillentyűkön,
Szerteszét peregnek a füvön,
Mint keze-lába rongált rongybabának,
Kószálnak a vetésekben tétlen,
Fennakadtak hídak peremén,
Céltalanul lebegnek a szélben,
Lapulnak egy csónak rozzant fenekén.

Élnek valcert-reccsentő trombitákban,
Krétaszagú diákszobában,
Egy elkésett levél sorai között,
Sírkövek arany betűi mögött,
Villannak tükrök hűvös síkjain.
Egy név visszhangján az éjszakában,
Mit ismételünk áhítatos-lágyan,
Míg el nem bodítanak álmaink.

Búcsúkban, mik folyton visszatérnek,
Hisz valaki mindíg búcsúzik,
Bajtársak arcán, kik már nem élnek,
Csak árnyékuk kísért hajnalig.
Könyvtáraknak csoda-rejtekében,
Campanillák lengő harangjain,
Esőcsepp-verte zenében,
Egy alkonybafult szonáta hangjain.

Vadgesztenyék hulló koppanásán,
Egy láb nyomán, mit otthagyott a járdán,
Parfüm-áztatta zsebkendőben,
Mézgás mákonyú akácerdőben,
Felhők árnyjátékán az ég vetítővásznán,
Delfinek táncán hajók körül,
Hóterhes erdők fehér hallgatásán
És lelkünk mélyén, ahol egy örök gyermek ül.

Lehet-e őket ismét egybegyúrni,
Hogy értelmük legyen újra,
Formájuk, hangjuk, szavuk?
Igen, ha mernél, csak mégegyszer sími
Rendjükbe hullnának önmaguk.

Hisz könny a tört emlékek csiríze,
Attól forrad egybe mindenek íze,
S a mitt töretlen tükrözné darabjait,
Mint ezernyi helyet megtalált mozaik!

Magányom a bolygók magánya:
Távoli, hűvös, reménytelen.
Évezred múlik, míg visszahull rája
Testvércsillag fénye, mint tűnő szerelem.

A két fény egymásra kiált,
Egymásba fonja sugarát.
Hullámhosszuk úgy rezonál,
Mint egymásralelt ős melódiák.

S oly feszültség tágít
E roppant-ívű vágy,
Egy percre toppantani látszik
A Cosmos örök ritmusát.

De kérlelhetetlenek a pályák,
Kemények, kimértek az útak.
Az Idő morzsolja szabályát
S mindent, mi útjába akad.

Így repít pályám elipszisén
Egy fellebbezhetetlen erő,
A testvérbolygónak csupán emléke kísér
Az elhalkúló, a semmibevesző.

És kristályos kéreggé dermed a könny,
Tehetetlen tombol az akarat,
Mit a Tér bezár, mint merev közöny,
Míg vergődik, mint ketrecbe zárt vad.

Fényem már nem verődik vissza,
Csak riadtan pásztázza a Teret,
A sötét süketen felissza,
Hívására nem jön felelet.

Atomná oszlik minden paránya.
Mi marad?... Vacogó félelem!
Magányom a a bolygók magánya:
Távoli, hűvös, reménytelen.

Álmokat és emlékeket csattosüvegbe kéne zárni,
Ahogy a befőttel tette jóanyám,
Polcokra kitéve, gondosan etmkézve:
"Szamócadzsem - termett 1941 nyarán."

És fagyott télalkonyon,
Mikor sok csüggedt csillagon
Zuzmos ködköpeny lebeg,
És a holnapi gonosz szelek
Vörös cingulust vetnek a' Hold derekán:
Kinyitni és tünodni ízén, zamatán.

Az bizony jó nyár volt;
Ömlött napfény, vetés,
Komaszcsók, táncos vígalom,
Cimborás vállveregetés,
S a szamóca valami különös illattal omolt.
De akkor még öntékozlón szórtunk emlékeket,
Nem írtunk naplót, nem töltöttünk álomüvegeket.
Ki gondolja: a Jövő mit tartogat?!

Ezért, kezem most üres polcokat tapogat.
Nincs tanuja, mesélője,
Milyen volt anyám kezének lágysága,
Az első leányajak, az utolsó
Otthoni szamóca íze.

Személytelen, gyári konzervet bontok,
Mi óriás boltok polcain százával kotolt,
És emléktelen, üres szemmel nézem az eget,
Hol vörhenyes, ragyás görönggyé
Zsugorul a Hold!

Mint tüzesvassal a csordamarhát,
Engem is megjelölt a Sors
Magyarnak!
S bárhová sodornak
Hirtelenkelt pusztai szelek,
Vagy olcsó árúsítás után
Elterelnek idegen karámba,
S a számba' idegen hangok hallszanak,
Túl a lápon, tavon, tengeren,
Más ruhájú-csuhájú emberen,
Irhámon ott van a bélyeg,
Ha írástudó vagy, olvashatod,
Mit évek sokrétű leple takar:
Tisza-Duna vidéki ez is,
Karámját vesztett, eltévedt MAGYAR!

Régen volt! Istenem, harminc-évnyi régen!
Kutatom
Lábaim nyomát az erdei
Utakon
És álmaim nyomát az égen.
Ijjedt csókok és merész dalok visszhangját
S az erdei kolostor harangját
Faggatom,
Hogy tavaszon,
Mikor reccsenve indulnak a gleccserek,
Hoznak-e még az alpesi szelek
A mi időnkből emlékfoszlányokat
S a lányokat
Tükrözik-e még a tavak,
Ha futnak a parton szókén, nesztelen?
Hányszor váltotta kérgét a nyírfa,
Hová késem és vágyam a nevünk beírta,
Hogy "örökkévaló" legyen?
De azóta rönkökre rönkök,
Évekre évek hulltak
S én, most ájult szerelemmel ölelem a múltat
S a fehérkérgű, karcsú törzseket,
Kérdezve: Hová lett az ének és a tánc,
A jodlis-dirndlis eszterlánc?
A méregzöld fenyvesbe kiáltom:
Hát ennyi az egész élet:
Gyermekes játék, rövidvillanású álom?

De a csúcsok felett a hegyek,
Igen, ... a hegyek változatlanok.
Kemény konturjuk, mint markáns kézjegyek
Futnak a fagyoskék alpes-égen,
- Nem lehellettépésű nyírfakérgen, -
Mint árva nevem és életem.
Ezért én is odamegyek,
Fel a magasba, honnan a falu alig,
Az egyes ember nem is látható,
És temet, mindent feledtetve
Örökfehéren és örökszenvtelen a hó,
A hűltszívű, havasi hó!

Komputerbe töltenek vakon,
Mint szenvtelen számadatot.
Néhány kattanás az egész,
A gép kihány a túloldalon,
Mint örött húscafatot.
Az emberi társadalom
Igy morzsolódik, míg az egyén
Határa a masszába vész!

Robotidők robotembere vagy,
Mint hasztalan lim-lom,
Lassan elsatnyul az agy.
Munkáját elvégzi az elektron,
Mely nem téved, nem érez,
Nem örül, nem vérez,
Nem gyűlöl, vagy szeret,
Azt emlékezi, mit gazdája belévet.

De én, az embert keresem,
A szeszélyest, a vágyódót,
A kiszámíthatatlan játszódot,
A könnyen hívő, kósza bolondot,
Ki álmát kergeti gyermekdeden;
De, mikor válaszért megnyomom a gombot,
A gép, üresen visszaketyeg:
"Elveszett... az ember elveszett!"

Mint levélnyomat, mit az őskor
Borostyánkőben hagyott,
Úgy őrzöm múltbafagyott
Órák emlékét, mint talizmándarabot.
És Napra tartva, gyantasárga színében
Kutatom, a törékeny szerkezet,
Hogyan hordozza a megrekedt
Időt! - A másodpercek a hajszálerek,
Majd' percekké olvadva futnak a levélszél felé,
A Végtelen pereme elé.
Közöttük chlorophilszemcsékben
Pillanatképek szunnyadnak,
Zöldesen felcsillannak:
Hogy egy tettünk, lélegeztünk,
Küzdöttünk, szerettünk,
És levélnyi örökkévalóságba
Így sűrítettük életünk.

Ember vagyok: fontos vagyok!
Éppoly fontos, mint a hárombillió,
Ki oxigént fogyaszt itt mohón.

Ember vagyok: semmi vagyok!
Éppoly semmi, mint a hárombillió,
Ki a sarat járja a földgolyón!

Mi van a felhőkön túl,
Mi van az erdőkön túl,
Mi van a szeleken és vizeken túl,
Csókodon és lelkeden túl?

Mi van a gyönyörön túl,
Mi van a fájdalmon túl,
Dombokon, hegyeken túl,
Sikeren, bukáson túl?

Hiten és kétségen túl,
Magányon, félelmen túl,
És mi van, mi van, mi van
Az Életen túl?

Már nem vagyok állampolgár,
Sem hadköteles, sem adófizető.
A régi haza eloszlott már
Az új még nem jegyzett elő,
Csak messze-ismeretlen vár.

Csupán az elemek ősi törvénye köt,
Minden emberszabta feledésbe szalad,
Magányos ember hajózom ég és víz között
A semmiből-hűvös csillagok alatt,
Kik titkolják a ködös jövőt.

S mint a delfin, oly szabad vagyok,
Ki ezüst testével ízekre szeli
A méregzöld, nyugtalan habot,
Mint a nyirkos szél, ki sírva kergeti
A havasesőtől terhes holnapot.

Mint a bukó Nap, ki vérével itatja a vizet,
Amint marja a horizont ívét,
Mint a tépett felhő rongya,
Ki álomtestét ködízekre bontva
A sós légben párázik szét!

Megrekedtem, mint fellendült hinta,
Mely előre-tvében fennakadt.
Holtponton áll, még nem lendül vissza,
A pillanat éles körképet ad:
Előre-hátra, mint sorsom Jánus arca.

S míg az élet-hinta újra nem indul
Új viszonylatok nőnek körül.
Kinyújtom magam öntudatlanul,
Mint gyermek, ki pólyáját lerugva örül,
- Ez első bilincset, - hívén helyére nem jön új.

Kinyújtózom, - ily szabadon, tán többé nem fogok -
Most nem köt sem idő, sem pénz, sem szabály.
Mint az elemek, mint súlytalanná sublimált dolog:
Vágytalan, kötetlen ő szegény
Tehát mérhetetlen szabad vagyok!

A géplencse színt szúr,
Fényt, formát, felleget,
Geometriát, síkot, árnyat,
Szögletszabta épületjelleget.
Duna-tükörben visszavert hídlábat
- vízbemártott délibábot, -
És az Embert, amint tárgyak és természet
Színfalai közt játssza szerepét.
Önszántából, vagy, ahogy rángatja a Végzet,
Így rögzít tárgy-igaz képet
Fényérzékeny Lemezén.

De én: emlékérzékeny lelkemet
Feszítem a múlt elébe,
Ahol a fény-árnyék nem olyan éles
A szöglet letompult, nem oly ellenséges.
A színek vadult harsogása
Csak nüanszok halkult suttogása.

Így lapozok fakult képek tömegében,
Hallgatva, tudat zsongása mit mesél.
Ezért a belső film szaggatott, mint a szeszély
És szabálytalan, mint az álom
De én mégis megtalálom
Azt a másképen-igazat,
Mi igaz volt akkoron,
Mikor ölbekaptam a szelet
És zsebembe gyűrtem a fellegeket.
Hittem, hogy kis szédülésem a Mindenség forgása volt.

Pedig, csak egy leány dalolt
A túlparton, füzek szemérmes szoknyája alatt.
Míg a folyók a horizontról jöttek,
A szívemen áthömpölyögtek,
Tükrükön hordva a jósoló jövőt,
Mely szép volt, hazug és végtelen.
Azt bámultam delejezve,
Míg köröttem meggyült a jeltelen jelen.

Hiszen a vizek az eget tükrözik,
A föld, a valóság barna bánatát.
Az életvándor, ki keresi önmagát,
Mindig visszatér a víz partjára,
Hol fürdette első álmait.
Ezért jövök vissza a Berettyó partjára,
Hogy lelkem emlék-érzékeny hártyájára
Mégegyszer felrájam:
Az ifjúság veszendő-konturú áhítatát!

Már nincsen arcuk,
Csak rózsaszín folt, hajak keretében,
Végtelenbe hajló folyosók mélyében
Függnek bársonyvert falakon.

Szájtalanul kiáltni sem tudnak,
Már rég feladták harcuk
A feledés képlékeny ködével,
Mi sűrű köntöst von az alakon.

A kereten fémtábla jelzi nevük és koruk,
De a velejáró képmás elveszett,
Így, nem tudom, melyikhez mi kötött?
Melyik gyülölt, szeretett?
Ki ellened, ki barátod,
Ki, aki közömbösnek látszott?
A másik meg csak elunta magát
És emlék-senkiföldre költözött.

Álmatlan éjjeken faggatom
Az arctalan arcokat,
Ki vagy? Mi törte meg köztünk az életütemet?
Mi volt köztünk a végső szó, a végső üzenet?
Szem nélkül te látsz-e engem,
Vagy az idő-álarc engem is eltemet?

Hol van a csodavegyszer, mely fedőmázt
Feloldaná, mit rákentek évtizedek?
Előhívná a régfeledt vonást,
Mint matricát, dörzsölő ujj megett:
Felvillanna az arc,
Körötte egy ház, kert, város,
Tükröződő saját arcom és szerepem.

Talán nem lennék akkor annyira magányos
Ebben a világban, talán akkor nem lennék
Ennyire idegen!

Ittas vagyok! - Emlékittas!
Részeg, színektől, szagoktól,
Tapintástól
S a sokfajta "más"-tól,
Mi zuhogva szakad fel a lélekmélyből.
Az első életsejtéstől
Az utolsó búcsúzkodásig.
A kínteljes, gyötrelmes,
Mégis győzelmes
Élniakarásig.
Mind itt repes most szemem íriszén,
Dalol a füljáratomban,
Táncot topog az ujjam hegyén
És ölelést visszhangzó karomban.
Ínyem íz-ismerősökkel incselkedik,
Kamasz nevetés lerántja a ráncot
Szám két oldaláról, mint győztesen levetett
Bánat-álarcot,
Ha tragédiazártán a függöny lepereg.
Ősi kövek faragásán
S ifjú arcok vonásán
A múlt és jövő mesgyéjét keresem,
Az időtlenített Idő kontúrját
Így tapintja ki kezem.
Emlékeim kaleidoszkópját
A Nap felé forgatva pörgetem,
Így görgetem színszeszélyeiben
A Múltat, mely felém örömet kiált,
S vigaszos csókját, lelkem zilált
Szövevényére nyomja,
Míg én, régi szerelmekben
Megmártott ajakkal illetem
A Sors fenséges köpenyét,
Mint szabadult rabszolga,
Ki honvágybilincsét bontva
Égnek emelheti fejét,
Hálahimnuszban igézve a Napot,
Mert ingmellében rejtve hordja
A Tegnapba bugyolált Holnapot!

Őszi napfényt oldva
Halad a folyó,
Partot simogat, átölel szigetet
S a távoli horizont felett,
Színét meg sem torpantva
Olvasztja kék-önmagába a Végtelent.

Emlékhálókat dobálunk a partról,
Hogy merjük mélyről a múltat
S felszínről a jelent.
De a folyó nem válaszol,
Nem is fordul vissza:
Csak folyik, néki ez a dolga.
Feltartóztathatatlan,
Mint az emberélet sorja.
Még állunk a dombon a fa alatt,
Melyet még ez a kéz ültetett,
Megértjük, végleges az üzenet.
Atöleljük a fát, mert csak ez maradt
Meg a melegen meghitt szavak,
Mit a falak felszívtak és elsóhajtanak
Éjjel, mikor foghatóvá tömörül a csend
És, mint az anyaméh, langyosan sötét.
De innen a dombról oly óriásívű az Ég,
Ki merne szembeszállni véle?
Ki merné kérdőrevonni; miért?

Csak állunk a lejtőn, mint a Lét peremén
Lesve az alkonyt, amint lassan felissza
A fényt, a folyót és az életünk
Itt állunk félve-szorongva,
Itt állunk, mert másként nem tehetünk!

Utaztam, utaztam, mérföldezreket.
Az Idő és Tér életszorzatában
Próbáltam megnyujtani a Teret,
Mert az Idő szükmarkún-mért adta.

Ennyi év eltelt, s már csak ennyi maradt!
Ezért a nap óráinak minden pillanatát
Kezem öblében zsugorin szorongatom.
Amikor távoznak, mint veszendő rokon,
Mondok utánuk útravaló imát.

De lihegő-sietve tágítom a Teret,
Mint türelmetlen Pisarrok,
Mint féktelen Cortezek:
Lesve a Napot, hogy huny a Csendes Oceán felett.

S hogyan szüli Rhodosnál újra a Kelet?!
A fogyó Időben és a tágúló Térben
A jet-ablak felhőhorzsolta négyszögében
A lilaban vajudó Hajnalt faggatom:
Mennyi még az Idő, hogy ölelhessem a Teret
És tágíthassam életszorzatom?!

Hússzor váltottak levélruhát
A szajnaparti platánsorok,
Hússzor ontotta mámorát
A beaujolási domb, ahogy értek a borok.

A saint Jaques templom tornyára
Az ősz ködöt hússzor csavart,
Sa Pont Neuf haldokló porába
A szél hússzor kevert avart.

Hússzor jelölt meg évekkel az élet,
Mióta először rámszakadt
Párizs, vibráló szépséged,
Mely rajtam, mint bájoló, csak tapadt.

Füstázott, borgőzös bisztrók,
Karcsú bokák, merész hajdivat,
Hóbortos, körszakállas fickók
És szerelem, Isten ege alatt.

Egy gótikus kőszent szeme
Ötszáz éve a Szajnán akadt
S fut, karcsú talpazatát ölelve
Folyós történelem, mint testvéráradat.

Se szajnaáramból halászták
Rímes álmaikat, míg nézték, hogy csobog,
Hogyan fut az ívelt hidakon át:
Villonok, Verlainok, Beaudlairok!

A város, húsz év alatt mitsem változott.
Nem hagytak nyomot a macskaköveken
A bakkancsok, sem a vér a boulevardokon
S az ég is túl van már átkon, gyűlöleten.

Rodin súlyosveretű szobra
Most is szinte kétrét hajolt,
Hisz a legnagyobb terhet hordja
Bronzöklén: az emberi gondolatot,

Míg Mona Lisa mosolya úgy száll ott
Fejünk és a századok felett,
Mint, ki tud egy néma asszonytitkot,
Melyet senki meg nem fejthetett.

Ismét sodorja a szél a platánlombokat,
Úsznak a Szajnán, mint rózsaszín hajók,
Új párok járják az ívelt hidakat,
Oly szerelmesen egymásba-hajolók.

De nékem már nem olyan hangos az öröm
S a fájdalom sem olyan sértő,
Oly kíváncsi voltam húsz év előtt
S most, olyan mindent megértő.

Mert a város húsz év alatt mitsem változott,
Csak mi változtunk, ahogy futnak a vizek:
Visznek éveket, álmokat, gondolatot,
Dunák... Szajnák...és Red Riverek!

Úton vagyok, több évtizedes zarándokúton.
Szás indulás, ezer könny és millió lépés,
Mind csak ugyanazon erőfeszítés
Sokmaszkú arca.
Olykor torpanó akarás, egylihegésű harca!
Robot, rímek, ragyogás,
Csak részlete a fő akrobatikának,
Mint egy-egy métere a maratonfutásnak.
- Emellett minden utazás, csak főpróba,
Minden tapasztalás előkészület
A nagy vizsgára, mely lehet
Ma, vagy évtizedek múlva,
De mindenkor ott lebeg,
Mint törölhetetlen jegy
A horizonton.

Mióta a könyvet, a fura görög betűkkel
Utoljára a padra letettem,
Elindultam Hellas felé
S mint egy élet-transba mentem:
Mint vakbuzgó a Golgotára,
Mint hithű Mezlim kábás Mekkába,
Mint pisztrángok as evőhelyre,
Mint lemurcsorda önvesztőhelyre
Feltartózhatatlan így haladok,
Néha alig-lépésekkel, néha szaladok,
Néha a sorstérképre nagy vargabetūket vágva
Nyugat felé, - melynek egy-egy szára
Sokezer mérföld, vagy évtized.

De legbelül egy lelki-iránytű lebeg,
Makacsul mutatja, merre van Délkelet.

A többi csak felszín, játék, önámitás,
Háború van? - Ipi-apacs, nem ér a nevem.
Én nem hallhatok, nekem útam van.
kivándorlás, - hazátlanság?
Az én eszmém nem itt terem!
Nem esőtáncos préri voodoo,
Nem festettarcú, rézbőrű Manitu,
Hanem ott, az égei tengerperemen!
Mert már az iskolapadban tudtam,
Hogy történelem-roncsoltan, megkopottan,
Oszlopcsonkjai ujjával az égre mutatván
Az Akropolis kétezer éve vár rám!

Közben, tudom, kissé megkéstem
Az élet nem volt egészen
Olyan egyszerű,
Ahogy a kamasz derű
Sejtette és leste.

Így hát sok álomtól fosztva,
Kissé megtörötten
Hágom az évezred-koptatta lépcsőt
És csak ennyit szólok: Megjöttem!

Tyrrhen tenger taraján,
Krétaszín kőpartok között,
Hozott hajóm - törött
Oszlopok márvány során
Járva, az Akropolis fokán
Végül megállok,
Mint örök zarándok:

Fehér tógában, mezítlábasan,
Hajadonfött, de belül lázasan,
Mutatni Néked áldozatot:
Athene, bölcsesség istenasszonya! -

És hirnököd is vagyok,
Évezredek krónikása,
Hogy lássa márványszemed
A Múlt nékünk mit hozott,
Mi akkor Neked még ködbevesző
Jövendő volt.

Az Ember azóta alig változott;
Könnyebben fordul kezében a gyilok,
Mint simogató Jóság.
Kain gyilkos botjától az atombombáig
Óriásit nőtt a pusztító indulat.
Thermopylénél még elég volt
Háromszáz áldozat.
Mars oltárának véres ereszein,
Ma, harminc millió halott kortársam
Sápadt szelleme bolyong
Európa kihült csataterein!

És azóta, nemcsak katonát,
De ölnek mindenkit,
Akit as eldugott dynamit
Útjában talál.

Ma is barbárok uralják a Földet,
Egyik kezük: fegyvert csörtet,
A másik: tévtanok talmi könyveit
S a tévedt töneg útvesztve
Járja demagóg tébolyuk ösvényeit!
Eszelősök,
Politikai lázálmoktól viselősök
Lepték el a porondot.
Hangjuk betölti a horizontot,
Végvárain Északnak, vagy a Szaharának
Míg humanista bölcseid,
Kik hordják ősi erkölcseid,
Szétszóródtak a Glóbuson.
Zugában sok eldugott padlásszobának
És lesnek valamit:
Írást, mely beteljesedik,
Vagy égből csillagjegyet,
Melytól alapjában remeg
A sokféle senki törtető ina.
S a Bölcsesség, mint fergeteges ima
Elnyomja hazug hangjukat a mában!
Jelt adnak egymásnak az éjszakában
A szellem titkos hallámhosszain.
Hogy az Ész diadala
Az űrbe sodorja
A kegyetlenség és butaság szélhámosait!

De addig, csak az utolsó fellegvár,
Ez a fényázott Akropolis örök,
Meg a tintakék Mediterrán ég,
Mi átcsillan az oszlopok között
És ősi mosolyod, mit szül a Bölcsesség!
De, míg a százados sirámok sorára nézek,
Vallom azt is, hogy mindíg lesznek
Diogénesek,
Kik a Valóság piszkos piacán
Az egy igaz embert
Nappal is lámpással keresik,
Orpheusok, kik lantjuk szelíd szaván
A bukkanó delphint delejezik.
Es pheidiasok, kiknek kezén
A kemény-hideg márvány úgy hajlik,
Mint Achai nok Zágy-meleg tompora.
És mindig lesz EGY, századok vándora,
Mint jómagam, - kik Elébed járul:

Fehér tógában, mezítlábasan,
Hajadonfőtt, de belül lázasan,
Hírül hozni, hogy az Ész lángja pislákolhat,
De teljesen nem alszik ki soha.
Ezt vedd híradásul, - végső számadásul -
Pallas Athene, - Bölcsesség istenasszonya!

Most már mindig itt maradni
Óriás oszlopok tövében,
Kényeztetó füvön aludni
És pajkos pásztorsípot fújni
Tengerszülte ős melódiát.

Patás lábnyomot követni
A parti homokban -
Tegnapi kecskenyáj,
Vagy évezredes kentaur nyomdokát? -
És éleszteni réghalt istenek
Misztikus körvonalát.

Majd a fellegvár fokán figyelem
A borszínű tengeren,
Hoznak-e vitorlába burkolt szelek
Fedetlenkeblű krétai papnőt,
Ki a ködös jövendőt
Úgy uralja, mint a kígyót,
Mely kezében tekereg.

Míg én, emberi szenvedések
Tapintásától érzékenyült kezem
A csúcsról a Mindenség azurjába mártom,
Az évezredeket percekre váltom
S azt gyűröm kék párnaként fejem alá,
Hogy álmom, tudástól terhes legyen.

És takaróul vonom a tengerköd
Hajnalbamártott köntösét,
És négy évezrednyi időszakadék
Peremén, ágyamat megvetem.
Míg alulról a minoszi bika bőgése,
Felülről jetgépek dübörgése
Jelzi létünk kettős limeszét.

Ha ez nem is formál sem antik,
Sem modern hőssé,
Mégis, valahogy felelőssé
Mindkét világ eszméi felé.
S itt civilizációk keresztútján lesem:
A múlttól termékeny jövő hová megyen?
Benne az ember merre halad?

Ezért akarok most már itt maradni,
Oszlopok, Eszmék és Hitek tövében aludni,
És megálmodni, hogy az Idő sípján át
A Természet hogyan dalot
Mindenttudó, kortalan melódiát!

Itt a múltszázad megrekedt
A hegyek hónaljában.
Elkerülték történelmi szelek
S a konok gyülölet,
Mitől torzarcú a korunk.

Telitorkú, jódlis reggelek
váltanak polkás éjszakákat
S a fákat leveles-körtés tarkaságban
Tükrözi az ősz-színű Rajna.

A csúcsról meg kevély kastélyok konturját
Mit őriz lovagtalan páncélok armadája,
Kiknek sok, névtelen gazdája
Itt hősködött a múltban
Egy régfelejtett háborúban.
Az arc és karnélküli vitézek
Így őriznek réghült dicsőséget.

Míg lent a völgyben
Jószagú Csend szélén guggol a falu,
Tej és szénaillatú.
Úgy nyujtózik a kaszáló ölében,
Ebben a húszmérföldnyi békességben,
Mint történelmi Csipkerózsika,
Kit nem ébresztett valóság- Herceg.
Mi is nagy csendben tippenjünk tova.
Ne ébresszük csókkal, vagy rock-zenével,
Komputerzajjal, fegyvercsörtetéssel.
Csak lessük, álma hogyan pereg:
Hisz oly ritkák ma már a Békeszigetek!

Az élet derekán az ember számotvet:
Mit végzett, mit vétett,
Mióta az ijjedt gyermek
Az Életgúnyát először öltötte magára?
Akkor, az, óriásnak tünt,
De ma már itt-ott szűkös a kabátja,
A könyöke kopott, a zsebe többnyire üres.

Kifordítjuk, mit tartogat?
Egy-egy elnyűtt bizonyítványt,
Mit már senki sem keres.
Néhány emlékérmet, ezüstfényűt, vagy rézgarast.
De azóta már új valuta járja.
A régit a tőzsde nem jegyzi, bank nem váltja,
Hitele vékonyra kopott.

Szegre akasztja hát a talmi tallárt,
Mint hasztalan lim-lomot.
Tovább indul mezítelen, ahogy a világra jött.
Meztelen-szegényen, mint az újszülött.
Hisz a talpa kavics-edzett,
Böre eső-cserzett,
Szeme meg a Messzibe tekint.
Pásztázza a horizontot
Meg ami azon túl van: a Végtelent!

A Magány ott kezdődik,
Ahol a Bánat végetér,
A "jaj" elhal, a könny felszárad
s már nem kiáltunk többet emberért.

Mert, aki kiált, még remét,
Aki sír, vígaszért remeg.
Tudjuk, úgysem jönnek. Nincs echo,
Intés, gesztus, vagy üzenet.

Az ÉN határait leméri agyunk,
Felbecsüli, mennyi az erőtartalék,
Aztán már nem várunk, csak vagyunk.

Magunk, önmagunk szemében...
Egyedül, mint űrhajós az űrben,
Vagy magzat az anyaméhben.

Pókhálót sző körénk a Sors,
Nyolc szőrös lába gyors,
Szakértő-ravasz.
Egyszerre csak egy fonalat szalaszt,
Hogy ne sejtsd a veszélyt.
Röpködj, mint balga légy.
Élvezd áttetsző szárnyadon,
Hogyan villan a Nap.
Élvezd: a tér szabad.
Korlátod te vagy önmagad,
Játszi kedved és erőd!

Néhány sunyi szál s már összeszőtt
Egy egész sarkot. - Ki bánja?
Van még bőven pálya!
Zümmögsz elégedett-szabadon.
Még zuhog napfény az ablakon,
Szárnyad alatt simán surran a szél.

Még egy sarok, darabka szoba,
Kedved már gyakran mostoha.
Már dacosan, azértis repülsz,
Nem nézel hátra,
Hol birodalmad határa
Csonkoltan terül.
Még hazudsz magadnak s a világnak,
Hangosabban zümmögsz,
Bravúrjaid merészebben hatnak,
Csak a pók ül és vár üvegszeműn.

Még széttépsz három, vagy négy szálat,
Mely korlátozón súrolja szárnyad.
Helyettük tíz-húsz is terem.
Zsugorodik a tér, mint záruló verem.
Már körbe-körbe csapkodsz. Pánik
Rángatja erőd. - A fonal gubancossá válik,
Mint kényszerzubbony, rád merevül.
Rebbenésed egy-egy vonaglás csupán,
Reflexe a régi ívelésnek,
A mennyezetre nézel, hol az égnek
Visszfénye még felvillan furán;
A pók nagyobbá szörnyül,
Egy-szemébe elfér életed.
Arra gondolsz, mikor még
Fény és játék volt a Mindenség
És megadón a pókhálóba ejted a fejed!

Mikor minden öszeomlott
Körötted, a Csend sűrű,
Mint az ősanyag, mely bomlott
Formákba hull, megannyi gyűrű
Kígyózó keretén,
Kezed kapkodva könyörög
Szilárd támaszért.

De, mintha gyúrnál félhíg agyagot,
Taszítod a szenvtelen anyagot,
Hogy benne nyílást szakíts.
Ablakot, melyen át rezdül üzenés,
Érthető szó, vagy jelbeszéd,
Villanás, mely eléd
Lelki morzék szaggatását veti.
De a Csend lustán ellepi
füljáratod, szájad üregét.
Sikoltanál, de hangszálad neszét
Megfogja e súlyos közeg.
Úszol benne, mint vízbemerült,
A tárgyak alaktalan, zöld
Kusza formát öltenek.
A Csend már elfedi a szemed,
Mint redő, ólmozza pilládat,
Megkötöz, mint hernyót a szálak
S e gubóban kuporogsz feszülten:
Jön-e még hang, mely feltöri a zárat
Üdvszóval, mi kulcs lesz és feloldozás,
Mely törődik, bíztat és ment?
Vagy örökre süketit és elnémít a Csend!?

Mint a túlélő békaszív a műtőasztalon,
Még dobogok,
Biológiai megszokásból
És hűvös lombikhomályból
Sárga savat dobok
Bonyolult csövekbe, nem vért,
Sem életet, - csak utánzatot.

Magam is reflex-robot vagyok:
Idomított ideggócok rángó bábja.
Mozgásom még egybehangolt, ügyes,
S ha vizsgálod kivülről, felületes
Szemmel: hiszed, az összéletet szolgálja,
Pedig e rángások koreográfiája
Gépiesen üres,
Mint a lassított filmek torzított tánca,
Mely az időmérték keretéből kiesett,
Vagy súlyátvesztett, mint az űrhajós járása.

- Nem élet ez már, csak annak külső máza!

És nem válaszol a hantolt föld,
Sem a hamuszürke sírkeret.
Nem válaszol a tavaly ültetett
Illatját vesztett virág.
Csak a kitártkarú sírkereszt
Arany évszáma mesél,
Mint végzetzárójelek
Határolnak egy életet:
Hatvankilenc évet, mert ennyi adatott,
Ebbe kellett sűríteni
Szerelmet, örömet, bánatot.

Közöttük bújkál gyermek és ifjúkorom.
Mennyi emlék, melynek felét elnyelte a halom,
Másik felét messzire vittem el
S most visszahozom,
Hogy meginduljon köztük a párbeszéd.
Kérdések, mit akkor elnyomott
Az illem, szemérem, vagy csak
Az idő nem volt rá elég.

De, mire akkor nem válaszolt az élet
Most, nem válaszol a halál.
Minden tárgyból a csend széled
És óriás, ordító hallgatás.
Talan EZ a választalan válasz?!
Ez a Nirvánás nyugalom.
A végső egyensúly, mely felé fut
Porszem, földgömb, naprendszer és tejút?

Nekidőlök, most e tátongó, kozmikus csendnek
Mint a szélnek és feszülten hallgatom
Talán végre megtudom:
Hogy minek is élünk?!

Minden halottban kicsit magunkat siratjuk.
Életünk szakaszát, mit az elhunyt tükrözött.
A tükör most már törött,
Mégis felcsillan véle
Önecchónk sápadt fénye
És a szertehulló múlt.

Emléktörmelék laza tömege
Eddig tudatalatti gomolyban lapult
Most érzelem-prizmák fókuszába ére,
Éles konturt karcol megint
Szemünk könnyázott íriszén és a tudaton.

Évkísértetek karneválja indul;
A zene: álomsírás, árnyéknevetés.
Hosszú komisz órák és rövid édes percek
Életkoktélja a keverék.
Mohón hörpintjük fenékig,
Hisz minden nap csak nagy tor:
Élet, halál, szerelem,
Percnyi válás, végső búcsú,
Egyéni lét, vagy súlyos történelem!

Hamar mi is törött tükre leszünk,
Kikkel sorsunk egykor összekötött.
Emlékhídak generációk sorában,
Fakult fotók, porvert portrék,
Otthonok zugában,
Vagy remegő rímek a Mindenség fölött!

En legalább kiáltottam,
Ahogy tüdőmből tellett,
Ahogy lelki hangszálaim engedik
S ahogy kiáltanom kellett.
Mert nyüstöl, nyomorít
Az Élet mindnyájunkat!
Feszítve vállunkat
A robotos igának
Legtöbben süket-némán járnak.

De én, rímekbe rendeztem kínjaim
S ritmusba ötvöztem a bánatot.
Így kiáltottam fel a porból,
Csillagoktól, Holdtól
Várva válasz-balzsamot.
S úgy tettem ki testem a csillagok fényének,
Mint a napozók.
Ők barnulni szeretnének,
De én áttetsző akarok lenni, mint a Hold,
Hogy mindnyájan lássák
A bőrfelszín alatt legbelsőm mit hord.

Míg verseltem, magammal beszéltem
Oly őszintén és olyan mélyen,
Mint lázálmában a beteg,
Vagy műtőben az altatott
S mit ilyenkor feldobott
A lélek odva
Félálom lázában ólálkodva
Elében vallató tükörként lebeg...

Így lett kiáltásom egyre hangosabb:
Rongyossá válik bűntüskék tetején,
Lucskossá málik könnytócsák fenekén!

De a nehézkedés nyűgétől végül elszakad,
A sztratoszférában fényburkot szakaszt
S így bolyong a baljós
Térben, mint tévedt űrhajós.
S mikor már nem leszek,
És sok álmom is álomba merült,
Talán egy csillag derült
Bűvkörében vár rá a felelet. -

De addig, - ha testem, lelkem
Meg nem is váltottam:

Én legalább kiáltottam!

Egyetlen obulust csupán,
Ennyit kuporgass halálod napjára,
Hogy a Styx folyó túlpartjára
Véled átevezzen Charon,
S többé már ne fájjon
Értelmetlen küzdés után
A múlt!

Ha majd a Lethe átmossa lelkedet,
Kilépsz üdén, mint újszülött gyerek.
Ahogy foltját veszti a gyolcs,
Úgy öblíti ki a gyors
Folyó a fájó, nyűgös emlékeket.
Szenvedély, hírnév, hatalom
Semmivé válik, mint hasztalan
Földi lom!

Ezért, sohasem törődj a többivel,
Mikor a hivságok mérlege betelt,
S hűs sóhajával rádlehelt
A nagy Álom szele.
De, ha szenvedéssel nem volt tele
Utolsó hónapod: legyen gondod azzal,
Hogy tartozol Aesculápnak
Egy kakassal!

Anyádnak, hogy hordozott
S kinnal e földre szült;
Néhány barátodnak, ki véled egyesült
Az öröm túnð óráiban;
Egy asszonynak, vigasztaló hűségért,
S tartozol Istenednek a
Lelkedért!

De senkinek sem tartozol ezüsttel, arannyal,
Szétpereg az kapkodó ujjaink közül,
Mint az élet, mely elfut és megcsal,
Míg vágyaink sora rövidül,
Mert sokra már nem tellett idő.

Csak azt az egy pénzt, az utolsót, tartogasd,
Mert az örök feledés, bizony
Megér egy rézgarast!

Tükröt tart elem az Alföld,
Végtelenbe keretezett, tágas tükrözést.
Egy barnaszemű, bámész fiú
Ámút vissza rajta
Évtizedek pokhálóját hessegetve
Üzen mélygyökerű emlékezést! -

A nyárfasoron óriásléptű vágy gyalogol
Körülnyargalja a nagyvilágot,
Éjszőtte csendből, kutyacsaholásból,
Levélrezzenésből, árokpart porából
Akkora légvárat kohol,
Hogy felhők zászlózzák az erkélyeket
S a toronyvég döfködi a holdvilágot!

Egybehívja az udvari tanácsot:
A pávakirálynőt, teknőcbölcset
És Bundás kutyát, az udvari bohócot. -
Meg kell hogy vessék az ország folyását.

Fenséges magányt
A cseresznyefa csúcsa ígér,
Honnan belátni kertet, bozótot
S a birodalom biztos határait:
A szomszéd ház súlykolt nádfedelét,
A kátrányszínű és szagú nagykaput,
Leghátúl meg a baromfi köznép-póri ólait.

A mesgyéken túl a Berettyó kékje világít,
A fűzfák mögött a Jövőbe nyílik a mező
A parton tunya békahad tanyázik
Rekedt gúnykórust brekegve:
"Mi, évmilliók óta vartyogunk itt,
Ismerjük a vizek zöldes titkát
És kamaszfiúk izzó álmait,
Kik előbb mezítlábbal tapossák a sarat
Lapos kövekkel szűrik a vizet,
Majd a gáton, kéz a kézben andalognak.
A rekettyés suttogását
Szoknyasuhogással keverik.
Darabig Operenciás távokat járnak
Vágyott világ lovagjai,
Aztán hazatérnek, őszülő hajjal, szelídülve,
Állnak a szomorúfűz sudarának dűlve
S már majdnem olyan bölcsek, mint mi!"

Most, hogy bejártam már ezt a nagy-világot,
Abba a nyárfasorba néha visszavágyom
Élet-alkut kötni a Sorssal:
Régi kamaszhitre cserélni
Sok, földi cifraságot!

Elmulasztott csókok kishúgai
Parádéanak divatjamúlt, ünnepi ruhákban.
Emlék-Góliátok hevernek láncolt-izmú
Súlyos mozdulatlanságban,

Tetszhalott remények körvonalai
Rajzolódnak múltbafagyott ablakok
Cirádás jégvirágai között
És örökre zárt szobák a falai

Titkokba-burkolt Jövőt
Lehelnek kulcslyukak rámájára
Mig pergóvakolatú házak sárgájára

Napórák szikár érnyékujjai
Róják - ordító hangtalansággal -
A közömbös, feltartózhatatlan Időt...

Ízes meséket terítő lelked
Végleg búcsút intett
S a varázsos szó, mely úgy keringett,
Mint fazekas kezében az íróka,
Hogy hitét lelkünk korsójára rója,
Elveszett.
És lélek-mázunk díszesebb lett ettől,
Cifrább, rangosabb.

De a korsó lehullt, eltörött.
Kétkedve tapintunk a cserepek között,
Mekkora az űr, ami hátramaradt?
Mert még nem tudjuk lemérni
Sem karral-kézzel, sem a lélek mércéjével.
Csak bénultan várunk,
Hogy az Idő súlyos ércével
Betöltse, mint minden emberi váku'mot.

De addig: kongani fog az üresség,
Mint bánatharang, mit gazdátlan hagyott
Egy hűtlen toronyőr s az üres ég
Hátterén kötelét-lengetve zokog,
Míg legyőzi a nehézkedés
Es halkúló hangja belevész
A préri végtelen egébe.

Alatta állunk, mint ahányszor a múltban
Vállunkra vetni a régihez új bánatokat,
Sirató Zsolozsmát ecchózva:
"És elhullanak legjobbjaink
A hosszú harc alatt!"

Minden otthoni halottunk
egy újabb gyökér az őstalajba,
mely jobban köt és kötelez,
mint az élők sora!

Bár ők már
az örökkévalóság-redőbe rejtőzködnek,
ruhájuk lenge éther
és ittlétünknek már alig van nyoma,
mozdulatlanul is intenek utánunk,
szótlanul is messzire kiáltanak,
hisz az élők hang-rádiusa csak néhány méter,
az övéké: végtelen.

Tenger el nem torlaszolja,
zaj-zene el nem rontja
S a menekvés előlük reménytelen.
Üzenetük: közös kalandok kontúrja
az Idő konturtalan vizében,
néha meg szóváltás szenvedély-tüzében,
mely egykor cívódásnak tünt,
de ma már, csak éles élű vélemény és
időtlenné vált bölcselkedés!

És te, járod a hazai temetőket,
mely mindinkább otthonod,
mert, ahogy szétnézel, körötted
egyre több a halott:
szülők, barátok, rokonok....

S a nagy sortállásnál, közötted
és Istened között,
egyre ritkulnak a sorok.

A vámhatárnál, még adhatod
a hűvös idegent,
de hiába felvett ruhád, nyelved, modorod
az Anyaföld rádismer mégis.
Kinyújtja utánad ősi karjait.
Nem haragból, vagy bosszúvetésből,
mert itthagytad
és zöldebb mesgyékre vitt útad,
csak, ahogy régvesztett rokont ölelünk,
megbocsájtó melegen.

A nagy jövés-menésben
egyszer magához ölel téged is
egy végső, nagy ölelésben!

És feloldom a létnek végső burkát
Mely lényemről lenge lepelként lehull
A lelkem végtelen, a végtelenbe fut át,
Mint gyermek, ki végre anyja kebelére borul.