Meztelen mexicói szőrén üli a lovat
Az óceáni alkonyat
Izzó hátteret bont
És kentaur-konturját
A napkorongra rójja,
Mint aranyhátú ikont,
Mint Szent György azték párját.
És szivárvány-keretül
Patákverte vízsekély
Von köréje glóriát.

Mögé, az öböl vizébe
Sok régi alkony emléke vegyül,
Egymásba olvadva elmerül,
- Ahogy tűnik minden búcsúzó Szépség, -
Bár az égbúrán csorog a sötétség,
Mint olvasztott szurok.
A lovas képe továbblebeg
S még sokáig ringatják a csillagok!

Ferde horizontok kacsintanak
Percszabta madárlétem lengésére,
És az imbolygó égre
Baráti csókot nyomok,
Míg a lágyölű parti homok
Sárgán sunyít kalandom felé,

Szélgereblyélt felhőcsíkokból
Egy rongyot kitépve
A trópusi Napnak jelt adok,
Nem égre törő új Ikarusz vagyok,
Csak álmodó, ki a súlytalan surranás örömér
Madártestvéreimmel osztozom.

De földkötött sorsomon
Nem cserélhetek, mert a nehézkedés
Ölelése könyörtelen rámtapad,
Lassan levonva valótlan egekből,
Hol lebegésemek nyoma sem maradt!

Száz évben, virágot csak egyszer ad,
Máskor száraz, szürke, színtelen.
Száraz, mint körötte a sivatag,
Szürke, mint a tövében heverő kődarab,
S színtelen, mint a benszülött,
Ki nyomorával e pusztához tapad.

Tüskeháló közte s a világ között,
Ezért úgy él, mint bélpoklos száműzött,
S ha éjjel szélverte homok pereg
Otrombán-fura teste fölött,
Felsír, mint kárhozott lelkeket
Ostorral, ha űznek ördögöt.

Őt könnyes kezekkel nem fonja
Hajába szerelmi jelként a szenyóra,
S nem önti trópusi illatok vegyszerét;
De azt tartja indián babona:
"Ha rajta virág nyitja kelyhét,
Pusztán és emberszíven megterem a csoda."

De honnan veszi az erőt, hogy száz évig várjon?
Cseppről-cseppre gyűjtvén a nedvét,
Hogy egyszer ő is Szépséggé váljon,
A világ benne is örömet találjon,
Mikor vérszínű virágba szórja kedvét,
Százados megvetést feledve fájjon?

Mert szikkadt, kemény kérge alatt
Ott hordja a jövő bimbó ígéretét,
Hisz minden, mi él, a Szépség felé halad,
Magát tárván, az örökhöz keres utat,
s egyszer meghirdeti a Lét ígéretét,
Legyen az egy század, vagy egyetlen múló pillanat!

EPILÓGUS.

Így kell, hogy élj, tűrj, érleld magad,
Mert valahol, távoli horizontok mélyén
Reánk is vár egy ilyen csodával terhes
Pillanat!

Legyek bíbor villanás a vízen,
Űzve az alkony-horizontot,
Mely bontott vörösek, aranyak, sárgák
Hídján át a Naphoz viszen!

Nem többé magambazárt halandó egyén,
De hullám hátán futó fény:
Korláttalan.
Suhanva nyugtalan
Délnyugat felé,
Hol pálmás partú szigetek
Tárnak tág öblöket
Langymeleg tengerek elé.
Hol mirriád homokszem játékosan pörög
Örök táncban part és víz között.

Sokezer mérföldes fényfutás után
Korál karjaikba hullni, önfeledt-puhán.
Majd fénnyel bugyolálni
Minden homokszemet
És velük együtt hálni,
Míg loccsanva őrködnek a kövek.

A trópus éjben hallgatni, mint tetszhalott.
De mikor a Hajnal a Napot
A holnapi határ peremére tűzi,
Vibrálva éledni, elmúlást elűzni,
Lobogtatni fennen életem.

Hadd legyek hát bíbor az óceán felett,
Kergetve a Napot nyugatra,
Hová éjfészkükbe rejtőznek a szelek,
Legyek halhatatlan fény, testtelen,
És futni... futni... futni végtelen!

Napraforgók a tengerszegélyen
Arcuk önfeledten fordul
Az örök hó felé, honnan a fény csordul,
Mint babonázott, napkergető
Aranyterhes virágmező,
Tárulnak ég felé mozdulatlan,
Majd akaratlan, bágyadt lassan
Peregnek, mint napóra,
Melynek testtelen árny-ujja
Jelzi: az árnytalan idő ujja
Merre futott.

Mártírok egy ősi szertartásban.
Öntestük ajánlják az áldozat-lázban
A napkorongból robban a sokféle élet
S hová mind visszatérnek
A vibráló energiák,
Hullámerések, sóhajok, magnóliák,
Lüktető ember-ritmusok.

Csak az ősizzású gömb örök,
Tágulnak, szűkülnek, szertehullanak,
Végül mind bezárulnak a körök.

Hátranézek,
utánam fut a homokon
Pálmafa tövétől a sarkamig
Déltenger szegélyén - a lábnyomom
S követ, mint hűséges rokon.

Egy narancs-színű, izzó reggelen,
Mikor bíbor pompában megjelen
A koránkelő trópusi Nap
Az élesmetszésű égperemen.

Szúrósan szemléli őket, amint halad
S fenséggel megszólal: "Nem ismerem."
Egy pelikán halkan felkacag:
"Nem ismerheted, hisz idegen!

Tolakodó, jött-ment jövevény
Itt akarta hagyni jegyét
Az álomlágy partokon,
Hogy emlékét hordja a fövény."

Majd öblös csőrével lehasal
A vízszintre, s les sután,
Majd csak erre jön egy balga hal,
Elkapom ravasz- nagyhamar!

S víz felől is locsog a kacagás:
"Elnyelem a goromba nyomokat,
Mihelyt jön a percpontos dagály.
Nem zavarnak sokáig, Napkirály."

Mert mi lehet itt az örök tábor:
A szél, a szikla, a hullámverés,
Ordító orkán, mely partot ver és
A szüntelen ritmusú, trópusi zápor.

Meg a Nap, - ez az irdatlan erő.
Ővé itt a hatalom, dicsőség!
A többi, csak túrista, átmenő
Hívatlan futóvendég.

A part ismét íratlan-símán terül,
Ahogy íratlan a felhőtlen ég.
A Nap a pálmacsúcsra ül
S a pelikán haltól-terhesen repül.

Egy percnyi horpadás csupán -
Ennyi nyomot hagyunk a LÉT fövenyén.
Itt jártunk elmossa az Időapály,
Mögöttünk jeltelen part és emléktelen magány.

Csurranón olvadt búra az ég.
A Nap, - e szörnyű potentát,
Delel, míg irdatlan hatalmát
Nyögi az izzó mindenség.

Vakító fényreflexeit
Alázattal tükrözi a tenger.
Lázadni nem mer,
Még moccanni is alig.

A szelek elbújtak a hegy mögött,
Gyáván lapulnak estelig,
Mint rossz szolgák, kik azt lesik,
Hogy a gazda nyugvóra költözött.

Előbújnak, ha a végső, fénylő csík
A horizont mögé fordul.
Akkor majd hősködnek zordul,
Hisz a kényúr odalesz reggelig.

De most, a Nap trónol és emlékezik:
Piramissá formáltak a kövek
Őserdők mélyén hordták ezerek
S hegyek csúcsán izzadott a kezük.

Neki, csak neki hoztak hódolatot.
Neki kígyózott az ünnepi menet,
Míg körül, torzarcú, kisebb istenek
Szobrai tartottak szolgálatot.

S kegyetlenkezű főpapok
Marka forgatta a kést,
Mely napfényt tükrözött és halálhörgést
Sa tömegből bénúlt alázatot.

S meredt csendet! - Mikor lecsap
A reccsenő bordák védő kosarábul
Révült szemük elé tárul
Az emberszív. E legfelső áldozat!

Vérbenázott kar lengeti konokon
Még utolsó bágyadt dobbanása
S a hívek beteg borzadása
Egybevegyül e rettentő toron.

Kegyetlen Isten, ki embervért ivott
Századok hosszán át,
Babonás hittel töltve étvágyát
Felfalt rabot és szabadot.

Talán ettől bíbor az alkonyat,
Talán ettől vörös a virradat,
Véres izzással ezért töltözött
Míg sugara sistergi: "Egyszer visszajövök!"

És tort ül újra. Nem celebrált
Íly bőséggel soha ennyi halált!
Soha nem pusztított ilyen vadúl,
Borzalmas, véreskezű úr.

Pedig nem az Isten kegyetlen,
De az ember, ki torz mását az égre vetíti
S vérszomjára gyáván ráteríti
Az istenség védköntösét!

Százhúrú gitár az éjszaka,
Száz újjal tépi a szél szava,
És zeng... zeng...

Mintha az égbolt megnyílana,
S belőle boldog ballada
Sejtelmes zengéssel hullana
És zeng... zeng...

Zeng, mint mennybéli orgona,
Angyalok szentséges szólama,
Vagy forró bűnöknek mákonya,
És zeng... zeng...

Mintha fülledt titkokat hordana,
Mit dermedt fülekkel hallana
Halandók szunnyadó kórusa,
Rezzenti nyugalmik zenitjét
És percnyi álomnak dús nedvét,
Tudatuk peremén hinteget szét
És zeng... zeng...

A part két dzsungel-dús karja
Az öblöt ölében tartva
Ringatja, altatja
És zeng... seng...

A hullám fémesen csillan,
Alatta halpikkely villan,
Halászhajók közt elillan,
Míg nyílt tengerbe nem ér,
Hol nem űzi hálós veszély,
De rejti és védi a mély,
Mely zeng... zeng...

Hosszú-derekú pálmafák
Az éj borzongó lágyékát
Legyezős kézzel simítják
És levelük leng... leng...

A sötét karjába úgy dőlnek,
Mint táncos nők, kik egy bűvös körnek
Tagjaként lengnek és örülnek,
S levelük leng... leng...

A telihold kancsóvá csorbul,
Belőle égi bor csordul,
Melytől a világ megfordul
Ég kereng... kereng...

A hóbortos karneválból,
Egy bolygó sem maradhat távol.
A Tejút tébolyban táncot
És kereng... kereng...

Már minden kis csillag részeg,
Mig tart a mámor-készlet,
Közös e körhintás végzet:
A part, a tenger, a pálma,
Csillag, Hold együtt járja.
Nincs ma a világnak járma,
Szabadon kereng... kereng.

Nincs józanság, holnap, nincs reggel,
Úszunk e bohém sereggel
Nyugatra, hol az éj nem ereszt el
Csak kereng... kereng...

De a hajnal lehűti a lázat,
Meg a mámort követő alázat.
A százhúrú gitár elfárad,
És cseng... cseng...

Mire az első fény felhorkan,
Az éj riadtan toppan.
Végzetét várja, mint holt nap,
Míg vállamora felül a holnap,
És mereng... mereng...

A karom szélesre tárom,
És tárult lélekkel várom
Míg az utolsó csillag elsápad
S az öbölból gyengéden árad:
A csend... csend... csend...

Lágy, mint az anyakéz,
Meleg, mint frissen font kalács,
Fénylő, mint a gyertyaláng,
Vagy csillagszóró villanás.

Illatos, mint tobozos ág,
Törékeny, mint karácsonyfadísz,
Áttetsző, mint angyalhajfonat,
Édes, mint szaloncukoríz.

Vigasztaló, mint szent énekek,
Titoktelt, mint bontatlan dobozok,
Mélyükben az új játékszer lapít,
S álomadó, mint szentesti forralt borok.

ILYENNEK látta gyermekszemem,
S fukaron ÍGY őrzi az emlékezet,
Mint fösvény a kincsesládát,
Melyben titkos vagyont rejteget.

De felnőtt szemem most máskép nézi
Az egyensúlyvesztett, bomlott világot,
Józankeserűn, csodavárás nélkül,
Elfogadva mindent, amit látott:

Légi kalózt, bombás terroristát,
Költőt, ki bolondházban rohad,
Torzszakállu, eszelős anarchistát,
S várost kettévágó kőfalat.

Diákot, ki saját könyvtárát gyújtja,
Csontvázra éhezett gyereket,
Mig a hajókón bomlik az étel,
Mert nem rakják ki munkáskezek.

Szögesdrótot, robbantó aknát,
Őrtoronyt ország és ország között,
Kémkedő-kétkedő társadalmat,
Mely gyűlölethadjáratot hirdetett.

Emberségtől elvadult kamaszcsoportot,
Mely unalomból emberölésre kapott,
Halálba-kábító fecskendőket,
Idézve kótyagos boszorkányszombatot.

Háromszázhatvannégy napig gázolok közöttük,
Kénytelen-kedvetlen mindezt elszenvedem.
Csak egy napra, - karácsonyestre,
Uram, add vissza gyermekszemem!

Mikor alig tizenkét éves voltam
- Sötét volt hétkor, elmúlt már a nyár -
A Markó és Koháry utca sarkán
Belémkötött két hírhedt jómadár.

Ismertem őket, hisz egy padban ūltõnk
Az eleminek első éviben,
De később nem volt semmi dolgom vélük,
Akkorát buktak, mint más senki sem.

A két vagány egyből pofozni kezdett
Verekedésben sohsem voltam jó -
És átkozott, anyám istenét szidta:
"Nesze még egyet, te büdös zsidó!"

Mikor aztán tizennyolcéves fejjel
Szudétaföldön voltam nagydiák,
Egy új káromlást vágott a fejemhez,
Ki íly módon védte germán faját.

A tanárunk a magyarokat szidta,
Engem is köztük, ez nem volt vitás;
Most nem büdös zsidónak tituláltak,
Piszkos magyar lett címem, semmi más.

Elmúlt pár év, rút fellegek az égen,
Mi aljasság van, mind farsangot ült;
Hogy tisztesség is volt, feledtük régen,
Szerencsés az, ki ettől menekült.

Én nem vártam meg, míg pusztulni visznek
A Don kanyarba, Voronyezs elé;
Olajra léptem, még kellő időben
És útra keltem fel, észak felé.

A testvérnépnél új hazát reméltem,
Hol zsidó, magyar s más nem akadály,
De illúzióm nem tartott sokáig,
Lassan már ez lett nálam a szabály.

A rendőrségre citálgattak olykor:
"Maga honnan van és itt mit akar?
"Miből él, miért jött, meddig fog maradni?
"A jelenléte bennünket zavar.

"Maga gyanus, mert nyelvünket beszéli,
"Kevés idegen viszi ennyire.
"Külföldiekre semmi szükség itten,
"Jobb, ha odébb áll és jó messzire!"

Mi mást tehettem, odébb álltam erre,
Jó messzire, az Egyenlítőn túl;
Most új nyelvet kellett megint tanulnom
(Még jó, hogy tudtam kicsit latinul).

Ez áldott föld, a gazdagsága híres,
A fél világ is elfér benne jól;
Itt nem leszek útjában senkinek sem,
Itt rosszat hozzám majd nem lesz ki szól.

Csalódtam ismét, új tokba skatulyázott
Az idióta bürokratahad:
"Tengelyalattvaló" lett most a címem
S bármit csináltam, ez rajtam ragadt.

Ha valakivel magyarul beszéltem
Az utcasarkon, a hekus bevitt;
E bűnért büntetést kellett fizetnem
S fél napokat volt otthonom a sitt.

Hogy utazhassam soroksárnyi távra,
Engedély kellett, bélyeg és pecsét
S az engedélyt adó analfabéták
Úgy kezeltek, mint bélpoklos tevét.

De végre vége lett a háborúnak,
Nincs Tengely többé és honunk szabad!
Gyerünk haza, nincs okunk itt maradni,
Nincs senki már, ki elvágná szavad!

Gyerünk haza, végre enyém az ország,
Már másodrendű polgár nem vagyok!
Gyerünk haza, építeni segítsük,
Mit tönkrerontottak az aljasok!

Mikor közel tíz év után először
Megláttam Ausztriában a Dunát,
Ugy meghatódtam, pedig nem szokásom,
Hogy nem feledtem ennyi éven át.

S mikor Pesten a vonat ablakából
Megláttam a kettétört hidakat,
Nem volt ujság, mégis szorongni kezdtem,
Nem tudtam szólni, szívem megszakadt.

Itt vagyunk hát, gyerünk glédába állni,
Tegyük meg, mit a haza megkiván!
Az új rendet segítsük lábraállni!
Ki nem teszi: ellenség és zsivány.

Így hittem ezt, így mondták, így volt rendjén
s én tettem volna, mi tőlem telik;
De nem hagyták, kiknek a szava törvény,
Útjukban voltam már megint nekik.

"Az elvtárs ugye nyugatról jött vissza?
"Az ilyen ember fölöttébb gyanus!
"Nem tudhatjuk, milyen megbizatással
"Küldte ide egy jenki főhekus.

"Mi történnék, ha isten ments megtudná,
"Hogy hány rőf vásznat vett Tanzánia?
"Ezt menten megsúgná az FBI-nak
"S erősebb lenne így Amerika.

"Vállalatunkban csak bizalmi ember
"Dolgozhat most, ezt értenie kell!
"Ki Délamerikában élt hét évet,
"Ilyen bizalmat meg nem érdemel.

"Ezért egymástól sajnos meg kell válnunk,
"Holnapra már nem kell bejönnie.
"A kommunizmust építő hazánkban
"Nem lesz nehéz elhelyezkednie".

Így történt aztán, hogy a kendergyárban
söprögettem a felgyült szemetet;
Nyolc felsőfokú nyelvvizsga zsebemben
(Nyolcat mondtam, nem hármat vagy hetet).

De a káderest ezt nem érdekelte,
Nem számított a 'nyelv- és szaktudás;
Két bűvös szó volt, mely nyakam kitörte
S e bűvös szók: polgári származás.

Ezért aztán tizennyolc évvel később
Hazámból ismét elvitt a hajó.
Most nem zsidóként dobott el magától,
Most más miatt nem voltam otthon jó.

Vissza tehát az Oceánon túlra,
Itt végre nyugtom lesz; nem érdekes,
Ki mit mond rólam, mi a származásom,
Itt nem piszkál otromba káderes.

Így hittem és valóban így is volt ez,
Feledni próbáltam mindazt, mi volt.
Úgy tűnt, hogy most előszőr semmi stigma
Nem díszlik rajtam, semmi sárga folt.

De egyszer csak az ismerős lyukakból
Jól ismert szél jött, szaga volt csak más;
Egy konzulátuson vágták pofámba,
Vízum kellett, elöttem utazás.

"Magáról tudjuk, jobb nem is tagadni,
"A bolsik közt mily fontos posztja volt.
Tudjuk jól azt is, hogy a háborúban
A nácik ellen” miként szónokolt.

"Ki antináci volt, gyanus minálunk,
"Az bolsi ma, tudja minden gyerek.
"Majd bejegyezzük ezt a vízumába,
"Utaznia csak ily módon lehet.

És így lettem zsidó, magyar, kūlföldi,
Tengelynek híve, burzsujcsemete
Után a Pártnak fontos megbízottja;
Nem tudtam, sírjak vagy nevessek-e.

És azóta ez újabb cédulával
Élek nyakamban, ezzel utazom.
A Kommunista kiáltványt kutatja
Poggyászomban sok határőr barom.

Így van ez pajtás, komplikált az élet,
A sors hol így, hol úgy rúg üllepen.
Míg szélmalmokkal kellett hadbanállnom,
Észre sem véve elmúlt életem.

Mikor az ember kis híján hetven éves
S a Styx folyóban vett már lábvizet,
Nem érdekes, mit hoznak még az évek,
Lesz-e mi még a múltért megfizet.

A magyarfalók s a zsidózó csürhe,
A bolsizók s a trottli káderes,
A bürokrata rendőrhivatalnok
- Bárhol is fészkel, ez most egyre megy -

Mindazok, kik orrukon túl nem látnak
Vagy kiken úr a sanda gyűlölet,
Egyet tehetnek s tegyék meg még ma este:
Nyalják fényesre mind a seggemet!

Írtam 1984 utolsó napjaiban