Tarr Dániel

Farsang

Télbúcsúztató Karnevál

- Carnival -

2012.

Az újévi lencsefalás utáni újabb (gyomor)áldásos időszak a farsang, ami a húsvéti böjt előtti tivornyázás időszaka. A farsang a →vízkereszttől (január 6.) →hamvazószerdáig, a →nagyböjt kezdetéig tartó időszak elnevezése. A farsang Magyarországon » Vízkereszttől a » Húsvét vasárnapot megelőző 40 napos böjt kezdetéig tart, azaz húshagyókeddig vagy hamvazószerdáig. Utolsó három napja "a farsang farka" (a „Kisfarsang”), amely a fékevesztett öröm és mulatozás ideje volt. Ez vidám, tavaszelőző ünnepség, majd a nagyböjttel ér véget.

A farsangi szokások gyökerei még az ókori Rómába, illetve Görögországba nyúlnak vissza, számos európai és balkáni elemmel tarkítva. Az ógörög szaturnáliák hősét, az ünnepségek királyát például kockadobással választották ki. Mindenki engedelmességgel tartozott neki, és mindent megkapott, amit csak kívánt, ám a szaturnália végeztével önmagának kellett kioltania saját életét. 

A kereszténység enyhítette a pogány szokásokat, átengedte ezt az időszakot a vidámságnak, az egészséges életörömnek, a szórakozásnak. Régen a fonóházakban folyt a mulatozás, bolondozás. Az utolsó összejövetel felért egy kis lakodalommal. Ilyenkor tésztát sütöttek, italt vittek, töltött káposztát főztek, zenészeket fogadtak. A hajnalig tartó mulatozást követően aztán az egész falut megmozgató nagy népi mulatsággal, a farsangtemetéssel búcsúztatták az elmúlt vidám heteket. A jelenlegi farsangi bálok ennek a hagyománynak a folytatása. 

A farsang a tél és a tavasz küzdelmének szimbolikus megjelenítése is egyben, a tél búcsúztatása és a tavasz várásának ünnepe. A nagy evések és ivások időszaka ez, mellyel szimbolikusan a természetet kívánták nagy bőségre késztetni. Ez a számos kulturális konnotációval felruházott ünnep hagyományosan » Vízkereszt-től (január 6.) » Hamvadó-szerdáig (a →farsangi időszak utáni első nap, a » Húsvét ünnepét megelőző 40 napos →nagyböjt kezdete) tart, de az egész világon →húshagyó keddhez kapcsolódik – holott pogány népmulatságból burjánzott át a keresztény kultúrkörbe. hagyományosan a vidám lakomák, bálok, mulatságok, népünnepélyek jellemeznek. A farsang jellegzetessége, hogy a keresztény liturgikus naptárban nem kötődik hozzá jelentős vallási ünnep, alapvetően a gazdag néphagyományokra épül (lásd: →torkos csütörtök). A kereszténység előtti időkből származó farsangi mulatságokat az „erkölcsös” 16. és 17. században nem eredete, hanem bujaságot szimbolizáló szokásai miatt tiltották. A farsang csúcspontja a →karnevál, hagyományos magyar nevén „a farsang farka”. Ez a farsangvasárnaptól húshagyókeddig tartó utolsó három nap, ami nagy mulatságok közepette, valójában télbúcsúztató is. Számos városban ekkor rendezik meg a híres karneválokat (→riói karnevál, →velencei karnevál), Magyarországon pedig a farsang legnevezetesebb eseményét, a » Tél-búcsúztató  →mohácsi busójárást is. A farsang elnevezése és a legrégebbi szokásadatok középkori német polgári hatásra vallanak, de vannak az →Anjouk és →Mátyás király udvarából itáliai hatásra utaló adatok is. A farsang jeles napjai: Január 6. » Vízkereszt : a karácsonyi tizenketted zárónapja Január 22. » Vince napja : termésjósló nap ("Ha megcsordul Vince, teli lesz a pince.") Február 2. » Gyertyaszentelő Boldogasszony napja : egyházi ünnep, az emberek azonban időjósló napnak is tartották. Február 3. » Balázs-nap : gyertyát és almát szenteltek, s ezeket a gyermekek torokfájásának gyógyítására használták. A balázsolás ma is élő hagyomány. Március 12. » Gergely-nap : az iskola téli időszakának befejező napja, amikor a tanulók adományokat gyűjtöttek a tanítónak és az iskolának

A farsang a fiatal párok egybekelésének az ideje is volt, ekkor tartották egész évben a legtöbb lakodalmat. Ez a szokás az evangéliumi kánai menyegzőre utal, amikor Jézus első csodatételeként a vizet borrá változtatta.  A farsang a párválasztás időszaka volt és egyben fontos „esküvői szezon”, mivel a húsvéti böjt időszakában már tilos volt esküvőt tartani. Erre utal az ünnepnapok elnevezése is (pl.: első menyegzős vasárnap = vízkereszt utáni első vasárnap, vővasárnap = farsangvasárnap az ifjú férj az após kontójára fogyasztott, stb.). A falvakban a legények szervezték a bálokat. A lányok rokonaik közvetítésével bokrétát adtak a kiszemelt legényeknek, akik a farsang végén nyilvános színvallásként a kalapjukra tűzték a bokrétát. A báli szezon és táncmulatság lényege az eljegyzés volt.

 [Forrás: Wikipédia]

A Farsang Eredete

A farsang szó a bajor-osztrák vaschang-ból származik, németül Fasching-nak mondják. Így nevezték a középkorban a "bolondosan beszélők gyülekezetét", amelynek tagjai ilyenkor bátran megmondhatták a máskor tilos igazságot, éppen a "bolond beszéd" védőpajzsa alatt.

A szokás az ötezer évvel ezelőtti Egyiptomba, az Ízisz istennő tiszteletére rendezett lakomákra nyúlik vissza. Ilyenkor eltűntek a társadalmi rangkülönbségek, a rabszolgák is az uralkodók asztalánál foglaltak helyet.

A görögök Dionüszoszt, a bor, a mámor, a termékenység istenét tisztelték, a rómaiak pedig Saturnus gabonaistennek Lupercalia-ünnepeken kecskét szenteltek. A szaturnáliáknak nevezett ünnepnapokon a római rabszolgák nyilvánosan bírálhatták, sőt, meg is dobálhatták uraikat - igaz, csak apró rózsaszirmokkal. Talán innen ered a ma is kedvelt konfetti hintése. [Lásd: » Tél-napforduló]

Ennek az időszaknak másik elnevezése a karnevál. A "hús elhagyása" jelentésű, középkori latin carnelevare szóból alakult ki, de carrus navalis-nak nevezték azt a kerekeken guruló, hajó formájú szekeret, amelyet minden évben, tél végén vidám, álarcos tömeg húzott végig az ókori Róma utcáin. Ezeket a régi, pogány ünnepeket később az egyház keresztény tartalommal töltötte meg. A középkorban is tovább éltek ezek az álarcos, állatjelmezes felvonulások. A reneszánsz Firenzében az álarcosbálok védnöke maga a városállam Medici-uralkodója, Lorenzo il Magnifico volt. A mai napig őrzi ezt a hagyományt a Velencei karnevál, amely külföldről is nagyon sok látogatót vonz, ez talán Európa leghíresebb karneválja. Brazíliában Rio de Janeiro a karnevál idejére a világ fővárosává válik. A világ legnagyobb ünnepére- a brazilok szerint - minden évben 300 ezer turista érkezik Rióba. Az első, farsangról szóló (bajor-osztrák) írások 1283-ból ismeretesek. Nálunk az ünnep kialakulása a középkorra tehető, elsősorban német hatás eredményeként. Már a XV. század óta szólnak feljegyzések álarcviselésről, állatalakoskodásokról. A királyi udvartól a kis falvakig mindenütt farsangoltak hazánkban. Mátyás király idejében a királynő itáliai rokonsága művészi álarcokat küldött ajándékba a magyar rokonoknak. A farsang ideje egyúttal báli szezon is, ahogy azt Csokonai Vitéz Mihály legsikerültebb elbeszélő költeménye, a Dorottya, vagyis a dámák diadala a Fársángon című vígeposz 1799-ből. (A karnevál szót az olasz nyelven is olvasó Csokonai ismertette meg velünk, hiszen komikus eposzának főhősét Carneval-nak nevezte.)

A bált, az év táncalkalmainak legjelesebbikét a farsang három utolsó napján szokták megrendezni. Számos helyen már kövércsütörtökön, azaz a farsang vasárnapja előtti hét derekán elkezdődik a tánc, de a legzajosabb a húshagyókeddi, amely általában éjfélig tart.

Farsangi hagyományok

A farsang vízkereszt napjától (január 6.) hamvazószerdáig, - ez az idén március 7 - tart. Ez persze csak elmélet, mert a báli szezon gyakran csak március végén zárul. A farsang bajor-osztrák jövevényszó: a ,,vaschang"-ból származik, és első írásos jelentkezését 1283-ból ismerjük.

Magyarországon a farsang kialakulása a középkorra tehető, elsősorban német hatás eredményeként. Elterjedése valószínűleg három fő területen történt: a királyi udvarban, a városi polgárság és a falusi lakosság körében. A királyi udvarban jelentős volt az olasz hatás. A farsanghoz a karácsonyi ünnepkör után a leggazdagabb jelesnapi szokáshagyomány kapcsolódik. Legjellemzőbb eseménye az álarcos, jelmezes alakoskodás, amely majdnem minden farsangi szokásban előfordul.

Történeti adatok tanúsága szerint a 15. század óta ismeretes és kedvelt számos formája ma is él Magyarországon. A maszkos alakoskodók dramatikus játékai és a felvonulások mellett fontos esemény az ünnepinél is gazdagabb evés-ivás, tánc, mulatozás az ivóban, fonóházban vagy más közösségi helyen. A mulatság gyakran elkülönült nemenként és korcsoportonként (gyakori volt az asszonyfarsang). A Felvidék némely területén a farsang vasárnapja előtti úgynevezett kövércsütörtök a mulatozás első napja. A legények a muzsikosokkal végigjárták a falu utcáit. A lányos házak előtt táncoltak, megtáncoltatták a házbéli lányt is. A farsanghoz általánosan elterjedt köszöntő szokások illetve adománygyűjtő felvonulások is közös mulatsággal zárultak. "Farsangkor minden rendű és sorsú göcseji ember asztala meg volt rakva enni- és innivalókkal, főleg disznóhússal, káposztával, kocsonyával, és fánkkal, továbbá borral. Ilyenkor mindenki lakmározik. Ezen ételeket, ha csak bírják, a farsangi napokban elköltik, mert a következő nap - a hamvazó szerda - már böjt. Farsangi napokban tartották előbbi időben néhol a disznótort is, amelyen hosszú furulya s duda volt a zene. Rokonokat, szomszédokat hívtak össze, s reggelig mulattak. Ilyen alkalommal - két tál között - macskát vagy élő madarat vittek tréfából a házigazdának ajándékul..." [Gönczi Ferencz: Göcsej] A farsanghoz számos termékenységvarázsló illetve termésvarázsló cselekmények és hiedelmek kapcsolódnak. Ezek részint a köszöntők jókívánságaiban, a dramatikus játékok egyes mozzanataiban nyilvánultak meg. Például a mulatságokban nagyokat kell ugrani, hogy nagyra nőjön a kender, a húslevesbe ugyane célból hosszú laskát kell főzni... A farsang szokásainak alakulására számos történeti utalásokból következtethetünk csak. S ahány vidék, annyi szokás. A felnőttek, gyerekek, asszonyok, lányok, férfiak sokszor külön-külön farsangoltak. A legtöbb népszokást a farsangi időszak végén, a farsang "farkán" tartották vagy más néven „háromnapok” - azaz - farsangvasárnap, farsanghétfőn és húshagyókedden. Ilyenkor maskarába bújt emberek jártak házról házra, adományokat gyűjtöttek, köszöntőket mondtak, mellyel az esztendő bőséges termését az emberek jövőbeli sikereit hivatottak megjósolni. A farsang utolsó napját jelölő húshagyókedd elnevezés a hús elhagyását, a böjt kezdetét jelzi. Másnap a hamvazó- vagy böjtfogadó szerda már a hosszú böjt kezdetét jelzi. Ismert volt még a szerdát követő csonkacsütörtök elnevezés, mely onnan ered, hogy ezen a napon még el lehetett fogyasztani a maradékot. Innen ered a mondás: „Inkább a has fakadjon, mintsem az étel maradjon".

Vidéken az élet mindig szigorú szabályok szerint zajlott. Ősszel volt a lakodalmak ideje, a farsang pedig az ismerkedés, a lánykérés időszakának számított. Az egyház is elismerte az ,,élet rendjét", egyes vidékeken a falu papja ki is prédikálta hamvazószerdát követően milyen jegyespárokat köszönthetnek. A farsang minden korosztály számára lehetőséget biztosított a táncra és tulajdonképpen egyetlen módja volt az úrilányok érintésének.

A lakodalmak időszaka is a farsang idejére esett. Ennek oka az volt, hogy különös mágikus kapcsolatot képzeltek az egybekelő ifjú pár és az ébredő természet között. Ez a szokás az evangéliumi kánai menyegzőre utal, amikor Jézus első csodatételeként a vizet borrá változtatta.

A farsang a tél és a tavasz küzdelmének szimbolikus megjelenítése is egyben, a tél búcsúztatása és a tavasz várásának ünnepe. A nagy evések és ivások időszaka ez, mellyel szimbolikusan a természetet kívánták nagy bőségre késztetni.  A farsangi népszokások is a tavasz közeledtét jelzik. Ilyenek a kormozás, busójárás, téltemetés - melyek a tél mint gonosz elűzését jelképezték. A farsang végi téltemetés és tavaszvárás szokása a különböző vidékeken másképp nyilvánul meg. Ekkor a falusi emberek felöltöztettek egy, a telet jelképező szalmabábut és nagy dirrel-durral sok tréfával, mókával fűszerezve elégették. Sóvidéken szalmabábut készítenek, amit Illyésnek neveznek, és a telet jelképezi. A halottsiratáshoz hasonlóan zokogás, jajveszékelés közepette elsiratják, majd elégetik. Nyárádmentén év elején, vízkeresztkor két, papírkoronával ékesített szalmabábut készítettek: Csont király és Cibere vajda. A két bábut farsang kezdetekor és a végén is összeverekedtették. Az első alkalommal Csont király, másodszor, húshagyókor Cibere vajda győz. A XVI. századtól említik Cibere és Konc, vagyis a Böjti Ételek és a Húsételek tréfás küzdelmét. A farsangi alakoskodó szokások - például a busójárás - eredetét történelmi népmonda magyarázza. A busójárásnak, a mohácsi délszláv népcsoport, a sokácok, látványos farsangi beöltözésének, maszkviselésének előzménye a 150 évig elnyomó hatalomként Magyarországon táborozó török kiűzéséhez kapcsolódik. A monda szerint a török által sanyargatott Mohács lakói a Mohács-szigetre menekültek, ahol egy este a bujdosók előtt megjelent egy öreg ember. Csak ennyit mondott a csodálkozó embereknek: ,,Ne féljetek, sorsotok hamarosan jobbra fordul!", s eltűnt. Nem sokkal ezután egy délceg termetű, álarcos vitéz lépett a menekültek közé, s tanácsára a következőt tették a sokácok: ördögpofát formázó álarcot és maszkot öltöttek, az éjjeli vihar leple alatt áteveztek a Dunán, és fafegyverekkel, kereplőkkel óriási lármát csapva ijesztettek a törökökre, akik fejvesztve menekültek el.  A busójárás ezzel a történettel cseng egybe, azzal az eltéréssel, hogy a busók - szalmával kitömött, birkabundás, ijesztő maszkot viselő álarcosok - a telet zavarják (és temetik) el. Ami pedig a farsangi bált illeti... A bál lényegében társas táncmulatságot jelent, a középkorban jött divatba, de a kor szigorú erkölcsei miatt csak igen lassan. Az első bált 1385-ben VI. Károly és Bajor Gizella menyegzőjének alkalmából rendeztek. Mai formájában a bál XIV. Lajos uralkodása alatt terjedt el és hamarosan egész Európa táncra perdült.

Kezdetben az uralkodó joga az udvari bálok rendezése. Az arisztokrácia 1715-ben Párizsban tartotta az első, operában rendezett bált, amelyre a gazdag polgárok is megszerezték a névre szóló és társadalmi rangot jelentő meghívójukat. Széles körben elterjedt szórakozási formává a 19. században vált a bálozás. A magyar vidéki élet kiemelkedő eseménye a megyebál volt (Zalában ezt a hagyományt újították fel a 2000-es évben). A bál intézménye hamarosan polgárosodott és demokratizálódott. Különféle társadalmi egyletek, sportkörök hirdettek tagságuknak bálokat, de rendeztek jócskán jótékony célú táncos ünnepségeket is. Szinte valamennyit a farsangi időszakban szervezték.

[Lásd még: » Tél-búcsúztató]

Farsangi ételek

Hogy valójában mit is fogyasztottak a régi farsangi lakomákon, hogy voltak-e kizárólag erre az ünnepre készített ételek - sajnos nem sok feljegyzés van erről. Az biztos, hogy sokat és sokfélét ettek, hiszen a sok-sok étel fogyasztásától a következő év bőségét remélték. Az is biztos, hogy a farsang jellegzetes étele a fánk, amelynek mágikus erőt tulajdonítottak. A Szerémségben azért sütötték, hogy a vihar ne vigye le a háztetőt. Ismert a szalagos változata, ez az eredeti farsangi fánk, továbbá a rózsafánk, a forgácsfánk, más néven csöröge, és a cseh fánk, más néven talkedli vagy kőttes fánk, csak hogy néhányat említsek. Ugyancsak kedvelt étel ilyenkor a rétes.

A fánk története: "Az eset úgy kezdődött, hogy egy bizonyos Krapfen nevű pék elhalálozván, műhelyét özvegye vezette tovább. Nem volt könnyű az élete özvegy Krapfenénak, mindazonáltal továbbra is az ő pékségéből került ki a legfehérebb, legfinomabb kenyér, a város legtávolabbi részéből is elzarándokoltak érte az emberek. Ám egy napon valami okból a kenyér nem készült el idejében. A vásárlók közül ki üres kézzel, bosszúsan ment el, ki türelmetlenül várt, s cifrákat mondott....., mígnem a pékné végképp kijött a sodrából, és egy darab kenyértésztát, amit éppen a kezében tartott, valakinek a fejéhez akarta vágni. Szerencsére rosszul célzott és a tészta nem az illető képén csattant, hanem a kályhán lévő lábasba pottyant, amelyben zsír forrdogált. A váratlan következmény az lett, hogy a célját tévesztett tészta néhány perc alatt szép aranysárgára sült, s a véletlen jóvoltából megszületett az első fánk, amit a bécsiek azóta is Krapfennak neveznek."  (Részlet Halász Zoltán Mesélő szakácskönyvéből) A fánkot erdélyi tájszólás szerint „pánkóknak” nevezik. Ebből azt következtethetjük, hogy a fánk sütése a híres erdélyi konyha révén terjedt el és, mint sok más ételkölteményt, a régmúlt idők tornácos kúriáinak nagyasszonyai varázsolták a család asztalára. A farsangi fánk és a csöröge hazai süteményeink, de megtaláljuk más nemzetek konyháján is.

Kitűnő fánkot adhatott régebben egy becskörnyéki kirándulóhely a „Krapfenwaldel” látogatóinak, ha e település is onnan nyerte nevét. Szilveszter alkalmával Berlinben telve vannak a cukrászdák „Silvester - Pfannkuchenokkal” de lekvárral töltve és cukorral bevonva adják asztalra.

Rómában szent József napját ünneplik fánksütéssel, de ott „fritella” a neve és olajban sütik. Üresen és leves után eszik és desszert előtt krémmel töltve tálalják fel, viszont ekkor már „bigné” a neve. A római családok előtt oly népszerű, hogy ebédre egyszerre mindkettőt fogyasztják. Párizsban is olajban sütik és „beignet” a neve. Nálunk a farsangi fánk Budán, lett udvarképes a XVIII. században. 1792-ben Sándor főherceg nádorságának idejében, maga is adott a budai várlakban egy-két nagy bált.

[Forrás: Farsang]

A Farsang keresztény háttere

A farsang, fassang, fássáng (a német Vaschang szóból) az esztendő » Vízkereszttől →hamvazószerdáig terjedő, váltakozó hosszúságú része. - Már a középkorban a zajos mulatság, lakodalom ideje. Magyarországon a középkorbanban honosodott meg, s a →karácsonyi ünnepkör után szokásokban a leggazdagabb időszakok közé tartozik. - A vízkeresztet követő első hétfőnek regelő hétfő a hajdani neve, ami bizonyosan magába foglalta a nagy ivás, lakomázás, áldomás értelmét, de ezen túlmenően valószínűleg utal a szerencsés évkezdésre, a termékenységet, a boldogságot biztosító szerencsekívánatokra is, akárcsak a Nyugat-magyarországi regölés.

A vízkeresztet követő vasárnapokat az Érdy-kódex első, másod, harmad, negyed, ötöd, hatod menyegzős vasárnapnak nevezi, vagyis amikor az Egyház nem tiltja a menyegzőt, amit természetesen nem ezeken az Úrnak szentelt vasárnapokon tartottak, de a szószékről ilyenkor hirdette ki a pap a házasulandókat. Ennek maradványa, hogy a szegedi, továbbá a kalocsai nép hagyományosan elsőtől ötödikig számlálja a vasárnapokat. Az utolsó a farsangvasárnap, a húshagyóvasárnap.

Katolikus parasztságunk egészen a legújabb időkig szinte csak hétfői és szerdai napokon lakodalmazott. A keddet általában szerencsétlen napnak tartotta, csütörtökön a péntekre készülődés miatt nem illett hangosan mulatozni, a szombati lakodalom akadályozta volna a híveket a vasárnapi misehallgatásban. Ezért emlegette a szegedi nép még a 20. sz. elején is a farsang hétfőit és szerdáit így: első hetfe, második hetfe, harmadik hetfe, utolsó hetfe, ill. első, második, harmadik szerda, húshagyó előtt pedig utolsó szerda. Ez a megkülönböztetés még föltétlenül a magyar középkorra megy vissza, és arra is jó volt, hogy egy atyafiságon belül ne essék ugyanarra a napra két lakodalom.

Bár a farsangot inkább a profán hagyományok jellemzik, erre az időre esik több egyházi ünnep és →szentelmény (Szt Balázs, →Balázsáldás, Szt Dorottya, →Gyertyaszentelő Boldogasszony napja, stb.)

Vince napja

Január 22. a farsangi ünnepkör egyik jeles napja: ez "Vince napja". De miről is szól a Vince nap?

Vince országosan ismert borvédőszent volt. Napja általános termésjóslónap. Vincét a középkortól kezdve úgy tisztelték, mint aki legyőzi a tél sötét hatalmait és előkészíti a lassan közeledő tavasz útját... 

A Szent Vince napi előrejelzés vagy más néven termésjóslás fontos hagyománya ennek a napnak. Ahogyan a magyar szólás mondja: "Ha megcsordul Vince, tele lesz a pince!" A Vince-napi jóslat a lemetszett vesszők állapota és a kitűnő időjárás következtében sok jót ígért mindazoknál a termelőknél, ahol még tartják ezt a régi hagyományt. A bor védőszentjének tartott Szent Vince napja a borosgazdák hagyományos termésjósló napja. Bálint Sándor néprajzkutató szerint a szentet "ősidőktől kezdve úgy tisztelték, mint aki legyőzi a tél sötét hatalmait és előkészíti a lassan közeledő tavasz útját. Nevének a vinum=bor szóval rokon hangzása magyarázza, hogy a szőlőművesek Vince névnapjának időjárásából a következő bortermésre szoktak jósolni."  A hagyománytisztelő szőlőművesek e napot tekintik a  "szőlővessző pálfordulójának". A tájegységenként eltérő hagyományban - a kötelező mulatozáson felül - van néhány közös vonás: mindenütt az adott nap időjárásából és a mulatozás végén metszett "vincevesszők" állapotából jósolják a szüret gazdagságát, majd a szőlővesszőket öblös szájú üvegbe téve várják, hogy azok kihajtanak-e. Ha igen, a tavaszi fagyoktól sem kell tartania a gazdának.

Ha hiszünk az 1799-ben megjelent SZÁZ ESZTENDŐS KALENDÁRIOMNAK, igazán jó év elé nézhetünk - "Ha szent Vintze napja fénylik, azt mondják a boros gazdák, hogy meg-telik a pintze, és sok jó bort várhatni".  

→Szent Vince a korai keresztény idők azon szentjei közé tartozik, akiknek történeti valósága kétségtelen, de életükről és halálukról alig van megbízható híradásunk. A legendás Passio S. Vincentii levitae (Szent Vince diákonus kínszenvedése) szerint Vince a spanyolországi Huescából származott. Szent Valerius, Zaragoza püspöke oktatta a szent és a profán tudományokban. Miután diákonussá szentelték, Vince mint segítőtárs és diákonus magára vette mindazokat a tennivalókat, amelyeket püspöke öregsége és hiányos beszédkészsége következtében nem tudott ellátni. Amikor Diocletianus császár alatt kitört a nagy üldözés, Valencia kegyetlen helytartója azzal akart tekintélyt szerezni magának, hogy a császári parancs végrehajtását a püspökön és diákonusán kezdi. Bilincsbe verve Zaragozából Valenciába vezették őket, és ott 304 táján mindketten elszenvedték a vértanúságot. Az ősz püspök a bántalmazások következtében hamarosan kiszenvedett, Vince azonban a borzalmas kínzásoknak egész sorozatát volt kénytelen elviselni. Amikor végre meghalt, a helytartó -- aki túl gyorsnak találta Vince halálát és kevésnek a szenvedését -- még a halotton is ki akarta tölteni bosszúját. Megtagadta tőle a temetést: kidobták testét a szántóföldre, hogy kutyák és madarak falják föl. De egy nagy holló --Isten küldte! -- megvédte a holtat. Végül a tetemet zsákba varrták, és kövekkel súlyosbítva a tengerbe vetették. Ekkor a tenger hullámai újra meg újra a partra sodorták a szentet, míg egy keresztény meg nem találta és illően el nem temette. A szent kultusza elsősorban a latin egyházban ősi. Így a spanyol vértanú-diákonus neve ama kevesek közé tartozik, akik be vannak jegyezve Polemius Silvius kalendáriumába, valamint a karthagóiba. Nem volt az egész birodalomban egyháztartomány, amely Szent Vince ünnepét meg ne ülte volna. Szent Ágoston több prédikációt mondott a szent tiszteletére, minden martirológium megemlíti, és Rómában három templom viseli a nevét. Tisztelete főleg Franciaországban terjedt el, amihez különösen hozzájárulhatott a szent tunikájának vagy stólájának (öltözetének) a története. A zaragozai püspök I. Childebert királynak ajándékozta azt, és a király számos más ereklyével együtt 531-ben Franciaországba vitette. A király állítólag saját templomot építtetett az összes ereklyék számára, amely később a Saint-Germain-des-Prés nevet kapta. Szent Vince tunikája Franciaországban hamarosan olyan tekintélyre tett szert, hogy Tours-i Szent Márton igen tisztelt köpenyével kelt versenyre a hívek szemében. Tunikája révén lett Vince később a takácsok védőszentje, ami a chartres-i takács-céh esetében már a 13. században kimutatható.

→Szent Vince azonban elsősorban ünnepének dátuma (január 22.) következtében lett népszerű mint időmeghatározó szent, különösen a szőlősgazdák körében. Máig sok nyelven használatos még a régi paraszti mondás: ,,Ha megcsordul a Vince, tele lesz a pince''. Hogy szentünk a bor patrónusa lett, annak oka nagy valószínűséggel nevének népies etimológiája: Vin-Cent (százszoros bor). Franciaországon kívül a keresztény bortermelők Elzászban, Dél-Németországban és Ausztriában részesítik tiszteletben. Párizsi borkereskedő-társulások még a barokk időkben is verettek olyan pénzt, amelyen egyéb szentekkel együtt Vince is látható.

A vértanú diákonus életének eseményeiről csak a hívő hagyomány szolgál elbeszéléssel. A Legenda aurea (Aranylegenda) a maga módján tanúságot tesz szentünk erős szókimondásáról. A bírónak ezt mondta: ,,Te, a halál papja, csak kőből faragott isteneket tudsz imádni. Mi azonban a világosság élő Istenét imádjuk és ezzel megvalljuk az egyedül igaz és egyetlen Istent, valamint az Ő Fiát, Jézus Krisztust.'' Félelem nélkül nézett szembe Vince a kínzásokkal: ,,Rajta, zúdítsad csak rám minden gonoszságodat, amelyet a gonosz lélek sugall neked: Látnod kell majd, hogy Isten segítségével erősebb leszek a szenvedésben, mint te a kínzásban.'' Amikor a hosszú kínzás után a hóhér karja fáradtan lehanyatlott, így szólt hozzá a megkínzott: ,,Mitől lankadt el a kezed? Bíró, tévedsz! Azt véled, hogy kínzol engem, amikor összeszabdalod tagjaimat, melyek előbb vagy utóbb úgyis elenyésznek. Él azonban bennem valami, amit nem tudsz hatalmadba keríteni, és ami kigúnyol téged, mert nem vagy képes hozzáférni!'' ,,Nem kívánom, hogy szenvedésemet csökkentsed, de azt el kell ismerned: alulmaradtál mindabban, amit csak velem elkövettél.'' Amikor még a a természet erői is védelmezték a vértanú meggyalázásra kidobott testét, a kétségbeesett bíró fölkiáltott: ,,Hát még a halálban sem tudom legyőzni!?'' Ebben az értelemben mondta később Szent Ambrus Vincéről: ,,Megkínozták, összeszurkálták, megkorbácsolták és megégették, legyőzni mégsem tudták!'' Mindenható, örökkévaló Isten, kérünk, leheld belénk jóságosan Szentlelkedet, hogy szívünkben égjen az az erős szeretet, amellyel Szent Vince vértanú győzött minden testi gyötrelmen!

[Forrás: A szentek élete]

Gyertyaszentelő Boldogasszony napja

Február 2. a farsangi ünnepkör egyik jeles napja: ez "→Gyertyaszentelő Boldogasszony napja".

Gyertyaszentelő Boldogasszony (lat. Purificatio B. M. V., Praesentatio Domini): Urunk →bemutatása a templomban február 2-án (vö. Lk 2,22-32).

Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén, február 2-án arra emlékezünk, hogy Szűz Mária, Jézus születése után negyven nappal bemutatta gyermekét a jeruzsálemi templomban. Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe, Jézus bemutatása a jeruzsálemi templomban, a IV. századtól általános az Egyházban. A nyugati liturgiában Szűz Mária tisztulásának, és a fénynek ünnepe lett, a görög liturgia a találkozás ünnepének nevezi, mert ekkor találkozott Krisztus az emberiséggel Simeon és Anna prófétaasszony személyében. Jézus bemutatása a jeruzsálemi templomban előírt vallásos cselekmény volt. Az elsőszülött fiúgyermeket Istennek szentelték a szülők. Az előírt áldozat fölajánlásakor jelenlévő agg Simeon Jézust a nemzetek megvilágosítására szolgáló világosságnak nevezte. Innen ered a gyertyaszentelés szokása. A szentelt gyertya az egyik legrégibb jelképe Krisztusnak. A népszokás szerint, keresztelésig az újszülött mellett világított a gyertya, hogy a „pogánykát" a gonosz, rossz szellemek ki ne cseréljék. Amikor a fiatal anya először ment templomba, szintén gyertyát vitt a kezében. Gyertyát égettek a súlyos beteg és a halott mellett is. Mindenszentek és halottak napján, de más nagyobb ünnepeken is meggyújtották a szentelt gyertyát. A vallásos néphit szerint vihar, ég-zengés, villámlás és jégeső alkalmával is szentelt gyertyát kell gyújtani. Azért szenteljük meg az emberi természetünket jelképező gyertyákat, hogy az isteni Fény kiáradjon és eltöltsön bennünket is. A szerzeteseket is ekkor ünneplik Boldog II. János Pál pápa akaratára, 1997 óta minden év február másodikán, az Egyház megünnepli a szerzeteseket is, azokat a férfiakat és nőket, akik embertársaik, szerzetesi kötelékben való szolgálatára teszik fel életüket. Ők elhagyják családjukat, és belépnek egy másfajta családba, hogy másokért éljenek. Égő gyertyaként világítanak, a hit fényét közvetítik. Gyertyaszentelő ünnepe alkalom arra, hogy megköszönjük nekik azt a szolgálatot, amit az egyházban, és a világban végeznek.

- Az Úr Jézus bemutatásának Jeruzsálemben már a 4. sz: ünnepe volt. →Aetheria elbeszélése szerint 385. II. 14: ünnepi körmenetet tartottak. Mivel karácsonyt I. 6: ülték, a 40. nap II. 14-e volt. Amikor Karácsony XII. 25-re került, Gyertyaszentelő Boldogasszony dátuma II. 2. lett. Róma a 7. sz: fogadta el az ünnepet a Simeon és a Kisded Jézus találkozására utaló Hüpapante (találkozás) néven. A 10. századtól a Nyugati liturgiai könyvek egyre inkább Mária tisztulását emelik ki és erről nevezik el az ünnepet (Purificatio). A Keleti egyh. hagyományával teljes összhangban 1960 óta ismét az Úr ünnepeként, bemutatásaként tartjuk számon a napot.

- A Müncheni kódexben (1466) Szűz Mária tisztulatta, az Érdy-kódexben (1527) Asszonyunk Mária tisztulatja, Mária tisztulásának (purificatio Beatae Mariae Virginis) napja.

- Gyertyaszentelő Boldogasszonyt a szabolcsi zsinat (1092) a kötelező ünnepek közé sorozta, a 20. sz. elejétől tanácsolt ünnep. Az 1494. évi királyi számadás könyv szerint az ünnepen királyaink a misén megjelent főpapok és országnagyok között →gyertyát osztottak szét. A Pray-kódex tanúsága szerint a magyar középkorban Gyertyaszentelő Boldogasszony napján először a tüzet áldották meg, majd ennél a szentelt tűznél gyújtották meg a gyertyákat. Nyilván e közéleti hagyomány sarjadéka Kiskunfélegyháza tanácsi határozata 1808: Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén úgy mint régente a hivők nagyobb buzgalmára, Isten dicsőítése és az ünnepély magasztosabbá tételére a gyertyák megáldása után azok elfogadására az ünnepélyt végző pap kezéből térdhajtással, a gyertyákat megcsókolva, a tisztviselő urak, kapitány, ügyész és a táblabírák, végre a tanácsbeliek rendben az oltárhoz járultak; s gyertyák osztatván ki közöttük a körmenetben a keresztvivő után mennek égő gyertyákkal. A félegyházi nép ezt a gyertyát máriagyertya néven emlegeti. Ez a hagyomány a 20. sz. elején Gyöngyösön is élt. A kalocsai főegyhm. bácskai faluiban az elöljáróság szintén részt vett a misén. A pap megszentelt gyertyát ajándékozott mindegyiküknek: megcsókolták és evang. idejére meg is gyújtották. - A 18. sz: Temesvár tanácsa sok gyertyát vásárolt a szenteléshez. Kiosztásánál a hívek hálából megcsókolták a szentelő pap kezét.

- A szegedi táj idősebb népe úgy tartja, ha szenteléskor nem alszik el a Gyertyaszentelő Boldogasszony, akkor jó méztermés lesz. Ez utalás a Gyertyaszentelő Boldogasszony viaszára. Kiszombori méhészek ezen a napon végigsöprik a kaptárokat, hogy méheik bőségesen mézeljenek. Kiszombori asszonyok a szentelésről hazaérve, a gyertyából egy csipetnyit a kilincsre szoktak tenni, hogy mindig békesség legyen a háznál. Megveregetik vele a gyümölcsfákat is, hogy szépen teremjenek. Kelebián valamikor olyan gyertyát is szenteltettek, amelynek oldalába az apostolokat jelképező 12 viaszkorona volt szúrva. Otthon a szoba falára került. A hagyomány vsz. bunyevác eredetű. - Privigyei szl. hiedelem szerint a kisgyerek hamar megtanul beszélni, ha Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén szentelt gyertyából egy picinyke darabot a nyelve alá tesznek. - Hercegszántó sokác asszonyai a gyertyával együtt összesodrott piros, fehér, fekete fonalat is szoktak szenteltetni valamikor. Odahaza egészségoltalmazó szándékkal gyermekeik nyakára kötötték. Megmondták nekik, hogy nagyon vigyázzanak rá. Csak első tavaszi égzengéskor szakították le. A mohácsi sokácok egy köteg gyertyát szenteltetnek, minden esztendőben hozzátesznek egyet. Odahaza egy szálat kihúznak, piros és fekete cérnával átkötik, majd meggyújtják. A lángját odatartják a gyermekek fejéhez, hogy ne fájjon. Utána a cérnát egy napra a gyerekek nyakára kötik. -Várgesztes és Vértessomló német népe tekercselt viasz Gyertyaszentelő Boldogasszonyt (Wachsstöckel, Wochssteickl) visz a szentelésre. Ha elhalt családtagért mondatnak gyászmisét, elviszik a templomba, és mise alatt a padon maguk előtt égetik. - A bánáti bolgárok a templomba vitt gyertyák kötőszalagját (hanceta jardancita) gyermekeik ingébe fűzik, hogy a betegségtől így is oltalmazzák őket. Sok keskeny szalagot is tesznek a szentelésre váró gyertyák mellé, hogy az áldás szava ezeket is érje. Velük szokták összefűzni a fehérneműket, amikor még a gomb nem járta. Vingán fiúgyerekek nyakára, lányokénak hajába, kezükre, ujjaikra, továbbá csikók és bárányok nyakára kötik. Egészen nagyszombatig viselik, utána elégetik. - E hiedelmek nyilvánvaló háttere, hogy amint a szentelésnél a szalag, zsinór körülfogta a világ világosságát, Krisztust, most övezze föl, oltalmazza a gonosztól azokat is, akik az ő erejében bizakodnak. Németprónaiak szerint Gyertyaszentelő Boldogasszony napján a nap már egy pásztorugrással hosszabb.

A magyar népi kalendáriumban Gyertyaszentelő Boldogasszony idő- és termésjóslásai szerint a hátralévő tél negyvenes rámutatónapja. A naphoz fűződő, medvét emlegető népies időjóslások forrása alighanem egy középkori latin sentencia: Sole micante Maria purificante: Maius erit frigus, quam ante, 'Ha Gyertyaszentelőkor süt a nap, hidegebb lesz mint előtte'.

- Ikonográfia: Első Nyugati ábrázolása 432/40: a róm. S. Maria Maggiore bazilika diadalív mozaikján, Keleti ábrázolása a 10 századból maradt fenn. A 11. sz: a szobrászatnak, a 13. sz: a táblaképfestészetnek is témája lett. - Magyarországon számos szárnyasoltárunk képsorozatában feltűnik: Almakerék (1400), Aranyosmarót (1450), Berethalom (1515), Csíkszentimre (1500), Kassa (1474), Okolicsnó (1500), Szepeshely (1510), Szepesszombat (1480). Szarvasgede barokk oltárképén Mária magában, gyertyát tartva tűnik föl. A kevés templom-titulusnak elsősorban a téli időszak az oka. A jezsuiták a pécsi fődzsámit, a mai belvárosi plébániatemplomot Gyertyaszentelő Boldogasszony tiszteletére szentelték (1688). A szolnoki ferencesek a várbeli mecsetet először Kapisztrán Szt János, majd amikor ezt a kurucok lerombolták, a helyén fából és nádból rögtönözve, Gyertyaszentelő Boldogasszony tiszteletére szentelték. Lehetséges, hogy archaikus helyi kultikus háttér magyarázza Szepes és Sáros dedikációit: Szmrecsány, Tótfalu, Felsőszépfalu, Malcó (1718), Tapolymogyorós (1750), Hatkóc (1832). Ezeken kívül Perkáta (1772, ma Kisasszony). ** [Kirschbaum I:473. - MNL II:358. - Bálint I:191.]

[Forrás: Magyar katolikus lexikon]

Balázs-nap

Február 3. a farsangi ünnepkör egyik jeles napja: ez "Balázs-nap".

→Szent Balázs (†Szebaszte, Örményo., 307-23 között): püspök, vértanú. - Egy késői legenda szerint orvos volt, amikor Szebaszte püspökévé választották. Az üldözés idején (Diocletianus v. Licinius) a város közelében egy barlangba húzódott vissza. Vadállatok serege vette körül, s Szent Balázs a kereszt jelével gyógyította a beteg állatokat. Egy vadászat alkalmával fölfedezték rejtekhelyét, följelentették és elfogták. Fogságában csodatévő erővel gyógyított, többek között egy halszálkát nyelt fiút is megmentett a fulladástól. Egy asszonynak visszaadta a farkas szájából elragadott malacát. Amikor ez hálából élelmet és gyertyát vitt neki, Szent Balázs ezzel fogadta: „A nevemre sztelt templomban minden évben ajánlj föl egy gyertyát, és áldott leszel”. Testét előbb gerebennel tépték, majd lefejezték. - Népszokásokkal kísért tisztelete Keleten a 6., Nyugaton a 9. sz-tól él. A →tizennégy segítőszent egyike, az orvosok, posztókereskedők, gyertyaöntők, fúvós zenészek, barmok védősztje, kedvező időjárásért is segítségül hívták. -Attribútumai: gereben, gyertya, farkas, disznó. - Ünnepe: Keleten febr. 11., Nyugaton: febr. 3. 

→Szent Balázs  napját már legrégibb kalendáriumaink számon tartják. Népszerűségéről Szentbalázs (Somogy), Zalaszentbalázs továbbá Kassa (1440, 1470, Erazmus társ-ában), Szepeshely (1470), Csíkszentlélek (1510) szárnyas oltárai tanúskodnak. Nem tudjuk, milyen célt szolgált a középkorban Szt Balázs barlangja a Balaton melletti Szentgyörgy-hegyen. - Szent Balázs-oltára volt a győri (1346), csanádi (1456), veszprémi (1462) székesegyháznak, a kassai Erzsébet-templomnak (1487). Vadosfa (Sopron vm.) egyik oltárának (1754) szintén Szent Balázs a patrónusa. - Patrocíniuma alatt állt Zsidó prem. prépsága (1284) Aszód közelében, továbbá Abda középkori temploma, a Szt István keresztesei esztergomi templomának egyik kápolnája (12. sz.) és Tata hajdani plébániatemploma (15. sz.). Szent Balázs évszázadokon át legtörzsökösebb keresztneveink közé tartozott. Családnévként sok változatban él: Balás, Balaskó, Balassa, Balázs, Balcsa, Balcsó, Balczó, Balics, Baló, Balló, Balsa, Bachó, Bacsó, Bazsó, Blaskó. - Szent Balázs napján történik a →balázsáldás. A néphit szerint Szent Balázs ősidőktől fogva a torokbajok csodálatos gyógyítója. - Az Érdy- és Debreceni-kódex a Legenda Aurea nyomán mondja el életét. Szent Balázs püspök a kora középkorban Európa-szerte nagy tiszteletnek örvendett. Legendája nyomán a jószág, majd a nyiladozni kezdő vegetáció egyik kedvelt védősztje. Az ünnepén sztelt víz (aqua Sancti Blasii) betegség és állatvész idején népszerű sztelmény volt. - Hazai szokás a Szent Balázs-napi almasztelés torokbántalmak ellen, amelyet már az Agendarius megörökített, és az Esztergomi Rituale napjainkig őriz. A Veszprémi Rituale szövege is egyezik vele. Zalabaksán e szentelt almával a torokfájóst meg szokták füstölni. Parádon a Szent Balázs napján szentelt alma héját parázsra vetik, és füstjét torokfájás ellen belélegzik. Szentsimon és Somodi faluban az alma egy-egy szeletét nyelik le torokfájás ellen. Csutkáját, magját tűzbe vetik. A balázsalma kedvelt szentelmény Mezőkövesden, Bélapátfalván is; nemcsak a család tagjainak, de a jószágnak is jut belőle. - A veszprémi formulát idéző borszentelésre csak a szombathelyi egyházmegyéhez tartozó Vásárosmiske népe emlékezik; ez a bizonyság, hogy a jánosbor mellett a balázsbor is népies szentelmény volt. A szentelmény (nyilvánvalóan a középkori magyar liturgia hatására) a horvátoknál is máig él.

- Szent Balázst régebben az állatok patrónusaként is tisztelték. Amikor Szent Balázs a pusztában élt és barlangban lakott, „a madarak hordnak vala enni, és a vadak, kik megkórulnak vala, hozzája menvén, egészségöt vesznek vala ő érdöméért.” Algyő öreg szőlősgazdái szőlejük 4 sarkából egy-egy vesszőt szoktak metszeni Szent Balázs napjának hajnalán, majd a 4 vesszővel a birtokot körüljárják. Úgy vélik, ezzel Szent Balázs megvédi termésüket a madaraktól. A göcseji Valkonya faluban Szent Balázs hajnalán a szőlőnek 4 sarkában megmetszenek egy-egy tőkét, hogy ősszel a madarak a fürtöket ne bántsák. Ezeket a vesszőket hajdanában a Szent Balázs vizével áldották meg, és úgy vitték ki a szőlőkbe. Akinek szőleje szélről van, ezen a napon megkerüli, hogy éréskor a madarak „rá ne essenek”. A Szent Balázshoz és a madarakhoz fűződő, már igen elszigetelődött képzetkör még a kora kk-ból való, és megelőzi a ferences lelkiség term-kultuszát.

[Forrás: Magyar katolikus lexikon]

Balázsáldás, balázsolás: Szt Balázs napján (febr. 3.) két (régebben X, ma Y alakban összekötött) gyertyával adott áldás „torokbetegség és minden más baj” ellen. - Balázst Keleten a görögök már a 6. sz: a torokbaj ellen védő szentként tisztelték, s gyertyát ajánlottak föl gyógyulásukért. A 12. sz: tűntek föl a torokbaj ellen védő (áldó) könyörgések.

- Magyarországon a 16. századtól ismerjük a gyertyaáldást és a Balázsáldás könyörgését. A Balázsáldás neve a Dunántúl egyes részeintoroknyomás, Jászladányban torkoskodás, Sükösdön gudurázás. A Balázsáldás sajátos népi fejleménye, hogy Apátfalván a templomban megbalázsoltak megsimogatják az otthon maradottak torkát, hogy azoknak se fájjon. Honti gyerekek nekivetkőzve, benn a szobában „Balázs táncát” járták. Hercegszántó sokác assz-ai Balázs napján gyermekeik nyakába több színes, összesodrott szálat kötöttek, és azt a sztelt gyertya viaszával is megdörzsölték. Torokgyík ellen viselték egészen az első tavaszi égzengésig. Amikor ezt meghallották, a gyermekek meghemperegtek a füvön, leszakították az összesodort szálakat, és már nem hordták tovább. ** - S.N. [Radó II:955. - Bálint II:202.]

[Forrás: Magyar katolikus lexikon]

Balázs-járás: Szt Balázs püspök napján tartott adománygyűjtő és köszöntő jellegű népszokás. - A legelső ismert magyar nyelvű Balázs-járás a 17. sz-ból való, a gyöngyösi könyvtárban őrzött egyik könyv védőlapján örökítették meg. A 18. sz. békésebb viszonyai között, az iskoláztatás lassú föllendülésével a hagyomány újjászületett. Mivel iskola-mestereink a műveltebb Felső-Magyarországról származtak, föltehető, hogy e szokás szláv eredetű. „Bolond dolog - írta 1711: az ev. Bárány György - a mi magyaraink közt a tót mester uraimék által behozatott Balázsnapi ugrálás a szalonnás nyárs körül, amelyet ki nem nevetne és improbálna az igaz keresztyének közt. De vagynak közöttünk több efféle gonosz szokások.”

- A Balázs-járás az →ostyahordással és →Gergely-járással egyetemben hozzátartozott a mesterek alkalmi jövedelmeihez, amelyet sok helyen a díjlevélben is biztosítottak nekik. - Leginkább a hajdani királyi Magyarországnak a hódoltságtól kevéssé bolygatott területén, tehát a Dunántúl Nyugati vármegyéiben, a Szigetközben, a Csallóközben és a Zobor vidékén ismertek e szokások. A leggazdagabb és legművészibb változatot - a szláv környezettől távoli - Sümegen örökítették meg a 20. sz. elején.

- Föltűnő a Balázs-járásnak keverék, magyar-latin szövegezése. Miután a játék legrégibb hazai emléke még a 17. századból való, s ez is már régi szokásként emlegeti, bizonyosra vehető, hogy kialakításában és elterjesztésében a középkori vándor diákok, a clerici vagantes igen nagy szerepet játszottak. E vidám kéregetés, rekordáció érdekes példája annak az európai néphagyományban nem szokatlan jelenségnek, amikor az egyházi élet játékos megnyilatkozásai népi jelleget kezdenek magukra ölteni, sőt a helyi környezethez is iparkodnak alkalmazkodni. Népoktatásunk lassú bontakozásával és a tanítómesternek eleinte bizonytalan anyagi helyzetével magyarázhatjuk a Balázs-járás fejlődésének azt az újabb, bizonyára csak a 18. sz: általánossá váló mozzanatát, hogy egyúttal az iskola-mester számára való adománygyűjtést is szolgálta. A sillabizálás a gyermekeknek az olvasásban való előmenetelét, mint a tanító buzgalmának bizonyságát szeretné bemutatni. - Egyik-másik játékban a hajdani verbung hatása is fölcsillan, hiszen itt tulajdonképpen új deákokat toboroztak az iskolák számára. S.N. Ethnogr. 1915. (Varjú Elemér: Balázsjáró 1650 tájáról) - Dömötör Tekla: Naptári ünnepek - népi színjátszás. Bp., 1964. - Bálint II:202. - MNL I:201. [Forrás: Magyar katolikus lexikon]

Gergely-nap

Március 12. a farsangi ünnepkör egyik jeles napja: ez "Gergely-nap".

→I. Gergely vagy Nagy Szent Gergely *Róma, 540 körül +Róma, 604. március 12. A 6. században a római népet szinte megszakítás nélkül járványok, éhínség és nyomor sújtották. A népvándorlás különféle hódítói irgalmatlanul pusztították az ókori emlékeket. Az emberekben általános elkeseredettség uralkodott, és boldognak mondták a holtakat, mert egyszer s mindenkorra megszabadultak e földi élet bajaitól. A történelemben újonnan feltűnő népek kíméletlen nyers erővel keresték a helyüket ott, ahol a régebbi népek gyengébb ellenállást tanúsítottak. Így a félig pogány, félig ariánus longobárdok Pannónia felől 568-ban betörtek Itáliába. Alboin királyuk vezetésével meghódították Ravenna körzetét, ahol a császári helytartónak, az exarchának csak kevés katonája volt. Hatalmukba kerítették a római hercegséget és Rómától délre is néhány területet, amelyek eredetileg bizánci fennhatóság alá tartoztak. Ennek a nyomorúsággal teljes évszázadnak az utolsó évtizedében került Péter székébe az az ember, akit joggal neveznek így: ,,Az utolsó római és az első középkori pápa''; az Egyházban pedig a ,,Nagy'' megtisztelő jelző ékesíti. Az ő személyében ragyogott fel még egyszer és utoljára a római szellem, amely antik mivoltában hanyatlóban volt, de éppen a pápa személyében egészen új formában jelent meg. Gergely ősei régi, római arisztokraták voltak. Maga a Monte Coelión lévő főúri palotában született. Ifjúkorában közigazgatási pályára készült, és az előkelő, szimpatikus fiatalember gyorsan haladt egyre feljebb a hivatali méltóságok fokozatain. Életének harmincadik éve körül járhatott, amikor 572--573-ban a város legmagasabb közigazgatási hivatalát viselte: Róma prefektusa lett. Ebből a pozícióból jól átláthatta a város, sőt egész Itália helyzetét is. Ekkor szerezte azokat az ismereteket, melyeknek birtokában később olyan hatásos kezdeményezései voltak nemcsak a város, hanem egész Itália javára. Ismereteinek különösen akkor látta hasznát, amikor a császári hivatali gépezet fölmondta a szolgálatot, és a zsoldoscsapatok, mivel fizetségüket nem kapták meg a császártól, átpártoltak a határvidékeken portyázó törzsekhez. Az ifjú prefektus azonban minden külső elismerés és siker dacára sem lelte belső békéjét. Csendes magányra vágyakozott, hogy a közügyek zajától távol, csak szellemi értékekkel foglalkozhassék. Ez a vágy élete végéig kísérte, de álmain és vágyain mindig uralkodott a valóságért felelősséget érző, gyakorlati ember. A történelmi óra parancsa szólította őt, mint ,,Isten konzulját'' (ez a sírfelirata a római Szent Péter-bazilikában): ,,Szívünk szerint ugyan vágyódunk a csöndre, sokak java miatt azonban nélkülöznünk kell.''

Szinte észrevétlenül mondott le a prefektusi tisztségről, és visszavonult atyja palotájába, ahol három nagynénje -- Trusilla, Gordiana és Aemiliana -- már a világtól visszavonult, elmélyült vallásos életet élt. A Monte Coelión lévő palotát Gergely kolostorrá alakította, és Szent András apostol oltalma alá helyezte.

Békés, szemlélődő életét I. Benedek vagy II. Pelagius pápa zavarta meg azzal, hogy kiválasztotta és fölszentelte a római egyház diákonusává. Mint diákonus Gergely a hét kerület egyikének élére került, s az egyház karitatív, illetve anyagi ügyeit intézte. Amikor a pápa látta, hogy feladatát milyen gondosan és ügyesen teljesíti, megbízta az egyik legkényesebb és legmagasabb tisztséggel: kinevezte apokrisziárnak. Az apokrisziár a pápa követe és állandó képviselője volt a császári udvarban, Konstantinápolyban. Ő biztosította az Egyház nyugati és keleti része között a legmagasabb szintű összeköttetést. II. Pelagius pápa kinevezte és elküldte Gergelyt II. Tiberius császárhoz. Műveltsége, hivatali ügyekben való jártassága és személyének kedvessége hamarosan nagy tekintélyt szerzett a császári udvarban Gergelynek. Minden erejével azon fáradozott, hogy a sok oldalról veszélyeztetett itáliai népnek segítséget szerezzen a császártól. Minden ilyen törekvését meghiúsította azonban a ravennai helytartó, egy különben jelentéktelen ember. Gergely ezért 585/86-ban visszatért Rómába, lemondott hivataláról, és visszavonult az általa alapított Szent András-kolostorba. A pápa gyakran fölkereste, és tanácskozott vele.

589 őszén a Tiberis megáradt, s elöntötte a várost. A lakosság egy része a vízben lelte halálát, sokan pedig az áradás után föllépett járványok áldozatai lettek. Maga a pápa is e járványban halt meg.

A római nép és a klérus a pápaságra egyetlen jelöltet látott: Gergelyt. Ő eleinte vonakodott e tisztség elfogadásától, de amikor Mauritius császár, akit apokrisziár korában Gergely keresztelt meg, nyomatékosan helyeselte és elfogadta a választást. 590. szeptember 3- án szentelték püspökké, és azonnal teljesülni kezdtek a hozzá fűzött remények. Gergely a pápaságot az Egyház szolgálatának tekintette. A hízelgők által mondogatott ,,egyetemes pápa'' címet elutasította, mint ahogy nem értett egyet a konstantinápolyi pátriárka ,,ökumenikus pátriárka'' címével sem. Püspöktársaira való tekintettel így nevezte magát: ,,Isten szolgáinak szolgája''.

Először a római és az itáliai népet vette gondjába. A szegényebbeket éppen éhínség fenyegette, ezért a Patrimonium Petri -- ez a római egyház Campaniában, Dél-Itáliában és Szicíliában elterülő nagy birtokainak volt az összefoglaló neve -- jövedelmét az ínség enyhítésére akarta fordítani. Ám a longobárdok hadjáratai, a császári hivatalnokok túlkapásai és az egyházi vagyonkezelők lelkiismeretlenségei miatt e birtokok alig-alig jövedelmeztek valamit. Ezért Gergely pápa jó gyakorlati érzékkel és emberismerettel új vagyonkezelőket választott, akik a birtokot hamarosan fölvirágoztatták. Utasította gondnokait, hogy a császári hivatalnokokkal való jó kapcsolat érdekében ne fukarkodjanak, ha ajándékot kell adniuk. Nagyon szigorúan felügyelt arra, hogy az egyházi szolgálatban a bérlők és a parasztok igazságos és emberséges bánásmódban részesüljenek. Kamatmentes kölcsönnel segítette őket az elinduláskor. Egyik gondnokának félreérthetetlenül adta a tudtára: ,,Hallottad, mi az akaratom, most rajtad a sor, hogy megtedd!'' Gazdaságpolitikája, amely az akkori Itáliában szokatlan volt, meglepő sikerrel járt.

A most már bőségesen befolyó jövedelmeket a templomok, a papság, a longobárdok elől elmenekült szerzetesek -- csak Rómában háromezer menekült apáca élt ezekben az években! -- és nem utolsósorban a római nép megsegítésére fordította. Foglyokat is váltott ki a longobárdok rabságából. Bár nem kereste, hamarosan bele kellett szólnia a nagypolitikába is. A longobárdokkal szemben tanúsított magatartását az elérhetőnek látszó eredmények határozták meg. A rosszul informált Mauritius császár heves vádaskodásai ellenére magas adókat fizetett a longobárdoknak, és ezzel könnyített a nép sorsán. Sűrű levelezést folytatott a bajor hercegnővel, Theodelindával, aki a longobárd király, Authari felesége volt; majd ennek utódával, Agilulf királynővel is, és ezzel előkészítette az egész longobárd törzs megtérését. Eljárása akkor kapta meg végső igazolását, amikor a trónörökös, Adlevald megkeresztelkedett. Hispániában a nyugati gótok későbbi királyának, Rekkarednek az arianizmusból a katolikus hitre való megtérése szintén Gergelynek volt köszönhető. A szűk látókörű kortársak nehezményezték, hogy kapcsolatban áll a hatalmas frank királynővel, Brunhildával. Kétségtelen, Brunhilda hatalomra vágyó, gátlástalan úrnő volt, ha érdekeiről volt szó. Gergelynek azonban, ha valamit el akart érni, a tényleges helyzetből kellett kiindulnia. Feladatát nem abban látta, hogy elítélje a királynőt, hanem hogy figyelmeztesse emberi kötelességeire. El is érte, hogy szabad átvonulást, kíséretet és támogatást kapott frank földön az a missziós csoport, amelyet Ágoston vezetésével Gergely az angolszászokhoz küldött. Az a törekvése azonban, hogy Kent tartományban emissziósok a szükséges egyházszervezetet is létrehozzák, nem ért célhoz. Emberi középszerűség akadályozta meg, hogy a misszionálásban messzemenően figyelembe vegyék az angolszászok nemzeti sajátságait és hagyományait. Gergely liturgikus szövegeket írt, s fölkarolta a liturgikus ének ügyét. Irodalmi hagyatékában mindenütt fölfedezhető a lelkipásztori szempont. 854 levele maradt ránk, melyek a nyáj körüli fáradhatatlan munkájáról tanúskodnak. Lelkipásztori regula c. művében olyan lényeglátással fogalmazta meg a papi méltóságot, hogy a középkor számára valóban regula volt. A Jób könyvéhez írt magyarázatai annak bizonyságai, hogy nagyon ismerte az embert, és mély életbölcsességet birtokolt. A Dialógus c. munkája az itáliai szentek csodás életrajzainak gyűjteménye.

Gergely pápa a középkorban a legolvasottabb szerző volt. Ez magyarázza, hogy VIII. Bonifác negyedikként a nagy nyugati egyházatyák közé sorolta Szent Ambrus, Jeromos és Ágoston mellé, bár teológiailag Gergely nem volt önálló gondolkodó. Felelősségtudattól áthatott cselekedetei egyházfogalmából fakadtak. Az Egyház az ő számára Krisztus. E test tagjai között -- testen elsősorban az éppen élő egyházat érti -- különbség van a felelősség viselésében és a döntések meghozatalában, de az összes tagok egymás szolgálatára élnek. A diákonusok, a papok és a püspökök annak az erőnek a birtokában vannak, amely Krisztus testét építi.

→Nagy Szt Gergelyt 604. március 12-én temették el Rómában, s a 8. századtól ezen a napon ünnepelték. Mivel nagyböjtbe esik, napját 1969-ben szeptember 3-ra helyezték át, amely napon 590-ben püspökké szentelték. A nagy szerzetespápa életéről, akit korának nyomorúságai késztettek oly sok cselekvésre, hogy ,,gondjával átölelte a földkerekséget egyik szélétől a másikig, és gyógyított minden sebet'' (E. Hello), a levelei, életrajzai és a legendák tudósítanak. Egyik legendája mondja el a következő történetet: Amikor Gergely még szerzetes volt és a kolostor íróműhelyében dolgozott, egy hajótörött képében angyal zörgetett az ajtón, s segítséget kért. Gergely adott neki egy ezüstöt. Nem sokkal később a hajótörött ismét visszajött további segítségért. Megint kapott egy ezüstöt. Mikor harmadszor tért vissza, Gergely egy árva tallért nem talált az egész kolostorban. Ezért fogta azt az ezüst tálat, amelyben az édesanyja főzeléket szokott neki küldeni, odaajándékozta a koldusnak, aki vidáman ment el. Később, amikor Gergely már pápa volt, gyakran meghívott az asztalához szegényeket. Az egyik nagycsütörtökön meghagyta a kancellárjának, hogy gyűjtsön össze tizenkét szegényt. Mikor asztalhoz ültek, Gergely meglepődve látta, hogy a vendégek tizenhárman vannak. Számon kérte a kancellártól a pontatlanságot, de az azzal szabadkozott, hogy ő csak tizenkét vendéget hozott, számoljon csak utána a pápa. És valóban, a tizenharmadik vendéget más nem látta, csak Gergely. Maga mellé vette tehát ezt a titokzatos vendéget az asztalnál, és érdeklődött a neve után. Akkor az idegen így válaszolt neki: ,,Tudd meg, hogy én vagyok az a hajótörött, akinek annak idején az ezüsttálat ajándékoztad. És azt is tudd meg, hogy az Úr azon a napon választott ki téged arra, hogy az Egyház feje légy.'' Gergely csodálkozva kérdezte, honnan tudja mindezt. Az erre így válaszolt: ,,Én angyal vagyok, és az Úr azért küldött hozzád, hogy őrizzelek. Amit csak kérsz az Úrtól, általam kapod meg tőle.'' Egy másik legendából tudjuk, hogy első pápai cselekedete még a fölszentelése előtt egy könyörgő körmenet volt, amellyel a sokat szenvedett római népért vezekelt. Mezítláb ment a körmenetben, az emberek pedig imádkozva és énekelve vonultak vele a Lateránból a Szent Péter-bazilikába. Mikor a Tiberis felé közeledtek, csodálatos látványban volt részük: Hadrianus császár síremléke fölött megpillantották Mihály főangyalt, aki irgalmas tekintettel hüvelyébe helyezte lángoló kardját. És ezzel a várost sújtó csapások megszűntek. E jelenés emlékére áll ma is Mihály főangyal bronzszobra az Angyalvár felett.

Pápaságának kezdetén világosan látta az Egyház vigasztalan helyzetét:

,,Én, a méltatlan és gyenge ember átvettem egy öreg és a hullámok által hányt-vetett hajót. A hullámok mindenünnen bezúdulnak a hajóba, korhadt gerendáinak nyikorgása az állandó viharban szüntelenül a hajótörés veszélyével fenyeget.''

A szerzetes, aki szíve szerint inkább szemlélődő életet folytatott volna, de a körülmények miatt politikussá és a társadalmi bajok orvosává kellett válnia, nehéz hivataláról így ír:

,,Nagyon kemény dolog, amit most mondok: Ha beszélek, magamról szólok, mert a nyelvem nem úgy nőtt, ahogy a prédikáláshoz nőnie kellett volna; s ha meg is találom a szót, az életem messze elmarad a szavak mögött... Mióta vállamra vettem a pásztori hivatal terhét, a lelkemet nem tudtam teljesen összeszedni, hogy igazán magamra figyeljek, mert sokfelé kell figyelnem. Egyszer az egész Egyház, másszor egy kolostor ügyeiről kell tárgyalnom, gyakran pedig egyes emberek életéről és teendőiről kell gondolkodnom. Olykor tűrnöm kell, hogy polgárok kereskedelmi ügyeikkel rontsanak rám, máskor a barbárok háborús fenyegetéseivel kell szembenéznem, de ugyanakkor a farkasoktól is őriznem kell a nyájat. Ismét máskor anyagi javakkal kell foglalkoznom, hogy gondoskodhassam mindazokról, akik ezt joggal elvárják tőlem. Ismét máskor higgadtnak kell lennem bizonyos rablókkal szemben, és azon fáradozom, hogy a szeretetet irántuk is megőrizzem.''

Példaadó volt Gergely magatartása a nem keresztényekkel szemben is. A terracinai püspök egyszer féktelen buzgóságában elvette a zsidóktól a zsinagógájukat. Ezek a pápához fordultak oltalomért, s ő így írt a püspöknek: ,,Azt akarom, hogy orvosold a panaszt. Hiszen azokkal, akik nem tartoznak a keresztény valláshoz, szelíden, jóságosan kell bánnunk, és barátságosan kell velük szólnunk, hogy a keménységünk el ne űzze őket, hanem elfogadják tőlünk a meghívást az evangélium szépséges hitére.'' Ugyanúgy engedélyezte a megtért angolszászoknak, hogy a nagy egyházi ünnepeken tovább ápolják egyik-másik kultikus szokásukat, mert: ,,ha az ember föl akar jutni a magasba, nem érkezhet meg egyetlen ugrással, hanem egyik lépcsőfokról a másikra kell föllépdelnie''.

[Forrás: A szentek élete]

Gergely-járás, Gergely-nap, gergelyezés: iskolás gyermekek köszöntő, adománygyűjtő dramatikus játéka március 12-én, →Nagy Szt Gergely pápa napján.

- IV. Gergely pápa (827-44) rendelte el, hogy Elődje ünnepnapja az iskolás gyermekek sajátos ünnepe legyen. A Gergely-járás rendeltetése kezdetben az iskolások toborzása volt. A középkorban a tanév téli és nyári félévre oszlott. A téli félév novemberben, a nyári márciusban kezdődött. Gergely pápa napja volt a tanévkezdés időpontja. 1599: a →Ratio Studiorum a tanévkezdést őszre tette, de egyes iskolák (pl. Erdélyben) még a 19. sz. első felében is ragaszkodtak a hagyományos középkori tanévszerkezethez. A Gergely-járás iskolába toborzó funkciója idővel formálissá vált, adománygyűjtő (mendikáló), játékos jellege azonban megmaradt.

- Az ünnepléshez tartozott, hogy a gyermekek játékból gyermekpüspököt és mellé 2 káplánt választottak. Különböző foglalkozások jelmezeit és jelvényeit magukra öltve elkísérték a gyermekpüspököt a templomba, kinek ott versbe szedett prédikációt kellett tartania. Ezután bejárták a várost, az iskolakezdést hirdetve énekszóval új növendékeket toboroztak, s az emberek megajándékozták őket. A Gergely-járás német nyelvterületen nagyon kedvelt szokás lett.

- A Gergely-járás Magyarországon is virágzott. Éneke az ország középső részén (Esztergom, Heves, Nógrád, Pest vm., Jászság): Szent Gergely doktornak - híres tanítónknak - az ő napján / régi szokás szerint - menjünk Isten szerint - iskolába. // Lám a madarak is - hogy szaporodjanak - majd megjőnek / a szép kikeletkor - sok szép énekszóval - zengedeznek. // Mert illyetén helyben - mint gyümölcsös kertben - a fiatal / nevelkednek ifjak - gyermekek jó fiak - Isten által.// Illy helyben királyok, - úrfiak, császárok - taníttatnak / a szegény árvák is - elhagyott fiak is - oktattatnak.// Ti is ezenképpen - jertek el nagy szépen iskolába / Holott szép tudományt - vegyetek adományt - üdvösségre.// - Szereplői nálunk: „Gergely katonái”, v. „szent Gergely vitézei”, rendszerint iskolás fiúgyermekek, akik Szt Gergely pápa napján az iskolának egykor tanulókat toboroztak, s maguknak, az iskolának, az iskolamesternek adományokat gyűjtöttek. A csapat tagjai: pp., kapitány, deák, fullajtár, huszárok, valamint az adományokat gyűjtő, hordozó „szatyros” v.”nyársas” (nevét arról a nyársról kapta, melyre egykor az adományul kapott szalonnát, lepényt fölnyársalták). Öltözetük szerepüknek megfelelő: a püspöknek püspök-süvegszerű, a többinek a régi huszárcsákóra emlékeztető fejrevaló. Fölszerelésükhöz tartozik a vitézi fakard, Göcsejben szines kendő is van a vállukon, talán az egykori kacagány jeleként. Dugonics följegyzése szerint egykor lovon jártak, „zászlóval, kardosan, szalagos süvegben toborozták az iskolától húzódozó gyermekeket. Tartásuk, mozgásuk, énekük is katonás. Bár a szokás nyugati eredetű, némi külön magyar színe is van: verseiben, énekeiben, s bizonyára a szerepek megjátszásában is egykori katonatoborzók emlékei élnek.”

- A Nyugati országrészeken a Gergely-járás szokáselemei összekeveredtek a II. 3-i balázsolással, melynek célja a legrégibb, 1650 körüli változata szerint szintén a diákok számára való adománygyűjtés. A szigetközi balázsolóknak 11 tagja, a püspöknek szekretariusa is van, s a katonáknak „gyenyerálisa, seborvosa, isterázsamestere”; a „fullér” kalamussal és kalamárissal jár, s a parasztnak kapa van a vállán. A kosaras adománygyűjtők között lányok is vannak. A legrégibb változatban lányt is kérnek a gazdasszonytól.

- A Gergely-járás a →rekordáció egyik jellegzetes alkalma. Az újkorban az evangélikus iskolák is átvették játékos katonai toborzás jelleggel, de több helyen, így Brassóban a későbbi időkben május első napjára került át. Élt a hétfalusi evangelikus csángók körében is. Jellemző, hogy a kétajkú Ipolyszögön magyarul és szlovákul is gergelyeztek, aszerint, hogy milyen házhoz mentek be. - A Gergely-járással kapcsolatos visszaélésekre 1274: a salzburgi zsinat figyelmeztetett. A Gergely-járás szokása az iskolai évkezdet megváltozásával feledésbe merült, de a Mikulás-járásban, s Rómában az Ara Coeli-baz. karácsonyi gyermek-prédikációiban továbbél. Egyházi iskolákban, szemináriumokban is szokás volt →aprószentek napján (XII. 28.) a Gergely-járáshoz hasonlóan a növendékek közül egy napra teljes elöljáróságot választani. A Gergely-járás bizonyos elemei ma a →farsangban fedezhetők föl. **-B.E.

Pallas VII:937. - LThK 1930. V:955. (s.v. Kinderbischof) - Bálint I:250. - MNL II:283, 358. - Székely 1995:151.

Gergely-napi virág: az amarilliszfélék (Amaryllidaceae) családjába tartozó kikeleti hóvirág (Galanthus nivalis) Veszprém környékén elterjedt népi neve. - A növény, mint a tavasz hírnöke, a remény jelképe, ezért a keresztény jelképrendszerben az Istenanya attribútuma is. S.J.

[Forrás: Magyar katolikus lexikon]

Farsang vasárnapok

A farsang utolsó 3 vasárnapja →hetvenedvasárnap, →hatvanadvasárnap, →ötvenedvasárnap, illetve a közbeeső harmadfél hét a böjtelő. Néhol, különösen a magyar nyelvterület keleti és északi vidékein a farsang határa átnyúlik a →csonkahétre, a hamvazószerdát követő napon, →kövércsütörtökön a böjtöt egy napra fölfüggesztik, hogy a farsangi maradékot elfogyasszák. Világi és egyházi írók, katolikus és protestáns papok egyaránt elítélték a mértéktelenné váló farsangi mulatozást, amelyet az ördög ünnepének neveztek.

A hetvenedvasárnap (lat. Septuagesima): a böjtelő első vasárnapja, kódexeinkben kilencben hagyó vasárnap, kilenchagyó vasárnap. Középkori okleveleink keltezésében Circumdederunt vasárnap. A keleti egyházban, ahol a nagyböjti előkészület ma is 70 nappal a Föltámadás előtt elkezdődik: farizeus és vámos vasárnapja. A 20. sz. elején némely vidékeken az idősebbek már hetvenedvasárnapon megkezdték a böjt enyhébb formáját (Hangony). - A pap már violába, a bűnbánat színébe öltözik, a miséből elmarad a Glória és az Alleluja. A Lányi-kódex szerint: kilenchagyó, mikor az Alleluját el kell hadni. A középkorban ekkor énekelték az alleluja-búcsúztatót. Lehetséges, hogy ennek emlékét őrzi a mondás, mely szerint a nagyböjt egészen allelujáig tart, vagyis amíg húsvétkor ismét fölhangzik az alleluja. A hetvenedvasárnapra következő szerda a Lányi-kódexben a kilenchagyó való szeredán. Székesfehérvár-Felsőváros szőlősgazdái, szőlőművesei a Sebestyén-templomban még pár évtizeddel ezelőtt is társulati misét tartottak, minthogy a vasárnap evang-a (Mt 20,1-18) szőlőművesekről szól. 

A hatvanadvasárnap (lat. Sexagesima): a böjtelő 2. vasárnapja, a →hetvenedvasárnapot követi. Beythe Istvánnál hatvanadik vasárnap (1584). Az Érdy-kódexben hétben hagyóvasárnap, héthagyóvasárnap, Gyöngyöspatán →kövérvasárnap. - Görögkatolikusainknál (más böjti hagyományaik folytán) ez a húshagyóvasárnap. Evangéliuma (Lk 8,4-15) a magvetőről szól. Ezért Székesfehérvárott a felsővárosiak gazdák vasárnapja néven tartották számon, mert a városrész földműves polgárai munkájuknak áldásáért, jó termésért régebben közösségi misét mondattak. A Zoborvidéken: talalajvasárnap, tananajvasárnap. Szakrális képzetköre nincs, játékos farsangi hangulat jellemzi.

Az ötvenedvasárnap (lat. Quinquagesima): a →hamvazószerda előtti vasárnap 1968-ig. Introitusa alapján →Esto mihi.

Kisfarsang

A kisfarsang a farsang idejére eső →csonkahét;  a →hamvazószerda és →nagyböjt első vasárnapja közti napok. Csütörtökön még megették a farsangi ételmaradékot (→kövércsütörtök). Pénteken a 20. sz. elejéig idős asszonyok elmondták Krisztus Urunk töviskoronája zsolozsmáját (→pénteki zsolozsma). Szombaton a német eredetű falvakban a →sajbózás szokása élt. [Lásd még :  » Tél-temetés ]

A kisfarsang a farsangi utolsó három napja. Ekkor, a "farsang farkán" tartották a mulatságokat. A falu apraja-nagyja egyaránt részt vett benne. A fiatalok táncoltak, az öregek egy másik szobában ettek, ittak, tréfálkoztak. Úgy tartották: „Aki farsangkor dolgozik, aratáskor megfekszi!" A farsangvasárnap a farsangi időszak végén levő farsang farkának első napja. Számos helyen ezen a napon tűzték a legények kalapjukra a kiválasztott lányok bokrétáját. További elnevezései: csonthagyóvasárnap, ötvenedvasárnap, sonkahagyóvasárnap, hathagyóvasárnap, kilencben hagyó harmad vasárnap, piroskavasárnap (piroska nevű →kalács után), vővasárnap (ifjú férj a lány családjának kontójára mulatott), sardóvasárnap (sodrózás jelentése szerencsekívánás), vajhagyóvasárnap (görög katolikusoknál). A farsanghétfő a farsang farkának középső napja. Gyakran ezen a napon tartották az asszonyfarsangot. Ezen a napon a nők korlátlanul ihattak, zeneszó mellett nótáztak, férfi módra mulattak. Ezután húsvétig már tilos volt az esküvő, a tánc és a vigadalom. További elnevezései: húshagyóhétfő, böjtelőhétfő.

Asszonyfarsang. A borbély „borotvál". Parádsasvár, 1983

A húshagyókedd (latin carnisprivium, privicarnium, olasz carnevale) a →farsang utolsó napja. További elnevezései: húshagyási kedd, farsangkedd, madzaghagyókedd (ez utóbbi utalás a madzagon lógó ételek elfogyására). Neve arra utal, hogy a →nagyböjtre készülődve húshagyókor utoljára esznek húst, mintegy elbúcsúznak a hústól (→karnevál), ami a vidámság és bőség jelképe. Ez a farsangtemetés időpontja. Ezen a napon általában szalmabábut vagy koporsót égettek, jelképesen lezárták a farsangot és a telet.

A húshagyókeddet követi a →hamvazószerda, ami a 40 napos →nagyböjt kezdete. A mai magyar gyakorlat szerint az ezt követő nap a →torkos csütörtök.

[Lásd még :  » Húsvét ]

[Forrás: Magyar katolikus lexikon]

Farsangi Karnevál

A farsangi hagyományok, szokások egy rétege Nyugatról terjedt el tájainkon. Erre utal, hogy farsang szavunk osztrák-bajor eredetű és eredetileg a böjtöt megelőző éjszakát jelölte, majd kiterjedt az egész ünnepi periódusra. A maskarázás, a karnevál Olaszországból került hozzánk még Mátyás király idejében. A leghíresebb karnevál az olaszországi velencei karnevál. A farsangot a város központjában, szabad ég alatt, a Szent Márk téren rendezik. A velencei karnevál hatalmas színjáték, ahol a városlakók színészek és nézők is egyben. Világhíres a riói karnevál is. amit Rio de Janeiro-ban tartanak, a volt brazil főváros utcáin vonulnak fel a szambaiskolák táncosai.

A karnevál vagy hagyományos magyar nevén „a farsang farka” a →farsangi időszaknak a farsangvasárnaptól →húshagyó keddig tartó utolsó három napja, ami nagy mulatságok közepette zajlik.

A karnevál valójában ősi télbúcsúztató, tavaszköszöntő jelmezes, táncos népünnepély, amelyet beiktattak a vallási ünnepek közé. A farsang hagyományosan →január 6-ától (→vízkereszttől) →hamvazószerdáig tart. Ebben az értelemben a farsangi karnevált, mint jelmezes, táncos népünnepélyt a →húsvétot megelőző 47. napon, →húshagyó kedden rendezik meg és még aznap éjfélkor befejeződik.

A carnevale szó a „carne” (→portugál) „hús” szóból is levezethető: „búcsúzás a hústól”, hiszen a karnevál időszaka a böjt előtti időszak. Eredetileg maga a fogalom húshagyókeddet jelölte. A "carne vale" jelentése: ég veled hús. A hús szó azonban nem csak a keresztény ünnep böjtmegelőző jellegére utal, hanem a farsangi eszem-iszomra is. Ilyenkor ugyanis rengeteg hús (disznó, marha, csirke) fogyott. A karneválnak a Dionüszosz ünnepekkel való rokonítása is ismeretes, ugyanis az ókori Görögországban volt egy olyan Dionüszosz ünnep, ami éppen a mai farsangi időszakkal esik egybe. Ez az ún. kis Dionüszia. A falvakban ezt december-január között ünnepelték. Az ekkor rendezett vidám mulatságokat hangos, álarcos felvonulások kísérték. Ezekből alakult ki később az athéni vígjáték. Ezeket az ünnepeket főleg a falvakban tartották. Az úgynevezett nagy Dionüszosz ünnepek tavaszra estek, ilyenkor, március-áprilisban az új bort, a szőlő új virágzását ünnepelték elsősorban a városokban. Ezen ünnepeken drámai versenyeket is rendeztek, s a folyamatos fejlődés során kialakult az athéni tragédia.

A középkorban is tovább éltek ezek az álarcos, állatjelmezes felvonulások. A reneszánsz Firenzében az álarcosbálok védnöke maga a városállam Medici-uralkodója, Lorenzo il Magnifico volt. A mai napig őrzi ezt a hagyományt a velencei karnevál, amely külföldről is nagyon sok látogatót vonz. A legismertebb velencei karnevál mellett Európa egyik legnagyobb hagyományú karneváli felvonulásának Belgium ad otthont. A karnevál és a felvonulás a nemzeti színekben felvonuló férfiakkal kezdődik. Gazdagon díszített öltözetüket szalmával tömik ki, így kicsit ílyesztő hatást keltenek. Derekuk és bokájuk körül csengőkkel, hipnotikus állapotban táncolva vonulnak az utcákon. Később felsőruhájuktól megszabadulva csipkegallérra és hosszú, strucctollal díszitettt kalapra váltanak. A karneváli felvonulás 24 órán át tartó, pezsgővel és sörrel való mulatozásba megy át mindenki nagy örömére.

Az Egyesült Államokban a legnagyobb karneváli felvonulásának New Orleans ad otthont. Ez a karnevál a Mardi Gras, amelyet hagyományosan a város francia negyedében tartják. Az eseményre évente több százezer ember látogat el. Ez a karnevál hasonlít a Riói karneválra, hiszen itt is a félig, vagy egészen meztelen táncosoké a főszerep.

A karnevál kialakulása

Az elnevezés a középkori →latin carne levare, „a hús elhagyása” kifejezésből alakult ki. A →hús szó azonban nem csak a →keresztény ünnep böjtmegelőző jellegére utal, hanem a →farsangi eszem-iszomra is. Ilyenkor ugyanis rengeteg hús (→disznó, →marha, és →csirke) fogyott. Nem vethető el azonban egy másik magyarázat sem: carrus navalisnak nevezték azt a kerekeken guruló, →hajóformájú szekeret az →ókori →Rómában, amelyet a →február 15-én tartott Lupercalia-ünnepen álarcos tömeg húzott végig az utcákon, mint a termékenység, bőség →szimbólumát, a természet újjászületését köszöntve.

Ez az eredetmagyarázat azonban valószínűleg téves, ugyanis a „carrus”, azaz kocsi szó az olasz nyelvben minden esetben megőrizte a két r-es alakot, a carneval szót pedig egyik későbbi változatában sem írják két r-rel.

Dionüszosz ünnepek az ókori Görögországban és Saturnaliák A karneválnak a →Dionüszosz ünnepekkel való rokonítása nem teljesen alaptalan, ugyanis az ókori →Görögországban volt egy olyan Dionüszosz ünnep, ami éppen a mai farsangi időszakkal esik egybe. Ez a kis Dionüszia, amelyet a falvakban és december-januárban ünnepelték. Az ekkor rendezett vidám mulatságokat hangos, álarcos felvonulások kísérték. Ezekből alakult ki később az →athéni →vígjáték. (A nagy Dionüszosz ünnepek tavaszra estek, ilyenkor, március-áprilisban az újbort, a →szőlő új virágzását ünnepelték, elsősorban a városokban. Ezen ünnepeken →drámaiversenyeket is rendeztek, s a folyamatos fejlődés során ebből alakult ki az athéni →tragédia.) A régi görögök Dionüszosznak áldoztak, míg az ókori →Rómában a február 15-én rendezett Lupercalia-ünnepeken →kecskét szenteltek az isteneknek. A →Saturnaliák ősrégi latin népünnep, mely a hagyomány szerint annak a boldog aranykornak emlékezetét rejtette, amely →Saturnus uralkodása alatt volt a világon. Évfordulója ünnep volt, melynek a napja december 17-ére esett, de az egész ünnep teljes egy hetet vett igénybe. Szabályozása a császárok korába esik: →Augustus Caesar három napot engedélyezett, →Tiberius és →Caligula megtoldották egy-egy nappal. Az egész idő alatt teljes munkaszünet és korlátlan jókedv uralkodott. A gazdagok rózsával koszorúzták fejüket, megvendégelték a szegényeket, leszedték a →rabszolgák láncait, a cselédeket saját asztalukhoz ültették, a családtagok pedig apró ajándékokkal kedveskedtek egymásnak. →Cirkuszi versenyek, gladiátorjátékok és alakos felvonulások követték egymást, melyek a bolondok ünnepe, karnevál és más ünnepek ősképéül tekintendőek.

A velencei karnevál

→Dél-Európában a farsang az év egyik legnagyobb ünnepe volt, olyan kivételes időszak, amikor viszonylag büntetlenül, nyíltan is ki lehetett mondani dolgokat. A farsangi időszak januárban kezdődött és a nagyböjthöz közeledve nőttön nőtt az izgalom. Rend szerint a városközpontban, szabad ég alatt rendezték, →Velencében a Szent Márk téren. Hatalmas színjátékhoz volt hasonló, ahol az utcák alkották a színteret, a városlakók voltak a színészek, s egyben a nézők is. A közönség az →erkélyekről nézhette az eseményeket. Nem volt éles határ a színészek és a nézők között. A bámészkodó hölgyek például az erkélyekről →tojással dobálhatták meg a felvonulókat, az álarcosoknak pedig gyakran megengedték, hogy magánházakba büntetlenül berontsanak. A húshagyó csütörtöki ünnepségek eredetileg parádés felvonulással kezdődtek, melyet virágkoszorúba öltöztetett ökrök vezettek. Amikor a felvonuló tömeg elérte a Szent Márk teret, az ökröket a →dózse szeme láttára egy széles pengéjű kard egyetlen csapásával lefejezték.

A velencei karnevál sok részletet megőrzött a múltból: a dózse és vendégei az erkélyről üdvözlik a népet. Megszólalnak a harsonák és az ég hirtelen tele lesz menekülő színekkel, léggömbök százai repülnek, imbolyognak a magasban, mintha Velence is szállni készülne. A Campanile tornyából a Dózsepalota egyik oszlopához erősített drótkötélen lassan csúszik lefelé a papírral bevont gipszgalamb. Az emberek kiáltoznak, "Viva Venezia! Ciao Venezia!", a Colombina pedig a magasban kinyitja a hasát, és hullani kezdenek a szalagok és a konfettik. A "kis galamb röpte" a hajdani karneválok egy momentumára emlékeztet: akkoriban egy fiatal kötéltáncos haladt át a téren a harangtorony és a Palazzo Ducale Foscara Loggia-ja között kifeszített kötélen. Ezzel szemben az ünnepségsorozat végén - húshagyó kedd éjjelén - szintén a Szent Márk téren az egybegyűltek levették maszkjaikat, és kórusban búcsúztak, azt kiáltozva: "Elmegy! Elmegy! Elmegy!"

Húshagyókedd a karnevál utolsó napja és egyben a csúcsnapja is. Az utolsó napon búcsúznak el a Karnevál Hercegétől, és ahogy az első napon mindent odaadtak neki, ekkor mindent elvesznek tőle. Hogy elűzzék a →tél rossz →szellemét, s hogy valójában véget érjen a mulatozás, szimbolikusan megölik a karnevált. A Karnevál Hercege élt, evett, ivott, tobzódott, kiszórakozta magát kellőképpen, de ekkor stílusosan búcsút vesznek tőle. Elkísérik utolsó útjára és megsiratják. Az álarcosok kendőkkel törölgetik a szemüket, hogy kifejezzék szomorúságukat. Még bíróság elé is cipelik, rákennek minden rosszat, ami a városban történt, kiszabják rá a büntetést, majd a nép elkíséri a máglyához. A máglyánál az élő alak helyet cserél egy felöltöztetett szalmabábúval, amit aztán tűzre vetnek. A nép zokogást mímel, majd visonganak, és a seprűjükkel ütik a földet. A szalmabábú jelképében az önmagukban rejlő rossztól is búcsút vesznek. A karnevál egyik fontos eleme a →tűz. A megtisztulást jelképezi, tűzre teszik a rosszat, és mindenki megszabadul a bűntől. Ezzel a pillanattal a természet végre kilép a télből és visszatér az élethez.

A középkori karnevál

A →középkorban is tovább éltek ezek az álarcos, állatjelmezes felvonulások. Ezeket a régi, pogány ünnepeket később az →egyház keresztény tartalommal töltötte meg. A farsangi mulatságok nemcsak a Saturnáliák divatját tartották életben, hanem a természet megújhodásával ősi, vidám népjeleneteit, állati és óriás figuráit is. →Európa legtöbb országában emlékezetes és mindig újra várt esemény volt az álarcos felvonulás, amikor vagy az ismert, hajó formájú kocsik tetején, vagy másféle feldíszített szekereken óriási maszkos, jelmezes alakokat hordoztak körül. A →reneszánsz →Firenzében az álarcosbálok védnöke maga a →városállam →Medici-házi uralkodója, →Lorenzo Il Magnifico volt.

Ekkor alakult ki a vízkereszttől hamvazószerdáig tartó időszak farsang elnevezése (a →német fasen, faseln - mesélni, pajkosságot űzni - szóból), amely - főként az utolsó három napban - a szabados mulatozás, kicsapongás, böjtök előtti népünnepélyek ideje is. Az egyébként szigorúan vallásos, hétköznapi életet a féktelen örömünnep váltotta fel ekkor. A maszk kétségtelenül a karnevál →jelképe, →Velence →szimbóluma. A →farsang hazája →Olaszország, ahol ez a régi római Saturnália ünnepekből származott, melyeket a keresztény egyház nem tudott a nép tudatából kiirtani, és kénytelen volt e régi →pogány ünnepeknek némi vallásos színezetet adni.

Korábban nemcsak álarcos felvonulásokat tartottak, virágot és →gipszből vagy →cukorból készült golyócskákat (confetti) dobáltak a járókelőkre, hanem a velencei karnevál még állatviadalairól, valamint a római kori →lóversenyeiről is híres volt. Velence külön történelmi magyarázattal is szolgál: a hagyomány szerint a →köztársaságnak a császárhű Ulrico →pátriárka felett aratott győzelme óta tartanak ünnepséget ilyenkor „Húshagyó Csütörtökön”, a Piazetta San Marco-n.

Az első írásos emlékek, melyek megemlítik a karnevált, →1094-ből valók. Ez időben Vitale Falier volt a város →dózséja. Velence nagy és félelmetes →mediterrán tengeri hatalom volt, s győzelmeit sorozatosan meg is ünnepelte. A →13. század végén nyilvánították hivatalos ünnepnek a húshagyókeddet, és a maszk-készítőknek már a középkorban saját alcsoportjuk volt a festők →céhén belül. Európa több országába eljutottak az itt készült maszkok, Magyarországra is innen hozatták az álarcokat és ruhákat →Mátyás király korában. Velence a →18. század→ban elnyerte a karneválok városa címet. Ekkoriban már Európa nemesei százával özönlötték el, hogy jól kimulassák magukat a város terein és utcáin, a kaszinókban és színházakban. →1869-ben például Ausztria császára, →Ferenc József is részt vett - inkognitóban - a karneválon a Tron és Rezzonico családok vendégeként. Amikor a köztársaság megbukott, a város fejlődése alábbhagyott, a karneválról is megfeledkeztek. A hagyomány pompás újraélesztése két évtizeddel korábbra tehető.

→1980-ban, kétszáz év téli nyugalom után újították fel a Velencei Karnevált és a központi Szent Márk tér nyüzsgő, álarcos és fantáziadús látogató serege hömpölyög ma már a tereken és a szűk utcákon. Aki ellátogat ezeken a hétvégéken Velencébe, megismerheti ennek az elvarázsolt, romantikus város farsangi, nagyvilági szalonokat utánzó arculatát, amely ma a világ legrangosabb eseményeinek egyike. Ideje alatt hozzávetőleg félmillió turista keresi föl a várost. →1979 óta, amikor ez a szép hagyomány újra életre kelt, a látogatók száma évről évre nő. Főleg az ünnepségsorozat utolsó hétvégéje zsúfolt, nem ritka, hogy sokan csak a várostól 10 kilométerre találnak szállást.

A karnevál szabályozása törvényekkel Az Adriai Köztársaság idejében minden tilalmat feloldottak a karneváli időszak idejére és az utcákat, tereket az álarcokba, álruhákba öltözött nép vette birtokába. A szalonokból, kávéházakból a hangos és féktelen mulatozás zaja szűrődött ki. Kötelező volt az álarc viselése, amelyet már akkor is papírmaséból készítettek és díszesen festettek, dekoráltak. Az álarcot azonban nemcsak szórakozásra használták. Hiába korlátozták viselését törvények, a korabeli híradásokból kiderül, hogy az álarc lehetőséget nyújtott a fegyverviselésre, anélkül hogy bárki felismerhette volna az éjszakai randalírozót vagy →szerencsejátékost. De alkalmas volt a maszk a polgárok számára a hitelezők előli rejtőzésre is, ezért a →kaszinók nem engedélyezték játékosaik számára viselését. A legrégebbi törvény, mely →Velencében az álarc használatát szabályozta - tiltja számukra a "tojásjáték gyakorlását" -, →1268-ban született. A törvényt a nagy hatalmú és rettegett velencei tanács, a Serenissima hozta. A legfurcsább rendelet, melyet a város főtanácsa hozott, →1467-ből származik. Ez megtiltotta a férfiaknak, hogy →apácazárdába belépjenek, és nőnek álcázzák magukat. Igen jelentős egy másik →1502-es rendelet, mely a pálcát és egyéb fegyvert viselő maskarásokat rendszabályozta. Nem engedélyezett az álarc és fegyver együttes viselése, a jelmezesek nem látogathatják a →templomokat, sőt több időszakban betiltották a felvonulásokat is.

Az egyetlen maszk, aminek a hordását majdnem egész évben engedélyezték, a bauta volt. Ez egy fél-álarc, ami kényelmes is, hiszen a maszk levétele nélkül bárki ehetett-ihatott kedvére.

A törvényeket azonban nem igazán tartották be. Ami azt illeti, ugyanazokat a törvényeket kellett évről évre meghozni →1789-ig, sőt, egészen a →második világháborúig foglalkozik velük a jogalkotás.

→Commedia dell’arte és →pantomim A commedia dell’arte a →XVI-→XVIII. századokban, a →francia →klasszicista →drámák idejében uralta az olasz színjátszást és egész →Európában elterjedt. Legfőbb műfaji sajátossága a rögtönzés volt. A színészek nem szöveget kaptak, hanem csak a "carnovaccio"-ban rögzített cselekmény vázlatát, mely csupán a játék lényeges fordulópontjait rögzítette. A részleteket, a párbeszédeket a színészeknek kellett rögtönözni. Erre az adott lehetőséget, hogy a commedia dell’arte állandó típusokkal (tipi fissi), hagyományos jellemekkel dolgozott, amelyek állandóságát maszkkal és ruházattal is hangsúlyozták. A legfőbb állandó típusok a következők voltak: gazdag, zsugori, öreg, könyörtelen, gőgös, hetvenkedő, az esetlen hivatalnok, hős szerelmes ifjú. A commedia dell’arte nem a látvány varázsára - mint az udvari színházé - és nem is a szó meggyőző erejére, hanem a gesztusok hatalmára épített. Ez a műfaj →Molièree is hatással volt. Egyes jelenetei közé melodramatikus némajátékot illesztettek, amellyel kialakult a mai értelemben vett →pantomim műfaja. A →XVIII. századi →Angliában harlequinade, vagy harlekinád néven önálló némajáték született, amelyben Harlekin figura és Colombine szerelmének komikus epizódjai tarkították, s →szatirizálták az egykorú színpadon előadott komoly darabokat.

Pierrot szintén egy gazdag színházi, irodalmi, képzőművészeti múlttal rendelkező, emlékezetes színpadi alak. Eredetileg Pedrolino néven a commedia dell’arte egyik szolgafigurája volt és a francia színpadon tett szert fehér arcára és bő fehér ruházatára.

Tradicionális figurák és viseletek

Egy→1790-ből származó itáliai útleírás szerint „A maschera-öltözék néha szürke, de leggyakrabban - szinte mindig - fekete velencei köpenyből áll: a köpeny selyemből van. A fejre fátyolból és fekete csipkéből egy pici kámzsát tesznek, ennek bauta a neve. Az arc többi részét fehérre festett álarc takarja, ezt voltónak hívják, ami elfedi az arcot, de a szájat szabadon hagyja. Az egészet a kalap tartja, amelyet fehér tollbokréta díszít.”

A bauta volt az első maszk, és kizárólag az →arisztokraták viselték. Egy másik tipikus velencei maszk a pestisdoktor. Először az →1630. évi velencei pestis idején említi egy bizonyos Lancetta nevű patikus, hogy néhány orvos „különös viseletben” járja a →pestises utcákat, hatalmas csőrszerű álarcot viselnek, a fejük búbjáig beöltöztek, kesztyűs kezükben hosszú pálcát hordtak.

[Forrás: Wikipédia]

A riói karnevál

A Riói karnevál nagy múltra tekint vissza, de jelenlegi formájában →1928 óta rendezik meg. Minden idők leghíresebb karneválja, annak ellenére, hogy a karneválok őshazája →Itália.

A riói karnevál →portugál őse az Entrudo. Ennek résztvevői eredetileg szagos vízzel (vö.: kölni víz), vizes porral, →záptojással vagy →citromhéjjal dobálták egymást nagy vigadozás közepette. →1855-ben létrehozták a „fiatalok karneváli baráti társaságát”. Ők zeneszóval, színes kosztümökbe öltözött résztvevőkkel szervezett felvonulásokat a „cidade maravilhosát” csinálták meg. Lényegében ma is ezek a társaságok rendezik a karneválokat egész éven át.

A farsangi szezon alatt →Rio de Janeiro néhány napra a világ fővárosává válik. Ekkor rendezik meg ugyanis a riói karnevált. A parádén a látványos jelmezek mellett a →szamba is főszerepet kap, hiszen ilyenkor mérik össze tudásukat a legjobb szambaiskolák táncosai a brazil farsang főutcáján, a több mint másfél kilométeres Sambadronon. A szambaversenyre benevezett táncosok a karnevál előtt több hónappal kezdik a felkészülést. A karneválra mintegy háromszázezer turista érkezik rendszeresen, akik a méregdrága jegyeket is csak hatalmas "harcok" árán tudják megszerezni. Az első Riói karnevált, amelyet feljegyeztek, →1723-ban tartották a →portugál bevándorlók. Az emberek három napon keresztül maszkokban rohangáltak az utcákon. Az →Azori-, a →Madeira- és a →Zöldfoki-szigetekről érkezett portugál gyarmatosítók aligha láthatták előre, amikor először tartottak karnevált →Rióban, hogy ünnepük majd három évszázaddal később globális kisugárzású, allegorikus eseménnyé növi ki magát. Kezdetben a portugálok ünnepe kimerült abban, hogy az akkori hagyományoknak megfelelően álruhát, vagy legalábbis álarcot öltöttek, s aztán megöntözték egymást vízzel egymásra, és →vízzel, →sárral, →liszttel és hasonlókkal árasztották el egymást.

Rio első jelmezbálját →1840-ben szervezték, és a jelmezbál nemsokára átvette a csintalan szórakozás helyét. Nagyjából egy évtized múlva már lovak által vontatott kocsikon vonultak fel a zenekarok, és 1855-ben már lélegzetelállító jelmezekben vonultak fel a karneválon a gazdagabbak. A munkásosztályba tartozók 1872-ig még csak meg sem pillanthatták a jelmezbe öltözött gazdagokat, ebben az évben azonban már ők is beöltözhettek, és részt vehettek a felvonuláson.

Az első karneváli bál idejében egy találékony bolt →Portugáliából importált maskarákat, álbajszokat és szakállakat a hangulat teljessé tételéhez. →1852-ben jelent meg Zé Pereira, a →brazil →ütőhangszeres együttes, amelyet José Nogueira de Azavedo Paredes, becsületes szakmáját tekintve →cipész alapított. A Zé Pereira végigvonult a város utcáin, és ezzel kezdődött a karnevál. Három évvel később, →1855-ben alakultak meg az első karneváli klubok, a Nagy Társaságok, amelyek szervezettségükkel, allegorikus mozgó kocsijaikkal előfutárai voltak a mostani karneváli felvonulásnak. Abban az időben a karnevál még megőrizte „európai” vonásait a gyarmatosító portugálok kizárólagos részvételével, az ünneplés aztán folyamatosan „elbrazilosodott”. Ezután elkezdték megrendezni a táncversenyeket, a →szambaiskolák versenyét pedig →1928 óta tartják meg – ez a mai karneválok legfőbb látványossága. A szambazene mégis csak →1917-ben lett a karnevál aláfestő muzsikája. A Riói karnevál nem véletlenül a világ egyik legnagyobb látványossága. A nagy szenvedélyeket kiváltó táncverseny olyan szambaiskolák között zajlik, amelyek valójában olyan →egyesületek, amelyek többet között →oktatási és →egészségügyi ellátást nyújtanak a tagok számára. Mindegyik iskola választ egy témát, amelyet a zenével és a 10 kocsin táncoló, akár négyezer →táncos mozdulataival fejeznek ki. A felvonulás Rio egyik belvárosi utcájában zajlik, és a legjobb helyekért 50 000 forint körüli összeget kell fizetni.

A karneválon nem csupán a szambaiskolák növendékei táncolhatnak – bárki táncra perdülhet az utcán, akinek kedve szottyan rá. Rio minden körzetének megvan a saját zenekara és táncosai, akik jelmezeket, utcai ruhákat, karneválos pólókat, vagy akár fürdőruhákat öltenek magukra, majd miután a helyiek összegyűltek egy bárban vagy téren, a →zenekar elindul egy előre eltervezett útvonalon.

Az összejövetelek általában késő délután kezdődnek. A gyerekektől az idősebbekig mindenki csatlakozik a vidámsághoz, és van olyan zenekar is, amelyik több mint 10 000 résztvevőt vonz.

Több mint egy évszázadig, →1984-ig kellett várni ahhoz, hogy a mai riói karnevál külsősége, kerete kialakuljon: ekkor hozták létre a Passarela do Sambát, a kétoldalt tribünökkel, lakóházakkal határolt hosszan elhúzódó sétányt, amelyen a szambaiskolák vonulnak végig. A→szamba mint ritmus és tánc →1917-től hódított teret, ez a tánczenei műfaj Salvador da Baiából eredt, az ottani nők ünnepeiről. A ritmus a tradicionális afrobrazil lundu és frevo keveréke a portugálok által behozott polkáéval. A szamba ritmusa varázsolta a karnevált hamisíthatatlan brazil ünneppé, az ország →identitásának elemévé. Napjainkban az Escuelas de Samba, a szambaiskolák két kilométer hosszú felvonulása vagyont érő, s egyben ezért sokak által vitatott üzleti vállalkozás. Nemcsak a Passarela tribünjein kell borsos árat fizetni a helyért, hanem jó pénzt kasszíroznak a közvetítés jogaiért a rádió- és televízióadóktól →Brazíliában és a nagyvilágban is, ugyancsak bevételt hoznak a →lemezkiadások, képeslapok, fényképalbumok.

[Forrás: Wikipédia]

Busójárás

Magyarország legnevezetesebb farsangi eseménye a „busójárás”. A busójárás (→horvátul pohod bušara) →mohácsi farsangi népszokás, amely eredetileg →sokác népszokás volt. →Farsangkor a busók a hagyományoknak megfelelően öltöznek fel. A legnagyobb mulatság →farsangvasárnap van. A „műsor” fő elemei: a partraszállás, melynek során a túlparti „Szigetből” - ahogyan a helybeliek mondják (s nem helytelenül elterjedt információ szerint →Kismohácsról, mely Mohács város déli, belterületi része) eveznek át ladikokon a busók. Jelmezes busófelvonulás a →Kóló térről a főtérre. Farsangi (télbúcsúztató) koporsó vízre bocsátása. Sötétedéskor az egybegyűltek elégetik a telet máglyagyújtással és a főtéren körtáncokat járnak.

A mohácsi sokácok messze földön ismert népszokása, a busójárás idejét a tavaszi napfordulót követő első holdtölte határozza meg. Régen Farsangvasárnap reggelétől Húshagyókedd estéjéig tartott a mulatság. A Farsang utolsó csütörtökjén a gyermekek öltöznek maskarába. A busójárás a más népek hiedelemvilágában is megtalálható télbúcsúztató, tavaszköszöntő, oltalmazó, termékenységet varázsló ünnepek családjába tartozik. Éppúgy rokonságot mutat a riói és a velencei karnevállal, mint az afrikai népek szokásaival. Mohácson a hagyomány eredetét a törökűzés legendájával is magyarázzák. A mondának – mely szerint a Mohács-szigeti mocsárvilágba menekült őslakos sokácok megelégelve a rabigát, ijesztő álarcokba öltözve, maguk készítette zajkeltő eszközökkel, az éj leple alatt csónakokkal átkelve a Dunán, kizavarták a törököket Mohácsról – aligha van történeti alapja. A város 1687-ben szabadult fel a török uralom alól, s a sokácság nagy arányú betelepítése csak mintegy tíz évvel ezután kezdődött meg. Minden bizonnyal a balkáni eredetű sokácok korábbi hazájukból hozták magukkal a szokást, mely aztán Mohácson formálódott tovább és nyerte el mai alakját. A népszokás megjelenéséről a XVIII. század végéről vannak az első adatok.

A busó öltözete régen is olyan volt, mint ma: szőrével kifordított rövid bunda, szalmával kitömött gatya, amelyre színes, gyapjúból kötött cifra harisnyát húztak, lábukon bocskort viseltek. A bundát az öv vagy marhakötél fogta össze derekukon, erre akasztották a marhakolompot. Kezükben az elmaradhatatlan kereplőt vagy a soktollú, fából összeállított buzogányt tartották. A leglényegesebb azonban, ami a busót busóvá teszi: a fűzfából faragott, hagyományosan állatvérrel festett birkabőrcsuklyás álarc.

Az így beöltözött busókat kísérik a jankelék, akiknek az a szerepe, hogy távol tartsák az utca népét, főleg a gyerekeket a busóktól. Hamuval, liszttel, ma már csak ronggyal vagy fűrészporral töltött zsákjukkal püfölik a csúfolódó gyerekhadat. A lefátyolozott arcú nőket és a lakodalmas viseletbe öltözött férfiakat, továbbá a karneváli jelmezű alakokat maskarának nevezik Mohácson.

Régen a tülkölő, kereplő, kolompot rázó és „bao-bao!”-t ordítozó busócsoportok tulajdonképpeni célja az volt, hogy házról-házra járva kifejezze jókívánságait, elvégezze varázslatait és részesüljön azokban az étel-ital adományokban, amiket sehol sem tagadtak meg tőlük.

Mára az idegenforgalom medrébe terelt népszokás sokat veszített az eredeti hagyományokból, ám látványosság szempontjából sokat nyert. A mai busójárás a régi népszokás központjában, a Kóló téren kezdődik. A beöltözött busók, jankelék, maskarák itt gyülekeznek, itt találkoznak a Dunán csónakokkal átkelt busók az ágyús, az ördögkerekes, a szekeres, a kürtös, a teknős és más busó csoportokkal. A régi elöltöltős busóágyú dörejére a különböző csoportok a főutcán át bevonulnak a város főterére, ahol szabad farsangolás kezdődik. Ezt követően a Duna-parton és a környező utcákban iszonyú zajt keltve ünneplik a farsangot. Szürkületkor visszatérnek a főtérre és a meggyújtott óriási máglya körül táncolnak, dévajkodnak az emberekkel. Ezzel ér véget a Farsangvasárnap. A mohácsiak azonban kedden is farsangolnak, amikor is az újabb főtéri máglyára helyezett, telet jelképező koporsó elégetésével és körültáncolásával búcsúznak a hideg évszaktól, s köszöntik a tavasz eljövetelét.

A Busó fűzfából   faragott maszkot viselő alak, akinek jellemző ruházata a bocskor, csizma, fehér vászongatya, a bundájával kifordított birkabőrderékban kötéllel vagy lánccal összekötve, melyre egy, vagy több kolomp van felaggatva, vállukon tarisznya.  Jellemző kellékei a kereplő, a buzogány, a hosszú fakürt. Gyakori a díszesenkifestett mosósulyok (praćak), a vízhordófa (obramenica), „famatyi” ésteknőben busó baba hordozása is. A „szép busók” a sokác népviseletbeöltözött, arcukat fátyollal eltakaró alakok.  Farsang idején a busók cselekedeteinek megítélése jellemző rituális kontextusban történik. Nem vonatkoznak rájuk a hétköznapokban megszokott morális szabályok. A térre, időre és cselekvésre sajátos, „felfüggesztett” állapot jellemző. A szerepnek nagy vonzereje van, hiszen az inkognitó és a maszk alatti „másik világ” egy sajátos tudatállapot, a transzformációmegélése is.

A busók többsége csoportokba tömörül, de minden évben vannak, akik spontán módon, egyedül, vagy kisebb alkalmi csoportosulásként csatlakoznak a felvonulókhoz. Az utóbbi években a felvonulásos, jelmezes, városias jellegű karneválra 500-600 fő öltözik busónak, akik 25-27 önállóan szerveződő, zárt csoportközösséget alkotva alakítják jellemző rítusaikat. 

A busócsoportok érintettsége is többszintű, hiszen vannak akik zenészek, táncosok, vagy maszkfaragók is, akik alkalmilag más csoportokkal is rituális kapcsolatba kerülnek. A busók alárendelikmagukat a csoportok belső szabályrendszerének, a csoportok pedig a közös cél, az ünnep létrehozásában és megélésében önmagukat„busótársadalomként” definiálják. Együtt, és demokratikusan alakítják évente rítusaikat, amely hagyományőrző, de mégis dinamikusan mozgó, változó, azt újratermelő, gazdagító folyamat.  A csoportok delegált vezetőjükön keresztül egyeztetnek a város vezetőivel, a szervezőkkel. Megegyeznek a valamennyi csoportot érintőeseményekről, tudnivalókról, megbeszélik és egyeztetik az egyes csoportokterveit, igyekeznek alkalmazkodni egymáshoz, és a turizmus elvárásaihoz, ugyanakkor folyamatosan kontrollálják, hogy ezek az elvárások nembefolyásolhatják a szokáshagyományukat. A programfüzetben kiadott események, a „busótársadalom”, és a csoportok saját belső működése, autonómiája közötti egyensúlyra törekszenek.  A csoportok egymás közti rivalizálása egyben folyamatos késztetést jelent a farsangi karneválon való színes és igényes megjelenésre.

Az egyes csoportok a közösségen belül is rendelkeznek sajátos szokáshagyománnyal, ami teljesen láthatatlan marad a külső szemlélő számára. Ilyen a csoportok összetétele, a csoporttagság lehetősége, módja, a tagok hierarchiája, motivációik, térhasználati szokásaik, beleértve a felkészülés időszakának hosszát és rendjét, a farsangi útvonalakat, az adott időszak rituális eseményeit, kiegészítő tárgyi kellékeit, attribútumait. Eltérőlehet a farsang időszakán kívüli kapcsolatrendszer működése is, amire azonban jellemző a folytonosság, az év közbeni találkozások, a következő farsangra való készülődés gyakorisága. Egyes csoportok olyan szorosköteléket alkotnak, hogy segítik egymást építkezésben, közösen vágnakdisznót, együtt nyaralnak. Mások is rendszeresen találkoznak, közös főzések, beszélgetések alatt készülnek a következő farsangra. Számon tartják egymást! 

A csoporthoz tartozás önkéntes, ami természetesen nem jelenti azt, hogy „idegenként” is beléphet valaki.  A csoportösszetételt választott, illetve beleszületett kapcsolatok alakítják. A gyökerek lehetnek családi, rokoni, baráti, szomszédsági, más közös tevékenységhez (sport, munka, tanulás) kötődő szálak, tehát jellemzően nem alkalmi a kapcsolatuk. Bármikor kiléphetnek, (kikerülhetnek) azonban a csoporthoz tartozva elfogadják azadott csoport szabályait, szokásvilágát. A tagság nemzetiségi összetételetekintetében lehet sokác, vegyes nemzetiségű, és van olyan is ahol nincssokác származású tag.  A nemek aránya is jellemző. Döntő többségébe nemengednek nőket, szerintük ez egyértelműen férfi szerep. Néhány csoportbanelőfordul, hogy nők is „játsszák”, de ha egy nő busónak öltözik, elvárják tőle, hogy ne derüljön ki, vagyis úgy kell viselkednie, mint egy férfinak. Jellemzőbb a „szép busó” csatlakozása, azonban ekkor előfordulhat a nemek ruhacseréje.  A szervezés és kapcsolattartás érdekében a csoportok többségének neve, vezetője (tagsága) ismert. A csoport létszáma 10-70 is lehet.

Elnevezésük tükrözheti jellemző attribútumukat, amellyel megkülönböztetik magukat a többiektől, például: Ágyús, Ördögkerekes, Kürtös, Bödönhajós, Kecskeszarvas, Botos. Utalhat jellemző cselekvésre, eseményre: Nagy Durranás (szintén ágyús csoport), Dunai átkelés. A sokác identitással, vagy kötődéssel összefüggő elnevezések: Mohácsi Sokáckör, Búso Club(nevükben a „búso”-t szándékosan a szokottól eltérően írják), Poklade, Mladi Momci, Stari Momci, Danica Zvezda. A szokás eredetmondájávalkapcsolatos a Télűzők, Törökverők elnevezés. A csoport vezetőjérőlelnevezett a Marosa és Vidák, illetve játékos, humoros névadás a Busulók, Boros-kóló, Buba Mara, a Futottak még stb... 

Valamennyi csoportban van egy minden tag által tisztelt vezető egyéniség. Lehet a rangidős, lehet hozzáértésben kiemelkedő, vagy kreatív személy.

A busójárás hagyományának fontos eleme a busókhoz kapcsolódó tárgyak készítése. A hagyományos kézművesség több formában is jelen van. A korábbi hagyományokhoz hasonlóan a busók egy része ma is saját maga faragja maszkját, amit az élő rítusban használ. Előfordul, hogy többet is farag, és azokat évről évre cserélgeti, hogy megőrizze inkognitóját. Egyesek busótársaik számára is faragnak. Közülük több olyan tehetséges specialista került ki, akik kiállításokon, és vásárokon is megjelennek maszkjaikkal. Néhány csoportban kialakult gyakorlat, hogy (általában a vezető busó) „stílusát” követve faragnak, vagy ő maga faragja a csoport többségének maszkját. Így egyes csoportok a maszkok jellemző jegyei alapján is beazonosíthatóak. A kevésbé ügyesek vásárolják (kapják) a maszkjukat. Mohácson többen kézműves mesterségként is foglalkoznak álarcfaragással. Az 1970-es évektől három jelentős mestere is volt e kézműves tevékenységnek. Kalkán Mátyás a Népművészet Mestereként szakkör keretében tanított. Englert Antal maszkfaragó Népi Iparművész is az ő tanítványa volt. Ma már tőle is tanulhatnak a fiatalok: pl. Udvardi Krisztián, Rosta Endre (maszkfaragó Népi Iparművész), Prókai György (maszkfaragó Népi Iparművész). Késity György egykori múzeumi restaurátor, és a pár éve elhunyt mester, Kunovszky János is sokaknak adta át tudását. Aktív faragók még: Ifj. Kunovszky János, Élő József (maszkfaragó Népi Iparművész), Reiter József, Antal Zoltán, Antal Alex, Gagyi Zoltán (maszkfaragó Népi Iparművész), Hafner Miklós, Baráth Gábor, Kulutácz Mátyás, Sas Tibor. Annak ellenére, hogy a maszkok nagyon változatosak, és magukon viselik készítőjük egyéniségét, stílusát mégis stabilan őrzik a mohácsi jellegüket, ezzel is továbbörökítve, védelmezve a hagyományt. Egymás munkáit számon tartják, minősítik, kritizálják, és elismerik.

Busójárás vasárnap délután először a sziget oldali busók kelnek át a Dunán, őket a "Sokác-révben" várják be, majd együtt mennek a Kóló téri gyülekezőhelyre. A felvonulás a város főteréig tart, ahol különböző néptánc csoportok mutatják be műsorukat. Egy-egy busócsoportnak zenekari kísérete is van ez általában tamburazenekar. A mohácsi népzenészeken, együtteseken kívül jelen van ezen az ünnepen szinte minden hazai neves délszláv népzenei együttes, valamint a határon túlról Horvátországból is jönnek zenészek. Az este fő eseményei: a máglyagyújtás a Széchenyi téren és az esti sokác-bál. 

A busójárás utolsó napja húshagyó keddre, azaz farsang utolsó napjára esik. Ez az a nap, amely leginkább megőrizte a hagyományt, ezzel hozzájárulva az itt élő emberek identitás tudatának erősítéséhez. A busók ezen a napon a telet és farsangot jelképező koporsót visznek végig a belvároson és nagy zajongás, vidám ünneplés közben a város teljes lakosságának vidám kíséretével a Széchenyi téren elégetik azt. Ez a farsangtemetés."

[Forrás: Mohácsi Busójárás]

» Vallásfilozófia - Téli Napforduló
» Vallásfilozófia - Vízkereszt
» Vallásfilozófia - Húsvét

» VALLÁSFILOZÓFIA E-Könyvtár

Kérlek támogasd a Vallásfilozófia Könyvtárat!
(Please support the Religion Library!)

A TE támogatásodra is szükség van!
(YOUR support keeps this site running. Thank you!)

anthropology | buddhism | hinduism | taoism | hermetics | thelemagick | philosophy | religion | spiritualism | poetry | parapsychology | medicine | transhumanism | ufology

Last updated: 24-10-2024

privacy policy | terms of service