"Verum est, certum et verissimum, quod est, superius naturam habet inferioram et ascendens naturam descendentis."

[« vissza ]	[ » Spirituális Ezotéria Könyvtár « ]	[ előre »]

Tarr Bence László

Küklosz Anankész
A Sors Kereke

- Wheel of Fortune -

2007.

A csillagok járása szerint ebben a hónapban kezdődik az új év, és tudjuk nem-tudjuk, a tavaszi napforduló csillagkapuján átutazó Kos csillagképbe belépő napbárkával, lelkünk is új horizont felé veszi az irányt. Vizes lelkületünk fokozatosan felszárítja az újra fellángoló kardinális tüzes hevület, és a kozmikus késztetés parancsszavára, rügyet bontunk mi is, hogy ölünkbe fogadjuk a megújuló természetet.

Minden időszámítás alapja a Nap égi vándorútja. A Nap, amely függetlenül attól, hogy világképeink tükrében szűnni nem akaró, fáradhatatlan mozgásban vagy éppen rezdületlen mozdulatlanságban időzik, mindig is a mi földi világunk alapja maradt. Felkelő, delelő, lenyugvó, és láthatatlan ‘holt’ aspektusával az ember életútjának örök és változatlan ősképe. Születés, virágbontás, leépülés, és tetszhalál. Minden ember a Nap útját járja, hiszen ez a Föld a Nap világa, ahol minden egyes élőlény életét a Nap erejének köszönheti. A fényéből épülnek fel az elemek, a vegyületek, a szerves anyagok, a sejtek, a sejtközösségek, a szervezetek, a szervrendszerek, és megannyi élő lény furcsa összhangjaként maga az ‘ember’ is. Nem véletlen talán, hogy a gyönyörűséges magyar nyelvben, az emberi élet időmértékének legelemibb része pontosan ennek az örök forrásnak a nevét viseli. Hiszen egyetlen nap lejátszódik a teljes misztérium, a felkelés, cselekvés, lepihenés, és elalvás drámajátékában. Így valójában minden nap örök nyugovóra térünk a Nappal együtt mi is, hogy a következő ébredéssel új Nap virradjon ránk.

A látszólagos örök értetlenségért, megint csak a Káli Júgát okolhatnánk, hogy az archaikus ember ciklikus világfelfogását miért váltotta fel az a sekélyes unilineáris, egyvonalú időszemlélet, amelyben az emberi élet, mint egy kifeszített húrként a bizonytalan kezdet és a végképp bizonytalan vég között rezeg öntudatlanul. Hiszen a modern ember nem tudja honnan jött erre a világra, és azt sem tudja hová megy ezután, ha élete vándorútját befejezte. Látását valamiféle tompa homály zavarja, és leginkább ködbevesző tekintettel bámul bele a látszólagos idő végtelennek tűnő hosszú alagútjába, hátha pislákol a végén valamiféle világosság.

Pedig ha saját életének minden napjával bátran szemébe nézne, tudhatná, hogy nincs alagút, nincs kezdet, mint ahogy nincsen vég sem. Az idő mozdulatlanul áll. Végérvényesen a jelen pillanatba merevedve. Dermedt egymásutániságában a lélek, különféle állapotaiban csak önmagát éli meg, és a léthelyzetek váltakozásaiban bekövetkező látszólagos változás az, ami azt a képzetet teremti bennünk, hogy az idő változik. Pedig csak mi magunk változunk. Annak ellenére, hogy ez a változás a legtöbb ember esetében olyan felszínes és apró, hogy szinte változatlanságnak tűnik, és csak ‘sok’ idő elteltével válik valóban láthatóvá.

Az ember mindig úgy érzi, hogy az idő rabságában él, és ez a kérlelhetetlen idő, mint egyfajta örökkön pörgő-forgó kerék egyre csak tekeri magára életünk fonalát, míg el nem fogy végleg. A sors kerekét forgató párkák pedig időtlen vénségükben, nagyot kacagnak mikor életünk fonala megszakad, hisz a képzelt véget csak mi gondoljuk, míg ők tudják jól, hogy a mozigépész már fűzi is be új életünk következő filmszalagját. A ‘sors kereke’, küklosz anankész,így nevezték az időt az ókori görögök. Amely látszólagos végtelen forgásával napról-napra hajt minket szekerén, hogy sorsunkat elkerülni ne tudjuk. És az Idő (le)forgása sorsunkat hozza elénk, amely elől elbújnunk nem lehet. Érdekes, hogy a tibeti hitvilág sorskerekét, a bhávacsakrát tartó gonosz démon Jáma, csakúgy időistenség is, ki a különböző létformák világait őrzi, hogy azok határait saját sorsát be nem teljesítve ne léphesse át senki. És a bűvös kör, amely a hat létbirodalom határait őrzi maga az Idő, amelynek makulátlan tükrébe nézünk halálunk óráján. Legalább is a tibeti halottaskönyv szerint, mely szerint az élet köztes létéből kilépve, túlvilági utazásunk végső állomásán Sindzse tükrében pillantjuk meg életünk tanulságát, sorsunk értelmét, és valódi önmagunk.

De amíg ez a szembesülés be nem következik, úgy éljük meg életünket, mint ami végtelen ismétlődő ritmusában, nap-nap után egyre csak kifolyik kezünk közül. A szüntelen körforgást, a véget-nem-érő zűrzavart, a folytonos létesülést, mint kizökkent állapotot a létforgatag, a szamszára kifejezés adja vissza a legáthatóbban. A legtöbb ember, sorsának szorításában, a napról napra rátaláló küszködés markában vergődik. Egy egész életen át. Sőt az ind hagyomány felfogása szerint, életek végtelen sorozatán át, aminek soha sincs vége, mint hogy kezdete se volt soha. Az emberi életek véget nem érő sorozata egyszerre nyúlik a kiismerhetetlen múlt és a beláthatatlan jövő emberfeletti távlataiba. És amíg az ember fel nem ismeri valódi önmagát, amíg fel nem ébred esztelen álmából, addig az örök körforgás rabja marad. Ha szelleme ráeszmél önnönmagára, ellobban a végtelen ábránd, ezért nevezik a buddhista tanítás nyelvén az örök körfogásból való megszabadulást nirvánának, ellobbanásnak.

Aki kellő éberséggel rendelkezik előbb utóbb ráeszmél, hogy a múlt és a jövő, minden előző és következő életünkkel együtt, a jelen pillanatból pattan ki. A jelen pillanat karmikus hatásai, tetteink ide-oda és vissza-ható következményei, beborítják a tisztultan kitárult tér tereit, hogy betöltsék azt (élet)időnkkel. Az életre keltett valóság pedig hűen tükrözi tudati elvárásaink, és megteremti életeink végtelen sorát, hogy jobban magunkra ismerhessünk miközben látszólag végigjárjuk ezek történéseit. Ahogy a Nap felkel, úgy ébredünk rá mi is egyik-egyik életünkre: először csak pirkadni látszik, lassan dereng fel számunkra a magunkra-ismerés, majd mikor már világosan véljük látni önmagunk, teljes erővel vetjük bele magunk az élet sűrűjébe, csak hogy a leszálló esti félhomályban újra bizonytalan látásunk fénye mellett találgassuk a sok árnyékcsodát. Majd a halál álmába feledkezve letesszük lelkünk terheit, hogy újabb napvilágra ébredve, máskor, máshol, másban éljük meg önmagunk.

Most, hogy a Nap égi utazása új ciklusába kezd, akaratlanul mi is új életet kezdünk. Mint hogy új életre ébredünk minden nap. Mégis a legtöbb ember képtelennek látszik újat kezdeni vele, újra kezdeni Életét. Mert életéhez sorsa köti, s mert jelenéhez sorsát rendeli. És az irdatlan sorsfonál behálózza létét, hogy csak életét leélve, sorsát beteljesítve feddje fel értelmét. Életünk titkát az Idő őrzi. S hogy megfejtsük e titkot, végigjátsszuk sorsunk. Sorsok ezreit, százezreit, millióit, míg fel nem ébredünk e végtelen folyam sodrásából, be nem teljesítjük a Sorsot. Sorsa pedig minden embernek az, hogy ráeszméljen Önmagára.

Ha ez bekövetkezik, a Sors Kereke elakad, és az élet mint elnyűtt gúnya lefoszlik a lélekről. Az Idő béklyója porba hullik időtlen kezeinkről, és a végső eszmélésben kitárulkozó Valóság minden ideje, nyitott könyvként hever lábainknál. Felismerésünket beragyogja a Világ világossága, és minden létbirodalom egyszerre tölti ki tiszta tudatunk. És tudjuk, amit most is érzünk mindnyájan: hogy nincs kezdete és nincs vége sem az örök körforgásnak, nincs elhagyás és nincs visszatérés, nincs elindulás és nincs megérkezés, mert sohasem hagytuk el valódi otthonunk, csak az élet álmát alusszuk békén csendesen mindannyian.

» Ezotéria - Szerencse Teszt
» Ezotéria - Szerencse - Fortuna Imperatrix Mundi
» Ezotéria - Egyéni sors - kollektív végzet
» Ezotéria - Karma - Ki mint vet, úgy arat