2007.
„Akinek nincs sérülés a kezén, megfoghatja a mérget,
mert a méreg nem árt annak akinek a bőre ép.
A bűn éppígy nem árt a bűntelennek.”
[Dhammapada 124.]
Mi az ember bűne? Mi az ami miatt átkozott? Miért kell születése első pillanatától kezdve, az örök kárhozat rémképével viaskodnia? Miért érzi maga az emberiség, tértől és időtől függetlenül, hogy valami vele-született teher nehezedik vállára, aminek sem okát, sem eredetét nem ismeri? Valóban velünk született ez az egyetemes lelki-ismeret furdalás, vagy csak az egyén egyesül valamilyen kollektív bűnhődés-vággyal, hogy értelmet és magyarázatot találjon mindazokra a nehézségekre, amelyekkel életútja során találkozik?
A szellemi ébredéshez vezető úton, a bűnnel elkerülhetetlen módon találkozni kell. Kikerülhetetlen kapuőrzőként ott várakozik megannyi kísértés álruhájában, hogy a végső menedék iránt vágyakozó lélek, önmaga tükrébe nézve, végleg farkasszemet nézzen a bűnösség gondolatával. Ha tágra nyitott szemei csak egy pillanatra is megrezzennek, ha pillái csak egyetlen rebbenéssel is, de elhomályosítják az isteni öntudat ragyogó fényét, a bűn maga alá temeti a felkészületlent. És az Ön-tudat helyén megszületik a Bűn-tudat. És a bűntudattal a bűnhődés vágya is, ami megannyi készséges formába öntve, csalóka rémdrámát teremt a bűnhődni vágyó lelkek elé. A folyamatosan áhított rémdrámák színtere pedig maga a bukott létállapotba merevedett Föld, ahol a megannyi eltévedt, megtévesztett tudatú ember teremti magának a poklok poklát, az elveszett paradicsom földjét.
A Biblia tanítása a bűnbeesésről
Ha a nyugati kultúra spirituális magvát jelentő zsidó-keresztény hagyomány erre vonatkozó tanítását vesszük figyelembe, Mózes első könyvében azt találjuk, hogy az ember bűnbe esése párhuzamba hozható a jó és rossz tudásának megszerzésével, ami a bibliai tanítás szerint az egyedül az istenek birtoka: „Lám az ember olyan lett, mint egy közülünk, ismer jót és rosszat.” (Ter 3.22). Bűnössége azonban nem a bölcsesség, az isteni tudás megszerzésében rejlik, hanem az Isten és ember között eredendően fennálló egyesség felrúgásában, az isteni Rend és Törvény áthágásában. Hiszen a teremtő egyetlen törvényt adott a paradicsomi embernek: „A kert minden fájáról ehetsz. De a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla meghalsz.” (Ter 2.16)
Ezért van, hogy a nyugati kereszténység a ’bűnt’ egyfajta szerződésszegésnek tekinti, amely minden esetben valamilyen isteni eredetű törvény áthágására irányul. De mi a Törvény, mi az az eredendő isteni Rend, amelyet az ember teremtését követően azonnal megtagad? Mit jelent a tiltott gyümölcsöt leszakítani? A biblikus allegória egyértelmű magyarázatot ad: „Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott.” (Ter 1.31), azaz Isten egész teremtése, az egész világegyetem minden egyes alkotóelemével Jó. A rossz, nem része Isten teremtésének. És ahogy Szent Ágoston tanítja, a világban megjelenő rossz, pusztán a jóság hiánya. A rossz nem bír önálló léttel, sem lét-jogosultsággal. Ezáltal a teremtett ember is alapvetően bűntelen és jó. Eredendően nem is tudja, nem is ismeri a rosszat.
Isten Törvénye, pedig egyértelmű: a kert minden fájáról ehetsz - azaz minden teremtett dolgot megismerhetsz, de a rosszat ne akard megismerni. Ahogy megismered, ugyanis úrrá lesz rajtad, megrontja természeted, és végső soron a halálba kerget. Akarva-akaratlanul, az ember azonban mindentudóvá lett. Leszakítva a tiltott gyümölcsöt megízlelte a rosszat, tudata kinyílt a rossz megismerése felé, tudásban egyenlővé válva magukkal az istenekkel.
|
|
A teremtő Isten azonban felismerte az ebben rejlő veszélyt, és hogy a teremtett ember, akit Isten önmaga képmására teremtett (Ter 1.27), megrontott lelkével ne uralkodhasson korlátlan hatalmával a teremtett világ felett, lealacsonyítja az anyag birodalmába. „Az Úristen pedig bőrből ruhát készített az embernek és felöltöztette őket.” (Ter 3.20), azaz testbe zárta isteni lelkük, majd elűzte őket a paradicsomi kertből, hogy a Földet műveljék, nehogy vegyenek az élet fájáról is és örökké éljenek. Az ember eredendő természetét hátrahagyva, a rossz tudásának birtokában érkezett a Földre, hogy ott új természete szerint építsen magának otthont. A Teremtés könyvéből tudjuk, hogy a vízözön előtti emberiség, a rossz tudásának birtokában, Káin és Szet leszármazottaiként bűnt-bűnre halmozva a teljes erkölcsi romlásra jut, amelyre az egyetlen lehetséges megoldás, a teljes genocídium: a megrontott természetű emberiség teljes pusztulása. Az egyetlen igaz ember Noé, akivel Isten új szövetséget köt, és akivel a világ új Rendje következik el. Míg vízözön előtti rendben az emberek 800-900 évig éltek, a vízözönt követő korban Isten rendelése szerint „Életkora csak 120 év legyen.” (Ter 6.3), hogy a rossz birtokában csak kevesebb kárt tehessen.
Az új Rend
A bibliai teremtésmítosz értelmében, teremtésénél fogva minden ember eredendően bűntelen. Minden egyes ember aki erre a Földre érkezik, azért kerül ide, mert szabad akaratában úgy dönt, hogy meg akarja ismerni a rosszat, és ezáltal azt, hogy milyen – Pál apostol szavaival élve – az isteni „Törvényen kívül élni”. Milyen elveszteni eredendő isteni természetünket, a mindentudás, a mindenhatóság, a halhatatlanság állapotát, hogy a tudatlanság, az elszigeteltség, és a halál birodalmában tegyük próbára önmagunk. Az eredendően bűntelen lélek magára veszi a ’bűnt’, a rossz tudását, hogy megannyi fájdalmas alakban megismerve azt, megválthassa az emberi természetet ettől a ’bűnösségtől’, a rossz akarásától. A rosszra-vágyástól. Krisztus példája éppen ez: teljesen emberré válva, magára veszi az ember összes lehetséges rossz-akarását, ’bűnét’, csak, hogy a legnagyobb kínhalál markában adhasson szeretetteljes feloldozást gyilkosainak, akik valóban nem tudják, hogy mit cselekszenek. Éber tudatosságában soha nem felejti, hogy az Atya és Ő egylényegűek, hogy ő valójában romolhatatlan bűntelen lélek, akit nem szennyezhet be a földi jövés-menés egyetlen porszeme sem. Isteni Ön-tudatát egyetlen pillanatra sem szennyezi be a Bűn-tudat. Pillája egy pillanatra sem rebben, és farkasszemet nézve a kísértő halállal, kétrét tárja a poklok kapuját, hogy példáját követve minden érző lélek általa magára ismerhessen.
A lélekben bűnös ember legnagyobb büntetése ezzel szemben pedig a Halál: az az illúzió, hogy lehetséges a halálos bűnbe esés, a végső kárhozat, a megsemmisülés. Azok számára, akik a bűn és a bűnösség gondolatát sziklaszilárd képzetté keményítik lelkükben, akik gondolatvilága e köré szilárdul, a bűn megtestesül, és a valóság mezején valamilyen büntetésként megjelenik. A büntetés és az elkövetett ’bűn’ közötti pszichológiai kapcsolatot pedig a magát bűnösnek érző megerősíti, és ha a büntetés nem áll arányában az elkövetett képzelt bűnnel, a lélek nem talál feloldozást. A feloldatlan ’bűnök’ súlya pedig egyre nagyobb erővel húzza a lelket a mélység felé, csakhogy a feloldatlan bűnösség állapotában elnyerje végső büntetését: a halált. A halált, amely épphogy nem büntetés, hanem a lélek feloldozása minden felhalmozott teher alól: hogy mindenki tiszta lappal folytathassa vándorlását, míg ráébredve makulátlan igaz természetére, tékozló fiúként haza nem térhet, valódi otthonába.
A katarzisz – a lélek megtisztulása
Az ember lehetséges legnagyobb bűne – ahogy Hermész Triszmegisztosz fogalmaz egy helyütt – Istent nem ismerni, azaz az ember halhatatlan isteni természetét nem ismerve, azt gondolni, hogy az ember puszta test, amelynek halálával maga az ember is elpusztul. Krisztus feltámadása, Buddha győzelme Mára és a halál illúziója felett mind abba az irányba mutat, hogy ha az ember felismeri magában eredendő bűntelen természetét, a gonosznak, a hamis kísértőnek nincs uralma felette. A bűnösség kollektív téveszméjét hátrahagyva, a rossz-akarást, a rossz megismerésére, és a folyamatos különbségtevésre, a hamis megkülönböztetésre irányuló hajlamot levetkőzve, az ember lelki szemeit felemelheti az égre, eredeti otthonára, hogy visszatérhessen a mennyei birodalom paradicsomi állapotába, ahol nincs bűn és megbocsátás, csak végtelen öröm és semmi fájdalom.
Ehhez egyetlen út vezet: Szilárdan és félelem nélkül tudni azt, hogy minden ember Istennel egylényegű, s hogy minden ember hazafelé tart biztosan.
„Ha tehát nem teszed magad egyenlővé Istennel, nem érzékelheted Istent, mert csak a hasonló ismeri fel a hasonlót. Szánd rá magad a minden anyagitól való megtisztulásra, és növekedj ahhoz hasonlóvá kiterjedésben, minek nagysága minden mérték felett áll; emelkedj túl az időn, s válj öröklétűvé, így fogod Istent megtapasztalni! /…/ Ha viszont bezárod lelkedet a testbe, és lealacsonyítod magad, mondván „nem tudok semmit, nem tehetek semmit; félek a földtől és a tengertől, nem emelkedhetek a mennyekig; nem ismerem azt sem, ami voltam, ahogyan azt sem, ami leszek”, akkor mi dolgod lenne Istennel? Gondolatod semmi szépet és jót nem képes felfogni ha a testedhez ragaszkodsz, s a bűn benned él. Mert a bűnöknek tetőfoka Istent nem ismerni; míg az Isten felöli tudás képessége, a kívánság és remény a vele való megismerkedésre: ez az az út, mely egyenesen a jóhoz vezet, s könnyű ez úton utazni.”
Az Értelem beszéde Hermészhez című hermetikus irat
» Ezotéria - A kölcsönös függés világa
» Ezotéria - Örök lázadók: a szabadság vándorai
» Ezotéria - Agresszió - A Szükséges Rossz
