"Verum est, certum et verissimum, quod est, superius naturam habet inferioram et ascendens naturam descendentis."

[« vissza ]	[ » Spirituális Ezotéria Könyvtár « ]	[ előre »]

Tarr Bence László

A Bennünk dúló Vihar

- The Storm Within -

2006.

„Ha csöndet tud parancsolni ezeknek az elemeknek, és azonnal békét teremt, egy ujjal se nyúlunk a kötelekhez; éljen a hatalmával: ha nem képes rá, köszönje meg, hogy eddig is élt és készüljön föl a kabinjában a szerencsétlenségre, ha az jön el.”

[William Shakespeare: A Vihar I./1.]

A feltámadó lenge fuvallat először arcunkat vonja gyenge pírba. A hirtelen felfokozódó forró szélroham egyre lázasabban tüzeli orcánk, míg a mélységes mélyben, a gyomrunk táján érezzük, hogy egyre erősödik a feltámadó a szél. Felhők gyülekeznek. Ráncolt homlokunk barázdáit egyre szűkebbre vonjuk, s míg a kezdetben alig érezhető az enyhe remegés, az erőre kapó szélvész váratlan gyorsasággal, menthetetlenül maga alá gyűri akaratunk és kezünket ökölbe csavarja a kényszerű forgószél. Még tétován pereg-forog láthatatlan tengelye körül, nem tudván hol és mire csapjon le. Üres szeme mozdulatlan bámul maga elé, mintha maga sem hinné a hirtelen jött felindulást. Majd teljes váratlansággal az egymásnak feszülő őserők, harsogó rohammal egymásnak rontanak, s a kirobbanó csatában mennydörgő morajlás jelzi a villámok érkeztét. A szánkat elhagyó szavak indulata, a fékezhetetlen őserő kirobbanó erejével sodorja el mindazt mi útjába áll, s a cikázó villámok zápora lángra lobbantja körülöttünk a világot. S az indulattá lett ember ilyenkor, égi pályájáról kibillentve, fékevesztett Ixionként felperzseli a földet. S ha meg nem állítja Zeusz erősebb villámcsapása, bizony maga is a lángok martalékává lesz, amelyeket napszekere villámai vetettek.

Ismerős a kép? Ki ne élte volna már meg ezt a fékevesztett vihart? A viharok legnagyobbikát. Azt a vihart, amely nem a látszólagos külvilág égi seregei és a mindent eltűrő föld között zajlik, hanem azt, amely belső világunk égi mezeje és földi tornáca között zendül. Ha a mi lelkünkben támad ilyen égindulás, a pusztító szélvész – pontosan úgy, mint amikor a végtelen óceánon támadt hurrikán partot érve végre, teljes dühével nekilát szétmorzsolni mindent és mindenkit ki útjába kerül, – kíméletlen vaksággal dönti romba mindazt, amit fáradságos és hosszú munkával felépítettünk. A bennünk dúló szabadjára lett erők ilyenkor láttatják csak igaz erejüket, s ilyenkor érthetjük meg, miért is gondolták őseink, hogy a teremtő istenek mind a Vihar istenei.

És honnan ez a megállíthatatlan erő? Mi okozza ezt a fékevesztett robbanást? A mitikus világlátás nyelvén szólva: a viharban egymásnak feszülő Ég és Föld ősprincípiumai a teremtői aspektus két arculatát, a férfiúi celesztiális égerőt, és a női terrénikus nőerőt szabadítják fel, hogy a féktelenül felszabaduló erőkitörésben megnyilvánulhasson az isteninek tekintett villám, amely a világteremtés eszköze. Egy altaji változat szerint az égi villámbika csap össze a földi kőbikával, s szibériai hiedelmünk szerint ezt, a villám okozta tüzet, csak tej olthatja lévén, hogy a tej táltoseledel. Az égi villám elsősorban az isteni felsőbb erők figyelmeztető jele; valamiféle büntetőeszköz, amelyet az istennyila kifejezés érzékeltet jól, valamint a lándzsa, korbács, balta vagy kalapács elnevezések is. Zeusz villámai vagy Thor isten pörölye lesújt mindazokra, akik az isteni rendet nem tisztelik – ezért is mondja a cigány népnyelv, hogy a devla rúgjon beléd. Ilyenkor valójában nem az ördögöt, hanem a dévákat, az isteneket emlegetik, akik villám-ostoraikkal igazságot tesznek a világ rendje felett.

Ezért van, hogy a mítoszok nyelvén a villám egyben az isteni életszikra is, amely a mennydörgést követő mennykő alakjában a Földanyába hatoló égistent, és kilövellő égi magját jelöli. Ilyen termékenyítő erő maga az égből aláhulló eső is (Zeusz aranyeső képében termékenyíti meg Danaét), és ugyanígy termékenyítő erő maga az égi tűz, a teremtő láng is. A héber hagyomány Istene tűzben jelenik meg, és lángnyelven vési a törvény táblájába törvényeit, míg a sziklába maró lángnyelvek táncából eredeztetik magát a héber írást. Ezért is van, hogy a héber nyelv az égi fényességre és a pusztító villámlásra ugyanazt a kifejezést használja. Továbbá az is közismert, hogy a szövetség ládájába helyezett mózesi kőtáblák továbbra is villámokat szórnak az arra nem méltókra, halálra sújtva a méltatlanokat. S míg a villámlás számtalan hagyományban az égre írt isteni üzenet, mint például a majáknál, nemcsak a villám, a mennydörgés is Isten szava mindenütt.

Mit kell, hogy jelentsen hát számunkra, mikor bennünk emelkedik szólásra ez az erő? Mikor fékezhetetlenül tör elő, hogy olyan dolgokat mondasson ki velünk, amelyeket ’józan’ fejjel sosem mondanánk? Pusztán pusztító vihar-e vagy netán az emelkedettebb szellem megnyilatkozása? S mit jelent a szellem birodalmában a fronthatás?

„Valóságos, hazugság nélkül való, biztos és kétségkívül Igaz, hogy ami Lent van, ugyanolyan, mint ami Fent van, és ami Fent van ugyanolyan, mint ami Lent van, hogy az Egyetlen Csodáját beteljesítsék.”

S ha ez a Hermész Triszmegisztoszi bölcsesség idő- és időjárás-biztosnak bizonyult, induljunk ki ebből az alapigazságból! Noha mindenki tudni véli mi az a fronthatás, valójában kevesen tudják egészen pontosan mi is az – ezért is egy kis emlékeztető: A meteorológiai frontok gyakorlatilag olyan keskeny időjárási zónákat takarnak, ahol az időjárás-változás alkalmával az összes, vagy legalábbis egyszerre sok meteorológiai tényező változik meg, mégpedig nagyon rövid idő alatt. Ilyenkor a különböző eredetű légtömegek csak igen kis mértékben keverednek egymással, azaz egy keskeny zónában ugrásszerűen változnak meg a meteorológiai elemek. A légtömegek hőmérsékletváltozásai alapján pedig háromféle frontot különíthetünk el: a hideg, meleg és az okklúziós frontot. Az első kettő leggyakrabban esőzéssel jár, míg a harmadik erős szelet hoz. Mindháromra igaz azonban a légtömegek hirtelen hőmérséklet- és nyomás-változása. És ha ez így van Fent, nézzük meg Bent is:

Az emberben zajló intenzív lelki folyamatok lezajlására általában időt hagyunk, hiszen mindig azt mondogatjuk: ’Hagyj most egy kis időt nekem!’, ’Várj! Ehhez le kell, hogy üljek!’, stb. Vannak azonban váratlan helyzetek, amikor a külső események olyan gyorsasággal esnek meg velünk, hogy nem jut elegendő idő számunkra, hogy a lelkünkben felgyülemlő érzelmek, indulatok, érzetek, a maguk megszokott ritmusa szerint egyenlítődjenek ki. Pontosan az történik, mint az egek világában: egyszerre túl sok tényező változik meg, és mégpedig nagyon rövid idő alatt. Túl gyorsan ahhoz, hogy utolérhessük magát a folyamatot, nem jut rá idő, hogy az egyes elemek egymással elkeveredve kiegyenlítsék a bennünk feszülő belső nyomást, és így robban, bennünk a felgyülemlett feszültség. És pontosan úgy mint a külvilágban vagy magunk is sírással, egyfajta esőzéssel enyhítjük a nyomást, vagy pusztító szélvészként rárontunk a világra, hogy a bennünket is elsöprő viharban kiadjuk leheletünk.

Mindezzel együtt általában helyre is áll a Rend. A vihar elvonul, az elemek elcsitulnak, és a kiüresedett lélek csendjében, az ismét magára-ismerő ember nagy bölcsen gubbasztva próbálja értelmével megragadni, hogy mi is történt. Még az indulat lágyan ringatja, enyhe remegésével csendben távozik a morajlás, és valóban úgy érzi, mintha villám csapta volna. Értetlenül maga elé bámul, pislogva csodálkozik egy-perccel-ezelőtti önmagán, és nem érti mi ragadta úgy el, hogy feledve mindent és mindeneket önmagán kívüli állapotban, vésszé változtatta önmaga világát.

Ha már erőre kapott, a bennünk dúló Vihart megállítani nem lehet, bárhogy is próbáljuk, ezért a legtöbb, amit tehetünk, hogy szépen csendben megvárjuk elvonulását, vagy ha máshogyan nem bírunk vele, lakatlan helyre vonulunk, hogy a pusztába kiáltó szó meg ne sértse mások világát.

És talán itt rejtezik a titok. A Tanulság. A bennünk dúló viharok igaz értelme. Mikor ordító szólásra emelkedik bennünk az isteni őserő, képtelenek vagyunk útját állni! Ellentmondást nem tűrő hangon megállj-t parancsol az itt és mostban – a netovább isteni lángnyelvén! Hirtelen támadó fénycsóvája, figyelmeztető ostornyelvén nagyot csap, s pörölyével kiveri szívünkből a mérget. Isteni szigorával rendet teremt bensőnkben, s noha fájdalmasnak, vagy gyakran erőszakosnak tűnik ez a fajta rendteremtés, végső soron termékeny békesség a gyümölcse. Olyan erő ez, amely a legerőteljesebb szavával int rendre minket, hogy tudjuk, valami feszít bennünket legbelül. Valami, ami legbensőbb lényünket érinti, ami mindennél fontosabb, hogy rendbe álljon.

Ezért van, hogy mikor támad a vihar, a bölcs ember némán elhallgat és csak befelé tekint… Fürkésző tekintete belső egének zivatarfelhőit kémleli, hogy meglássa mi szüli az esztelen nyomást, ami kitörni készül. S ha képes megpillantani a közeledő frontot, már boldog szívvel tudja, hogy készülődik a világosságot hozó tisztító Vihar.

» Ezotéria - Agresszió - A Szükséges Rossz
» Ezotéria - Örök lázadók: a szabadság vándorai
» Ezotéria - Bűnös Bűntelenség