"Verum est, certum et verissimum, quod est, superius naturam habet inferioram et ascendens naturam descendentis."

                         

         
 

[« vissza ]

[ » Spirituális Ezotéria Könyvtár « ]
» keret nélkül «

[ előre » ]

Tarr Bence László

A kölcsönös függés világa

- World of Interdependence -

2006.


Ébredésem után, lépteim minden reggel elsőként a kávéfőzőhöz vezetnek engem. Ilyenkor még nem vagyok magamnál, öntudatlan visznek a lábaim, míg szellemem még a kispárnájába túrja arcát, lelkem valahol álmaim világában hancúrozik. Kezem ösztönösen nyúl a kapcsoló felé (este már előre bekészítettem a kávét), és csak akkor kezdem látni, felfogni, érteni is amit csinálok, amikor a gőzölgő friss kávé illata, első forró csókját ajkaimra leheli. Rendszerint a legelső kérdés, amivel a napom indul felém a: „Hányadik kávédat iszod már?” Ilyenkor még csak reggel hatot mutat a csalfa idő. Majd az irodába beérve jön az új csésze, és mire a napnak vége, 8-10 csésze kávéval is beljebb vagyok. Nincs mit tagadni, mások szemében koffein-függő vagyok.

Kimondtuk a rémületesnek bélyegzett függőség szót, melyet a mai kor szociokulturális légkörében beleng valamiféle vészjósló hangulat. A függőség, vagy idegen szóval dependencia, valamiféle fenyegető árnyként telepedik a közvélemény egészség-orientált széles vállára. A mai kor átlagembere, a folyamatosan szajkózott, és teljesen tévesen felfogott függetlenedési vágyában, retteg még csak a gondolattól is, hogy esetleg függhet bármitől, vagy bárkitől egyáltalán. Pedig a modernkori szociálpszichológia atyjai már réges-rég rámutattak arra, hogy a függőség szemlélete szociokulturálisan is különféle. Annak felismerése, hogy valaki valamitől vagy valakitől függ nem jelent szükségszerűen valami rosszat vagy betegeset. A modern pszichológiában meg is különböztetik a benignus (jóindulatú/hasznos) és malignus/patológus (rosszindulatú/beteges) függőséget, aminek tükrében tehát a függőség nem egyértelműen kóros vagy antiszociális dolog. Bizonyos függőségbe vagy függőségi viszonyba (társas kapcsolatainkat tekintve bizonyosan) mindnyájan belekerülünk, és ennek elfogadása alapvetően fiziológiásnak, vagy legalábbis célszerűnek mondható.

Mi tehát a függőség?

A függőségi helyzetet leginkább egy tényleges képpel érthetjük meg. Képzeljünk el egy tárgyat amelyet egy zsinórral felfüggesztünk a mennyezetre. Bowlby (1969,1988) kategóriáit követve, aki a társas viszonyokra vonatkoztatva vizsgálta a függőség kérdéskörét, a tárgy jeleníti meg a függőt (vagy függesztett-et), a mennyezet a függesztőt (ami lehet egy személy, szer, tárgy, viselkedésmód, amin/amitől a függő függ), a zsinór pedig maga a függést (vagy függőség-et), amely maga az elszakíthatatlannak látszó összetartó erő, maga a kapcsolat a függő és a függesztő között. Ha létrejön ez a viszonyrendszer, akkor beszélhetünk függőségi helyzetről.

A függőségi helyzet lényege pedig az, hogy ebben a helyzetben a függő úgy viselkedik, ahogyan ezt maga a helyzet (a függés) diktálja, tőle ‘megköveteli’. Ezt társas kapcsolatainkban nagyon könnyű megérteni: egy főnök-beosztott viszony mindenképpen függőségi helyzetet teremt, ahol mind a főnök, mind a beosztott a helyzetüknek megfelelő szerepeket kell, hogy eljátsszák. A kölcsönös függést maga a kívülről indukált viszony teremti, amit rendszerint mind a két fél elfogad, és jobb esetben természetesnek is vesz. Valójában ha végiggondoljuk, társas kapcsolataink mindig függőségi helyzeteket teremtenek, a szocializálódás, a tanulás, a munkavállalás, a családalapítás, gyermeknevelés, stb. viszonyrendszereiben. Ha valaki másokkal akármilyen kapcsolatot teremt, a létrehozott viszony – bármilyen természetű is legyen az – biztos, hogy valamilyen összefüggésbe hozza őket egymással. A szó legszorosabb értelme szerint. A függőség, ha így vesszük, a létezés és a társas együttlét elengedhetetlen feltétele, velejárója. Mondhatjuk, hogy olyan eleve adott külső kritérium, amely magát az emberi létformát, és minden megjeleníthető magatartásformáját egyetemesen jellemzi.

Ezt az egyetemes igazságot pl. Buddha tanításaiban a kölcsönösen függő keletkezés doktrínája írja le, amely egy 12 tagú ok-okozati láncolat formájában ragadja meg azt az örök körforgást, amely függőségi viszonyrendszerével fenntartja a szenvedésekkel teli létforgatagot, a szamszárát. Ezen tanítás szerint, az emberi létformát egyetemesen jellemző és kikerülhetetlen függőségi állapot azért válik szenvedés-telivé, mert az ember nem tudja elfogadni magát a kölcsönösen függő keletkezés tényét. Nemtudásában (1. avidjá) azt képzeli magáról, hogy ő független és örök létező, miközben minden amihez jelen megismerésével, karmikus képzőerejével (2. szamszkára), tudatosságával (3. vidzsnyána), testiségével (4. náma-rúpa), érzékszerveivel (5. ájatana),  megragadásával (6. szparsá), érzeteivel (7. védaná), vágyaival (8. trisná), kötődik (9. upadána), igazából csak egy ideiglenes létesülési folyamat (10. bhávaná), amely a létrejövés (11. játi) és az elmúlás (12. dzsará-marana) között jön létre. Minden dolog ideiglenes létrejöttét a pedig a körülmények szülik, maga a függőségi helyzet, amely nem örök, nem végérvényes, hanem mindig ideiglenes és feltételekhez kötött.

A fentiekből az következik, hogy a függőségi helyzet kikerülhetetlenül adott minden ember számára, mint külső kritérium. Ha visszaevezünk a pszichológia vizeire, úgy fogalmazhatunk tovább, hogy a függőség kifejezés azért kapja meg a maga pejoratív jelentéstartalmát, mert az emberek többsége egy sajátságos belső viszonyt alakít ki magával a külső kritériummal, ahol a függőségi helyzetekben magát kórós mértékben kiszolgáltatottnak, alárendeltnek, akaratvesztettnek éli meg. Így igazából nem a függőség ténye, hanem a függőség érzése okozza a függőséget! Ez az a belső kötöttség, amelytől a függő szenved, hogy úgy éli meg személyiségének nem szabad a választása, nem spontán a megnyilvánulása, nem önálló cselekvése érvényesül, hanem valami más, amelyet ezekkel ellentétes irányúnak él meg. Minél inkább ellentétesnek éli meg az egyéniségével a kialakult függőségi helyzetet, annál nagyobb benne a kialakult feszültség. Ezért állítja a modern pszichológia, hogy a függőség érzet elsősorban a személyiség ‘kongruenciájával’ áll kapcsolatban, azzal, hogy mit talál magával megegyezőnek, megfelelőnek, azaz minek akar megfelelni.

A függőségi helyzetek egészséges elfogadásában nem nagyon segít a mai modern társadalmi szemlélet. Míg mondjuk teljesen elfogadottnak és egészségesnek tartjuk, hogy kisgyermekkorban egy anya-gyerek kapcsolat ‘A’ függőségi viszony (mai szóhasználatban, pont a pejoratív fennhang miatt inkább a természetes ‘kötődés’) természetes modelljeként szolgáljon, addig kiköveteli, hogy a serdülőkorban minden egyén váljon le a szüleiről és a családjáról, és mire ‘felnőtt’ emberré válik, váljon teljesen függetlené, technikailag, érzelmileg és gazdaságilag is. Így, a mi társadalmunkban a felnőtt érettség kritériumává a tévesen értelmezett függetlenség, a hamis személyes autonómia, és az önbecsapó önállóság válik. Mint korábban is említettem, a függőség/függetlenség megítélése teljesen szociokulturális alapokon nyugszik: ahol például a család több generációjának együttélése hosszan tartó, és intenzív, mint például Indiában, az egymástól való szoros függést nem látják pejoratívnak, és a felnőttéválás kritériuma sem ez.

Az igazi függetlenség

Nézzük a természetes anya-gyerek kapcsolatot. Egy egészséges kapcsolatban fejlődő gyermek számára teljesen természetes, hogy bizonyos helyzetekben az anya gondoskodására, védelmére, segítségére szorul. Ellátásának, igényeinek vágyainak megértése, megnyilvánulásainak követése, minden-minden anyjától függ. Ez a fiziológiás függőség természetes velejárója az emberi életnek. A gyermek fejlődése attól függ, hogy az anyai szeretet hogyan látja el, és Winnicott kifejezést használva „az elég jó anyaság” egészséges személyiség kifejlődéséhez vezet, ahol a gyermek nem éli meg, észre sem veszi függőségét a gondoskodó személytől. Végtelen természetességgel és bizalommal éli meg a világ különböző ‘idegen helyzeteit’, ahol természetes számára, hogy – Hermann kifejezései használva – „anyjában meg tud kapaszkodni”. Ez a határtalan bizalmi kapcsolat vezet az egészséges egyén önállóságához, belső szabadságához. Storr (1961) így írja le a korai szakot: „a csecsemő világa egyszerűen saját magából áll, nincs elválasztva az őt gondozó anyjától, az őt fedő takarójától, a belélegzett levegőtől, a beszívott tejtől. Kezdetben volt tehát az Egész és a Minden. Ez az egész a teljes függőségből fakad.”

Függetlenül attól, hogy a csecsemő világa a teljes függőségből áll, a gyermek önmagát mindvégig autonómnak, szabadnak és teljesnek éli meg. És ez az az autonóm teljesség érzet ami „törést szenved, midőn felismeri, hogy nem teljesül azonnal minden kívánsága, tehát rajta kívül kell lenni valaminek, valakinek, aki nem az Egész és nem a "Teljes".”. Az emberek mikor tévesen azt hiszik, hogy függetlenségben vagy függetlenül élhetnek, nem tesznek mást, mint hamisan vágyakoznak arra a korai teljességérzetre, amelyet a nem-differenciáló gyermeki tudat teljességként él meg. Ez az a hamis autonómia-érzet amely egy fantom, amely nem létezik.

Hartmann és Rapaport énpszichológiai munkássága rég rámutatott, hogy a Jung és Mahler által tévesen értelmezett ‘individuációs’ folyamat, amely tágabb értelemben nem csak az anyáról való leválást, hanem a teljes autonómia elérését, a totális függetlenség elérését takarja, nem létezik. Csak szekunder autonómia létezik! Azaz nincs olyan, hogy valaki mindentől és mindenkitől független, mindenki kötődik, kapcsolódik, függ valaki mástól, vagy egyáltalán valamitől. Az igazi függetlenség, a valódi autonómia egy belső szabadság élmény. Annak az élménye, hogy kötöttségeim és függőségi viszonyaimat saját magam tartom fenn. És azé, hogy a döntéseimet én magam hozom. Ezt nevezi Storr a felnőtteknél érett függőségnek.

A függőség pedig nem betegség; lehet teljes vagy részleges, tudatos, vagy tudattalan, alkalmi vagy állandó, a kérdés mindig csak az, milyen függőségi magatartást szül. Vannak kimondottan jóindulatú/hasznos függőségek, amelyeket a társadalom nemcsak hogy elfogad, de proponál is: ilyen mondjuk egy transzcendens erőtől (Istentől), felettes éntől, morális indíttatásoktól, törvényi előírásoktól, stb. való függés. Feltehető a kérdés, hogy az ezekhez fűződő viszonyunk látszatfüggőség-e, vagy éppenséggel fordítva látszatfüggetlenség-e, de egyetlen dolog biztos: mennél szabadabb valakinek a belső világa, függőségi viszonyokkal vagy azok nélkül, annál egészségesebb valaki. A szabad ember, sohasem függő, és annyi függőségben ‘szenvedhet’ amennyiben csak akar. Csak éppen nem fog szenvedni tőlük. Számára egyszerűen a függőségek vannak; tudja, hogy a világ elengedhetetlen részei azok, és jól tudja a legegészségesebb ember sem lehet teljesen független, hisz környezetéhez alkalmazkodva külső és belső befolyások alatt áll állandóan. Függőségeivel, ha kívánja, szabadon felékszerezi pillanatnyi személyiségét, és belső szabadságában nagyokat nevet én-ideálján.

Most, hogy így meggyőztem magamat, elégedetten nézek fel a képernyő mögül: mindössze egy duplakávét ittam, míg megírtam ezt a cikket… most már jöhet a következő.

» Ezotéria - Mélységek és magasságok az alkohol hatására
» Ezotéria - Bűnös Bűntelenség

Light

Kérlek támogasd a Spirituális Ezotéria Könyvtárat!
(Please support the Esoteric Library!)

A TE támogatásodra is szükség van!
(YOUR support keeps this site running. Thank you!)

Scarabeus


         

                         

 
[« vissza ]

Creative Commons License

[ előre »]

Web Matrix

buddhism | hinduism | taoism | hermetics | anthropology | philosophy | religion | spiritualism | parapsychology | medicine | transhumanism | ufology

Last updated: 21-03-2010