Kulturális Antropológia - A tibeti népvallás

"Verum est, certum et verissimum, quod est, superius naturam habet inferioram et ascendens naturam descendentis."

[« vissza ]	[ » Antropológia Könyvtár « ]	[ előre »]

Szathmári Botond

A tibeti népvallás

- Tibetan Folk Beliefs -

2008.

„Ilyen nagyúrtól szép cselekedet,
Hogy az Ördöggel emberül beszélget.”
(Goethe: Faust)

A micsö /t: mi-chos = emberek vallása/ ma, mint népi vallásosság él Tibetben, ezért nevezhetjük népvallásnak, amit több kutató „névtelen” vallásnak hív. A micsö Tibet legrégebbi vallási hagyományait őrzi, azonban mára sok elemet felszívott a phönből /t: bon/ és a buddhizmzusból.

A tibeti népvallást nem szabad valami egységes rendszerként elképzelni, hiszen a különböző tájegységeken sok tekintetben eltérő vallási szokások alakultak ki. Gondoljunk arra, hogy néha a közeli folyóvölgyek lakói is alig érintkeztek egymással, és a hosszú időn keresztüli elzártságnak köszönhetően autokhton módon alakult a kultúrájuk. A perifériákon élőkre pedig erősen hatott az együtt élő népek vallási hagyománya. Ezért a tibeti micsőről állíthatjuk, hogy erősen heterogén vallási képződmény.

A tibeti népvallás egy animista-samanista világszemléletű, erősen a mágiára alapozódó hitrendszer, jellegzetessége a nagy számú természeti objektumokban élő szellemlény. A micsö tehát sok tekintetben rokon a környező belső-ázsiai népeinek vallási gyakorlatával. A tibetiek hite szerint a szilák, barlangok, fák, patakok, tavak stb. megannyi szellem lakóhelyéül szolgálnak. A sok istenség és démon tibeti ember számára, fenyegető vagy segítő erőként nyilvánul meg.

A tibeti népvallás központi alakja, a hlápá /t: lha-pa/ egyfajta sámán. Ennek a vallásformának a rítusai főként a mágiára épülnek. A micsö valójában nem más, mint a belső-ázsiai samanizmus egy helyi változata.

A tibeti népvallás világképe, hármas tagolású, amely struktúrájában megegyezik, de részleteiben kissé eltér a belső-ázsiai vagy szibériai népek samanista világ-felosztásától. A tibeti hagyomány hat tartományról beszél, a három magasabb megjelenési csoportja az isteni /t: lha/, az emberi /t: mi/ és a félisteni /t: lha-ma-jin/, míg a három alacsonyabb az állati /t: dud-’gro/, az éhszomjú démoni /t: yi-dvags/ és a pokolbeli /t: dmyal-ba/. Ez a hat tartomány analóg a buddhista hat létbirodalommal.

Az alsó világ, a jokhlu /t: yog-klu, vagy g.yog-klu/ a földet és a föld alatti régiókat jelöli. Itt élnek a csúszómászó formájú szellemek, és a lúk /t: klu, sz: nāga/, a vízidémonok, akiknek leggyakoribb feladata a kincsek őrzése, amelybe egyaránt beleértendők a természeti és szellemi értékek. Ők irányítják az időjárást, így természeti katasztrófát is okozhatnak. A folyókban, tavakban, forrásokban vagy kutakban tanyáznak Tibetben ők a legfontosabb démonlények, eredetük a tibeti államalapítás előtti időkre nyúlik vissza.

A lúk a tibeti mitológia szerint a kozmikus aranyteknős hat tojásából keltek ki. Alakjuk kígyó test skorpió-, hal-, ebihal-, béka-, kígyófejjel. Ezeken kívül létezik még fehér ló pofájú, sárga libafejű, vörös egérfejű, kék gyíkfejű és fekete bikafejű lu. Lakóhelyük lehetnek a források, patakok és folyók találkozási pontjai, tavak, kutak. Ők határozzák meg az időjárást, őrzik a föld alatti birodalmuk kincseit, az ásványokat. Birodalmuk megsértése esetén aszályt, jégesőt küldenek, vagy leprával sújtják a területet. A legendák mesélnek nyolc lumóról /t: klu-mo/, női lúkról, valamint a nyolc kincsőrző lúról. Ősi tibeti eredetük mellett szól az, hogy a legkorábbi királykori szövegekben megannyi teofórikus név formájában szerepelnek. A lúk megőrzik fontosságukat a phönben /t: bon/ és a buddhizmusban is, ahol az ind nágákkal azonosították e vízidémonokat.

Ebbe a létszférába tartoznak még a természeti objektumok szellemei, a nyenek /t: gnyen/ amelyek sziklákban, fákban élnek, a terület istenségek /t: yul lha/, azaz egy adott földterület vagy hegy urai, valamint a föld urai, a száthákhok /t: sa-bdag/. Az utóbbiaknak többféle alakjuk ismeretes. Vagy egy botos ember patkány-, egér-, mormota- vagy disznófejjel, míg a másik típus egy botos, vagy bárányon ülő öregember. Barlangokban, sziklahasadékokban, vagy a földön laknak.

A száthákhok fontos szerepet játszanak az építkezésekkor, valamint a száthákhok anyja védelmezi az állatokat. Ha megsértik őket pestist, dögvészt vagy más járványokat küldenek az emberekre. Ezek kivédésére áldozatokat mutatnak be a népvallás sámánjai. A száthákhok megfeleltethetők a mongol gazdaszellemeknek /m: ežen/. Ha az emberek vétenek a nyenek ellen, azok himlőt küldenek rájuk.

Ez a régió az ártó szellemek, a szik vagy szinpók /t: sri, srin-po/ világa is, akik főként gyermekekre vadásznak. Az alsó világok minden szelleme engesztelő áldozattal nyerhető meg, melyekről a korai kínai források is beszámolnak. Ezek szerint a régmúltban emberáldozatok is folytak, melyek talán egészen a buddhista időkig fennmaradtak.

A középső világ a phárcen /t: bar-btsan/ a föld feletti légteret jelenti Tibetben. Itt laknak a félelmetes vörös vadász formájú szellemek /t: btsan/, akik lenyilazzák az utazókat, vagy betegségeket küldenek rájuk. A cenek vezetője, s egyben a középső világ ura Ciu Márpo /t: rTsi’u dMar-po = Vörös-mázas/, aki egyben az emberek bírája is. Az ide tartozó szellemeket vörös, sisakos lovasként ábrázolják.

A Hét Lángoló Fivér mítosza szerint a cenek ősének lánya a méhéből egy véres tojást tojt. A tojásból Ciu Márpo bújt elő, majd az ő testrészeiből születtek meg a testvérei, fejéből a fekete Thucen /t: Du-btsan/, csontjából a fehér Hlá, testhőjéből a vörös Chákhcsen /t: Tshag-cen/, véréből Ricen /t: Ri-btsan/, erejéből a barna Lucen /t: Lu-btsan/, a húsából pedig Thicen /t: Di-btsan/. Ciu Márpót a lelkek bírájaként fehér patájú fekete lovon ülő, grifftollas-sisakos daliaként ábrázolják, bal kezében cen-kötél, jobbjában pedig vörös zászlós kopja van. Kíséretét 100.000 cen, 20.000 lu, számtalan féllábú, félszemű istenség és különféle vadak (tigris, leopárd, sas, sólyom) alkotják. A buddhista panteonba a világőrök csoportjába került.

Ebben a birodalomban élnek még a Tibetben oly nagyon tisztelt hegyszellemek. Minden hegycsúcs neve egyben az ott tanyázó szellemlény neve is, pl. Khángcsen Chöngá /t: Gangs-chen mDzod-lnga/, Cshomolungmá /t: Jo-mo-rlung-ma/. A hegyeket Tibetben gyakran az „ég oszlopá”-nak hívják, amely megerősíti a népvallás sámáni jellegét. A hegyistenek szerepe a nomád utazók óvása.

A hegyszellemek lakóhelyét a láphcék /t: la-brtse, la-btsas, lab-rtse vagy lha-tho/, a mindenfelé megtalálható kőrakások jelölik, melyek kultusza egyaránt megtalálható a phön és a buddhista vallási gyakorlatban. A phárcen lakói az elhunyt hősök halhatatlan lelkei, a phácunok /t: pha-mtshun/.

A mászángok /t: ma-bsangs/ csoportja magába egyesíti a hegyistenek és szellemősök tulajdonságait. A tibeti mítoszok hét vagy tíz mászángról beszélnek, akik feltehetően Tibet első emberi lényei voltak. A burját mitológiában Pahang néven is az első emberként tisztelik. Tibetben a mászángok Ode Khungyál /t: ’O-lde Gung-rgyal/ hegyistenség kíséretéhez tartoznak. A mászángok ábrázolásai között találunk zooantropomorf alakokat, mint bikafejű ember, és antropomorf formákat, ilyen az öregapó türkiz sapkában. A mászángok lakóhelye a Tibet, Szikkim /t: ’Bras-ldjongs/ és Bhután /t: ’Brug-yul/ határán lévő Mászáng hegycsúcs. Kultuszuk azok körében terjedt el, akik nagy fizikai erőre vágynak. A buddhizmusban a tanvédő Sukhden Dordzse /t: gShugs-ldan rDo-rje/ kíséretéhez tartoznak.

A tibeti királyok nevében is ott van a cen /t: btsan/ kifejezés, amely erőt jelent, azaz aki bírja a szellemek erejét. Ebben az értelemben a korai tibeti királyok sámánok is voltak, mivel uralták a szellemvilágot. A tibeti hitvilág szerint minden erőnek, hatalomnak, képességnek valamely szellem az oka. Egyes tibeti felosztások a ceneket, és néhány nyent a felső világba helyezik.

A felső világ neve Tibetben a tenghlá /t: steng-lha/, melyet mennyként vagy égként fordíthatunk. Az égnek kilenc vagy tizenhárom szintjéről beszél a hagyomány, megjegyzendő, hogy a kilenc égréteg a szibériai népek samanizmusban is általános elképzelés. Ez a magasabb rangú szellemek /t: dmu és bdud/ és istenek /t: lha/ lakóhelye, ami feltehetően buddhista hatás. Az eltérés a környező népektől éppen e felső világfelfogásban mutatkozik, mivel elkülöníti az alacsonyabb szellemek és az istenek világát.

A mu feltehetően a tibetivel rokon shángsung /t: zhang-zhung/ nyelv szava, és eget jelent. Ebből eredeztethető a phönben is használt muthákh /t: dmu-thag/, az égi kötél, amely a három világ összekötője. A tibeti sámán dobja segítségével ezen az égi kötélen át közlekedik a három világ között.

Az égi szellemek másik csoportjába tartozó thűk /t: bdud/ a buddhizmusban negatív értelművé váltak, és a Buddha megkísértőjével, Márával /sz: Māra/ azonosítódnak. Az istenek közül Námká /t: gNam-kha’/, az Ég-istene, azaz az ég gazdaszelleme analóg a belső-ázsiai népek egyik legősibb istenével, a török Tengrivel, mongol Tengerrel, a hun Csenlivel, de a távolabbi kínai Thiennel /k: Tian/, vagy a sumér Dingirrel is.

Az Ég-isten a legfelső égréteg lakója, a mongol mitológiában számuk kilenc vagy annak többszöröse.

A tibeti egyszerű emberek a mindennapjaikban nagy jelentőséget tulajdonítanak a szellemeknek, isteneknek. Ők nem igazán tesznek éles különbséget a hagyományos helyi szellemek /t: ’jig rten pa’i srung ma = evilági védelmezők, mely elnevezés már buddhista nézőpontot tükröz./, és a buddhista istenségek /t: ’jig rten las ’das pa’i srung ma = világon túljutott védelmező/ között. Számukra a közvetlen környezetükben történt események jórészt a szellemek tevékenységének következményei. Ezért nagyon fontos a hozzájuk fűződő jó viszony ápolása.

A szellemek és istenek általában jó szándékúak, ám igen érzékenyek, hamar feldühödnek, és akkor nagy károkat okoznak az emberi világban. Ezért kell nap mint nap figyelni rájuk, és a kellő időben bemutatott áldozatokkal megőrizni a jó szándékukat.

Az ősi tibeti lélekfelfogás beszél az emberek jijéről /t: yi, yid = lélek, szív/ és lájáról /t: bla = életszellem, felső/, mindkettő az emberi szívben /t: snying/ lakozik, az utóbbi a testen belül is változtathatja a helyét, és a testet is elhagyhatja. Amikor a lát démon ragadja el az ember beteg lesz, vagy meghalhat. Az elragadott lá visszahívására lálu /t: bla-bslu/ szertartást kell elvégezni, mely során különböző javakat kell a démonnak felajánlani. Bizonyos helyzetekben az embert démonok /t: ’dre és gdon/ keríthetik hatalmukba.

A népvallás szerint az embernek öt személyes védelmező istensége /t: ’go-ba’i lha-lnga/ van, melyek vele együtt születnek. Ezek a következők: Jülhlá /t: yul-lha/ terület istenség, Kháhlá /t: dgra-lha/ ellenséget legyőző istenség, Mohlá /t: mo-lha/ női istenség, Phohlá /t: pho-lha/ férfi istenség, és Szokhlá /t: srog-lha/ az életerő istensége. A Kháhlá csökkenti az ember ellenségeinek számát, és gazdagságot hoz, valamint megvédi az utazókat az ellenségek és a gonosz szellemek támadásaitól, a Mohlá sok gyereket eredményez, és támogatja a nőket, a Phohlá a férfiak segítője, míg a Szokhlá nagy életerőt és hosszú életet biztosít.

A tibeti népvallás sámánjának kiválasztása és beavatása lényegét tekintve azonos a belső-ázsiai, vagy szibériai sámánokéval. Tibetben is csak az lehet sámán, akit a szellemek kiválasztottak. Ebben az esetben a sámánjelölt átesik egy sámánbetegségen, mely csak akkor kezd elmúlni, amikor egy idős sámán megkezdi az ifjú beavatását. A sámánbetegség itt is leggyakrabban kamaszkorban jelentkezik. A tibetieknél sem örvendetes, ha valakit kiválasztanak a szellemek. A dél-tibetieknél az alacsonyabb rangú női sámánok, a nyen chomók /t: bsnyen-dzo-mo/ esetében előfordul a sámáni hivatás öröklése is.

A tibeti hlápá tevékenysége során éppen úgy lélek-utazást végez, mint Szibéria sámánjai. A hlápá ilyenkor a védőszellemét hívja segítségül, majd dobja segítségével révületbe esik. Ezután extatikus állapotban éles kiáltások közepette heves táncot jár, tekintete merevvé válik, szája habzik, s előbb-utóbb a száján keresztül megszólal a megidézett szellem. Mindez teljesen egybecseng a szibériai vagy belső-ázsiai sámánok gyakorlatával, és a tibeti buddhizmusban is tovább él, legkifejezettebben a necsungi /t: gNas-chung/ jós gyakorlatában. Tibetben a jósok gyakran használnak mágikus zsinórt /t: gnam-gyi ’ju-thig = eget megragadó kötél/.

A hlápá tevékenységének a célja a közössége érdekében, a bajt okozó szellemek semlegesítése, valamint a segítő erők hasznosítása.

A tibeti népvallás sámánja sokféle módon gyógyít, aminek mindig az ártó vagy gonosz szellem eltávolítása a célja. A legismertebb orvoslás, amikor egy kis képbe, lübe /t: glud/ csalogatja az ártó démont, majd azt a lüvel együtt elégeti vagy eldobja. Ez rokonságot mutat a gold (nanaj) sámánok módszerével, akik szénából készített képmásba csalogatják az ártó szellemet, amit a rítus végén szintén kidobnak. Hasonló gyakorlat figyelhető meg a burjátoknál is. Ez az orvoslási módszer a phönben is alapvető.

A tibetieknél is ismert az egész világon elterjedt rontómágia, amely során a kívánt személynek úgy ártnak, hogy helyette az őt jelképező bábut manipulálják. Ezt a technikát a középkorban nagy előszeretettel alkalmazták a buddhista lámák is, mígnem Congkápá /t: Tsong-kha-pa/ a XV. század elején meg nem reformálta a buddhista lámák mágikus rítusait.

A népi vallási hagyomány beszél különleges képességű sámánokról, akik képesek forró tárgyat megnyalni, fegyverrel átszúrni a testüket, levegőben repülni, vagy a vasat madártollal elvágni. Ezek a képességek megtalálhatók a jelentős phön thipáknál, és egyes nagy buddhista lámáknál is. Az ilyen és ehhez hasonló technikák Ázsiában számtalan samanista vallásgyakorlatú népnél fellelhetők.

A közép-tibeti népi mitológiában fontos szerepet kap Khárvá Nákhpo /t: mGar-ba Nag-po/, a Fekete Kovács, a kovácsok védelmezője. A mítoszok tudnak olyan kovácsról, aki révületbe esve kapcsolatba került Khárvá Nákhpóval, és segítségével egy csodakardot kovácsolt. Ez a kard képes volt megvédeni gazdáját a haláltól, és győzelemre segíteni a harcban. A kovács sámánokkal való rokonsága a jakutoknál is megvan, mágikus képessége pedig majd minden kultúrában ismeretes. A tibeti buddhizmusban tanvédő isten lett belőle.

A népvallás egyik legfontosabb rítusa az állatáldozati szertartás, melyet általában a hlápá végez. Az áldozati állat lehet ló, bivaly szamár, juh, kecske, kutya, majom. Az ősi időkben bizonyosan előfordultak emberáldozatok is. Az áldozatok mindig valamely szellemnek vagy istennek szóltak, akihez kéréssel fordult a közösség. Az áldozati szertartások idejét mindig jövendőmondók állapítják meg. A legjelentősebb áldozati szertartás Tibetben a Námká istennek három évenként bemutatott rituálé volt. Egykor a miniszterek esküjekor is véres áldozatot mutattak be, melynek során a állatvért a jelöltek ajkára kenték. A buddhizmus elterjedésével megtiltották a véres áldozatokat, az embert és az állatokat tésztafigurával /t: gtor-ma/, vagy valamiféle képmással helyettesítették.

A tibeti népvallásban fontos az egyszerű emberek jóléte és boldogulása, amely érdekében számtalan praktika alakult ki. Ezek közül a legelterjedtebb a világon mindenütt elterjedt bajelhárító amulettek /t: srung-ba/ használata, melyek képesek megvédeni a tulajdonosát a betegségektől, rontástól, útonállóktól, vagy természeti csapásoktól.

A leggyakoribb tibeti amulettek a nyomtatott mágikus formulák, melyekre istenségek mantrái vannak írva, a fogadalmi képek /t: tsak-li vagy tsa-ka-li/, az agyagból préselt szellem-kisplasztikák /t: tsha-tsha/ és a fémből öntött istenábrázolások.

A cacákat a tibetiek ereklyetartóba /t: ga’u/ helyezve a nyakukban hordják. Ősi eredetű a fonálból készült megigézést fenntartó amulett /t: srung-skud/.

Talán ennek folyománya a szungkor /t: srung-’khor/, mely egy inkarnált láma által megszentelt fonál, melyet a nyakban vagy csuklón hordanak. Ezeket a különböző formájú, fémből készült, ablakos vagy ablak nélküli amulett-tartókban viselik. Ezeket a tartókat rézből, bronzból vagy ezüstből öntik, a fedőlapjuk lehet aranyozott. A kisméretű amuletteket magukon hordják, míg a nagyobbak a házi szentélyre helyezik. Az amulettek a lámák áldásával nyernek erőt.

A tibeti népvallás szent objektumai közül a láphce a legáltalánosabb. A láphcék Tibetben éppen úgy, mint Belső-Ázsia más térségeiben, a hegycsúcsokon, hágókon, útkereszteződéseknél és más kitüntetett helyen mindenütt megtalálhatók. A láphcéknek területenként különböző formáival találkozhatunk.

A láphce általában egy kőhalom, melybe egy vagy több rúd van beszúrva, s rajta feliratos imazászlók, szalagok lógnak. A kövek mellett a halmon igen gyakran találhatunk koponyákat és szarvakat. A láphcék állhatnak az utak mentén, kereszteződésekben, hágókon. A láphcéket a belső-ázsiai népek úgy tekintik, mint a helyszellemek (sziklák, vizek, fák stb. gazdaszellemeinek) lakóhelyeit. A láphce egyben világmodell is: föld alatti részébe áldásszöveget vagy áldozati tárgyakat helyeznek, ez a rész jelképezi az alvilágot, a láphce kőhalma a középső világ megfelelője, míg a rudakon lengedező zászlók, és a csúcsán lévő esetleges madárábrázolás a felső világot jelenti.

A láphcék oly módon segítik az utazókat, hogy az arra érkező utasok felajánlott áldozataikkal elnyerhetik a hely szellemének jóindulatát. A láphce megközelítése legáltalánosabban úgy történik, hogy a vándor háromszor megkerüli a láphcét, és egy követ helyez rá. Ezen kívül áldozati felajánlásként füstölő, selyem, édesség, tésztafigura, kincs, fegyver, állati koponya vagy szarv tehető még rá.

A sámánhitűek és a phön hívők balkéz felől, a buddhisták jobb kéz felől, az óramutató járásával megegyezően kerülik meg a láphcét, éppen úgy, mint bármely más szent objektumot. A láphcék kialakulásának magyarázatára több elképzelés is létezik, a legvalószínűbb, hogy ezeknek a kőhalmoknak az eredete a hegyek kultuszára és az őskultuszra vezethető vissza.

A láphcék csoportosításának egyik lehetőségét Lophszáng Norphu Seráph /t: bLo-bzang Nor-bu Shes-rab/ művében találjuk meg /címe t: dPal Phyag-na rdo-rje'i sgo-nas la-brtse mchod tshul bsam don myur ’grub/. Ez a mű öt csoportot különít el: 1. Az uralkodók tiszteletére a hegytetőn emelt láphcék /t: rgyal-po’i la-brtse ri rtser btsegs-pa/. Ezek szavatolják a jó és a békés kormányzást. 2. A közösség vezetőinek tiszteletére a hegytetőn emelt láphcék /t: bstan-po’i la-brtse gong-khar/. Ezek kultusza révén garantálható a jólét, és az állatok szaporulata. 3. A törzs vagy a nemzetség láphcéja /t: rmang-po’i la-brtse khal-khar/. Ez biztosítja a bőséget a törzs tagjai számára. 4- Az ösvényen a pásztorok számára emelt láphce /t: phyugs-po’i la-brtse/. Ez biztosítja a szerencsét, és megvéd a betegségektől. 5. A gazdaszellemek tiszteletére épített láphce és a 13 kis láphce /t: la-brtse gnyan-po dang la-brtse ma bu bcu-gsum/. Ennek kultusza a gazdaszellemek jóindulatáról biztosít.

A láphce tiszteletének korai időszakában bizonyosan voltak hozzá kapcsolódó véres állatáldozatok, amelyek a Tibet környékén élő más népek samanizmusában is megtalálhatók. A láphcék tisztelete ugyan a buddhizmus előtti régmúltban gyökerezik, azonban a vadzsrajána buddhizmus ezt az ősi hagyományt is tovább őrzi.

A másik nagyon ősi tibeti hagyomány a szellemcsapdák /t: mdos-mo/ használata. Ez a favesszőkből és színes fonalakból készülő csapda megfelelő helyre téve vonzza és csapdába ejti az ártó démonokat. Oszlopokra, eldugott sarkokba vagy más démonok által gyakran látogatott helyre teszik, és ha már benne van a démon elégetik. Ezek használata megtalálható a phönben és a buddhizmusban is.

A tibeti szellemcsapdák, vagy thömók /t: dos-mo vagy mdos-mo/ hagyománya visszanyúlik az ázsiai sámánok egyik fontos tevékenységére. A sámánok annak érdekében, hogy a rájuk bízott települést megvédjék az ártó szellemektől, területenként és népenként különböző anyagokból más-más formában szellemcsapdákat készítettek. A tibeti buddhista kolostorok eldugott zugaiban ma is láthatók ilyen szellemcsapdák.

A tibeti buddhizmus bizonyosan a phönből vette át a thömo készítés gyakorlatát. A phön vidékeken általános jelenség a festett faágakból, szövetdarabokból és színes fonalakból készült szellemcsapdák látványa. Ismeretes 50-70 cm átmérőjű lapos, enyhén horpadt, ovális fonott kosár fenekéhez hasonló, vagy 80-90 cm hosszú, fából faragott üreges csőszerű, a szája felöli oldalon behasított csapda. Ezeket a kolostor udvari részén, a tető egyik sarka alatt erősítik fel.

A thömók szerepe az ártó démonok befogása. Ezeket a szellemcsapdákat bizonyos időközönként elviszik messzire a kolostortól, és kidobják a démonokkal együtt, vagy van amikor elégetik. A kiváltó szertarás /t: glud-tshabs/ keretében szintén az ártó szellemek csapdába csalása történik, ilyenkor a védendő személy nemétől függően phothongot /t: pho-gdong = férfi képmás/, vagy mothongot /t: mo gdong = női képmás/ alkalmaznak. Ezeket az embereket veszélyeztető démonok ellen használják.

A phothong férfit nyíllal a kezében, a mothong nőt orsóval a kezében ábrázoló kis táblácska, amellyel a kívánt személyt helyettesíteni lehet. Amikor az ártó démon elfoglalta a helyét, a képmást elégetik, vagy kidobják.

A tibeti lungtá /t: rlung-rta = szélparipa/ eredete nem tisztázott, de már a Rigvéda egyik himnuszának utolsó szakaszában (RV X 18.) találkozunk a száguldó ló és a jósige összeolvadásával. „Visszafogom a jós-igét,/ mint zabolával a lovat.” Vannak, akik az eredetét a kínai sárkánylóra /k: long-ma/ vezetik vissza. A legvalószínűbb, hogy az ind felfogás szerinti szél /levegő /sz: vāyu/ és életenergia (lélegzet) /sz: prāņa/ azonosságának elve van a háttérben.

A szélparipa másfelől kapcsolatba hozható az egyik indiai királyi szimbólummal, a „Legjobb paripával”. A szélparipa vászna a levegőben lobog, jelezve, hogy ez a ló nem közönséges állat, üzenete eljut az égbe az istenekhez, tehát a felső világba tart. Így ez a paripa kapcsolatot mutat a sámán dobjával, azaz hátasával, amit az égi utazáshoz használ. Ezt a feltételezést támogatja a lungtá név jelentése is, hiszen a szélparipa, szimbolikusan értelmezve lehet táltos paripa. A szélparipa Tibetben szerencsejelkép, mely a világi dolgokban az általános jószerencse előidézője.

Imazászlók /t: dar-lcog/ a vadzsrajána kultúrkörben mindenütt láthatók, mivel az ártó erőkkel szemben nyújtanak védelmet, és jólétet, bőséget hoznak. A tibeti asztrológiában a személyes erők egyike. A tibetiek hite szerint bármely mantra /sz: mantra, t: sngags/ sokkal eredményesebb a lungtá jelenlétében. A szélparipa szerencsehozó erejét meg lehet idézni láma jelenléte nélkül is. A lungtá közepén általában egy vágtató ló található, a hátán a minden kívánságot teljesítő drágakővel /t: nor-bu me-’bar/. A közepén lehet még a hosszú életért felelős három istenség, Chepákhmé /t: Tshe-dpag-med, sz: Amitāyus/, Cukhtor Námgyelmá /t: gTsug-tor rNam-rgyal-ma, sz: Uşņīşavijayā/ és Thölmá /t: sGrol-ma, sz: Tārā/, vagy valamilyen megvilágosult személy.

A lungtá négy sarkában a minden lénynek szerencsét hozó mitologikus állat-istenségek /t: rlung-rta’ lha-bzhi/, vagy azok nevei láthatók. Ezek: a bal felső sarokban (É) a tűzmadár /t: khyung/, ezt az ind garudával azonosíthatjuk, a jobb felsőben (D) a sárkány /t: 'brug/, a jobb alsóban (Ny) a tigris /t: stag/ és a bal alsóban (K) az oroszlán /t: seng-ge/, ez utóbbi eredetileg jak volt. A szélparipán szereplő öt állat kínai asztrológia öt szermélyes erőjének is megfelel. A lungtán különböző mantrák és jókívánság szövegek olvashatók. A leggyakoribb felirat: „Az adományozó életereje, egészsége, életideje, érdeme és szerencséje mind magasabbra emelkedjék.” Egyes esetekben a megrendelő neve is rákerül a lungtára. A felajánlott imazászló általában az illető születési évének eleméhez rendelt színű.

A ló a lovas-nomád belső-ázsiai népeknél a hét értékes dolog egyike, a tibetiek szemében a gyorsaság, az erő és az ügyesség jelképe. Az imazászlókat a kolostorokban szertartások keretében, fadúc-nyomással készítik. Az imazászlók használatának sokféle módja van, leggyakrabban kolostorok falain, azok udvarának oszlopain, épületei közötti kötélen, sztúpákon, lakóház tetőkön, és gyakran szent természeti objektumokon (különleges fákon, vagy két hegy között kötélen kifeszítve stb.) lobognak.

Általában több imazászlót helyeznek egy helyre, néha a kolostorok környéke, mint imazászló erdő, úgy néz ki. Az egymás után kihelyezett imazászlók színeinek sorrendje kötött, fehér, kék sárga, zöld, piros.

A tibeti népvallásban is, mint minden más nép hétköznapi gyakorlatában számtalan hiedelem él. Ezek között vannak az étkezésre az öltözködésre, a gyerekekre, az állatokra és különféle egyéb dolgokra vonatkozó szokások. Álljon itt néhány a leismertebbek közül.

Noha a tibeti konyha ízesítés végett használja a fokhagymát, hitük szerint annak fogyasztása után nem lehet kolostorokat, templomokat vagy más szent helyeket látogatni. Ezek előtt hét napig nem fogyasztanak fokhagymát, hogy megszabaduljanak a bűzétől.

Amikor gyerek születik Tibetben, akkor egy tisztító szertartást /t: bang-so/ kell végezni. Amíg ez nem történt meg az idegenek nem látogathatják meg az új jövevényt. A fiúk esetében a születés utáni harmadik napon, a lányoknál a negyedik napon kell elvégezni a szertartást. Ilyenkor az anya hideg vízben megmossa a baba arcát és haját, valamint tiszta ruhába öltözteti. Az egész egy rövid vallási ceremónia, mely során a babát tömjén füsttel megtisztítják a szülés során szerzett tisztátalanságoktól. A szertartás utáni nap reggelén jelenek meg a rokonok, barátok, szomszédok, az ajándékokkal, és gratulálnak az új gyermekhez. Ha a baba minden ok nélkül folyamatosan sír, az hiszik nemsokára távoli látogató fog érkezni a házhoz.

Amikor egy férfi vasárnap, vagy a holdhónap 9., 19., 29. napján hal meg, Tibetben úgy vélik, ez előre jelzi, hogy hamarosan sorba kilencnél több ember fogja követni őt a sírba.

Ha a ruhán egy patkányrágás van, az ominózus jel a gazdája számára, különösen ha a ruha derék alatt erősen viseletes. Ebben az esetben a tulajdonos hamarosan meg fog betegedni.

Általános elképzelés, hogy ha valaki nem tiszta, vagy nem illendő ruházatban megy ki az emberek közé, akkor az ő szerencse ereje csökkenni fog, és fogékony lesz a neki szánt átkok következményeire.

A tibeti népi vallásosságban meghatározó szerepe van az asztrológiának, és más jóstechnikáknak. A mo /t: mo/ jövendölés a legismertebb, melynek gyakorlata Tibet prebuddhista kultúrájában gyökeredzik, és az évszázadok során széles körben használatos volt. A jóst Tibetben ezért mopának /t: mo-pa/ nevezik. Az egyszerű írástudatlan nomádok és parasztok a kolostorok lámáihoz fordultak problémáikkal, akik híven őrizték a mo hagyományát. Olyan életproblémák megoldására használták, mint betegség, utazás, vagy a munkálatok és álmok kérdései.

Ez az ősi tibeti módszer az idők során ötvöződött a buddhista tanításokkal, és annak szimbolikája segítségével ad választ a kérdésekre. A korai buddhizmus szellemétől idegen jövendölés a tibeti tantrikus hagyományban a szenvedő lényeken való segítés eszközévé vált. A tudós lámák kezében ez a rendszer éppen a szamszárikus tévelygők irányításának egy lehetőségévé vált. Természetesen alapkövetelmény a bódhiszattva ösvényen járó számára az önzetlen, minden haszonszerzési vágytól ment alkalmazás. A mo segítségével világossá válik egy-egy élethelyzet, esemény, ami megkönnyíti a benne élő döntését.

A mo ma legismertebb rendszerét Cshámkhön Mipám /t: ’Jam- mgon Mi-pham/, más néven Cshámjáng Námgyel Gyámco /t: ’Jam-dbyangs Nam-rgyal rGyam-tsho/ (1846-1912) nyingmá láma állította össze.

A kérdésekre a válaszhoz egy hat oldalú dobókocka segítségével juthatunk. A kocka egyes oldalaira Mandzsusrí /sz: Mañjuśrī, t: ’Jam-dpal = Szelíd Dicsőségű/ bódhiszattva hat szótagú mantrájának, „Áh Rá Pá Cá Ná Thi„ egy-egy szótagja van felírva. Minden mantra-szótag többféleképpen értelmezhető, és az egyes szótagoknak a kérdés témájától függően is megvan a maga szimbolikus jelentése. Minden szótagnak sajátos tartalma van a tevékenységet, az elemeket, a testrészeket, az érzékek tárgyait, a belső szerveket, a világ részeit, az irányokat, a színeket, a formákat és a buddha-családokat illetően.

A buddhisták számára a mo tekintélyét Cshámpel bódhiszattva adja. A tibetiek szemében Cshámpel az összes buddhák bölcsességének a megtestesítője. A jóslás előtt mindig Mandzsusrí meditációt kell végezni, majd a mantrák erejével a kockára fújni, hogy a bódhiszattva ereje vezesse a rítust. Ezt követően a megválaszolandó kérdésre kell koncentrálni, és a kockával egymás után kétszer dobni. A válaszhoz a szótag-párok alapján, az értelmező szöveg segítségével juthatunk.

A válaszadást tizenkét kategóriában kapjuk meg, ezek: 1. a válasz neve; 2. élet, család, vagyon; 3. célok, elképzelések; 4. barátok, vagyon; 5. ellenségek; 6. vendégek, úton levők; 7. betegségek; 8. ártó szellemek; 9. spirituális gyakorlás; 10. elveszett dolgok; 11. a dolgok beteljesülése, megoldódása; 12. egyéb esetek. Az ezekre kapott válaszok segítséget adnak a kérdező életútján. Egy válasz erősségét úgy tudhatjuk meg, hogy ismételten dobunk, és ha ismét az első mantra-szótag jön ki, az súlyozza a választ. A nehéz, sorsdöntő kérdések esetén ajánlott többször is segítségül hívni mót. A válaszokból az is kiderül, hogy az egyes időszakokban kedvező vagy kedvezőtlen a helyzetünk.

Szathmári Botond (TST)
Békesség minden lénynek!
Tási thelekh! /t: bkra-shis bde-legs/

Felhasznált irodalom:

Birtalan Ágnes (szek.): Őseink nyomában Belső-Ázsiában I. - 1996. Bp. Nemzeti Tankönyvkiadó

Farkas János – Szabó Tibor: The Pictorial World of the Tibeto-Mongolian Demons – 2002. Bp. Mandala & LibroTrade

Hoffman, Helmut: A tibeti műveltség kézikönyve. - 2001. Bp. Terebess K.

Nebesky-Wojkowitz, Réne de: Oracles and Demons of Tibet. - 1998. New Delhi, Paljor Publications

Norbu Chopel: Folk Culture of Tibet. - 1993. Dharamsala, Library of Tibetan Works and Archives

Tokarev, Sz. A (főszerk.): Mitológiai enciklopédia II. - 1988. Bp. Gondolat K

Mipham – Goldberg, Jay: Mo. Tibetan Divination System. - 1990. New York, Snow Lion Publication

2008-08-18

Megjelent: Potala 13. [A Tibetet Segítő Társaság kiadványa]

» Kulturális Antropológia - A dalai lámák intézménye és történetük
» Kulturális Antropológia - A tibeti phön (bön) hagyomány