Szathmári Botond
Tibet fölfedezése
- Discovery of Tibet -
2008.
"Forgok az áramlásban,
nem lel szilárd helyet a lábam:
mindenkinek van bőviben,
csupán nekem nincs semmim sem:
lám bolond szív jutott nekem!”
(Lao-ce: Tao te king)
A tibeti terület megismerése nagy nehézséget jelentett az európai ember számára, a más vidékek felfedezésével járó problémák ennek a területnek a meghódításához képest eltörpültek. Ahogyan Cholnoky fogalmaz „itt a természet és az ellenséges ember összefognak, hogy a fehér ember benyomulását minden erővel megakadályozzák.” Valóban felfedezők sokasága volt kénytelen visszafordulni, mert a tibetiek kitessékelték őket az országból. Így nem csak a magas hegyek földrajzi zártsága, a zord éghajlat, hanem a kulturális elzárkózás is hosszú ideig meggátolta Tibet megismerését.
|
Mindehhez hozzátartozik, hogy ez helyzet csak a kínai mandzsu uralom időszakában vált általánossá, ugyanis a Tyhing-dinasztia /k: Qing/ (1644-1911) 1720-tól ámphánt /t: am-ban = mandzsu helytartó Tibetben/ nevezett ki Hlászába /t: lHa-sa/, ezzel is jelezve, hogy Tibet a Mandzsu-birodalom külső tartománya.
Az ez előtt érkezett keresztény misszionáriusok jórészt eljutottak Hlászába, és a jámbor tibetiek azt is megengedték nekik, hogy templomot építsenek. Az ez után megszaporodó kiutasítások, vagy a határról történő visszafordítások az ámphánok, azaz a mandzsu udvar ajánlására történtek. A mennyei birodalom mandarinjai avval az indokkal tették mindezt, hogy a fehér ember rákényszeríti a saját vallását a meghódított népekre.
A XIX. századra, a mélyen vallásos tibetiek jó része ezt a néztet magáévá tette, így már nem is kellett mindig hlászái utasítás a kitoloncoláshoz. Amikor a XIII. Dalai Láma ráébredt, hogy ez nem igaz, és a nyugat felé fordulva modernizálni akarta az országot, szembe kellett, hogy nézzen a tibeti nép ellenállásával. A legtöbb Tibetbe bejutott utazónál térképeket találtak, így előbb-utóbb mindenki gyanússá vált aki nem tibeti volt. Ezek miatt tapasztalták a XIX-XX. század felfedezői ellenségesnek a tibetieket. |
Az első híreket Tibetről a mongol birodalomban járt európai utazók hozták. IV. Ince pápa követeként járt Belső-Ázsiában Johannes Plano Carpini (1200 körül-1252), ferences barát 1245-1247 között. A leggazdagabb információt kétségtelenül az 1252-55 között a mongol udvarban járt Willelmus Rubruk (1220-1290), ferences fráter szolgáltatta. A legismertebb utazó Marco Polo (1254-1324), aki 1271-től 95-ig tartó ázsiai útja során ugyan soha sem jutott el a Világ Tetejére, de Kubiláj kán /m: Qubilai qan/ (1215-1294) udvarában megfordulva találkozott a tibeti Phákpá /t: ’Phags-pa bLo-gros rGyal-mtshan/ (1235-1280) lámával, és általa szerzett ismereteket a tibeti kultúráról. Feltételezhetően az első európai, aki eljutott Tibetbe Oderico de Pordenone ferences szerzetes volt 1328-ban.
Ezután hosszú szünet következett, majd 1627 és 32 között kapucinus misszió tevékenykedett Tibetben. 1662-ben Grueber osztrák jezsuita és D’Orville belga gróf jutott el Hlászába, ahol két hónapot töltöttek. Az ő vázlatuk az első, amelyből az európaiak megismerhették a Potálá /t: Po-ta-la/ palotát, mely méreteivel túlszárnyalta a kor európai épületeit. Ők Kína felől gyalog közelítették meg Tibetet, ami nem lehetett könnyű vállalkozás akkoriban. 1707-ben két kapucinus érkezett és telepedett meg a Világ Tetején, név szerint Josephus Asculi és Francis Tour, akik elkészítették az első tibeti-latin szójegyzéket. Ez hamarosan elkerül Európába.
Nem sokkal utánuk 1716-ban Desideri és Freyre jezsuita atyák kezdték meg a „pogány” tibetiek keresztény hitre térítését. Desideri 1721-ig folytatta a missziós tevékenységét, és a tibeti nyelvről szóló megjegyzéseit megőrizte a kéziratos hagyatéka. 1719-ben Hlászába érkezett Orazio della Penna kapucinus barát 12 társával. Ők Nepálon keresztül érték el Tibetet. Penna 13 évig vezette a missziót, melynek során arra is engedélyt kapott, hogy keresztény kápolnát építsen Hlászában. Ezt a missziót látogatta meg egy ifjú holland utazó, Van de Putte, aki Hlászából továbbutazott Pekingbe. Penna visszavonult Nepálba, majd 1741-től 45-ig újra visszatért Hlászába. Missziós tevékenységét azért kellett végleg felfüggesztenie, mert a kínai tyhin-udvar utasítására kiűzték őket Nepálba, ahonnan azután Bengáliába mentek.
Még egy keresztény missziós próbálkozás történt 1844-ben, amikor két francia lazarista M. Huc és Gabet indult Tibetbe. Mivel Gabet meghalt útközben csak Huc érkezett meg Hlászába. A francia szerzetesnek csak egy hónap adatott a munkára, mivel a mandzsu udvar képviselője rábeszélte a hlászái vezető lámákat, hogy utasítsák ki az idegent. A keresztény misszionáriusok információi egyfelől nagyon értékesek, hiszen a legrégebbiek, ugyanakkor a keresztény-európai felsőbbrendűségi tudat, és a vele járó erős etnocentrizmus nagyon eltorzítja ezeket a beszámolókat. Nagyon sok mindent nem értettek a tibeti kultúrából, és a legtöbbször csak a felszíni jelenségeket ragadták meg, ezért magyarázataikban rendre tévedtek. Ezek alapján írta Giorgi, ágoston-rendi szerzetes az Alphabetum Tibetanum 800 oldalas összefoglalóját. Kőrösi kutatásának idején ez volt az egyetlen Tibetről szóló munka.
A brit Kelet-indiai Társaság szeretett volna kereskedelmi kapcsolatba kerülni Tibettel. A nagyon lelkes Thomas Manning életcéljául Tibet megismerését választotta, ennek jegyében 1811-ben kínai orvosnak álcázva magát eljutott Hlászába, s mivel kiválóan beszélte a kínait, sikerült megtévesztenie a tibetieket. Minden bizonnyal ő az első európai, aki találkozott a dalai lámával. Ám a Hlászában tevékenykedő kínaiak azonnal rájöttek, hogy nem kínai, ezért kiutasították az országból. Kevés biztos ismeretünk van William Moorcroft angol doktorról, aki az 1820-as években muzulmán kereskedőnek öltözve lépett Tibet földjére. Nyugat-Tibet tanulmányozása után 1826-ban állítólag eljutott Hlászába, ahol húsz évig élt, és találkozott Huc misszionáriussal. Más források szerint még a fővárosba érkezése előtt megölték az útonállók. Az bizonyos, hogy ő inspirálta Csomát az tibeti-angol szótár elkészítésére.
A tibeti kultúra tudományos kutatása a magyar Kőrösi Csoma Sándorral kezdődött, ő teremtette meg a tibetológia tudományát. Kőrösi Csoma Sándor (1784-1842) eredeti célkitűzése az volt, hogy megkeresse a magyar őshazát Dzsungáriában, azonban útja során Nyugat-Tibetben, Látákh /t: La-dvags/ térségében találkozott William Moorcroft angol utazóval, aki anyagi támogatást kínált fel neki, ha elkészít egy tibeti-angol szótárt és egy tibeti nyelvtant. Csoma végső céljáról nem lemondva, ezt elvállalta.
Így 1823-ban a Le /t: gLe, vagy sLes/ kormányzójától kapott ajánlással érkezett Szánglába /t: bZang-la/, a Szángkár-völgy /t: Zangs-dkar/ egyik kolostorába. Itt a dermesztő hidegben, reggeltől napestig szívós kitartással tanult Szángye Phunchokh /t: Sangs-rgyas Phun-tshogs/ lámától. Csoma az itt töltött 16 hónap alatt a helyi szerzetesek jakbőr köpenyét viselve azok életmódja szerint élt, egy gyékényszőnyegen aludt, és fő tápláléka a sós jakvajas tea volt. Időnként a kolostor főapátjától is tanulhatott.
1825 júniusában visszament folytatni tanulmányait, ezúttal tibeti tanítója Phukthálba /t: Phug-dal/ vitte, ahol közel egy évet dolgozott. Ezután Kánám városa mellett egy remetelakban (tibetiül rithőben /t: ri-khrod/) újabb három évig kutatta a tibeti irodalmat. Ezek után Kalkuttában mint segédkönyvtáros összegezte, és kiadásra előkészítette jegyzeteit.
Végezvén vállalt feladatával Hlászá felé indult tovább, arra gondolva, hogy az ottani kolostori könyvtárakban biztosan talál őseinkre vonatkozó utalásokat, de mivel még a nepáli Terrai mocsarainál megkapta a maláriát Dardzsilingben /t: rDo-rje-gling/ betegsége súlyosra fordult, így rövidesen meghalt. Teste azóta is ott nyugszik a Himalájában.
Csoma volt az első európai tudós, aki tanulmányozta a tibeti nyelvet és irodalmat, és aki vizsgálta a tibeti buddhizmust. Munkájának eredménye, hogy elkészítette az első tibeti nyelvtant és az első tibeti-szanszkrit-angol szótárt, amivel megalapozta Tibet későbbi tudományos kutatását. |
|
Az angolok számára stratégiailag fontos volt a tibeti terület, s látva az európaiak bejutásának nehézségeit indiaiakat tanítottak a helymeghatározásra és térképezésre, majd jó felszerelést biztosítva nekik, kereskedőknek álcázva átküldték őket Tibetbe. Nain Singh több utat is tett 1856-tól a Világ Tetejére, melynek során feltérképezte Látákhot, a Brahmaputra vidékét a felső folyástól egészen Hlászáig. 1874-75-ben a Transzhimalája északi oldalán eljutott a Tengri-nórhoz feltárva a terület megannyi lefolyástalan tavát. Őt még jó néhány angol szolgálatban álló hindú követte. Kőrösit követően megindultak a különféle földrajzi felfedező expedíciók Tibetbe, mivel annak hegy- és vízrajza még sok fehér foltot rejtett.
A Schlaginweit fívérek 1855 és 57 között vizsgálták Tibetet. 1860-ban az angol Godwin Austen a Hindukuson át eljutott a Pángong-tóig. 1878-ban a magyar Déchy Mór (1851-1917) Szikkimen /t: ’Bras-ldjongs/ keresztül kívánt eljutni Tibetbe, de maláriát kapott, akárcsak annak idején Kőrösi, és így gyorsan hazautazott. 1877-től 1880-ig Széchenyi Béla (1937-1918) jónéhány tudós társaságában vezetett ázsiai expedíciót, mely során Kelet-Tibetet érintették. A magyar kutatók háromszor is megpróbáltak bejutni Tibetbe, de sikertelenül. 1880-ban az amerikai Rockhillnek sem sikerül a bejutás. 1879-80 között az orosz Przsevalszkij (1839-1888) a harmadik útja során majdnem elérte Hlászát, amikor a tibetiek visszatérésre kényszerítették.
1879-ben a bengáliai kormány megbízásából Sarat Chandra Das indiai természettudós érkezett Tibetbe. Ő buddhista diáknak álcázva jutott be a Tásihlünpo /t: bKra-shis lhun-po/ kolostorába. Fő célja Tibet földrajzának felderítése volt, de 1883-ig tartó útjai során eljutott Hlászába is, nagyon sok értékes anyagot gyűjtött, és több térképvázlatot is rajzolt. Das külön érdeme, hogy elkészítette a máig is legnépszerűbb tibeti-angol szótárt. Végül munkálkodása a hlászái udvar tudomására jutott, kémnek vélték, és le akarták tartóztatni, azonban az ind tudósnak sikerült elmenekülnie.
1885-ben az angol A. D. Carey Látákhból a Karakorumon át a Tarim-medencébe jutott, majd az Altin-tagnál délre vette az útját, és behatolt Nagy-Tibetbe, végül a Góbi sivatag érintésével visszatért Lébe. 1889-90-ben a franciák szerveztek expedíciót Pierre Gabriel Bonvalot vezetésével. Ők az Altin-tag hegységen át jutottak be Tibetbe, majd a Tengri-nór érintésével közel kerültek Hlászához, amikor a tibetiek megállították a csapatot. Az Orleans-i herceggel együtt a francia expedíció másfél hónapig próbálkozott meggyőzni a helyieket, de eredménytelenül, ezek után kelet irányába elhagyták az országot.
A másik francia expedíció 1891-ben Jules Léon Dutreuil de Rhins tengerésztiszt és F. Gerard vezetésével indult a Világ Tetejére. Ők Khotánból indulva az Altin-tag hegységén át érkeztek Tibetbe. Több kísérlet után harmadszorra sikerült a magasföld belsejébe bejutniuk, a Garing-tóig. Ott engedélyhez folyamodtak, hogy bejuthassanak a szent városba, Hlászába. A fővárosból megérkező küldöttek nagy sajnálatukra kiutasították az expedíciót az országból.
Sven Hedin (1865-1952) a vakmerő svéd felfedező többször próbálkozott Tibetben. Második ázsiai expedíciója során 1900 és 1901 nyarán kétszer is járt Tibetben. 1901-ben kb. 200 km-re is megközelítette Hlászát, amikor kiutasították, de ő újra visszafordult, és eljutott a Szelling-tóig. Következő, 1905-ben induló útja során Indiából Kásmíron /sz: Kāşmīr, t: Kha-che-yul vagy Kha-cul/ át lépett Tibet földjére. Szerencsésen eljutott Shikácébe /t: gZhis-ka-rtse/, ahol találkozott a páncshen lámával, aki megkérte Hedint, ne mondja el a kínai hatóságoknak, hogy ő fogadta. Sok vallási rítust látott, és megismerte a tibetiek életét. Végül a kínai hatóságok kíséretet adva a karavánjához, azon az útvonalon, ahol jött, visszatoloncolták. Hedin amint tibeti kísérői elhagyták, azonnal délre fordult, így eljutott a Manaszarovár-tóhoz /t: Mtsho Ma-’pham/, majd a Kailásza /sz: Kailāsa, t: Ti-se vagy Ti-rtse/ hegyhez. Útja során nyolcszor kelt át az akkor még ismeretlen Transzhimaláján, így világossá vált előtte, hogy egy összefüggő hegyrendszert talált. A Transzhimalája nevet adta a hegységnek, nem sejtvén, hogy Lóczy már a Széchenyi expedíció során elméleti úton feltételezte annak létét.
Meg kell még említeni Alexandra David-Neelt (1868-1969), aki 1891-es srí lankái útján ismerkedett meg a buddhizmussal, majd 1920-ban, az első európai nőként lépett az akkor még az utazók előtt zárt Tibet földjére. Egyrészt botanikai kutatásokra hivatkozva, másfelől szerzetesi ruhában, arcát sötétre mázolva, és fogadott fiával Jongthen /t: Yong-dan/ lámával tudta többször is beutazni Tibetet. David-Neel asszony azonban nem csak tanulmányozta a helyi buddhizmust, hanem gyakorlatokat is végzett és különböző beavatásokban részesült. A lámák nagyon tisztelték, és úgy vélték David-Neel asszony valamely buddhista istennő inkarnációja. David-Neelnek sikerült bejutnia Lhászába, és első európaiként személyesen találkoznia mind dalai, mind a páncshen lámával.
Szathmári Botond (TST)
Békesség minden lénynek!
Tási thelekh! /t: bkra-shis bde-legs/
Felhasznált irodalom:
- Baktay Ervin: India művészete. 1963. Bp. Képzőművészeti Alap K.
- Baktay Ervin: Kőrösi Csoma Sándor. 1984. Bp. Gondolat
- K. Calloc’h, Bernard Le: Kőrösi Csoma Sándorral Nagyenyedtől a Himalájáig. 1996. Bp. Bethlen Gábor K.
- Cholnoki Jenő: Európa, Kisázsia Belső- és Kelet-Ázsia felfedezése és meghódítása. 1938. Bp.
- Révai Györffy György (szerk.): Napkelet felfedezésre. Julianus, Plano Carpini és Rubruck útijelentései. 1965. Bp. Gondolat K.
- Juhász Vilmos: Tibet. 1938. Bp. Atenaeum K.
2008-08-18
Megjelent: Potala 6. [A Tibetet Segítő Társaság kiadványa]
» Kulturális Antropológia - Tibet története
» Kulturális Antropológia - Tibet élővilága
» Kulturális Antropológia - Kőrösi Csoma Sándor
