"Verum est, certum et verissimum, quod est, superius naturam habet inferioram et ascendens naturam descendentis."

                         

         
 

[« vissza ]

[ előre »]

Tarr Bence

ICHTUS

- Ichtus (On Jesus) -

 
1995.

Word formátumban [« word ]

Iesous Christos THeou Uios Soter

Icthus

Előszó:

A görög Icthus szó, mely a korai kereszténység egyetemes szimbólumává vált, halat jelent. Jogos feltenni a kérdést, hogy miért pont ez lett a kereszténység szimbóluma, mikor bármi más is megtette volna, s később miért váltották fel a kereszt szimbólumával; annak ellenére, hogy még ma is sok keresztény közösség használja. Szimbolummá válásának nem az az oka, hogy a Názáreti Jézus, tanítványainak többeket halászok közül választott (Simon Pétert, Andrást. Jakabot, Jánost [Máté 1.18-22] ), s nem is az a sokat emlegetett híres mondat mely a halászok elhívásakor hangzott el: "Kövessetek engem, és azt mívelem, hogy embereket halásszatok." [1] Persze könnyen lehet, hogy ezek is belejátszottak a szimbólum kiválasztásába, de az igazi ok, mindig a látszaton túl keresendő.

A zsidó nép vallási hagyományában szokás volt az elit papi kaszt tagjai között Tórah betű szerinti vizsgálata. Ez oly annyira bevett szokássá vált, hogy a papi kaszton belül, a főpapi Szaducceus rend melett kialakult az úgynevezett írástudók rendje, másnéven a Farizeus rend. A Farizeusok írásmagyarázatának bevett eszközévé vált, a már korábban kialakult zsidó misztika, a Kabbalah által kifejlesztett exegatikus íráselemzés. Ez három nagyobb módszert foglalt magába: a GMTRIA (Gematria), a NVTRIQVN (Notariqon), és a ThMVRH (Temurah) módszerét. [2] Ezeknek bemutatása nem tartozik ugyan témánkhoz, de ezen módszerek egyikének ismerete nélkül, nevezetesen a Notariqon ismerete nélkül nehezen érthetjük meg miért esett a választás a hal szimbólumára.

Ugyanis ez a módszer annyira elterjedt, pontosan a farizeus tanítóknak köszönhetően, hogy gyakorlatilag mindenki ismerte. (Ne felejtsük, hogy a zsidó nép minden tagja tudott olvasni, lévén, hogy gyermekkoruktól fogva minden gyermek számára kötelező volt a szent szöveg tanulmányozása, s így az olvasás nem csak a papok kiváltsága volt. - szemben a kortárs népekkel, ahol az olvasás csak a nemesek és papok kiváltsága.) Ha nem így lett volna, bizonyára nem veszik át a környező népek (görög, római) írástudói is, márpedig a három módszer közül ez az egyetlen ami náluk is megtalálható, s bizonyára nem is eshetett volna erre a szimbólumra a választás. Szemben a másik kettővel ez a módszer rendkívül egyszerű (nyílván ezért terjedt el), s nem áll másból, mint kész szavak betüinek felhasználásával új szavak alkotásából.

Ichtus

Ugyanis a Notariqon kifejezés a latin notarius kifejezésből származik, ami 'gyórsírót' jelent, azaz olyan embert, aki hosszú kifejezéseket képes lerövidíteni. Így tehát a Notariqon nem más mint valamiféle rövidítési szabály, aminek ismeretével rövid szavakból hosszú üzenetek képes kibontani használója. Két formája volt ismeretes, amik közül az volt az általánosabb, mikor kész mondatok szavainak a kezdőbetűit összeolvasták, s így kaptak új szót.

Ennek általános ismeretét bizonyítja az is, hogy mikor a Názáreti Jézust megfeszítették, keresztjére a következőt írták: INRI. János szavaival élve: “Ez vala pedig az írás: A Názáreti Jézus, a Zsidók Királya.” [János 19.19] Ugyanis az INRI kifejezést a Iesus Nazarenus Rex Iudaeorum notariqonával kapták. Persze később az INRI szó önálló használata engedett a notariqon másik felhasználási módjával, a már kész szóból újabb mondatok készítésével újabb értelmezéseket adni a szónak. [3] Láthatjuk tehát, hogy nem túlzás ha azt mondjuk ez a módszer igen elterjedt volt már Jézus korában is, de az utána következő évszázadokban egészen bizonyosan.

Az ICTHUS is hasonló módon képzett műszó, a 'Iesous Christos THeou Uios Soter' görög mondat Notariqonja. Azaz 'Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó' volt az a gondolat, amit a korai keresztény vallás zászlajára tűzött; ez az amit a hal szimbólumába belefoglalt. Az alábbiakban, ennek a mondatnak szavai lesznek elmélkedésem tárgyai.

Iesous

“Ímé a szűz fogan méhében és szül fiat, és annak nevét
Immanuelnek nevezik, ami annyit jelent: Velünk az Isten.”

(Máté 1.23.)

“És íme fogansz a te méhedben, és szülsz fiat, és nevezed az
ő nevét Jézusnak. Ez nagy lészen, és a Magasságos Fiának hivattataik.”

(Lukács 1.31-32.)

Jézus

Jézus az ember. Olyan körülmények között született, mely mindannyiunk születésére elmondható: csodás körümények között. Talán csak az emberi természet olyan, hogy nem képes elfogadni azt, hogy ‘hétköznapi’ ember, egy ács fia váljon Istenné, s ezért helyezi valami mitikus közegbe, mind születését, mind életét.

Pedig egyetlen ember sem ‘hétköznapi’; csak a felületes szemlélő számára tűnhet annak. Persze már a mítikus közeg megteremtése sem ‘hétköznapi’, s nem is annyira mítikus, ha valaki tudja mi az amit a mítikus elemek ki akarnak fejezni. Jézus leszármazási láncát pontosan megtaláljuk Lukács evangéliumában [3.23-38.], amiből kiderül, hogy Dávid király házából való. Azonban Pál zsidókhoz írott leveléből az is kiderül : Mert ez a bizonyságtétel: Te pap vagy örökké, Melkisédek rendje szerint.” [7.17. (7.21.)] Jézus ennélfogva Király Dávid háza szerint, és pap Melki-Tsedeq rendje szerint. Főpap és Király. [4]

Az a megtestesült hatalom, amit a világkirály kifejezéssel jelöl a hagyomány. Persze ezt a szimbolikát később rendelte hozzá a hiteles történetírás, mely - szemben a történelem írással - a szellemi tradíciót tekinti elsődlegesnek. Később úgy vélték, hogy ezt a ‘tisztséget’ csak áthagyományozással szerezheti meg az ember, ezért lett a napkeleti bölcsek szimbóluma azonosítva, a “világhármasságot” megtestesítő három főméltósággal [5], akik a testi, lelki és szellemi hierarchiába avatták be Jézust, rögtön születése után. Ajándékaik, amit Máté is felsorol [Máté 2.11.], ezt az átadást biztosítják.

A születésekor megjelenő csillag is ugyan ilyen mély szimbólum: a copula mundi-t, a világtengelyt, a poláriszt szimbolizálja, a benben követ - az égi phoenix magját, a lapis ex coelis-t - az égből hulló követ. Mindezek a kifejezések arra utalnak, hogy Jézus már születésekor Isten kiválasztottja. A világ közepén születik, s kisgyermekként felruháztatik a három világhatalommal.

Azonban magunknak kell mindezt végiggondolnunk. Mit jelent ez?

Emberi gyengeség azt gondolni, hogy mi magunk nem a világ közepén születtünk - hiszen jól tudjuk, hogy a világ minden beavatási központja egyben a világtengelyen feküdt (gondoljunk Memphisre, Delphoira, Lhaszára, stb.), s ennek értelmében a világ minden pontja világtengely, ha annak tekintjük. És ez a kulcsa az egésznek: annak kell tekintenünk. A magunk számára. A három világhatalom hasonlóképen nem más, mint a testi, lelki, szellemi képességek birtoklása. Ez azonban mindnyájunk számára adott; persze mi nem uraljuk ezeket, de pont ez különbözteti meg a világkirályt a ‘hétköznapi’ emberektől. A “Hatalom és a Dicsőség” az, ami megkülönbözteti az Istent az embertől. Tudjuk jól Jézus is ezt tanította. [Máté 6.13] Milyen alapon gondoljuk azt, hogy nekünk, akik szintén ‘hétköznapi’ emberek fiai vagyunk (asztalosok és orvosok fiai), nem kell felvállalnunk ezt a ‘tisztséget’. Hiszen rokonai vagyunk mi is a Názáreti Jézusnak, amennyiben tesszük amit ő tett: “Mert ki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az nékem fitestvérem, nőtestvérem és anyám.” [Máté 12.50]

Ennek értelmében magunk is királyok lehetünk Dávid háza szerint és papjai Melki-Tsedeqnek. Úgy gondolom, hogy a Hatalom az, ami elvétetetett az embertől, saját maga által, nem pedig a Tudás. A Tudás, ami alatt itt természetesen a gnózis értendő, megvan mindenkiben - potenciálisan. Csak kihelyeztük a külvilágba. Felruháztuk vele előljáróinkat, papjainkat, tanítóínkat, akik persze mást sem mutatnak mint, hogy ‘te vagy a feladat’. Mi magunk vagyunk a feladat. Mint Jézusban bennünk is megvan minden születésünkkor. A fejezet elején hozott két idézet közül mindkettőben, de explicit módon a másodikban jut kifejezésre, Jézus sorsának jövőbe vetítettsége, “ ez nagy lészen ”. Tehát olyan, aki a bennerejlő képességet felszínre képes hozni, ‘Nagy Ember’-ré válik. Mi magunk is birtokoljuk mindazt, ami ahhoz a célhoz kell, amit Jézus beteljesített. Csak elfeledjük, és kihelyezzük a külvilágba. Pedig mi magunk is Krisztusokká válhatnánk, ha képesek lennénk követni őt, ha magunk is felkenetnénk...

Christos

“Az Úr lelke van énrajtam, mivelhogy felkent engem, hogy
a szegényeknek az evangéliomot hirdessem, elküldött, hogy
a töredelmes szívüeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak
szabadulást hírdessek és a vakok szemeinek megnyílását, hogy
szabadon bocsássam a lesujtottakat.”

(Lukács 4.18.)

A görög christos szó felkentet jelent, és olyan emberekre használtatott, akik Isten szavának tolmácsolói. Ha a szót eredeti értelmében használjuk, akkor nem Jézus volt az első christos, a Próféták mind annak tekinthetők. Gondoljunk a következő idézetre: “Mert hamis Krisztusok és hamis próféták támadnak, és nagy csodákat tesznek ...” [Máté 24.25.], ahol a christos szó pusztán olyan embert takar, aki Isten nevében szól; vagy gondolhatnánk keresztelő Szent János szavaira: “Én kiáltó szó vagyok a pusztában. Egyengessétek az Úrnak útját, amint megmondotta Ésaiás próféta .” [János 1.23.]

Ő is és minden ember aki az Úr szavait hirdette, Istentől kapott belső felhatalmazást, felkentté vált. Az ilyen emberek szűk közösségekben éltek, s leginkább a zsidó eszcénus közösséghez tartoztak. Nagyon hasonlóak voltak ezek az emberek a tibeti tertön lámákhoz - azaz saját maguk belső világában leltek olyan bizonyosságot, amelyet egyetemes igazságok formájában nyilvánítottak ki az embereknek. Jézus korában számtalan ilyen elhivatott, 'felkent' próféta tevékenykedett, de az ő működésük, a túlzott írásmagyarázat kritikáján túl nem sokat jelentett.

Tudjuk, hogy ez mennyire éles probléma volt a korban, hisz a farizeus papság kezébe került a vallásos gyakorlat teljeskörű fegyülete, pedig pont ez a papi réteg volt az, aki az írás értését már nem tartotta szükségszerűnek, csak passzív ismeretét. Jézus is fellép velük szemben, mondván, hogy képmuatató természetük ellenére mégis magukat tartják az Isteni Ige hirdetőinek. [Máté 23.1-39.] Ebben a szakaszban jelenik azonban meg a felkentség egy másik, sokkal mélyebb jelentése: “ Ti pedig ne hívassátok magatokat Mesternek, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus; ti pedig mindnyájan testvérek vagytok .” [Máté 23.8.] A Christos szó itt egészen új értelmet kap, hisz csak egyetlen személyt takar; azt aki Istennel egylényegű.

Olyan ember tehát a Krisztus, aki meghaladja az emberi világot, aki megvalósította az emberben lakozó Istent, s ezáltal valóban egylényegűvé válik vele. Persze az ilyen felkent a zsidó nép számára sokkal többre volt hivatott, de ezt majd később tárgyaljuk.

Keresztelő János maga is felkent volt, Lukács evangéliumából nyíltan kítűnik, hogy milyen éles a párhuzam az ő és Jézus élete között. Születését ugyanúgy Gábriel angyal közli a vén Zakariással [Lukács 1.19], mint ahogy Máriával is Gábriel angyal közli [Lukács 1.26.]. Sőt szinte ugyanazokat a szavakat mondja mindkettőjüknek, Zakariásnak: “ Mert nagy lészen az Úr előtt, /.../ és betelik Szent Lélekkel még az ő anyjának méhétől fogva .” [Luk.1.15.] és Máriának: “És íme fogansz a te méhedben és szülsz fiat /.../ Ez nagy lészen, és a Magasságos Fiának hivattatik ;” [Luk.1.31-32.]. Látjuk tehát, hogy János ugyanúgy hivatott lehetett volna arra, hogy Krisztussá váljék. Oly annyira, hogy az emberek magát is annak tartották: “Mikor pedig a nép várt és szívökben mind azon gondolkoztak János felöl, hogy vajjon nem ő-é a Krisztus. ” [Lukács 3.15].

Azonban János nem teljesítette be ebben az értelemben vett felkentséget. Maga vallotta, hogy az ő felkentsége, csak előkészíti az igazi Krisztus eljövetelét: “Én ugyan kereszetellek titeket vizzel, de eljő ki nálamnál erősebb, akinek nem vagyok méltó, hogy sarujának kötöjét megoldjam: az majd keresztel titeket Szent Lélekkel és Tűzzel .” [Lukács 3.16.] János vizzel keresztelt, azaz megtisztította az embereket az alsó régiók erejével.

Jézus Krisztus

Jézus tűzzel keresztelt ('Lángban áll a világ koldusok...'), hogy a felső régiók isteni tüzével áldozattá szentelje magát az embert. Csak e kettő egyesítésével válhat az ember felkentté, Krisztussá. Ezért is keresztelkedet meg Jézus János által vízzel, és ezért keresztelkedett meg János Jézus által tűzzel... hiszen így szólt János : “Nekem kell általad megkeresztelkednem, és te jössz énhozzám ?” [Máté 3.14.] “Ő az aki utánam jő, aki előttem lett... ” [János 1.27.] Jézus szavaival élve, csak ebben a kettős keresztségben teljesedhet be az igazság. “ Engedj most, mert így illik nékünk minden igazságot betöltenünk .” [Máté 3.15] De csak kettőjük egyesülésével jöhet létre a teljesség.

A tűzzel való keresztség, az azzal való felkenés az ami persze erősebb. Ez a logosz, az Isteni Ige, ami felkeni Jézust, mint ahogy a bekezdés felvezető idézetéből kiderült. Ez az Isten, akit Jézus felismert, akinek nevében mindazt véghez tudja vinni, amit véghezvitt.

Theou

“Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél,
és Isten vala az Ige. Ez kezdetben az Istennél vala.
Minden általa lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett.”

(János 1.1-3.)

A görög Theosz szó Istent jelent, és érdekes történeti háttere van, amiből pusztán egyetlen csöppnyi töredéket érdemes a napvilágra hozni. Már az Íliászban előfordul, ami nyílván azért meglepő, mert a korai ‘politeista’ görögségről az a hivatalos elképzelés, hogy nem hitt semmiféle egyetemes elvben, hanem minden egyes emberi aspektusnak megfeleltetett egy-egy Istent. Azonban tudjuk, jól, hogy a korai görög panteon istenei korántsem mindenhatóak, például nem ők teremtették a világot, nem képesek megtörtént eseményeket meg nem történté tenni, stb. Ők maguk is ki vannak téve valamiféle ‘sorsszerűségnek’ amihez feltétlen igazodniuk kell. Ebben a gondolkodáskörben veti fel magát a gondolat, hogy lennie kell hát egy olyan rendező elvnek, amely mindezt irányítja. Ez az amit Theosz kifejezéssel takar már Agamemnón is, mikor így szól: “Mindent maga végez az Isten .” A Theosz szó etimológiai rokonságot mutat a görög telosz szóval, ami azonban célt jelent. Láthatjuk, hogy az Isten tehát valami olyasmi, a korai görögség számára is, ami a céllal összefügg. Természetesen a keresztény Isten ennél sokkal konkrétabb, hiszen egy zsidó hagyomány Istenképébe kapcsolódik bele. Az Isten teremtette az eget és a földet [Genézisz 1.1.], az összes élőlényeket [Gen.1.24.], és magát az embert is az Ő hasonlatosságára [Gen.1.27.].

Jézus Krisztus

Tehát látjuk ez az Isten mindenható, minden általa lett. János, éppen ezért, jogosan kapcsolja össze evangéliumában, a preszókratika logosz fogalmával. A logosz volt az ugyanis a görögség számára az a kifejezés, amely alatt valami hasonlóan egyetemest értettek, amiből minden keletkezett, és ami uralta magát a természetet.

Azonban van egy hatalmas különbség a két fogalom között. A judeo-keresztény hagyományban ugyanis az Isten, mindig valamiféle személyes kapcsolatban megnyílvánulót jelentett. Ez az Isten vezeti a népét, beleszól a sorsukba, segítségükre siet. Ezért az emberek részéről félelem és tisztelet övezi. Ami a Jézusi felfogásban új a korai zsidó Istenképhez képest, az az Isten és ember közötti kapcsolat alaptermészete. Ez ugyanis a szereteten alapszik.

Ezért nevezi Jézus az Istent mindig ‘Atyámnak’, és erre szólítja fel a Jeruzsálemi papokat is: “Atyátoknak se hívjatok senkit e födön; mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van.” [Máté 23.9.] Ennek a személyes viszonynak az oka azonban majd a következő részben tárgyaltatik. Az Isten ugyanis ezzel a személyes arculattal, azért nem veszti el teljesen azt a korábbi személytelen, csak jelekben és látomásokban megjelő személytelen aspektusát. Sőt ez az arculata Jézus által is újra és újra megerősítettik: “Az Isten lélek: és akik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják.” [János 4.24.]

Tehát az Isten annak ellenére, hogy személyes arculatot ölt (később látni fogjuk, hogy ez a személyes arculat magában a megvalósított Jézusban realizálódhat), nem veszti el szubtilis természetét; a vele való kommunikáció egyedül a lélekben lehetséges. Az Isten tehát a lélekben ismerhető meg, csakis úgy, hogy megismerésében az ember szétválaszthatatlanul egybe olvad magával az Istennel, mint azt az első részben láttatni próbáltuk. Maga Jézus példa erre: “Az én tudományom nem az enyém, hanem azé, aki küldött engem. Ha valaki cselekedni akarja az ő akaratát, megismerheti e tudományról, vajjon Istentől van-é, vagy én magamtól szólok ?” [János 7.16-17.]

Bizony nagy súlya van ennek a kijelentésnek. Az Istent megismerő lélek maga is egyéválik az Istennel, egylényegűvé lesz. Az olyan ember, aki íly módon az Istent megismeri, tűzzé lesz és lánggal keresztel. Benne megtestesül maga az Isten természete, ahogy Jézus esetében is: “Én és az Atya egyek vagyunk .” [János 10.30.] Isten megismerése tehát a vele való azonosulással azonos.

Kérdés azonban, hogy az ilyen lánggal felkent állapot egyedül egy ember képessége lett volna, vagy esetleg mindnyájunké?

Azt az előző részben jól láttuk, hogy milyen erős a párhuzam János és Jézus között, Úgy tűnik, hogy János maga is felkent volt, de nem a második értelemben használt christos, azaz ki Istennel azonosult, hanem aki felismerte ennek lehetőségét magában, de maga inkább előhírnöke és hírdetője maradt az őt követő beteljesültnek. Talán ahogy maga mondja azért, mert ki utána jön az nála erősebb [János 3.16.] , s az emberek számára fontos a fokozatos átadás. De annak a felismerése, hogy maga is lehet christos, sőt, hogy mindenki azzá lehet már nála is tudatosul. Az tehát, hogy minden ember megismerheti a lelkében lakó Istent, ezáltal egyé válhat vele, erőteljesen megvan a Jézusi tanításban. Ez Aszáf Zsoltárának nagy misztériuma: “Én mondottam: Istennek vagytok ti és a Fenségesnek fiai ti mindnyájan. ” [Zsoltárok 82.6] és erre hivatkozik Jézus is: “Nincs-é megírva a ti törvényetekben: Én mondám Istenek vagytok ?” [János 10.34.] Ennek értelmében magunk felelőssége Istenné válni, vagy éppen megfordítva, a bennünk levő Istennek kell emberré válni; ez az ami a következő gondolat alapja...

Uios

“És az Ige testé lett és lakozék mi közöttünk,
/.../ aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal.”

(János 1.14.)

“Valakik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak,
hogy Isten Fiaivá legyenek...”

(János 1.12.)

Talán ez a gondolat az, ami a legnehezebben érthető, s akárhányszor Jézus erről beszélt, a sokaság mindig megrémült. Hiszen azt magunk is nehezen tudjuk elképzelni, hogy az Isten, melyet mindnyájan a legfenköltebb eszmékkel ruházunk fel, maga közvetlenül megragadhatóvá válik.

Úgy tűnik, hogy az ember ettől a gondolattól jobban fél, mint magától az ördögtől, hisz Jézus valahányszor kinyilvánította, hogy amit hallanak szájából az magának az Istennek szava, azonnal meg akarták kövezni: “Mondta azért nekik Jézus: Ha az Isten volna a ti atyátok, szeretnétek engem: mert én az Istentől származtam és jöttem.. /.../Aki az Istentől van az hallgatja az Isten beszédeit; azért nem hallgatjátok ti, mert nem vagytok az Istentől valók. /.../ És nem ismeritek őt: de én ismerem őt és az ő beszédét megtartom. /.../Köveket ragadának azért, hogy reá hajigálják; Jézus pedig elrejtőzködék és kiméne a templomból ...” [János 8.42,47,55,59.]

Jézus tehát a felkent, aki megvalósította Isten ismeretét; maga mondotta korábban (6.old, [János 7.16-17.] ), hogy az ilyen felkent esetében lehetetlen szétválasztani az Istent s magát az embert. Ezt fejezi ki az alábbi idézet is : “És ki engem lát, azt látja ki küldött engem .” [János 12.45.] Tehát a beteljesült nem elkülöníthető beteljesülése tárgyától. Ezt jól tudták a zsidók is, s ezért féltek annyira ettől a gondolattól: “ az Istent is saját Atyjának mondotta, egyenlővé téve magát az Istennel .” [János 5.18]

Ennek értelmében azt kéne megvizsgálnunk, hogy miért olyan képtelen gondolat az, hogy a testben megnyílvánuló maga legyen a legmagasabb szellemi entitás. Hiszen a Jézusi corpus-misztériumban ez az ami a legtömörebben megfogalmazódik: “ Én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből szállott alá; ha valaki eszik e kenyérből él örökké. És ez a kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem, amelyet én adok a világ életéért .” Ez oly képtelennek hangzott, hogy még a tanítványok is nehezen értették: “ Sokan azért, akik hallák ezeket az ő tanítványai közül, mondának: Kemény beszéd ez; ki hallgathatja őt ?” [János 6.51,60.]

Pedig megint azt lehet mondani, hogy az értetlenség oka részben az, hogy Jézus szavait szó szerint, nem pedig képletesen értették. Hisz a mennyből alászálló kőről (ami természetesen tápláléka a szellemnek, ezért teszik Jézus születését ‘Betlehembe’, ami azt jelenti ‘a kenyér háza’, lévén héberül a kenyér ‘Béthel’) tudjuk, hogy mindig az Isteni természetről szól, ami alászáll a világba, hogy ott megnyílvánulhasson az embereknek - az emberekben.

Az Isteni természet az, ami emberré lesz, hogy felemelje magával mindazt ami, nem isteni. Ennél fogva tudnunk kell, hogy potenciálisan ott van mindanyiunkban Isten, sőt mindaz amit most magunk(é)nak gondolunk, nem más mint Isten. Isten az aki tudatára ébred bennünk, aki cselekszik rajtunk keresztül; nekünk csak felismernünk kell és belső természetünkké tennünk. Ezért folyamatos gyakorlat a keresztény magatartás, mert mindennap úgy kell efelkelnünk, mint Jézus kelt fel, Isten Fiaként - olyanként ki egylényegű vele.

Jézus Krisztus

Ez a gondolat persze egyetemes és általános, gondoljunk Técsy Olivér szavaira: “Nehéz Buddhaként felkelni.”; pedig erről, a mozdulatról van szó. Mindnyájunknak úgy kell ‘magunkhoz-térni’, hogy felismerjük ez a magunk, nem más mint Isten maga, a bennünk lakó Christos. Akkor természetesen magunk is Isten Fiaivá válunk, a Fiú szóval kifejezve azt a természetes együttlétet, ami egy Fiú és egy Apa között van. Hisz minden Fiú nem más mint saját apja, és minden Apa saját Fiában él tovább. Amilyen az ő viszonyuk, olyan az isteni természet és a megvalósított viszonya is: a megvalósított nem más mint az Isteni természet, annak kinyílvánítója, míg az isteni természet egyedül a megvalósítón keresztül képes megnyílvánulni, tovább élni. Tulajdonképen a Fiú állapotban teljesül be minden Atyai természet. Ezt jelenti a Fiú szó, az Uios. Isten egyedül az emberen keresztül képes megvalósulni, az isteni természet csak az emberben ébredhet magára. Természetesen mindaddig Fiú állapotban létezik a megvalósított, míg megtestesült, s csak akkor válik magává az Atyává, ha benne az emberi feláldozódik. Ezt persze csak olyan teheti meg, aki felkentté vált. Az feláldozhattja emberi részét a világnak, mint ahogy Jézus testét áldozta a világért, mikor a világhegy tetején a keresztfán megfeszítetett. Az ilyen szellemnek, aki Istennel azonosult, már nincs szüksége a megtestesülésre, ezért teheti áldozattá azt...

Soter

“Nem tudjátok minémű lélek van bennetek: Mert az embernek
Fia nem azért jött, hogy elveszítse az emberek lelkét, hanem, hogy megtartsa.”

(Lukács 9.55-56.)

Jézus Krisztus

Jézus keresztfáját a későbbi néphagyomány ‘gyümölcsfának’ nevezi, mert ebben az áldozatában gyümölcsöt hozott az embereknek. Ha pontossan rekonstruálni akarjuk, hogy mi is ez a gyümöcs fel kell idéznünk mind azt amit eddig számbavettünk: 1) Az ember annak ellenére, hogy ‘hétköznapinak’ tartja magát, nem az, mivel magában hordozza az isteni természet csíráját. 2) Az ilyen ‘hétköznapiságból’ a felkentség állapota az, ami kimozdíthatja az embert, ami az előbbiek értelmében nem más, mint a bennünk rejlő isteni természet megismerése. 3) Az ilyen megismerés azonos a megismert lényegével, aminek következtében az ember Istenné válik, elnyeri a ‘hatalom és dicsőség’ állapototát. 4) Az isteni természet realizálódásához előbb emberi megtestesülésre van szükség. Az ilyen emberben rejtőző isteni potenciál az, ami ha felragyog tűzzé teszi a lelket. 5) Az ilyen ragyogó tűz az ami lángal keresztel, ami gyümölcsöt hoz a világnak.

Mert azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa azt ami elveszett .” [Lukács 19.10.] Mi hát az, amit az ember elvesztett? Mint azt az első részben sugalltuk, az ember úgy képzeli, hogy a ‘hatalom’ nem rá tartozik. Kivetíti a világba, átruházza tárgyakra, intézményekre, feljebbjárókra. Gazdákat, tanítókat, mestereket keres. Természetesen nem a kereséssel van a baj, és természetesen nem a tanítókkal és a mesterekkel van a baj. Hiszen az talál aki keres, és az válik mesterré, aki maga is talált valamit. A baj ott van, hogy mindnyájunknak mesterré kell válnunk. Nem vállalhatjuk azt a gyengeséget, hogy mi csak ‘normális’ és ‘hétköznapi’ emberek vagyunk. Mert eredendően nem vagyunk azok, és ezért sohasem lehetünk teljesen azzá. Ilyen, hogy közember metafizikai értelemben egyszerűen nincs. Aki a hétköznapok szintjén az, mert azt senki sem merné állítani, hogy hétköznapi szinten nincs közember, az azért olyan, mert gyenge, mert kihelyezte magából képességeit, mert nem meri vállalni azt a szerepet, hogy saját magának kell mesterré válnia. Persze senki sem születik mesterként; senki sem Krisztus vagy Buddha születésekor, hanem Jézus vagy Siddhártha Gótama. Az embernek pontosan az adja meg a lehetőséget arra, hogy felkentté, felébredetté váljon, hogy eredendően az. Hogy mindnyájan Isten fiai vagyunk - az is aki nem akarja.

Jézus példa arra, hogy az embernek milyen az eredendő természete; arra, hogy miből mivé válhat. Ahogy ő mondja: “ Én azért születtem, és azért jöttem a világra, hogy bizonyosságot tegyek az igazságról. Mindaz aki az igazságból való, hallgat az én szómra .” [János 18.37.] Ezért megváltó, soter. Hiszen megmutatja nekünk embereknek, az utat, amin végigmenve valóban örök életre jutunk. “Én vagyok az út az Igazság és az Élet .” [János 14.6.]

Az olyanok, akik Jézushoz hasonlóan véghezviszik azt amit ő, valóban elnyerik az élet világosságát: “Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága .” [János 8.12.] Ehhez azonban követnünk kell őt. Véleményem szerint nem ‘farizeus’ módon; nem a szövegek dogmatikus betartásával, hanem, hogy tesszük amit ő tett. S akkor Isten akaratát cselekedjük. Akkor válhatunk magunk is christoszokká. Áldozata jelzés. Feláldozta testét a világnak, lerombolta a templomot, csak azért, hogy három nap alatt felépítse. Jézus nekünk tükör, amiben a Nap fénye ragyog. Azzal, hogy feláldozta magát ezt a tükröt törte százezer darabra, de mint ahogy minden apró tükördarabban a teljes Nap ragyog, úgy ragyog bennünk is a teljes Isten fénye. Mindanyiunkban. Ez a legnagyobb áldozat, a világba oldódás...

Mi mást tehetnénk, minthogy követjük őt?

Jegyzetek:

[1] Az idézetek Károli Gáspár fordításából valók; a Magyar Biblia Tanács 1988-as kiadása alapján.

[2] Az átírásban MacGregor Mathers: The Kabbalah Unveiled című könyvére támaszkodom. (Arkana, 1991 London; page7.)

[3] Például az Alkímiában: 'Igne Natura Renovatur Integra', mely azt jelentette: 'A tűzben megújul a teljes természet'.

[4] Részletesen lásd René Guenon: Metafizikai Írások II. - A Világkirály; VI. fejezet, Melki-Tsedeq [Farkas Lõrinc Imre, 1993 Budapest, 44.oldal]

[5] Részletesen lásd René Guenon: Metafizikai Írások II. - A Világkirály; IV. fejezet, A Három Fõméltóság [Farkas Lõrinc Imre, 1993 Budapest, 28. (46.) oldal]

 

» Vallásfilozófia - Jézus Rabbi

» Spirituális Ezotéria - A gyógyító karácsony

Kérlek támogasd a Vallásfilozófia Könyvtárat!
(Please support the Religion Library!)

A TE támogatásodra is szükség van!
(YOUR support keeps this site running. Thank you!)


         

                         

 
[« vissza ]
Creative Commons License

[ előre »]

Web Matrix

buddhism | hinduism | taoism | hermetics | anthropology | philosophy | religion | spiritualism | parapsychology | medicine | transhumanism | ufology

Last updated: 11-11-2011