"Verum est, certum et verissimum, quod est, superius naturam habet inferioram et ascendens naturam descendentis."

                         

         
 

[« vissza ]

[ előre »]

Klaus Mylius

Buddhista irodalom

- A RÉGI INDIA IRODALMÁNAK TÖRTÉNETE -

- Buddhist Literature - The History of Ancient Literature in India -

(fordította Héjjas Emese)

1996.

1. BEVEZETÉS

A buddhista irodalmat különös figyelemmel kell tárgyalnunk, mivel a buddhizmus tanításai messze India határain túl is befolyást gyakoroltak, sőt egy bizonyos mértékben jelen pillanatban is kifejtik hatásukat. Ezenkívül a buddhizmus megjelenése az első biztos fogódzó az óindiai kronológiában az irodalomtörténet szempontjából. Bizonyos tehát, hogy Buddha tanítótevékenysége Kr.e. 525 és 480 közé esik, és különösen Magadhában és Kószalában, vagyis Észak-Kelet-Indiában hatott. Buddha nemcsak egy vallási rendszert (dhamma), hanem egy közösséget (sańgha) is alapított. Észak- és Észak-Kelet-Indiában a Kr.e. VII.-VI. században a despotizmus erősödésével kiépültek az első nagy birodalmak. Így összekapcsolódott a gazdasági fellendülés (távolsági kereskedelem, városalapítások, a földművelés kiterjesztése) és a szellemi-kultúrális élet fellendülése. A városokban új ideológiai nézetek tüntek fel, amelyek kritikával álltak szemben a papi ortodoxiával. Az áldozati rituálékkal szembeni növekvő elégedetlenség és a hagyományos társadalmi béklyók feloldása vezetett az új nézetek és tanok kialakulásához. Az aszkéták, akik - egyedül vagy követők seregétől kísérve - bejárták az országot, a társadalomra jelentős hatást gyakoroltak. Az új tanok sok-sok hírdetője közül két személyiség emelkedik ki; a Jaina-tan alapítója Mahăvíra, és a Śăkya köztársaságból, a mai Nepálból származó Gautama Buddha. Buddha (eredetileg Siddhattha), a törzsfejedelem, Suddhodana fia 29 éves korában elhagyta a palotát és családját, 7 évig vándorolt az országban, hogy megtalálja a földi szenvedéstől való megszabadulás módját, és egész évben továbbvándorolva (80 éves korában halt meg) hirdette az új tant. E tan lényegét a Négy Nemes Igazság képezi - a szenvedés igazsága, a szenvedés keletkezésének igazsága, a szenvedés megszüntetésének igazsága és a szenvedés megszüntetéséhez vezető Nyolcrétű Nemes Ösvény. Az alapgondolat a következő: az egész világ, különösképpen az evilági örömök múlandóak, s ezért szenvedésteliek. Ezért a szenvedés csak az élettel és halállal szembeni teljes szenvtelenség által oldható fel. Az ehhez vezető út a meditáció, amelynek gyakorlata ősi, az árják előtti jógakultuszból származik. A Négy Nemes Igazság tanát megpróbálták a karma (tett-visszahatás) és az újjászületés upanišadokból átvett tanításával összekötni. Az ún. "oksági láncolatban" a szenvedés állandó megújulásának fő okozójaként a nemtudást (avidyă) és a földi vágyakhoz való ragaszkodást (tŕśna) emelik ki. A buddhizmus ezek folyamatos megszüntetését tanítja.

A szenvedés feloldásának és a születések körforgásából való kilépésnek momentuma a buddhizmus jellemző koncepciója a létezésről. Semmi sem marad fenn örökké, csak változás létezik. De minden állandóságnak ezzel az elutasításával nemcsak az örök lélek (ătman), hanem a világ anyagiságának tagadása is összefügg. Az anyag fogalma puszta "adottságra" redukálódik. Végső, mindenki számára elérhető célként a buddhizmus a Nírvănát ígéri (szó szerint "egy gyertyaláng elfújása/eloltása"). Ez egy nehezen definiálható fogalom, amely a vágyak, az újjászületés és a szenvedés megszüntetésének állapotát hivatott jelölni. A buddhista etika legfőbb vonása a minden létállapottal szembeni jóindulat. Természetesen ez a humanista szellemű etika nemcsak a nép összességére vonatkozik, hanem az egyén tökéletesedésére és felszabadulására is. Így félreismerhetetlenül egyfajta elit individualizmus tűnik elő. Csak a későbbi fejlődési fokozatokban (Mahăyăna-buddhizmus) válik a jóindulat és a részvét (karuna) általánosérvényű, bámulatos altruizmussá. A védikus-brahmanikus isteneket ugyan a buddhizmus nagyrészt átvette, de egyszersmind detronizálta is. Egy világteremtő szellem (demiurgosz) létének gondolatát egyértelműen elvetették, az isteni lét csak az újjászületés kedvező formájának számított, amely azonban éppúgy múlandó, mint a többi létállapot, s ennek következtében sem nem mindenható, sem nem mindentudó. A buddhizmus ugyanilyen határozottan tagadja az áldozati rituálék mágikus erejét és különösen az állatáldozatokat ítéli el. Tekintettel a fennálló társadalmi struktúrára a buddhizmus újító-progresszív vovásokban is kitűnik: az eredeti buddhista irodalomban felismerhető egy antidespotista, bizonyos fokig demokratikus vonás is. A megismerés és a megszabadulás teljesen független a társadalmi hovatartozástól, a vagyontól, a testi szépségtől stb. - mondja a Majjhimanikăya 96. szuttája. Az individuum megszabadulására vonatkozó tanítást figyelembevéve azonban szó sincs demokratikus tömegmozgalomról.

Az itt szűken ismertetett ismertetőjegyek kizárólag a korai buddhizmusra illenek. A későbbi buddhizmus ugyanis teljesen kiépített vallássá válik, amelyben Buddhát istenítik, s végül demiurgosszá emelik. Ez az eredeti ideológiai koncepció teljes megtagadását jelenti. Buddha eredeti gondolatainak áthagyományozása hosszan elhúzódó tudományos viták tárgyát képezte. A véleménykülönbségek középpontjában az ún. buddhista konzíliumok történelmi hűségre állt. Valószínűleg már néhány héttel a Mester halála után lezajlott egy ilyen konzílium Răjagríhában. A hagyomány szerint ekkor rögzítették a Tant, a Dharmát (dhamma) és a szerzetesi rendszabályzatot, a Vináját (vinăya). Ez a hagyomány azonban nem megbízható. Bár nincs kizárva, sőt valószínű, hogy a buddhista szerzetesek összegyűltek, hogy a tan és a közösség jövőjéről tanácskozzanak, az viszont lehetetlen, hogy a Dharma és a Vinája óriási mennyiségű szövegét már ekkor bemutatták, illetve rögzítették volna. Körülbelül Kr.e. 380-ban a hagyomány szerint Vaisaliban egy második konzílium zajlott le, de a mai feltételezések a szöveg hagyományozását csak a harmadik konzíliumra teszik. Ez Aśoka, a nagy uralkodó idejében, Kr.e. 250-ben zajlott, és erre az eseményre állítólag 1000 szerzetes érkezett Pătaliputrába. A gyűlés kezdeményezője Tissa Moggaliputta volt. Annyi bizonyos, hogy a buddhista tan akkoriban már nem volt egységes, megosztottság és szekták jellemezték, így a konzílium fő feladata a tan egységének helyreállítása volt. A kilenc hónapig tartó konzílium után a tan eredeti felfogása, a Théraváda jutott érvényre, amelyet a konzíliumon a Vibhajjavădinok képviseltek. Tissa azzal járult hozzá a végeredményhez, hogy írásában ("Kathavatthu") ítéletet mondott a szekták és eretnekek felett. Ez a konzílium hozta azt a történelmi szempontból oly jelentős döntést, hogy misszionáriusokat küldjenek más országokba. Mahinda, Aśoka császár egyik rokona például Sri Lankára vitte a harmadik konzílumon összeállított kánont, amely a mai napig a buddhizmus egyik fő központja maradt. Az első évezred második felében az addig virágzó buddhizmus saját hazájában súlyos vereséget szenvedett a védantisták és a mimámsakák ellenreformációs törekvésével szemben. Ma Indiában a buddhizmusnak csak jelentéktelen maradványai élnek. Ezért van az, hogy fejlődését a harmadik konzílium után nem indiai forrásokból, hanem sokkal inkább azon országok forrásaiból ismerjük, amelyekbe elsőként jutott el misszionáriusok útján a buddhizmus. Sri Lanka mellett ide soroljuk Tibetet, Nepált, Hátsó-Indiát és Kelet-Ázsiát. Az Indián kívüli források kutatása természetszerűleg túlmegy eme irodalomtörténet határain. A buddhista Kánon nyelve a páli. A nem kanonizált iratok jelentős részét szintén áthagyományozták, s ezeket is páli nyelven fogalmazták. Emellett fennmaradt egy szanszkrit nyelvű kánontöredék is. A buddhizmus kihalását Indiában ideológiai harcok hosszú sora előzte meg. Ezidőtájt a buddhizmus mélyreható változásokon ment keresztül. E változások iránya egyfajta belenyugvás volt nem csak az előretörő védantizmusba, hanem a népi-religiózus eszmékbe és kultuszokba is. Az eredeti buddhizmusból, a Hinayănaból (Kis Szekér) lett a Mahăyăna (Nagy Szekér) tana. A páli nyelv helyébe ismét a szanszkrit és egy új, sajátos nyelv, a buddhista vagy más néven "hibrid" szanszkrit lépett. A buddhisták ugyanis a páli iratokat megpróbálták a hangtani törvények figyelembevételével ismét szanszkritra átírni, s eközben sok hibát követtek el. Így keletkezett a hibrid szanszkrit.

2. A PÁLI KÁNON

A Páli Kánon formáját lényegében a harmadik konzílium "szerkesztési" tevékenységének köszönheti - tehát nem Buddha saját szavainak megörökítése, ahogy sokáig gondolták. Egyáltalán nem is lehet másként, hiszen Buddha nem a páli és nem a szanszkrit, hanem a magadhi, pontosabban az ardhamagadhi nyelvet beszélte. Néhány részlet azonban, amelynek tanítása különösen fontos, valószínűleg magától Buddhától ered, például az, amely a Négy Nemes Igazságról vagy a Nyolcrétű Nemes Ösvényről szól. De a kánon jelentőségén semmit sem csorbít az a tény, hogy szövegét csak 250 évvel Buddha halála után állították össze, hiszen ez számunkra az egyetlen lehetőség, hogy a buddhizmus eredeti eszméjéhez a lehető legközelebb jussunk. A Páli Kánont minden valószínűség szerint az ie. I. században rögzítették írásban. Adataink vannak arról, hogy a Kánon a harmadik konzíliumtól egészen eddig az időpontig változásokon ment keresztül. Összességében csak kevéssé távolodik el a konzílium elképzeléseitől. Erre többek között az Aśoka korából származó feliratok utalnak, amelyek teljesen a ránk hagyományozott Kánon szellemiségét tükrözik. A buddhista Kánon irodalmi formája egy teljesen különböző részekből álló gyűjtemény. A neve Tipitaka, amely "Háromkosarat" vagy "Hármastartót" jelent. Ez az elnevezés arra utal, hogy az összgyűjtemény három részgyűjteményből áll. Ezek közül a legelső a Vinăyapitaka (A) a szerzetesi rend alapelveit tartalmazza. A következő, a legfontosabb a Suttapitaka (B). Ebben található a buddhista tan minden alapelve. S bár a sutta szó a szanszkrit sutra szóból ered, mégsem sutra-stílusról van szó. A Suttapitakára inkább a beszélgetések, dialógusok és tanítóbeszédek formája a jellemző, ezért a Tanítóbeszédek Kánonjának is nevezik. Ez 5 különleges gyűjteményt foglal magában, amelyek a Nikăya nevet viselik. A legkésőbb keletkezett Pitaka az Abhidhammapitaka (C), amelyet a "Skolasztika Kánonjának" is neveznek, s amelynek a már említett Kathavatthu az irodalmi forrása. Emellett a felosztás mellett van egy régebbi, amely kilenc angára osztja fel a Suttapitakát. Ezek a Sutta (prózai beszélgetések), a Geyya (próza ésvers keveréke), a Veyyakarana (ez a Vyakarana szóból ered, de itt nem nyelvtant jelent, hanem skolasztikus kinyilatkoztatásokat és próféciákat), a Gatha (strófák), az Udăna (elragadtatott kijelentések), az Itivuttaka (rövid beszédek és mondások), a Jătaka ("születéstörténetek", vagyis elbeszélések Buddha előző életeiről), az Abhutta (csodák) és végül Vedalla (tanítások) kérdés-felelet formájában.

A.) VINAYAPITAKA A buddhista hagyomány számára első pitakának a Vinayapitaka számít. Mivel a buddhista tan magja a Suttapitakában, különösen az első négy Nikăyában válik nyilvánvalóvá, ezt a nézetet nem oszthatjuk. A Vinayapitaka a kötelesség, a fegyelem és a rend kánonja. Ez a buddhista közösségben, a sanghában való mindennapi életet szabályozza. A "kötelességek kosara" három részből áll.

I. SUTTAVIBHANGA

Az elsőnek Suttavibhanga a neve. Tartalmát az úgynevezett Pătimokkha egyes fejezetei határozzák meg. 227 cikkelyben sorolja fel azokat a bűnöket és vétségeket, amelyeket a rendtagok elkövethetnek. Eredetileg ez a szám jóval kisebb volt; ez annál is egyértelműbb, mivel a közösség növekvő nagysága és bonyolultsága miatt a szabályok és előírások számának is növekednie kellett. Az egyes bűnökre mindig büntetéseket szabtak ki; ezek az enyhe vezekléstől a rendből való kizárásig terjedtek. A rendszabályok eredeti alkalmazása a következő volt: havonta kétszer, újholdkor és teliholdkor egy bizonyos terület szerzetesei összegyűltek. Ezeket az összejöveteleket uposathának hívták, ami a szanszkrit upavasathăból ered és böjtöt jelent. Ez olyan ősi brahmanista kultuszok maradványa volt, amelyek mindkét nappal kapcsolatban álltak; ezek közül a legismertebb az új- és teliholdáldozat (darsapúrnamăsa). Az uposathán a Pătimokkhából minden egyes szabályt felolvastak, s ha ezek közül valamelyikben egy szerzetes vétkesnek találta magát, fel kellett állnia és be kellett ismernie vétkét. A Pătimokkha önmagában nem számít a Kánon részének, hanem csak annyiban mint a Suttavibhanga része. Ez ismét sajnálatos módon kommentár a Pătimokkhához, s így az a különös eset áll fenn, hogy egy kommentár kanonizáltnak számít, míg az általa kommentált mű nem. A Mahăvibhanga, amely speciálisan a szerzetesek kötelességeivel foglalkozik, 8 fejezetből áll. A Bikkhunívibhanga az apácák magatartását szabályozó rendelkezések kommentárja.

II. KHANDHAKA A Vinayapitaka második részét a Khandhakák képezik. Ezek valójában a Suttavibhanga folytatásának tekinthetők. Irodalomtörténeti szempontból ezek képviselik a Vinayapitaka legértékesebb részét. A Khandhakák ugyanis nemcsak a száraz szabályokat és előírásokat tartalmazzák, hanem itt-ott legendák vannak beleszőve, amelyekre még visszatérünk. A Vinayapitakának ez a része ismét két fejezetre tagozódik; a Mahăvaggára és a Cullavaggára. A Mahăvagga 10 szakaszból áll és a rendbe való felvétel menetéről tartalmaz előírásokat és egészen részletekbe menően szabályozza a szerzetesek életét. Különösen arra vonatkozóan ad irányvonalakat, hogy a sangha-tagoknak hogyan kell a vándorlásra nem alkalmas esős időszakot eltölteni, de tartalmaz ruházatra és gyógyszerekre vonatkozó szabályzatot és így tovább. A Cullavagga eme irányelvek felsorakoztatását folytatja. Tárgyal kisebb fegyelmi vétségeket, leírja a lakóhely létesítésének szabályait stb. A Cullavagga 10. szakasza az apácák életének szabályaival foglalkozik. A 11. és a 12. későbbi függelékek, ezek Răjagaha és Vesáli konzíliumairól számolnak be. A Cullavagga egyébként nem tartozhat a Kánon legrégebbi részei közé, mivel előírásai már a régi, szigorú és mindenekelőtt egyértelmű szabályok lazulását mutatják. S ahogy a Pătimokkha a Suttavibhanga magvát képezi, a Kammavăcă, a "tettek magyarázata" a Kandhakák alapja. Azon legendák irodalmi értéke, amelyek a Vinayapitaka száraz anyagát fellazítják, különböző, mindent egybevetve azonban nem jelentéktelen. Messze a legfontosabb a Mahăvagga eleje (I.1-24.). Itt egy Buddha-legenda rendkívül régi töredékét találjuk. Ez arról szól, hogy a Magasztos hogyan világosodott meg, hogyan távozott otthontalanságba és hogyan gyűjtötte maga köré az első követőket. Veretes, hatásos nyelvezete miatt ez a rész különösen kimagasló. A többi legenda túlnyomórészt olyan emberekről szól, akik valamilyen ok miatt lemondtak a világi élvezetek hajszolásáról és Buddha követőivé és a sangha tagjaivá váltak. Ilyen szempontból ezek az elbeszélések remekül illenenk a buddhista rend életére vonatkozó előírások gyűjteményébe. Vallástörténeti szempontból azok a beszámolók különösen érdekesek, amelyek a két később oly befolyásos tanítvány, Sáriputta és moggallána megtéréséről szólnak. A Cullavagga adalékokat tartalmaz Anăthapindakáról, a gazdag kereskedőről, Buddha egyik világi követőjéről, aki gyönyörű kertet ajándékozott a rendnek, amelyet a Suttapitakában oly gyakran emlegetnek a tanítóbeszédek színhelyeként. Dévadattáról is szó esik, az iskarióti Júdás buddhista alakjáról, aki Buddha ellen intrikált és a rend első szakadásának okozója volt. Talán akaratlan, de a viszonyokat igen találóan leíró realizmus jellemzi az Upăliról szóló történetet, amely a Therígăthăk egyik eseményére emlékeztet. Upáli szülei azon tanakodnak, hogy mi legyen a gyermekükből, mivel a fiú munkához való viszonya nem éppen pozitív. Ha írnok lenne, felsebezné az ujját, festőként a szeme romlana el és így tovább. Végül a szülők azt sütik ki, hogy fiukat a buddhista rendbe adják, mivel ott megélhetését a lehető legkisebb megerőltetéssel biztosíthatná. Valójában a henyélő koldulószerzetesek elszaporodása később legalább annyit ártott a buddhizmusnak, mint a VIII.-IX. században zajló Vedănta és Mimămsă által vezetett szellemi ellenreformáció. A Mahăvaggából végül megemlítjük azokat a legendákat, amelyek a ravasz és ügyes orvosról, Jivakáról, Buddha háziorvosáról szólnak.

III. PARIVÁRAPÁTHA

A Vinayapitaka harmadik része a Parivărapătha, amely a két másik résszel szemben minden szempontból alulmarad. Ez katekizmus-szerűen tartalmaz tanításokat és szabályokat, de Anukramaníként (felsorolás) regisztert és indexeket is. Az összesen 19 szöveg kérdés-felelet formájú, s mint ilyen hidat képez az Abhidhammapitakához, ahová tulajdonképpen tartoznia kellene. A Parivărapătha a Suttavibhangához és a Kandhakákhoz képest későbbi eredetű. M. Winternitz mutatott rá arra, hogy irodalomtörténeti szempontból fennáll néhány hasonlóság a Vinayapitaka és a Brăhmanák között. Mindkét szövegcsoport szabályokat tartalmaz, amelyeket magyarázatok tesznek érthetővé. A magyarázatok ismét legendákat és anekdotákat foglalnak magukba, amelyek arra hivatottak, hogy körítésül szolgáljanak a tárgyalt dogmához. Valójában az sem kizárt, hogy a Brahmanák formája a Vinayapitaka megformálásánál mintául szolgált.

B.) SUTTAPITAKA A Suttapitaka az egész Páli Kánon magja, mivel ebben található a Dhamma; ez tehát a legfőbb forrás a buddhista tan lényegének kutatásánál. Ez a következő öt gyűjteményből áll: Díghanikăya, Majjhimanikăya, Samyuttanikăya, Anguttaranikăya és Khuddakanikăya. Ez a felosztás nem a tartalom, hanem a gyűjteményben található darabok terjedelme alapján történt. Az első négy nikăya tartalmilag jelentősebb mint az ötödik, mivel ezek tartalmazzák a tulajdonképpeni szuttákat, a tanítóbeszédeket. Ezen beszédek többsége egyéni stílusban íródott, s ez a stílus ugyan összecseng a korábbi upanisadokéval, viszont mutat egyfajta zártságot, s e miatt K. E. Neumann ezt a stílust (Buddha nemzetségneve után) ‘gautamai stílusnak’ nevezte. Ennek legfőbb stilisztikai jellemzője az ismétlés, amely azonban nem fárasztó, hanem nagyon szuggesztívan hat az olvasóra. A szutták így lesznek könnyen érthetőek és megjegyezhetőek, amit az indiai irodalomban kevés műről mondhatunk el. A darabok általában ugyanazzal a fordulattal kezdődnek: "evam me sutam" - vagyis így hallottam. Ezt a cselekmény helyszínének meghatározása követi, ami többnyire egy kert, egy park vagy egy liget. Íly módon bevezetve Buddha előadja a Tant, illetve annak egy pontját, vagy pedig mindez dialógus formájában hangzik el. A szöveg magától értetődően túlnyomórészt próza, de itt-ott beleszőve verseket (gatha) is találhatunk benne.

I. DÍGHANIKÁYA A Díghanikăya 34 szuttából (suttanta) áll; ez a "Hosszú beszédek gyűjteménye". A gyűjtemény három részre tagozódik: Sílakkhandhavagga, Mahăvagga, Pătikavagga. Az első könyv sok valóban régi darabot tartalmaz; az utolsó könyv keletkezett a legkésőbb. A második és a harmadik könyvben viszonylag sok vers található; a 20-as és a 32-es szutta például szinte csak versekből áll. Az első könyv tartalmazza a buddhista etika alapjait. Az első (Brahmajăla) szutta az egyik legfontosabb buddhista szöveg, de a kulturtörténészek számára is különösen értékes, mivel ez a szutta sorolja fel azokat a tevékenységeket, amelyektől a szerzetesnek tartózkodnia kell. Ezenkívül ez a rész nem kevesebb mint 62 filozófiai irányzatot sorol fel. A hármas, az Ambatthasutta értékes információkat tartalmaz arra vonatkozóan, hogy a buddhizmus hogyan állt hozzá az akkori társadalom rendi tagozódásához. Vallástörténeti szempontból az az érdekes, hogy a buddhizmus mint a maga idejében új tan hogyan vitatkozik a korábbi ideológiai áramlatokkal; ahogy pl. a 13-as, a Tevijjasutta fordul szembe az áldozati ritualizmussal és a Brahman-atman identitás feltételezésével. A buddhizmus világi követőire vonatkozó kötelességeket a 31-es, a Sigălovădasutta tanítja. A Díghanikăya legfontosabb része a 16-os, az ismert Mahăparinibbănasutta - ez nemcsak tanítóbeszédet tartalmaz, hanem Buddha halálának körülményeiről is tudósít. Ez az első forrásunk Buddha életére vonatkozóan, bár e tudósítás kronológiailag nem egységes. Buddha kétségkívül azt a szemléletet adta át követőinek, hogy az oltalmat és az erőt önmagukban és a Tanban kell megtalálniuk. Mindazok a csodák tehát, amelyek állítólag Buddha halálát kísérték, minden bizonnyal későbbi hozzátételek. Valószínűleg ennek a szuttának a szerkesztését is csak viszonylag későn fejezték be. Egyébként általánosságban azt mondhatjuk, hogy azok a reszek a legkésőbbiek, amelyek Buddha csodás tetteiről és képességeiről szólnak, pl. a 14-es vagy a 24-es, amelyben Buddha saját mágikus képességét magasztalja. A 17-es és a 21-es szutta viszonylag "fiatal" . Ezek a szutták arról szólnak, hogy hogyan tiszteli Buddhát a védikus istenek serege, köztük maga az istenek királya, Indra. Ebből kitűnik, hogy a buddhizmus nem vonja kétségbe az istenek létezését, csak ezek az istenek nem mindenhatóak, hanem mint minden létformára, rájuk is vonatkozik a Négy Nemes Igazság. Igazán érdekes a 23-as, a Păyăsisutta, ez a legradikálisabb darabok egyike. Miközben a dialógusok általában azon alapulnak, hogy a tanítvány egyetért a buddhista eszmékkel, itt a hitetlen Payasi vitatkozik Kumara Kassapa szerzetessel. A Díghanikăya szuttái tehát mindig kerek egészet alkotnak annyiban, hogy a tanból mindig egy bizonyos témának szentelődnek. Ezek közül néhány természetesen irreveláns, így pl. az ătănătiyasutta, amely démonokkal és kígyókkal szembeni varázslatokkal foglalkozik. Összessében tehát a Díghanikăyában sok régi és érdekes dolog található, de emellett figyelembe kell venni, hogy a gyűjtemény sem tartalmilag, sem kronológiailag nem tekinthető homogénnek.

II. MAJJHIMANIKÁYA

A Majjhimanikăya a közepes hosszúságú darabok gyűjteménye. Ez 152 szuttából áll, amelyek ugyan rövidebbek a Dighanikăyában szereplőknél, mégis mindig ugyanolyan kerek egészet képeznek. Tematikailag ez a gyűjtemény sokkal változatosabb az előzőnél. A tanítások egy része kerettörténetbe van beágyazva. A 144-esben Buddha helyesnek ítéli meg egy szerzetes öngyilkosságát, aki súlyos betegségben szenvedett. Zseniális érvelése miatt említjük meg a 93-as Assalăyanasuttát, amelyben Buddha a fiatal brahmanát, Assalăyanát tanítja a Varna-rendszer értéktelenségéről és a papi privilégiumok jogtalanságáról. Az ismert 86-os szutta a rablógyilkos Angulimăláról szól, akit Buddha térít meg és aki még életében eléri a nírvánát. Ez a darab nem dialógus, inkább a Majjhimanikăya elbeszélőművészetére példa. (Ennek a szuttának az anyagát K. Gjellerup dolgozta fel tökéletes költői módon “A zarándok kamanita” c. művében.) Nagyszerű elbeszélés a Ratthapălasutta is (82). Néhány darab ezenkívül értékes adatokat szolgáltat a szerzetesek, aszkéták és brahmanák mindennapi életéről. Az Upălisuttában (56) a buddhizmusnak a dzsinizmushoz való viszonyáról olvashatunk, ami vallástörténeti szempontból fontos. Sok részben túlteng a száraz dogmatika. Kronológiailag is rendkívül heterogén a gyűjtemény. Általánosságban érvényes az a megállapítás, hogy azok az egyszerű dialógusok és elbeszélések, amelyek Buddháról reális emberképet tükröznek, egyszersmind a legrégebbiek is (pl. a 26-os és a 36-os). Azok a darabok, amelyek Buddha alakját csodákkal övezik (a 12-es vagy a 123-as), későbbiek. A 84-es és a 94-es Buddhát már a Nirvánába helyezi. Sokszor találhatunk olyan darabokat is, amelyek egy bizonyos téma variációi, mint pl. a 132, 133, 134. Ez azzal magyarázható, hogy az akkoriban elérhető egész áthagyományozott anyag minden variációját összegyűjtötték.

 

III. SAMJUTTANIKÁYA

A Samyuttanikăya csoportok szerint rendszerezett gyűjtemény. Az összesen 2889 szuttát 56 csoportba osztották. Nyilván minden csoport a buddhista tan egy-egy meghatározott pontját volt hivatott tartalmazni, de ez az elv nem érvényesült konzekvensen. Filozófiatörténeti szempontból nagy jelentősége van a Nidănasuttának (12), amelyben az ismert paticcasamuppada (oksági láncolat) formulája található. Néha a csoportokat a beszélő személye alapján rendezték, így pl. a 16-osban Kassapa, a 28-asban Săriputta alakja szerepel. A meditációról és az elmélyedésről a 34-es szutta (Samădhi) tanít. Sakka istenség (aki nem más, mint a Veda hősies Indrája) Buddha alázatos tisztelője lesz (11) - micsoda pofon ez a brahmanista mitológiának! A buddhista tan megértéséhez elsődleges és alapvető fontosságú az 56-os szutta, amely a Négy Nemes Igazságot írja le. Ennek a szuttának a 11-es része arról szól, hogy hogyan forgatta meg Buddha a ‘Tan Kerekét’ (Dhammacakkappavattanasutta), s ez tartalmazza a Benáreszi Beszédet, amellyel Buddha először lépett nyilvánosság elé. Sajnos a Samyuttanikăyában sok a felesleges ismétlés és a fárasztó monotónia. Ezek a darabok azonban formájuk miatt érdemesek a kiemelésre, mivel ezeket próza és vers keverékük miatt balladának tekinthetjük. Ide tartoznak azok a csoportok is, amelyek Măráról (a kísértőről) és az apácákról szólnak; ezek többsége esztétikailag magas színvonalú. Az 1-11 csoportok sok verset tartalmaznak, itt olyasféle talányos beszélgetések is találhatók, amelyek már a Taittiriya-Samhitából ismertek.

IV. ANGUTTARANIKÁYA

Az Anguttaranikăya különös felosztási elvet követ. Ebben a gyűjteményben ugyanis a darabokat mindig a bennük domináló szám szerint rendszerezték. A szutták száma attól függ, hogy hol választják el. Ez alapján 2308 és 2363 között van a számuk. Ez a szövegmennyiség 11 nagy szakaszból áll, ezeket Nipătának hívják. Az első nipátában olyan fogalmak, dolgok, okok, motívumok stb. fordulnak elő, amelyek egyetlen egyszer léteznek; a másodikban olyanok, amelyek kétszer léteznek és így tovább. A hármas csoportban például a következő témák szerepelnek: a gondolatból, szóból és tettből álló háromság; a szerzetesek három fajtája; az istenek három hírnöke (vagyis az öregség, a betegség és a halál); annak három oka, amiért a halál uralmában tartja a világot; a három körülmény, amelyek az asszonyokat romlásba viszik és így tovább. Ezeket a szövegeket gyakran tarkítják mondások. Az Anguttaranikăyában sok olyan állítás van, amelyek párhuzamban állnak a Suttapitaka már tárgyalt részeivel. Gyakran az Anguttaranikăya vette át ezeket, úgyhogy ezek a párhuzamok semmilyen segítséget nem jelentenek a gyűjtemény korának megállapításánál. Ez a gyűjtemény tehát meglehetősen későn keletkezett. Ezt abból lehet megállapítani, hogy Buddhának már isteni tévedhetetlenséget tulajdonít. Mivel az eddig tárgyalt Nikăyák viszonylag szoros rokonságban állnak egymással, de az ötödiktől tartalmilag mégis különböznek, tegyünk még néhány összefoglaló megjegyzést az első négyről.

Mindenekelőtt ki kell emelnünk, hogy a tartalmuk a téma és a megfogalmazás alapján messzemenően összhangban vannak. Más szavakkal sok szutta (az ötödiktől eltekintve) bármelyik Nikăyában állhatna. A ránk hagyományozott felosztási elvek tehát túlnyomórészt csak formai kritériumokra vonatkoznak. Ezérte a Nikăyák kronológiai szempontból is alig különböznek. A legrégebbi, a Buddhához magához legközelebb vivő tanítás szétszórtan található meg a Nikăyákban és nem egy Nikăyában koncentrálódik. Az akkoriban újnak számító érvelés módja, a magyarázat jellege fő vonalaiban és árnyalataiban is mindenütt ugyanaz. A nyelvezet - eltekintve a monoton részektől, amelyeknek a pszichológiai hatását némelyek alábecsülték - szemléletes és tele ven hasonlatokkal. Az egyik leggyakoribb fogalom, amely a buddhista irodalomban mindenütt visszatér, a szomjjal teli vágyakozás. A jelenlét szomjazása, a létesülés szomjazása és a szaporodás szomjazása az oka a létesülés, az elmúlás és így a szenvedés állandóan megújuló körforgásának. ézenkívül viszont az első négy Nikăyában találjuk a speciális buddhista terminológia alapfogalmait.

V. KHUDDAKANIKÁYA

Az ötödik Nikăya a Khuddakanikăya nevet viseli, ami körülbelül annyit jelent: Kis darabok gyűjteménye. Ez az elnevezés nem pontos, mivel a Khuddakanikăyában hosszabb darabok is találhatók. Ezért jobb lenne tanulmányok gyűjteményéről beszélni. A Khuddakanikăya lényegesen eltér a többi Nikăyától. Nem kevesebb mint 15 műből áll, amelyek bár ugyanazt a buddhista alaptendenciát mutatják, de egyébként tartalmukban és különösen formájukban erősen eltérnek egymástól. Emellett azonnal feltűnik, hogy itt a költészet messze nagyobb szerepet játszik, mint a többi Nikăyában, s emiatt értékes és szerves részét képezi az óindiai költészetnek. E gyűjteményben nagy számmal találhatók mondások és költemények, de állat- és tanítómesék is. A Khuddakanikăya szövegének nagy része eredetileg nem a Tipitakához tartozott, hanem ahhoz csak a későbbi szerkesztés folytán csatolták. Ez annak tudható be, hogy a buddhizmus eredetileg lebecsülte a költői műveket, mivel érvényessége valószínűleg csak a régi, egyszerű, díszítés nélküli Buddha-beszédeknek volt. Azt, hogy ez a szerkesztés később történt, az a tény is alátámasztja, hogy Buddha már úgyszólván félistenként szerepel, és hogy a szövegek gyakran dogmatikus ízűek. Ezért néhányan azon a véleményen vannak, hogy a Khuddakanikăyának inkább az Abhidhammapitakához, a "Skolasztika Kánonjához" kellene tartoznia. A Khuddakanikăya egyedi művekből áll, amelyeknek a sorrendjét tradícionálisan szabták meg. Ennek - s erre különösen fel kell hívni a figyelmet - semmi köze a kronológiához.

1. Khuddakapătha [254] A gyűjtemény első műve a Khuddakapătha. Ebben főleg olyan részek szerepelnek, amelyeket a növendékeknek kívülről meg kellett tanulniuk. A Khuddakapăthát bizonyos szakaszai alapján imádságos könyvnek is nevezhetnénk. A mű összesen kilenc darabból áll. Ezek közül az első négy önállóan, a többi mint gyűjtemény emelkedik ki. Minden darab viszonylag rövid. Az elsőként említett csoportok közül a negyedik, a növendékek kérdései magaslik ki. Az Anguttaranikăya beosztási elvéhez hasonlóan a kérdések itt is mindig egy, két, három stb. tárgyra vonatkoznak. Az 5-9-ig terjedő részek rövid szutták. A fő törekvés a buddhista etika alaptételeinek közvetítése, pl. az 5-ös, a Mangalasutta. Mangala alatt az ősi Indiában kedvező előljeleket, valamint olyan tetteket és eseményeket értettek, amelyek a sorsot kedvezően befolyásolják. A Mangalasuttában fejtegetik, hogy a buddhizmus a vallásos, békét és embertársainkat szerető életvezetést tekinti a legjobb Mangalának. Ez ismét nyilvánvaló célzás a brahmanák ritualizált babonáira. A 7-es halottkultusszal kapcsolatos verseket tartalmaz. A többi szuttában varázsigék és áldások találhatók a mindennapi életben előforduló események orvoslására. Ezek közül sokat használtak tradícionálisan Srí Lankában és a dél-kelet-ázsiai országokban és használnak hagyományosan a mai napig is.

2. Dhammapada [264] A Khuddakanikăya második műve a Dhammapada. Ez a buddhista irodalom leghíresebb darabja, amely Európában is viszonylag korán ismertté vált. Ha meg akarjuk ismerni a buddhista etika lényegét, ehhez a Dhammapada kínálja a legjobb lehetőséget. A mű verstanilag kötött, 423 verset tartalmaz. Ezeket 26 fejezetre osztották, amelyeket Vaggának hívnak. A versek olyan példabeszédek, amelyek az ősi indiai példabeszéd-költészet legszebb darabjai közé tartoznak. Különösen kifejező a metaforák használata. Figyelemreméltó, hogy a Dhammapadában található példabeszédeknek több mint a fele a Páli Kánon más részeiben is előfordul. Itt a Dhammapada az átvett rész. De nemcsak buddhista példabeszédeket, hanem az Óindiában oly elterjedt brahmanista gnómaköltészet szövegeit is átvették (természetesen megfelelő adaptációban).

3. Udăna [265] A Khuddakanikăya harmadik műve az Udăna. A szó eredetileg kilélegzést jelent - ez alatt Buddha ünnepélyes kinyilatkoztatásait értjük. A mű 8, egyenként 10 szuttából álló Vaggát tartalmaz. A szutták rövid prózai elbeszélések; Buddha kinyilatkoztatásai mindig versformában állnak a szutták végén. Az Udăna bizonyos részei nagyon régiek. Néhány vers tehát Buddha környezetében vagy közvetlen tanítványainak körében születhetett. Ez a megállapítás nem mond ellent a fenti kijelentésnek, hogy a Khuddakanikăya teljes szerkesztése későn történt meg. Már többször meg kellett állapítanunk, hogy a Suttapitaka egyes részei igen különböző korból származó darabokat tartalmaznak. Így az Udănában a prózai elbeszélések a versek témájával nincsenek mindig összhangban - a történetek nyilvánvalóan korábbiak és nem mindig szerencsésen fűzték össze őket a versekkel. De a versek tartalmi nívóját és kifejezőerejét nem érik el, kivéve a III.2.-t (Nandavagga), ahol a prózai elbeszélés az értékesebb. Ez Nandáról, Buddha féltestvéréről szól, aki sokáig ragaszkodik a világi élethez, ám sok visszaesés után Buddha végül megtéríti. Már a kortársak számára is az egyik legnehezebben érthető bubbhista kategória volt a nĺrvăna. Ennek definíciójára érdekes információk vannak az Udăna 8-as Vaggájában.

4. Itivuttaka [274] A Khuddakanikăya negyedik műve az Itivuttaka. Ez a kifejezés szó szerint "Így-mondta-gyűjteményt" jelent. A mű 112 rövid darabból áll, amelyek lényege mindig Buddha verses kinyilatkoztatásai, melyeket próza kísér. Sok esetben a vers és a próza megfelel egymásnak, illetve értelemszerűen kiegészítik egymást. Ennyiben a viszonyuk hasonlít az Udănához. De míg az utóbbiban a próza általában irodalmi szempontból alárendelt szerepet játszik, az Itivuttakában gyakran meghatározóbb rangú. Sokféleképpen megmutatkozik az, hogy a próza független kiindulópont és hogy a verseket csak később toldották hozzá. A prózának különösen a 27-esben van nagy jelentősége, amely a minden létállapothoz szeretettel való odafordulásról szól. á nyelvezet általában egyszerű. Ez a körülmény, valamint a tartalmi kritériumok arra utalnak, hogy ennek a gyűjteménynek néhány mondása valóban Buddha idejéből származhat. De sok olyan is van, amely csak Buddha után évszázadokkal keletkezhetett.

5. Suttanipăta [279] A Khuddakanikăya ötödik műve, a Suttanipăta túlnyomórészt metrikus (időmértékes). Ennek öt fejezete van. Ezek közül a következő négy tartozik szorosabban össze: Uragavagga, Cúllavagga, Mahăvagga és Atthakavagga. Ezek összesen 54 költeményt foglalnak magukba. Az ötödik fejezet neve a Părăyanavagga, ez egy hosszabb, önálló költői mű, amely 16 részre tagozódik. A Suttanipăta a buddhizmuson belül nagy tiszteletnek örvend és gyakorta idézik. Különösen a buddhista morál szempontjából fontos forrás. A Suttanipăta jelentős részét nyugodtan tekinthetjük nagyon réginek. Ebből az derül ki, hogy ebben a műben mindenütt parázs vita folyik a brahmanizmus eszméivel és intézményeivel kapcsolatban. Az új tannak meg kellett kérdőjelezni az uralkodó társadalmi, szociális és gondolkozási struktúrát (mindenekelőtt az áldozati rituálékat mint a mágikus világkép kifejeződését, valamint a brahmanák prioritását) ahhoz, hogy meg tudja állni a helyét és érvényre tudjon jutni. Ebben az összefüggésben különösen érdekes a II.7-es (brăhmanadhammikasutta). Ez főleg a brahmanista kultusz "véres" állatáldozatait kritizálja és helyteleníti, és - ami a legérdekesebb - az áldozati kultuszban az elfajzás jelét látja. Ez a bizonyára nagyon korai mű magát nem új tanításnak tekinti, hanem inkább a régi, eredeti, nem elferdített brahmanizmushoz való visszatérésnek. Ezenkívül a brahmanák étkezési szokásait is támadja. Most, a védikus korszak végén és az azt követő időszakban egyre inkább érvényre jut a vegetariánus táplálkozás; a húsfogyasztást a brahmanák mint tisztátalant tiltják. Ezzel a szövegünk elmélyülten foglalkozik és elmagyarázza, hogy az igazi tisztátalanság egészen másutt rejlik: a gyűlöletben, az érzéki vágyakban és így tovább. A Suttanipăta tehát saját korszakának tényleges társadalmi helyzetét és konfliktusait tükrözi. Ezt olyan nyíltsággal teszi, hogy néha még a Sangha-eszmét - ami Buddha és a tanítás mellett a buddhizmus harmadik oszlopa - nevetségessé tevő elemek is becsúsznak. A Kasibhăradvăjasuttában (I.4) ugyanis egy brahman kritizálja - ahogy ez akkoriban bizonyára gyakran megesett - a szerzetesek "édes semmittevését" és azt, hogy improduktívan a dolgozó emberek kontóján éltek. Az ismert mondatot, hogy aki nem dolgozik, az ne is egyék, már a Bharadvăjasutta is tartalmazta. A Suttanipăta forma szempontjából is érdekes szöveg. A versek mellett sokféle prózát is tartalmaz. Néha a kerettörténet próza. Fontosabbak viszont a balladaszerű átkötések, amelyekben a prózadialógusok és elbeszélőköltemények váltakoznak. A dialógus és az elbeszélés ilyenfajta összekapcsolódását pl. a Nălakasuttában (III.11) is megtalálhatjuk. Ez azokról a csodás eseményekről szól, amelyek Buddha születésekor történtek. Egy további példa a Pabbajjăsutta (III.1). Ez a szutta Siddhărtha herceg, a későbbi Buddha életének azt a részét írja le, amelyben Buddha elhagyja a hercegi házat és otthontalanságba távozik. Végül említsük meg a Padhănasuttát (III.2), amely Buddha megkísértéseiről szól. A kereszténység Sátánja a buddhizmusban Măra. Măra megpróbálta rábeszélni Buddhát, hogy elégedjen meg saját megszabadulásával és ne törődjön a többi ember megváltásával. Természetesen próbálkozása hiábavaló, Buddha "mozgásba hozta a tan kerekét" (III.2.). Végül meg kell említenünk, hogy a Suttanipătában megjelenik a találóskérdés-költészet (I.10. & II.5.). Ez a buddhista etika alaptételeinek megjelenítésére szolgál - a világi kötöttségek feladását és a világi élettől való menekülést a Nírvána elérésének előfeltételeiként dicsőíti.

6. Vimănavatthu [339] A Khuddakanikăya hatodik műve a Vimănavatthu. A vimăna az istenek tartózkodási vagy lakóhelyét jelenti, s e helyekről számol be 83 elbeszélésben. Ezek valamennyien rövidek és nagyon késői keletkezésűek. Irodalmi jelentőségük is csekély. És bár metrikusan kötöttek, kompozíciójuk nem szerencsés és témakörük is szűken behatárolt. Ezek a karma-tan egészet illusztrálják. Ez oly módon történik, hogy a szentéletű Moggallána megkérdezi az isteni lényeket, hogy hogyan jutottak jelenlegi lakóhelyükhöz. A válasz mindig egy jócselekedet elbeszélése, amelynek következtében az illető egy kedvező újjászületést ért el az égben.

7. Petavatthu [340] Ezzel a darabbal a legszorosabb rokonságban a Khuddakanikăya hetedik műve, a Petavatthu áll. Az itt szóbanforgó létállapot a kísértetek világa. A kísértethistóriák a régi Indiában gyakorta előfordultak. Nem csoda, hogy a buddhisták kapcsolódtak az elterjedt néphithez és azt a tan elterjesztésének szolgálatába állították. A Pétavatthu 51 elbeszélése a halottak bolyongó szellemeiről szól, akiket Nărada vagy más szent életű bölcsek kérdeznek arról, hogy szánalomra méltó helyzetüknek mi az oka. Természetesen az ok mindig valami gonosz cselekedet, amelynek a következménye miatt szenvedniük kell. Az I.2.-ben példának okáért egy bolyongó szellem elmeséli, hogy neki szép az alakja, de disznópofája van a bűnei miatt, amelyeket még életében a szájával elkövetett. Irodalmi szempontból a Pétavatthu alig értékesebb a Vimănavatthunál. Ez is ugyanúgy későn keletkezett, mégis igazolhatóan korábbi, mint néhány Jătaka.

8.- 9. Theragăthă & Therígăthă [341 & 342] A Khuddakanikăya nyolcadik és kilencedik műve a Theragăthă és a Therígăthă. Mindkét fogalom többesszámú és nőnemű. Célszerűségi okokból együtt tárgyaljuk őket. A thera öreget vagy presbitert jelent; ez azokra a különösen kiváló és a tanban járatos szerzetesekre vonatkozik, akik természetesen nem feltétlenül a koruk alapján voltak öregek. A therí ugyanezt jelenti, de az apácákra vonatkozik. A Theragăthă tehát az öregek énekeit és költeményeit jelenti. A Páli Kánonon belül e két gyűjteményben éri el csúcspontját a vallásos líra. Míg a Theragăthă 107 költeményből áll (ez összesen 1279 strófát jelent), a Therígăthă 73 verset (522 strófát) foglal magába. Ehhez tarozik még Dhammapăla kommentárja, amely valószínűleg az i.sz. V. századból való. Ez adatokat tartalmaz a mű szerzőjéről, de ezek nem megbízhatóbbak, mint néhány átkötés az Anukramaniból a Ŕgvedához. A tradícióval szemben viszont néhány mai európai indológus egyetért abban, hogy mindkét szövegen nem egy, hanem több szerző hatása érezhető. Egyébként mindkét szöveg annyira rendezetlen, hogy nem felel meg azoknak a követelményeknek, amelyeket a Kánontól elvárnánk. Így sok az ismétlés és sokszor fordul elő, hogy egyértelműen összefüggő szövegek egymástól elválasztva állnak. Feltehetően már az eredeti szerkesztéseket is hanyagul végezték és az átörökítés során ez az állapot fennmaradt. Az egésznek az alapdallama az érzékek fékentartásának propagálása mint a Nírvána elérésének elsődleges előfeltétele. Mindkét gyűjtemény elején ott állhatna a jelmondat: “Vágyak nélkül élünk, hiú remény és félelmek nélkül!”

Természetesen a Theragăthă illetve Therígăthă eme tendenciája megegyezik a többi buddhista szövegével. Amiben viszont mindkét gyűjtemény félreérthetetlenül kiemelkedő, azok az itt elénk tárt személyes tapasztalásokról szóló beszámolók. A szövegek ezáltal az elevenség és a valódiság pecsétjét viselik magukon. A buddhológusok számára ezért és a helyenként megjelenő költőiség miatt jelentenek nagy értéket. Az irodalmi nívót "tradícionálisan" igen nagyra értékelték. De ezzel nem érthetünk egyet fenntartások nélkül, mivel a csodás, megkapó átvezetések mellett olyan részek is előfordulnak, amelyeket csak ízléstelennek nevezhetünk (főleg az erőltetett buddhista propaganda miatt). Különösen azok a kinyilatkoztatások tartoznak ide, amelyek a szerzetesek nőkről szóló énekeiben találhatók: Ezek messze túlmennek azon, amit az önmegtartóztatás hangsúlyozása igényelne. Az a követelmény, hogy távol kell tartaniuk magukat a nőktől, sokszor egyenesen utálkozásba csap át, amit egy buddhistának szintén kerülnie kellene. Hogy valójában a nők utáni vágy mit is ér, azt egy szerzetes akkor tapasztalja meg, amikor az úton megpillant egy bomló női holttestet. Szerelem és nekrofília e szörnyű felcserélődése abban az időben sem maradt hatás nélkül. A buddhista nőgyűlölet abból a megállapításból ered, hogy a világi vágyak egyetlen dologra sem irányulnak olyan intenzíven, mint a nőkre, és ezért senki és semmi sem akadályozza úgy a megváltást, mint a nők. Szerencsére ilyen részből aránylag kevés van. Másutt egy szerzetes megható szavakkal köszöni meg édesanyjának, hogy arra sarkallta, hogy a Magasztos tanítványa legyen.

A személyes elbeszélések és önvallomások is érdekesek. Így pl. egy hajdan büszke brahmana meséli el, hogy hogyan talált rá a Tanra és a Buddhához vezető útra. Hasonlóképp írja le egy király, hogy hogyan lett buddhista. Korábbi birodalmában csak béklyókat látott, amelyek hozzákötötték a létezéshez és amelyektől a Magsztos ösvényén járva megszabadult. A legmagasabb színvonalat és a legnagyobb hatást ez a líra kétségkívül ott éri el, ahol a téma a természet leírása. Már többízben utaltunk rá, hogy a régi indiai költészetben milyen nagy szerepet töltött be a természet; a Thérígăthăra is ez jellemző. A kolduló szerzetesek erdei élete, a természettel való kapcsolatuk, az indiai táj szépsége, ahogy azt pl. a monszun kezdetén átélték elégséges külső okot szolgáltat a költői szemlélődésre. A Thérígăthă összességében talán még nagyobbra értékelhető. Mindenekelőtt tisztázni kell, hogy ezt a művet ténylegesen nők alkották. Ez olyan tény, amelyet korábban - tekintettel Buddha idegenkedésére a nőkkel és a női aktivitással szemben - kétségbe vontak. Persze az nem bizonyos, hogy az egész Thérígăthă nőktől származik, de ez a mű összességének megítélésén mit sem változtat.

A Théra- és Thérígăthă között nemcsak tartalmi, hanem formai különbségek is vannak. A Thérígăthăban visszaszorulnak a természeti leírások, ehelyett az apácák elbeszélései nagyobbrészt a hétköznapi életet jelenítik meg. Ezek gyakran személyes tragédiák, amelyek folytán egy nő arra az elhatározásra jut, hogy feladja családi életét és a Magasztos követőjévé váljon. Ennek leggyakoribb oka a szeretett gyermek elvesztése, s ezután a gyermekétől megfosztott anya vígaszt és oltalmat keresett Buddha lábainál. Éles az ellentét a hajdani prostituáltak beszámolóiban korábbi életvezetésük és az apácaként elnyert lelki béke között. Ők már nem akarnak többé csábítók lenni, sőt, Subhá kikaparja saját szemét, amikor észreveszi, hogy a pillantása megbabonáz egy férfit. Emellett más, nem kevésbé reális motívumokat is találunk. A 11.-esben pl. egy apáca leplezetlenül örül annak, hogy a buddhista rendben való tagsága révén megszabadult a fáradságos rízscsépléstől és a férjétől, akit nem szeretett. Ez bizonyára nem volt egyedi eset, és a kortárs forrásokban is sok utalás van arra, hogy a Szanghát nemcsak kizárólag nemes motívációból keresték fel. A Thérígáthá tehát rendkívül érdekes adalékokat szolgáltat a régi índiában élő asszonyok szociális helyzetéről.

Mindkét gyűjtemény a stiláris eszközök egész tárházát vonultatja fel és sokszor juttatja eszünkbe a Kávya-irodalmat. Így pl. találó hasonlatok is felsorakoznak; Ambapáli is hasonlatokkal írja le a 252.-esben testének hajdani szépségét és jelenlegi romlását. A refrén itt is kedvelt díszítőelem. A balladai dialógusok sem hiányoznak; pl. a Thérígăthă 312-337. Ez egy egész brahmana család megtérését meséli el. Mint a Suttapitaka legtöbb gyűjteményében, a szerzetesi és apácaénekek keletkezési időpontja is nagyon eltérő. A többség valószínűleg meglehetősen késői keletkezésű. Itt ismét találhatunk csodás történeteket; ez szintén a szövegek késői eredetére utal. De egyéb érdekes szempontok is vannak. Több helyen (pl. a Théragáthá 920-980.) hosszasan panaszkodnak a renden belül mutatkozó hanyatlás miatt. Sok szerzetes egy jóízű evést többre értékel, mint az összekoldult ételt; szeretik díszíteni magukat; elmerülnek a világi fecsegésben és alulmaradnak a gyűlölettel, a vággyal, a haraggal és az egyéb rossztulajdonságokkal szembeni kűzdelemben. A továbbfejlődés számára homályos próféciát ad, s ez be is bizonyosodott ami magát a buddhizmust illeti az indiai szubkontinensen. Vizsgálódásunk szempontjából az a fontos, hogy ezek a panaszolt állapotok már csak egy előrehaladott helyzetben merülhetnek fel, így ezek a szövegek nem lehetnek túlságosan régiek. Emellett azonban egyszerű, alapvető tanításokat tartalmazó mondatok és szabályzatok is találhatók itt, amelyek könnyen lehetnek eredetiek vagy legalábbis nagyon régiek. Néhány ezek közül tehát - még ha nem is szó szerinti formában - akár Buddha kiemelkedő tanítványaitól, Sáriputtától és Mogallánától is származhat.

10. Jătaka [343] Rendkívül nagy fontossággal bír az indiai irodalomtörténet szempontjából a Khuddakanikăya 10. műve, a Jătakák gyűjteménye. A kifejezés születési történeteket jelent, ahol születés alatt Buddha korábbi születéseit, megtestesüléseit értjük. Az újjászületések körforgásában való hitnek megfelelően - amely oly jellemző a buddhizmusra, s amely az egyén tettei és ezek következményei szerint zajlik le - mesélik el a Jătakák az eseményeket, amelyek Buddha valamely korábbi "létezéséből" hagyományozódtakát. Akkoriban Buddha természetesen még nem volt "felébredett", de rátalált a teljes tudáshoz, a buddhasághoz vezető útra; az ilyen törekvő neve Bodhisatta. A buddhista eszmék terjesztésére itt nagyszerű lehetőségek kínálkoztak. Csak a Bodhisattát kellett egy eset szereplőjeként bemutatni és mindezt egy buddhista mese vagy legenda köntösében előadni. Persze ezt a lehetőséget csak később fedezték fel. Az eredeti buddhizmusban, amelyre a komolyság, a szigor és az egyszerűség nyomta rá a bélyegét, a történetek elmondása és meghallgatása olyan uralkodó foglalatosság volt, amely nemhogy hozzájárult a Nirvánában való megváltáshoz, hanem inkább eltérített attól. A Suttapitaka Khuddakanikăyán kívüli gyűjteményeiben ezért csak néhány darab van, amelyet Játakának lehet nevezni; pl. a Kútadantasutta a Díghanikăyában és a Makhădevasutta a Majjhimanikăyában. A Jătakák gyűjteménye jelenlegi formájában 547 darabot tartalmaz. Ez a szám több okból sem kötött, főleg azért, mert ez a szám nincs összhangban a történetek számával. Mindenesetre 500-nál több van belőlük.

A Jătakák tartalmuk és formájuk alapján rendkívül sokfélék. Az elbeszélőirodalom minden elképzelhető válfaja képviselteti magát. A fabulák, mesék, anekdoták, humoros darabok, kalandos és rablótörténetek mellett megtalálhatóak itt a vallásos tárgyú legendák is az aszketikus erköcsnemesítő irodalomból. Úgy rövid, mint hosszú elbeszélések, aforizmagyűjtemények, balladák - részben dialógusformában -, sőt eposzok és epikus darabok is előfordulnak benne. Ha jobban megnézzük, előszöris kiderül az a meghökkentő tény, hogy sok szövegben a buddhizmus csak nagyon felületesen van jelen és hogy ezek nem buddhista keletkezésűek. Néhány kivételtől eltekintve csak a vallásos legendák (de ezek közül sem mindegyik) és néhány fabula buddhista eredetű. A többi szöveget lényegében a Bódhisatta bevezetésével "buddhásították". Ennek természetesen a vallástörténet szempontjából megvannak a maga konzekvenciái, de a Jătakák irodalmi jelentőségén ez mit sem változtat és ugyanez vonatkozik kultúrtörténeti rangjára is. A fabulák tendenciája megfelel a korábban már tárgyalt nagy brahmanista állatmesékének. Ezek túlnyomórészt életbölcsességet és élettapasztalatot tanítanak. Ezért nem kell csodálkozni azon, ha netán ezek részleteikben is párhuzamba állíthatók a Tantrákhjăjikával és a Pancatantrával.

A legtöbb Jătaka-fabula az első Nipătákban (részletekben) található meg. De a másutt előforduló fabulák is sokszor emlékeztetnek az annak megfelelő brahmanista műre. A 349.-es Jătaka tartalma pl. hasonlít a Tantrăkhjăjika első könyvének kerettörténetére. A Jătakák anyaga többször megjelenik kissé más köntösben az európai állatmesékben. A 294-es igen ismert [Jambukhádaka-játaka]: itt egy sakál dícsér egészen addig egy varjút, amíg megszerzi a nála lévő gyümölcsöt; ez La Fontaine-nél úgy ismert, hogy a róka addig könyörög a hollónak, hogy hallassa szépséges hangját, amíg végre a holló kinyitja a csőrét és leejti a sajtot. A 30-asban egy ökör irigyel meg egy sertést, mert az bőséges, finom ételt kap. De amikor megtudja, hogy az emberek csak azért hízlalják a disznót, hogy utána levágják, nem irigykedik többé. Ennek és még sok más fabulának a buddhizmushoz csekély köze van. A 278-as [Mahisa-játaka] a közé a kevés fabula közé tartozik, amelynek buddhista magva van. Itt a Bódhisatta hagyja, hogy egy majom gyötörje és piszkálja anélkül, hogy megbüntetné. A majom a büntetést máshogy kapja meg, a Bódhisatta viszont gyakorolta a türelmet, amely a buddhaság elengedhetetlen feltétele. A Jătakákban találhatók olyan állatmesék is, amelyekben gyakran az emberekkel szemben állatok tűnnek ki jótulajdonságaikkal. A 73-asban [Saccamkira-játaka] egy aszkéta kiment egy papagájt, egy patkányt, egy kígyót és egy embert az életveszélyből. Ez az ember egy nagyon gonosz herceg. Nemcsak azért, mert nem köszöni meg az aszkétának, hogy megmentette, hanem mert bosszút esküszik ellene, amiért vele csak a legyengült, ámde hálás állatok után törődött. Amikor ő lesz a király, valóra váltja bosszúját, elfogatja az aszkétát és hóhér kezére adja. Az aszkéta kivégzése előtti szavai felébresztik a nép igazságérzetét. Fellázadnak, megdöntik a zsarnokot és az aszkéta lesz a király.

Néprajzilag érdekes a 386-os, amelyben egy király megtanulja az állatok nyelvét. A Jătakák meséit számos természetfeletti lény népesíti be, főleg démonok és kígyóistenek. Tipikus példa erre az 543-as. Ez a hosszú mese mindenféle mesemotívum színes egyvelege néhány buddhista gondolattal átszőve. A 186-os meglepő módon a közismert Terülj-terülj asztalkám történetére emlékeztet. Az elbeszélőművészet példájaként az 545-öst, a Vidurapandita-Jătakát említjük. Ennek főhőse Vidura, a Mahăbhăratából jól ismert Dhrtarăstra király tanácsadója. Igazi drámai balladának az Ummadanti-Jătakát nevezhetjük. Itt egy herceg beleszeret hadvezérének, Ahipărakának a feleségébe. Tudja, hogy nem szabad vágyakoznia utána és hogy sohasem tartozhat hozzá, de pont ez ejti őt kétségbe és a bánattól beteg lesz. Ahipăraka, aki ragaszkodik urához, nagyon szomorú lesz, amikor megtudja, miféle bánata van a hercegnek. Nagylelkűségében kész arra, hogy lemondjon feleségéről a herceg javára. Hosszú dialógusban versengenek ők ketten nagylelkűségben, mert a herceg természetesen nem akarja elfogadni hadvezérének áldozatát. Végül győzedelmeskedik a házasság erkölcse: a herceg végérvényesen lemond szerelméről. A Jătakák ezenkívül sok csattanóval végződő elbeszélést is tartalmaznak, amelyeket akár anekdotáknak is nevezhetünk. A gyűjteménynek ezen a részén érezhető legkevésbé a buddhizmus hatása. Ezek a Jătakák gyakran nagyon életközeliek és szellemesek.

Néhány anekdota mindenféle bolondságról szól, amelyek a rátótiak tréfáira emlékeztetnek. Az is a népies vonást erősíti, hogy a bolond gyakran egy pap vagy egy vándorszerzetes. Kizárt az, hogy itt buddhista polémiáról lenne szó a brahmanista pápasággal szemben, mert a buddhizmustól távol áll a harapós szatírák vitákban való felhasználása. Öröm olvasni a 219-es Jătakát. A királyi pár a palotában tartott majmok közül egyet szabadon engedett. Amikor a majom visszatért társaihoz, elmesélte az élményeit - maró gúny ez az uralkodókkal szemben, amelynek fő céltáblája a királynő nevetséges allűrjei. Másrészt vannak anekdoták, amelyek az eszességet, az élettapasztalatot és a ravaszságot dícsérik. Különleges szerepet játszanak ebben okos bírák döntései (257.). Ennek kiemelkedő példája a Mahá-Ummagga-Jătaka (546.), amely már terjedelmével is felhívja a figyelmet. Középpontjában Mahosadhának, a bölcs bírának az alakja áll. A népies anekdoták olyan koszorúja övezi Mahosadhát, hogy a Jătakát nyugodtan nevezhetjük népi anekdotakönyvnek. Már itt megtalálható a "szuperagy"-koncepció: Mahosadha és szintén zseniális felesége egyszerűen mindenre képesek és mindent tudnak. Mahosadha végül még egy földalatti alagutat is épít; innen kapta a Jătaka a nevét (Ummagga = alagút). Az összefüggés adott, Mahosadha Bódhiszattva volt - de ez minden, amit a Jătaka buddhista vonatkozásairól elmondhatunk.

A csalfaságot előszeretettel írják a nők rovására, ahogy a buddhista irodalomban egyébként a nőket is lekicsinylően értékelik. Ilyen témáknak szentelték a 61-68-as Jătakát. Ha hinnünk kellene az irodalomnak, akkor a nők fejében semmi más nem fordulna meg, mint az, hogy megcsalják a férjüket és ennek megvalósítására mindig új furfangot eszeljenek ki. A 62-esben [Andhabhúta-játaka] egy olyan asszonyról van szó, akit a férje állandóan szigorú őrizet alatt tart. Ő azonban lekűzdi az akadályokat és végül még az istenítéletet is kijátssza. Egyébként nem valószínű, hogy a buddhisták minden története ennek a tendenciának megfelelően keletkezett; az is könnyen elképzelhető, hogy a buddhizmus ezeket az anyagokat a népi elbeszélések között találta és saját szolgálatába állította. Végül ebben az összefüggésben említjük meg a kaland- és rablótörténeteket, amelyek gyakran nagyon szórakoztatóak. A 48-asban [Vedabbha-játaka] drágakőeső hull az égből, s ezen két rablóbanda annyira összeverekszik, hogy a végén kölcsönösen kiírtják egymást.

Sok Jătakára jellemző az a magasztos alaphang, amely vígasztalást nyújt és a lelki felépülést szolgálja, különösen erősen jelenik meg a 352-esben és a 454-esben. Ízlésünk szerint ez a vígasztalás olyan kegyeletsértő, amit nem feltételeznénk kanonizált buddhista iratokról. A 352-esben [Sujáta-játaka] egy ember siratja az apját. Ennek az embernek a fia meg akarja "vígasztalni" őt és egy kimúlt ökör elé takarmányt és vizet rak. Az apa ostobaságnak tartja, de a fia elmagyarázza, hogy az ökör tetemét legalább lehet látni, de a nagypapáét nem, s ezért ugyanolyan értelmetlen amiatt búslakodni, mint egy kimúlt ökör elé füvet rakni. A gnómaköltészethez tartozik az 512-es Jătaka, ez ékesszóló szavakkal hívja fel a figyelmet a túlzott alkoholfogyasztás következményeire. Ugyancsak a gnómaköltészetre példa a 453-as, a Mahămangala-Jătaka. Ebben az emberiséget állandóan foglalkoztató kérdés merül fel: hogyan lehetünk boldogok, s a válasz sokkal inkább brahmanista mint buddhista szellemű. Legendák kiváltképp a Jătaka-gyűjtemény utolsó könyveiben találhatók. Ezek többnyire dialógusformájú balladák, ilyen pl. az 544-es. Videha királya udvarába hivatja Gona Kassapa aszkétát, hogy az tanítsa őt. Az aszkétáról kiderül, hogy tagadja a karma-eszmét és az újjászületést, és azt ajánlja, hogy itt a földön, amíg él, élvezze a lehető legkényelmesebben az életet. A király elfogadja ezt a számára kedvező tant és eszerint cselekszik. Az, hogy ezt az államügyek megsínylik, nem aggasztja, de lányát, Ruját igen, aki Nárada aszkéta segítségével ismét rábírja a királyt, hogy higgyjen a tettek következményének törvényében.

Egyébként ezekben a legendákban gyakran szerepelnek királyok, akik különböző okok miatt lemondanak a trónról és uralmukról. A királyi élet felcserélése egy vándorszerzetesével bizonyára a kontraszt révén volt hivatott hatást gyakorolni. A 9-esben [Makhádeva-játaka] egy király elhagyja trónusát, miután megpillantja első ősz hajszálát. Az 539-es [Mahájanaka-játaka] nagy meggyőzőerővel adja elő Janaka király megtérését. Ide tartozik még néhány példa az aszketikus költészetből. Ennek a műfajnak már akkoriban is volt elődje, de a buddhizmus által még inkább tökéletesedett. Az 523-as Jătakában Isisinga aszkétát ugyanúgy elcsábítják, mint irodalmi és etimológiai előfutárát, Risyasringát a Mahábháratában. A 440-esben Kanha herceg elhatározza, hogy szakít korábbi életformájával és remete lesz. Sakka isten teljesítené minden kívánságát, de ő csak egyre vágyik: hogy úgy élhessen, hogy semmilyen létezőnek ne okozzon kárt - ez jellegzetesen buddhista célkitűzés. Ezekben a történetekben a Bódhisatta időnként állatalakban jelenik meg. Példa erre a 12-es [Nigrodhamiga-játaka]. Itt egy gazella önfeláldozása győz meg egy királyt arról, hogy a jövőben tartózkodjon a vadászattól. Ez a Jătaka, valamint az ehhez hasonló Jătakák (72.; 316. [Sasa-játaka]; 516.) valamennyien buddhista szellemiséget árasztanak.

Különösen tipikus a híres Vessantara-jătaka (547.). 786 strófájával egyenesen eposzi jellegű, már csak azért is, mert a prózakommentár teljesen jelentéktelen. A cselekmény magja az, hogy Vessantara herceg esküt tesz arra, hogy mindent megad, amit kérnek tőle. Ez az eredendően buddhista gondolat szélsőséges következményekhez vezet. Miután odaad valakinek egy értékes elefántot, feleségével, Maddival és két gyermekével együtt megfosztják a hatalomtól. Útközben lovakat és kocsit ajándékoz egy kéregető brahmanának. Találkozik az álruhás Sakka istennel, aki elkéri tőle gyermekeit és meg is kapja. Magát Maddit is el kell ajándékoznia a hercegnek. Végül Sakka felfedi kilétét és minden jól végződik. A Jătaka némiképp banális tartalmát költői nyelvezetének szépsége teszi értékesebbé. Néhány jelenet a megindító nélkülözések tömege és a természeti leírások szépsége miatt hatásos, s ezek olykor egyenesen a Rămayăna színvonalát juttatják eszünkbe. Már ezek a rövid tartalmi ismertetések is sejtetik a Jătakák sokrétűségét és óriási irodalomtörténeti jelentőségét. Így érthetővé válik, hogy a buddhizmus terjedésével pont a Jătakák nyitották meg az utat a szingaléz, burmai, jávai, kínai és tibeti irodalomhoz. Természetesen - ahogy megállapítottuk - a Jătakák tartalma nem mindig buddhista eredetű. De a buddhizmusnak köszönhető, hogy a Jătakákban összegyűjtött anyag a világirodalom részévé vált. A Jătakák áthagyományozásának története bonyolult és részben még ma is vitatott. Megértéséhez a Jătakák irodalmi felépítését kell először megvizsgálni.

A Jătakák első eleme a paccuppannavatthunak nevezett bevezetés. Ez azt beszéli el, hogy Buddha milyen alkalmomból és okból mesélte el az adott Jătakát. Ezytán a jelenben zajló történet után következik az atítavatthu, egy múltban történt esemény, vagyis Buddha korábbi életeinek egyike, amelyet prózában fogalmaztak. Ezeket versek (găthă) követik, majd ezeket kommentálja szóról szóra a veyyăkarana. A végén áll mindezek összefűzése a samodhăna. Ez újra prózában jelenti ki a múltbeli és jelenlegi történetben szereplő személyek azonosságát. Általában csekély irodalmi értékűnek számít a paccuppannavatthu, ám annál fontosabbak az atítavatthu- kategóriába tartozó legendák, fabulák, mesék és anekdoták. A Jătakák tehát nemcsak a buddhizmus legfontosabb művei, hanem a régi indiai irodalomban is a legfontosabb művek közé tartoznak. Ami az áthagyományozás problémáját illeti tény, hogy a Jătaka-gyűjtemény jelenlegi formájában nem lehetett eredetileg a Páli Kánon része. Jobbanmondva ez csak kommentár rangú írás, amely a Jătakatthavannană nevet viseli. Ezt egy név szerint nem ismert szingaléz szerzetes fogalmazta, aki forrásul egy korábbi kommentárt, a Jătakatthakathát kellett hogy használja. Feltételezik, hogy ez az utóbbi szöveggyűjtemény eredetileg páli nyelven maradt fenn, erről fordították szingalézre és azután fordították ismét vissza pálira Játakatthavannană címen.

A versek, a Găthăk azonban nem ezt az utat járták be, ezek az eredeti Páli gyűjteményben maradtak fenn. Ezért csak ezek kanonikus rangúak, míg a prózát kommentárnak és ezért másodrangúnak tekintik. A Jătakák tehát prózai részek és versek keveréke, ami az ősi indiai irodalomban, kiváltképp az elbeszélőirodalomban oly gyakori. A versek itt is (tekintettel áthagyományozásukra) stabilabbnak bizonyultak, mivel ezek képezték a mindenkori mondanivaló vázát. A próza evvel szemben az elbeszélőtől függően bizonyos variációkból épült fel, s így rendelkezett egyfajta rugalmassággal. A Jătaka-gyűjtemény a Găthăk mindenkori száma alapján 22 részre (Nipăta) van osztva. Az első részhez 150 történet tartozik egy-egy Găthăval, a másodikhoz 100 történet két-két Găthăval és így tovább; a Găthăk száma tehát nő, a történeteké viszont csökken. A számolási szabályokat viszont minduntalan áthágják. Ezért feltételezték azt, hogy ez az egész osztályozás megfelel az eredeti verses Jătakának, csak kevesebb Găthăval, mint amennyi ma olvasható. Bárhogy is volt, a mai Jătaka-kommentárhoz ez az osztályozás való. Egyébként látható, hogy nagyon sok esetben a Găthăk és a próza nem is illik egymáshoz. Mindent egybevetve a prózai rész későbbi; egyes részei több száz évvel későbbiek, mint a Găthăk. Olykor-olykor előfordul, hogy a prózai részben itt-ott nagyon régi elbeszélések színe-java található meg feldolgozva. A Jătakák pontos datálásához sikerrel hívták segítségül a buddhista képzőművészet emlékeit. A buddhista sztúpák Bharhutban és Sanchiban ugyanis Jătakák jeleneteit ábrázolják, méghozzá azok prózai részeiből. Ezek a sztúpák az Kr.e. III.-II. századból származnak. A Jătakák jelentős része azonban természetesen sokkal régebbi és néhány Găthă emellett valószínűleg a védikus korig nyúlik vissza. Egyébkent a Jătakák kronológiájának számára éppúgy érvényes az az alapvetés, mint a Mahăbhăratára: tekintettel ezeknek a gyűjteményes műveknek a nagy időbeli differenciáltságára minden darab korát saját magából kiindulva és külön kell megállapítani.

11. Niddesa [338] A Khuddakanikăya 11. része a Niddesa, a "magyarázat". Ez kommentárt tartalmaz a Suttanipăta részeihez. A szerzőséget (anélkül, hogy bizonyítani tudnák) Buddha egyik tanítványának, Săriputtának tulajdonítják. A Mahăniddesa az Atthakavagga magyarázatával foglalkozik, míg a Cúllaniddesa tárgya a Părăyana és még egy további szöveg. A Niddesának több szempontból is nagyobb a jelentősége, mint amennyit a néhány eddig neki szentelt tanulmány éreztet. Bár nagyon valószínű, hogy a Niddesa időben nem nyúlik vissza Săriputtához, mégis vitathatatlanul régi szöveg. Különleges tartalma miatt is érdekes, a magyarázatok ugyanis nemcsak a buddhista tanra, hanem a nyelvtanra és a lexikográfiára is vonatkoznak. Így a Niddesa a későbbi indiai szinoníma-szótárak alapjának is tekinthető.

12. Patisambhidămagga [345] A Khuddakanikăya 12. része a Patisambhidămagga, "az elemzés útja". Ez a mű három részből áll: a Mahăvaggából, a Yuganaddhavaggából és a Pannavaggából. Minden rész tíz értekezést foglal magába. Ezek a buddhista dogma lényeges kérdéseivel foglalkoznak, pl. a Négy Nemes Igazsággal, a minden lény iránt érzett szeretettel (mettă), de különösen a karma törvényével. Az egész kérdés-felelet formájú, s ezért - jogosan - már az Abhidhammapitakához is számították.

13. Apadăna [349] A Khuddakanikăya 13. része, az Apadăna ismét egy nagyon gazdag gyűjtemény. Vallásos hőstettekről számol be, s emellett a forma a Jătaka-könyvvel is feltűnő hasonlóságokat mutat. Ahogy a Jătakákban, az Apadănákban is megjelenik a paccuppannavatthu és az atítavatthu. De míg a Jătakák a Bodhisatta személyére összpontosítanak, addig az Apadănák a buddhista szentek, az ún. arahatok hőstetteit mesélik el. Az Apadănák tehát szentek történetei és általában verses formájúak. Ezek nemcsak korábbi korszakok Buddháit dicsőítik, hanem azokat a szenteket is (Paccekabuddhák), akik a megváltást egyedül - tehát mester nélkül - és csak saját maguk számára -tehát tanítvány nélkül - érték el. Egyébként itt is hasonló felosztást találunk, mint a szerzetesek és apácák énekeinél. A történetek, amelyek férfi szentekről szólnak, a Théra-Apadănák képezik a gyűjtemény fő részét, éspedig 55 fejezetet, egyenként 10-10 Apadánával. A női szentekre a Thérí-Apadănákban 4 fejezet esik 10-10 Apadănával. A Théra-Apadánák főszereplői részben Buddha személyes tanítványai, mint pl. Moggallána, Sáriputta és Kassapa. Néhány Therít is néven neveztek, de ezenkívül sok fantázianév is előfordul, amelyek mögött aligha állhatnak történeti személyek. E történetek tartalma többnyire abban áll, hogy az illető elmeséli, hogy hogyan érte el az arhatságot. Ennélfogva nem csodálkozhatunk azon, hogy a legtöbb darab sztereotípiákat sorol fel. Az Apadănák igen késői keletkezésűek.

14. Buddhavamsa [350] A Khuddakanikăya 14. része a Buddhavamsa, a Buddha-genealógia. Itt arról a 24 Buddháról olvashatunk legendákat, akik úgymond az utolsó 12 világkorszakban Gautama Buddha elődeként léptek fel. Minden fejezetet egy Buddha élettörténetének szenteltek. Mivel a fő hangsúly arra esik, hogy ezek a Buddhák abban az időben hogyan alapozták meg a tant, a legendák fárasztónak hatnak, pedig erre a túlnyomórészt metrikus nyelvezetre jellemző a költői hatásosság.A legendákat maga Buddha meséli el. Arról számol be, hogy kicsoda és micsoda volt ő akkoriban és hogyan jósolták meg neki a buddhaságot. A 26. fejezet egy összefoglaló önéletrajzot ad meg. A Kánonnak ez a része is igen későn keletkezett, ami els[sorban abból derül ki, hogy Buddhát istenítve dicsőíti.

15. Cariyăpitaka [351] Vessünk még egy pillantást a Khuddakanikăya 15., legutolsó részére, a Cariyăpitakára. Itt 35 elbeszélés található, amelyet Buddha maga adott elő (természetesen ez csak azt jelenti, hogy neki tulajdonítják),ezekre a verses Jătakák karaktere a jellemző. Ezek a korábbi Bodhisatták képességeit demonstrálják. Ezeket a tulajdonságokat a păramita névvel jelölik, ami alatt a nagylelkűséget, az erkölcsösséget, a bölcsességet és más tulajdonságokat értenek. Ebből a szempontból szoros rokonságban van a Jătakákkal. A Cariyăpitaka irodalmi értéke igen csekély; olyannyira hiányzik belőle a költői géniusz, hogy benne a száraz, korlátolt komolykodás dominál. Szemben a Jătakákkal a szöveg tartalma is behatárolt. Ez akkor válik világossá, ha a témát a két műben összehasonlítjuk. Így pl. a Vessantara-Jătaka tartalmát 786 versről 58 versre tömörítve adja vissza. A Cariyăpitaka keletkezésének időpontját aligha lehet meghatározni. Mindössze annyit mondhatunk, hogy a păramita-eszme nem utal nagyon korai keletkezésre. Ezért tehát a Cariyăpitaka valószínűleg későbbi, mint a Jătaka-gyűjtemény.

C.) ABHIDHAMMAPITAKA Az Abhidhamma szó valami olyasmit jelent, ami túlmutat a buddhista tanon. De nem arról van szó - ahogy feltételeznénk -, hogy a buddhista alapszemlélet filozófiai rendszerré alakult, hanem sajnálatos módon a régi Indiában oly kedvelt osztályozásról és dogmatizálásról. Így az Abhidhammapitakát a Skolasztika kánonjának is fordíthatjuk. Sem irodalom-, sem vallástörténeti szempontból nincs olyan jelentősége, mint a másik két Pitakának. Stilisztikailag olykor elôfordulnak hasonlóságok a Vinayapitakával, de az Abhidhammapitaka sokkal szárazabb és dogmatikusabb. Kedveltek a szinonímák felsorolása alapján készített definíciók. A Pitaka tartalmát előszeretettel ismertetik kérdés-felelet formájában, ám még ez sem képes ezt a merev anyagot élőbbé formálni. Amíg a forma a Vinayapitaka befolyását mutatja, addig az Abhidhammapitaka tartalma gondolati továbbfejlődésnek tekinthető. Egyes sutták a Majjhima- és az Anguttaranikăyából egyértelműen ezt mutatják. Az Abhidhammapitaka 7 szövegből áll, ezeket csak röviden vázoljuk.

I. DHAMMASANGANI

Az első szöveg neve Dhammasangani. Itt rendkívül világosan látható, hogy az emberek a dhamma alapvonásainak közvetítésén akartak túljutni és a haladókhoz akartak fordulni. Pszichológia és etika a fő témái ennek a műnek.

II. VIBHANGA

Ezeket a második szöveg, a Vibhanga egészíti ki. Ez három fő részből áll. Az első rész a buddhizmus alaptanítását tárgyalja. A második a megismerés problémáival foglalkozik, de anélkül, hogy filozófiai értelemben ismeretelméletnek nevezhetnénk. Sokkal inkább a puszta érzéki benyomásoktól a teljes abszolút megismerésig tartó elmélkedésről van szó, ami a buddha sajátja. A harmadik részben mindazok a tényezők és momentumok szóba kerülnek, amelyek a megismerést gátolják.

III. DÁTUKATHÁ

A harmadik szöveg (a hagyomány nem teljesen egységes, mivel a 3. és az 5. szöveg néha helyet cserél) a Dhătukathă, az "elemek tárgyalása". A szöveg 14 fejezetben analizálja a különböző pszichikai jelenségek és események adottságait. Emellett azonban olyan buddhista alaptéziseket is tárgyal, mint pl. a Négy Nemes Igazság és a Nyolcrétű Nemes Ösvény.

IV. PUGGALAPANNATTI

A személyiségrôl és az individuális kategóriákról szól a negyedik szöveg, a Puggalapannatti. Ennek bizonyos részei már az Anguttaranikăyában is megtalálhatók. A mű felépítése egy suttáéhoz hasonlít, de itt is érvényesül a fárasztó Abhidhamma-kifejezésmód. Az önmagában annyira érdekfeszítő tematika, vagyis az emberi személyiség gyengeségei és erényei belefullad a szinonímák és definíciók áradatába.

V. KATHÁVATTHU

Az ötödik szöveg, a már említett Kathăvatthu messze a legfontosabb része az Abhidhammapitakának. Ezt legalábbis nagy vonalakban a harmadik buddhista konzílium idejében, ie. 250-ben Tissa Moggaliputta írta, de később korábbi részekkel egészítették ki. Kb. az i.sz. V. században írt hozzá Buddhaghosa egy kommentárt. A mű fő törekvése az eretnek tanok kritikája; 23 részben nem kevesebb mint 252 buddhizmustól eltérő tévtant cáfol meg. Minden rész 8-12 szövegtömböt foglal magában, ezek kérdés-felelet formájúak, de a végső megállapítás mindig negatív. Számos idézet található itt a Sutta- és a Vinayapitakából, sőt magából az Abhidhammapitakából is vannak részletek (mégpedig a Dhammasanganiból és a Vibhangából). Ebből is látszik, hogy a Kathăvatthu végső szerkesztése viszonylag későn történt.

VI. YAMAKA

A hatodik szöveg a Yamaka, amely egy rendkívül nehezen értelmezhető mű. Tematikája az alkalmazott logika területén mozog, de ennél sokoldalúbb, mivel foglalkozik pszichológiával, etikával és eszkatológiával is. Különlegessége abban áll, hogy minden kérdésre kettős értelmű választ ad.

VII. PATTHÁNAKARANA

Az Abhidhammapitaka hetedik és egyben utolsó szövege a Mahăpakarana címet viseli, de Patthánapakarana címen is ismeretes. Megkülönböztetjük ezen belül a Tikapatthănát és a Dukapatthănát. A mű középpontjában az ok-okozati összefüggéssel kapcsolatos problémák állnak, így a dialektika története számára is érdekes. 24 fontos relációt sorol fel ugyanis, többek között a tárgy és az alany közötti kapcsolatot, valamint a kölcsönös függőséget. Abszolútnak egyedúl a Nirvánát fogadja el, minden egyéb adottság valamilyen módon viszonylagos. Az Abhidhammapitakának tehát csak korlátozott része bír eszmetörténeti jelentőséggel, s általában az irodalmi színvonal sem túl magas. A buddhológusok számára ez a Pitaka mégis fontos, ámbár összességét tekintve kétségtelenül később keletkezett, mint a Tipitaka többi része. Mivel ez a mű a buddhizmuson belül eltérő véleményeket juttat kifejezésre, nem kell csodálkozni azon, hogy az Abhidhammapitakát néhány szekta illetve iskola, mint pl. a Sautrăntikák nem tekintik kanonikusnak. De ott, ahol kanonikusnak számít, nagy elismerésnek örvend.

Ezzel befejezzük a Tipitaka és a kanonikus páli iratok tárgyalását.

Word formátumban [« word ]

Kérlek adományozz a Buddhista Könyvtár javára!
(Please support the Buddhist Library by donating!)

A TE támogatásodra is szükség van!
(YOUR support keeps this site running. Thank you!)

Begging Bowl


         

                         

 

[« vissza ]

Creative Commons License

[ előre »]

Web Matrix

buddhism | hinduism | taoism | hermetics | anthropology | philosophy | religion | spiritualism | parapsychology | medicine | transhumanism | ufology

Last updated: 10-02-2010