"Verum est, certum et verissimum, quod est, superius naturam habet inferioram et ascendens naturam descendentis."

                         

         
 

[« vissza ]

[ előre »]

Dzsátakák

Buddhista születésregék

Játaka -

 
(Válogatta, páliból fordította, a jegyzeteket és az előszót írta: Vekerdi József)
Creative Commons License

Játaka, Wiedergeburtsgeschichten (Deutsch) [« lesen ]
Játaka Tales of the Buddha (English) [« read it ]

Előszó

A buddhizmus régebbi, úgynevezett hína-jána "kis szekér" vagy théra-váda "vének tanítása" ágazatának szent könyve három részből áll (Tipitaka "Hármas kosár"): egyik a szerzetesi élet szabályainak gyűjteménye, másik a dogmák értelmezése, a harmadik, legterjedelmesebb és legsokrétűbb, Buddha állítólagos beszédeinek (szutta) gyűjteménye, amely Buddha tényleges beszédein kívül neki tulajdonított, de nem tőle származó tanításokat, legendákat, bölcsmondásokat, vallásos költeményeket tartalmaz, s egyebek között egy 547 állatmeséből és novellisztikus történetből álló gyűjteményt, a dzsátakákat, "születés-történeteket". Ezek mindegyikének tárgya az, hogy Buddha előző születései során mint Bódhiszattva "Buddha-lény", leendő Buddha, különböző állatok, esetleg királyfiak, papok, kereskedők, földművesek, rablók (!) stb. alakjában öltött testet, s valamely erényes cselekedetet hajtott végre, vagy pedig bölcsességével jó tanácsot adott, utána jutalmul a mennybe jutott, esetleg egy fokkal magasabb rendű életformában született újjá.

Valamennyi történet azonos szerkezetű, tehát a végső szerkesztés során egy kéz állította össze, illetőleg egységes elv szerint dolgozták fel ezeket a különböző eredetű népmeséket, legendákat, kegyes történeteket. A bevezető és záró formula is mindegyikben azonos. Kezdődik egy Buddha életében lejátszódott (feltehetőleg fiktív) eseménnyel (paccsuppanna-vatthu "most történt eset"), amelyhez kapcsolódva a Mester elmondja a szerzeteseknek, hogy hasonló eset már lezajlott egyszer ugyanazoknak a szereplőknek előző életében, s akkor ő mint Bódhiszattva részt vett benne (atíta-vatthu "múltbeli eset"), végül Buddha röviden azonosítja a múltbeli és a jelenlegi eset szereplőit, önmagát is beleértve (szamódhána "összekapcsolás"). Kötetünkben mutatóba teljes szöveggel, mindhárom résszel közöljük az első öt mesét (továbbá a 126. számút), amelyeknél a bevezető rész is érdekes, a továbbiakban a zömmel semmitmondó, bevezető sablon mellőzésével csak a fő történetet, a "múltbeli esetet" fordítjuk.

Formai sajátosságuk a dzsátakáknak, hogy mindegyik tartalmaz egy vagy több rövid, kétsoros (fordításunkban olykor négysoros) verset, amely összefoglalja a történet csattanóját, míg maga a történet prózai szövegű, és mintegy kifejtésül, magyarázatul szolgál a vershez. Ez a gyűjtemény létrejöttével magyarázható. A hagyomány csak a verset tekinti kanonikusnak, szent szövegűnek, tehát fiktív módon Buddhától származónak; a prózai rész a verseket értelmező, későbbi kommentárnak minősül. Ezért vezeti be a verset mindig egy sztereotip fordulat: "Akkor a Bódhiszattva (vagy ez és ez a szereplő) a következő verset mondta." A történetek a versek mennyisége szerint vannak sorrendbe szedve: először az egy verset tartalmazók következnek (1-150.), utána a két verset tartalmazók (151-250.), stb., egészen a 786 verset tartalmazó utolsó darabig.

A "múltbeli eset", amely magát a történetet képezi, túlnyomórészt a buddhizmustól független népmese vagy novellisztikus elbeszélés, amelyet erőszakkal alakítanak át erkölcsi példázattá. A buddhista szerzetesek ugyanolyan előszeretettel fűszerezték prédikációikat mesékkel és legendákkal, mint középkori keresztény kollégáik. Mondani sem kell, hogy e mesék egyike sem származik Buddhától. Buddha ugyan gyakran élt hasonlatokkal (éppúgy, mint fél évezreddel később Jézus Krisztus), de példázatait a való életből merítette (szintén Jézushoz hasonlóan), nem a mesék és fantasztikus kalandok anyagából. Hitelesnek tekinthető beszédeiben saját régebbi születéseiről (Bódhiszattva-múltjáról) sohasem tesz konkrét említést. Így a bevezető "most történt eset"-nek (legfeljebb néhány kivételtől eltekintve) nincs több köze a történeti Buddhához, mint a Krisztus és Szent Péter legendameséknek Jézus Krisztushoz.

A dzsátaka-történetek jelentős része bizonyára indiai népköltészeti közkincs volt. Számos történet más indiai mesegyűjteményekben, pl. a Pancsatantra állatmeséi között is előfordul (pl. az oroszlán és bika meghasonlása 349. sz. a Pancsatantra egyik könyvének keretelbeszélése). Némelyik mesének az ókortól kezdődő európai párhuzamai is vannak, pl. a táncoló páva (32.) motívuma már Hérodotosznál is szerepel, keleti eredetre utalva. A Mahábhárata című eposz egyik-másik története, és a Rámájana című eposz kivonata szintén szerepel a dzsátakák között. Nehéz megállapítani, hogy mit vettek át a dzsátakák ismeretlen szerzői a régebbi (akár Buddha korát megelőző) népköltészeti anyagból, és mi az, amit a későbbi indiai meseirodalom a dzsátakákból kölcsönzött. Mindenesetre a dzsátaka-gyűjtemény tartalmazza a legrégibb ránkmaradt indiai meseszövegeket; a Pancsatantra és a többi szanszkrit mesegyűjtemény később keletkezett. A Hármas Kosár szövegét (tehát a dzsátakák verseit is) a hagyomány szerint Kr. e. 240 körül rögzítették élőszóban, s hogy ezidőtájt a dzsátakák már igen népszerűek voltak, azt bizonyítja az a tény, hogy a Kr. e. 3-2. században keletkezett bharhuti és száncsíi sztúpa (síremlék) kőkerítésén számos dombormű található dzsátaka-jelenettel, sőt kifejezetten a "dzsátaka" megjelöléssel. Az egész hátsó-indiai hína-jána buddhista kultúrkörben elterjedtek a dzsátakák.

A szövegek írásba foglalása később (talán a Kr. u. 1. század táján) történt, méghozzá a dzsátakák esetében kissé bonyolultan. Az élőszóban eredetileg páli nyelven (az egész kánon nyelvén, amelyen a hagyomány szerint Buddha is prédikált) hagyományozott szöveg prózai részét lefordították a Ceylonban beszélt szingaléz nyelvre, majd újból visszafordították pálira. A versekhez nem nyúltak. Ennek következtében a versek nyelvezete régiesebb, mint a prózáé. A végső szöveg a Kr. u. 5. század táján nyerte el mai alakját.

A páli nyelv a szanszkrit leánynyelve, és ez a nyelve a hína-jána buddhizmus egész irodalmának, míg a későbbi, mahá-jána "nagy szekér" ágazat a szanszkrit nyelvet használja. Fordításunkban pontosan követtük a páli eredetit, csupán a némileg egyhangú sztereotip fordulatokat tettük olykor szinonimákkal változatosabbá, pl. az "odament hozzá" kifejezést alkalmilag "odalépett", "felkereste" igével adtuk vissza.

Megtartottuk a versek eredeti időmértékes formáját, amely a kétsorosoknál ún. slóka vagy anustubh, négysorosoknál (amelyeket az ind metrika kettesével összevonva, szintén két sornak tekint) dzsagatí vagy tristubh. Mindkettőt igen szabadon kezelik, s ezt tettük a fordításban mi is.

Az egyes történetek címe az eredetiben nagyrészt a főszereplő neve vagy meghatározása, pl. Nyúl-dzsátaka (316. sz.). Az eredeti címet és a történetek sorszámát a tartalomjegyzékben közöljük.

A teljes dzsátaka-gyűjteményt németre fordította J. Dutoit (Leipzig, 1908-1921), angolra E. B. Cowell és munkatársai (London, 1895-1907, utánnyomás: 1969). A fordításunk alapjául szolgáló páli szövegkiadás: The Jataka together with its commentary, ed. V. Fausboll (London, 1877-1896, utánnyomás: 1962-1964).


Tartalom

(Zárójelben a történet sorszáma és eredeti címe. Az átírásban c = cs, j = dzs, s = sz, y = j)

Kérlek adományozz a Buddhista Könyvtár javára!
(Please support the Buddhist Library by donating!)

A TE támogatásodra is szükség van!
(YOUR support keeps this site running. Thank you!)

Begging Bowl

 


Az ősz hajszál

- (9.) Makhádeva-játaka -

Amikor a Mester Dzsétavanában tartózkodott, remeteségbe távozásával kapcsolatban mondta el az alábbi történetet.

Egy alkalommal a szerzetesek éppen az ő remeteségbe távozásáról beszélgettek. A Mester belépett a tanítócsarnokba, leült az őt megillető ülőhelyre, és megkérdezte a szerzetesektől:

- Milyen kérdés megbeszélésére ültetek össze, szerzetesek?

- Mester, nem más kérdésre: azért ültünk össze, hogy a te remeteségbe távozásodról beszélgessünk.

- Szerzetesek, nem most történt első ízben, hogy a Beérkezett remeteségbe távozott; már előző életében is eljutott a világról lemondásra.

A szerzetesek kérték a Magasztost, hogy fejtse ki, hogyan történt. A Magasztos feltárta, ami régebbi születésük idejéből rejtve volt előttük:

Egykor régen Vidéha országában, Mithilá városában egy Makhádéva nevű király uralkodott igazságosan, törvénytisztelően. Hosszú ideig, nyolcvannégyezer évig élt, először mint játszadozó gyermek, majd mint társuralkodó, végül mint mahárádzsa. Egy napon azonban szólt a borbélyának:

- Borbély barátom, hogyha ősz hajszálat veszel észre a fejemen, szólj!

Idő múltával a borbély egy napon a király koromfekete fürtjeiben egy ősz hajszálat vett észre.

- Felség, egy ősz hajszálat találtam - jelentette.

- Akkor tépd ki azt az ősz hajszálat, barátom, és add a kezembe!

Arany csipesszel kitépte, és a király kezébe adta. A királynak ekkor még további nyolcvannégyezer év volt hátra az életéből, de ennek ellenére, az ősz hajszál láttán úgy érezte, mintha a Halál Ura jött volna érte és állna mellette, vagy mintha egy lángoló lombkunyhóba volna bezárva. Felkavart lélekkel így gondolkozott:

- Ostoba Makhádéva, már őszülsz, és még nem voltál képes megszabadulni mindeme hívságoktól!

Miközben egyre csak őszülését forgatta fejében, bensejét forróság öntötte el, testén verejték gyöngyözött, ruhája elviselhetetlenül szorította.

- Még a mai napon lemondok a világról, remeteségbe távozom - döntött.

Borbélyának egy százezer pénzt jövedelmező, dús falut ajándékozott, és hívatta legidősebb fiát:

- Kedves fiam, fejemen ősz hajszál jelent meg, megvénültem. Minden emberi gyönyörűséget kiélveztem, most már égi gyönyörre vágyom. Eljött az ideje világról lemondásomnak. Vedd át tőlem a királyságot, én elvonulok a Makhádéva-mangóligetbe, ott fogok szerzetesi fogadalomban élni.

Távozási szándéka hírére felkeresték tanácsosai, és megkérdezték:

- Felség, mi indított a távozásra?

A király az ősz hajszálat kezében tartva, ezt a verset mondta tanácsosainak:

Életem lejárt, hajszálam a Halál hírhozója lett.
Az idő sürgetésére remeteségbe távozom.

Így beszélt, és még azon a napon lemondott királyságáról, remeteségbe vonult, és a mondott Makhádéva-mangóligetben töltött el további nyolcvannégyezer évet. Megtartotta a négy szentséges életszabályt, eljutott a tökéletes tudás fokozatára, majd ideje lejártával Brahmá egében született újjá. Amikor onnét ismét földre került, Mithilában Nimi néven lett király. Egyesítette széthúzó nemzetségét, majd ugyanabban a mangóligetben remeteségbe vonult, megtartotta a négy szentséges életszabályt, végül ismét Brahmá egébe jutott.

Amikor a Mester befejezte a tanulságos történetet, mondván: "Szerzetesek, nem most történt első ízben, hogy a Beérkezett remeteségbe távozott; már előző életében is eljutott a világról lemondásra" -, utána kifejtette a négy nemes igazságot. A szerzetesek közül egyesek beléptek a sodrásba, egyesek még egyszer tértek vissza, egyesek többé nem tértek vissza.

A két történet elmondása után a Magasztos a kapcsolatot is feltárta a születések között:

- Akkor Ánanda volt a borbély, Ráhula volt a királyfi, Makhádéva király pedig én voltam.

[« tartalom ]


A gazella-ünő

- (12.) Nigrodhamiga-játaka -

Amikor a Mester Dzsétavanában tartózkodott, Kumárakasszapa szerzetes anyjával kapcsolatban mondta el az alábbi történetet. Az asszony egy vagyonos kereskedő leánya volt Rádzsagaha városban. Minden jó tulajdonsággal ékes volt, tetteinek következményeit eltörölte, utolsó újjászületését élte. Szívében a szentség elérésének vágya égett, mint mécs lángja a cserépedényben. Amikor önismeretre jutott, többé nem lelte örömét a világi életben, és remeteségbe kívánt távozni. Szólt szüleinek:

- Anyám, apám, szívem nem talál örömet a házban lakásban. Remeteségbe akarok távozni, Buddha tanítását követve. Engedjétek meg, hogy távozzam.

- Gyermekem, mit beszélsz? Családunk vagyonos, és te vagy egyetlen gyermekünk. Nem szabad remeteségbe távoznod.

Ismételten kérlelte szüleit, de nem egyeztek bele elvonulásába. Ekkor elhatározta:

- Legyen úgy. Ha férjhez megyek, és férjem családjába kerülök át, rá fogom beszélni uramat, hogy engedjen távozni.

Amikor a megfelelő kort elérte, és férjhez ment, férjének hűséges felesége lett. Erényesen, tisztességesen élt a családban. Házasélete folytán magzat fogant méhében, de ő nem tudta, hogy állapotos.

Egyszer a városban kihirdették az újhold-ünnepséget. A város minden lakója ünnepelt. A város úgy fel volt ékesítve, mint az istenek városa. Ő azonban az ünnepség csúcspontján sem illatosította magát, nem rakta fel ékszereit. Mindennapi ruhája volt rajta. Férje rászólt:

- Szépségem, az egész város ünnepel, csak te nem öltözöl ünneplőbe.

- Uram, az ember teste harminckét rothadó anyagból áll, mi értelme felékesíteni? Ez a test nem isteni természetű, nem aranyból, nem drágakövekből, nem szantálfából készült, nem lótusz bimbójából született, nem halhatatlanság varázsszerével van megtöltve, rothadó anyagból jön létre, anyától-apától származik, mulandóságnak, romlásnak, pusztulásnak van alávetve, temető táplálója, létszomj rabja, szenvedés gyűjtőhelye, bánat tárgya, mindenféle betegség lakhelye, a Sors akaratának végrehajtója, belül csupa rothadás, kívül csupa ürítés, férgek fészke, szemétgödör martaléka, mindenki szemeláttára a halálba siet [...] Mi értelme volna, hogy cicomázzam ezt a testet, uram? Ha felékesíteném, úgy tennék, mintha belül ürülékkel telt dézsát díszítenék fel kívülről.

Az ifjú kereskedő így válaszolt szavaira:

- Kedvesem, ha a testben csupa rosszat látsz, miért nem távozol apácarendbe?

- Uram, ha elbocsájtasz, már ma apácarendbe távozom.

- Rendben van, elbocsájtalak - válaszolta az ifjú kereskedő. Bőkezű adományt adott vele, bőkezűen megvendégelte a szerzeteseket, és népes kísérettel elkísérte az apácarendhez.

A Dévadattát követő apácák rendjébe állt be. Boldog volt, hogy lemondhatott a világról, beteljesült a vágya.

Időközben méhében a magzat növekedett. Az apácák észrevették, hogy állapota megváltozott, keze és lába megduzzadt, a hasa megnőtt. Megkérdezték tőle:

- Nővérünk, állapotosnak látszol; mi ez?

- Nővéreim, nem tudom, mi lehet az oka; én erényes életet élek.

Az apácák Dévadatta elé vezették, és megkérdezték Dévadattától:

- Urunk, ez a jó családból származó hölgy, miután férje engedélyét nehezen elnyerte, belépett a szerzetbe. Most azonban láthatólag másállapotban van. Mi nem tudjuk, hogy családos állapotában fogant-e a magzat, vagy a szerzetbe lépése után. Most mitévők legyünk?

Dévadatta, mivel nem volt Megvilágosult, és hiányzott belőle az együttérzés, részvét, megbocsájtás, így gondolkozott:

- Szégyen lesz rám, ha híre megy, hogy Dévadatta követői közül az egyik apáca magzatot hordoz méhében, és Dévadatta ezt elnézi. Ki kell taszítanom ezt a nőt a szerzetből.

Anélkül, hogy megvizsgálta volna az ügyet, hebehurgyán kiadta az utasítást, mintha csak egy kődarabot hajítana el:

- Menjetek, taszítsátok ki a szerzetből ezt a nőt!

Utasítását véve, felálltak, meghajoltak előtte, és szálláshelyükre távoztak. Azonban a fiatalasszony így szólt az apácákhoz:

- Nővéreim, Dévadatta testvér nem Buddha. Én nem előtte tettem fogadalmat, hanem a világ legelső vitéze előtt, a Tökéletesen Megvilágosult előtt. Ne fosszatok meg attól, amit olyan nehezen tudtam kiharcolni. Vegyetek magatok mellé, és menjünk a Mesterhez Dzsétavanába!

Maguk mellé vették, Rádzsagahából elindulva, negyvenöt mérföldnyi út megtétele után végül megérkeztek Dzsétanavába. Köszöntötték a Mestert, és beszámoltak neki az ügyről.

A Mester így gondolkozott:

- Még ha valóban családos állapotában fogant is a magzat, a vetélytárs szekták követőinek alkalmat fog adni arra, hogy elhíreszteljék: "Gótama szerzetes olyan nőt fogadott hívei közé, akit Dévadatta kitaszított". Hogy elejét vegyük ennek a szóbeszédnek, a király és az egész gyülekezet jelenlétében kell döntést hozni ebben a fontos ügyben.

Másnap üzent Paszénadinak, Kószala királyának, az idősebb és fiatalabb Anáthapindikának, Viszákhának, a köztiszteletben álló világi hívő asszonynak, és a többi befolyásos személynek. Amikor estére egybegyűlt a hívők négy gyülekezete, felszólította Upáli szerzetest:

- Eredj, tisztázd ennek a fiatal apácának az ügyét a négyes gyülekezet színe előtt!

- Igen, uram - szólt a szerzetes, megjelent a gyülekezetben, leült szokott helyére, és a király jelenlétében hívatta Viszákhá világi hívő asszonyt, és rábízta az ügy tisztázását:

- Jöjj, Viszákhá! Tudakold meg pontosan, hogy ez a fiatal nő melyik napon lépett a szerzetbe, és állapítsd meg, hogy magzata azelőtt vagy azután fogant-e.

- Igenis - ígérte meg a hölgy. Függönyt feszített ki a fiatal apáca köré, és a függöny mögött megvizsgálta kezét, lábát, köldökét, hasát, minden tagját, és összevetve a hónapot és napot, meggyőződött róla, hogy a fogamzás még családos állapotában történt. Beszámolt róla Upáli szerzetesnek. A szerzetes a négyes gyülekezet előtt tisztának nyilvánította az apácát. A tisztasága hírét visszanyerő apáca meghajolt a szerzetesek és a Mester előtt, és a többi apáca társaságában visszavonult lakhelyükre.

Terhessége napjainak beteltével szépreményű fiat szült, akiért egyik előző életében Padumuttara Buddha lábainál könyörgött.

Egy napon a király az apácakolostor mellett haladt el, és gyereksírást hallva, tanácsosaitól érdeklődött. A tanácsosok tudták az okát, és elmondták:

- Felség, az a bizonyos fiatal apáca fiat szült, annak a hangját halljuk.

- A gyermeknevelés akadály az apácák életében, én fogok neveléséről gondoskodni.

A király családja nőtagjaira bízta a gyermeket, és a királyfiakkal együtt neveltette. Névadása napján a Kasszapa nevet nyerte. Azonban mivel a királyfiakkal együtt nevelkedett, a Kumára-kasszapa "Kasszapa herceg" név ragadt rá. Hétéves korában a Mester oldalán szerzetesnövendék lett, és mikor elérte a felnőtt kort, szerzetessé avatták. Ahogy az idő telt, a Tan hirdetői közül kiemelkedett ékesszólásával. Ekkor a Mester a szerzetesek élére állította:

- Szerzetesek, ékesszóló tanítványaim között első hely illeti meg Kumára-kasszapát.

Később elérte az arahat (szent) fokozatot. Anyja is, az apáca, megvilágosodott, és elnyerte a Legfőbb Gyümölcsöt. Kumára-kasszapa szerzetes Buddha tanának hirdetésében úgy tündökölt, mint telihold az égbolt közepén.

Egy napon a Beérkezett Mester, miután alamizsnagyűjtő körútjáról visszaérkezett, étkezés után oktató szavakat intézett a szerzetesekhez, és visszavonult illatosított szobájába. Az oktató szavak meghallgatása után a nap hátralevő részét minden szerzetes a maga nappali vagy éjszakai tartózkodó helyén töltötte el, majd alkonyatkor összegyűltek a tanító csarnokban, és helyet foglalva, Buddha erényeit magasztalták:

- Tiszteletreméltó testvérek, mivel Dévadatta nem Megvilágosult, és hiányzik belőle az együttérzés és megbocsájtás, kevés híján pusztulásba kergette Kumára-kasszapa testvért és nővérünket. A Tökéletesen Megvilágosult viszont, mivel ő az igazság királya, és együttérzés, részvét, megbocsájtás tölti el, mindkettőjüknek oltalmazója lett.

A Mester buddhai nyájassággal belépett a tanító csarnokba, helyet foglalt a neki fenntartott ülőhelyen, és megkérdezte:

- Most milyen kérdés megbeszélésére ültetek össze, szerzetesek?

- A te erényeid magasztalására, urunk.

- Szerzetesek, nem most történt első ízben, hogy a Buddha e kettőnek oltalmazója és támasza lett; már előző életében is megtörtént ugyanez.

A szerzetesek kérték a Magasztost, hogy fejtse ki, hogyan történt. A Magasztos feltárta, ami régebbi születésük idejéből rejtve volt előttük:

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva egy gazella méhében öltött testet. Mikor anyja testéből előjött, aranyszínű volt, a szeme gömbölyű drágakőhöz hasonlított, a szarva ezüstszínű volt, a szája mint összehajtogatott bíborszövet, a patáját mintha lakkfestékkel színezték volna, a farka dús, mint a jakfarok, teste akkora, mint egy csikóé. Ötszáz gazella társaságában az erdőben tartózkodott. Neve Fatörzs-gazellakirály lett. Nem messzire tőle tartózkodott egy másik gazella, név szerint Faág-gazella, szintén ötszáz gazella társaságában. Ez is aranyszínű volt.

Ebben az időben Benáresz királya szenvedélyesen vadászott gazellákra. Vadhús nélkül sohasem étkezett. Az embereket azzal akadályozta munkájuk végzésében, hogy naponta minden városlakót és falusi népet összehívott, és indult velük vadászatra. Az emberek így gondolkoztak:

- Ez a király akadályoz bennünket munkánk végzésében. Mi volna, ha palotája parkjában eleséget szórnánk ki a gazelláknak, és ivóvizet készítenénk ki nekik, egy sereg gazellát behajszolnánk a parkba, a kaput rájuk zárnánk, így szolgáltatnánk ki őket a királynak?

Mindnyájan nekiálltak, eleséget szórtak ki a palota parkjában, ivóvizet készítettek ki, kitárták a kaput, összegyűjtötték a városlakókat, s botokkal és mindenféle fegyverrel felszerelve kimentek az erdőbe, felhajtani a gazellákat. Körvadászattal készültek összeterelni a gazellákat. Bekerítettek egy mérföldnyi helyet, szűkítették a kört, és éppen azt a helyet fogták körbe, ahol Fatörzs-gazella és Faág-gazella tartózkodott. Mikor észrevették a gazella-falkát, botokkal verni kezdték a fákat, bokrokat, földet, majd karddal, lándzsával, íjjal hadonászva, nagy zajt csaptak, és behajszolták a gazella-falkát a parkba. Becsukták a kaput, és a király elé járultak:

- Felség, állandó vadászatoddal akadályozol munkánk végzésében. Ezért mi az erdőből ide hajtottuk a gazellákat, megtöltöttük velük palotád parkját. Mostantól fogva ezeknek a húsával táplálkozhatsz.

Elköszöntek a királytól, és távoztak.

Ezt hallva, a király kiment palotája parkjába, szemügyre vette a gazellákat, s a két aranyszínű gazella láttán e kettőnek bántatlanságot biztosított. Ettől fogva hol saját maga ment egy gazellát lőni, és bevitte, hol szakácsa ment, lőtt egy gazellát, és bevitte. A gazellákat az íj megpillantására halálos félelem fogta el, és elfutottak, de kettőt vagy hármat lövés ért, megsebesültek, elgyengültek, elbágyadtak, elpusztultak. A gazella-falka jelentette a helyzetet a Bódhiszattvának. Ő hívatta Faág-gazellát, és így szólt:

- Kedvesem, így sok gazella elpusztul. Ha már elkerülhetetlen a halál, ne sebezzenek meg fölöslegesen gazellákat. Sorban kerüljön egy-egy gazella a vesztőhelyre. Egyik napon az én falkámra kerüljön a sor, másik napon a te falkádra kerüljön a sor. A soros gazella menjen el a vesztőhelyre, fejét a tőkére hajtva feküdjön a földre. Így nem fognak fölöslegesen megsebesülni a gazellák.

- Rendben van - egyezett bele.

Ettől fogva a soros gazella elment a vesztőhelyre, nyakát a tőkére hajtva lefeküdt. Jött a szakács, fogta az ott fekvőt, elvitte.

Egy napon Faág-gazella falkájából egy vemhes gazellaünőre került a sor. Az ünő Faág-gazella elé járult, és így szólt:

- Uram, vemhes vagyok. Ha megellettem, ketten lehetünk majd sorosak. Addig mellőzz a sorból!

- Rajtad van a sor, nem ruházhatom át másra. Ami rád van kiszabva, el kell viselned. Eredj!

Mikor nem talált nála könyörületre, a Bódhiszattvához ment, és előadta az ügyet. Ő végighallgatta, és így szólt:

- Jól van, távozzál! Én átveszem tőled a sort.

Ő maga ment a vesztőhelyre, fejét a tőkére hajtva lefeküdt. Mikor a szakács látta, felindultan sietett a királyhoz, és jelentette:

- A bántatlanságot élvező gazellakirály fekszik a tőke előtt! Mi lehet az oka?

A király tüstént kocsira szállt, népes kísérettel odasietett, s látva a Bódhiszattvát, megszólította:

- Kedves gazellakirály, nem biztosítottam-e neked bántatlanságot? Miért feküdtél ide?

- Mahárádzsa, egy vemhes gazellaünő keresett fel, és kért: "Ruházd át a sort másra!" Ám én nem tehetem, hogy egyiknek a halálos keservével egy másikat sújtsak. Inkább saját életemet ajándékoztam neki. Átvettem tőle a halált, és ide feküdtem. Ne feltételezz semmi mást, mahárádzsa!

- Uram, aranyszínű gazellakirály! Az emberek között sem láttam még senkit, akit ilyen megértés, együttérzés, részvét töltött volna el. Kegyes akarok lenni hozzád. Kelj fel! Neked is, és annak a gazellának is bántatlanságot ajándékozok.

- Ha ketten bántatlanságot élvezünk, mi történik a többiekkel, emberek ura?

- A többieknek is bántatlanságot biztosítok, uram.

- Mahárádzsa, akkor a parkodban lévő gazellák bántatlanságot élveznek ugyan, de mi lesz a többiekkel?

- Azoknak is bántatlanságot biztosítok, uram.

- Mahárádzsa, ezek szerint a gazellák bántatlanságot fognak élvezni, de mi történik a többi négylábú állattal?

- Azoknak is bántatlanságot biztosítok, uram.

- Mahárádzsa, ezek szerint a négylábúak bántatlanságot fognak élvezni, de mi történik a madarakkal?

- Azoknak is bántatlanságot biztosítok, uram.

- Mahárádzsa, ezek szerint a madarak bántatlanságot fognak élvezni, de mi történik a vízben lakó halakkal?

- Azoknak is bántatlanságot biztosítok, uram.

Így a Nagy Lélek kikönyörögte a királytól a bántatlanságot minden élőlény számára. Felkelt, az öt parancsolat megtartására buzdította a királyt, és Buddha-nyájassággal a Tanra oktatta:

- Járj igazságban, mahárádzsa! Ha atyával és anyával, fiúval és lánnyal, papokkal és közemberekkel, városlakókkal és a falu népével szemben igazságosan jársz el, részrehajlás nélkül jársz el, tested elhagyása után boldogság helyére, az égi világba kerülsz.

Még néhány napig a parkban maradt, a királyt oktatta, majd a gazella-falka kíséretében az erdőbe távozott. A gazellaünő is megellett, virágbimbó szépségű gidája született. Az játszadozás közben Faág-gazella közelébe került. Mikor anyja látta, hogy Faág-gazella közelébe kerül, figyelmeztette:

- Gyermekem, ezentúl ne menj ennek a közelébe; inkább tartózkodjál Fatörzs-gazella közelében!

És ezt a verset mondta:

Maradj Fatörzs-gazellánál! Faágat messze elkerüld!
Halál is jobb Fatörzs mellett, mint élet a Faág körül.

Ezután azonban a bántatlanságot élvező gazellák lelegelték az emberek vetését. Az emberek nem mertek rájuk lőni, vagy elzavarni őket:

- Ezek a gazellák bántatlanságot élveznek!

Összegyülekeztek a király udvarában, és beszámoltak az ügyről a királynak.

- A nemes Fatörzs-gazella a kegyemet élvezi, kegyben részesítettem. Inkább elállnék királyságomtól, mintsem neki tett ígéretemtől. Távozzatok! Az uralmam alatt álló területen senki se lőjön gazellákra - mondta a király.

Fatörzs-gazella értesült a történtekről. Összehívta a gazella-falkát, és eltiltotta őket:

- Ezentúl mások vetését ne legeljétek le!

Az embereknek is megüzente:

- Ezentúl a gabonát vető emberek ne állítsanak kerítést vetésük védelmére, csak levelekkel kerítsék körül a földet, jelzésként.

Ettől fogva vált szokássá a földeken a levelekből font jelzés, és azóta nincs gazella, amelyik áthágná a jelző leveleket, mert ezt az utasítást kapták a Bódhiszattvától.

Így utasította a Bódhiszattva a gazellafalkát, s amikor leélte életét, a gazellákkal együtt méltó sorsra távozott. A király is követte a Bódhiszattva tanítását, jócselekedeteket művelt, és méltó sorsra távozott.

Amikor a Mester befejezte a tanulságos történetet, mondván: "Szerzetesek, nem most történt első ízben, hogy az apáca és Kumára-kasszapa oltalmazója voltam; már előző életükben is oltalmazójuk lettem" -, utána figyelmeztette őket a négy nemes igazságra. A két történet elmondása után a kapcsolatot is feltárta a születések között:

- Akkor Dévadatta volt Faág-gazella, falkája Dévadatta mostani gyülekezete, az apáca volt a gazella-ünő, Kumára-kasszapa a gidája, a király Ánanda, Fatörzs-gazella pedig én voltam.

[« tartalom ]


A víziördög

- (20.) Nalapána-játaka -

Amikor a Mester Kószala tartományban alamizsna-kérő vándorútja során Nalakapána, azaz Nádszálból ivó nevű faluba érkezett, és a falu melletti lótusz-tó partján fekvő kétaka-erdőben időzött, a nádszálakkal kapcsolatban mondta el az alábbi történetet. Ugyanis akkortájt történt, hogy a Nalakapána melletti lótusz-tóban megfürdő szerzetesek a szerzetesnövendékekkel bambusznád-szálakat hozattak, hogy tűtartót készítsenek belőlük maguknak. De mikor látták, hogy minden nádszál belül végig üreges, bogok nélkül, a Mesterhez járultak, és megkérdezték:

- Urunk, bambusznád-szálakat hozattunk, hogy tűtartót készítsünk belőlük, de ezek a nádszálak tövüktől hegyükig végig üregesek, bogok nélkül. Mi ennek az oka?

- Szerzetesek, ez egy régebbi rendelésem következménye - szólt a Mester, és elmondta a múltbeli történetet:

Valaha ez az erdőszéli táj sűrű erdőség volt. Az itt lévő lótusz-tóban egy víziördög lakott, amelyik mindenkit felfalt, aki a vízbe belépett. Abban az időben a Bódhiszattva majomkirály volt, akkora, mint egy őzgida. Nyolcvanezer majom élén ebben az erdőben lakott, népét őrizve. Óvta a majom-csapatot:

- Kedveseim, ebben az erdőben méregfák és démonok-lakta tavak is vannak. Mielőtt olyan gyümölcsöt fogyasztanátok, amilyenből még nem ettetek, vagy olyan vízből innátok, amilyenből még nem ittatok, először engem kérdezzetek meg.

- Jól van - ígérték meg azok. Egy napon olyan helyre érkeztek, ahol még nem jártak. Egész nap kóboroltak vizet keresve, és végül egy lótusz-tóra bukkantak. Azonban nem ittak a vízből, hanem leültek, és a Bódhiszattva érkezésére vártak. Megérkezett a Bódhiszattva.

- Miért nem ittatok, kedveseim? - kérdezte.

- A te érkezésedre vártunk.

- Helyes, kedveseim - felelte a Bódhiszattva, körüljárta a tavat, és vizsgálta a lábnyomokat. Látta, hogy csak odavezető nyomok vannak, visszatérők nincsenek. Kitalálta, hogy szörnyetegek szállták meg a tavat.

- Jól tettétek, kedveseim, hogy nem ittatok a vízből. Szörnyetegek szállták meg.

A víziördög látta, hogy nem ereszkednek le a vízhez. Meghasította a vizet, kiemelkedett belőle rémítő alakban, kék hassal, sápadt arccal, vérvörös kézzel és lábbal, és megkérdezte:

- Miért ültök itt? Ereszkedjetek le a vízhez, igyatok!

Ekkor a Bódhiszattva megkérdezte:

- Te vagy-e az itt lakó víziördög?

- Igen, én vagyok.

- Aki leereszkedik a vízhez, azt ugye elfogod?

- Igen, elfogom. Aki ide leereszkedik, a madaraktól elkezdve, azt nem eresztem el. Benneteket is mindnyájatokat fel foglak falni.

- Mi nem fogjuk hagyni, hogy felfalj.

- De inni akartok a vízből.

- Igen, inni fogunk a vízből, de mégsem fogunk zsákmányodul esni.

- Hát akkor hogyan akartok inni a vízből?

- Te azt hiszed, hogy le fogunk ereszkedni a vízhez, úgy fogunk inni belőle. Mi azonban nem megyünk oda, hanem mindegyikőnk, mind a nyolcvanezren, fogunk egy-egy nádszálat, s mintha lótusz szárán szívnánk vizet, úgy fogunk azzal vizet szívni a te tavadból. Így te nem tudsz felfalni bennünket.

A Mester tehát megoldást talált, és ezt a verset mondta:

Odamenő nyomot látok, de visszatérő nyom sehol.
Hát nádszálon szívjunk vizet, hogy ne vesszünk oda mi is.

Így beszélt a Bódhiszattva, és szólt, hogy hozzanak neki egy bambusznád-szálat. Felidézte a Tökéletességeket, hivatkozott az Igazság erejére, és belefújt a nádszálba. A nádszál véges-végig üregessé vált, anélkül, hogy a bogok megmaradtak volna benne. Így egymás után hozatta a nádszálakat, beléjük fújt, úgy adta tovább. Ezután körüljárta a lótusz-tavat, és megparancsolta:

- Minden itt növő nádszál végig üreges legyen!

Ez idő óta e tó körül növő nád mind üreges belül.

A Bódhiszattva a parancs kimondása után fogott egy nádszálat, és leült a parton. A nyolcvanezer majom mindegyike szintén fogott egy-egy nádszálat, és körbeülték a tavat. Amikor a Bódhiszattva a nádszálon vizet szívott, a többiek szintén a parton ülve szívták a vizet. Így inni tudtak, anélkül, hogy a víziördög egyet is el tudott volna fogni közülük. Ekkor dühösen tanyájára távozott. A Bódhiszattva is visszatért az erdőbe kísérőivel.

Amikor a Mester befejezte a tanulságos történetet, mondván: "Szerzetesek, egy régebbi rendelésem következménye az, hogy ezek a nádszálak végig üregesek" -, utána a kapcsolatot is feltárta a születések között:

- Akkor Dévadatta volt a víziördög, Buddha gyülekezete volt a nyolcvanezer majom, a találékony majomkirály pedig én voltam.

[« tartalom ]


A táncoló páva

- (32.) Nacca-játaka -

Amikor a Mester Dzsétavanában tartózkodott, az egyik szerzetessel kapcsolatban mondta el az alábbi történetet, akinek sok holmija volt. A Mester megkérdezte a szerzetestől:

- Igaz, hogy sok holmid van, szerzetes?

- Igaz, mester.

- Miért gyűjtöttél magadnak sok holmit?

Az illető nem hallgatta tovább, megharagudott, ledobta magáról felső és alsó ruháját, és félmeztelenül állt a Magasztos elé:

- Ezentúl így fogok járni!

- Fúj, fúj! - kiáltották az emberek.

Ő elfutott, visszatért az alacsonyabb rendű - világi - életbe. A szerzetesek összegyűltek a tanító csarnokban, és illetlen viselkedését tárgyalták:

- Éppen a Mester színe előtt viselkedett így!

Belépett a Mester, és megkérdezte a szerzetesektől:

- Milyen kérdés megbeszélésére ültetek össze, szerzetesek?

- Mester, ez a szerzetes a te színed előtt, és a hívek négy csoportjának közepén megfeledkezett minden szeméremről, közmegbotránkozásra ide állt meztelenül, mint egy falusi suhanc, s visszatért az alacsonyabb rendű életbe, elvetve az igaz tant. Az ő illetlen viselkedését tárgyaljuk.

- Szerzetesek, nem most történt első ízben, hogy ez a szerzetes szemérmetlen viselkedésével elveszítette az igaz tan gyöngyszemét; már előző életében is elveszítette azt a lehetőséget, hogy asszonyok gyöngyszemét nyerje feleségül - szólt a Mester, és elmondta a múltbeli történetet:

Egykor régen, az első világkorban, a négylábú állatok az oroszlánt választották királlyá, a halak a bálnát, a madarak az aranyhattyút. Aranyhattyú királynak gyönyörű hattyú-leánya volt. Atyja egy kívánsága teljesítését ígérte. Ő azt kérte, hogy azt választhassa férjül, aki megtetszik neki. A hattyúkirály teljesítette kívánságát, és összehívta az összes madarat a Himálajára. Hattyúk, pávák és mindenféle madár-népség összesereglett, és egy nagy, sziklás fennsíkon gyülekeztek. A hattyúkirály hivatta lányát, s odaküldte, hogy válassza ki, aki megtetszik neki. Lánya szemügyre vette a madársereget, és a drágakő csillogású nyakú, tarka farktollú páván akadt meg a szeme.

- Ez legyen a férjem - döntött.

A madárgyülekezet a pávához sereglett:

- Kedves páva, a férjet választó királylánynak az összes madár közül te tetszettél meg legjobban.

A páva nagy örömében így szólt:

- Pedig még nem is láttad igazi tehetségemet!

Azzal megfeledkezve a szeméremről, a nagy madárgyülekezet kellős közepén kiterjesztette szárnyát, és táncolni kezdett, s tánc közben megmutatta hátsó felének meztelenségét. Aranyhattyú király restelkedett:

- Ez nem ismer sem belső szeméremérzetet, sem külső illendőséget. Akiből ennyire hiányzik a szégyenérzet, ahhoz nem adom feleségül a lányomat.

És a madárgyülekezet előtt ezt a verset mondta:

Csodás a hangod, gyönyörű a hátad,
nyakad ragyog, mint a csiszolt lazúrkő,
ölesre széttárt legyező a farkad -
de eljátszottad a leányt a tánccal.

Rögtön ott a gyűlésen egy hattyú-ifjúhoz, nővére fiához adta feleségül leányát. A páva, aki elesett a hattyúlánytól, megszégyenülten felrepült, és elmenekült. A hattyúkirály is visszatért lakhelyére.

Amikor a Mester befejezte a tanulságos történetet, mondván: "Szerzetesek, nem most történt első ízben, hogy ez a szerzetes szemérmetlen viselkedésével elveszítette az igaz tan gyöngyszemét; már előző életében is elveszítette azt a lehetőséget, hogy asszonyok gyöngyszemét nyerje feleségül" -, utána a kapcsolatot is feltárta a születések között:

- Akkor a sok holmit gyűjtő szerzetes volt a páva, a hattyú-király pedig én voltam.

[« tartalom ]


Fürjek viszálya

- (33.) Sammodamána-játaka -

Amikor a Mester Kapilavatthu közelében egy vadfügefa-parkban tartózkodott, egy teherhordó fejtekercs körül kitört vitával kapcsolatban mondta el az alábbi történetet.

A Mester rokonait intette:

- Mahárádzsák, helytelen, ha rokonok egymással vitáznak. Egykor az állatok is, amikor összefogtak, legyőzték ellenségeiket, de amikor összevesztek, elpusztultak.

A rokon királyok kérésére elmondta a múltbeli történetet:

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva fürjként öltött testet. Sok ezer fürj vezéreként az erdőben tanyázott. Ekkor történt, hogy egy madarász vetődött tartózkodó helyükre, és a fürj hangját utánozta. Amikor a fürjek odasereglettek, hálót vetett rájuk. Összefogta a háló szélét, beszorította a madarakat, kosarába rakta, hazavitte, eladta; ezek árából élt.

Egy napon a Bódhiszattva így beszélt a fürjekhez:

- Ez a madarász egész nemzetségünket kipusztítja. Van egy ötletem, hogy ne tudjon megfogni bennünket. Ha legközelebb hálót vet rátok, mindegyikőtök dugja ki a fejét a háló egy-egy szemén, emeljétek meg a hálót, repüljetek vele oda, ahová gondoljátok, s dobjátok le egy tüskebozótba. Így minden alkalommal megmenekülünk tőle.

- Helyes - értettek egyet vele mindannyian.

Másnap, amikor a madarász rájuk vetette a hálót, a Bódhiszattva javaslatának megfelelően felemelkedtek a hálóval, egy tüskebozótba repültek vele, kibújtak alóla, és elmenekültek. Mire a madarász kibogozta a hálót, ráesteledett, és üres kézzel tért haza. A következő naptól kezdve mindig ugyanezt ismételték meg a fürjek. A madarász napnyugtáig a háló kibogozásával bajlódott, és zsákmány nélkül, üres kézzel tért haza. Felesége megmérgelődött:

- Te napról napra üres kézzel térsz haza! Sejtem, hogy van valakid, akit eltartasz!

- Kedvesem, nincs senkim rajtad kívül, akit eltartsak. De ezek a fürjek összebeszéltek, s ha rájuk vetem a hálómat, felemelik, tüskebozótba ejtik, és elrepülnek. De ne aggódjál; nem fognak mindig egyetértésben élni. Ha összevesznek, valamennyit elfogom, elhozom, s arcodat ismét mosolyra derítem.

És ezt a verset mondta nejének:

Most elrepül a hálómmal az egyetértő fürj-csapat,
de markomba kerülnek, ha kitör közöttük a viszály.

Néhány nap múltán az egyik fürj, miközben leszállt a földre táplálékot keresgélni, véletlenül rálépett egy másiknak a fejére. A másik megharagudott:

- Ki lépett a fejemre?

- Én léptem rád véletlenül, ne haragudjál.

De bizony az csak haragudott. Szó szót követett, végül egymást gúnyolták:

- Azt hiszem, te egymagad is fel tudnád emelni a hálót!

Vitájuk hallatán a Bódhiszattva gondolkodóba esett:

- Ahol vita van, ott nincs biztonság. A vége az lesz, hogy nem fogják felemelni a hálót, mindannyian rajta vesztenek, a madarász lesz a nyertes. Én nem óhajtok ezen a helyen maradni.

Maga köré gyűjtötte követőit, és máshová távozott.

Néhány nap múlva újra jött a madarász, a fürj hangját utánozta, s mikor a madarak odagyűltek, rájuk vetette a hálót. Ekkor az egyik fürj odafordult a másikhoz:

- Amikor a hálót emelted, állítólag lekopott a fejedről a toll. Nocsak, emeld meg! - mondta. Erre a másik:

- Amikor a hálót emelted, állítólag mindkét szárnyadból kihullott a toll. Nocsak, emeld meg!

Miközben a "Nocsak, emeld meg!"-et mondogatták, a madarász emelte meg a hálót, beszorította őket, kosarába rakta, hazavitte, felesége arcát mosolyra derítette.

Amikor a Mester befejezte a tanulságos történetet, mondván: "Mahárádzsa, helytelen, ha rokonok között viszály tör ki, mert a viszály a pusztulás gyökere" -, utána a kapcsolatot is feltárta a születések között:

- Akkor Dévadatta volt a balga fürj, az okos fürj pedig én voltam.

[« tartalom ]


A fürj, a majom és az elefánt rangvitája

- (37.) Tittira-játaka -

Egykor régen a Himálajában egy nagy vadfügefa tövében három barát tanyázott: egy fürj, egy majom és egy elefánt. Azonban hiányzott belőlük a kölcsönös tisztelet, tapintat, és az együttélés szabályainak ismerete. Egyszer aztán gondolkozóba estek:

- Nincs rendjén, hogy így viselkedünk egymással szemben. Aki a legidősebb közülünk, azt részesítsük illő tiszteletben. De ki a legidősebb?

Ezen töprengtek, míg egy napon ötletük támadt a megoldásra. Ahogy hármasban a vadfügefa tövében üldögéltek, a fürj és a majom megkérdezte az elefánttól:

- Elefánt barátunk, mekkora volt ez a vadfügefa akkor, amikorra legrégebben visszaemlékezel?

- Barátaim, amikor aprócska elefántborjú voltam, ez még csak sarjú fácska volt, át tudtam lépni fölötte. S ha fölébe álltam, a legfelső ága a köldökömig ért. Tehát azóta ismerem, amióta kisarjadt - mondta az elefánt.

Ezután a majomhoz intézte ugyanazt a kérdést a másik kettő.

- Barátaim, amikor majomkölyök voltam, a földön ülve kinyújtottam a nyakamat, úgy rágtam le ennek a fügefasarjnak a tetejéről a zsenge hajtásokat. Tehát azóta ismerem, amióta apró fácska volt - mondta a majom.

Végül a fürjnek tette fel ugyanezt a kérdést a másik kettő.

- Barátaim, megelőzőleg nem messze innét egy öreg vadfügefa állt. Én annak a gyümölcsét fogyasztottam, és a magot ide ürítettem; ebből sarjadt ki ez a fa. Tehát még ki sem hajtott, amióta ismerem. Így én idősebb születésű vagyok nálatok - mondta a fürj.

Ezek után a majom és az elefánt így szólt a bölcs fürjhöz:

- Barátunk, te vagy a legidősebb közöttünk. Mostantól fogva tisztelet, becsület, hódolat, alázat, figyelmesség, tapintat, előzékenység, udvariasság illet meg részünkről, és megfogadjuk tanácsaidat. Te viszont tanácsokkal és utasításokkal láss el bennünket.

Ettől fogva a fürj tanácsokat adott nekik, és az erényes élet szabályaira oktatta őket, amelyeket maga is megtartott. Így mindhárman követték az erényes élet öt szabályát, tiszteletet és tapintatot tanúsítottak egymással szemben, az együttélés követelményeinek eleget tettek, és életük végeztével az istenek világában biztosítottak maguknak helyet.

[« tartalom ]


A rák és a kócsag

- (38.) Baka-játaka -

Egykor régen a Bódhiszattva egy erdőségben egy lótusz-tó mellett álló fán öltött testet, mint a fa védőszelleme. Akkortájt abban az aprócska tóban nyaranta mindig elapadt a víz. Sok hal élt benne. Egy kócsag felfigyelt a halakra, és így gondolkozott:

- Valamit ki kellene találnom, hogy félrevezessem ezeket a halakat, és megegyem őket.

Gondolt egyet, és leült a tó partján, mély gondolatokba merülve. A halak észrevették, és megkérdezték tőle:

- Tiszteletreméltó úr, min töprengsz itt ülve?

- A ti sorsotokon töprengek itt ültömben.

- Miért töprengsz a mi sorsunkon, tiszteletreméltó úr?

- Ebben a tóban a víz sekély, a táplálék fogytán van, a nyár forró. Mi lesz most ezekkel a halakkal? Emiatt ülök itt a ti sorsotokon töprengve.

- Mitévők legyünk, tiszteletreméltó úr?

- Ha megfogadjátok tanácsomat, egyenként a csőrömbe veszlek, elszállítalak egy nagyobb tóba, amelyben ötféle színű lótusz virul, abban leraklak.

- Tiszteletreméltó úr, a világ teremtése óta nem létezett olyan kócsag, amely a halak sorsa miatt aggódott volna. Te egyenként fel akarsz falni bennünket.

- Ha megbíztok bennem, nem fallak fel. Ha nem hiszitek el nekem, hogy létezik ez a tó, küldjetek el velem egy halat, hogy megtekintse a tavat.

A halak hittek neki, és rábíztak egy félszemű nagy halat, gondolván, hogy ez a vízben is, a szárazföldön is megállja a helyét.

- Vidd ezt magaddal!

Magával vitte, letette a tóba, megmutatta neki az egész tavat, majd visszavitte és a többi hal közé engedte. A hal áradozott a tó szépségéről a többi halnak. Beszámolója hallatán kedvük támadt átköltözni.

- Rendben van, tiszteletreméltó úr, szállíts oda bennünket!

A kócsag elsőnek az előző félszemű halat fogta, a másik tó partjáig vitte, megmutatta neki a tavat, majd a tóparton álló fára szállt le vele, beszorította két faág közé, csőrével agyonverte, húsát megette, csontvázát a fa tövébe szórta, azután visszatért:

- Bedobtam a vízbe azt a halat, jöhet a második!

Ezzel a cselfogással valamennyit sorra elvitte, felfalta őket, s végül már egyetlen halat sem talált. Egyedül egy rák maradt még hátra. A kócsag azt is fel akarta falni, és szólt:

- Te rák, az összes halat elszállítottam, a lótusz-borította tóban elengedtem; gyere, téged is elviszlek.

- Hogyan viszel, hogyan fogsz tartani?

- A csőrömbe foglak szorítani.

- Ha így viszel, út közben el fogsz ejteni; nem megyek veled.

- Ne félj, szorosan foglak tartani.

A rák gondolkozóba esett:

- Amikor ez elvitte a halakat, valószínűleg nem dobta őket a tóba. Ha engem valóban a tóba dob, rendben lesz; ha nem dob be, átharapom a nyakát, és elveszem az életét.

Így szólt hozzá:

- Kócsag barátom, te nem bírsz erősen szorítani; a mi fajtánk viszont erősen szorít. Ha az ollómmal belekapaszkodom a nyakadba, erősen tudom tartani a nyakadat, s akkor veled megyek.

A kócsag nem jött rá, hogy a rák túl akar járni az eszén, és beleegyezett. A rák az ollójával keményen megszorította a nyakát, mintha kovács fogójával szorítaná, és mondta:

- Mehetünk.

Odavitte, megmutatta neki a tavat, majd a tóparti fa irányába szállt vele. A rák megszólalt:

- Nagybátyám, a tó amarra van, te pedig emerre viszel.

- Kedves unokaöcsém vagy, hogy így szereted a nagybátyádat - mondta a kócsag. - Úgy látszik, rabszolgádnak nézel, akivel szállíttatod magadat. Látod ott a fa tövében azt a csontrakást? Felfaltam az összes halat, most téged is fel foglak falni.

- A halakat ostobaságuk miatt tudtad felfalni; én azonban nem hagyom felfalni magamat, hanem én pusztítalak el téged. Ostobaságodban nem jöttél rá, hogy félrevezettelek. Ha veszni kell, mindketten elveszünk. Levágom a fejedet, és ledobom a földre - szólt a rák, és megszorította a nyakát, mintha harapófogóval szorítaná.

A kócsag halálfélelemben, könnyben úszó szemmel, tágra tárt csőrrel könyörgött:

- Uram, nem eszlek meg, ajándékozz meg életemmel!

- Ha így áll a dolog, vigyél le a földre, eressz el a tóban!

A kócsag visszafordult, leszállt a tóparton, és a rákot a tóparti iszapba rakta le. A rák átvágta a nyakát, mintha lótusz szárát vágná át ollóval, majd bemászott a vízbe. A csodálatos eset láttán a fán lakozó szellem helyeslést kiáltott, és az egész erdőben visszhangzó, csengő hangon ezt a verset mondta:

Mégis csak rajta veszt végül a csavaros eszű csaló;
az ő eszén is túljárnak, úgy, mint a rák a kócsagén.

[« tartalom ]


Mára, a Gonosz, megszégyenül

- (40.) Khadirangára-játaka -

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva egy benáreszi nagykereskedő családjában öltött testet, és jólétben, minden gyönyörűség élvezetében nevelkedett, mint egy istenfiú. Mikor felnövekedett és érett kort ért el, tizenhat éves korára minden tudományban tökélyre tett szert. Atyja elhunyta után átvette nagykereskedői üzletét. Hat alamizsnás hajlékot építtetett, négyet a város négy kapujában, egyet a város közepén, egyet lakhelye kapujában. Bőkezűen osztogatott alamizsnát, az erényes élet szabályait megtartotta, az áhítati napokat megülte.

Egyik reggelen, amikor a Bódhiszattvának választékos ételekből készült, ízletes reggelit tálaltak fel, egy Paccsékabuddha felébredt hét napos révületéből, s látva, hogy itt az ideje alamizsnagyűjtő körútra indulásának, úgy döntött, hogy aznap a benáreszi nagykereskedő kapujához járul élelmet koldulni. Fogát megtisztította bétel-gallyal, száját kiöblítette az Anótatta-tó vizével, megállt a Manószilá-fennsíkon, felöltötte köntösét, felövezte magát, magára borította felső ruháját, kezébe vette bűverővel elővarázsolt alamizsnás szilkéjét, és a levegőben repülve a Bódhiszattva háza ajtajába ért, éppen abban a pillanatban, amikor feltálalták neki a reggelit. Amikor a Bódhiszattva megpillantotta, felállt ültéből, tiszteletét fejezte ki, és a szolgájára pillantott.

- Mi a teendőm, uram?

- Hozd ide a tisztelendő úr szilkéjét - utasította.

Ekkor Mára, a Gonosz, összerezzent és felpattant:

- Ez a Paccsékabuddha hetednapja evett utoljára; ha ma sem kap enni, éhen hal. Őt is elpusztítom, a nagykereskedőt is meggátolom az alamizsnálkodásban.

Egy szempillantás alatt ott termett, a ház közepére egy nyolcvan singnyi tűzgödröt varázsolt, izzó, lángoló akácparázzsal telve, amely úgy lobogott, mint a szörnyű Avícsi-pokol tüze. Miután ezt előteremtette, várakozóan megállt a levegőben.

Az alamizsnás szilke átvételére induló ember iszonyúan megrémült a látványtól, és visszafordult.

- Miért fordultál vissza, fiam? - kérdezte a Bódhiszattva.

- Uram, a ház közepén egy hatalmas, izzó, lángoló tűzgödör tátong.

Ahogy egyik ember a másik után arrafelé közeledett, mindegyik rémületbe esett, és sebesen elmenekült.

- Minden bizonnyal az álnok Mára erőlködik, hogy meggátoljon az alamizsnálkodásban - gondolta a Bódhiszattva. - De ne higgye akár száz, akár ezer Mára, hogy engem meg tudnak ingatni. Ma meglátjuk, ki az erősebb, ki a hatalmasabb, én-e, vagy Mára.

Ezzel saját maga fogta a frissen készült étellel rakott tálat, kilépett szobájából, és megállt a tűzgödör szélén. Felnézett a levegőbe, megpillantotta Márát.

- Ki vagy? - kérdezte.

- Én vagyok Mára.

- Ezt a tűzgödröt te teremtetted?

- Igen, én.

- Miért?

- Hogy téged meggátoljalak az alamizsnálkodásban, és a Paccsékabuddha életét kioltsam.

- Nem tűröm, hogy meggátolj az alamizsnálkodásban, sem hogy a Paccsékabuddha életét kioltsad. Ma meglátjuk, ki az erősebb, én, vagy te.

A tűzgödör szélén állva, így beszélt:

- Tiszteletreméltó Paccsékabuddha, ha fejjel zuhannék ebbe a tűzgödörbe, akkor sem fordulnék vissza; csupán téged kérlek, hogy fogadd el a neked felajánlott ételt.

És ezt a verset mondta:

A pokolba zuhanjak bár, fejjel le, lábbal ég felé,
akkor sem rettenek vissza, csak vedd át adományomat.

Ekkor a Bódhiszattva, kezében tartva az étellel rakott tálat, rendíthetetlen nyugalommal a tűzrakás tetejére lépett. Ebben a pillanatban a nyolcvan singnyi mély tűzgödör fenekéről a felszínre emelkedett egy hatalmas, gyönyörű lótuszvirág, és a Bódhiszattva talpa alá simult. A lótuszvirág kelyhéből virágpor-felhő hullott a Nagy Lélek fejére, és egész testét úgy beborította, mintha aranyporral lett volna behintve. Ő a lótusz közepén állva, a Paccsékabuddha alamizsnás szilkéjébe borította az ízletes, választékos ételt. A Paccsékabuddha átvette, kegyesen fogadta, majd az edényt feldobta a levegőbe, és maga is az egész tömeg szemeláttára a magasba emelkedett, és a Himálajába repült, mintha valami különös alakú felhőgomoly úszna az égen.

A legyőzött Mára mérgesen távozott lakhelyére.

[« tartalom ]


Kertet öntöző majmok

- (46.) Árámadúsaka-játaka -

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a városban holdtölte-ünnepséget hirdettek. Az ünnepet hirdető dobszó hallatára a városlakók mindnyájan az ünnepségre készülődtek.

Ebben az időben a király parkjában sok majom élt. A parkot gondozó kertésznek jó ötlete támadt:

- A városban ünnepséget hirdettek. A majmokra fogom bízni az öntözést, és elmegyek szórakozni az ünnepségre.

Megkereste a vezérmajmot, és megkérdezte:

- Kedves majomvezér, ebből a parkból nektek is hasznotok van: virágot, gyümölcsöt, hajtásokat ehettek benne. A városban ünnepséget hirdettek, én elmegyek szórakozni oda. Tudnátok-e öntözni a parkban a fiatal fákat, amíg távol leszek?

- Rendben van, öntözni fogjuk.

- Végezzétek szorgalmasan - mondta, és átadta az öntözésre szolgáló bőrtömlőket, facsöbröket, majd távozott.

A majmok fogták a bőrtömlőket, facsöbröket, és hozzáláttak a fiatal fák öntözéséhez. Egyszer csak a vezérmajom így szólt:

- Halljátok-e, majmok! Takarékoskodni kell a vízzel. Mielőtt meglocsolnátok a fákat, mindegyiket húzzátok ki a földből, nézzétek meg a gyökereket, és a mély gyökerű fákra sok vizet öntsetek, a kisebb gyökerűekre keveset. Ha elfogy a vizünk, nem tudunk többet keríteni.

- Rendben van - vették tudomásul a majmok, és úgy tettek.

Ekkortájt egy bölcs ember meglátta, hogy mit művelnek a király parkjában, és rájuk szólt:

- Halljátok-e, majmok! Miért húztok ki minden fiatal fát a földből, és miért öntitek rá a vizet a gyökér mérete szerint?

- Így parancsolta a majomvezér.

- Óh, az ostoba tudatlanok azt hiszik, hogy hasznos munkát végeznek, és közben kárt okoznak - gondolta, és ezt a verset mondta:

Hasznot sohase várj attól, aki csak kártevéshez ért;
az ostoba mindent elront, úgy, mint az öntöző majom.

Ezzel a verssel feddte meg a bölcs a vezérmajmot, és követői társaságában elhagyta a parkot.

[« tartalom ]


A varázstudó pap és a rablók

- (48.) Vedabbha-játaka -

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, élt egy faluban egy pap, aki ismerte a Védabbha nevű varázsigét. Ez a varázsige rendkívül értékes volt. Ha megfelelő csillagálláskor az ég felé nézve elmondták a varázsigét, akkor az égből drágakőeső esett hétféle drágakőből.

Ebben az időben a Bódhiszattva ennek a papnak a tanítványa volt. Egy alkalommal a pap a Bódhiszattva társaságában valamilyen ügy elintézésére elindult falujából Csétija országba. Az odavezető úton, egyik erdőben ötszáz rabló állta el az utat, akik Küldő néven voltak ismeretesek. (Miért hívták őket Küldőnek? Mert ha két embert elfogtak, az egyiket elküldték váltságdíjért. Ha például elfogtak egy apát a fiával együtt, ezt mondták az apának: "Ha elhozod a váltságdíjat, fiaddal együtt távozhatsz." Ugyanígy ha anyát fogtak el lányával együtt, az anyát küldték el; ha idősebb és fiatalabb testvért, az idősebbet; ha mestert tanítványával fogtak el, a tanítványt küldték el.)

A Küldők elfogták a Bódhiszattvát és a varázsige-tudó papot, és a Bódhiszattvát küldték el váltságdíjért. A Bódhiszattva elköszönt mesterétől, és figyelmeztette:

- Egy vagy két nap múlva visszatérek; ne aggódjál. Azonban fogadd meg a tanácsomat: ma fog bekövetkezni a kincseső felidézésére alkalmas csillagállás. Eszedbe ne jusson, hogy a szenvedés miatti türelmetlenségedben elmondd a varázsigét, és kincsesőt hullass! Ha felidézed az esőt, saját magadra is pusztulást idézel vele, meg erre az ötszáz rablóra is.

Ezután elindult a váltságdíjat előteremteni.

Naplemente után a rablók megkötözték a papot, és ledobták a földre. Ebben a pillanatban emelkedett fel a keleti égbolton a telihold korongja. A pap megfigyelte a csillagállást, és így gondolkozott:

- Elérkezett a kincseső felidézésére alkalmas csillagállás. Minek tűrjem tovább balsorsomat? Ha elmondom a varázsigét, drágakőesőt hullatok, megadom a rablóknak a váltságdíjat, és kedvemre távozhatok.

Megszólította a rablókat:

- Rablók, miért tartotok fogva?

- A váltságdíjért, tisztelendő úr.

- Ha váltságdíjra van szükségetek, azonnal oldjatok ki a kötelékekből, mossátok meg fejemet, öltöztessetek vadonatúj köntösbe, illatosítsatok illatos kenetekkel, ékesítsetek virágokkal, utána hagyjatok magamra.

A rablók e szavak hallatára úgy cselekedtek. A pap megfigyelte a csillagállást, elmondta a varázsigét, és közben felnézett az égre. Azonnal drágakövek hullottak az égből. A rablók összeszedték a kincseket, felsőruhájukba kötötték, és tovább indultak. A pap is utánuk ment.

Ezután a rablókat másik ötszáz rabló fogta el.

- Miért fogtatok el?

- Váltságdíjért.

- Ha váltságdíjat akartok, fogjátok el ezt a papot! Ő csak felnézett az égre, és az kincsesőt hullatott; mi is úgy kaptunk belőle.

A rablók elengedték a többi rablót, és a paphoz szóltak:

- Nekünk is adj váltságdíjat!

- Adnék nektek is váltságdíjat, de csak egy év múlva fog újra bekövetkezni a kincseső felidézésére alkalmas pillanat. Ha kincsre van szükségetek, várjatok addig.

A rablók megmérgelődtek:

- Te hitvány pap! A többieknek már most felidézted a kincsesőt, bennünket meg arra kényszerítesz, hogy még egy évig várjunk!

Éles karddal kettéhasították a papot, útfélre vetették, az előző rablók nyomába eredtek, összeverekedtek velük, valamennyit lemészárolták, magukhoz ragadták a kincseket. Ezután kétfelé osztották a zsákmányt, és egymással is összevesztek. Addig harcoltak, amíg kétszázötven - kétszázötven embert megöltek. A végén már csak ketten maradtak. Így mind az ezer ember elpusztult.

A megmaradt két ember elcipelte a kincset egy falu közelébe, és ott elrejtették a bozótban. Egyikük kivont karddal leült őrködni, a másik fogott egy adag rizst, és elindult a faluba, hogy megfőzesse.

A kapzsiság a pusztulás gyökere. A kincs mellett őrködő így gondolkozott:

- Ha a társam visszatér, ezt a kincset kétfelé kell osztani. Mi volna, ha rögtön visszaérkezése pillanatában egy kardcsapással elintézném?

Kivonta kardját, és társa visszatértét várva üldögélt. De a másik is így gondolkozott:

- Ezt a kincset kétfelé kellene osztani. Mi volna, ha most mérget tennék az ételbe, megetetném vele, eltenném láb alól, így egyedül jutnék a kincs birtokába?

Mikor az étel megfőtt, saját maga evett belőle, a maradékba mérget tett, fogta, és visszatért vele. Mihelyt letette az ételt, a másik abban a pillanatban kettéhasította kardjával, a hullát félreeső helyen elrejtette, megette az ételt, és ugyanazon a helyen kimúlt a világból. Így a kincs miatt mindnyájan elpusztultak.

A Bódhiszattva egy vagy két nap múlva megérkezett a váltságdíjjal. Nem találta az előző helyen a tanítóját, de meglátta a földön a kiszóródott kincseket.

- Mesterem bizonyára nem fogadta meg tanácsomat, kincsesőt idézett fel, és mindnyájan elpusztultak.

Tovább haladt az országúton, s megpillantotta tanítója kettévágott hulláját az útfélen.

- Nem fogadta meg tanácsomat, és rajtavesztett.

Száraz fát gyűjtött, máglyát rakott, elhamvasztotta tanítóját, erdei virágokkal hódolt emlékének. Tovább ment, rátalált a lemészárolt ötszázra, távolabb a kétszázötvenre, s így sorban, míg végül már csak két halott hiányzott. Elgondolkozott:

- Kettő híján kereken ezren pusztultak el. A maradék két rablónak is elő kell kerülnie; azok sem maradhattak életben. Vajon hová lettek?

Tovább haladt, rábukkant arra az ösvényre, amelyen a kincsekkel a sűrűségbe hatoltak. Megpillantotta a batyuba kötött kincshalmazt, majd a felborult evőedény mellett fekvő halottat. Minden világossá vált előtte:

- Nyilván ők művelték egymással mindezt. De hol lehet a legutolsó?

Azt is megtalálta egy félreeső helyen.

- Mesterem nem fogadta meg tanácsomat, és önfejűsége révén saját vesztébe rohant, és további ezer embert is elveszejtett. Bizony, akik ügyetlenül és meggondolatlanul keresik boldogulásukat, csúfos bukás lesz a sorsuk, mint mesteremnek - gondolta, és ezt a verset mondta:

Aki ügyetlenül próbál előbbre jutni, rajta veszt.
A papot rablók ölték meg, és mind elpusztultak vele.

Ahogy mesterem ügyetlenül és rosszkor ügyeskedett, és a kincseső felidézése révén maga is elpusztult, mások pusztulásának is okozójává vált, ugyanúgy mindenki más, aki ügyetlenül próbálja a maga hasznát elérni, mindenképpen tönkreteszi saját magát is, és mások pusztulásának is okozójává válik - kiáltotta az erdőbe az erdei istenek helyeslése közepette, s a mondott verssel az igazságra tanított. A kincset sikeresen hazaszállította, egész élete során alamizsnát osztott belőle, és más nemes célokra fordította. Élete végén az égbe távozott.

[« tartalom ]


A földbe ásott király

- (51.) Mahásílava-játaka -

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva az első királyné méhében öltött testet. Névadása napján a Szílava-kumára, azaz Igazlelkű királyfi nevet nyerte. Tizenhat éves korára minden tudományban tökélyre tett szert, és később amikor atyja elhunyta után reá szállott a királyság, Szílava-rádzsa, azaz Igazlelkű király néven törvénytisztelő, igazságos király lett. Hat alamizsnás hajlékot építtetett, négyet a város négy kapujában, egyet a város közepén, egyet palotája kapujában. A szűkölködőknek alamizsnát adott, az erényes élet szabályait megtartotta, az áhítati napokat megülte, türelem, jóindulat és együttérzés töltötte el, s úgy gondoskodott minden élőlényről, mintha ölében ülő gyermekét gondozná. Így uralkodott igazságosan.

Egyik tanácsosa a háremében vétett ellene, és ez idővel nyilvánosságra került. Tanácsosai jelentést tettek róla a királynak. A király utánajárt a dolognak, saját szemével meggyőződött róla, magához rendelte azt a tanácsosát, és kiutasította országából:

- Balgatag, elvakult ember! Tiltott dolgot műveltél. Nem vagy méltó rá, hogy birodalmamban lakjál. Vedd magadhoz vagyonodat, gyermekeidet és feleségedet, és távozzál máshová!

Az illető távozott Kászi országból, Kószala királyánál állt szolgálatba. Idővel a király bizalmába férkőzött. Egy napon így szólt Kószala királyához:

- Felség, Benáresz országa olyan, mint egy mézzel telt kaptár méhek nélkül. Királya túlságosan lágyszívű. Egészen kicsi hadsereggel el lehet foglalni Benáresz országát.

Beszéde hallatára a király így gondolkozott:

- Benáresz országa nagy, ez az ember pedig így beszél: "Egészen kicsi hadsereggel el lehet foglalni Benáresz országát." Vajon nem bérelték-e fel ezt a gazembert? - Azt hiszem, téged felbéreltek - mondta neki.

- Nem béreltek fel, felség; igazat beszélek. Ha nem hiszel nekem, küldj embereket, mészároljanak le a határ túlsó oldalán egy falut, s ha a te embereidet elfogták és a király színe elé vezették, a király pénzzel megajándékozza és szabadon bocsátja őket.

- Ez az ember rendkívül magabiztosan beszél - gondolta Kószala királya. - Próbát teszek vele.

Kiküldte embereit, és lemészároltak a határ túlsó oldalán egy falut. Elfogták és Benáresz királya elé vezették a gazembereket. Látva őket, a király megkérdezte:

- Kedveseim, miért mészároltátok le ezt a falut?

- Mert nem volt miből megélnünk.

- Akkor miért nem fordultatok hozzám? A jövőben ne cselekedjetek így!

Megajándékozta és szabadon bocsájtotta a rablókat, akik hazatértek és beszámoltak Kószala királyának a történtekről. Ő még mindig nem szánta el magát a támadásra, és most az ország közepén mészároltatta le a népet. Benáresz királya ezeket a gazembereket is megajándékozta és szabadon bocsájtotta. Kószala királya még mindig nem indult el. Újra kiküldte embereit, és most a főváros utcáit dúlták fel. Igazlelkű ezeket a gazembereket is megajándékozta és szabadon bocsájtotta. Ezek után Kószala királya kijelentette:

- Túlságosan törvénytisztelő ez a király. Elfoglalom Benáresz országát.

Felszerelte seregét, és támadásra indult. Ugyanakkor Benáresz királyának volt ezer, csatában meg nem hátráló, erős vitéze, akik a megvadult elefánttal is bátran szembe mertek volna szállni, a fejükre zúduló mennykőcsapástól sem rettentek volna meg, és Igazlelkű király parancsára egész Indiát meg tudták volna hódítani. Amikor ezek meghallották, hogy Kószala királya közeledik, uralkodójuk elé járultak, és így szóltak:

- Felség, Kószala királya közeledik, hogy elfoglalja Benáresz országát. Induljunk, s mielőtt még átlépné országunk határát, győzzük le és fogjuk el.

Igazlelkű visszatartotta őket:

- Kedveseim, miattam más ne szenvedjen. Aki az országra sóvárog, foglalja el az országot. Ne szálljatok szembe vele!

Kószala királya átlépte a határt, és betört az ország közepébe. A tanácsosok újra Benáresz királya elé járultak, és megismételték, amit mondtak. A király ugyanúgy visszatartotta őket. Kószala királya a város szélén letáborozott, és üzenetet küldött Igazlelkűnek, hogy vagy adja át birodalmát, vagy ütközzön meg vele. Erre ő visszaüzent:

- Nem ütközöm meg, foglalja el birodalmamat.

Tanácsosai újból a király elé járultak:

- Felség, ne hagyjuk, hogy Kószala királya behatoljon városunkba. A városon kívül verjük le, és fogjuk el!

Igazlelkű ugyanúgy visszatartotta őket, kinyittatta a város kapuit, és palotájában ezer tanácsosa társaságában trónusára ült. Kószala királya nagy hadsereggel bevonult Benáreszbe. Egyetlen ellenfelet sem látott. Tanácsosai kíséretében a királyi palota felé tartott. Berontott a tárt kapujú, fényes trónterembe, és elfogatta az ott ülő, ártatlan Igazlelkű mahárádzsát ezer tanácsosával együtt.

- Menjetek, kössétek hátra szorosan a karját ennek a királynak és tanácsosainak, vigyétek az elhamvasztatlan hullák temetőjébe, ássatok nyakig érő gödröket, temessétek be őket földdel úgy, hogy a kezüket se bírják mozdítani! Éjszaka majd jönnek a sakálok, és ellátják a bajukat.

A gonosz uralkodó parancsára emberei szorosan hátrakötötték a karját Benáresz királyának és tanácsosainak, és elvonszolták őket. Igazlelkű mahárádzsában még eközben sem ébredt gyűlölet a betolakodóval szemben. Tanácsosai között sem akadt senki, aki ellenszegült volna királya akaratának, miközben megkötözve vonszolták őket, olyannyira fegyelmezettek voltak alattvalói.

Ekkor Kószala királyának emberei Igazlelkű királyt és tanácsosait kivonszolták a dögtemetőbe, nyakig érő gödröket ástak, és középen a mahárádzsát, kétoldalt összes tanácsosát bedobták a gödrökbe, betemették őket, a földet keményen ledöngölték, és távoztak. Igazlelkű nem táplált haragot a gonosz királlyal szemben, és tanácsosait buzdította:

- Kedveseim, barátságos érzület töltsön el benneteket!

Éjféltájban jöttek a sakálok:

- Együnk emberhúst!

Láttukra a mahárádzsa és tanácsosai együttes erővel kiáltozni kezdtek. A sakálok megijedtek és elfutottak. Azután megálltak, visszanéztek, s mikor látták, hogy senki sem üldözi őket, újra visszatértek. Az emberek megint kiáltozni kezdtek. Így háromszor elfutottak, de visszanézve és látva, hogy senki sem üldözi őket, felbátorodtak:

- Biztosan halálra ítéltek vannak itt.

Visszatértek, s amikor az emberek kiáltozni kezdtek, már nem futottak többé el. A vezérsakál Igazlelkűhöz közeledett, a többiek a többiekhez. Közeledtének láttán az ötletes király kinyújtotta a nyakát, mintha harapásra tartaná, s mikor a sakál nyakába készült harapni, állkapcsával úgy belemart a torkába, mintha satuba szorítaná. A torkon harapott sakál nem bírta kiszabadítani magát a király állkapcsának erős szorításából, s halálfélelmében élesen felüvöltött. Fájdalmas üvöltése hallatára az összes sakál halálosan megrettent és futásra vette a dolgot, anélkül, hogy a tanácsosokhoz mertek volna közeledni.

Az elfogott sakált Igazlelkű keményen szorította fogával. Az menekülni próbált, s kétségbeesett kapálózásával fellazította a talajt. Halálos félelmében négy lábával szétkaparta a földet a király körül. A király észrevette, hogy a talaj fellazult, és eleresztette a sakált. Minden erejét összeszedte - erős volt, mint egy elefánt -, s jobbra-balra kapálózva kiszabadította a két karját, a gödör szélére támaszkodva kikászálódott, mint szél hajszolta felhő. Lelket öntött tanácsosaiba, lekotorta róluk a földet, valamennyiőjüket kiszabadította, és tanácsosaitól övezve ott maradt a dögtemetőben.

Eközben az emberek egy hullát cipeltek ki a dögtemetőbe, és két vámpír fennhatóságának határterületén dobták le. A vámpírok nem tudtak megosztozni a hullán.

- Nem tudunk megosztozni rajta. De itt van ez az igazságos Igazlelkű király, ő majd elosztja közöttünk; menjünk oda hozzá!

Ezzel fogták a hullát, lábánál fogva a király elé húzták, mondván:

- Felség, oszd el közöttünk!

- Rendben van, vámpírok, elosztom közöttetek, de piszkos vagyok. Előbb meg kell fürdenem.

A vámpírok varázshatalmukkal elhozták Kószala királyának illatosított fürdővizét, odaadták fürdeni Igazlelkűnek, s mikor megfürdött, hozták a bitorló király kikészített öltönyét, átadták, s mikor felöltözött, hozták négyféle kenetet tartalmazó szelencéjét. Mikor Igazlelkű kenetekkel bedörzsölte magát, arany szelencében drágaköves pálmalevél-legyezőkre hintett virágokat hoztak. Átadták, s mikor a virágokkal is felékesítette magát, megkérdezték:

- Mit tehetünk még?

A mahárádzsa közölte, hogy éhes. Indultak, elhozták a bitorlónak készített, válogatott, ízletes ételt. Átadták, s Igazlelkű megfürödve, beillatosítva, felöltözve, felékesítve, elfogyasztotta a válogatott, ízletes ételt. A vámpírok a Kószala királyának kikészített, illatos italt is elhozták arany kancsóban, az arany ivópohárral együtt. Mikor megitta az italt, kiöblítette száját, megmosta a kezét, akkor átnyújtották a bitorlónak készített, ötféle édességgel ízesített bételt. Mikor végzett vele, megkérdezték:

- Mit tehetünk még?

- Menjetek, hozzátok el a párnájára helyezett díszkardját is.

Mentek, elhozták. A király fogta a kardot, a hullát felállíttatta, feje közepére mért kardcsapással kettéhasította, s az egyenlően elosztott két részt a két vámpírnak adta. Ezután megmosta a kardot, és derekára övezte.

A vámpírok megették az emberhúst, jóllaktak, s elégedetten kérdezték:

- Mit tehetünk még, mahárádzsa?

- Varázshatalmatokkal juttassatok be a bitorló hálótermébe, ezeket a tanácsosokat pedig szállítsátok haza, mindegyiket a maga otthonába.

- Rendben van, felség - ígérték, és úgy tettek.

Ezalatt a bitorló király az ékes hálóteremben az uralkodói nyoszolyán feküdt, és aludt. A mahárádzsa a gyanútlanul alvónak a hasára ütött a kard lapjával. Az ijedten felriadt, s a mécses világánál ráismert Igazlelkű mahárádzsára. Felszökött fekhelyéről, összeszedte minden bátorságát, és megszólította:

- Mahárádzsa, éjnek idején, zárt kapukon keresztül, amikor őrség áll a palota körül, és az őrök senkit sem engednek be, hogyan kerültél hálótermembe, oldaladon karddal, fényes öltözetben?

Igazlelkű részletesen elbeszélte, hogyan került oda. A történtek hallatára a bitorló lelke mélyéig megrendült:

- Mahárádzsa, én ember létemre nem fogtam fel nemeslelkűségedet, míg a véres húst faló, szörnyű, durva vámpírok felismerték igaz voltodat. Ezentúl nem fogok ellened ármánykodni, népek ura, aki maga vagy az erény tökéletessége.

Megesküdött a kardjára, bocsánatot kért a királytól, nyoszolyáján adott neki fekhelyet, míg maga egy keskeny lócára feküdt. Az éjszaka elmúltával, napkelte után dobszóval összehívta egész hadseregét, tanácsosait, papokat, közembereket, s mindannyiuk színe előtt magasztalta Igazlelkű érdemeit, mintha a teliholdat emelte volna az égboltra. És ott, az egész gyülekezet előtt ismételten bocsánatot kért a királytól, majd visszaadta királyságát, mondván:

- Mostantól fogva az én dolgom lesz az ellened irányuló támadás elfojtása; te kormányozd országodat, én fogok őrködni.

Ezután megbüntette az árulót, és hadseregével visszavonult saját birodalmába. Igazlelkű mahárádzsa pedig ékszerekkel felékesítve, fehér napernyő alatt, gazellalábú arany trónuson ülve elgondolkozott sorsának szerencsés fordulatán:

- Ha nem lett volna bennem elég kitartás, nem érhettem volna el sorsom szerencsés fordulatát, és ezer tanácsosom nem nyerte volna vissza életét. Kitartásom révén azonban elveszített hatalmamat is visszaszereztem, ezer tanácsosomat is az élet adományával ajándékoztam meg. Valóban, nem szabad feladni a reményt, és kitartónak kell lenni, mert íme, a kitartás megtermi gyümölcsét.

És ihletett lélekkel ezt a verset mondta:

Férfi mindig reménykedjék, bölcs ne csüggedjen el soha.
Saját példámon is látom: akaratom gyümölcsbe ért.


[« tartalom ]


A találékony majom

- (57.) Vánarinda-játaka -

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva egy majom méhében öltött testet. Amikor felnőtt, akkora lett, mint egy megtermett csikó, és erőtől duzzadt. Magánosan élt egy folyó partján. A folyó közepén sziget volt, amelyet mangó, majomkenyér-fa, és mindenféle egyéb gyümölcsfa borított. A sziget előtt egy szikla állt ki a vízből, és az elefánt erejű, izmos Bódhiszattva a folyó partjáról felszökve, arra ugrott, majd arról tovább ugorva érkezett a szigetre. Ott mindenféle gyümölcsből fogyasztott, majd estére kelve ugyanazon az úton hazatért hajlékába. Másnap ugyanezt folytatta. Így éldegélt ott békében.

Ekkortájt azonban megtelepedett a folyóban párjával együtt egy krokodil. Az állapotos nőstény felfigyelt rá, hogy a Bódhiszattva napról napra ott kel át, s mivel kívánós volt, megkívánta a Bódhiszattva szíve húsát. Szólt a hímjének:

- Megkívántam ennek a majomkirálynak a szíve húsát.

- Rendben van, meg fogod kapni - szólt a párja. - Ma este a szigetről hazatérőben elfogom.

Ráfeküdt a szikla tetejére. A Bódhiszattva nappali kószálása befejeztével alkonyatkor készült hazaindulni a szigetről. Ahogy elnézte a sziklát, furcsállotta:

- Ma ez a szikla magasabbra emelkedik ki a vízből. Vajon mi lehet az oka?

Tudniillik mindig megfigyelte a vízmagasságot is, a szikla magasságát is, és elgondolkozott:

- Ma ennek a folyónak a vízszintje nem is emelkedett, nem is csökkent, a szikla mégis magasabbra áll ki belőle. Valószínűleg egy krokodil feküdt rá, hogy engem elfogjon. Mindjárt kiderítem.

Megállt a parton, s mintha a sziklával beszélgetne, megszólította:

- Hej te szikla!

Mikor nem érkezett rá válasz, háromszor megismételte:

- Te szikla!

A szikla nem válaszolt. Ekkor a majom rákérdezett:

- Hej, szikla, ma miért nem válaszolsz?

- Úgy látszik, máskor ez a szikla válaszolni szokott a majomnak; nos, akkor én válaszolok - gondolta a krokodil, és megszólalt:

- Mi van, majomkirály?

- Ki vagy?

- Krokodil vagyok.

- Miért jöttél ide?

- Meg akarom kaparintani a szívedet.

A Bódhiszattva töprengett:

- Nincs más út a visszatérésre. Rá kell szednem a krokodilt.

Átszólt a krokodilnak:

- Krokodil barátom, rendelkezésedre bocsátom magam. Tátsd ki a szádat, beleugrom, kapj be.

A krokodiloknak azonban az a szokásuk, hogy amikor a szájukat kitátják, a szemüket behunyják. Így a krokodil mit sem sejtve kitátotta a száját, és közben a szeme lecsukódott. Kitátott szájjal, behunyt szemmel várakozott. Látta ezt a Bódhiszattva, felpattant a szigetről, a krokodil fejére szökött, onnan villámsebesen felugorva, a túlparton termett.

- Csodát művelt ez a majom - ámult el a krokodil a váratlan fordulat láttán, és utánaszólt:

- Majomkirály, négy jó tulajdonsággal kell rendelkeznie egy okos embernek ahhoz, hogy minden ellenfelét legyőzze, és úgy látom, te mind a néggyel rendelkezel.

És ezt a verset mondta:

Akiben ez a négy megvan, mint benned, bölcs majomkirály:
tudás, ügyesség, elszántság, kitartás - azt nem éri baj.

Így dicsérte a krokodil a Bódhiszattvát, és tanyájára tért.

[« tartalom ]


A kölykeit elpusztító vezérmajom

- (58.) Tayodhamma-játaka -

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, Dévadatta egy majom méhében öltött testet, és a Himálajában egy majomcsapat vezére volt. A saját maga nemzette majomkölykök heréjét fogával leharapta, attól tartva, hogy ha felnőnek, elragadják tőle a csapat vezetését.

Ebben az időben a Bódhiszattva egy nősténymajom méhében öltött testet, amelyet ugyanaz a vezérmajom ejtett teherbe. Amikor a nősténymajom észrevette terhességét, a hegy lábát borító erdőségbe menekült, hogy megmentse a kölykét. Ideje eljöttével megszülte a Bódhiszattvát. Amikor a Bódhiszattva felserdült, nagy bölcsességre és erőre tett szert. Egy napon megkérdezte anyjától:

- Anyám, hol van az apám?

- Apád a hegy lábánál ebben és ebben az erdőben egy majomcsapat vezére.

- Vigyél el hozzá, anyám!

- Gyermekem, nem mehetsz apád közelébe, mert apád a saját maga nemzette majomkölykök heréjét fogával leharapja, attól tartva, hogy elragadják tőle a csapat vezetését.

- Anyám, vezess el hozzá; tudni fogom, hogy mit tegyek.

A nősténymajom fiával együtt felkereste a vezérmajmot.

A majom fia láttán így gondolkozott:

- Most kell végeznem vele, hogy amikor felnő, el ne ragadja tőlem a csapat vezetését. Úgy teszek, mintha megölelném, és erősen megszorítom, hogy kiszorítsam belőle az életet. - Jöjj, gyermekem! Hol voltál ilyen sokáig? - szólt, és mintha megölelné, erősen megszorította a Bódhiszattvát. A Bódhiszattva azonban erős volt, mint egy elefánt, és viszont szorította, úgy, hogy a csontjait is majdnem összeroppantotta.

- Ez megöl, ha felnő - gondolta. - Milyen csellel lehetne megelőznöm?

Ez az ötlete támadt:

- Ide nem messze van egy tó, amelyben egy ráksasza lakik. Azzal a ráksaszával felfalatom.

Szólította a fiát:

- Gyermekem, én már megöregedtem. Rád akarom bízni ezt a csapatot. Még ma téged teszlek királyukká. Ezen és ezen a helyen van egy tó, abban két vízililiom, három kék lótusz és öt fehér lótusz virul. Eredj, hozz onnét virágot!

- Jól van, apám - szólt, indult, megközelítette a vizet, s miközben a lábnyomokat figyelte, észrevette, hogy mindegyik csak odafelé visz, visszafelé egy sem.

- Ebben a tóban bizonyosan egy ráksasza lakik. Atyám magától nem bírt velem, egy ráksaszával akar felfalatni. Nem lépek be ebbe a tóba, de mégis meg fogom szerezni a virágot.

Keresett egy helyet, ahol nem volt víz, nekirugaszkodott, átugrott a vízen, ugrás közben letépett kettőt a vízből kiemelkedő virágok közül, és földet ért a túlparton. A túlpartról visszaugorva ugyanígy szakasztott két virágot, és így mindkét parton egész rakás virágot gyűjtött össze, anélkül, hogy a ráksasza birodalmába belépett volna. Mikor úgy érezte, hogy többet már nem bír elvinni, az egyik parton rakásba gyűjtötte az összes virágot.

- Amióta itt lakom, ilyen csodálatosan ötletes emberfiát még nem láttam. Annyi virágot szerzett, amennyit akart, anélkül, hogy az én birodalmamba lépett volna - mondta magában ráksasza, kettéhasította a vizet, kiemelkedett belőle, s a Bódhiszattvához lépett:

- Majomkirály, akiben ezen a világon együtt van három jó tulajdonság, az legyőzi ellenségeit. Úgy látom, benned mindhárom együtt van - szólt, és a Bódhiszattva dicséretére ezt a verset mondta:

Kiben három dolog megvan, mint tebenned, majomkirály:
ügyesség, bátorság, ötlet, az minden akadályt legyőz.

Ezzel a verssel dicsérte a Bódhiszattvát a vízi ráksasza, majd megkérdezte:

- Milyen célra szedted ezt a virágot?

- Atyám királlyá akar tenni, erre az alkalomra szedtem.

- Nem illő, hogy ilyen kiváló személyiség cipekedjék a virággal; én fogom vinni.

Felnyalábolta, és ment vele a Bódhiszattva nyomában. Az apa majom messziről észrevette:

- Én azzal a biztos tudattal küldtem el, hogy a ráksasza fel fogja falni, s most a ráksaszával együtt közeledik, azzal szállíttatja a virágot. Végem van!

A szíve abban a pillanatban kétfelé hasadt, és kimúlt. A többi majom közakarattal a Bódhiszattvát választotta királlyá.

[« tartalom ]


A folyton nyerő kockajátékos

- (62.) Andhabúta-játaka -

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva az első királyné méhében öltött testet. Amikor felserdült, minden tudományban tökélyre tett szert, és amikor atyja elhunytával reá szállt a királyság, igazságosan kormányozta birodalmát. Házi papjával szokott kockajátékot játszani. Amikor játék közben az arany kockákat az ezüst táblára dobta, mindig ezt a kockadalt énekelte hozzá:

A folyók mind kanyargósak, az erdők mind bozótosak,
az asszonyok mind hűtlenek, ha csábító kínálkozik.

Amikor a király így játszott, mindig ő nyert, a házi pap veszített. Mikor a pap látta, hogy házában napról napra fogy a vagyona, gondolkozóba esett:

- Ha ez így folyik tovább, minden pénzem rámegy. Körülnézek, és keresek a házamban egy olyan nőt, akit még nem érintett férfi. Ám olyan nőre, aki már látott más férfit, nem tudok vigyázni. Egy lányt születése pillanatától fogva őrizni fogok, s ha felserdült, én leszek a parancsolója, egyetlen férfiként hozzám lesz hűséges, erős őrizet alatt fogom tartani, s a királyi palotából visszaszerzem a pénzemet.

A pap értett a testi jelek tudományához. Egyszer megpillantott egy szegény sorsú terhes asszonyt, és felismerte, hogy leánya fog születni. Magához hivatta, házába fogadta, gondoskodott ellátásáról, s mikor megszült, pénzt adott neki és elküldte. A lányt nem engedte más férfi szeme elé. Asszonyok kezére bízta, azok nevelték, s mikor felserdült, asszonyává tette.

Mialatt lányként nevelkedett, a pap nem játszott a királlyal. Mikor asszonyává tette, szólt a királynak:

- Mahárádzsa, kockázzunk!

- Rendben van - mondta a király, és ugyanúgy játszott, mint előzőleg. Mikor a király a kockát hajította és énekelt mellé, a pap hozzátette:

- Kivéve az én lánykámat.

Ettől fogva a pap nyert, a király veszített.

- Ennek a házában biztosan van egy olyan asszony, aki egyetlen férfihez hűséges - gondolta a Bódhiszattva, utánanézett, és meggyőződött róla, hogy valóban úgy van.

- Megtöröm az erényességét - határozta el, és magához hivatott egy ravasz kópét:

- Meg tudod törni a házi pap asszonyának erényességét?

- Meg tudom tenni, felség.

A király pénzt adott neki:

- Akkor gyorsan láss munkához!

A kópé a királytól kapott pénzen illatszereket, füstölőket, szantálport, kámfort és hasonlókat vásárolt, és a pap háza szomszédságában illatszerboltot nyitott. A pap háza hétemeletes volt, hét ajtófülkével, minden ajtófülkében egy-egy asszony őrködött. A papon kívül más férfi nem léphetett be a házba. Még a szemétszállító kosarat is csak átvizsgálás után engedték be. A lányt csak a pap láthatta, meg egy szolgáló asszony. Nos, amikor az a szolgáló átvette a pénzt illatszerek és virágok vásárlására, mindig annak a ravasznak a boltja mellett haladt el.

A fickó rájött, hogy az asszony annak a lánynak a szolgálója, s mikor egy napon közeledni látta, kisietett boltjából, az asszony lábához borult, mindkét kezével szorosan átölelte a lábát, és jajveszékelésben tört ki:

- Anyám, hol voltál ilyen sokáig?

Felbérelt cinkostársai is odasereglettek, és így beszéltek:

- A kéztartásuk, lábuk állása, arcvonásaik, termetük is egyforma az anyának meg a fiának!

Egyik is, másik is ezt erősítgette, és a végén az asszony egészen megzavarodott. Elsírta magát:

- Biztosan az én fiam!

Mindketten sírtak-ríttak, egymást átölelve tartották. Ekkor a csaló megkérdezte:

- Anyám, hol laksz?

- A házi pap fiatal feleségének a szolgálója vagyok, aki páratlanul szép, akár egy tündérlány; nála lakom, gyermekem.

- Most merre tartasz, anyám?

- Megyek illatszert, virágfüzért, miegymást venni neki.

- Anyám, hová mennél máshová? Ezután tőlem vegyél!

Egy halom bételt, illatszert, mindenféle virágot adott neki, és nem fogadta el az árát. Amikor a lány a sok illatszert és virágot meglátta, megkérdezte:

- Anyám, miért volt ma ilyen bőkezű a bráhman?

- Miért kérded?

- Mert ilyen sok mindent látok.

- Nem a bráhman adott több pénzt, hanem a fiamtól hoztam mindent.

Ettől kezdve megtartotta magának a pénzt, amit a paptól kapott bevásárlásra, és az illetőtől szállította az illatszert, virágot és egyebet. A csaló néhány nap múlva betegnek tettette magát, és ágynak esett. Az asszony megállt a boltajtóban, s nem látva ott az embert, megkérdezte:

- Hol van a fiam?

- Fiad megbetegedett.

Fekvőhelyéhez sietett, leült mellé, megsimogatta a hátát, s megkérdezte:

- Mi a bajod fiam?

Hallgatott.

- Miért nem szólsz, gyermekem?

- Anyám, még ha belehalok, akkor sem mondhatom el.

- Ha nekem nem mondod el, ki másnak mondhatnád el, gyermekem?

- Nem más a bajom, anyám, mint az, hogy mióta hallottam annak a lánynak a szépségéről, egész szívemmel belészerettem. Ha az enyém lehet, életben maradok, ha nem lehet az enyém, itt halok meg ezen a helyen.

- Fiam, bízd csak rám; emiatt ne legyen gondod.

Lelket öntött belé, egy csomó illatszert, virágot és egyebet vett magához, vitte a lánynak:

- Lányom, a fiam tőlem hallotta, milyen szép vagy, és egész szívével beléd szeretett. Mitévők legyünk?

- Ha ide tudod hozni, én egyetértek a dologgal.

Beszéde hallatára az asszony nekilátott, a ház minden zugából összesöpörte az összes szemetet, beleöntötte egy virágkosárba, elindult vele kifelé, s amikor az őr át akarta vizsgálni, a fejére borította. Erre a bántalomra az őr elmenekült. Ugyanígy bánt a többi őrrel is; amelyik szólni mert, annak a fejére borította a szemetet. Ettől fogva bármit vitt ki, vagy hozott be, senki sem merte átvizsgálni.

Ekkor a kópét beültette egy virágkosárba, és beszállította a lányhoz. A kópé megtörte a lány erényességét, és egy-két napig a palotában maradt. Amikor a pap távol volt, szórakoztak egymással; amikor a pap megérkezett, a kópé elrejtőzött. Néhány nap múlva a nő szólt:

- Uram, most már távoznod kell.

- Mielőtt elmennék, szeretnék egy ütést mérni a papra.

- Legyen úgy - mondta a nő. Elbújtatta a kópét, s amikor jött a pap, így beszélt:

- Tiszteletreméltó uram, szeretném, ha te lanton játszanál, és én lantszóra táncolnék.

- Jól van, kedvesem, táncolj - szólt, és lantot pengetett.

- Ha te nézel, szégyellem magamat. Ha megengeded, hogy bekössem az arcodat egy kendővel, akkor táncolok.

- Ha szégyelled magadat, tégy úgy!

A lány fogott egy vastag kendőt, és bekötötte a pap fejét, úgy, hogy a szemét eltakarja. A bekötött szemű pap játszott a lanton. A nő egy darabig táncolt, majd megszólalt:

- Tiszteletreméltó uram, szeretnék egyet ütni a fejedre.

A nőért bolonduló pap mit sem sejtve beleegyezett:

- Hát üss!

A lány jelt adott a kópénak. Az halkan odalopózott, a pap háta mögé állt, és könyökével fejbevágta. A szeme szinte kiszökött, a fején rögtön dudor nőtt. A kíntól elhomályosult előtte a világ.

- Nyújtsd ide a kezedet - kérlelte a lányt.

A lány nyújtotta a kezét, a pap kezébe helyezte.

- A kéz puha, az ütés kemény volt - mondta a pap.

A kópé a pap fejbekólintása után elbújt. Amikor elbújt, a lány leoldotta a pap arcáról a kendőt, és a fején az ütés helyét bedörzsölte olajjal. Amikor a pap eltávozott, a szolgáló a kópét ismét kosárba ültette és kivitte. Az jelentkezett a királynál, és mindenről részletesen beszámolt.

A király a szolgálattételre jövő papot felszólította:

- Kockázzunk, bráhman!

- Rendben van, mahárádzsa.

A király felállíttatta a kockavető táblát, és miközben a kockát dobta, a szokásos kockadalt énekelte mellé. A bráhman nem sejtette, hogy asszonya elveszítette tisztességét, és hozzáfűzte:

- Kivéve az én lánykámat.

Ám e mondása után veszített. A király tudta, hogy mi történt, és így beszélt:

- Bráhman, mit kivételezel? Lánykád elveszítette tisztességét. Te azt hitted, hogy ha egy lányt születése pillanatától őriztetsz, hétszeres őrséggel véteted körül, akkor meg tudod őrizni. Pedig ha egy nőt akár a hasadba rejtesz és úgy hordozod magaddal, akkor sem tudod megőrizni. Nincs olyan nő, aki egyetlen férfihez lenne hűséges. Amikor lánykád azt mondta, hogy táncolni szeretne, s miközben te a lanton játszottál és ő kendővel bekötötte a szemedet, a szeretőjével fejbevágatott, utána kieresztette. Most mit kivételezel?

És ezt a verset mondta:

Anyja méhétől őrizted nődet, s szemed kötötte be,
míg balgán lantoltál neki; az asszonyban így bízhatunk!

Így oktatta az igazságra a papot a Bódhiszattva. A pap meghallgatta a Bódhiszattva oktatását, hazament, és rászólt a nőre:

- Bűnt követtél el!

- Tiszteletreméltó uram, ki mondta ezt? Én ütöttem, senki más. Ha nem hiszel nekem, esküt teszek az igazságra, hogy rajtad kívül más férfi kezét nem érintettem, és tűzbe lépek, hogy higgyél nekem.

- Úgy legyen! - mondta a pap.

Nagy máglyát rakatott, meggyújtotta, hivatta a nőt:

- Ha meg vagy győződve az igazságodról, lépj a tűzbe!

A lány előzőleg kitanította szolgálóját:

- Anyám, mondd meg a fiadnak, hogy jöjjön ide, s mikor a tűzbe készülök lépni, ragadja meg a kezemet.

Az asszony elment és átadta az üzenetet. A kópé eljött, és elvegyült a sokaságban. A lány a bráhman félrevezetése érdekében a tömeg elé állt:

- Bráhman, rajtad kívül más férfi kezét nem érintettem. Ennek az igazságnak az erejénél fogva ez a tűz ne égessen meg! - és indult, hogy a tűzbe lépjen.

Ebben a pillanatban a kópé felkiáltott:

- Nézzétek, mit művel ez a pap! Egy ilyen gyönyörű nőt akar a tűzbe hajszolni!

Odaugrott és megragadta a lány kezét. Ő visszarántotta a kezét, és így szólt a paphoz:

- Tiszteletreméltó uram, igazságra esküvésem meghiúsult. Nem léphetek a tűzbe.

- Miért?

- Tiszteletreméltó uram, én így esküdtem: "Uramon kívül más férfi kezét nem érintettem". De most ez a férfi megfogta a kezemet.

A bráhman rájött:

- Ez a nő becsapott! - és ütlegekkel elzavarta.

Ilyen rosszfélék a nők mindnyájan. Bármilyen nagy gonoszságot műveltek, álló napig egyfolytában esküdöznek: "Én ilyet nem tettem", és mindent kiagyalnak, hogy férjüket félrevezessék.

[« tartalom ]


Hálás állatok, hálátlan ember

- (73.) Saccamkira-játaka -

Egykor régen Brahmadatta király uralkodott Benáreszben. Volt egy Dutthakumára, azaz Gonosz herceg nevű fia. Durva, kegyetlen volt, mint egy mérges kígyó, amelyre ráléptek. Senkivel sem elegyedett szóba anélkül, hogy ne szidalmazta volna, vagy ne ütötte volna meg. A palotában is, a palotán kívül is olyan volt az embereknek, mint a szemükbe esett porszem, vagy mint a felfalásukra törő, emberevő démon.

Egy alkalommal népes kíséret társaságában a folyópartra ment, hogy vízi játékkal szórakozzék. Egyszerre csak felhő borította el az eget. Sűrű sötétség borult a tájra. Rákiáltott a szolgákra:

- Hej, népség! Vigyetek be a folyó közepére, fürösszetek meg, azután hozzatok vissza!

Odavitték, és összebeszéltek:

- Bármit is gondol majd a király, ezt a gazembert ebben a helyben elpusztítjuk. - Tűnj el, te szörnyeteg!

Bedobták a vízbe, utána kieveztek, partra szálltak. Kérdőre vonták őket, hogy hová lett a királyfi.

- Nem láttuk a királyfit. Mikor látta, hogy beborult az ég, bizonyosan kijött a vízből, és hamarébb hazatért.

A tanácsosok a király elé járultak.

- Hol van a fiam? - kérdezte a király.

- Nem tudjuk, felség. Mikor beborult az ég, feltehetőleg hamarébb hazatért. Ezután mi is hazatértünk.

A király kinyittatta a kaput, kiment a folyópartra, és mindenfelé kerestette:

- Keressétek!

Senki sem találta a királyfit.

A királyfit a zuhogó záporban, a zivatar homályában elsodorta a folyó. Észrevett egy úszó fatörzset, felkapaszkodott rá, és halálos félelemben, jajveszékelve úszott tovább.

Ezt megelőzőleg egy benáreszi kereskedő négyszáz millió összegű pénzt ásott el a folyóparton, és kapzsisága következtében a kincs fölött ülő kígyóként született újjá. Ugyanazon a helyen egy másik kereskedő háromszáz millió értéket ásott el, és kapzsisága folytán ugyanott patkányként született újjá. Mindkettőjük odúját elöntötte a víz. Előbújtak ott, ahol a víz betört, keresztülúsztak az áradaton, és amikor elérték azt a fatörzset, amelyen a királyfi ült, felkapaszkodtak a törzsre, egyik az egyik, másik a másik oldalon.

A folyóparton egy gyapotfa állt. A fán egy papagájfiók fészkelt. A víz aláásta a fa gyökerét, és a fa a folyóba dőlt. A papagáj felrepült, de a záporban nem bírt messzire repülni, és ugyannak a fatörzsnek egyik szögletére telepedett le. Így most már négyesben sodródtak tovább.

Ebben az időben a Bódhiszattva Kászi országban egy északi bráhman családban öltött testet. Férfikorba érve remeteségbe távozott, az egyik folyókanyarban lombkunyhót épített magának, és ott lakott. Egyszer éjfél tájban fel-alá sétálgatva meghallotta a királyfi hangos jajveszékelését, és így gondolkozott:

- Nem volna illendő, hogy egy magamfajta, részvéttel és könyörülettel teljes remete szemeláttára meghaljon ez az ember. Kihúzom a vízből, és az élet adományával ajándékozom meg.

Rákiáltott:

- Ne félj, ne félj!

Átúszott a folyón, megragadta a fatörzs egyik végét, s mivel erős volt, mint egy elefánt, egyetlen nagy lendülettel kirántotta a partra. Ölébe vette a királyfit, kitette a partra. A kígyót és a többieket is észrevette, leemelte őket, elvitte remete-tanyájára, tüzet rakott, és átmelegítette először a kígyót és a többieket, arra gondolva, hogy ezek a gyengébbek, majd a királyfit is átmelegítette. Mikor őt is magához térítette, ennivalót hozott. Először a kígyónak és a többinek adott enni, utoljára a királyfit kínálta különféle gyümölccsel.

- Ez a hitvány remete engem királyfi létemre semmibe vesz, nagyobb megbecsülésben részesíti az állatokat - mondta magában a királyfi, és meggyűlölte a Bódhiszattvát.

Néhány nap alatt mindnyájan összeszedték magukat, megerősödtek, és az áradás is leapadt. A kígyó búcsút vett a remetétől, mondván:

- Tisztelendő úr! Nagy jót tettél velem. De én nem vagyok szegény. Egy helyen négyszáz millió aranyam van elásva. Ha valamikor pénzre lesz szükséged, neked adhatom ezt az egész vagyont, csak jöjj el oda, és szólíts: "Kígyó!"

Ezzel távozott. A patkány is ugyanúgy köszönt el a remetétől:

- Jöjj el oda, és szólíts: "Patkány!"

Ezzel távozott. A papagáj is búcsút vett a remetétől:

- Tisztelendő úr! Nekem nincs pénzem, de ha rizsre lesz valaha szükséged, itt és itt lakom, jöjj el oda, szólíts: "Papagáj!", s én összehívom a rokonságomat, szekérszámra gyűjtünk neked rizst.

Ezzel távozott. A királyfi azonban, minthogy jóltevőinek megkárosítása a vérében volt, magában elhatározta:

- Ha felkeres a remete, megöletem.

Azonban így beszélt:

- Tisztelendő úr, ha trónra kerülök, keress fel, ellátlak a remete-életben szükséges négy dologgal. [T. i. öltözet, táplálék, alvógyékény, orvosszer.]

Ezzel távozott. Távozása után hamarosan trónra került.

- Próbára teszem valamennyiőjüket - gondolta a Bódhiszattva. Először a kígyót kereste fel. Megállt a közelben, és szólította:

- Kígyó!

Első szóra előbújt, üdvözölte a Bódhiszattvát:

- Tisztelendő úr, itt van négyszázmillió arany, ásd ki az egészet, és vedd magadhoz!

- Rendben van. Észben tartom a szót, amíg szükségem lesz rá - szólt a Bódhiszattva, elbocsájtotta a kígyót, ment a patkányhoz, és kiáltott. Az is ugyanazzal fogadta. A Bódhiszattva ezt is elbocsájtotta, ment a papagájhoz, szólította: "Papagáj!" Az is első szóra leszállt a fáról, üdvözölte a Bódhiszattvát, és kérdezte:

- Tisztelendő úr, hívjam-e rokonaimat, hogy a Himálaja tájáról hozzanak neked rizst?

- Ha szükségem lesz rá, nem felejtem el - bocsájtotta el azt is a Bódhiszattva, és ment tovább:

- Most a királyt teszem próbára.

A palota parkjában töltötte az éjszakát, másnap reggel rendbe hozta öltözetét, és elindult a városba alamizsna gyűjtő körútra. A hálátlan király pompásan felékesített elefánt hátán ülve, fényes kísérettel éppen akkor indult körbesétálni a városban. Messziről megpillantotta a Bódhiszattvát.

- Ez a hitvány remete eljött hozzám, hogy itt lakjék és egyék. Leüttetem a fejét, mielőtt elmondaná az udvaromban, hogy jót tett velem.

Intett az embereinek.

- Mi a teendő, felség?

- Azt hiszem, ez az álszent remete azért jött, hogy kérjen tőlem valamit. Nem akarom, hogy ez a vészmadár a szemem elé kerüljön. Fogjátok el, kössétek hátra a karját, minden útkereszteződésnél korbácsoljátok meg, hajtsátok ki a városból, a vesztőhelyen fejezzétek le, a testét tűzzétek karóra.

- Igenis - mondták engedelmesen, mentek, az ártatlan Nagy Lelket megkötözték, minden útkereszteződésnél megkorbácsolták, és indultak vele a vesztőhelyre. A Bódhiszattva, valahányszor megkorbácsolták, nem jajgatott: "Apám, anyám!", hanem minden alkalommal ezt a verset mondta:

Igaz a régi bölcsesség, amely ezt mondja: többet ér
a háládatlan embernél a vízből kihúzott farönk.

Végül értelmes emberek, akik ezt hallották, megkérdezték:

- Remete, talán valami jót tettél a királyunkkal?

A Bódhiszattva előadta a történteket, és hozzátette:

- Így azzal, hogy kimentettem az áradásból, magamnak szereztem bajt, s azért beszélek így, mert arra gondolok, hogy hibáztam, amikor nem követtem a régi bölcsek tanácsát.

A katonák, bráhmanok és a többi városlakó nép haragra gerjedt ezek hallatára:

- Ez a hálátlan király még ennek a jólelkű embernek a jótettéről is megfeledkezik, akinek az életét köszönheti. Akkor mi hogyan várhatnánk tőle bármi jót? Fogjátok el!

Mindenfelől megrohanták, nyilakkal, dárdákkal, kövekkel, buzogánnyal, s ami fegyver a kezükbe került, ott elefántja hátán ültében agyonverték, majd lábánál fogva elvonszolták, és egy gödörbe dobták. A Bódhiszattvát pedig királlyá kenték.

Igazságosan kormányozta birodalmát. Egy napon elhatározta, hogy ismét próbára teszi a kígyót és a többieket. Népes kíséret élén a kígyó tanyájához vonult, és szólította:

- Kígyó!

A kígyó jött, üdvözölte, és szólt:

- Itt van a pénz, uram, vedd magadhoz!

A király rábízta tanácsosaira a négyszázmillió aranyat, tovább ment a patkányhoz, szólította:

- Patkány!

Az is jött, üdvözölte, átadta a háromszázmillió pénzt. A király azt is tanácsosaira bízta, tovább ment a papagáj fészkéhez, és szólította:

- Papagáj!

Az is jött, lábához hajolt, s kérdezte:

- Hozzam-e a rizst, uram?

- Majd akkor hozd a rizst, ha éhínség támad. Most gyere velem, menjünk!

Azzal mindhármat maga mellé vette, elszállíttatta a hétszázmillió aranyat, visszatért városába, fényes palotája dísztermében foglalt helyet. A pénzt kincstárában őriztette.

A kígyónak egy arany csövet készíttetett tartózkodó helyül, a patkánynak egy kristály üreget, a papagájnak arany kalitkát. A kígyónak és a papagájnak minden nap mézes pörkölt gabonát, a patkánynak illatos hántolt rizst küldött táplálékul arany tálon. Az embereknek alamizsnát osztott, és egyéb jócselekedeteket művelt. Így éltek négyesben életük végéig egyetértésben, barátságban, és mikor leélték életüket, érdemeiknek megfelelő helyre távoztak.

[« tartalom ]


Őzbe szerelmes oroszlán

- (93.) Vissásabhojana-játaka -

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva dúsgazdag kereskedő volt. Volt egy gulyása, aki gabonaérés idején kihajtotta a teheneket az erdőbe, ott karámot készített, abban őrizte a jószágot, és időszakonként beszállította a tejtermékeket a kereskedőnek. A karám közelében egy oroszlán tanyázott. A tehenek az oroszlántól féltükben lesoványodtak, csak kevés tejet adtak le. Egyszer, amikor az ember leszállította a vajat, a kereskedő megkérdezte:

- Gulyás barátom, miért csak ilyen kevés vaj van?

Megmondta az okát.

- Az az oroszlán vonzódik-e valamilyen állathoz?

- Igen, uram. Sülve-főve együtt van egy őztehénnel.

- El tudnád fogni azt az őzet?

- El, uram.

- Akkor fogd el, feje búbjától kezdve az egész testén kend be a szőrét méreggel, várj két-három napig, amíg rászárad, addig tartsd magadnál, utána engedd szabadon. Az oroszlán szeretetből nyalogatni fogja az őztehén testét, és megdöglik. Hozd el nekem a bőrét, karmait, fogát és háját.

Átadta neki a halálos mérget, és útnak eresztette. A gulyás hálót állított, elfogta az őztehenet, és a megbízás szerint járt el. Mikor az oroszlán meglátta az őzet, erős szeretetében végignyalta a testét, és megdöglött. A gulyás fogta a bőrét és a többi részét, és elvitte a Bódhiszattvának. A Bódhiszattva a történteket így értelmezte:

- Nem szabad szeretetet érezni senki iránt. Az állatok királyát, az erős oroszlánt is vonzalomra ragadtatta szenvedélye, s mikor az őztehén testét nyalogatta, mérget evett és megdöglött.

Környezetének okulására ezt a verset mondta:

Ne bízz bizalmasodban se, megbízhatatlanban se bízz,
mert a bizalom elpusztít, mint oroszlánt az őztehén.

[« tartalom ]


A semmi

- (99.) Parosahassa-játaka -

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva egy északi vidéken lakó bráhman családjában öltött testet. Takkaszilában minden tudományt elsajátított, de ezután minden világi örömről lemondott, és remeteségbe vonult. Elsajátította az Öt Természetfeletti Tudást és a Nyolc Tökéletességet, és a Himálajában időzött. Ötszáz remete szegődött hozzá. Egyik esős évszak alkalmával legidősebb tanítványa maga mellé vette a remeték fele csoportját, és elindult az emberi közösségekbe, hogy sót és ecetet szerezzen.

Eközben azonban elérkezett az ideje a Bódhiszattva távozásának az életből. Tanítványai utoljára megkérdezték tőle:

- Milyen felismerésre jutottál?

- Nincs semmi - mondta, és a Fénylők Brahma-világában született újjá.

Tanítványai így értelmezték:

- Tanítónk nem jutott semmire - és elhamvasztásakor nem adóztak illő tisztelettel.

Visszaérkezett legidősebb tanítványa, és megkérdezte:

- Hol van mesterünk?

- Elhunyt - hangzott a válasz.

- Kérdeztétek-e mesterünktől, milyen felismerésre jutott?

- Igen, kérdeztük.

- Mit mondott?

- Azt mondta, hogy nincs semmi, ezért nem is részeltettük különös tiszteletben.

- Nem fogjátok fel mesterünk szavainak értelmét. Mesterünk eljutott a Semmiség birodalmának felismerésére - mondta a legidősebb tanítvány. Azonban hiába érvelt, nem hittek neki.

- A Bódhiszattva észlelte az esetet:

- A balgatagok nem hisznek legidősebb tanítványom beszédének. Én magam fogom felvilágosítani őket.

Ezzel leszállt a Brahma-világból, varázshatalmával megállt a levegőben a remeték feje fölött, s vezető tanítványának bölcsességét dicsérve, ezt a verset mondta:

Ha összegyűlnek ezer meg ezer szám,
s üvöltik száz évig a balgaságot,
egyetlen egy, ki a lényeget érti,
többet ér, mint együttesen a többi.

Így fejtette ki az igazságot a Bódhiszattva a levegőben lebegve, észhez térítve a remetéket, majd visszatért a Brahma-világba. Elhunytuk után a remeték is a Brahma-világ lakóivá lettek.

[« tartalom ]


Kakaskukorékolás

- (119.) Akálarávi-játaka -

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva egy északi vidéken lakó bráhman családjában öltött testet. Mikor felnövekedett, minden tudományban tökélyre tett szert, és messze földön híres tanítóként ötszáz tanítványát tanította a tudományokra. A tanítványoknak volt egy kakasuk. Ennek kukorékolása hangjára ébredtek, és láttak hozzá a tanuláshoz. A kakas fölött eljárt az idő, megdöglött. Körülnéztek másik kakas után. Egyik tanítvány a halottégető helyen tüzelőt gyűjtött, és megpillantott egy kakast. Hazavitte, ketrecbe zárta, gondozta. De mivel a kakas a halottégető helyen nőtt fel, nem volt vele tisztában, hogy mikor kell kukorékolni, s hol éjfélkor, hol napkelte után kukorékolt. Ha éjfélkor kukorékolt, a tanítványok akkor láttak hozzá a tanuláshoz, s napkelte után már nem bírtak tanulni; úgy elálmosodtak, hogy azt sem fogták fel, miről van szó. Ha viszont csak fényes nappal kukorékolt, nem maradt idejük átismételni a tanultakat.

- Ez hol éjfélkor kukorékol, hol napkelte után, emiatt képtelenek vagyunk tanulni - szóltak a tanítványok, megfogták a kakast, kitekerték a nyakát, véget vetettek életének. Jelentették a tanítójuknak:

- Elpusztítottuk az összevissza kukorékoló kakast.

Tanítójuk okításukra használta fel az esetet:

- A nevelés hiánya okozta a halálát.

És ezt a verset mondta:

Apja-anyja nem nevelte, nem küldték el tanulni sem,
így hát időt és alkalmat nem fogott fel szegény kakas.

[« tartalom ]


Lányszöktetés

- (126.) Asilakkhana-játaka -

Amikor a mester Dzsétavanában tartózkodott, egy bráhmannal kapcsolatban mondta el az alábbiakat, aki Kószala királyánál a kardok kedvező vagy kedvezőtlen jeleit állapította meg. Amikor a kovácsok kardokat hoztak a királynak, egyszerűen megszagolta a kardot, és megállapította a kard minőségét. Akiknek a markából ajándékot kapott, azokéra azt mondta: "A kard jó minőségű, sikert ígér"; akiktől semmit sem kapott, azokét fitymálta: "Rossz minőségű".

Egyszer egy kovács, mikor elkészült a kard, a hüvelybe finomra őrölt borsot szórt, úgy adta át a királynak. A király hivatta a papot és felszólította: - Vizsgáld meg a kardot!

A pap kihúzta hüvelyéből a kardot, megszagolta, de az őrölt bors az orrába ment, és tüsszentésre ingerelte. Tüsszentéskor az orra a kard élébe vágódott, és a kard kettéhasította az orrát.

A szerzetesek közösségében híre ment, hogy a bráhman elvágta az orrát. Egy alkalommal a szerzetesek a tanító csarnokban beszélgettek róla:

- Testvérek, a király kardjeleket megállapító papja elvágta az orrát, miközben a kard minőségét vizsgálta.

Belépett a Mester, és megkérdezte:

- Milyen kérdés megbeszélésére ültetek össze, szerzetesek?

- Erre és erre - számoltak be róla.

- Szerzetesek, ez a bráhman nemcsak most vágta el az orrát a kard megszagolása közben; előző életében is megtörtént vele ez - szólt a Mester, és elmondta a múltbeli történetet:

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, volt egy papja, aki a kardok kedvező vagy kedvezőtlen jeleit állapította meg. Minden ugyanúgy történt, mint a jelenlegi esetben. A király orvosokat hívatott, lakkból mesterséges orrhegyet készítettek, és rendbe hozták az orrát. Ezután újra folytatta mesterségét.

A benáreszi királynak nem volt fia, csak egy lánya és egy unokaöccse, nővérének a fia. Mindkettő nála nevelkedett. Minthogy együtt nevelkedtek, egymásba szerettek. A király összehívatta tanácsosait, és így szólt:

- Unokaöcsém fogja örökölni a királyságot. Hozzáadom leányomat, és felkenetem királlyá.

Később azonban meggondolta magát:

- Unokaöcsém végeredményben vérrokonom. Egy másik király lányával házasítom össze, királlyá kenetem, lányomat pedig egy másik királyhoz adom feleségül. Így több rokonra teszek szert, és két országnak leszünk az urai.

Tanácsosaival együtt abban állapodtak meg, hogy kettejüket el kell választani egymástól. Unokaöccsét az egyik, leányát a másik palotába költöztette.

Tizenhat éves korukra azonban halálosan szerelmesek lettek egymásba. A herceg törte a fejét:

- Milyen cselfogással lehetne nagybátyám lányát kicsempészni a palotából?

Jó ötlete támadt:

- Megvan!

Egy híres javasasszonyért küldött. Ezer pénzzel teli erszényt nyomott a markába, s mikor az érdeklődött, mit kell tennie, így szólt:

- Anyám, ha te valamibe belefogsz, az mindig sikerül. Találj ki valami ürügyet, hogy nagybátyám kieressze a királylányt lakosztályából.

- Rendben van, uram. Felkeresem a királyt, és így beszélek hozzá: "Felség, a királylány feje felett sorscsapás lebeg. Hosszú ideig nem sújtott le, de most már nem vár tovább. Ezen és ezen a napon kocsira ültetem a királylányt, és erős fegyveres őrséggel, nagyszámú kísérettel kikísérem a temetőbe. Varázskört vonok, abban a fekvőhely alá egy holttestet helyezek el, a királylányt a fekvőhelyre fektetem, ráöntök száznyolc korsó illatos vizet, ezzel elhárítom róla a sorscsapást." Ezt fogom neki mondani, és a királylányt kikísérem a temetőbe. Te pedig azon a napon, amelyen mi odamegyünk, bennünket megelőzve, fegyveres kísérettel szállj kocsira, jöjj ki a temetőbe, végy magadhoz egy kevés őrölt borsot. A kocsival állj meg a temető kapuja előtt, fegyvereseidet rejtsd el a temető bokrai közt, te magad tarts az odarajzolt varázskör felé, ott összegubbaszkodva feküdj a földre, mintha halott volnál. Én odamegyek, fekhelyet állítok föléd, ráfektetem a királylányt. Te ebben a pillanatban szippants fel az orrodba borsot, kétszer-háromszor tüsszents. A tüsszentés hallatára én faképnél hagyom a királylányt és elfutok. Ekkor bújj elő, a királylánnyal mosasd meg a fejét, te is mosd meg a fejedet, és vele együtt térj meg palotádba.

- Jól van, remek terv - értett egyet vele a herceg.

Az asszony ment, előadta elgondolását a királynak, a király beleegyezett. Titokban a királylánnyal is közölte, ő is beleegyezett. Amikor elérkezett a kivonulás napja, jelt adott a hercegnek, s népes kísérettel elindult a temetőbe. Hogy az őrszemélyzetet megfélemlítse, figyelmeztette őket:

- Amikor a királylányt az ágyra fektetem, az ágy alatt a halott tüsszenteni fog. Tüsszentése után előbújik az ágy alól, s akit először meglát, azt felfalja. Jól vigyázzatok!

A herceg előre odament, és megállapodásuk szerint elbújt.

A javasasszony lesegítette a kocsiról a királylányt, a varázskör felé vezette, megnyugtatta, hogy ne féljen, és ráfektette a nyoszolyára. A herceg ebben a pillanatban felszippantotta az orrába a borsot, és eltüsszentette magát. Tüsszentésére a javasasszony otthagyta a királylányt, és iszonyú sikoltással elsőnek elmenekült. Menekülése láttán senki sem mert ott maradni, és fegyverüket elhányva, szörnyű rémülettel mindnyájan elmenekültek. A herceg mindent a megbeszélés szerint cselekedett, és a királylánnyal együtt saját hajlékába tért meg. A javasasszony a király elé járult, és beszámolt neki a történtekről.

- Végeredményben úgyis neki szántam a lányomat; a rizsre ráöntötték a vajat - nyugodott bele a történtekbe a király. Később átruházta a királyságot unokaöccsére, és lányát az első királyné méltóságára emelte. A herceg egyetértésben élt nejével, és igazságosan kormányozta az országot.

A kardjeleket ismerő bráhman a király szolgálatában maradt. Egy napon a király mellett kellett őrségben állnia, és miközben a tűző napon állt, a lakk megolvad, a műorr a földre esett. Szégyenében lehajtott fejjel állt. A király nevetve szólt:

- Mester, ne törődj vele. A tüsszentés egyiknek használ, a másiknak árt. Neked a tüsszentés levágta az orrodat, én viszont ennek segítségével nyertem el nagybátyám lányának kezét és a királyságot.

És ezt a verset mondta:

Ami használ az egyiknek, a másiknak kárára van.
Semmi sem teljesen káros, semmi sem hasznos teljesen.

Ezzel a verssel foglalta össze a történteket, s miután alamizsnát osztott és egyéb jócselekedeteket művelt, méltó sorsra távozott.

A Mester ezzel a tanítással világított rá, hogy amit a közvélemény jónak vagy rossznak tart, az viszonylagos. Ezután a születések közötti kapcsolatot is feltárta:

- Az akkori kardjel-ismerő a mostani kardjel-ismerővel volt azonos, a király unokaöccse pedig én voltam.

[« tartalom ]


Karóba húzott férj

- (147.) Puppharatta-játaka -

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva mint légi szellem öltött testet. Történt, hogy Benáreszben az őszi holdtölte éjszakai ünnepére készültek. A város úgy fel volt ékesítve, mint az istenek városa. Az egész lakosság ünnepi mulatságokon szórakozott.

Egy szegény embernek összesen két darab, durva szövetből készült köntöse volt. Azt addig mosta, szárítgatta, hajtogatta, amíg száz ráncba, ezer ráncba sikerült rakni. Felesége azonban így szólt:

- Férjem, én sáfránysárga köntösben és ugyanolyan felsőruhában akarok a válladra borulva sétálni az éjszakai ünnepségen.

- Kedvesem, magunkfajta szegény emberek honnan keríthetnének sáfrányt? Vedd fel az egyik tisztára mosott köntöst, abban szórakozzunk.

- Ha nem kapok sáfránysárga ruhát, akkor nem fogunk együtt menni az ünnepségre. Keríts magadnak egy másik nőt, azzal ünnepelj.

- Kedvesem, miért gyötörsz? Honnan szerezzek sáfrányt?

- Férjem, ha egy férfi valamit igazán akar, nincs, amit ne érne el. A király sáfránykertjében bőven van sáfrány.

- Kedvesem, azt a helyet erős őrség őrzi; olyan, mint egy démonok-lakta tó. Képtelenség odaférkőzni. Tégy le erről az ötletedről; elégedjél meg azzal, amink van.

- Férjem, éjszakai sötétben nincs, ahová egy férfi ne tudna bejutni.

Addig-addig mondta a magáét, hogy végül a szerelmes férj engedett.

- Rendben van, kedvesem, ne gyötörd magadat - nyugtatta meg, és éjszaka élete kockáztatásával kilopózott a városból, a király sáfránykertjéhez osont, letörte a kerítést, és behatolt a kertbe. Az őrök meghallották a kerítés recsegését, és "Tolvaj!" kiáltással körülfogták, leszidták, megverték, megkötözték, Másnap reggel a király elé vezették.

- Vigyétek, húzzátok karóba - rendelkezett a király.

Hátrakötött kézzel, kivégzési dobpergés hangja mellett kivitték a városon kívülre, és karóba húzták. Iszonyú kínokat szenvedett, sőt a fejére szálló varjak tőrhegyes csőrükkel a szemét is kivájták. De ő még most sem ezeket a gyötrelmeit fájlalta, hanem a felesége járt az eszében:

- Jaj, elveszítettem azt a lehetőséget, hogy sáfránysárga ruhába öltözött feleségem a vállamra boruljon, úgy sétáljunk a holdtölte-ünnepségen!

És ezt a verset mondta:

Nem ez a kín fáj, és az sem, hogy varjak tépik szememet,
hanem hogy nem viselhet nőm sáfrány-ruhát az ünnepen.

Miközben így sajnálkozott hitvesén, kiszenvedett, és a pokolban született újjá.

[« tartalom ]


Sakál az elefánttetemben

- (148.) Sigála-játaka -

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva sakálként született újjá, és egy folyóparti erdőségben tanyázott. Egy öreg elefánt a Gangá partján kimúlt. A táplálékot fürkésző sakál megpillantotta a tetemet:

- Hatalmas eledelre bukkantam!

Odament, és először az ormányába harapott. De mintha ekeszarvba harapott volna.

- Ez nem ennivaló - mondta, és az agyarába harapott. De mintha csontba harapott volna. A fülébe harapott, de mintha szelelőlapát szélébe harapott volna. A lábába harapott, de mintha mozsárba harapott volna. A farkába harapott, de mintha mozsárütőbe harapott volna.

- Hát sehol sincs ehető része?

Mikor sehol sem talált harapnivaló falatot, végül az ürülék távozásának útjára bukkant, s mintha puha süteménybe harapott volna.

- Végre találtam ebben a tetemben puha, fogyasztható részt!

Ettől kezdve ezt a részt falta, és berágta magát a tetem belsejébe. Megette a veséjét, a szívét, szomjúság ellen itta a vérét, s mikor elálmosodott, a gyomrában tért nyugovóra. Így gondolkozott:

- Ez az elefánt-tetem lakásként fölér egy házzal, táplálékul bőségesen szolgál hússal; miért mennék máshová?

Nem hagyta el a helyet, az elefánt belsejében tartózkodott, húsával táplálkozott. Az idő telt. A nyári szelek fúvása és a napsugarak heve azonban kiszárította a tetemet, és a bőr összezsugorodott. Az út, ahol a sakál bejött, elzárult. A hasüreg sötétségbe borult. A sakál mintha a pokolba került volna. Ahogy a tetem szikkadt, a húsa is kiszáradt. A vér elfogyott.

A sakál nem tudott kibújni. Félelem vett erőt rajta, szaladgált ide-oda, kiutat keresve, de mindenütt fejjel ütközött a falnak. Úgy ugrált az elefánt belsejében, mint pörkölődő rizsszem a serpenyőben. Napok teltek el így, míg egyszer nagy zápor eredt el. Átáztatta a tetemet, amely visszanyerte eredeti alakját. A végbélnyílás kitárult, mintha csillag ragyogott volna fel.

A sakál észrevette a nyílást:

- Megmenekült az életem!

Az elefánt fejének támaszkodva nekirugaszkodott, fejest ugrott a végbélnyílás felé, és kijutott rajta. Közben a nyílás széle minden szőrt ledörzsölt megszoruló testéről. Pálmafatörzs simaságú, szőrtelen testtel, felzaklatott szívvel egy darabig futott, majd megállt, leült, végignézett a testén:

- Ezt a csapást nem más mérte rám: mohóságomból, mohóságom miatt, mohóságom büntetéséül magam okoztam magamnak. Máskor nem leszek mohó, elefánt-tetembe máskor nem búvok be.

Dobogó szívvel ezt a verset mondta:

Ezután soha már többé, de bizony soha, de soha
elefántba be nem búvok, elég volt ez a félelem.

Így beszélt a sakál, azután elfutott onnan, és sem erre, sem más elefánt-tetemre többé rá sem nézett, és mohóságának sem engedett.

[« tartalom ]


Remetének öltöző majom

- (173.) Makkata-játaka -

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva egy bráhman családjában öltött testet Kászi ország egyik falvában. Mikor felserdült, Takkaszilában végezte tanulmányait, azután családot alapított. Felesége fiat szült, de mikor a gyermek éppen járni kezdett, az asszony elhunyt. A Bódhiszattva elvégezte a temetési szertartást, majd így beszélt:

- Mi örömöm van még a családi életben? Remeteségbe vonulok.

Búcsút vett könnyező rokonaitól és barátaitól, maga mellé vette fiát, és elvonult a Himálaja hegységbe. Ott remeteként élt, erdei gyümölcsökkel és gyökerekkel táplálkozva.

Egyszer az esős évszakban, amikor zuhogott a zápor, tüzet rakott vastag ágakból, és leheveredett a tűz mellé deszkaágyára. Fia, a remete-növendék, atyja lábát dörzsölgetve ült mellette.

Az erdőben egy hidegtől didergő majom megpillantotta a tüzet a lombkunyhóban, és így gondolkozott:

- Ha belépnék hozzájuk, felkiáltanának: "Majom, majom!", és kikergetnének a kunyhóból, nem tudnék a tűznél melegedni. Cselt kell kieszelnem. Remetének öltözöm, ezzel az ürüggyel hatolok be.

Magára öltötte egy elhunyt remete faháncs-köntösét, kezébe vette kosarát és kampós botját, és a lombkunyhó ajtaja előtt lekuporodott egy pálmafa tövében. A remetefiú észrevette, s nem sejtve, hogy majom, így gondolkozott:

- Egy idős remete hidegtől dermedten érkezett ide, hogy a tűznél megmelegedjék. Szólok apámnak, beengedem, a tűz mellé ültetem.

Szólt apjának, s elmondta az első verset:

- Nézd, atyám, itt a pálmafa tövénél ül egy remete.
Mi itt fedél alatt vagyunk; fogadjuk be fedél alá.

Fia szavára a Bódhiszattva felkelt, kinézett a lombkunyhó ajtaján, és felismerte az álöltözetben a majmot.

- Gyermekem, az embereknek nem ilyen az arcuk. Ez majom; nem eresztjük be ide - szólt, és elmondta a második verset:

- Gyermekem, nem eresztjük be; beszennyezné e kis lakot.
Egy tisztességes bráhmannak nincs olyan arca, mint neki.

A Bódhiszattva felkapott egy tüzes üszköt, hozzávágta, elkergette.

- Mit keresel itt?

A majom ledobta a háncsruhát, felugrott egy fára, és eltűnt az erdőben.

[« tartalom ]


Szamár oroszlánbőrben

- (189.) Síhacamma-játaka -

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva egy földműves családjában öltött testet. Amikor felnőtt, földműveléssel kereste kenyerét. Ebben az időben történt, hogy egy kereskedő szamárhátra rakott áruval járta a vidéket. Amikor megérkezett valamelyik helyre, levette a szamár hátáról a terhet, a szamár hátára egy oroszlánbőrt borított, és a szamarat kicsapta a rizs- és köles-ültetvényekre. A vetésőrök oroszlánnak nézték, és nem mertek a közelébe kerülni.

Egy napon a kereskedő megpihent egy falu szélén, nekilátott reggelijét megfőzni, s közben kicsapta a szamarat a köles-földre, ráborítva az oroszlánbőrt. A mezőőrök oroszlánnak nézték, nem mertek a közelébe menni, hanem hazasiettek és fellármázták a falut. A falu egész lakossága fegyvert ragadott, kürtöket fújtak, dobokat vertek, nagy zajt csapva vonultak a vetések felé. A szamár halálfélelmében elbőgte magát szamárbőgéssel. A szamárbőgés hallatán a Bódhiszattva az első verset mondta:

Ez a hang nem oroszláné, sem tigrisé, sem párducé:
közönséges szamárbőgés; oroszláné csupán a bőr.

Amikor a parasztok rájöttek, hogy az állat csak egy szamár, nekiestek, minden csontját összetörték, lehúzták róla az oroszlánbőrt, magukkal vitték és távoztak. Jött a kereskedő; látta, hogy a szamár csúfos véget ért, és a második verset mondta:

Legelhetné tovább is a buta szamár a zöld kölest,
oroszlánbőrrel álcázva, de bőgése vesztére lett.

Miközben így beszélt, a szamár kimúlt. A kereskedő otthagyta, ment útjára.

[« tartalom ]


Lóvá tett pap

- (191.) Ruhaka-játaka -

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva az első királyné méhében öltött testet. Férfikorba érve, atyja örökébe lépett, és igazságosan kormányozta az országot. Házi papja Ruhaka névre hallgatott. Ruhaka felesége vénecske papleány volt. A király egy ékesen felszerszámozott lovat ajándékozott főpapjának. A pap azon a lovon lovagolva vonult a király kíséretében. Mikor az ékesen felszerszámozott ló hátán elvonult, az emberek lépten-nyomon dicsérő megjegyzéseket tettek a lóra:

- Milyen pompás termetű ló! Milyen szép rajta minden!

Hazaérve, odahaza beszámolt a felségének:

- Kedvesem, rendkívül szép lovam van. Az út két oldalán álldogáló emberek mind az én lovamat dicsérik.

A papné azonban meglehetősen rosszindulatú, kétszínű asszony volt, és ezt mondta férjének:

- Férjem, te nem érted, mitől olyan szép ez a ló. Ezt a lovat az ékes lószerszám teszi széppé. Ha te is olyan sikert akarsz aratni, mint a lovad, rakd magadra a lószerszámot, menj ki az utcára, lábaddal kapálj úgy, mint a lovak, így menj a király köszöntésére. Akkor a király is téged fog dicsérni, az emberek is téged fognak dicsérni.

A félbolond pap nem jött rá, milyen elgondolással mondta ezt az asszony, és szót fogadott. Aki csak látta, mind kikacagta:

- Ej, tündöklik a mester!

A király szégyenkezett miatta

- Mester, elment az eszed? Megbolondultál?

A pap is elszégyellte magát:

- Úgy látszik, valami illetlenséget követtem el.

Dühös lett a feleségére:

- Az asszony szégyenbe hozott a király és az egész hadnép előtt. Ellátom a baját és elkergetem.

Hazasietett, de az álnok asszony, látva, hogy mérgesen közeledik, kisurrant a hátsó ajtón, a királyi palotába futott, négy-öt napig ott maradt. A király értesült az előzményekről, magához hivatta a házi papot:

- Mester, minden asszony rosszféle. Bocsáss meg a feleségednek.

Engesztelésül az első verset mondta:

Összekötik az elszakadt íjhúrt, s használható megint.
Békülj ki a vénasszonnyal, ne haragudj, ne mérgelődj.

A pap a második verssel válaszolt:

Van bőven anyag és mester új íjhúrt fonni épp elég.
Nincs szükségem szakadt húrra, inkább kerítek másikat.

Így beszélt, elkergette az asszonyt, és másik nőt vett feleségül.

[« tartalom ]


Szeretőjét cipelő asszony

- (193.) Cullapaduma-játaka -

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva az első királyné méhében öltött testet. Névadása napján a Padumakumára, azaz Lótusz herceg nevet nyerte. Utána még további hat öccse született. Ahogy sorjában felnövekedtek, mind a heten családot alapítottak, és a király kíséretét alkották.

Egy napon a király kitekintett palotája kertjébe, s látta, hogy a hét királyfi népes kíséret élén szolgálattételre várakozik. Gyanú férkőzött a szívébe:

- Ezek meg akarnak ölni, hogy megkaparintsák a királyságot.

Magához rendelte őket:

- Fiaim, nem lakhattok tovább ebben a városban. Menjetek máshová. Elhunytom után visszatérhettek, családunk királyságát örökölhetitek.

A fiúk engedelmeskedtek atyjuk parancsának, sírva-ríva hazamentek, maguk mellé vették feleségüket, és elhagyták a várost.

- Ahová jutunk, ott élünk.

Haladtak útjukon, egy erdőbe jutottak. Ételük-italuk elfogyott; éhségüket nem bírták elviselni.

- Ha életben maradunk, másik felséget tudunk szerezni - határoztak, és megölték a legfiatalabb testvér feleségét, húsát tizenhárom részre osztották és megették. A Bódhiszattva és felesége a nekik jutó két részből az egyiket félretették, a másikat fogyasztották el ketten. Így hat napon át hat asszonyt öltek meg, és húsukból táplálkoztak. A Bódhiszattva minden nap félretett egy részt, így hat adagja volt félretéve. A hetedik napon, amikor a Bódhiszattva feleségét készültek megölni, a Bódhiszattva átnyújtotta nekik azt a hat adagot:

- Fogyasszátok el ezt a hat adagot, holnap majd meglátjuk.

Azok megették a húst, s mikor elaludtak, ő a feleségével együtt elmenekült.

Néhány lépés után az asszony szólt:

- Uram, nem bírok menni!

Ekkor a Bódhiszattva a vállára ültette, és hajnalra kijutottak az erdőből. Napkelte után az asszony újra szólt:

- Szomjas vagyok, uram!

- Kedvesem, nincs itt víz - felelte a Bódhiszattva, de mikor az asszony újra megismételte kérését, kardjával megvágta jobb térdét, és ezt mondta:

- Kedvesem, víz nincs, de ülj le, igyál vért a jobb térdemből.

Az asszony úgy is tett. Egy idő multán azután megérkeztek a Gangeszhez, ittak és megfürödtek, sokféle gyümölcsöt ettek, egy kies helyen megpihentek, majd az egyik folyókanyarban remetekunyhót ütöttek össze, és ott laktak.

Egy napon a Gangesz felső folyásánál egy felségsértő bűnösnek kezét és lábát, fülét és orrát levágták, egy sajkába dobták, és leeresztették a Gangeszen. Fájdalmas jajgatás közepette ért le ahhoz a helyhez. Keserves sírása hallatára a Bódhiszattva a Gangesz partjára sietett:

- Amíg élek, nem hagyom elpusztulni a bajbajutottakat.

Kihúzta a vízből, remetekunyhójába vitte, és gyógyfű-főzetekkel, kenetekkel begyógyította sebeit. Felesége azonban méltatlankodott;

- Miféle nyomorékot halászott ki az uram a Gangeszből, és még ápolja is!

És a nyomoréktól undorodva, állandóan kiköpött előtte.

Amikor sebei begyógyultak, a Bódhiszattva továbbra is ott tartotta a kunyhóban, feleségére bízva, ő maga pedig az erdőt járta, gyümölcsöt szedett, így táplálta feleségét is, azt az embert is. Így laktak ott együtt, míg utoljára az asszony beleszeretett a nyomorékba, és vétkezett vele. Ezek után el akarta pusztítani a Bódhiszattvát, és így beszélt hozzá:

- Uram, mikor a válladon ültem, az erdőből kijövet ezt a hegycsúcsot pillantottam meg, és fogadalmat tettem: "Hegy védőistensége, ha férjemmel együtt életben és épségben maradok, áldozatot fogok bemutatni neked." Most az istenség rám ijesztett. Be kell mutatnom neki az áldozatot.

A Bódhiszattva nem sejtette a cselt, és beleegyezett. Összekészítette az áldozatot, az áldozó edényt az asszony kezébe adta, és felhágott vele a hegycsúcsra. Itt az asszony így beszélt hozzá:

- Uram, minden isten közül te vagy az én legfőbb istenségem. Először előtted akarok erdei virágokkal tisztelegni, téged jobb kéz felől tisztelettel körüljárni, utána mutatom be az áldozatot a hegy istenségének.

Az asszony egy szakadék szélére állította a Bódhiszattvát, erdei virágokkal tisztelgett előtte, majd mintha tisztelete jeléül jobb kéz felől készülne körüljárni, háta mögé került, hátulról meglökte, és letaszította a szakadékba.

- Ellenségem hátát láttam - kiáltott fel boldogan, lesétált a hegyről, és ment a nyomorékhoz.

A Bódhiszattva, miközben zuhant lefelé a hegyről a szakadékba, fennakadt egy vadfügefa tetején a sűrű lombban.

A meredek hegyoldalon azonban nem bírt lemászni, ezért ott maradt az ágak között, és a fügével táplálkozott. A hegy lábánál tanyázott egy nagy termetű óriásgyík (iguana), amely rendszeresen felmászott a hegyoldalon, és a fügefa gyümölcsét ette. Aznap megpillantotta a Bódhiszattvát, és elmenekült. Másnap újra jött, a fa túlsó oldalán evett a gyümölcsből, és távozott. Addig-addig járt oda, hogy végül megbátorodott, és megkérdezte a Bódhiszattvától, hogyan került oda. A Bódhiszattva elmondta, hogyan járt. A gyík biztatta:

- Ne félj!

Hátára vette, lemászott vele, kivitte az erdőből, letette az országútra, útba igazította, hogy merre menjen, s visszatért az erdőbe. A Bódhiszattva egy kis faluba ment, ott lakott, amíg hírét vette atyja halálának. Ekkor visszatért Benáreszbe, átvette családjuk örökletes királyságát, és Lótusz király néven igazságosan uralkodott, eleget téve a király tíz kötelességének. Hat alamizsnás hajlékot építtetett, négyet a város négy kapujában, egyet a város közepén, egyet palotája kapujában, és minden nap hatszázezer pénzt osztott szét adományként.

A gonosz feleség pedig vállára ültette a nyomorékot, távozott az erdőből, kéregetve járt helyről helyre, rizst és kölest koldult össze, azzal táplálta a férfit. Ha megkérdezték: "Kicsoda neked ez az ember?", ezt válaszolta; "Én az ő nagybátyjának a lánya vagyok, ő az én nagynénémnek a fia. Feleségül adtak hozzá. Még ha halálra ítélt bűnös is, ő a férjem, ezért hordozom a vállamon, s alamizsnát koldulok, hogy táplálhassam."

- Hűséges feleség - mondták az emberek, s még több rizst és kölest adtak. Végül néhányan ezt tanácsolták neki:

- Ne folytasd ezt az életmódot. Benáreszben Lótusz király uralkodik, aki annyi adományt osztogat, hogy egész Indiát ámulatba ejti. Ha meglát, meg lesz elégedve veled, elégedettsége jeléül sok pénzzel fog megajándékozni. Ültesd uradat ebbe a kosárba, menj vele őhozzá.

Adtak neki egy erős kosarat. A becstelen nőszemély beleültette a nyomorékot a kosárba, hátára vette, Benáreszbe ment, az alamizsnás hajlékban kapott élelemmel táplálkozott. A Bódhiszattva felékesített elefánt hátán ülve rendszeresen felkereste az alamizsnás hajlékot, nyolc vagy tíz személyt megajándékozott, azután hazatért. Az aljas nőszemély beültette a kosárba a szeretőjét, hátára vette a kosarat, s megállt azon az úton, amelyen a király elhaladt. A király megkérdezte:

- Ki ez?

- Felség, egy hűséges feleség.

A Bódhiszattva magához hívatta az asszonyt és ráismert. Kiemeltette a kosárból a nyomorékot, és megkérdezte:

- Kicsoda neked ez az ember?

- Felség, nagynéném fia, akit családom választott férjemül.

Az emberek nem ismerték a titkot, és magasztalták az aljas nőszemélyt:

- Óh, milyen önfeláldozó, hű feleség!

A király még egyszer rákérdezett:

- Tehát ez a nyomorék a férjed, akihez családod adott feleségül?

Ő nem ismerte fel a királyt, és merészen rámondta:

- Igen, felség.

Erre a király így szólt:

- Ezek szerint ő Benáresz uralkodójának a fia? Nem te vagy Lótusz herceg felesége, ennek és ennek a királynak a lánya, s ez és ez a neved? Az én véremet ittad a térdemből, azután szerelembe estél ezzel a nyomorékkal, engem letaszítottál a szakadékba! Engem halottnak hittél, ide merészeltél jönni, fejedre idézve halálodat. Lám, én élek!

Ezután tanácsosaihoz fordult:

- Tanácsosok, emlékeztek rá, hogy érdeklődésetekre elbeszéltem: hat öcsém a hat feleségét megölte, húsukat megették, én azonban megmentettem a feleségemet. A Gangesz partjáig hordoztam, ott remetekunyhóban laktam vele, majd egy halálra ítélt nyomorékot kihúztam a vízből, ápoltam, azután ez az asszony beleszeretett, engem letaszított a hegyoldalon, én azonban jámborságom következtében életben maradtam. Aki letaszított a hegyoldalon, az nem más, mint ez az erkölcstelen nőszemély, a halálra ítélt nyomorék pedig nem más, mint ez az ember.

Ekkor ezt a verset mondta:

Ez az a nő, én pedig én vagyok, nem más;
ez egy levágott kezű bűnös, nem más,
akiről azt hazudja, hogy a férje.
Az asszonyokban soha sincs igazság.

Buzogány verje agyon ezt a hitványt,
ki más nejét elszerette galádul.
A hűtlen, gonosz asszony is bűnhődjön:
Orrát veszítse, a fülét veszítse!

Bár a Bódhiszattva nem bírta fékezni indulatát, mégsem hajtotta végre a mondott büntetést. Mérsékelte haragját. Az asszony fejére erősítette a kosarat úgy, hogy ne bírja levenni, beleültette a nyomorékot, és kiűzte őket birodalmából.

[« tartalom ]


Ékszerlopás

- (194.) Manicora-játaka -

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva Benáresztől nem messze, egy kis faluban egy közember családjában öltött testet. Amikor felnőtt korba ért, Benáreszből hoztak neki egy tisztességes családból származó feleséget. Az asszony kedves volt, szép, szemet gyönyörködtető, mint egy istennő, mint egy virágzó folyondár, mint egy csábosan táncoló tündérlány. Férjéhez hű, erényes életű, kötelességtudó asszony volt Szudzsátá, azaz Örömre született. Férjével, anyósával, apósával kapcsolatos minden kötelességének eleget tett. A Bódhiszattva szerette és nagyra becsülte. Így mindketten boldogságban, egyetértésben, összhangban élték életüket.

Egy napon Szudzsátá szólt a Bódhiszattvának;

- Szeretném meglátogatni szüleimet.

- Jól van, kedvesem, készíts össze elegendő élelmet az útra.

A Bódhiszattva sokféle ételt főzetett, szekérre rakta az élelmiszert és minden egyebet. Ő hajtotta a szekeret; ő ült elől, felesége hátul. Amikor a város határába értek, kifogott a szekérből, megfürödtek és ettek. Ezután ismét befogott, felült előre; Szudzsátá ruhát váltott, felrakta ékszereit, és felült hátra.

Amikor a szekér a városba érkezett, a benáreszi király éppen körsétára indult a városban, díszelefántja hátán ülve, és arra haladt el. Közben Szudzsátá leszállt a szekérről és gyalogosan haladt a szekér után. A király megpillantotta, megakadt a szeme rendkívüli szépségén, és beleszeretett. Egyik tanácsosát utasította:

- Eredj, tudakold meg, hogy ennek a nőnek van-e férje, vagy nincs?

A tanácsos megérdeklődte, s megtudta, hogy férjezett.

- Igen, felség, férjnél van. A szekéren ülő férfi a férje.

A király nem bírt úrrá lenni szenvedélyén. Gyötörte a vágy.

- Valamilyen ürüggyel kivégeztetem a férfit, és megszerzem az asszonyt - határozott, és magához rendelt egy embert:

- Eredj, s miközben az úton sétálsz, ezt a drágaköves diadémot ejtsd annak az embernek a szekerébe, utána gyere vissza.

Átadta neki a diadémot, és útnak indította.

Az ember igent mondott, fogta az ékszert, a szekérbe dugta, s jelentette a királynak:

- Bedobtam, felség.

A király felkiáltott:

- Elveszett a diadémom!

Nagy zsivajgás tört ki a tömegben. A király rendelkezett:

- Minden kaput bezárni, az utakat elállni, megkeresni a tolvajt!

A király szolgái végrehajtották az utasítást. Az egész város felbolydult. Az illető ember néhányad magával a Bódhiszattvához lépett:

- Ember, állítsd meg a szekeret! A király diadémja elveszett, átvizsgáljuk a szekeredet.

Miközben a szekeret vizsgálta az ember, előkotorta a saját maga által belehelyezett diadémot, s "Megvan a tolvaj!" felkiáltással megragadta a Bódhiszattvát; ütlegelték, összerugdosták, kezét hátra kötötték, a király elé hurcolták:

- Ez lopta el az ékszert!

- Le kell fejezni - parancsolta a király.

A király szolgái a déli kapun át kivonszolták a városból, s közben minden útkereszteződésnél megkorbácsolták. Szudzsátá otthagyta a szekeret, mindenütt a nyomában ment, s karját ég felé tárva sikoltozott:

- Férjem, miattam kerültél ilyen bajba!

A király szolgái hanyatt lökték a Bódhiszatvát, hogy lefejezzék. Ennek láttán Szudzsátá jajszóban tört ki, felpanaszolva erényes élete hiábavalóságát:

- Azt hiszem, nincsenek istenek a világon, akik megakadályozzák, hogy hitvány, gonosz emberek az ártatlanokat gyötörjék!

És az első verset mondta:

Látom, nincs isten, a világnak őre,
vagy távozott, ha van, és nem ügyel ránk,
mert aljas önkény eluralkodott, és
a gazságot nincs, aki megtorolja.

Mikor a feddhetetlen erényű asszony így siránkozott, Indrának, az istenek királyának trónusa felizzott. Indra fürkészte:

- Ki lehet az, aki le akar taszítani indrai méltóságomról?

Felfedezte az okát:

- Benáresz királya iszonyú kegyetlenséget készül elkövetni.

A feddhetetlen erényű Szudzsátát kínnal sújtja. Oda kell mennem.

Leszállt az égi világból, s varázserejével letaszította az elefánton ülő gonosz királyt elefántja hátáról, a vesztőhelyen hanyatt lökte a földre, felemelte a Bódhiszattvát, minden ékszerrel felékesítette, királyi köntösbe öltöztette, és az elefánt hátára ültette. Közben a hóhér bárdja lesújtott, levágta a fejet, de miután levágta, akkor vették észre, hogy a király feje hever ott. Indra istenkirály látható alakban a Bódhiszattva elé lépett, a Bódhiszattvát királlyá kenette, és Szudzsátára az első királyné rangját ruházta. A tanácsosok, papok, házigazdák és az egész nép megörvendett, amikor felismerték Indrát, az istenek királyát:

- Elpusztították az igazságtalan királyt, most Indra adományaként igazságos uralkodót nyertünk.

Indra a levegőben állva oktatta őket:

- Mostantól kezdve ez a király, akit Indra kegyéből nyertetek, igazságosan fog uralkodni rajtatok. Mert ha a király igazságtalan, akkor az eső rosszkor esik, és kellő időben nem esik eső. Három csapás sújt ilyenkor: éhínség, járványok és fegyverek.

És elmondta a második verset:

Özönvíz vagy aszály pusztít, ha törvényt tipor a király.
Pokolra zuhan égből is; nyomorultul pusztult ez is.

Így oktatta Indra az egybegyűlt tömeget, majd visszatért égi lakába. A Bódhiszattva igazságosan uralkodott, s halála után a mennylakók sorát gyarapította.

[« tartalom ]


Csábító boszorkányok

- (196.) Valáhassa-játaka -

Egykor régen Ceylon szigetén létezett egy Sziríszavatthu nevű démonváros. Boszorkányok laktak benne. Ha egy kereskedő hajó hajótörést szenvedett, felékesítették magukat, ételt-italt készítettek, és szolgálóik kíséretében, kisgyermeküket ölükben hordozva, a kereskedők elé vonultak. Abból a célból, hogy az érkezők azt higgyék, emberlakta vidékre érkeztek, itt-ott szántóvető és jószágot őrző emberek, tehéncsordák, kutyák és hasonlók látványát varázsolták elő. Azután a kereskedők elé mentek, megszólították őket:

- Tessék rizslé, igyatok! Fogyasszatok ebből a rizsből, egyetek az ételből!

A kereskedők mit sem sejtve elfogyasztották a felkínált ételt. Miután ettek-ittak, s utána megpihentek, a boszorkányok szóba elegyedtek velük:

- Hová valók vagytok, honnan érkeztetek, merre tartotok, milyen céllal jöttetek ide?

- Hajótörést szenvedtünk, úgy kerültünk ide - válaszolták.

- Jól van, urak. A mi férjeink is harmadéve hajóra szálltak és távoztak, úgylehet meg is haltak azóta. Ti is kereskedők vagytok; mi feleségként állunk szolgálatotokra.

Így női ravaszsággal, hízelgéssel elcsábították a kereskedőket és a boszorkányvárosba csalták őket. Ha régebben érkezett férfiak is voltak náluk, azokat varázskötelékekkel megbilincselték és börtönbe zárták. Ha saját vidékükön nem akadtak hajótöröttekre, tovább kóboroltak a tengerparton egyik irányban a Kaljáni folyóig, másik irányban a Nága szigetig. Ez volt a szokásuk.

Egy napon ötszáz hajótörött kereskedő vetődött partra városuk közelében. Elébük mentek, elcsábították és városukba csalták őket. Az előzőleg érkezett férfiakat varázskötelékekkel megbilincselték és börtönbe zárták. A legidősebb boszorkány a legidősebb kereskedőt, utána ugyanúgy a többi a többit férjévé tette. Éjszaka, amikor a kereskedők elaludtak, a legidősebb boszorkány felkelt, a börtönben megölt néhány embert, felfalta őket, majd visszatért. Ugyanezt tette a többi. Ám amikor az emberhús elfogyasztása után a legidősebb boszorkány visszatért, a teste hideg volt. A legidősebb kereskedő észrevette öleléséről, hogy boszorkány.

- A többi ötszáz is bizonyosan boszorkány; menekülnünk kell! - gondolta, s másnap reggel, amikor az arcát megmosni ment, figyelmeztette a többi kereskedőt:

- Ezek nem emberek, hanem boszorkányok. Ha újabb hajótöröttek érkeznek, azokat fogják meg férjüknek, bennünket felfalnak. Meneküljünk!

A kereskedők közül harmadfélszázan így válaszoltak:

- Nem bírunk elválni tőlük. Ti menjetek, mi nem távozunk.

A legidősebb kereskedő a boszorkányoktól rettegve a szavára hallgató harmadfélszáz társával együtt elmenekült.

Ebben az időben a Bódhiszattva egy táltosló méhében öltött testet. Szőre fehér volt, sörénye mint a mundzsa-fű, feje varjúfej. Varázserővel bírt, tudott repülni a levegőben. A Himálajából felrepülve Ceylonba szokott szállni, ott a tó partján növő rizsből legelészett, majd visszatért. Visszatérése előtt jóindulatúlag háromszor elkiáltotta magát emberi szóval:

- Vannak-e itt, akik honukba akarnak hazatérni?

Amikor a kereskedők meghallották, odasiettek, homlokuk előtt összetett kézzel esedeztek:

- Uram, mi szeretnénk hazatérni honunkba!

- Akkor üljetek fel a hátamra!

Egyesek felfértek a hátára, mások a farkába kapaszkodtak, a többiek összetett kézzel álldogáltak. A Bódhiszattva varázserejével mind a harmadfélszáz kereskedőt hazaszállította hazájába, még azokat is, akik összetett kézzel álldogáltak. Mindegyiket saját otthonába vitte, majd szokásos tartózkodóhelyére távozott.

Az ottmaradt harmadfélszáz embert újabb emberek érkezésekor a boszorkányok megölték és megették.

[« tartalom ]


Buta papagáj, okos papagáj

- (198.) Rádha-játaka -

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva egy papagáj méhében öltött testet. Rádha névre hallgatott, öccsének neve Potthapáda volt. Még fiókák voltak, amikor egy madarász mindkettőjüket elfogta és Benáreszben egy papnak adta el. A pap úgy gondozta őket, mint édes gyermekeit. A pap felesége viszont szabados erkölcsű, feslett nőszemély volt.

Egyszer a pap ügyei intézésére távozott, és figyelmeztette a két papagájfiókát:

- Gyermekeim, ügyeim intézésére távozom. Éjjel-nappal kísérjétek figyelemmel anyátok viselkedését, és az idegen férfiak jövését-menését jól jegyezzétek meg.

Így a két papagájfióka gondjára bízta a feleségét és eltávozott. Ahogy kitette a lábát, az asszony ledér életet kezdett folytatni. Éjjel-nappal vége-hossza nem volt a jövésnek-menésnek. Ezt látva, Potthapáda megkérdezte Rádhától:

- Útrakelte előtt reánk bízta a pap a feleségét, de ő most rossz útra tért. Szólok neki.

- Ne szólj! - felelte Rádha.

Ő azonban nem hallgatott bátyjára, és szólt az asszonynak:

- Anyám, miért tértél rossz útra?

Az asszony elhatározta, hogy megöli. Kedveskedést színlelve, magához csalogatta:

- Kedvesem, csakugyan édes gyermekem vagy. Mától fogva nem fogok így viselkedni. Jöjj közelebb!

Mikor odarepült, megfogta:

- Még te parancsolgatsz nekem! Mit képzelsz magadról?

Kitekerte nyakát, és a tűzhelybe dobta.

Hazaérkezett a pap, s miután megpihent, megkérdezte a Bódhiszattvát:

- Rádha gyermekem, anyátok tisztességesen viselkedett-e, vagy sem?

És az első verset mondta:

Kedves fiam, úton voltam, nemrégen érkeztem haza.
Számolj be róla, hogy anyád nem állt-e le más férfival?

Rádha így adta tudtára a történteket:

- Atyám, ha valamiből semmi jó sem származik, okos ember nem beszél róla, hogy megtörtént-e, vagy sem.

És a második verset is elmondta:

Kimondta az igazságot, s az lett a veszte, hogy beszélt:
most Potthapáda ott fekszik a tűzhelyen, a hamuban.

Így okította a papot a Bódhiszattva, majd búcsút vett tőle, és az erdőbe távozott:

- Nekem nincs kedvem tovább maradni ezen a helyen.

[« tartalom ]


A teknősbéka és barátai

- (206.) Kurungamiga-játaka -

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva antilop volt, és az erdőben egy tóparti bozótban tanyázott. A tó közelében egy fa tetején egy harkály fészkelt. A tóban egy teknősbéka élt. Hárman összebarátkoztak, és egyetértésben éltek egymás társaságában.

Egyszer egy vadász az erdőben cserkészve észrevette a Bódhiszattva lábnyomát az itatóhoz vezető csapáson, és vadfogó hurkot vetett ki, bőrből, amely erős volt, mint a vaslánc, majd távozott. A Bódhiszattva az első éjszakai órákban jött vizet inni, és hurokra került. A csapdába esett állatok hangján felsikoltott. Hangjára a fa tetejéről a harkály, a vízből a teknősbéka odasietett, és töprengtek, hogy mitévők legyenek. A harkály ezt tanácsolta a teknősnek:

- Kedvesem, neked fogad van, rágd át ezt a hurkot. Én közben megyek, s úgy intézem, hogy a vadász ne érjen ide. Így kettőnk együttműködésével megmentjük barátunk életét.

Eljárásukat az első versben foglalta össze:

Jöjj, teknős, és a bőrhurkot fogad sietve rágja át,
s én gondoskodom arról, hogy közben ne jöjjön a vadász.

A teknősbéka nekilátott a szíj átrágásának, a harkály pedig a vadász falujába repült. A vadász hajnalban magához vette kését és indult. Mikor a harkály látta, hogy kilép a házból, rikoltott, meglengette szárnyát, és arcán legyintette a ház elülső ajtaján kilépő vadászt.

- Baljós előjel, hogy egy madár megcsapott - gondolta a vadász, visszatért a házba, kis időre visszafeküdt, majd újra felkelt és fogta a kését. A harkály átgondolta:

- Az imént az elülső ajtón lépett ki, most bizonyosan a hátulsó ajtón fog kilépni - és a ház mögött foglalt helyet.

A vadász valóban így gondolkozott:

- Amikor az elülső ajtón léptem ki, baljóslatot jelentő madárba ütköztem; most a hátulsó ajtón fogok kimenni - és a hátulsó ajtón lépett ki. A madár megint rikoltott, és arcon legyintette. A vadászt az újabb baljóslatú madárütés visszatérítette:

- Ez a madár nem hagyja, hogy kimenjek.

Napfelkeltéig visszafeküdt, napkelte után fogta a kését és indult. A madár sebesen repült jelenteni a Bódhiszattvának, hogy a vadász közeledik. Ekkora a teknősbéka egy kivételével az összes szíjat átrágta, de a fogai már szinte kihullottak, a száját vér borította. Mikor a Bódhiszattva látta, hogy a vadász villámsebesen közeledik, kezében késsel, elszakította az utolsó szíjat és elmenekült az erdőbe. A madár a fa tetejére telepedett. A teknős erőtlenül terült el a földön. A vadász zsákjába dugta a teknőst, és a zsákot felakasztotta egy faágra. A Bódhiszattva visszatért, körülnézett, és észrevette, hogy a teknőst elfogták.

- Meg kell mentenem a barátom életét - döntött. Kimerültnek tetette magát, úgy, hogy a vadász észrevegye. A vadász, kezében késsel, nyomába eredt:

- Kimerült ez az állat, elejtem.

A Bódhiszattva se túl közel, se túl messze nem kerülve tőle, becsalta az erdőbe. Mikor látta, hogy elég messzire kerültek, irányt változtatott, a másik úton nyílsebesen visszafutott, szarvával fellökte a zsákot, az leesett a földre. Felhasította, és kiszabadította a teknőst.

A harkály is leszállt a fáról. A Bódhiszattva oktató szavakkal fordult mindkettőjükhöz:

- A ti segítségeteknek köszönhetem, hogy életben maradtam. Baráti kötelességeteknek eleget tettetek velem szemben. De most a vadász valószínűleg vissza fog térni, és zsákmányul ejt benneteket. Ezért, harkály barátom, fiókáiddal együtt távozzál más helyre, te pedig, teknős barátom, merülj a víz alá!

Úgy is tettek.

Ezt a Megvilágosult Mester a második versben foglalta össze:

A teknős víz alá merült, sűrűbe bújt az antilop,
a harkály és fiókái más, messzibb fára szálltak át.

A vadász visszatért arra helyre, és rosszkedvűen hazatért.

A három barát pedig életük végéig zavartalan barátságban élt, utána érdemeiknek megfelelő helyre távoztak.

[« tartalom ]


A ganajtúró bogár

- (207.) Assaka-játaka -

Egykor régen Kászi ország Pótali nevű városában egy Asszaka nevű király uralkodott. Fő felsége, Ubbarí, kedves volt, nyájas, csinos, elragadó. Szépsége felülmúlta az emberekét, megközelítette az istenekét. Egyszer csak váratlanul meghalt. Halála keserűséggel töltötte el a királyt, bánatba merült, kétségbe esett. Koporsóba tétette a testet, olajjal és balzsammal töltette meg a koporsót, és ágya alatt helyezte el. Étlen, zokogva, jajveszékelve feküdt ágyán. Szülei, rokonai, barátai, tanácsosai, papok, polgárok vigasztalták:

- Ne bánkódjál, mahárádzsa; a világon minden mulandó - ám nem tudták megnyugtatni. Így telt el hét nap, szüntelen siránkozása közepette.

Ebben az időben a Bódhiszattva a Himálajában tartózkodott, mint az Öt Természetfeletti Tudás és Nyolc Tökéletesség birtokában lévő remete. Mindent látó, égi szemmel végignézett Indián, és megpillantotta a gyászoló királyt.

- Segítenem kell rajta - gondolta. Varázserejével a levegőbe emelkedett, a királyi palota kertjében leereszkedett az ünnepélyes alkalmakkor használt kőpadra; olyan volt, mint egy arany szobor.

Egy pótalibeli fiatal bráhman belépett a kertbe, megpillantotta a Bódhiszattvát, tisztelettudóan üdvözölte, és leült elébe. A Bódhiszattva beszédbe elegyedett vele, és megkérdezte:

- Mondd, ifjú, a király igazságosan uralkodik?

- Igen, szentség, a király igazságosan uralkodik, azonban hitvese elhunyt, ő koporsóba tétette a testet, és jajveszékelve fekszik mellette már hetednapja. Uram, meg kellene vigasztalnod a királyt nagy bánatában. Hozzád hasonló bölcs, erényes emberek feladata, hogy eloszlassák a király bánatát.

- Ifjú, én nem ismerem a királyt. Azonban ha felkeresne engem, érdeklődésére meg tudnám mondani, hol öltött ismét testet a neje, és azt is meg tudnám tenni, hogy szóra bírjam a király előtt.

- Szentség, akkor várj meg itt, amíg a királyt idehívom.

A Bódhiszattva megígérte, s az ifjú a királyhoz sietett, és közölte vele a hallottakat, buzdítva, hogy keresse fel az égi látású személyt.

- Óh, hát megláthatom Ubbarít - örvendett meg a király. Kocsijára szállt, odahajtatott, köszöntötte a Bódhiszattvát, tisztelettel leült oldalt előtte, s megkérdezte:

- Igaz-e, hogy tudod, hol öltött ismét testet a királyné?

- Igen, mahárádzsa.

- Nos, hol?

- Mahárádzsa, mivel el volt telve saját szépségével, semmi mással nem törődött, nem voltak jócselekedetei, ezért itt, ebben a kertben ganajtúró bogárként született újjá.

- Nem hiszem.

- Akkor megmutatom neked, és szóra bírom előtted.

- Igen, szólaltasd meg!

A Bódhiszattva varázshatalmával előparancsolta:

- Jelenjenek meg a király előtt mindketten, amint éppen egy ganajbogyót görgetnek!

Megjelent két bogár. A Bódhiszattva rájuk mutatott:

- Mahárádzsa, ez a te feleséged, Ubbarí királyné. Miután tőled megvált, egy hím ganajtúró bogár nyomába szegődött. Nézd meg!

- Szentség, nem vagyok hajlandó elhinni, hogy Ubbarí ganajtúró bogárként születhetett újjá!

- Akkor megszólaltatom, mahárádzsa.

- Szólaltasd meg, szentség!

A Bódhiszattva varázshatalmával szóra bírta, s megszólította:

- Ubbarí!

A bogár emberi hangon válaszolt:

- Mit parancsolsz, szentség?

- Előző életedben mi volt a neved?

- Szentség, Asszaka király fő felesége voltam, Ubbarí volt a nevem.

- Jelenleg kit szeretsz jobban? Asszaka királyt, vagy a hím ganajtúró bogarat?

- Szentség, az még előző születésemben volt. Akkor az ő társaságában élveztem ebben a parkban, ami gyönyört látvány, hang, illat, íz, érintés nyújthat. Most azonban, mióta emlékezetemből is törlődött előző életem, mit jelentene nekem a király? Most hajlandó volnék megölni Asszakát, és a torkából folyó vérrel páromnak, a ganajtúró bogárnak a lábát kenném meg - válaszolta, és a jelenlévők füle hallatára ezt a verset mondta:

Egykor ebben a szép parkban Asszaka volt a hitvesem,
ő szeretett, s szerettem én; boldogan éltem oldalán.
De az új öröm, új bánat a régit elfeledteti.
Kedvesebb ez a féreg most nekem, mint ezer Asszaka.

Ennek hallatára Asszaka király elszégyellte magát, s álltó helyében megparancsolta, hogy távolítsák el a hullát. Megmosta fejét, meghajolt a Bódhiszattva előtt, visszatért a városba, újabb fő feleséget választott, igazságosan uralkodott. A Bódhiszattva, miután észhez térítette a királyt és elűzte bánatát, visszatért a Himálajába.

[« tartalom ]


A majom és a krokodil

- (208.) Sumsumára-játaka -

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva a Himálaja vidékén egy majom méhében öltött testet. Erőtől duzzadt, hatalmas volt, mint egy elefánt, nagy testű, tetszetős külsejű. A Gangesz folyó kanyarulatában lakott erdei tanyáján.

Ez idő tájt egy krokodil élt a Gangeszben. Párja meglátta a nagy testű Bódhiszattvát, és megkívánta a szíve húsát. Szólt a hím krokodilnak:

- Férjem, szeretném ennek a majomkirálynak a szívét megenni.

- Kedvesem, mi víziállatok vagyunk, ez szárazföldi állat; hogyan tudnánk elfogni?

- Akárhogy is, fogd el! Ha nem kapom meg, meghalok.

- No jó, ne félj. Van egy ötletem, megszerzem neked a majom szívét - nyugtatta meg párját a hím krokodil. Amikor a Bódhiszattva a Gangeszből vizet ivott, és leült a folyó partján, odament hozzá, megszólította:

- Majmok királya, miért időzöl ezen az unalmas helyen, ahol állandóan savanyú gyümölcsöt eszel? A Gangesz túlsó partján vége-hossza nincs a legédesebb gyümölcsöknek, mangónak, majomkenyérfának és egyebeknek. Miért nem mégy inkább oda, hogy mindenféle gyümölcsben válogathass?

- Krokodilok királya, a Gangesz széles, a vize mély; hogyan mehetnék oda?

- Ha menni akarsz, a hátamra ültetlek, átviszlek.

A Bódhiszattva hitt neki, és igen mondott.

- Rendben van, gyere, ülj a hátamra - szólt. Ő a hátára ült. A krokodil rövid úszás után a víz alá merítette a majmot.

- Barátom, víz alá merítesz; mi ez?

- Ne hidd, hogy jó szándékkal jöttem érted, hogy átvigyelek. A párom megkívánta a szíved húsát, vele akarom megetetni a szívedet.

- Barátom, jó, hogy mondod. Mert ha mi, majmok, a testünkben tartanánk a szívünket, ágról-ágra ugrálás közben darabokra törne.

- Hát hol tartjátok?

A Bódhiszattva egy közelben álló vadfügefára mutatott, amely érett gyümölcsök fürjeitől roskadozott:

- Nézd, ott van a szívünk arra a vadfügefára akasztva.

- Ha nekem adod a szívedet, nem öllek meg.

- Akkor vigyél oda, leakasztom a fáról, neked adom.

Odaúszott vele. A Bódhiszattva felszökött a hátáról, a fügefára ugrott, onnan szólt le:

- Barátom, ostoba krokodil! Elhitted hogy vannak olyan állatok, amelyek fa tetején tartják a szívüket. Ostoba vagy, becsaptalak. Tartsd meg magadnak a sokféle gyümölcsödet. Tested nagy, de eszed nincs.

És az esetről ezt a verset mondta:

Énfelőlem a túlparton teremhet sok majomkenyér,
gránátalma, finom mangó - nekem elég a vadfüge.
A tested jókorára nőtt, de nem sok ész szorult belé.
Becsaptalak, te krokodil. Elmehetsz, ahová akarsz.

A krokodil visszatért tartózkodási helyére, olyan elkeseredetten, kedvetlenül, leverten, mint aki sokat veszített a játékban.

[« tartalom ]


Felül meleg, alul hideg

- (212.) Ucchiţţhabhatta-játaka -

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva egy nyomorúságos, kéregetésből élő mutatványos családjában öltött testet. Amikor felnőtt, ő is szegényen, szűkös körülmények között, kéregetésből tartotta fenn magát.

Ekkortájt Kászi ország egyik falujában élt egy bráhman, akinek a felesége rossz erkölcsű, feslett, kikapós nőszemély volt. Egy napon a bráhman valamilyen teendők végzésére eltávozott otthonról, és ezt a kedvező alkalmat kileste az asszony szeretője, és megjelent a házban. Szeretkezett a nővel, majd szólt:

- Szeretnék valamit enni, mielőtt távozom.

Az asszony rizst főzött, mártással, fűszerrel melegen elébe tálalta, mondván: "Egyél", ő maga pedig az ajtóba állt, hogy figyelje ha a férje érkezik. Miközben az asszony szeretője falatozott, a Bódhiszattva egy kis ételmaradékot koldulva várakozott.

Ebben a percben tűnt fel a ház felé közeledő bráhman. Felesége észrevette, hogy jön a férje, besietett a házba, és a kamrába tuszkolta a szeretőjét:

- Kelj fel, jön a bráhman!

A bráhman belépett, s mikor leülni készült, neje zsámolyt tolt elébe, és vizet hozott kézmosáshoz. A másik férfi után megmaradt, kihűlt ételre meleg ételt öntött, és a férje elé tette. Ő belenyúlt az ételbe, és érezte, hogy felül meleg, alul hideg a rizs. Gyanúja támadt, hogy valaki más hagyta meg az ételmaradékot. Kérdőre vonta a feleségét, és az első verset mondta:

Ennek a rizsnek nem meleg az alja, csak a teteje;
hallod-e, asszony, áruld el: az alja hogy került felül?

Az asszony rettegett, hogy kiderülnek viselt dolgai, s hiába faggatta a férje, hallgatott. A Bódhiszattva így töprengett:

- A kamrába rejtett férfi bizonyára a szeretője ennek az asszonynak, ez az ember pedig nyilván a ház ura. Az asszony azért hallgat, mert fél, hogy kiderül, miket művel. Én csak azért is leleplezem ezt a nőt, és közlöm a bráhmannal, hogy a szeretője a kamrában lapul.

Elbeszélte az egész történetet: hogy mihelyt a bráhman kitette a lábát a házból, megjelent a másik, illetlenül viselkedtek, a frissen főtt ételből az az ember evett, miközben az asszony az ajtóban állt és az utat figyelte, végül a másik férfi a kamrába rejtőzött. A második verset mondta:

Uram, én mint mutatványos, mint kéregető állok itt;
de a kamrában rejtőzik, akire te kíváncsi vagy.

Azzal üstökénél fogva kiráncigálta a férfit a kamrából, s a bráhmannak ezt tanácsolva: "Tanítsd meg rá, hogy többé ilyen gonoszságot ne műveljen", távozott. A bráhman szitokkal és veréssel megleckéztette mindkettőt, hogy elmenjen a kedvük hasonló gonoszságtól.

[« tartalom ]


A fecsegő teknősbéka

- (215.) Kacchapa-játaka -

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva egyik tanácsosának a házában öltött testet. Amikor elérte a férfikort, ő lett a király tanácsadója kormányzati és erkölcsi ügyekben. A király fecsegő természetű volt: ha beszélni kezdett, más nem jutott szóhoz. A Bódhiszattva szerette volna leszoktatni fecsegő természetéről, és törte a fejét, hogy mit találjon ki.

Ebben az időben élt a Himálajában egy tóban egy teknősbéka. Két hattyúfióka, amelyek oda jártak élelmet keresni, megbarátkozott vele. Szoros barátság alakult ki közöttük, s egy napon így szóltak a teknősbékához:

- Teknős barátunk, a mi lakhelyünk a Himálaja-hegység Csittakúta fennsíkján, az Arany Barlangban, gyönyörű szép táj. Gyere el velünk oda!

- De én hogyan juthatnék el oda?

- Majd mi magunkkal viszünk, azzal a feltétellel, hogy közben befogod a szádat, senkihez sem szólsz egy szót sem.

- Be fogom fogni, vigyetek magatokkal!

- Jól van - mondták, fogtak egy botot, hogy a teknősbéka keményen harapjon bele, ők a bot két végét a csőrükbe fogták, és felrepültek a levegőbe. Mikor a falusi gyerekek látták, hogy így szállítják a hattyúk a teknőst, kiabáltak:

- Ni, két hattyú egy bottal fogott egy teknősbékát!

- Mi közötök hozzá, pimasz kölykök, hogy a barátaim szállítanak? - akarta mondani a teknős, de ezzel kieresztette a harapásából a botot, s mivel a gyorsröptű hattyúk ezalatt már Benáreszben éppen a királyi palota fölé értek, lezuhant a palota kertjébe, és kettérepedt. Nagy riadalom tört ki:

- Egy teknősbéka pottyant le a kertbe, és kettérepedt!

A király a Bódhiszattva és tanácsosai kíséretében odasietett, meglátta a teknőst, és megkérdezte a Bódhiszattvát:

- Tudós, mondd, hogyan zuhanhatott ide ez a teknősbéka?

A Bódhiszattvának támadt egy ötlete:

- Már régóta töprengek, hogyan térítsem észre a királyt. Ez a teknősbéka minden bizonnyal megbarátkozott a hattyúkkal, és azok a Himálaja tájára szerették volna elszállítani. Mondták neki, hogy szorítsa a foga közé a botot, azután felrepültek vele a levegőbe. Ott valamiféle megjegyzést hallott, s mivel nem tudta befogni a száját, kiengedte a szájából a botot, ennek következtében lezuhant a levegőből, és elpusztult.

Ezzel a királyhoz fordult:

- Mahárádzsa, a mértéktelen fecsegők, akik képtelenek határt szabni szószaporításuknak, ugyanilyen balsorsra jutnak.

És ezt a verset mondta:

Saját maga idézte fel önmagára a pusztulást
a fecsegő teknősbéka, míg elengedte a botot.
Tanulj belőle, s ne fecsegj, ha nem kell, bölcs uralkodó.
Nézd, fölöslegesen szájalt a teknős, ezért vége lett.

A király felfogta, hogy reá céloz, és rákérdezett.

- Reám céloztál, mester?

A Bódhiszattva egyértelműen kimondta:

- Mahárádzsa, akár te, akár bárki más fölöslegesen sokat beszél, ugyanígy pórul jár.

A király ettől fogva fékezte magát, és röviden szólt.

[« tartalom ]


Az egerek megették az ekét

- (218.) Kútavánija-játaka -

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva a király egyik tanácsosának házában öltött testet. Felnőtt korában a törvényszéki tanácsos tisztjét nyerte el.

Ebben az időben jóbarátságban volt két kereskedő, egy falusi és egy városi. A falusi letétbe helyezett a városinál ötszáz ekét. A városi eladta az ekéket, az ekék árát megtartotta magának, és az ekék helyén egérpiszkot szórt szét. Idő múltával a falusi visszatért, és kérte az ekéket.

- Az egerek megették az ekéidet - mondta a csalfa kereskedő, és rámutatott az egérpiszokra.

- Ha megették, hát megették. Mit lehet tenni, ha megették az egerek?

Legközelebb, amikor fürödni ment a folyóra, magával hívta a városi kereskedő fiát, és elvitte egyik barátjához, ott bezáratta a ház egyik belső szobájába:

- Ne engedjétek, hogy innét kilépjen!

Maga megfürdött, és indult a csalfa kereskedő házába.

- Hol a fiam? - kérdezte az.

- Barátom, miközben fiadat a parton hagytam és bemerültem a vízbe, jött egy ölyv, karmaiba kapta a fiadat, és felrepült vele a levegőbe. Én vizet szórtam utána, kiabáltam, hadonásztam, de nem tudtam kiszabadítani.

- Hazudsz, egy ölyv nem tud egy gyermeket elragadni!

- Elhiszem, barátom, de bármennyire lehetetlen is, nem tehetek róla. Egy ölyv ragadta el a fiadat.

A másik szitkozódott:

- Megállj, te tolvaj, gazember, gyilkos! Megyek a törvényszékre, előállíttatlak! - és elrohant.

- Tégy, ahogy óhajtod - szólt a másik, és követte a törvényszékre.

A csaló kereskedő előadta a Bódhiszattvának:

- Uram, ez az ember magával vitte a fiamat fürödni a folyóra, s mikor kérdeztem, hová lett a fiam, azt válaszolta, hogy egy ölyv elragadta. Dönts az ügyemben!

- Mondd meg az igazat - szólította fel a másikat a Bódhiszattva.

- Igen, uram, magammal vittem, és egy ölyv elragadta. Ez így igaz, uram.

- Ki hallott már olyat, hogy egy ölyv el tud ragadni egy fiút?

- Uram, én is megkérdem tőled: ha az ölyv nem tud egy fiút a levegőbe emelni, az egerek meg tudják enni a vas ekét?

- Mit jelentsen ez?

- Uram, én ennek az embernek a házában letétbe helyeztem ötszáz ekét. Ő azt mondta, hogy az egerek megették az ekéimet, és rámutatott: "Itt van azoknak az egereknek a piszka, amelyek megették az ekéidet." Uram, ha az egerek meg tudják enni az ekét, akkor az ölyv is el tudja ragadni a fiút. Ha az egerek nem ették meg az ekéimet, akkor az ölyv sem ragadta el a fiát. Ő azt állítja, hogy az egerek megették az ekéket. Döntsd el, vajon megették-e, vagy sem. Ítélj az ügyemben!

- Ez az ember nyilván úgy okoskodott, hogy a hazugot másik hazugsággal lehet lefőzni - fogta fel a Bódhiszattva. - Jól gondoltad! - mondta neki, és ezt a két verset mondta:

Ügyes fogás volt a csalót becsapni,
álnok hazugnak ravaszul hazudni.
Ha ekevasat az egér megrágja,
Az ölyv a fiút levegőbe kapja.

Gazságra gazság a találó válasz,
a képtelenségre a képtelenség.
Add vissza ennek az ekét, te tolvaj,
s ő visszaadja fiadat cserébe.

Így a fiát-vesztett ember visszakapta a fiát, az ekét-vesztett az ekéit. Utána mindkettő ment, ahová akart.

[« tartalom ]


A részeg döglégy

- (227.) Gúthapána-játaka -

Egykor régen Anga és Magadha ország lakói, amikor egyik országból a másikba utaztak, a két ország határán egy fogadóban megpihentek, pálinkát ittak, halat és húst ettek, másnap reggel befogtak a szekérbe, és tovább hajtattak. Egy alkalommal távozásuk után az ürülék szaga odacsalt egy döglegyet, s meglátta a földre kiloccsant pálinkát. Szomjas volt, ivott a folyadékból, berúgott tőle. Felmászott a ürülék tetejére. A híg ürülék kissé besüppedt alatta.

- A föld nem bírja elviselni súlyomat! - ujjongott.

Ebben a pillanatban egy megvadult elefánt vágtatott arra, de megérezve az ürülékszagot, undorodva visszafordult. Látta ezt a döglégy, és beképzelte magának:

- Ez az állat megijedt tőlem, azért menekül. Megmérkőzöm vele!

Kihívta párbajra az első verssel:

Mérkőzzék hős a bajnokkal! Csapjon itt össze két vitéz!
Gyáván ne futamodjál meg, fordulj vissza, te elefánt!
Kettőnk tusáját lássa meg egész Anga és Magadha!

Az elefánt fülelt, meghallotta a döglégy zümmögését, visszafordult, és rendreutasította a második verssel:

Nem lábammal taposlak szét, agyar s ormány se kell terád:
elintézlek a trágyámmal. A mocsokhoz mocsok való.

Ezzel egy nagyot rottyantott a fejére, utána rá is vizelt, így vetett véget a légy életének. Utána trombitálva tovább vágtatott az erdőbe.

[« tartalom ]


Sakál a varázsige birtokában

- (241.) Sabbadátha-játaka -

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva volt a király házi papja. Tökéletesen tudta a három Védát, és járatos volt mind a tizennyolc mesterségben. A Világgyőző varázsigét is ismerte.

Egy napon a Bódhiszattva elhatározta, hogy elismétli a varázsigét. Elvonult a palota kertjébe, és egy kőre ülve elismételte az igét. Ezt az igét ugyanis a megfelelő szertatás nélkül nem lehet elsajátítani, ezért helyezkedett el az elismétléshez az említett módon. De miközben az igét mondta, egy sakál a közelben egy üregben rejtőzött, végighallgatta a szöveget, és megtanulta. Ez a sakál ugyanis előző életében bráhman volt, aki tudta a Világgyőző varázsigét.

A Bódhiszattva befejezte az ige felmondását, felállt, és így beszélt:

- Pontosan emlékszem a varázsigére.

A sakál előbújt az üregből, és megszólalt:

- Hallod-e, te pap, én még pontosabban emlékszem a varázsigére - mondta, s ezzel elfutott. A Bódhiszattva egy darabon utána futott:

- Ez a sakál nagy csapást fog ránk zúdítani, fogjátok meg, fogjátok meg!

A sakál azonban elszaladt és elrejtőzködött az erdőben. Jártában-keltében egy nősténysakálra bukkant, és gyöngén beléharapott.

- Mit akarsz, uram? - kérdezte a nőstény.

- Enyém leszel-e, vagy sem?

- Tiéd leszek - válaszolta engedelmesen.

A sakál elmondta a Világgyőző varázsigét, ezzel sok száz sakált odakényszerített, majd az összes elefántot, lovat, oroszlánt, tigrist, vadkant, gazellát, és a többi négylábút magához rendelte. Szabbadátha, azaz Csupafog néven királyuk lett, és egy nősténysakált megtett első királynénak. Két elefánt hátán egy oroszlán állt, az oroszlán hátán Csupafog sakálkirály és nősténye, mint első királyné ült. Nagy dicsőséget élvezett.

A nagy dicsőség a fejébe szállt. Elbizakodottságában elhatározta, hogy meghódítja Benáresz országát. Az összes négylábú állat élén Benáresz közelébe vonult. Kísérete tizenkét mérföldnyi földet lepett el. A sakál üzenetet küldött a királynak, hogy adja át királyságát, vagy küzdjön meg velük. Benáresz lakói rémült rettegésben eltorlaszolták a város kapuit, és várakoztak. A Bódhiszattva a király elé járult:

- Ne félj, mahárádzsa! Az én dolgom, hogy megküzdjek Csupafog sakállal. Rajtam kívül senki sincs, aki szembe tudna szállni vele.

Ezzel megnyugtatta királyt és a városlakókat, majd felment a városkapu tornyába, hogy megkérdezze a sakált:

- Csupafog, hogyan akarod meghódítani az országot?

- Oroszlánaimat bőgetni fogom, az egész nép meg fog rémülni a hangtól, így hódítom meg.

- Szóval így - gondolta a Bódhiszattva, leszállt a toronyból, és kidoboltatta:

- A tizenkét mérföld széles Benáresz városának minden lakója tömje be a fülét babliszt-péppel!

A dobszó hallatára az egész népség saját magának és minden négylábúnak, még a macskáknak is betömte a fülét babliszt-péppel, úgyhogy egymás hangját sem hallották. Ekkor a Bódhiszattva ismét felment a toronyba, és leszólt:

- Csupafog!

- Mit akarsz, bráhman?

- Mit is akarsz tenni, hogy meghódítsd az országot?

- Mondtam: oroszlánaimat bőgetni fogom, az emberek meg fognak rémülni, kioltom az életüket, így fogom meghódítani az országot.

- Oroszlánaidat nem fogod tudni rábírni a bőgésre, mert ezek az erős, sárga mancsú, dús sörényű oroszlánkirályok nem fognak engedelmeskedni holmi kivénhedt sakál parancsának.

A sakált elöntötte a büszkeség:

- Egyelőre hagyom a többi oroszlánt, s csak ezt az egyet fogom bőgetni, amelyiknek a hátán ülök.

- Ha tudod, hát bőgesd!

A sakál egy rúgással jelt adott annak az oroszlánnak, amelyiknek a hátán ült:

- Bőgj, oroszlán!

Az oroszlán az elefánt homlokára szorította a száját, és háromszor rémítő oroszlánordítást hallatott. Az elefántok megrémültek, a sakált ledobták, a lábuk elé esett, a fejére tapostak, ízzé-porrá tiporták. Csupafog sakál ott helyben kimúlt. Az oroszlánordítástól a többi elefántot is halálos félelem fogta el, egymásnak estek és elpusztították egymást. Az összes többi állat is ott pusztult, gazellák és vaddisznók, nyulak és macskák, az oroszlánok kivételével. Az oroszlánok elfutottak és az erdőbe rejtőztek. Tizenkét mérföldet borítottak az állatok tetemei.

A Bódhiszattva leszállt a toronyból, kinyittatta a városkapukat, és kidoboltatta a városban:

- Mindenki vegye ki a füléből a babpép-dugaszt, és akinek húsra van szüksége, vigyen magának!

Az emberek annyit ettek a húsból frissen, amennyi beléjük fért. A többit megszárították, szárítva tették el. Úgy mondják, ekkor jött szokásba a hús szárítása.

[« tartalom ]


A szerelmes szamárkanca

- (266.) Vátaggasindhava-játaka -

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva a nemes Szindhu-földi lovak nemzetségében öltött testet, és Szélsebes paripa néven a király ünnepi hátaslova lett. A lovászok a Gangesz folyóra jártak vele fürösztésre. Megpillantotta egy Kundálí nevű szamárkanca, és belészeretett. A szenvedély hevétől rázkódva, nem legelt füvet, nem ivott vizet, lesoványodott, csupa csont és bőr volt. Csikója, látva, mennyire lesoványodott, megkérdezte.

- Anyám, miért nem legelsz füvet, nem iszol vizet, lesoványodtál, egész testedben rázkódol. Mi bajod van?

Kundáli először nem válaszolt, de az ismételt faggatásra bevallotta, miért emészti magát. Csikója megvigasztalta:

- Anyám, ne búsulj, idehívom azt a lovat.

Amikor Szélsebes paripát füröszteni vitték, odament hozzá:

- Nemes uram, anyám beléd szeretett. Nem eszik, sorvad, meg fog halni. Add vissza életét!

- Jól van, kedvesem, megteszem. A lovászok fürösztés után kis időre szabadon engednek csatangolni a Gangesz partján. Te anyáddal együtt jöjj el arra a helyre.

A csikó távozott, maga mellé vette anyját, az említett helyen magára hagyta, ő félrevonult és elrejtőzött. A lovász ugyanott szabadon engedte Szélsebes paripát. A ló észrevette a szamárkancát, és közeledett felé. Amikor a ló odaért, és a szamár testét kezdte szaglászni, a szamárnak ez a gondolata támadt:

- Ha nem kéretem magamat, s minden további nélkül engedek, csorbát szenved büszkeségem és jó nevem. Úgy kell tennem, mintha nem volnék hajlandó.

Ezzel rúgást mért a ló alsó állkapcsára, és elfutott. A lónak kitört a foga, s azt hitte, belepusztul a fájdalomba.

- Dehogy kell nekem ez a szamár - gondolta a ló, és szégyenében ő is elfutott. A szamár megbánta tettét, visszatért, és bánatosan leroskadt. Csikója odament hozzá, és az első verssel érdeklődött:

Aki miatt lefogytál, és az étel sem ízlett neked,
az most eljött hozzád, anyám. Miért futottál tőle el?

Csikója szavára a kanca a második verssel válaszolt:

Ha rögtön az első szóra enged a nő a férfinak,
elveszíti a jó hírét - én csak ezért futottam el.

Így magyarázta meg fiának a női jellemet a szamárkanca.

[« tartalom ]


Bagoly nem való királynak

- (270.) Ulúka-játaka -

Egykor régen, az első világkorban élő emberek összegyűltek és kiválasztottak maguk közül egy daliás, bizalomgerjesztő, parancsolásra termett, minden jó tulajdonsággal ékes férfit, és kinevezték királyukká. A négylábúak is összegyűltek, és egy oroszlánt választottak királlyá. A tengerben a halak a bálnát emelték királyukká.

Ezután a madarak is összegyűltek a Himálaja egyik fennsíkján, és így beszéltek:

- Az embereknek van királyuk, a négylábúaknak is, a halaknak is, egyedül nekünk nincs. Nem jó vezető nélkül élni; nekünk is kell találnunk királyt. Ismertek-e olyat, aki alkalmas e tisztség betöltésére?

Keresni kezdtek egy megfelelő madarat, és a bagoly nyerte el a tetszésüket:

- Ő tetszik nekünk!

Ezt az egyik madár a közmegegyezés érdekében háromszor kikiáltotta.

Egy varjú kétszeri kikiáltást végighallgatott, a harmadik kikiáltásnál felemelkedett:

- Álljatok meg! Ni, milyen szemekkel mered ránk most, amikor királlyá kenni készüljük; hát még milyen lesz haragosan! Ha a bagoly haragosan ránk néz, úgy fogunk minden irányba szétrepülni, mint a forró serpenyőbe dobott szézámmagok. Nem helyeslem, hogy királlyá válasszuk.

Ezt a véleményt az első versben foglalta össze:

A madarak egész népe urává tenné a bagolyt;
nekem is lenne szóm hozzá, hogyha a nép megengedi.

A madarak a második verssel adtak engedélyt:

Mondd ki nyugodtan, kedvesem: szerinted mi a jó s helyes.
A fiatal madárnak is lehet esze, jó ötlete.

Az engedély elnyerése után elmondta a harmadik verset:

Bevallom, nekem nem tetszik, hogy a bagoly király legyen.
Milyen a szeme békésen! Hát még milyen lesz mérgesen!

- Nekem nem tetszik, nekem nem tetszik - károgta, és felrepült a levegőbe. A bagoly is felröppent, üldözőbe vette. Azóta haragban vannak egymással.

A madarak az aranyhattyút választották királlyá, és eloszoltak.

[« tartalom ]


A szemtelen majom

- (278.) Mahisa-játaka -

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva a Himálaja vidékén egy bivaly méhében öltött testet. Mikor felnőtt, erős, nagy testű lett, és járta a hegyeket, barlangokat, járhatatlan sűrűségeket.

Egyszer egy árnyas fa tövében legelészett, majd déltájban ott pihent le a fa alatt. Egy szemtelen majom lemászott a fáról, a bivaly hátára ugrott, levizelte és rápiszkolt, majd a szarvába kapaszkodott, lecsúszott róla, és a farkába akaszkodva himbálta magát. A Bódhiszattva, akit türelem, jóindulat, megbocsájtás töltött el, elnézte illetlen viselkedését. A majom rendszeresen megismételte ugyanezt.

Egy napon a fa védőszelleme leereszkedett a fa alsó ágára, és megkérdezte:

- Bivalykirály, miért tűröd el ennek a gonosz majomnak a szemtelenségét? Tanítsd rendre!

Ezt a tanácsát az első két versben foglalta össze:

Miért tűröd el szó nélkül, hogy ez a hitvány, szemtelen,
gaz majom kénye-kedvére kellemetlenkedjék neked?

Szúrd a pimaszt a szarvadra, és lábaddal tiporj reá!
Minden gyerek kigúnyol, ha látja, hogy mindent elviselsz.

- Fa védőszelleme, ha nem viselem el ennek a gonoszságát, elnézést tanúsítva nemzetségére, családjára, azok erejére való tekintettel, hogyan remélhetem vágyaim beteljesülését? A majom viszont majd azt fogja hinni, hogy mindenki olyan, mint én, és ugyanezt a szemtelenséget el fogja követni mással szemben is. Akkor a vad bivalyok, akikkel így fog viselkedni, megölik. Ha mások pusztítják el, én mentesülni fogok a bosszantástól is, az élet kioltásától is.

És elmondta a harmadik verset:

Mást is hozzám hasonlónak fog hinni, s így viselkedik.
Azok majd megölik, s akkor halála nem az én hibám.

Néhány nap múlva a Bódhiszattva máshová távozott, és egy másik, vad bivaly vetődött oda. A szemtelen majom azt hitte, hogy ugyanaz a bivaly, a hátára ugrott, és megismételte arcátlanságait. Az levetette magáról, a földre csapta, szarvával átdöfte a szívét, patájával ízekre tiporta.

[« tartalom ]


A Bódhiszattva mint rablóvezér

- (279.) Satapatta-játaka -

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva Kászi ország egyik falujában öltött testet egy tisztességes családban. Felnőtt korában ahelyett, hogy földműveléssel vagy kereskedéssel kereste volna kenyerét, maga köré gyűjtött ötszáz rablót, ő lett a vezérük, és útonállásból, betörésből és hasonlókból élt.

Ebben az időben egy benáreszi földbirtokos ezer pénzt adott kölcsön egy falusi embernek, de meghalt, mielőtt visszakapta volna a kölcsönt. Egy idő múltán özvegye is megbetegedett, és halálát közeledni érezve, fiát szólította:

- Fiam, apád egy embernek ezer pénzt adott kölcsön, de meghalt, mielőtt visszakapta volna. Ha én is meghalok, neked nem fogja megadni. Amíg életben vagyok, eredj, vedd vissza tőle, hozd el.

- Rendben van - felelte, felkereste az embert, és visszavette tőle a pénzt. Ezalatt azonban anyja távozott az élők sorából, s mivel nagyon szerette fiát, szeretete következtében sakállá változott, és visszatérő fiára várakozott az úton. Ugyanakkor az említett rablóvezér is ugyanezt az utat állta el csapatával, hogy kifossza az arra járókat. Amikor a fiú az erdő szélére ért, a sakál útjába állt, igyekezett visszatartani, újra meg újra figyelmeztette:

- Fiam, ne menj be az erdőbe, rablók rejtőznek benne, megölnek és elrabolják a pénzt.

A fiú azonban nem értette, hogy mit akar a sakál, bottal és göröngyökkel elkergette anyját:

- Ez a balszerencsét hozó sakál elállja az utamat - szólt, és belépett az erdőbe. Ugyanakkor egy daru repült el a feje fölött a rablók felé, és krúgatta:

- Ennek az embernek a kezében ezer pénz van. Öljétek meg, vegyétek el tőle a pénzt!

A fiatalember nem értette, hogy mit mond a madár.

- Ez a madár jót jelent, szerencsém lesz - gondolta, és összetett kézzel üdvözölte a madarat:

- Szólalj, uram, szólalj, uram!

A Bódhiszattva minden állat beszédét értette. A két különböző magatartás láttán elgondolkozott:

- Ez a sakál bizonyára ennek a férfinak az anyja volt, és figyelmeztetni akarta, attól tartva, hogy megölik és elveszik tőle a pénzt. Ez a daru viszont bizonyosan ellensége volt, azért tanácsolta, hogy öljük meg és vegyük el tőle a pénzt. Ám a férfi nem értette meg, és javát akaró anyját elkergette, a vesztét akaró daruról viszont azt hitte, hogy javát akarja, és összetett kézzel üdvölte. Ostoba ez az ember.

(Tudnivaló, hogy bár a Bódhiszattvák nemes lelkek, mégis olykor elveszik a másét, mert erre kényszeríti őket kedvezőtlen újjászületésük. Mint mondják, ez a kedvezőtlen csillagállás következménye.)

A fiatalember odaért, és a rablók kezébe került. A Bódhiszattva elfogatta, és vallatóra vonta:

- Hová való vagy?

- Benáreszben lakom.

- Honnét jössz?

- Egy faluban ezer pénzt kellett felvennem, onnét jövök.

- Felvetted?

- Igen, felvettem.

- Ki küldött oda?

- Uram, atyám meghalt, anyám megbetegedett, s arra gondolt, hogy halála esetén nem kapom meg, ezért ő küldött.

- Tudod-e, mi történt időközben anyáddal?

- Nem tudom, uram.

- Távozásod után anyád elhunyt. Fia iránti szeretete következtében sakállá változott, s attól félve, hogy téged halálos veszedelem fenyeget, utadba állt, és igyekezett visszatartani. Te azonban elkergetted. A daru viszont ellenséged volt, s arra biztatott bennünket, hogy öljünk meg, és vegyük el tőled a pénzt. Te ostobaságodban javadat akaró anyádat rosszakaródnak nézted, a vesztedet akaró darut viszont jóakaródnak. Ez utóbbi nem viselkedett veled szemben tisztességesen, anyád viszont igazi jótevőd. Tartsd meg a pénzedet, és menj utadra!

[« tartalom ]


Vaddisznók a tigris ellen

- (283.) Vaddhakisúkara-játaka -

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva egy erdőben mint az egyik fának a védőszelleme öltött testet. Ekkortájt Benáresz közelében egy faluban ácsmesterek laktak. Egyik ács az erdőbe ment fáért, és egy gödörbe esett vaddisznómalacot talált. Hazavitte, felnevelte. Mikor megnőtt, nagy testű, görbe agyarú, engedelmes jószág lett. Minthogy az ács nevelte fel, az Ács disznaja néven emlegették. Amikor az ács fát döntött ki, ormányával taszigálta a törzset, agyarával tépdeste a gyökereket.

Az ács azonban attól tartott, hogy valaki meg akarja enni a disznót, ezért szabadon engedte az erdőben. A vaddisznó tanyát keresve kószált a sűrűben, és egy hegyoldalban rábukkant egy tágas barlangra, amely kényelmes tartózkodó helynek bizonyult a környéken, bőséges gumóval, gyökérrel, gyümölccsel. Több száz vaddisznó meglátta, és köréje sereglettek. Megszólította őket:

- Titeket keresve vetődtem erre, most rátok találtam. Ez a hely kellemes, ezentúl itt fogok tanyázni.

- Az igaz, hogy ez a hely kellemes, de egyben veszélyes is.

- Ezt én is észrevettem, amikor elnéztelek benneteket. Ilyen dús táplálékot nyújtó helyen laktok, testeteken még sincs hús, nincs bennetek vér. Mitől vagytok megfélemedve?

- Reggelenként egy tigris jár erre, s amelyikőnket meglátja, azt elragadja.

- Rendszeresen jár zsákmányért, vagy alkalomszerűen?

- Rendszeresen jön.

- Hány tigris él itt?

- Csak ez az egy.

- Ennyien vagytok, és nem bírtok el egyetlen tigrissel?

- Nem bírunk vele.

- Én elfogom, ha utasításom szerint jártok el. Hol van ennek a tigrisnek a tanyája?

- Ezen a hegyen.

Éjszaka harcra készen hadrendbe állította a vaddisznókat.

- Háromféle alakban lehet megütközni: lótusz-hadállásban, kerék-hadállásban és szekér-hadállásban - mondta, és a lótusz-hadállást választotta. Ismerte a hegyvidéket, és kiválasztotta a megfelelő helyet, ahol az ütközetnek le kell zajlania. A szopós malacokat és az anyákat középen helyezte el, köréjük a többi kocát, azok köré a növendék állatokat, azok köré az agyaras kanokat, legkívülre a harcképes, erőteljes vadkanokat, tízesével és húszasával csoportosítva a hadat. Saját állása előtt egy kerek gödröt ásatott, maga mögött pedig egy lefelé szélesedő, kosár alakú, lejtős oldalú másikat. Maga mellé vett hatvan vagy hetven harcias vadkant, majd körbejárt, mindenkit bátorított: "Ne féljetek!"

Közben megvirradt. A tigris felébredt, látta, hogy itt az idő, elindult a hegy lejtőjén, a fennsíkon megállt a vaddisznókkal szemben, és ijesztő pillantással rájuk meredt. Az Ács disznaja jelt adott a vaddisznóknak:

- Nézzetek vissza rá!

Farkasszemet néztek. A tigris kitátotta a száját, rájuk vicsorított. A vaddisznók utánozták. A tigris vizelt, a vaddisznók is vizeltek. Így bármit tett a tigris, a vaddisznók mindent utána csináltak.

A tigris elcsodálkozott:

- Ezelőtt, ha csak rápillantottam a vaddisznókra, menekültek, de rémületükben még elfutni sem bírtak. Most nem futnak el, sőt szembeszállnak velem, s bármit teszek, mindent utánoznak. Valaki itt a hegytetőn megszervezte őket. Úgy látszik, ma aligha bírok velük.

Megfordult, visszatért a vackára.

Volt ott egy álszent remete, aki mindig fogyasztott a tigris zsákmányolta húsból. Látta, hogy a tigris üres kézzel tér vissza. Kérdőre vonta, és az első verset mondta:

Eddig minden nap sikerült elejtened
a legszebb példányt ama vaddisznók közül.
Most sündörögsz és a fejed lelógatod,
semmit se hoztál. Odalett talán erőd?

Erre a tigris a második verssel válaszolt:

Eddig futottak, menekülve száz felé,
Mind bújt előlem, amilyen gyorsan tudott.
Most összefogtak, hadirendbe állva fel,
S üvöltenek rám. Mitevő legyek velük?

Az ál-remete igyekezett lelket verni belé:

- Ne félj! Eredj, s ha bömbölve rájuk veted magadat, mind rémülten szanaszét fognak futni.

Biztatására a tigris felbátorodott, visszatért, s megállt a fennsík szélén. Az Ács disznaja a két gödör között állva várakozott. A vaddisznók szóltak:

- Urunk, a gonosz bestia visszatért.

- Ne féljetek, most végzünk vele.

A tigris bömbölve Ács disznajára vetette magát. Amikor ráugrott, a vadkan egy bukfenccel villámsebesen az előtte álló gödörbe vetette magát. A tigris nem tudta lefékezni lendületét, átrepült fölötte, és bezuhant a ferde falúra ásott, szűk nyílású gödörbe, ott feküdt összegörbedve. A vadkan kiszökött gödréből, villámsebesen rávetette magát a tigrisre, agyarát a tigris lágyékába vágta, veséjéig hatolva felhasította, ötszörösen édes húsát agyarával marcangolta, fejébe is belevágott, majd kilökte a gödörből:

- Tessék, fogjátok az ellenségeteket!

Az elsőnek érkezők tigrishúst falatoztak, az utánuk jövők csak az előzők száját szagolgatták, hogy milyen ízű lehet a tigrishús.

Ám a vaddisznók még mindig nyugtalanok voltak. Ács disznaja észrevette mozgolódásukat, és megkérdezte:

- Miért vagytok még mindig nyugtalanok?

- Urunk, ezt a tigrist elpusztítottuk ugyan, de él itt egy ál-remete, aki újabb tíz tigrist is ránk tud szabadítani.

- Ki az?

- Egy magát remetének álcázó, gonosz lelkű ember.

- Ha a tigrist el tudtam pusztítani, ez az ember sem árthat nekem. Gyertek, fogjuk el! - és elindult a vaddisznó-csapat élén.

Amikor a tigris sokáig nem jelent meg, az ál-remete elébe indult az útra:

- Csak nem fogták el a vaddisznók a tigrist?

Megpillantotta a közeledő disznókat. Felkapta a holmiját, és futásra vette a dolgot. A disznók a nyomában. Eldobta a holmiját, és sebesen felkapaszkodott egy vadfügefára.

- Urunk, veszítettünk - mondták a vaddisznók. - A remete megszökött előlünk, és felmászott egy fára.

- Milyen fára?

- Egy vadfügefára.

- A kocák hozzanak vizet, a malacok túrják a földet, az erős agyarú kanok tépjék a gyökereket, a többiek vegyék körül a fát és őrködjenek - rendelkezett.

Úgy tettek. Ekkor ő a fügefa vastag tartó gyökerére agyarával erős ütést mért, mintha fejszével vágott volna rá. Egyetlen csapással kidöntötte a fát. A körülálló vaddisznók földre tiporták a remetét, darabokra szaggatták, és csontig lerágták. Ács disznaját a fügefa tönkjére ültették, az ál-remete étkező szilkéjében vizet hoztak, és királyukká kenték. Egy fiatal kocát is felkentek első királynévá, és hozzá adták.

Úgy mondják, ez az eredete annak a máig élő szokásnak, hogy a királyt vadfügefa trónusra ültetve három kagyló vízzel kenik fel. Egy erdei istenség végignézte ezt a csodálatos eseményt. Egy fa odvában megjelent a vaddisznók előtt, és a harmadik verset mondta:

Dicséret illesse az egybegyűlteket!
Csodát láttam ma, amilyet még senki sem.
Tigrist tiport le agyaras vitéz sereg
köz-akarattal - ez adott erőt nekik.

[« tartalom ]


Az önfeláldozó varjú

- (292) Supatta-játaka -

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva egy varjú méhében öltött testet. Amikor felnövekedett, nyolcvanezer varjú élén Szupatta, azaz Szépszárny néven a varjak királya lett. Fő felesége egy Szuphasszá, azaz Puhatoll nevű nőstény varjú volt, fővezére Szumukha, azaz Erőscsőr. Nyolcvanezer varjúja társaságában Benáresz közelében tanyázott.

Egyszer Puhatollal együtt eleséget keresve a király konyhája fölött repült el. A szakács rizst főzött a királynak, vegyes hal- és hús-körítéssel, és kis időre levette a fedőt az edényekről, hogy hűljön az étel. Puhatoll megérezte a hal és hús illatát, és megkívánta a király ételét. Ezen a napon azonban nem szólt semmit. Másnap, amikor férje hívta: "Gyere, kedvesem, induljunk eleséget keresni", így szólt:

- Te eredj; én megkívántam valamit.

- Mit kívántál meg?

- Megkívántam a benáreszi király ételét, de mivel nem kaphatok belőle, megválok az életemtől, uram.

A Bódhiszattva töprenkedve leült. Jött Erőscsőr, megkérdezte:

- Mahárádzsa, miért vagy kedvetlen?

A király elmondta, mit történt. A fővezér megvigasztalta mindkettőjüket:

- Ne legyen gondod, mahárádzsa. Ma ti maradjatok itt, én majd hozok az ételből.

Ezzel távozott. Összehívta a varjakat, elmondta nekik a történteket, felszólította őket:

- Gyerünk, hozzunk az ételből!

A varjakkal együtt elrepült Benáreszbe, a konyha közelében csoportokra osztotta a varjakat, köröskörül őrségbe állította őket, ő maga nyolc varjú-vitézzel a konyha tetejére telepedett. Miközben várta, hogy a királynak vigyék az ételt, kiadta az utasítást a varjaknak:

- Amikor a királynak viszik az ételt, én úgy intézem, hogy a szakács leejtse az edényeket. Az edények leejtése után az én életemnek vége. Négyőtök szedje tele a csőrét rizzsel, négyőtök hallal és hússal, lakassátok jól vele a varjúkirályt és hitvesét, s ha megkérdezi, hogy hol a fővezér, mondjátok, hogy később jön utánatok.

A szakács elkészítette a különböző fogásokat, egy rúdra akasztotta az edényeket, és indult a palotába. Miközben a palota kertjén áthaladt, a varjúvezér jelt adott a varjaknak, felröppent, az ételt szállító ember mellére szállt, belevágta karmai rácsát, lándzsahegy-kemény csőrével lecsípte az orra hegyét, majd felrepült és két lábát az arcára szorította.

A király a palota termében sétálgatott, és az ablakon kitekintve meglátta, mit művel a varjú. Lekiáltott az ételt hozó embernek:

- Hej, ételhozó! Dobd el az edényeket, fogd meg a varjút!

Az ember eldobta az edényeket, és elkapta a varjút. A király magához hívta:

- Gyere ide!

Ebben a pillanatban a többi nyolc varjú odarepült, teleették magukat, a maradékot megállapodás szerint felszedték, és távoztak. Ezután jött a többi varjú, és mindent felfaltak, amit még találtak. A nyolc varjú megérkezett, királyukat és hitvesét jóllakatták, Puhatoll királyné kívánsága beteljesült.

A szakács odavitte a varjút a királyhoz. A király megkérdezte:

- Te varjú, te nem tartottál tőlem, az ételhozónak az orra hegyét lecsípted, az ételhordó edényeket összetöretted, saját életedet eljátszottad. Miért tetted mindezt?

- Mahárádzsa, a mi királyunk Benáresz közelében tanyázik, én a fővezére vagyok. Neje, Puhatoll, kívánós, és enni akart az ételedből. A király elárulta nekem hitvese kívánságát. Én életemet feláldozva ide jöttem, elküldtem a királynénak az ételt. Szándékomat végrehajtottam. Nos, ez a magyarázata annak, amit tettem.

És így foglalta össze:

Mahárádzsa, Benáreszben lakik Szépszárny varjúkirály;
népe, nyolcvanezer varjú, szolgálja őt hűségesen.
Kívánós állapotban van Puhatoll varjú, hitvese,
s megkívánta a konyhádban frissen készült hal-ételed.
Királyomnak s királynémnak ügyét szolgálva járok itt;
kedvükben kívántam járni, azért csíptem le orrhegyét.

E beszéd hallatára a király így szólt:

- Ha mi embereket nagy kitüntetésekben részesítünk, akkor sem tudjuk igazi barátságukat elnyerni. Ajándékozhatunk nekik falvakat vagy bármit, mégsem akad közöttük, aki életét adná értünk. Ez az egyszerű varjú királya kedvéért feláldozza életét. Csodálatosan nemes szívű, bölcs beszédű, igaz lelkű lény!

Érdemei jutalmául fehér napernyővel tüntette ki. Ő azonban a neki ajándékozott ernyőt királyára ruházta át, és Szépszárny erényeit hangoztatta. A király magához kérette Szépszárny varjúkirályt, meghallgatta igazságra oktató tanítását, s mindkettőjüknek saját ételéből rendelt eledelt. A többi varjúnak minden nap egy rakomány rizst főzetett. Megfogadta a Bódhiszattva tanítását, bántatlanságot biztosított minden élőlénynek, megtartotta az öt parancsolatot. Szépszárny varjú tanítása hétszáz esztendeig volt érvényben.

[« tartalom ]


A hízelgő sakál

- (294.) Jambukhádaka-játaka -

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva egy mangóligetben fa védőszellemeként öltött testet. Egy varjú a mangófa ágára telepedett, és ette a gyümölcsöt. Arra jött egy sakál, felnézett a fára, látta a varjút.

- Ha most ennek a varjúnak megdicsérném nem létező szépségét, talán én is hozzájutnék a mangóhoz - gondolta, és a varjú szépsége magasztalására az első verset mondta:

Milyen dalos madár ül az ágon méltóságteljesen?
ragyog a tolla, s zeng hangja, mint ifjú páva éneke.

A varjú a második verssel viszonozta a bókot:

Aki nemes család sarja, az méltányol másik nemest.
Te szépséges ifjú tigris, jöjj, gyümölcsöt adok neked.

Ezzel megrázta a mangófa ágát, és gyümölcsöt rázott le a földre. Mikor a mangófán lakozó védőszellem látta, hogy az egymásnak hazugul hízelgő két állat a mangóból falatozik, a harmadik verset mondta:

Hogy feldicséri itt egymást ez a két semmirevaló:
a hulladék-faló varjú, s a dögevő hazug sakál!

Megismételte előttük a verset, ijesztő alakot öltött, és elkergette őket.

[« tartalom ]


A harkály és az oroszlán

- (308.) Javasakuna-játaka -

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva harkályként öltött testet a Himálaja hegységben. Itt egy alkalommal a zsákmányt fogyasztó oroszlánnak a torkán akadt egy csont. A torka bedagadt, nem tudott enni, iszonyú fájdalom gyötörte. A harkály, miközben táplálékot kutatva egy fa ágán ült, meglátta az oroszlánt, és megkérdezte:

- Mi fáj, barátom?

Az oroszlán elmondta, mi történt.

- Barátom, én kivenném azt a csontot, de nem merek benyúlni a torkodba, mert félek, engem is felfalsz.

- Ne félj, barátom nem fallak fel, csak mentsd meg az életemet!

- Jól van - felelte, és felszólította az oroszlánt, hogy feküdjön az oldalára. Közben elgondolkozott:

- Ki tudja, mit fog csinálni? - és egy fadarabot illesztett az alsó és felső állkapcsa közé, hogy ne tudja összecsukni a száját. Ezután bebújt a szájába, és csőrével ráütött a csont végére. A csont kiesett. A csont eltávolítása után kibújt az oroszlán szájából, a fadarabot csőrével kiütötte, s mikor ezt is eltávolította, felrepült a fa tetejére.

A meggyógyított oroszlán egy napon leütött egy vadbivalyt, és lakomázott belőle.

- Próbára teszem - gondolta a madár. A feje fölött egy faágra szállt, és megszólította az oroszlánt. Ezt az első verset mondta:

Ami az én erőmtől telt, én megtettem a kedvedért.
Vadak királya, üdv néked! Most viszonozd a tettemet!

Az oroszlán a második verssel válaszolt:

Ha egy ragadozó vadnak a foga közt volt a fejed,
éppen elég jutalmad volt, hogy megmaradt az életed.

Erre a harkály a következő verset mondta:

Hálátlantól a jótettért köszönet sose várható.
Kár az olyannal jót tenni, aki viszonzást megtagad.

Így beszélt a harkály, és elrepült.

[« tartalom ]


Az önmagát megsütő nyúl

- (316.) Sasa-játaka -

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva egy nyúl méhében öltött testet, és az erdőben tanyázott. Az erdőt egyik oldalon egy hegy lába szegélyezte, másik oldalon egy folyó, a harmadik oldalon pedig egy erdőszéli faluval volt határos. A nyúlnak három barátja volt: egy majom, egy sakál és egy vízisikló. Ez a négy bölcs állat egymás közelében lakott, s amikor mindegyik megszerezte a napi táplálékát a maga vadászterületén, esténként találkoztak egymással. A bölcs nyúl a Törvényre oktatta a másik hármat: "Adakozni kell, az erkölcsi parancsokat követni kell, az áhítati napokat meg kell tartani". Ők megszívlelték tanítását, mindegyikük megtért a maga hajlékába, ott tanyázott.

Így telt az idő. Egy alakalommal a Bódhiszattva feltekintett az égre, szemügyre vette a hold állását, és megállapította, hogy másnap áhítati nap lesz. Figyelmeztette a három másikat:

- Holnap áhítati nap lesz. Mindhárman tartsátok észben az erkölcsi parancsokat, ahogyan az áhítati nap megköveteli. Erkölcsös életben az adakozás gazdag gyümölcsöt terem. Ezért ha alamizsnát kérve érkezik hozzátok valaki, a magatoknak szánt élelemből adjatok enni, s ti csak azután egyetek.

- Úgy teszünk - ígérték, és megtértek tanyájukra.

Másnap reggel a sikló elindult táplálékszerző útra a Gangesz partjára. Itt egy halász hét vörös halat fogott, zsinórra fűzte őket, és a Gangesz partján homokkal letakarta a halakat. Miközben tovább halászott, beleesett a Gangeszbe. A sikló megérezte a halszagot, feltúrta a homokot, megtalálta a halakat, előhúzta őket, majd háromszor elkiáltotta magát:

- Van-e gazdájuk ezeknek a halaknak?

Mikor nem jelentkezett a gazdájuk, foga közé szorította a zsinórt, és tanyájára húzta a halakat.

- Csak később fogyasztom el őket - határozta el, erkölcsös életének követelményére gondolva, és pihenőre tért.

A sakál is elindult táplálékszerző útra, és egy mezőcsősz kunyhójában két hússal megtűzdelt nyársat, egy gyíkot és egy fazék aludttejet talált. Háromszor elkiáltotta magát:

- Van-e gazdájuk ezeknek a dolgoknak?

Mikor nem jelentkezett a gazdájuk, az aludttejes fazék akasztójába dugta a nyakát, a hússütő nyársakat és a gyíkot a szájába fogta és a tanyájára szállította.

- Csak később fogyasztom el őket - határozta el, erkölcsös életének követelményeire gondolva, és pihenőre tért.

A majom is elindult az erdő belsejébe, egy fürt mangót szakított és tanyájára vitte.

- Csak később eszem meg - határozta el, erkölcsös életének követelményére gondolva, és pihenőre tért.

A Bódhiszattva is indult a megfelelő időben füvet és gyomokat keresni, majd vackán lepihenve, gondolkozóba esett:

- Ha alamizsnát kérni érkezik hozzám valaki, nem adhatok neki füvet, szézám, rizs vagy hasonló pedig nincs nálam. Ha alamizsnát kérő érkezik hozzám, saját húsommal fogom megvendégelni.

Erénye hevétől Indra fehér márvány trónusa izzásba jött. Kutatta, mi az oka, s mikor rájött, elhatározta, hogy próbára teszi őket, főleg a királyi nyulat. Először a sikló tanyáját kereste fel, és bráhman öltözetben megállt előtte.

- Miért állsz itt, bráhman? - kérdezte az.

- Bölcs mester, ha valami élelmet kapnék, az ünnepnapnak megfelelően elvégezném a papi teendőket.

- Jól van, adok élelmet - szólt a sikló, és beszélgetés közben elmondta az első verset:

Nézd, hét vörös halat húztam a folyóból a partra ki;
élelem ennyi van nálam; fogyaszd el, érezd jól magad.

- Tegyük el holnapra; később visszatérek rá - felelte a bráhman, és tovább ment a sakálhoz. Az is megkérdezte:

- Miért állsz itt?

Ugyanazt felelte. A sakál is így szólt:

- Jól van, adok, - és beszélgetés közben elmondta a második verset:

Elhoztam egy mezőcsősztől a nála talált vacsorát:
két húsos nyársat, egy gyíkot, és egy fazék aludttejet.
Élelem ennyi van nálam; fogyaszd el, érezd jól magad.

- Tegyük el holnapra; később visszatérek rá - felelte neki is a bráhman, és tovább ment a majomhoz. Az is megkérdezte:

- Miért állsz itt?

Ugyanazt felelte. A majom is így szólt:

- Jól van, adok - és beszélgetés közben elmondta a harmadik verset:

Érett mangó, hideg, friss víz, s itt ez az árnyas, hűs liget,
élelem ennyi van nálam; fogyaszd el, érezd jól magad.

- Tegyük el holnapra; később visszatérek rá - felelte neki is a bráhman, és tovább ment a bölcs nyúlhoz. Az is megkérdezte:

- Miért állsz itt?

Ugyanazt felelte. Ekkor a Bódhiszattva örömmel közölte:

- Bráhman, jól tetted, hogy hozzám fordultál élelemért. Olyan adományban foglak ma részeltetni, amilyet még senkinek sem adtam. Ám hogy neked ne kelljen törvénytisztelő létedre életet kioltanod: eredj, gyűjts tüzelőt, rakj tüzet, utána szólj nekem. Én feláldozom önmagamat, beugrom a tűzbe. Ha megsült a testem, fogyaszd el húsomat, így nem vétesz papi tiszted ellen.

Beszélgetés közben elmondta a negyedik verset:

Nem szolgálhat a nyúl rizzsel, nincs babja, nincs szézámja sem;
a tűzben megsült húsomat fogyaszd el, érezd jól magad.

Beszéde hallatára Indra varázshatalmával tűzrakást teremtett, és szólt a Bódhiszattvának. Ő felkelt lomb- és fű-ágyáról, odament, háromszor megrázta magát:

- Ha a bundámban rovarok lapulnak, ne pusztuljanak el!

Felszökött, s egész testét adományként feláldozva, boldogan a tűzrakásra vetette magát, mint egy lótuszlevélre leszálló királyhattyú. Azonban a tűz a Bódhiszattva testén egyetlen szőrszál hegyét sem perzselte meg. Úgy érezte, mintha hópelyhek hullanának rá. Ekkor Indrához fordult:

- Bráhman, ez a tűz, amelyet te raktál, a testemen egyetlen szőrszál hegyét sem perzseli meg; mi történt?

- Bölcs nyúl, én nem vagyok bráhman. Indra vagyok, s azért jöttem, hogy próbára tegyelek.

Ekkor a Bódhiszattva győzelmi oroszlánordítást hallatott:

- Hagyd el, Indra! Ha a világ összes élőlénye akarná próbára tenni adakozó kedvemet, nem tapasztalnák, hogy megtagadom az adakozást.

- Bölcs nyúl, ebben az egész világkorban maradjon elevenen nagylelkűséged emléke - szólt Indra, s egy hegyet a markába szorítva, az összemorzsolt hegy levével a nyúl képét festette a holdra. Ezután búcsút vett a Bódhiszattvától, s ugyanazon az erdőszélen, a bokrok alján, zsenge lombokból és fűből vetett fekhelyére fektette, majd visszatért égi hajlékába. A négy bölcs állat továbbra is együtt maradt, egyetértésben, az erkölcsi parancsokat követve, az áhítati napokat megtartva, s végül méltó sorsra távoztak.

[« tartalom ]


A rabló és a kurtizán

- (318.) Kanavera-játaka -

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva a rabló csillagjegyben született újjá Kászi ország egyik falujában, egy tisztességes házigazda családjában. Amikor felnőtt, rabló lett belőle, ebből élt, s híre messze elterjedt, mint vakmerő, elefánt erejű rablóé. Senki sem tudta elfogni.

Egy napon egy gazdag kereskedő házába tört be, és rengeteg kincset rabolt. A város népe a királyhoz fordult:

- Felség, egy veszedelmes betörő az egész várost kifosztja. Fogasd el!

A király utasította a város őrparancsnokát, hogy fogassa el. Az őrparancsnok éjszakára a város különböző pontjain csoportos őrséget helyezett el, s tetten érték a rablót a rablott holmival. Jelentették a királynak.

- Le kell fejezni - utasította a király az őrparancsnokot. Az őrparancsnok szorosan hátrakötette a rabló kezét, nyakába vörös oleander-koszorút akasztatott, fejére téglaport szóratott, majd a rablót minden útkereszteződésnél megkorbácsolták, és dobpergés mellett a vesztőhelyre hurcolták. Az egész város izgalomban volt:

- Végre elfogták a városunkat fosztogató rablót!

Ebben az időben élt Benáreszben egy Számá nevű kurtizán, aki ezer pénzért volt kapható, s a királynak is kedvese volt. Ötszáz örömleány állott rendelkezésére. Palotája felső emeletén a nyitott ablakban állt, s megpillantotta, amint a rablót az úton vezették. A rabló szép arcú, rokonszenves, rendkívül megnyerő, isteni külsejű férfi volt, mindenkin messze túltett. Amikor elhaladt előtte, megakadt rajta a nő szeme, és szerelemre lobbant a férfi iránt.

- Mi módon szerezhetném meg magamnak férjül ezt a férfit? - töprengett. - Megvan!

Egyik szolgálójával ezer pénzt küldetett az őrparancsnoknak:

- Mondd meg neki, hogy ez a rabló Számá testvére, és Számán kívül senkitől sem várhat segítséget. Fogadd el ezt az ezer pénzt, és bocsásd szabadon a foglyot!

A szolgáló az utasítás szerint járt el. Az őrparancsnok azonban ezt mondta:

- Ez az ember hírhedt rabló, nem bocsáthatom szabadon. De ha akadna helyette egy másik ember, ezt fedett kocsiban hozzád tudnám küldeni.

A szolgáló beszámolt úrnőjének. Ekkortájt egy fiatal kereskedő, aki szerelmes volt Számába, minden nap ezer pénzt adott neki. Ezen a napon is naplemente után magához vett ezer pénzt, és ment Számá házába. A nő átvette az erszényt az ezer pénzzel, ölébe ejtette, és magába roskadva zokogott. Mikor a férfi megkérdezte, mi történt, így válaszolt:

- Uram, ez a rabló a testvérem, de nem tartja velem a kapcsolatot, mivel tisztességtelen foglalkozást folytatok. Amikor az őrparancsnoknak üzentem, visszaüzent, hogy ezer pénzért szabadon bocsátja. De most nem találok senkit, aki ezt az ezer pénzt elvigye az őrparancsnoknak.

- Én elviszem - mondta a szerelmes fiatalember.

- Akkor vidd el azt a pénzt, amelyet most hoztál nekem.

A fiatal kereskedő fogta a pénzt, és elment vele az őrparancsnok házába. Az őrparancsnok rejtekhelyre zárta az ifjút, a rablót fedett kocsiba ültette és Számához küldte, majd így gondolkozott:

- Ezt a rablót az egész ország ismeri. Megvárom, amíg egészen besötétedik, s amikor minden ember nyugovóra tért, ezt a férfit akkor végeztetem ki.

Valami ürügyet talált a halasztásra, s amikor mindenki nyugovóra tért, erős őrizettel a vesztőhelyre kísértette a fiatal kereskedőt, akit ott lefejeztek, és a holttestét karóba húzták. Ezután az őrparancsnok visszatért a városba.

Ettől kezdve Számá senkitől sem fogadott el pénzt, minden idejét a rablóval töltötte gyönyörűségben. Az viszont magában ezt gondolta:

- Ha ez a nő valaki másba szeret bele, akkor engem is megölet, és azzal fog gyönyörben élni. Rendkívül hitszegő a barátaival szemben. Nem tanácsos tovább itt maradnom; mielőbb el kell menekülnöm. Ám nem szándékozom üres kézzel távozni; egy batyura való ékszerét is magammal viszem.

Egy napon így szólt a nőnek:

- Kedvesem, mi állandóan itt ülünk a házban, mint a kalitkába zárt kakas. Menjünk egyszer szórakozni a parkba!

- Helyes - egyezett bele Számá, bőségesen összekészített étel-italt, magára rakta minden ékszerét, és a rabló társaságában zárt kocsiban a parkba hajtatott. A férfi, miközben ott enyelgett vele, határozott:

- Itt az ideje a szökésnek! - s úgy téve, mintha szenvedélyesen kívánná a szeretkezést, egy sűrű oleander-lugasba vonszolta Számát, s ölelést színlelve, fojtogatni kezdte. Amikor a nő eszméletét veszítette, földre dobta, minden ékszerét leszedte, bekötötte a nő felső ruhájába, a bugyrot vállára vetette, átugrott a park kerítésén és elmenekült.

Amikor Számá visszanyerte eszméletét, feltápászkodott, megkereste szolgálóit, érdeklődött tőlük:

- Hol van nemes uram?

- Nem tudjuk, úrnőnk.

- Nyilván azt hiszi, hogy meghaltam, és ijedtében elmenekült - gondolta kétségbeesetten, bement a házba, ott leborult a földre:

- Amíg nem látom viszont drága uramat, addig nem fekszem nyoszolyára.

Ettől fogva nem öltött magára ékszert, napjában csak egyszer evett, illatszerekkel és koszorúkkal nem ékesítette magát.

- Valamilyen úton-módon megkerestetem nemes uramat, és visszahívom magamhoz - határozta el.

Színjátszókat hivatott, ezer pénzt fizetett nekik.

- Mit kell ezért tennünk, úrnőnk?

- Nincs olyan hely, ahová ti ne jutnátok el. Amikor egy-egy faluba, városba, királyi székhelyre kerültök és előadást tartotok, előzőleg énekeljétek el ezt a verset a közönségnek - mondta, és betanította a színjátékosnak az első verset. - Ha ezt a verset eléneklitek, akkor nemes uram, ha jelen van a hallgatóságban, szóba fog állni veletek. Adjátok tudtára, hogy ép és egészséges vagyok, és hozzátok ide magatokkal. Ha nem jön, hozzatok hírt róla.

Útiköltséget is adott a színjátszóknak, és útra bocsájtotta őket. Azok elhagyták Benáreszt, és itt is, ott is felléptek az előadással. Végül egy határmenti faluba jutottak. A rabló is ott lakott megfutamodása óta. A színjátszók előadták színjátékukat és előtte elénekelték az első verset:

Akit tavasszal két karod szorító ölelésbe zárt
rőt oleander-bokrok közt - Számá él, s téged üdvözöl.

Halotta ezt a rabló, odalépett a színészhez, megszólította:

- Azt mondod, Számá él, de én nem hiszem.

És elmondta a második verset:

Olyan csodát ki látott már, hogy a szél felkap egy hegyet,
s ha egy hegyet felkapott, az egész földet felemeli?
De még kevésbé hihető, hogy a holt Számá üdvözöl.

A színész erre a harmadik verssel válaszolt:

Tudd meg, hogy Számá nem halt meg, és más férfi nem kell neki,
Csak egyszer eszik napjában, mert reád vágyik szüntelen.

- Akár él, akár nem, nekem nem kell - szólt a rabló, és a negyedik verset mondta:

A régit újra kicserélte Számá,
az ismeretlenre az ismerőset.
Engem is később kicserélne másra.
Nem bízom benne, eltűnök előle.

A színjátszók visszatértek, és jelentették Számának, hogy mire mentek a rablóval. Számá megbánta, amit tett, és folytatta régi mesterségét.

[« tartalom ]


A buta szerzetes és a kos

- (324.) Cammasáţaka-játaka -

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva egy kereskedő családjában öltött testet, és kereskedéssel foglalkozott. Egyszer egy bőrköntöst viselő, vándor szerzetes Benáreszben járt alamizsnáért, és egy kosviadal színhelyére tévedt. Látta, hogy egy kos éppen hátrál. Bebeszélte magának:

- Tiszteletét fejezi ki előttem ez a kos. Ennyi sok ember között egyedül ő ismeri fel az értékemet!

Ahelyett, hogy félreállt volna, megállt a kos előtt, üdvözlésre tette össze a két tenyerét, és az első verset mondta:

Minő szelíd s bölcs ez a jámbor állat!
Minő alázat ül a kedves arcán!
Lám, tisztelettel lehajolt előttem,
ismerve hírem, s ragyogó tudásom.

Miközben ez történt, a bölcs kereskedő éppen a piacon ült, s hogy észhez térítse a vándor szerzetest, a második verset mondta:

Csalóka látszat ne vezessen félre!
Ne hidd, hogy tisztel ez az állat, óh pap!
Azért lép hátra, hogy az ökleléshez
erőt merítsen. Leterít a földre!

Még be sem fejezte szavait a bölcs kereskedő, amikor a kos teljes erővel nekirontott a szerzetesnek, fejével a combján találta, s fájdalmas ütéssel a földre döntötte. Jajgatva terült el a földön.

[« tartalom ]


Varjú Babilonban

- (339.) Báveru-játaka -

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva páva alakjában öltött testet. Amikor felnőtt, gyönyörű madár lett belőle. Az erdőben tanyázott. Ekkortájt történt, hogy kereskedők fogtak egy varjút, és irányjelzőnek magukkal vitték hajón Bávéru [Babilon] országába. Ebben az időben Bávéruban még nem voltak madarak. A jövő-menő lakosok meglátták az árboc tetején ülő varjút.

- Nézzétek, milyen szép a színe, milyen formás a nyaka, milyen csőr ékesíti a száját, a szeme gömbölyű drágakő! - csodálták a varjút, és megkérték a kereskedőket: - Urak, adjátok nekünk ezt a madarat. Nekünk szükségünk van rá, ti pedig a saját országotokban tudtok másikat szerezni.

- Vásároljátok meg illő áron.

- Adjátok egy pénzért.

- Annyiért nem adjuk.

Addig-addig alkudoztak, hogy végül a lakosok engedtek:

- Adjátok száz pénzért.

- Bár nekünk is nagy segítségünkre van ez a madár, de barátságban akarunk maradni veletek - mondták, és száz pénzért eladták. A lakosok arany kalitkába zárták, s mindenféle hallal, hússal, gyümölccsel etették. Minthogy arrafelé más madarat nem ismertek, a tíz rossz tulajdonsággal rendelkező varjú minden jóban és megtiszteltetésben részesült.

A legközelebbi alkalommal ugyanazok a kereskedők egy királyi szépségű pávát fogtak, s megtanították rá, hogy ujjpattintásra rikoltson, tapsra táncoljon, és elvitték Bávéruba. Mikor nagy sokaság sereglett össze, a páva a hajó orrában kiterjesztette a szárnyát, és dallamos rikoltások kíséretében táncra kezdett.

Az emberek el voltak ragadtatva látványától.

- Urak, adjátok el nekünk ezt a szépséges, betanított madárkirályt!

- A múltkor egy varjút hoztunk magunkkal, azt megkaptátok tőlünk. Most ezt a pávakirályt hoztuk, őt is el akarjátok kérni. Úgy látszik, a ti országotokba nem tanácsos madárral érkezni.

- Ugyan urak! A saját országotokban tudtok másikat szerezni, ezt adjátok nekünk!

A kereskedők felverték az árát. Végül ezer pénzt kaptak érte. Hétféle drágakővel díszített kalitkába zárták, hallal, hússal, mézzel, gyümölccsel, pörkölt rizzsel, cukros vízzel etették.

A pávakirály minden jóban és megtiszteltetésben részesült.

A páva érkezése után a varjú becsülete alább szállt; senki sem volt kíváncsi rá. A hoppon maradt varjú sem enni, sem inni nem kapott, erre "Ká, ká" károgással elrepült, és egy szemétdombon ütött tanyát.

[« tartalom ]


Az oroszlán és a bika meghasonlása

- (349.) Sandhibheda-játaka -

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva az ő fia volt. Takkaszilában elvégezte tanulmányait, és atyja elhunyta után igazságosan uralkodott az országban.

Ekkortájt egy csordapásztor visszaterelte az erdőből az ott legeltetett teheneket, de nem vette észre, hogy egy vemhes tehén visszamaradt. A tehén megbarátkozott egy nőstény oroszlánnal. Egyetértésben együtt járták az erdőt. Az idő eljöttével a tehén borjat, az oroszlán oroszlánkölyköt ellett. A két jószág családjuk hagyományos barátságát örökölte, és ők is összetartottak. Egy erdőkerülő felfigyelt barátságukra. Mikor Benáreszbe ment jelentést tenni az erdőről a királynak, a király megkérdezte:

- Barátom, találkoztál-e az erdőben valami különlegességgel?

- Felség, semmi különöset nem láttam, csak azt, hogy egy bika meg egy oroszlán nagy barátságban jár együtt.

- Ha egy harmadik közéjük kerül, bajba fognak kerülni. Ha látod, hogy egy harmadik szegődött melléjük, jelentsd nekem.

- Igenis, felség.

Mialatt az erdőkerülő Benáreszben járt, egy sakál szegődött az oroszlán meg a bika szolgálatába. Az erdőkerülő az erdőbe visszatérve ezt észrevette, és visszasietett a városba:

- Jelentenem kell a királynak, hogy egy harmadik bukkant fel.

A sakál ezt forgatta a fejében:

- Mindenféle húst ettem már eddig, oroszlánhús és bikahús kivételével. Összeveszítem őket, és eszem a húsukból.

Egymás ellen ingerelte őket, mindkettőnek külön-külön azt mondva:

- Ez így meg így beszél rólad!

Rövid idő alatt viszályt szított közöttük, és ettől fogva a bika és az oroszlán egymás vesztére törtek.

Az erdőkerülő jelentette a királynak:

- Felség, egy harmadik bukkant fel.

- Ki az?

- Egy sakál, felség.

- Bizonyosan összeveszíti a kettőt, és pusztulásba kergeti őket. Azt hiszem, halva találom őket.

Kocsira szállt, és az erdőkerülő útbaigazítása alapján éppen akkor érkezett oda, amikor a két állat egymásra támadt és mindkettő elpusztult. A sakál hol az oroszlán húsából, hol a bikáéból falatozott elégedetten. Mikor a király látta, hogy a két állat kimúlt, kocsiján állva ezt a verset intézte kocsihajtójához:

Nem volt vitájuk ételről, nőstényért sem tusáztak ők,
és mégis meghasonlottak egy álnok fondorlat nyomán.
Mint éles kard a húst szabja, a cselvetés is úgy hasít;
oroszlán s bika húsából hitvány sakál lakmározik.
Aki irigy viszályt szító gazok rágalmát elhiszi,
az végül ilyen fekhelyen fejezi be az életét.
Az él nyugodtan, békében, mint boldogságos mennylakók,
aki bezárja a fülét az uszító beszél elől.

Ezt a verset mondta a király, majd összeszedette az oroszlán megmaradt bőrét, sörényét, karmait, fogait, és visszatért városába.

[« tartalom ]


Az okos fiú

- (352.) Sujáta-játaka -

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva egy földbirtokos házában öltött testet. A Szudzsáta, azaz Okos fiú nevet nyerte. Amikor felserdült, meghalt a nagyapja. Atyja a nagyapa halála miatt mély gyászba borult, a halotthamvasztó helyről hazavitte a csontokat, kertjében földhalmot emelt, abba temette a csontokat, s a halmot egyre-másra virágokkal díszítette, vigasztalhatatlanul siránkozott, nem tisztálkodott, nem kenekedett, nem evett, nem törődött teendőivel. A Bódhiszattva ennek láttán így gondolkozott:

- Nagyapám halála óta erőt vett atyámon a bú. Rajtam kívül senki sem tudja észhez téríteni. Kigondolok valamit, hogy megvigasztaljam.

A városon kívül meglátott egy döglött tehenet. Füvet és vizet hozott, elébe rakta, és biztatta:

- Egyél, egyél! Igyál, igyál!

Az arra járó emberek rákérdeztek?

- Kedves Szudzsáta, elment az eszed? Döglött tehenet kínálsz fűvel és vízzel?

Ő egy szóval sem válaszolt. Ekkor felkeresték atyját, és elmondták neki:

- Fiadnak elment az esze. Döglött tehenet kínál fűvel és vízzel.

Ennek hallatára a családapa elfelejtkezett atyja miatti bánatáról, szívét a fia miatti bánat töltötte el. Odasietett:

- Drága Szudzsátám, okos fiú vagy, miért kínálod a döglött tehenet fűvel és vízzel?

És ezt a két verset mondta:

Eszelősen mért buzgólkodsz itt e döglött tehén körül?
Miért kínálod friss fűvel a tetemet: "Egyél, egyél!"?

Aki egyszer az életből távozott, mint ez a tehén,
azt nem támasztja fel többé étel, ital, siránkozás.

A Bódhiszattva is két verssel válaszolt:

Megvan a feje, négy lába, megvan a farka, két füle;
hogyha mindene megvan még, gondolom, feltámasztható.

Ám nagyapámnak elhamvadt a keze, lába és feje;
a sírhalmon siránkozva inkább te vagy az eszelős.

- Okos fiam van, tisztában van az evilági és túlvilági kötelességekkel. Azért rendezte ezt a dolgot, hogy engem észhez térítsen - gondolta az apa, és megdicsérte fiát:

- Kedves, okos Szudzsátám, megértettem, hogy minden létező dolog mulandó. Mostantól kezdve nem bánkódom tovább. Így kell viselkednie annak a fiúnak, aki el akarja oszlatni atyja bánatát.

[« tartalom ]


A kakas és a macska

- (383.) Kukkuta-játaka -

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva egy erdőségben kakasként öltött testet, és sokszáz kakas társaságában az erdőben tanyázott. Nem messzire tőlük élt egy macska, amelyik ravaszul tőrbe csalta és felfalta az összes kakast, a Bódhiszattva kivételével. A Bódhiszattvát nem tudta a karma közé keríteni. A macska így gondolkozott:

- Ez a kakas nagyon ravasz, de nem számol azzal, hogy én még ravaszabb vagyok, és tőrbe tudom csalni valamennyiőjüket. Elcsábítom azzal, hogy a felesége akarok lenni, s ha a hatalmamba kerül, felfalom.

Odaállt a fa tövébe, amelyiken a kakas ült, és hízelgő hangon dicsérve szépségét, kérlelni kezdte. Először ezt a verset mondta:

Te fényes, tarka tollazatú, pompás tarajú, szép madár,
szívesen a nejed lennék. Szállj le a fáról, jöjj ide!

Hallotta ezt a Bódhiszattva, és így gondolkozott:

- Ez a macska egész nemzetségemet felfalta; most engem akar megenni, azért csalogat. Kiadom az útját.

És ezt a verset mondta:

Négylábú vagy te, szépségem; nekem két lábam van, szívem.
Keress magadnak más férjet; nem illik össze vad s madár.
Te vérszomjas kakas-gyilkos, te kétszínű madár-faló,
jól tudom, hogy nem őszintén akarsz férjül választani [...]

A macska elfutott, hátratekinteni is szégyellt.

[« tartalom ]


A borotvakerék

- (439.) Catudvára-játaka -

Egykor, a Tízerejű Kasszapa Buddha idejében élt Benáreszben egy nyolcszáz milliónyi vagyonnal rendelkező kereskedő. Fia Mittavindaka névre hallgatott. Szülei beléptek a sodorba, ő azonban rossz erkölcsű volt, nem volt hívő. Idő múltán atyja elhunyt. A vagyont anyja kezelte. Így beszélt fiához:

- Fiam, te elérted azt, hogy emberként születhettél újjá, amit nem könnyű elérni. Adj alamizsnát, kövesd a parancsolatokat, tartsd meg az áhítati napokat, hallgasd a szerzetesek tanításait.

- Anyám, engem nem érdekel az alamizsnálkodás és a többi. Ne is említsd előttem. Holtom után viselt dolgaimnak megfelelő sorsra fogok jutni.

Bár a fiú így beszélt, anyja egy holdtölte-ünnep alkalmával szólt neki:

- Fiam, ma különösen nagy ünnepnap van. Tégy eleget az áhítati nap szabályainak, menj el a kolostorba, hallgasd egész éjszaka a szerzetesek tanítását, utána gyere hozzám, ezer pénzt kapsz tőlem.

- Rendben van - válaszolta a fiú, és kapzsiságból eleget tett az áhítati szabályoknak. Reggeli után elment a kolostorba, ott töltötte a napot, ám éjszakára olyan helyen feküdt le, ahol egyetlen szót sem hallott a prédikációból, és elaludt. Reggel megmosta arcát, hazament és leült.

- Fiam éjszaka meghallgatja a prédikációt, és reggel a Tant hirdető szerzetes társaságában fog hazatérni - gondolta anyja, és rizslét, enni-innivalót készített, ülőhellyel várta őket. Mikor látta, hogy egyedül tért haza, megkérdezte:

- Fiam, miért nem hoztad magaddal az oktató szerzetest?

- Nincs szükségem oktató szerzetesre.

- Akkor idd meg ezt a rizslét.

- Te ezer pénzt ígértél nekem, először azt add meg, utána iszom.

- Igyál, fiam, utána megkapod.

- Csak akkor iszom, ha már megkaptam.

Ekkor anyja elébe helyezett egy erszényt ezer pénzzel. A fiú megitta a rizslét, magához vette az erszényt az ezer pénzzel, és kereskedésbe fogott. Rövid idő alatt két milliónyi nyereségre tett szert. Ekkor így határozott:

- Hajót vásárolok, azzal fogok tovább kereskedni.

Vásárolt egy hajót, és közölte anyjával:

- Anyám, hajóval fogok tovább kereskedni.

Anyja megpróbálta visszatartani:

- Kedves fiam, egyetlen gyermekem vagy. Házunkban van pénz bőven, a tenger számtalan veszedelmet rejt, ne menj!

- De igenis megyek, nem tudsz visszatartani.

- De visszatartalak, fiam - mondta anyja, és megragadta a kezét. Ő azonban kirántotta a kezét, megütötte anyját, a földre lökte, késedelem nélkül távozott, és hajójával tengerre szállt. A hajó a hetedik napon Mittavindaka miatt mozdulatlanul megállt a vízen. Baljóslati sorsot húztak, és a sors háromszor Mittavindaka kezébe került. Egy tutajra ültették, és a tengerbe taszították:

- Emiatt az egy ember miatt ne pusztuljunk el mindannyian!

A hajó azonnal sebesen elindult a vízen.

Ő a tutajon egy szigetre érkezett. Ott egy kristálypalotában négy kísértet-asszonyt talált. Azok hét napig szenvedtek, hét napig örömben éltek. Társaságukban égi gyönyöröket élvezett. Amikor elkövetkezett az idő, hogy gyötrelemre távozzanak, megkérték:

- Urunk, hetednapon vissza fogunk térni. Addig várj itt ránk türelemmel.

Őt azonban a telhetetlen vágy hajtotta. Visszaült a tutajára, újra tengerre szállt. Másik szigetre érkezett, ott ezüst palotában nyolc kísértet-asszonyt talált. Majd ugyanígy egy következő szigeten drágakő palotában tizenhat, az utána következőn arany palotában harminckét kísértet-asszonyt talált, ezekkel is égi gyönyöröket élvezett, és gyötrelmük elkövetkeztekor megannyiszor tengerre szállt.

Utoljára megpillantott egy fallal övezett, négy kapujú várost. Ez volt az Usszada, azaz Népes pokol. Sok pokollakó szenvedte itt tettei büntetését. Mittavindaka azonban dúsan felékesített városnak látta az Usszada poklot.

- Bemegyek ebbe a városba, és királyává leszek - gondolta. Belépett, és megpillantott egy pokollakót, akinek fején egy borotvaélű kerék forgott, az kínozta. Ő azonban lótuszvirágnak látta azt a kereket. Mellén az ötszörös köteléket mellére boruló díszruhának látta. A testén végigcsorgó vért vörös szantálkenőcsnek látta. Jajgatását édes énekszónak hallotta. Odalépett hozzá, megszólította:

- Ember, régóta viseled azt a lótuszt, add nekem!

- Barátom, ez nem lótusz, hanem borotvaéles kerék.

- Nem akarod nekem adni, azért állítod ezt.

A pokollakó ezt gondolta:

- Úgy látszik, lejárt tetteim büntetésének ideje. Ez az ember bizonyára anyját ütötte meg, úgy, mint én. Átadom neki a borotvakereket.

- Nos, gyere, vedd át ezt a lótuszt - szólt neki, és átdobta a kereket az ő fejére. Az a fejére zuhant, és beszakította a koponyáját. Abban a pillanatban felismerte a kereket Mittavindaka, és kínjában üvöltött:

- Vedd vissza a kerekedet, vedd vissza a kerekedet!

Az azonban eltűnt.

Ezidőtájt a Bódhiszattva népes kíséret élén az Usszada poklot járta ellenőrző úton, és erre a helyre érkezett. Mittavindaka megpillantotta, és megkérdezte:

- Uram, istenek királya, ez a kerék rám zuhant, és úgy morzsolja a fejemet, mint mozsárütő a szézámmagvakat. Milyen bűnt követtem el?

Az istenkirály megmondta az okát:

Volt pénzed, hússzor százezer, de az sem volt elég neked.
Anyád javadat akarta, de te nem hallgattál reá [...]

Aki csak vagyont gyűjt, és nem keresi az Igaz Utat,
s vágyai hajszolják, annak a fejére kerék kerül.

- Ez az istenfiú minden viselt dolgomat pontosan ismeri, bizonyára azt is tudja, meddig fog tartani büntetésem. Megkérdezem tőle - gondolta Mittavindaka, és ezt a verset mondta:

Meddig fog ez a borzalmas kerék forogni fejemen?
Hány ezer évig kínoz még? Istenség, válaszolj nekem!

A Nagy Lélek így válaszolt:

Mértéktelen, telhetetlen Mindavindaka, halld szavam:
amíg élsz, nem fog elhagyni a fejeden forgó kerék.

E szavak után az istenség visszatért lakhelyére, Mittavindaka pedig szörnyű kínokat szenvedett.

[« tartalom ]


Nagyapja megmentője

- (446.) Takkala-játaka -

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, Kászi ország egyik falujában egy tisztességes családnak egyetlen fiúsarja volt, név szerint Vaszitthaka. Ő illendően gondoskodott szüleiről, majd miután anyja elhunyt, apját gondozta változatlanul [...]

Azonban felesége uszítani kezdte:

- Férjem, apád durva, goromba, mindig veszekszik. Vénsége elsorvasztotta, betegség gyötri, nemsokára meg fog halni. Nem tudok egy fedél alatt lakni vele. Magától is meg fog halni néhány nap múlva. Vidd ki a dögtemetőbe, ott áss egy gödröt, lökd bele, ásóval verd szét a fejét, üsd agyon, temesd be földdel, azután gyere haza.

Egyre ezt hajtogatta, de a férje ellenkezett:

- Kedvesem, az emberölés súlyos büntetést von maga után; hogyan tegyem el láb alól?

- Van egy ötletem.

- Mondd!

- Férjem, hajnalban menj oda apád nyugvóhelyéhez, és jó hangosan, hogy mindenki meghallja, mondd neki: "Apám, ebben és ebben a faluban van egy adósod. Ha én keresem fel, nekem nem adja meg a tartozását, s ha te meghalsz, akkor sem fogja megadni. Reggel üljünk szekérre, és menjünk együtt."

A mondott időben kelj fel, fogj be a szekérbe, ültesd fel apádat, vidd ki a dögtemetőbe, ásd el egy gödörbe, azután kiáltozz, hogy rablók kiraboltak, mosd meg a fejedet, és térj haza.

- Jó ötlet - mondta a férfi, megfogadta a tanácsot, és útrakész állapotba hozta a szekeret.

De az embernek volt egy hétéves fia, okos, értelmes gyermek. Hallotta, mit mondott az anyja.

- Anyám gonoszságot tervez, apagyilkosságra biztatja apámat. Nem hagyom, hogy apám apagyilkosságot kövessen el - s nagyapjához osont, lefeküdt mellé. A férfi a feleségétől javasolt időpontban befogott a szekérbe, és felültette rá az apját:

- Gyerünk, apám, rendezzük a tartozást!

A kisfiú azonban már előzőleg felült a szekérre. Apja nem tudta lekergetni, így a fiúval együtt hajtatott ki a dögtemetőbe. Ott félreállt a kocsival - benne apjával és fiával - egy helyen, ő maga leszállt, fogta az ásót és a földhányó kosarat, és egy félreeső zugban egy négyszögletes gödröt kezdett ásni. Fia is leszállt a szekérről, odament, s mintha semmiről sem tudna, beszélgetésbe fogott. Az első verset mondta:

Itt nem terem semmi, batáta, hagyma,
vagy bármiféle ehető gyökér sem.
Apám, nem értem, hogy a sűrű erdőn
mért ásol árkot a dögtemetőben?

Apja a második verssel válaszolt:

Fiam, alig van nagyapádban élet,
beteg, legyengült, mozogni alig tud.
Hát eltemetem ebbe a gödörbe;
minek tengesse nyomorultul éltét?

Ekkor fia kivette apja kezéből az ásót, és a közelben egy másik gödröt kezdett ásni. Apja odalépett és megkérdezte:

- Minek ásod ezt a gödröt, gyermekem?

Az a harmadik verssel válaszolt:

Apám, te is majd megöregszel egyszer,
s akkor majd tőlem ugyanerre számíts.
Követni fogom a család szokását,
s majd én is téged a gödörbe duglak.

Aki az apját vagy az édesanyját
gonosz lélekkel a halálba küldi,
biztos lehet, hogy ha lejár az élete,
pokolban szenvedi a büntetését.

Fia észhez térítő szavai hallatára az apa így felelt:

Fiam, látom, te nem rosszakaróm vagy:
szóval és tettel javamat kívánod.
Anyád beszélt rá, hogy e szörnyű tettet
kövessem el, s én, buta, szót fogadtam.

Mikor a fiú ezt hallotta, így szólt:

- Apám, ha az asszonyok vétkeznek, és nem büntetik meg őket, újra meg újra elkövetik a bűnt. Anyámat meg kell fegyelmezned, hogy többé ne viselkedjék így.

A férfi megörült okos fia tanácsának.

- Gyerünk, fiam!

Fiával és apjával együtt felült a szekérre, és indult. Közben a gyalázatos asszony elégedetten gondolta:

- Elpusztult a háztól ez a vészmadár!

Friss tehéntrágyával felkente a ház földjét, tejberizst főzött, és az utat leste. Megpillantotta a közeledőket, és méregbe gurult:

- Hát nem visszahozta ezt az elkergetett vészmadarat?

Leszidta férjét:

- Te semmirekellő! Visszahoztad ezt az elkergetett vészmadarat?

A férfi nem szólt egy szót sem, kifogta az állatokat a szekérből, majd rákiáltott az asszonyra:

- Mit beszélsz, te gyalázatos?

Alaposan elverte, majd lábánál fogva kihajította a házból:

- Többé ebbe a házba be ne tedd a lábadat!

Ezután megfürösztötte apját és fiát, maga is megfürdött, és hármasban elfogyasztották a tejberizst. Az asszony néhány napig egy másik házban lakott. Ekkor azonban a fiú így szólt apjához:

- Apám, anyám ettől még nem tér észhez. Hogy végleg kétségbe essék, mondd ezt: "Ebben és ebben a faluban lakik nagybátyámnak a lánya. Ő gondját fogja viselni apámnak, fiamnak és nekem. Őt veszem feleségül". Végy magadhoz koszorúkat, illatszereket és minden egyebet, szállj szekérre, hagyd el a falut, időzzél a mezőn, majd este térj vissza.

Apja úgy tett. A szomszédasszonyok értesítették feleségét:

- Hallottad? Urad elindult ebbe és ebbe a faluba, hogy másik feleséget hozzon magának.

Az asszony iszonyúan megrémült:

- Végem van! Hová legyek? Fiamat kérem meg, hogy segítsen.

Fiához sietett, lábához borult:

- Rajtad kívül nincs menedékem. Ezentúl apádat és nagyapádat olyan becsben fogom tartani, mint egy ékes szentélyt, csak segíts hozzá, hogy visszatérhessek házatokba!

- Jól van, anyám. Ha többször nem követsz el hasonló tettet, elintézem. Viselkedjél illendően!

Amikor apja hazatért, ezzel a verssel fogadta:

Aki tenéked bűnös feleséged,
az énnekem szülő anyám, egyetlen.
Mint idomított elefánt, a vétkes
szófogadó lesz, ha te megbocsátasz.

Így beszélte rá apját, majd anyjáért ment, és elhozta. Ő bocsánatot kért férjétől és apósától, és ettől fogva alázatosan viselkedett. Tisztességtudóan gondoskodott férjéről, apósáról, gyermekéről. Mindkét férfi megfogadta a fiú tanácsait, alamizsnálkodott és jócselekedeteket végzett, és az égbe jutott.

[« tartalom ]


Mahádzsanaka király
(Kivonat)

- (539.) Mahájanaka-játaka -

Egykor régen Vidéha országban, Mithilá városában Mahádzsanaka király uralkodott. Két fia volt, Aritthadzsanaka és Póladzsanaka. Halála után Aritthadzsanaka örökölte a királyságot, öccsét alkirálynak nevezte ki. Azonban egyik udvari embere áskálódása elhitette vele, hogy öccse életére tör, és ezért bilincsben börtönbe vettette. Öccse a börtönben kimondta az igazságra esküvő igét:

- Ha igaz az, hogy nem vagyok rosszakarója bátyámnak, hulljon le rólam a bilincs, táruljon ki az ajtó!

Bilincse magától lehullott, az ajtó magától kitárult. Elmenekült a szomszéd tartományba, ott sereget gyűjtött, megtámadta bátyját, aki az ütközetben elesett. Ő ült a trónra. Az özvegy királyné összekapkodta ékszereit, s egy kosár rizs aljára tette, a kosarat a fejére véve, rongyos ruhába öltözve, elmenekült. Állapotos volt, méhében a Bódhiszattvát hordozta. Hallotta hírét egy Kálacsampá nevű városnak, arrafelé igyekezett. Indra, hogy útját megrövidítse, öreg ember alakjában megszólította, szekerére ültette, elvitte a város kapujáig. Ott egy tekintélyes bráhman a házába fogadta, testvéreként gondoskodott róla, s hamarosan megszülte fiát, aki nagyatyja után a Mahádzsanaka nevet nyerte.

A fiút a többi gyermek gúnyolta:

- Özvegyasszony fia vagy, fattyú!

Mahádzsanaka anyjától megtudakolta származását, s mikor elérte tizenhat éves korát, elhatározta, hogy visszaszerzi atyja birodalmát. Anyja megmenekített kincseinek árán mindenféle árut vásárolt eladásra, hajóra rakta, s a többi kereskedő társaságában tengerre szállt.

Útközben vihar tört ki, a hajó elsüllyedt, egyedül ő menekült meg, úgy, hogy az árboc tetejéről messzire ugrott a tengerbe. Hét napig úszott a vízben. Ekkor megpillantotta a tenger őrzésével megbízott Manimékhalá istennő. Leszállt hozzá, kiemelte a vízből, s mintha egy nagy virágcsokrot vinne az ölében, karjába vette, és kérésére Mithilába repült vele. Ott a város melletti mangóligetben - miközben Mahádzsanaka aludt - letette egy kőpadra.

Éppen azon a napon, amikor a hajó elsüllyedt, Póladzsanaka király meghalt. Végakarata az volt, hogy utódja az legyen, aki egyetlen leányának megtetszik, tizenhat elásott kincset megtalál, és egy ezer ember erejét igénylő íjat fel tud ajzani.

A királylány minden kérőt visszautasított, az íjjal nem bírtak, a kincseket nem találták meg.

Ekkor a főpap tanácsot adott:

- Jósló kocsit kell indítanunk. Akinél az megáll, az legyen a király.

Elindították a kocsihajtó nélküli kocsit, s a lovak a mangóligetbe húzták. Ott jobbkéz felől körüljárták a kőpadot, s egy felszállásra alkalmas helyen megálltak előtte. Mahádzsanaka felébredt, a kísérők üdvözölték, s ott helyben királlyá kenték. Az újdonsült király bevonult a palotába, ahol Szívalí királylány magához kérette. A férfi beléptekor a királylány megbotlott, s kinyújtotta kezét, hogy megkapaszkodjék, ő megfogta a lány kezét, és ezzel megtörtént a kézfogó. Majd Mahádzsanaka a nagy íjat is felajzotta, és a kincseket is megtalálta, megfejtve a kincsek helyére utaló rejtélyes verseket. Az első ott volt elásva, "ahol a napfény megjelenik". Rájött, hogy a napfény a palotába lépő szent Paccsékabuddhákat jelenti, s valóban azok belépésének helyén volt elásva a kincs. Így sorra a többi rejtélyt is megoldotta.

Egy alkalommal elefántja hátán ülve megtekintette a palota kertjét, és elhaladt két mangó-fa mellett. Az egyik gyümölcstől roskadozott, a másikon nem volt termés. Szakított egy mangót, megette, majd tovább ment. Utána a kísérő tömeg nekirontott a fának, mindenki szakítani igyekezett róla, botokkal verték le a gyümölcsöt, és közben lombját letépték, ágait összetörték. A király visszatért, látta a tönkretett fát, míg a másik, a gyümölcstelen, érintetlenül zöldellt. Elgondolkozott:

- A királyság olyan, mint ez a gyümölcsöt termő fa; a remeteség olyan, mint a gyümölcstelen másik. Az előbbire romlás vár, az utóbbinak nincs mitől félnie.

Visszavonult szobájába, ott a szerzetesek sárga köntösébe öltözött, haját levágatta, titokban elhagyta a palotát, hogy remeteségbe vonuljon. Neje, Szívalí, észrevette férje levetett ruháját és levágott haját a szobában, sírva rohant utána, hogy marasztalja, de eredménytelenül.

Szívalí kérésére a fővezér Mithilá elhagyott viskóit felgyújtatta, mindenfelé füstöt támasztott, mintha Mithilá égne, hogy városa iránti kötelességével tartsa vissza az uralkodót.

- Ha Mithilá lángokban áll, nekem nincs semmim, ami elégne benne - szólt Mahádzsanaka, és ment tovább. Népének megtiltotta, hogy kövessék, de azok nem törődtek a paranccsal, nyomában haladtak. Meglátott egy kutyát, amely elcsent egy darab sült húst, de közeledtükre megijedt, elfutott, elejtette a húst. Felvette és megette, hogy ezáltal elidegenítse magától a királynét, mert a kutyától érintett étel elfogyasztásával szélsőségesen tisztátalanná vált. Ez sem hatott, neje követte.

Egy játszadozó kislány egyik csuklóján két karperec volt, azok összeütődve csilingeltek; a másikon csak egy, az nem adott hangot.

- Ahol kettő van, zajt csapnak; ahol egy van, csend van. Aki nyugalomra és égi üdvre vágyik, egyedül kell lennie - magyarázta a leányka.

Egy nyílkészítő fél szemét behunyva nézte, hogy egyenes-e a nyílvessző:

- Két szem eltérőleg lát; egy mutat helyes irányba.

Mikor mindez a példa nem használt, leszakított egy fűszálat:

- Ahogy ezt nem lehet többé visszaforrasztani, úgy nem maradhatunk többé mi sem együtt. Élj egyedül, Szívalí!

Szívalí ájultan összeesett. Ezt kihasználta Mahádzsanaka, eltűnt a rengetegben, eltörölve maga után minden nyomot.

A kísérők felélesztették a királynét, de a királynak már nem tudtak nyomára akadni. Visszatértek a városba, a királyfit ültették a trónra, Szívalí pedig a palota kertjében remeteként élte le életét.

Mahádzsanaka a Himálajában hét nap leforgása alatt minden Tudásnak és Tökéletességnek birtokába jutott, és többé nem tért vissza az emberi életbe.

[« tartalom ]


Vesszantara királyfi
(Kivonat)

- (547.) Vessantara-játaka -

Egykor régen Dzsétuttara városában Szandzsaja király uralkodott. Felesége Phuszatí királyné volt. Ezidőtájt a Bódhiszattva a harminchárom isten egében tartózkodott, és éppen lejárt ottani tartózkodásának ideje. Indra, az istenek királya, megkérte:

- Szentség, szállj alá az emberek világába, Szandzsaja király hitvesének, Phuszatí királynénak méhében ölts testet.

Ugyanakkor hatvanezer isten-fiú is emberként született újjá, és a Bódhiszattvával egyszerre láttak napvilágot. Szintén ezen a napon ellett meg egy repülni tudó, táltos elefánt, és borját a király istállójába vitte, hogy majd a Bódhiszattva hátas elefántja legyen.

Phuszatí királyné éppen a kereskedők (vessza) utcájában sétált, amikor megkezdődtek a szülési fájdalmak, és ott szülte meg fiát, aki ezért a Vesszantara nevet nyerte. Nyolc éves korában fogadalmat tett, hogy minden kérést teljesít, amellyel hozzá fordulnak:

- Ha valaki a szívemet kérné, felhasítanám mellemet, kitépném szívemet, és odaadnám neki. Ha a szememet kérné, kivájnám szememet, és odaadnám neki. Ha testem húsát kérné, egész testemről levágnám a húst, és odaadnám neki.

Nagy fogadalma hallatára a föld megrendült, a hegyek meghajoltak, a tengerek vize felkavarodott, villámok cikáztak, az istenek üdvrivalgásban törtek ki.

Tizenhat éves korára minden tudományt elsajátított, és atyja ifjú királlyá koronázta. Feleségül adták hozzá rokonát, Maddí királylányt, s hamarosan egy fiuk, majd egy lányuk született. Boldogan éltek.

Ebben az időben történt, hogy a távoli Kálinga országban iszonyú aszály tört ki. A föld nem érlelte meg a vetést, az emberek tömegesen haltak éhen. Királyuk szigorú vezeklést vállalt az eső érdekében, de eredménytelenül. Ekkor alattvalói így szóltak hozzá:

- Felség, ha nem tudod elérni, hogy az ég esőt adjon: Dzsétuttara városában lakik Szandzsaja király fia, Vesszantara, aki bőkezűen oszt alamizsnát. Van egy pompás fehér elefántja; amerre az jár, esőt ad az ég. Küldj hozzá bráhmanokat, kérjék el az elefántot, hozzák ide.

Úgy történt. Vesszantara nekik ajándékozta az elefántot, a rajta lévő összes ékszerekkel, drágaköves takarókkal együtt, amelyek magukban is sok százezer aranyat értek. A város lakóit azonban mélységesen felháborította a város fő büszkeségének és szerencsét hozójának eltékozlása. A királyhoz tódultak, és követelték Vesszantara királyfi száműzetését indokolatlan tettéért, hiszen bráhmanoknak csupán élelem, ital, ruházat járt adományként, nem a királyi elefánt. Szandzsaja király attól tartott, hogy a forrongó tömeg meggyilkolja fiát, ezért eleget tett a követelésnek.

Vesszantara királyfi nyugodt lélekkel tudomásul vette száműzetését, csupán egy napi haladékot kért azért, hogy minden vagyonát szétoszthassa a népnek. Hitvesétől, Maddí királynétól búcsút akart venni, de a királyné sértődötten felcsattant: a feleségnek férje oldalán a helye, követi a száműzetésbe. Anyja keserves sírásban tört ki, s vele zokogott a város minden asszonya. Szent életű remeték és bölcs papok is kárhoztatták az ítéletet. Egyedül a királyfi maradt nyugodt. Miután mindenét elosztogatta, nejével és két gyermekével kocsira szállt, búcsút vett hatvanezer vitézétől, és indult a száműzetésbe.

Ekkor négy pap, akik lekéstek az adomány-osztogatásról, utána szaladt, s nem lévén egyebe, elkérték tőle a kocsit vonó négy lovat. Örömmel odaadta. A visszamaradt hám azonban magától megállt a levegőben, s négy isten, őzekké változva, befogta magát a hámba. Ám jött egy ötödik pap, aki a kocsit kérte el. A család gyalog folytatta útját a száműzetés helye, a Vanka hegy felé. Az útmenti fák lehajtották águkat, hogy a két gyermek gyümölcsöt szedhessen róluk. A száműzöttek útközben érintették Vesszantara királyfi nagybátyjának székvárosát, Cséta királyságát, amelynek lakói ottmaradásra kérték őket, ők azonban tovább haladtak a kijelölt helyre.

Eközben Indra isten leküldte az égiek építőmesterét, hogy készítsen kényelmes remete-lakot a Vanka hegyen. A család rátalált, ott lakott békességben. Maddí királyné reggelenként friss vízről gondoskodott, majd elindult az erdőbe, gyümölcsöt és gumókat szedni, így szerezte be napi táplálékukat.

Élt ezidőtájt Kálinga országban egy Dzsúdzsaka nevű, s papidő. Vízért menő ifjú feleségét a folyóparton az asszonyok kigúnyolták vén férje miatt, ezért az asszony sírva követelte férjétől, hogy vásároljon neki szolgálót. Pénzük nem volt, ezért a pap Dzsétuttara városba indult, hogy Vesszantarától kérjen adományt ő is. Ott értesült a száműzetésről, és álnokságában gonosz terve született: utána ment az őserdőbe, és elkérte tőle rabszolgának két gyermekét, mialatt anyjuk távol volt az erdőben gyümölcsöt szedni. A gyermekek hallották a beszélgetést, és elmenekültek, elrejtőztek a sűrűben. Ám atyjuk utánuk ment, és átadta őket a papnak, még azt sem várva meg, hogy anyjuktól elbúcsúzzanak. A pap egy liánnal összekötötte a kezüket, s a lián másik végével véresre korbácsolva a két gyermeket, elhajtotta őket.

Útközben a pap beleesett egy gödörbe, kicsúszott kezéből a lián, s a gyermekek hazaszaladtak apjukhoz, oltalomért könyörögve a démoni gonoszságú pap ellen. A pap utánuk ment, és Vesszantara újra kiszolgáltatta neki őket. A fiúk búcsúzóul csupán azt kérték apjuktól, hogy kis játékszereiket, lovacskát, ökröt, elefántot adja át anyjuknak, hogy emlékeztesse rájuk. Kétszer megismétlődött a jelenet, s Vesszantara már arra gondolt, hogy megöli a szörnyeteg papot, de erőt vett magán, és a pap a gyermekekkel távozott.

A gyermekek elajándékozására az istenek is felfigyeltek, és a Himálaja védő istenségei így gondolkoztak:

- Ha Maddí idejekorán hazatér, és nem találja fiait, utánuk fut, s baj támad belőle.

Három istent átváltoztattak oroszlánná, tigrissé és párduccá, hogy tartsák vissza a királynét. Azok csak késő éjszaka engedték haza, s Maddí ekkor kétségbeesetten érdeklődött férjétől, mi történt a gyermekekkel. Férje egyetlen szóval sem válaszolt, csupán a késésért rótta meg ártatlan feleségét. Maddí a gyermekek keresésére indult, egész nap és egész éjjel kutatta a sűrűséget, közben háromszor is visszatérve férjéhez, aki azonban hallgatott. Ekkor a királyné eszméletlenül roskadt le. Férje megdöbbent, hogy neje az erdőben hal meg, ahol nem lehet illő pompával elhamvasztani, és élesztgetni kezdte. Mikor magához tért, végre elmondta, hogy elajándékozta gyermekeiket. Maddí egyetértőleg vette tudomásul, mondván:

- Uram, örvendek, hogy így tettél. A gyermekek elajándékozása a legnagyobb adomány.

Eközben Indra így gondolkozott:

- Megtörténhetik, hogy valamely hitvány ember a feleségét kéri el Vesszantarától, ő odaadja, s egyedül marad az erdőben. Inkább én kérem el tőle bráhman alakjában, és utána visszaadom.

Úgy is tett. Vesszantara ellenvetés nélkül átadta neki nejét, aki nyugodtan vette tudomásul férje döntését:

- Férjem az én uram és parancsolóm. Annak ad, akinek akar, vagy akár pénzért is eladhat, vagy meg is ölhet.

Ekkor Indra felfedte kilétét, visszaadta az asszonyt férjének, és nyolc kívánsága teljesítését ígérte Vesszantarának. Vesszantara azon kívül, hogy bölcsességet, igazságos uralkodásra képességet és egyéb kegyes erényeket kért Indrától, atyja parancsának visszavonását és gyermekei boldogulását kérte.

Mindez megtörtént. Dzsúdzsaka papot az istenek Kálinga országa helyett Dzsétuttara városába irányították, ahol Szandzsaja király felismerte unokáit, és kiváltotta őket a paptól, akit ráadásul egy palotával is megajándékozott. A pap azonban mohóságában úgy teleette magát, hogy nem bírta megemészteni az ételt, és megpukkadt. A gyermekek végre biztonságban voltak nagyatyjuk és nagyanyjuk ölében, és az egyik fiúcska szemrehányást tett nagyapjának ártatlan atyja száműzetése miatt:

- A világ örök törvénye, hogy a gyermekek kedvesek szüleiknek, de te nem tápláltál szeretetet fiad iránt.

Szandzsaja király megbánta, hogy meghátrált a nép zúgolódása miatt. Felszerelte hadseregét, hatvanezer harcossal, tizennégy ezer elefánttal, ugyanannyi kocsival, nagy pompával indult unokája útmutatása szerint a Vanka hegyre. Vesszantara ráismert a közeledő seregre, nejével együtt kunyhójuk előtt ülve várta be őket. Hogy a család együttes érkezése túlságos megrázkódtatást ne okozzon, először csak Szandzsaja lépett elébük. Lábához borulva köszöntötték, ő bocsánatot kért tőlük. Ezután jött Phuszatí királyné, végül a két gyermek.

A föld megrendült, a hegyek inogtak, az óceán felkavarodott, az istenek lakhelye morajlott, a királyi család az örömtől eszméletlenül terült el. Indra hűs záporral élesztette fel őket, amelytől azonban ruhájuk sem lett nedves.

Vesszantara királyfit és nejét megfürösztötték és díszes köntösbe öltöztették. Egy hónapig az egész hadsereg az erdőben mulatozott, majd Vesszantarát fényes diadalmenetben kísérték haza Dzsétuttarába.

Vesszantara királynak azonban csak egyetlen gondja volt: mivel ajándékozza meg a köszöntésére jövőket? E gondtól Indra trónusa felizzott. Mikor Indra rájött az okára, éjszaka drágakő-esőt hullatott az égből. A palotában derékig, az utcákon térdig állt a drágakő.

Bőven osztott ajándékot Vesszantara, a nagy király, s az égben született újjá, midőn lejárt az élete.

[« tartalom ]


Jegyzetek

Dzsétavana - Buddha kedvenc tartózkodási helye, park kolostorral, amelyet egyik tisztelője, Anáthapindika vásárolt számára.

Beérkezett (Tathágata) - Buddha mindig ezen a néven beszélt magáról a megvilágosodás utáni időszakra vonatkozólag.

Nimi - a történet a dzsaina legendában is szerepel (itt Nami névalakban), ami mutatja, hogy a buddhista legendák közkeletű össz-indiai regekincsből táplálkoznak. Makhádéva története ugyanígy olvasható a fiktíven Buddhának tulajdonított prédikációk között a Maddzshima-nikája gyűjteményben (83. sz.).

négy nemes igazság (arijaszaccsam) - a szenvedésről, a szenvedés okáról, a szenvedés megszüntetéséről és az ehhez vezető útról szóló négy buddhai alaptétel ("minden szenvedés").

beléptek a sodrásba (szótápanna) - a megtérő világi hívek megjelölése; egyszer tértek vissza (szakad-ágámi) - akikre még egy újjászületés vár; nem tértek vissza (an-ágámi) - akik elérték a nirvánát.

Ánanda - Buddha unokaöccse és legkedvesebb tanítványa.

Ráhula - Buddha fia, akit apja maga mellé vett szerzetesnek.

Dévadatta - Buddha rokona, aki belépett a szerzetesrendbe, de később szakadást idézett elő, sőt Buddha életére tört. A dzsátakák a szereplőket azonosító záró szakaszban leggyakrabban Dévadattával azonosítják a negatív főszereplőt.

a hívők négy gyülekezete - szerzetesek, apácák, világi hívő férfiak és asszonyok.

Padumuttara Buddha - a tizedik a megelőző 24 Buddha közül, 100 ezer évig élt.

Alamizsnagyűjtő körút - a szerzetesek minden reggel, kezükben egy öblös szilkével, elindultak a faluba élelmet koldulni; innen származik a szerzetesek Buddha-adta neve: bhikkhu 'koldus'. Mikor a szilke megtelt, elfogyasztották, s másnap délelőttig nem ettek. Buddha ugyanezt az életmódot folytatta haláláig.

Brahmadatta - fiktív személy. A legtöbb dzsátaka az ő idejébe helyezi a történetet, az itt szereplő sztereotip formulával.

Bódhiszattva - Bölcsesség-lény vagy Buddha-szerű lény, Buddha régebbi születéseinek egyike, amikor még nem volt "Beérkezett", "Megvilágosodott" (ez a Buddha szó jelentése). A név a páliban Bódhiszatta-nak hangzik; fordításunkban kivételesen a meggyökeresedett szanszkrit alakot használjuk, ugyanúgy, mint a nirvána szó esetében, amelynek páli alakja nibbána.

Fatörzs-gazella - Nigródha-miga, szó szerint banjan-fa gazella.

öt parancsolat - a szerzetesekre is, világi hívőkre is kötelező öt parancsolat: tartózkodás élet kioltásától, idegen tulajdon elvételétől, paráznaságtól, hazugságtól, részegítő italtól.

méltó sorsra távozott (jathákammam gató 'tettei szerint távozott') - érdemei jutalmául következő életében magasabb szinten született újjá. Minden tettnek megvan a maga "gyümölcse" a következő életben, ezért a "tett" (kamma, szanszkrit karma) szó fejezi ki a "sors" fogalmát is.

tökéletességek (páramitá) - tíz erény: adakozás, igazmondás, megbocsájtás, stb.

világkor (kappa) - a ciklikus világteremtésben egy-egy keletkezéstől pusztulásig tartó szakasz, mintegy 4 millió év.

vitával kapcsolatban - a hivatkozott eset nem itt, hanem egy másik dzsátakában (536.) szerepel.

Fürj, majom és elefánt rangvitája - a bevezető elbeszélés arról szól, hogy egyes előkelő származásukra büszke szerzetesek elfoglalták a szállást idősebb társaik elől. A múltbeli történet elmondása után Buddha leszögezi, hogy minden tekintetben az idősebbet (ti. a szerzetbe korábban belépettet) illeti meg a tisztelet. Buddha élesen elítélte a származási különbséget, elsősorban a szerzetesrenden belül.

Rák és kócsag - a humoros bevezető elbeszélés arról szól, hogy egy csalfa szerzetes rongyokból varrt köntösöket, majd befestette, hogy újnak nézzenek ki, és hozzá vitt új anyag fejében ezzel csapta be szerzetestársait, amíg egy falusi szabó ugyanezt a fogást nem alkalmazta vele szemben.

Mára, a Gonosz (Máró pápimá) - a buddhizmus ördöge, a Kísértő, aki Buddha ellen hasztalanul próbál fellépni. Már Buddha is említette ilyen szerepében, valószínűleg jelképesen (Buddha istenekkel és egyéb szellemlényekkel nem foglalkozott, hiszen a lélekvándorlásban azok is ugyanúgy újjászületésre vannak ítélve, mint az emberek), a későbbi legendákban és az ikonográfiában azonban a legkedveltebb téma lett Mára támadása Buddha és a szerzetesek ellen, ugyanúgy, mint az ördög áskálódása a keresztény szentek ellen.

áhítati napok (upószatha) - a korai buddhizmusban az egyetlen szertartás az volt, hogy holdtöltekor és újholdkor a szerzetesek összegyűltek és nyilvános gyónást tartottak. Később a híveknek is prédikáltak, akik ilyenkor déltől kezdve böjtöltek.

Paccsékabuddha - olyan (legendás) megvilágosult, aki csak maga számára éri el a tökéletességet, nem hirdeti a Tant, mint Gótama Buddha.

Anótatta-tó - a Himálajában képzelt tó, istenek és nagy szentek gyülekező helye.

ráksasza - emberevő szörnyeteg (páli alakban rakkhasza).

Ragadja meg a kezemet - a motívum Trisztán és Izolda történetében ugyanígy szerepel; kérdéses, hogy kapcsolat van-e közöttük (perzsa közvetítéssel).

nem szabad szeretetet érezni - Buddha sohasem szeretetet (szinéha), hanem csupán jóindulatot, barátságos érzületet (mettá) hirdetett, mert a szeretet ragaszkodást jelent, és bármihez vagy bárkihez való ragaszkodás újjászületést eredményez.

Öt Természetfeletti Tudás (abhinnyá) - repülni tudás, tetszőleges alak felvevése, semmiből tárgyak teremtése, mások gondolatának és az előző születéseknek az ismerete.

Nyolc Tökéletesség (szamápatti) - a révület négy fokozata, a tér végtelensége, a tudat végtelensége, a semmiség vagy nemlét birodalma, a sem érzékelés, sem érzéketlenség állapota.

nincs semmi - a késői buddhista filozófia egyik legjelentősebb ágazatának tana, amely szerint a világ nem létezik. Buddhánál még csírájában sincs jelen ez a gondolat.

Brahma-világ - az istenként születők 20 fokozatú égi világa.

a déli kapun át - a dél a halottak birodalma.

Indra trónusa felizzott - valahányszor a világrendet megingató igazságtalanság, vagy világot megváltó nemes lelkű megnyilatkozás történik, Indra márvány trónusa izzásba jön, jelezve, hogy uralmát veszély fenyegeti. Indra a páli szövegekben mindig Szakka (szanszkrit Sakra) néven szerepel.

Csábító boszorkányok - a történet mutatja, hogy a görögségtől is kerültek át mesemotívumok Indiába. A csábító boszorkány motívuma már az Odüsszeiában szerepel (Kirké), és a kalandos tengeri útra indulás (ami a dzsátakákban és a későbbi meseirodalomban kedvelt téma lett) szintén jellegzetes görög irodalmi elbeszélés-téma.

Buta papagáj, okos papagáj - a mese később egy nagysikerű szanszkrit novella-gyűjtemény keretelbeszélése lett (Suka-szaptati A papagáj hetven meséje, magyar ford. 1962), amely perzsa, majd török fordításban (Tútí-náme) az egész Keleten elterjedt.

leült oldalt előtte - a tanítvány a mester előtt nem vele szemben, hanem féloldalt előtte ült.

Védák - a hindú vallás szent szövegei, különböző istenekhez intézett himnuszok és áldozati formulák. A buddhizmus elvetette a Védák tekintélyét.

oroszlánordítás - a szó csatakiáltást és diadalordítást is jelent, s a Bódhiszattvák egy-egy nagy tettük után hallatják. Olykor Buddha megnyilatkozásaira is használják ezt a szót. A történet, mint az önfeláldozás szélsőséges példája, jellegzetes buddhista termék.

a nyúl képét festette a holdra - indiai felfogás szerint a hold foltjai a holdban lakozó nyulat mutatják, ezért a hold egyik szinonimája szanszkritul sasánka 'nyúl-jegyű'.

bőrköntös viselő - a buddhista szerzetesek öltözete szövetköntös volt, bőrruhában a vetélytárs szekták szerzetesei jártak. Erre céloz a ruha megjelölése.

Kasszapa Buddha - a Buddhát megelőző 24 korábbi Buddha neve. A Tízerejű (Daszabala) Kasszapa Buddha az utolsó, 24-ik Gótama Buddha előtt.

A hazájában igen népszerű Mahádzsanaka-dzsátaka kötetünk első darabjának, Makhádéva történetének témaváltozata. Eredeti szövege igen hosszú, nagyszámú versbetéttel, ezért közöljük csupán kivonatos alakban.

A gyümölcs-hasonlatban valószínűleg nyelvi célzás rejlik. A tettek elkerülhetetlen következményét a szanszkritban (ritkábban a páliban) a phala 'gyümölcs' szó fejezi ki, s ez a "gyümölcs" az oka az újjászületés kényszerének. Csak aki lemond a gyümölcsről, az éri el a megváltást. Így jelképezi a gyümölcstelen fa a lemondó remeteséget.

A Vesszantara-dzsátaka az egész gyűjtemény leghosszabb, legjelentősebb, legnépszerűbb darabja, valóságos kiseposz. 786 versszak terjedelmű, és a versekhez csak kevés és fölösleges prózai összekötő szöveg járul, amelynek elhagyásával kitűnő szerkezetű, lírai szépségekben bővelkedő költeményt kapunk. Témája és kidolgozása erősen emlékeztet a Rámájana című szanszkrit eposzra, amely ugyanígy indul: a minden erényben bővelkedő Ráma királyfit őserdőbe száműzik, neje követi, ott nejét elrabolják.

A különbség az, hogy a továbbiakban Vesszantara a jellegzetes buddhista önfeláldozás, alamizsnálkodás, mindenről lemondás jelképévé válik (számunkra több, mint szokatlan szélsőségességgel), míg a világi jellegű Rámájana mentes ettől a vallási fanatizmustól. Terjedelme miatt kényszerültünk kivonatos ismertetésére.

[« tartalom ]

Kérlek adományozz a Buddhista Könyvtár javára!
(Please support the Buddhist Library by donating!)

A TE támogatásodra is szükség van!
(YOUR support keeps this site running. Thank you!)

Begging Bowl


         

                         

 

[« vissza ]

Creative Commons License

[ előre »]

Web Matrix

buddhism | hinduism | taoism | hermetics | anthropology | philosophy | religion | spiritualism | parapsychology | medicine | transhumanism | ufology

Last updated: 10-02-2010