Tarr Dániel
Mahajána Buddhizmus
- Mahayana Buddhism – The History of Mahayana Schools -
1995.
TARTALOM
[« tartalom ]
A Mahájána keletkezése
Sákjamuni Gautama (Buddha) [I.e. kb. 566-486] - Dharma
3 fő tanítvány:
Mahákasjapa (Vinája) & Upáli (Szútra) & Ánanda (Dharma)
- I. Konzílium [I.e. kb. 483] - Rájagriha - vezeti: Mahákasjapa
- II. Konzílium [I.e. kb. 383] - Vesálí - (tényleges szakadás: kb. 420)
szthavira váda
("öregek útja")
vinájadhárin
'fegyelmet megtartó'
Szarvásztiváda
|
mahá szanghika
("nagy közösség")
dharmadhárin
'tant megtartó'
Mahájána
|
Ánanda tanítványai : Jasasz, Revata, Szarvakámia, Sádha, Szambhúta, Kubdzsasóbhita
- III. Konzílium [I.e. kb. 225] - Pátaliputra - vezeti: Moggaliputta Tissa
Ez a korszak: Asóka [I.e. 268-231] (más nevén; Dharmásoka, Binduszára) Upagupta vezetésével összeállítják a :
|
Vinaya 'fegyelem' ; (szabályok) - Szangha
Szútra 'vezérfonal' ; (tanító beszédek) - Dharma
Abhidharma 'legfőbb törvény' ; (tan) - Buddha |
- Prátimóksa (szerzetesi szabályok gyűjteménye) [I.e. kb. 250]
- IV. Konzílium [kb. 100] - Dzsalandar v. Kasmír - összehívja: Kanishka király
a térítők szétküldése a világba...
4 fő Szarvásztiváda iskola: |
2 fő (indiai) Mahájána iskola: |
| |
|
| - Szarvásztiváda - Vaibhásika |
- Mádhjamaka (Súnjataváda) |
| - Szammitíja - Vátsíputríja |
Prászangika |
Szvátantrika |
| - Mahászanghika - Szautrántika |
|
| - Sthavíra - Lámráparniya |
- Jógácsára (Csittamátra, Vidzsnjánaváda) |
| |
|
| a legjelentősebb : Szarvasztiváda (Vaibhásika) |
1) Mádhjamaka (Súnjataváda) “Közép út”, ”Üresség út” |
| |
2) Jógácsára (Csittamátra) “Csak Tudat út” |
| Szarvasztiváda (Vaibhásika) |
1) Mádhjamaka (Súnjataváda) “Középút” iskola |
- Nágaszéna
[I.e. kb. II.sz.]
|
Milindapanhá
“Milinda kérdései”
|
- Nágárdzsuna
[kb. 150-250]
|
Mádhjamika-káriká
“A Középút alapversei”
|
| |
|
|
Dvadashanikáya
“Értekezés a 12 kapuról” |
| |
|
|
Vigrahavyavartani
“Értekezés az Érvelések Elhárításáról” |
- Vaszubandhu
[kb. 400-480]
|
Abhidharma-kósa |
|
Shata-Shastra
“Száz értekezés” |
| |
|
|
|
Hinajána (vibhadzsaváda filozófia) |
Prászangika |
Szvátantrika |
|
|
|
|
|
Visuddhi-márga
“A megtisztulás útja” |
|
|
|
Atthakatha
“kommentárok” {a Visuddhi-márga-hoz} |
2) Jógacsára (Csittamátra) “Csak Tudat iskola"
Maitréja (szellemi ős)
|
|
Tika
“kiegészítések” {a Visuddhi-márga-hoz} |
|
|
| |
|
|
Abhidharma-kósa |
Théraváda
|
később a (hindu) Nyája-logika bevételével: |
| klasszikus Théraváda Sri Lankán [V.-X.sz.] |
|
|
| |
|
|
|
Mahájána filozófia
Tibeti Buddhizmus (Vadzsrajána)
(Mantarjána, Yantrajána)
A buddhizmust Tibetbe hozza: Padmaszambhava, Atísa, Marpa, Lotsan
+ Bon
Shenrab Miwo
+ Kadam hagyomány
Atísa [979-1053]
Dromtön [1005-64]
--> 4 fő tibeti iskola:
Nyingma
[XVIII.sz.]
- dzogchen: ”legfőbb tökéletesség”
- tertön hagyomány
Padmaszambhava Shantirakshita --> külön irányzat XIV.sz.
Longchen Rabjampa [1308-1363]
--> 6 fő ág
Sákja [1073]
Kongchog Gyalpo (Khon klán)
--> 5 nagy mester:
Sachen Kunga Nyingpo [1092-1158]
Sonam Tsemo [1142-1182]
Dragpa Gyaltsen [1147-1216]
Sákja Pandita [1182-1251]
Chogyal Tsemo [1142-1182]
Ngor - Cshar
Gelug
lam-rim “fokozatos ösvény”
- kadam hagyomány
- prasangika mádhjamaka fil.
- Dalai Lámák
Congkapa Lozang Dragpa [1367-1419]
Kagyü (Dagpo Kagyü) [XI.-XII.sz.]
- kadam hagyomány
- mahámudra & meditáció: “a nagy pecsét”
- tulku hagyomány
Marpa [1012-1097]
Milarépa [1040-1123]
Gampopa [1079-1153]
- Uma Chenpo: “A nagy közép teória” {A Mádhjamaka & Jógacsára szintézise}
Mikyo Dorje [1507-1554]
Jamgon Kongtrul [1811-99]
--> 7 fő ág
|
Kínai Buddhizmus
--> 4 fő filozófiai kínai iskola:
Sang Lung Cung
(Sö Lun) “három értekezés iskolája” [kínai Mádhjamaka filozófia]
Kumarajiva
[344-413]
Seng Chao
[384-414]
Chi Cang
[549-623]
Fa Hsziang Cung
(Wei Shih)
[kínai jógacsára filozófia]
Hszuan Cang [596-664]
- Ch’eng Wei Shih Lun “értekezés a csak-tudat-tanról 30 versben”
- Wei Shih Er Shih Lun “értekezés a csak-tudat-tanról 20 versben”
Csen Jen
“igaz szó”, “mantra”
[kínai tantrikus buddhizmus]
Shubhakarasimha
Vajrabodhi [663-723]
Amoghavarja [705-774]
Lu Cung
[kínai vinája iskola]
Tao Hsuan [596-667]
--> 4 fő klasszikus kínai iskola:
Csing T’u Cung
(Hui Yuan) “Tiszta Föld iskolája”
- nien-fo; buddha: tudat gyakorlása
- Gyémánt-Szútra
T’an Luan [476-542]
Tao Cho [562-645]
Shan Tao [613-681]
T’ien T’ai
“Mennyei Terasz iskolája”
[kínai skolasztikus iskola]
- Lótusz-Szútra
Hui Sze [515-577]
Chih K’ai [538-597]
Hua Jen
“Virágfüzér iskolája”
[kínai skolasztikus iskola]
- Avatamszaka-Szútra
--> 5 pátriárka:
Tu Sun [557-640]
Cse Jen [602-668]
Fa Cang [643-712]
Cs'eng Kuan [738-839]
Cung Mi [780-841]
Csan (Zen)
Bodhidharma [kb.520]
--> 6 pátriárka :
Bodhidharma (Damma)
Huj-ko (Eka)
Szeng-Can (Sösan)
Tao-Hszin (Dösin)
Hung-Zsen (Könin Gunin)
Huj-Neng (Enö) [638-713]
|
Japán Buddhizmus
A buddhizmust felveszi: Yomei császár [568-7] Shotoku császár
Nanto Rokusu
6 fő Japán buddhista filozófiai iskola:
Jojitsu
[Satyasiddhishastra - Cseng-Shih]
Sanron
[Mádhjamaka - San Lun]
Kusha
[szarvasztiváda - Csu-she]
Hosso
[Jógacsára-bhúmisásztra - Fa-Hsziang]
Kegon
[avatamszaka - Hua Jen]
Ritsu
[vinája - Lu Cung]
IX.sz. - ezoterikus iskolák:
TENDAI [805] [Kegon & Amida imádat]
Saicho (Dengyo Daishi) [767-822]
Ennin (Jikaku Daishi) [792-864]
SHINGON [806]
[= kínai Csen Jen; tantrikus b.]
(‘Shu’ és ‘Ha’ iskolák)
/Kegon & Ritsu/
Kukai (Kobo Daishi) [774-835]
RYOBU-SINTO
[sinto-buddhista]
Gyogi [670-749]
XIII.sz.-tól Zen buddhizmus:
RINZAI (Zen)
[1191]
Eiszai [1141-1215]
SZOTÓ (Zen)
[1227]
Dogen [1200-1253]
OBAKU (Zen)
[kb.1600]
Jin-Juan [1594-1673]
+ Nicsiren Buddhizmus
(Hokke-shu iskola)
Nicsiren [1222-1282]
- Lótusz-szútra
--> Soka Gokkai [1950]
|
Ázsiai Buddhizmus
1) Közép-Ázsiai Buddhizmus
- kevert: maniheizmus nesztoriánus kereszténység (később) iszlám
2) Dél-Kelet-Ázsiai Buddhizmus (Burma, Kambodzsa, Laosz, Thaiföld)
- erős Théraváda hatás
--> Burma [V.sz.]
--> Thaiföld [VI.sz.]
--> Laosz [XIV.sz.]
Kínából:
--> Vietnám [kb. 189]
--> Kórea [kb. 372]
--> Japán [kb. 552]
+ lásd: Szingaléz-buddhizmus
- ???
|
[« tartalom ]
A Mahájána iskolák kialakulása
A Mahájána iskolák eredetét nehéz határozott irányzatokhoz, vagy iskolákhoz kötni, azonban vannak bizonyos konkrét fogódzkodók, amelyekre lehet támaszkodni. Buddha halála után a szangha vezetését Mahákasjapa, Ánanda, Anuruddha, Upáli, Uruvilvai Kasjapa, Vágísa, Púrna, Kátjájana és Kósthila vette át. Az első mesterek alatt a közösség filozófiai koncepciója és aszketikus életmódja nem nagyon változott. A későbbiekben azonban egyéni értelmezések kerültek előtérbe, ennek következtében alakultak ki az önálló irányzatok. A Hinajána az Upáli - Dászaka - Saunaka - Saigrava - Tisja - Maudgaliputra mester-tanítvány láncolatban látta saját szellemi eredetét; a Mahájána az Ánanda - Jasasz - Upagupta - Dhítika láncolatot fogadja el.
I.e. kb. 383 - 225
szthavíra váda és mahá szanghika irányzat
A Vaisálíban megtartott II. konzílium (I.e. kb. 383) után a szangha két alapvető csoportra bomlott, amelyet a későbbi Hinajána és Mahájána alapjának tekintenek. Ez a két csoport a szerzetesi fegyelmet hangsúlyozók (vinájadhárin) és a tanítást előtérbe helyező szerzetesek (dharmadhárin). A kezdetben csak technikai szempontból szembenálló két csoportból később két önálló irányzat alakult ki: a szthavira váda, vagyis “öregek útja”, azok közössége akik a kanonikus, formák és a régi szabályok szerint gyakoroltak; és a mahá szanghika, vagyis “nagy közösségűek”, azok közössége, akik újszerű, nem formai alapokon gyakorolták a tanítást. A két irányzat önálló létezéséről azonban, csak a harmadik konzílium után beszélhetünk.
I.e. kb. 225 - I.sz. kb. 100
Hinajána és Mahájána irányzat
A Pátaliputrában megtartott III. konzílium (I.e. kb. 225) után már két fő szellemi tendenciáról és 4 fő irányzatról kell beszélnünk. A területi megoszlások miatt nem beszélhetünk egységes konzíliumokról, és ezért a nyomon követés is homályos, így a délen megtartott harmadik szangítiről az északiak, az északon megtartott IV. konzíliumról (K.b. 100) a déliek nem értesültek. Mindkét konzíliumon egységesítették és rendszerezték a buddhista tanokat. A harmadik konzílium után rendszeresített 18 iskolát nevezzük szarvasztiváda iskoláknak [1], vagy későbbi megkülönböztető nevén Hinajána iskoláknak. Ezek a következők:
- Szarvasztiváda (Vaibhásika) irányzatok [szellemi ős Ráhula]: Múla-szarvasztiváda, Kásjapíja, Mahísászaka, Dharmagupta, Bahusrutíja, Támrasatíja, Vibhadzsjaváda
- Szammitíya (Vátsíputríya) irányzatok [szellemi ős Upáli]: Kaurukullaka, Ávantaka, Vatszíputríya
- Mahászanghika (Szautrántika) irányzatok [szellemi ős Kasjapa]: Púra-saila, Apara-saila, Haimavata, Lókóttaraváda, Pradzsnyáptiváda
- Szthavira (Lámráparníja) irányzatok [szellemi ős Kátjájana]: Mahávihára-vásin, Abhayagiri-vásin, Jétávaníya
A negyedik konzílium után beszélhetünk csak elkülönült Hinajána és Mahájána irányzatokról, amelyek a fenti iskolákat is átrendezik; ezután a legfőbb megkülönböztető jelleg a különböző filozófiai irányzatokhoz való tartozás lesz.
[« tartalom ]
A HINAJÁNA irányzat
I.sz. 100 -
Szarvasztiváda (Vaibhásika) iskola
A Szarvasztivádin iskola az egyik legjelentősebb abhidharma [2] iskola, amely Észak-Indiában alakult ki az I.e. 2-3. században. Tanításuk saját abhidharma-pitakájukra és a hozzá íródott kommentárra (vibhása) támaszkodik, amelyet Mahávibhása-nak “nagy kommentárnak” neveznek. Legjelentősebb gondolkodójuk Vaszubandhu [kb. 400-480], aki Abhidharma-kósa nevű munkájában foglalta össze az iskola tanait.
Mahászanghika (Szautrántika) iskola
A Mahászanghika iskola az egyik legfőbb ortodox iskola, mivel elveti az abhidharma tant és azt állítja, hogy csak a szutta-pitaka tartalmaz igaz tanításokat, és ebben a teljes tanítás megvan; így a tan kihirdetése ezzel véget ért. Ezért felfogható úgy is, mint egy vissza-a-szútrákhoz mozgalom, bár figyelembe kell venni, hogy az iskola nem volt filozófiailag naiv.
Théraváda (Shravakajána) iskola
A Théraváda elnevezést elsősorban a ceyloni és a dél-kelet ázsiai buddhizmusra, szokták használni, de valójában a vibhadzsjaváda ("a megismerés útja") filozófiai irányzat legfőbb iskoláját nevezik így, amely azt állítja magáról, hogy megtartotta az öregek autentikus tanításait. Ez az iskola az ősi Srí Lankán alakult ki, de az V. században messze kiterjedt Dél-Indiára és Dél-Kelet-Ázsiára, azonban központja az ceyloni Anuradhpuraban lévő Mahávihára maradt. A théraváda iskola tanításának alapjait az I.e. I. században íródott, páli nyelven őrzött Tipitaka jelenti.
Klasszikus Théravádáról az V.-X. század között beszélhetünk, legjelentősebb gondolkodóik Buddhaghósa és Dhammapála idején. Buddhagósa Viszuddhi-márga című munkája az egyetlen elfogadott interpretációja a páli kánonnak, amelyben a buddhista meditációról (bhávaná) és az abhidharmatanról értekezik. Egy későbbi iskola is virágzott a XII.-XIII. század között, amely már páli nyelvű rituális és ima szövegeket is beemelt rendszerébe. Jelen formájában; új - a brahmanikus szertartásokat helyettesítő - imaszövegek és más Mahájána szertartásokat beemelve, sok követőre talált a Szingaléz és Dél-Kelet-Ázsiai buddhizmusban.
Jegyzetek:
[1] A szarvasztiváda iskolák elnevezés azért alakult ki, mert az összes 18 iskola közül a szarvasztiváda irányzat tett szert a legnagyobb jelentőségre és befolyásra.
[2] Az abhidharma a Tipitaka harmadik része, amely a legfőbb buddhista tanításokat tartalmazza. Az abhidharma buddhizmus az I.e.III.-IV. században alakulhatott ki, mint az azt megelőző szuttánta megközelítés továbbgondolása. Két fő irányzata az Észak-Indiai szarvasztivádin közelítés; és a Dél-Indiai théravádin kanonikus értelmezés; akik azt állítják, hogy megőrízték az eredeti páli abhidharma-pitakát, amelyet Buddhának tulajdonítanak. A későbbi elméleteket Buddhagósa [kb.430] foglalta össze Viszuddhimárga című művében és abhidhamma kommentárjában, csakúgy mint Buddhadatta. Sok egyébb kisebb kommentár született, nevezetesen Ánandatól [kb.VI.sz.], de az elfogadottab bevezetőt Anuruddha [kb.XI.sz.] írta. A mai napig születnek abhidharma kommentárok, elsősorban Burmában.
[« tartalom ]
A MAHÁJÁNA irányzat
A Mahájána irányzat alapját 1) a pradnyá-páramitá szútra (“a tökéletes bölcsesség szútrája”) [3] képezi, amely legnagyobb ismert formájában 100 000 versben ismerteti a bodhiszattva hat tökéletességére vonatkozó tanításokat; az üresség tanát (súnjaváda) és a látszat tanát (máyaváda). A mű szerzője állítólag Nágárjuna [II.sz.], de valójában egy az ő iskolájából való névtelen szerző. További jelentős tanítás a 2) Saddharma-pundaríka szútra ( “Az igaz törvény lótuszának szútrája” ), amely Buddha tökéletes erényeit és csodálatos tulajdonságait beszéli el; 3) a Szaddharma-lankávatára szútra [4] ( “A Tan ceyloni kinyilatkoztatása” ), amely Gautama utolsó boddhiszattvaságát meséli el a megszületéstől a szangha alapításig; 4) a Szuvarna-prabhásza ( “Aranyfény” ), amely legendákat és himnuszokat tartalmaz; 5) a Ganda-vjúha, amely a világ látszat tanáról és az objektivitás szubjektív eredetéről szól; 6) a Tathágatagúna-dzsnjána, amely a buddhák és tathágathák sajátosságairól értekezik; 7) a Szamádhi-rádzsa, amely a szamádhi tudatállapotát tárgyalja; és 8) a Dasabhúmísvara (“a tíz isteni fokozat” ), amely a bodhiszattvák isteni fokozataival foglalkozik. A felsorolt nyolc kanonikus mű mellett persze számos később keletkezett gyűjteményt is elfogadnak – kiemelném a Szaddharma-pundarika szútrát ("Lótusz szútra" ), az Avatamszaka szútrát és a Vadzsraccshédika szútrát ( "Gyémánt szútra" ).
Mádhjamaka (Súnjatáváda) iskola
A Mádhjamaka iskola alapítását Nágárdzsunához [kb.II.sz.] kötik, aki fő mű vében, a Múlamadhjamaka-kárikában ("a középút alapversei") [5] a mahájána szútrákat mint felsőbbrendű kritikai meglátásokat módszerként használva alkotta meg abhidharma tanát. Tanítványa, Árjadéva által írt Sata-Sásztra ( “Száz Értekezés” ) alkotja még az iskola tanításának alapjait. Az iskola által képviselt "üresség tant" a buddhizmus egyik központi tanításának vélik, mivel egyesíti az átmantanát az abhidharmatannal.
A Mádhjamaka módszere abban áll, hogy tapasztalatilag felfogja az ürességet (súnjatá) ezzel eloszlatva a tévképzeteket (ditthi). Ez a teoretikus alapja a belátásra irányuló meditációnak (vipasszaná), amely a transzcendentális megértéshez (lokuttara) vezet. Nágárdzsuna ezért megkülönbözteti a legfelső igazságot (paramártha-szatja) a konvencionális igazságtól (szamvriti-szatja), követve az abhidharmát, miszerint az utóbbi az általános nézetekre vonatkozik, míg az első a Négy Nemes Igazság (aríja-szaccsa) megértésére irányul, legyen az általános (belátás) vagy transzcendens. Nágárdzsuna számára azonban csak a legmélyebb megértés lehet legfelső igazság és minden más belátás, amely különböző részeket különít el, csak általános lehet.
Az iskola később két filozófiai irányzatra bomlott: a Buddhapálita [kb.400-450] által alapított Prászangikára [6] és Bhávavivéka [kb.490-570] által alapított Szvátantrikára. A két irányzat elsősorban a pozitív állítások megvalósíthatóságának kérdésének megítélésében különbözik. fontos megemlítenünk a prászangikához tartozó Csandrakírti [VII.sz.] által írt Mádhjamaka-káriká kommentárt. A mádhjamaka iskola a kínai San Lung Cung és a japán Nanto Rokusu Sanron iskolákra volt nagy hatással.
Jógacsára (Csittamátra) iskola
A Jógacsára iskola első nyomai a III. századra nyúlnak vissza, de rendszerezett (sásztra) irodalomról csak IV. vagy V. századtól beszélhetünk. Az iskola alaptanításai Maitréja és Aszanga [IV.sz.] írásaira támaszkodnak, az azonban nem eldöntött, hogy Maitréja történelmi személy vagy a Maitréja Bódhiszattva, aki inspirálta volna Aszanga írásait. fontos mű még Aszanga testvérének Vaszubandhunak mahájána koncepcióra alakított Abhidharma-kósa című műve. [7]
A Jógacsára iskola nagy hangsúlyt fektetett a szamádhi-meditációra, amelyben a bölcsességhez vezető út elengedhetetlen előfeltételét látta. Felhasználva mind a mahájána, mind az abhidharma forrásokat, a jógacsárinok hatalmas szintézist alkottak, feltérképezve az Út stádiumait, és megalkották saját abhidharma elméletüket. Kifejtésükben nagy szerepet kap a nyolc tudatosság tana (álaya-vidzsnjána) és Buddha igaz természetének részletes megértése. A Jógacsára iskola egy középső módszert hirdet a ‘realista’ szarvasztiváda és a ‘nihillista’ súnjatáváda elképzelésekkel szemben; azt állítva, hogy igaz, hogy mind az én és a független tárgyak nem-létezők, az azság (tathatá) /pl.: a legfelső igazság vagy a tudatosság/ nem nem-létezők. Mint ilyen tagadja az anyag független létezését, és ezért gyakran vidzsnjánavádanak vagy csittamátrának ( “csak tudat tan” ) is hívják.
Vaszubandhu tanítványa Dignága és később Dharmakírti [VII.sz.] a nyája-logika bevételével tovább finomította ezt az elképzelést. [8] A Jógacsára filozófia így a késői mahájána iskolákra; nevezetesen a tibeti, a kínai Fa Hsiang, és a japán Nanto Rokusu Hosso iskolákra volt nagy hatással.
Jegyzetek:
[3] Prajňăpăramită Szútra [in Mahájána Buddhizmus, A TKBF Jegyzete (1995) {ford. Agócs Tamás}].
[4] Lankávatára Szútra. [(Hamar Imre: A "Csak-tudat" buddhista iskola tantételei) in Fehér Judit (szerk.): Tibeti Buddhista Filozófia. (59-76. old.) [Orientalisztikai Munkaközösség – Ballasa, Budapest, 1994.]]
[5] Nágárdzsuna – Múlamadhjamaka-káriká. [in Fehér Judit : Nágárdzsuna - A mahájána buddhizmus mestere . [Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, Bp, 1997.]] ] Nágárdzsuna – Vigrahavjávartíni. [(Fehér Judit: A korai madhjamaka buddhista logika és előzményei) in Fehér J. & Horváth Z. (szerk.): Buddhista Logika. [Orientalista Munkaközösség – Balassi Kiadó, Budapest, 1995.]]
[6] Buddhapálita: Múlamadhjamakavritti. [in Fehér Judit (szerk.) : Tibeti Buddhista Filozófia. (7-58. old.) [Orientalisztikai Munkaközösség – Ballasa, Budapest, 1994.]]
[7] Vaszubandhu – Vimszatiká [(Hamar Imre: A "Húsz Versszak" kommentárja) in Fehér J. & Horváth Z. (szerk.): Buddhista Logika. [Orientalista Munkaközösség – Balassi Kiadó, Budapest, 1995.]]
[8] Dignága : A mérvadó megismerés összefoglalása. [in Tenigl- Takács László : A jógacsára filozófiája . (127-128. old.) [Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, Budapest, 1997.]]
[« tartalom ]
TIBETI BUDDHIZMUS
(Vadszrajána, Mantrajána, Tantrajána)
Tibetben két fő vallási hagyomány alakult ki; a bon és a buddhizmus. Mindazonáltal, hogy a bon hagyomány a tibeti vallás legősibb formája, az idők folyamán jócskán átalakult, olymértékben, hogy nem sokban különbözik a buddhista formáktól. A Buddhizmus elterjedése négy évszázadon keresztül történt a VII. századtól kezdve egészen a XI. század végéig. A buddhista tanok először Hla-to-to-ri-nyen-cen uralkodása alatt érték el Tibetet, aztán fokozatosan terjedtek tovább, olyan mesterek közvetítésével, mint Padmaszambhava, Atísa, és Marpa Lotsava. Később sok híres indiai tudós, pl. Santaraksíta és Kamalasíla [9] fordított le és terjesztett sok szútrát, tantrikus tant és kommentárt. A központi hatalom bukása, Lang-dar-ma király meggyilkolása [842] után az ország széthullot, majd tíz év hanyatlás után három egymással szoros kapcsolatban álló kis királyság alakult ki: Marjül, Guge, és Purang. A buddhizmus az erős központi hatalom hiányában az ország peremvidékeire szorult, és ott fejlődött tovább, majd onnan terjedt vissza a belső területekre.
A buddhizmus újraelterjedésében kiemelt szerepe volt a nyugat-tibeti királyoknak, nevezetesen Ye-shes ‘od-nak [X.sz.], aki királyi rendeletben tiltotta be a kétes eredetű tantrikus rítusok gyakorlását, és Byang-chub ‘od-nek, aki a tibetiek egy csoportját Kasmírba küldte, hogy hiteles szövegeket szerezzenek. A küldöttek közül csak ketten maradtak életben, akik közül Rinchen Szang-po [958-1055] vált híres fordítóvá és tanítóvá, aki rengeteg szútrát gyű jtött össze, és igyekezett átvenni a kolostorépítészet, festészet, és szobrászat hagyományát is. Nagy szerepe volt továbbá Atísának [979-1053], aki 1042-ben érkezett Tibetbe, és aki korának egyik legnagyobb mű veltségű vallástudora volt, és kiemelkedő tevékenységévél és mű veivel olyan kommentátori hagyományt teremtett, amely a mai napig fennmaradt. Atísa azonban jógi is volt, kiválóan tisztában volt a tantrák rendszerével, és tanításában a tantrák gyakorlásának gondos teoretikus megalapozását és fokozatosságát hangsúlyozta. Fő tanítványa Dromtön (‘Brom-ston) [1005-1064] volt, aki 1057-ben megalapította a Reting (Rva-sgreng) kolostort, amely az összes tibeti iskolára nagy hatással volt.
A tibeti vallások egyedi sajátossága a kétféle hagyomány követése; 1) a szájhagyomány útján terjedő személyes tanítványi láncolaton alapuló ‘iskolák’, amelyek egy-egy tantrikus bölcs tanításaira támaszkodnak; 2) a buddhista szerzetesi hagyományt követő iskolák. Így rengeteg iskola és irányzat alakult ki, amelyek gyakran azonos elemeket hangsúlyozó “rendek”. Három fő vonalat lehet kitapogatni: a bon-ra alapuló bön-po iskolát, a kadam hagyományt, és a buddhista iskolákat. Ezeket a rendeket az általuk továbbörökített tantrikus tanítások rendszere alapján lehet leginkább megkülönböztetni egymástól, bár rengeteg az átjárás az egyes tanok esetében. A buddhista iskolák közül négy fő iskola lett jelentős: a Nyingma, a Szakja, a Kagyü, és a Gelug iskolák. Mindegyik iskolának megvan a saját szertartásokon, meditációs praxisokon, filozófiai tanításokon, és leszármazáson alapuló saját hagyománya; azonban abban mind megegyeznek, hogy a tanításokat három részre osztják – a három jánának megfelelően: Hinajána, mahájána, és tantrajána.
Bön-po
A bon a legfőbb pre-buddhista tibeti vallás, amely a sámánizmussal visel rokon elemeket. A bon szó valószínű leg a bont gyakorló sámán-papok által használt kantációs szövegek (bon) szóból jöhet. A ma létező bon az eredeti vallás és a buddhista tanok szintéziséből jött létre. A hagyomány szerint a későbbi ‘megtisztított’ bon megalapítója Shenrab Miwo volt, aki Zsang Zsung mítikus földjéről érkezett, és Sákjamúni Buddhával azonos. Neki tulajdonítják a szútrák és tantrák elterjesztését, és a kolostori rendszer kialakítását.
Állítólag a bon először a Tazigi (Irán) területeken alakult ki, és néhány tanulmány valóban zoroasztriánus és zürvanista elemeket vél felfedezni. Néhány buddhista szerző azonosítja Shenrabot Lao-ce-vel, s így a bont a taoizmus egyik elágazásának tekinti, de ez nem valószínű . A modern kutatók pedig a kasmíri Síva kultuszt jelölik meg mint a bon-po-ra ható gondolatrendszert.
A bon tanítás eredeti formájában teista és dualista volt, azt tanítva, hogy a világ azt együtt létező jó és rossz erők együtthatásából jött létre. Később azonban átvette a buddhizmus antiteista nézeteit. A rituális tudást hordozó tantrákat családi örökségként kezelték, amelyet féltve őriztek, és nagy gonddal adtak csak tovább; más tanítványoknak csak fizetség és szolgálatok ellenében adták át. Elsősorban a buddhista Nyingma iskolával van szellemi rokonságban, többek között a kilenc jána tanítása miatt, amely a ‘nagy tökéletesség’ meditációban nyeri el legbelső értelmét, amelyet magának Shenrabnak tulajdonítanak, és azt állítják, hogy innen került át a Nyingmába.
Kadam
A kadam hagyomány a legkorábbi ‘buddhista’ irányzat, amely a XI. században alakult ki Atísa [979-1053] és tanítványa Dromtön [1005-64] tanításai nyomán. Az első kolostoruk Reting (Rva-sgreng) volt, amelyet Dromtön alapított 1057-ben. 1040-1053-as tibeti tartózkodása alatt Atísa a szútra és tantrikus tanításokat hangsúlyozta ‘fokozatos ösvény’ (lam-rim) tanításában, és további tanításokat közölt a bodhicitta kifejlesztésére vonatkozóan, amelyet ‘tudati képzésnek’ (lobjong) ismerünk. Bár az iskola a XIV. századra megszű nt létezni, tanításai fennmaradtak a Gelug és Kagyü iskolákban.
Buddhista iskolák
Nyingma
A Nyingmapa rend a legrégibb hagyományokra nyúl vissza, s így a legelső buddhista iskolának tekinthető. Eredetét a VIII. századra, Padmaszambhava és Sántaraksita tanításaira [10] alapozza, de végleges formáját, mint külön iskola, csak a XIV. századra, Longcsen Rabdzsampa [1308-63] szervező munkássága után nyeri el, aki a “nagy tökéletesség” (dzog csen) tanában megalkotja az iskola filozófiai alapjait is. A Nyingma iskolát mind felvett gyakorlók, mind “nem hivatalos” jógik alkotják; akik az iskola tanítását képező, ősi Nyigma pátriárkák által kinyilatkoztatott és szájhagyomány útján fennmaradt régi tantrákat (nyingma), illetve a Padmaszambhava és közeli tanítványai által írt és elrejtett szövegeket, a termákat (gter-ma) ( “újrafelfedezett kincsek” ) tanulmányozzák és követik, amelyeket egy megjósolt tertön (gter-ston) ( “kincs találó” ) fedez fel és tár fel a közösségnek.
A Nyingma iskola legfőbb tanítása a “nagy tökéletesség” (dzog csen), amelyet Padmaszambhava és Vimalamitra hozott Tibetbe a VIII. században. Ez a tanítás képezi az összes tantra csúcsát és a Nyingma által megkülönböztetett kilenc jána legmagasabbikát. Arra a felülmúlhatatlan természetű felszabadulásra vonatkozik, amelyet a tudatosság eredeti tisztaságának megvalósítása okoz.
A Nyingma egy nem központosított rendként maradt fenn, hat főbb ágazattal, amelyek saját arculatukra formálták a közös tanítást. Jelenleg két vezetőt ismernek el, akik mindketten Indiában élnek számű zetésben: Düdzsom Rinpocsét és Mindroling Tricsen Rinpocsét.
Szakja
A Szakjapa iskola a vándorjógi Drokmi (‘Brog-mi) [992-1072] tanításai nyomán kialakult rend. Nevét első kolostoráról kapta amelyet Sákja-ban (Sa-skya) alapított a Khon-klánba tartozó Koncsog Gyalpo (dKon-mchog rGyal-po) [1034-1102] - Drokmi tanítványa - 1073-ban. A Khon klán egy befolyásos tibeti család volt, amely előzőleg a Nyingma rendhez tartozott. Mivel Koncsog Gyalpo világi ember volt, így fia Kungá Nyingpo (Kun-dga’ sznying-po) [1092-1158] lett a sákja rend első rendfőnöke. Koncsog Gyalpo Drokmi Lócaránál tanulmányozta az új tantrákat, és a legfelsőbb tanítás, amelyet gurujától megkapott, az egyesített szútra és tantra volt; amelyet “Az Ösvény és Gyümölcse” ( lam dre ) néven ismerünk, és amit a IX. században dolgozott ki Virupa jógi. Ez a tanítás azt mondja ki, hogy a samsára és a nírvána csak a tiszta tökéletesség (gsal), és a tudat ürességének (stong) kivetülései. Így a jógi aki a lam dre gyakorlásával felismeri tudata igaz természetét, megérti a samsára és nírvána alapvető azonosságát.
A Szakja rend konkrét formáját az ‘öt mester’ munkássága nyomán kapta meg. Ezek: Sacsen Kunga Nyingpo [1092-1158], Sönam Cemo [1142-82], Dragpa Gyalcen [1147-1216], Szakja Pandíta [11] [1182-1251], és Csögyal Phagpa [1235-80]. Szakja Pandita (Kunga Gyalcen) alatt egyezett ki a Szakja rend a hódító mongolokkal és utódja Phagpa alatt vált Tibet uralkodó rendjévé. Azóta két főbb ág alakult ki; a Ngor és a Cshar. A Ngor-pa irányzatot Kunga Szangpo [1328-1444] alapította 1429-ben, és központja a Ngor Evam cshöden kolostor volt.
A Szakja iskola vezetőjét mindig a Khon család férfi leszármazottjai közül választják. Jelenlegi vezetőjük Ngawang Kunga, a 41. ilyen személy.
Gelug
A Gelugpa rendet a neves tanító Congkapa Lozang Dragpa [1367-1419] alapította, és legfőbb központjai a Szera (Se-rva), Ganden (dGa’-ldan), Drepung (‘Bras-spungs), és a Tasilhunpo (bKra-shis-lhun-po) kolostorok lettek. Congkapa gyermekkorától fogva sok tibeti mesternél tanúlt, és kimerítő filozófiai és meditációs képzésben részesült. Végül megalapította a Ganden kolostort, ahonnan a tanítás tovább terjedt.
Az iskola meghatározó jellegzetessége a vinája hagyományok, így a zárt kolostori fegyelem hangsúlyozása, illetve a kadam hagyománytól átvett lam-rim (“fokozatos ösvény”) [12] tanának hangoztatása. Egyesek olyan erősnek gondolják ezt a kapocsolatot, hogy az iskolát ‘új kadampa’ néven említik. A gelugpák a prászangika mádhjamaka filozófiát követik Congkapa tanításában, melyszerint az üresség “minden lehetséges negációja” (med-gag).
Eredetileg a Ganden kolostor rendfőnöke volt a Gelug feje, de később a Drepung kolostor vezetője, a Dalai Láma vette át ezt a tisztet. Ez onnan származtatható, amikor az ötödik Dalai Láma, Ngawang Loszang Gyaco [1617-82] lett Tibet uralkodója, és egyesítette az országot a Gelug vezetése alatt. A ‘Dalai Láma’ ( “óceánszerű mester” ) kifejezés a mongol Altan kántól származik, aki meterének Szönam Gyaco-nak [1534-88] adta ezt a nevet, akit visszamenőleg a harmadik inkarnációnak tartanak. Ez a politikai hagyomány egészen 1959-ig folytatódott, a XIV. Dalai Láma, Tenzin Gyaco számű zetéséig, amikor a kommunista Kína eltörölte Tibet függetlenségét.
Kagyü
A Kagyüpa rend a XI.-XII. század között három jeles mester tevékenysége nyomán alakult ki; nevezetesen Marpa [1012-97], tanítványa Milarépa [1040-1123], és az ő tanítványa Gampópa [1079-1153] tanításai alapján. [13] Marpa (Csökyi Lodrő (Chos-kyi Blo-gros)), a fordító mester aki tanulmányait Drokminál kezdte, de otthagyván őt Indiában, a Vikramasílai egyetem apátjánál, Nárópánál tanulta a tantrát, sosem vált buddhista szerzetessé. Tanítványa Milarépa, aki a legenda szerint fiatal korában fekete-mágusként tevékenykedett, miután buddhista szerzetesként megkapta Marpa tantráit, nagy aszkéta jógiként vált híressé. Gampópa Marpa és Milarépa tantrikus tanításain túl a Kadam hagyomány szútra tanításait is átvette.
Gampópa halála után az iskola 7 fő irányzatra bomlott föl: a Phamodru, Karmapa, Chalpa, Drigungpa, Taglugpa, Baram, és Phagmo Drukpa iskolákra. A Phamodru (Phag-mo-gru) iskola Phamodru láma [1110-70], {Gampópa egyik tanítványa} tanításai nyomán keletkezett; központja a Tenszatil kolostor. A Karmapa (Kar-ma-pa) iskola Tüszum Kjenpa [1110-93] öröksége nyomán keletkezett, aki 1185-ben alapította a Curpu kolostort, mely az iskola központjává vált. A Chalpa (Tshal-pa) iskola Gompa [1116-69], {Gampópa egyik tanítványa} által alapított rend, melynek központja az általa alapított Kungtang kolostor. A Drigungpa (‘Bri-gung-pa) iskola a Dzsigten Gönpo láma [1143-1212] által 1179-ben alapított Drigung kolostor köré szerveződött rend. A Taglugpa (sTag-lung-pa) Taglung-tangpa Tasipel láma [1142-1210] által alapított rend, melynek központja az általa 1180-ban alapított Taglung kolostor. A Drukpa (‘Brug-pa) iskola a Lingrepa Pema Dordzse [1128-88] által 1180-ban alapított Ralung kolostor köré szerveződött rend. Az iskolából további 8 kisebb iskola alakult, melyek központja főleg Nepálban és Bhutánban van. Meg kell még említenünk a Sangpa Kagyü rendet, amelyet Khjungpo Neldzsot alapított a XI.sz. végén. Karmapa Láma XVI. reinkarnációjának vezetésével a Karma Kagyü lett a legjelentősebb a fenti iskolák közül.
A Kagyü iskola központi tanítása a tanítások és meditációs praxisok szintéziséből létrejött “nagy pecsét” ( mahámudra – phyag-chen ) tanítása [14] , amelyet Marpa kapott két indiai mesterétől, Narópától és Maitrípától. A ‘nagy pecsét’ elnevezés a tantrából származik, és arra a meditációs belátásra vonatkozik, amikor a gyakorló megérti, hogy a megnyílvánuló világ és a tudat szétválaszthatatlan, és végső természetében üres. Így mind a szamszára, mind a nírvána ürességgel vannak ‘megpecsételve’. A Kagyün belül alakult ki a reinkarnáció útján öröklődő címek rendszere, a tulku (sprul-sku) hagyomány is. A tulku fogalom eredete Nárópa “hat jógájának” tanításaiban [15] gyökerezik, amely az újjászületés általában irányíthatatlan folyamatának ellenőrzés alá vonását tanítja. Annak ellenére, hogy a Kagyü az eltökéltségre és a meditációra fekteti a hangsúlyt, olyan nagy filozófiai gondolkodókat tudhat magáénak, mint mint a VIII. Karmapa, Mikjo Dordzse [1507-54], és Dzsamgön Kontrul [1811-99], akik megalkották a “nagy közép teóriát” (uma csenpo), amely a mádhjamaka és jógacsára filozófia szintézise.
Az elmúlt években a Karma Kagyüpa iskola, a XVI. Karmapa, Rangdzsung Rigpe Dordzse vezetése alatt számos központot hozott létre Angliában, Franciaországban, Németországban, és Észak Amerikában.
A teljesség kedvéért meg kell még említeni néhány iskolát, amelyek valamilyen oknál fogva nem sorolhatók be egyik fenti kategóriába sem: a Zsalupa (Zhva-lu-pa) iskolát, amelyet Dzsecün Serab Dzsungne alapított 1040-ben és fő kolostora a Zsalu. Ugyanígy említést érdemel a Sangpa (Shangs-pa) rend, amely a bonpó sámánból buddhista jóginná lett Khjungpo Neldzsorra vezeti vissza eredetét, aki Indiában Niguma jógínitől, Nárópa hugától kapott titkos tanításokat, amelyeket a Dzsonangpa iskola vitt tovább. A Dzsonangpa (Jo-nang-pa) rend, amely a XIV. század folyamán alakult ki Dolpópa Serab Gyalcen [1292-1361] tanításai nyomán, a Kálacskra tantrára épülő, a többi iskolától jócskán eltérő, filozófiai tanításai nyomán vált híressé. Meg kell még említenünk a Sicsédpa (Zhi-byed-pa) hagyományt, amely a tizenegyedik századi dél-indiai jógin Phadampa Szangye, és női tanítványa, Macsig Labdrön [1055-1145] tanításai alapján keletkezett, azonban sosem lett rend.
Jegyzetek:
[9] Kámalasíla – A Gyémánt Szútra kommentárja. [(Agócs Tamás: Az éntelenség logikai bizonyítása) in Fehér J. & Horváth Z. (szerk.): Buddhista Logika. [Orientalista Munkaközösség – Balassi Kiadó, Budapest, 1995.] ]
[10] Padmaszambhava : A szellem felismerésének jógája. (Dzog-csen) (185-228. old.) [ in Dr. Hetényi Ernő (szerk.) : A Nirvána Megvalósítása. [Trivium Kiadó, Budapest 1995.]]
[11] Sza-Szkja Pandita: A bölcsesség kincsestára. [Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984.]
[12] Congkapa : A megvilágosodásoz vezető út állomásai. [ in Fehér Judit (szerk.) : Tibeti Buddhista Filozófia. (91-109. old.) [Orientalisztikai Munkaközösség – Ballasa, Budapest, 1994.] ]
[13] Gampópa : A magasztos ösvény drágakőfüzére. [ in Ngawang Láma: A Belső Ösvény Kulcsa. (38-157. old.) Karma Ratna Dargye Ling, Tar 1999.]] ] Gampópa : A nagyszerű rózsafüzér. (73-135. old.) [ in Dr. Hetényi Ernő (szerk.) : Tibeti Tanítók Titkos Tanításai . [Trivium Kiadó, Budapest 1994.]] ] Gampópa : A szenvedés egyetemessége. [ in Fehér Judit (szerk.) : Tibeti Buddhista Filozófia. (79-90. old.) [Orientalisztikai Munkaközösség – Ballasa, Budapest, 1994.]]
[14] Mahámudrá. [Magyarországi Nyingmapa Közösség, Budapest 1998.]
[15] Nárópa : A Hat Tan Jógája. [ in Dr. Hetényi Ernő (szerk.) : Tibeti Tanítók Titkos Tanításai. (137-250. old.) [Trivium Kiadó, Budapest 1994.] ]
[« tartalom ]
KÍNAI BUDDHIZMUS
Sok legenda kering a buddhizmus Kínába kerüléséről, és a legrégebbi felfedezések bizonyítják, hogy már 65-ben léteztek buddhista közösségek az Észak Kiangsui Peng Csengben. Minden bizonnyal a kereskedelmi utakon jött be a buddhizmus is, amint azt egy 166-ban íródott feljegyzés is említi, kritizálva Huan Császárt, hogy egy Huang-Lao-nak és Buddhának felszentelt oltár előtt tiszteleg. A buddhizmus és új-taoizmus összefolyása egy korai kínai buddhista jelenség, amely a buddhista terminológia taoista fogalmakkal való helyettesítéséhez, illetve a ko i módszeréhezhez vezetett, amely a buddhista tanítások kiegészítését jelentette, olyan szövegek tanításával, mint például a I Csing, a Tao Te King, és a Csuang Cu. A II.-III. század között sok kínai úgy gondolt a buddhizmusra, mint a taoizmus egyik formájára (Tao Csiao).
A kínai buddhizmus kezdeteit Kásjapa Matanga és Dharmaraksa tevégenységét követően, An Shih Kao-hoz lehetne kötni, aki 148-ban érkezett Lo Jang-ba, és megalapította az első buddhista iskolát, – a Paj-ma-sze kolostort – amelyet dhanya-iskolaként ismerünk, és a vináyára és a meditációra fektett hangsúlyt. Az iskola tanításában nagy szerepet kapott az általa lefordított An Pau Shou I Csing ( “A tudatos légzés sutrája” ) című mű . A másik korai iskola a Csih Cs’an (Lókakséma) által 175-ben létrehozott prajna-iskola, amely nagy taoista hatás alatt állt, és a legfelső bölcsesség (prajnapáramita) tanítását tekintette központi gondolatának. Az iskola tanításában nagy szerepet kapott az Ashtasaharika Prajnápáramita szútra ( “A legfelfelső bölcsesség 8000 sorban” ).
Hui Jüan [16] [344-416] hozta létre a híres Lu Shan kolostort, hosszú vitát folytatva Kumáradzsívával, hogy független szanghát hozzon létre, és megalapítsa az Amitába-kultuszt. Tanítványa Tao Sheng [360-434] három évet tanult Kumaradzsívánál, hogy kidolgozza saját felfogását az igazi énről (chen wo), az emberi buddha-természetről (fo hsing) és az azonali megvilágosodásról (tun wu).
Az V.-VIII. század közti időszak az amely alatt a fő buddhista iskolák kialakultak. Nevezetesen a Cs’an, a Csen Jen, a Csing T’u, a Csu She, a Fa Hsziang, a Hua Jen, a Lu, a San Lun, és a T’ien Tai. A Sung dinasztia idejére (960-1126) azonban gyakorlatilag csak a Cs’an és a Csing T’u iskolák maradtak mű ködésben.
Az indiai mahájána iskolák kínai változatai:
Lu Cung iskola
A Lu Tsung kínai vinája iskolát Tao Hszüan [596-667] alapította. Tanításuk a Ssu Fen Lu ( “Vinája Négy Részben” ) című mű vön alapszik, amelyet 412-ben fordítottak le. Az iskola a kolostori fegyelemre fektetett hangsúlyt. A japán Nanto Rokushu Ritsu irányzatra volt hatással.
Sang Lung Cung (San Lun) – A Három Értekezés iskola
A San Lung Csung -ot ( “A három értekezés iskolája” ), amely a kínai mádhjamaka iskolának felel meg az indiai Paramártha (Csen-ti) alapította, majd Kumáradzsíva [344-413] szilárdította meg, és Szeng Csao [384-414] és Csi Cang [549-623] fejlesztették tovább. [17] Paramártha fordította kínaira Aszangától a Mahajána-szamgrahát (San-ta-seng lun) [18] , melyről az iskola a nevét kapta. Az iskola tanításait meghatározó három mű mégis a Nágárdzsuna által írt Múlamadhjamaka-káriká ( “A középút alapversei” ), és Dvadashanikáya (“Értekezés a 12 kapuról” ), és az Árjavéda által írt Sata-Sásztra ( “Száz értekezés” ). Ezeket Kumarajíva fordította kínaira. Seng Csao írásaiban a mádhjamaka fogalmakat próbálja a kínai fogalmakhoz közelíteni, és választásai az új-taoizmushoz fű zött érdeklődését tükrözik. Csi T’sang írásai; az Er Ti Csang ( “A Két Igazság” ) és a San Lun Hszüan I ( “A három értekezés mélyebb jelentése” ), sokkal tradicionálisabb indiai közelítéssel foglalkozik a madhyamikával. A japán Nanto Rokusu Sanron irányzatra volt hatással.
Fa Hsziang Cung (Wei Shih) – A Tan Jellege iskola
A Fa Hsziang Cung-ot ("A Tan jellege"), amely a kínai jógacsára iskolának felel meg Hszüan Cang (Dharmapála) [596-664] alapította és dolgozta ki filozófiáját [19]. Az iskola tanítását Vaszubandhu két lefordított mű vére, a Cs’eng Wei Shih Lun-ra ("Értekezés a Csak-Tudat-Tanról 30 versben") és kommentárjaira, illetve a Wei Shih Er Shih Lun-ra ("Értekezés a Csak-Tudat-Tanról 20 versben") alapozta [20]. Az iskola sosem volt népszerű Kínában, így hamar eltű nt. A japán Nanto Rokusu Hosso irányzatra volt hatással.
Csen Jen – Az Igaz Szó iskola
A Csen Jen-t ( “Igaz Szó”= ‘mantra’ ), amely a kínai tantrikus buddhista iskolának felel meg Subhakaraszimha alapította 716-ban, és Vadzsrabodhi [663-723] és Amóghavadzsra [705-774] fejlesztették tovább. Az iskola tanítását a Mahávairocsana-szútrára alapozták. Annak ellenére, hogy Amóghavadzsra megnyerte T’ai Cung Császár támogatását, az iskola sosem lett népszerű , így amikor a Jüan dinasztia [1279-1368] alatt bevezették a tibeti tantrikus buddhizmust, mint tibeti ezoterikus szekta (Cang Mi Cung) élt tovább. A japán Shingon iskolára volt hatással.
Kínai mahájána iskolák:
Csing T’u Cung – A Tiszta Föld iskola
A Csing T’u Cung ( “Tiszta Föld iskola” ) a kezdeti kínai buddhista hagyományhoz nyúl vissza, és tanítását olyan régi szövegekre alapozza, mint a Nagyobb Szúkhávativjúha-szútra /fordítás 252/ , és a Kisebb Szúkhávativjúha-szútra /fordítás 402 - Kumáradzsíva/ , továbbá az Amitájur-Dhjána-szútra /fordítás 424 - Kalajásasz/ . A Szúkhávativjúha szútrák hosszú leírásokat tartalmaznak Sákjamuni Gautamától, aki elmeséli hogyan érte el Amitábha Buddha az ‘áldott földet’ (sukhavati) vagy ‘tiszta földet’ (parisodhana-ksétra) annak segítségével, hogy előző életében mint Dharmakára szerzetes gyakorolta az imádatot. A szútrák többször kiemelik, hogy azok akik imádják Amithába buddhát, azok a tiszta földön fognak újjászületni és azonnal elérik a megvilágosodást. Buddha egy fény kisugárzás formájában pedig felfedi a Tiszta Föld képét, hogy az összegyű ltek láthassák.
Az Amitábha és a Tiszta Föld iránti imádat már a korai Kínában kialakult. A 402.-ben alapított Lu Shan kolostorban Hui Jüan megalapította az Amitábha-kultuszt, és követőinek a Tiszta Földön való újjászületést igérte. A Csing T’u Cung iskolát mint Hui Jüan-tól független irányzatot T’an Luan [476-542] hozta létre, aki a nien fo ( “buddha-tudat” ) gyakorlatát hangsúlyozta, amely elsősorban a “Namo Amitábha Buddha” (kínaiul: “Nan-mo A-mi-t’o Fo”, japánul: “Namu Amida Butsu”) mondat recitálását jelentette. A következő mester Tao Cso [562-645] úgy gondolkozott a nien fo gyakorlatáról, mint a Tiszta Földre születés és a megvilágosodás egyetlen hatékony módja, mivel a Tan hanyatlása óta a lények képtelenek más vallási gyakorlatra, illetve magasabb megértésre; és ezért a nien fo gyakorlatát hangsúlyozta és külön ‘rózsafű zért’ készített erre a célra. San Tao [613-681] Amitájur-Dhjána-szútra kommentárjában pedig a tiszta tudattal történő nien fo gyakorlatot, illetve az ezzel együtt történő szútrák recitálását, Amitabhán való meditációt, képének imádatát és dicsérő himnuszok éneklését hangsúlyozza. A japán Amida-imádatra volt hatással.
T’ien T’ai – A Mennyei Terasz iskola
A T’ien T’ai eklektikus skolasztikus iskolát Hui Sze [551-577] és Csi I (K’ai) [538-597] alapította. Tanításuk alapja a Szaddharmapundarika-szútra ("Lótusz-szútra"), [21] és Csi I két hozzáírt kommentárja, illetve Hui Sze mű ve, a Ta Ch’eng Chih Kuan Fa Men ("A Koncentráció és Belátás Módszere a Mahájánában") [22]. Központi tanításuk a Háromrétű Igazság: 1) a dharmák üressek, mert éntelenek és nincs önálló létük; 2) a dharmák csak pillanatnyi létezők és ok-okozati összefüggésben léteznek; 3) a dharmák köztes létezők, mert üresek, de léteznek is egyszerre. Ezért a dolgok különbözőek is, és részei is egy nagy organikus egésznek. Ez a gondolat vezetett a "3000 valóság egy tudatpillanatban" tanításához: A létezés tíz szintje [23] mind magában foglalja a többi világ tulajdonságait, 100 valóságot teremtve így. Ezek mindegyike birtokolja az azság (tathatá) tíz tulajdonságát 1000 valóságot teremtve így. Ezek mindegyike három részre bomlik; élőlényekre, dolgokra (dharma), és térre (ákása) 3000 valóságot teremtve így. Mind a 3000 “lét-világ” kölcsönösen áthatja és meghatározza egymást, és minden egyes tudatpillanatban immanens. Hui Sze szerint a “tényleges azság” (bhúta-tathatá) immanenciája és a “Buddhák öle” (Tathagatá-garbha) minden valóságban, dharmák és létezők, megtapasztalhatóak a koncentráció és belátás módszerével. Chih I szerint a buddhista szútrákban fellelhető különböző tanítások és módszerek Buddha megvilágosodásához vezető útjának különböző stádiumaiban, különböző értéssel bíró embereknek lettek kinyilatkoztatva, ezért a szútrák elfogadhatóak mint Buddha beszédeinek hiteles gyű jteményei. Ezt az elképzelést foglalták össze az “5 korszak és 18 tanítás” teóriában. A japán Tendai iskolára volt hatással.
Hua Jen – A Virágfüzér iskola
A Hua Jen eklektikus skolasztikus iskola öt pátriárkát tart számon: Tu Sun [557-640], Cse Jen [602-668], Fa Cang [643-712], Cs'eng Kuan [738-839] [24], Cung Mi [780-841] . Tanításuk az Avatamszaka-szútrán (Hua Yen Ching) alapszik [25]. Azért, hogy átadhassa a Hua Jen iskola lényegi tanításait Wu Császárnőnek, Fa Cang megalkotta saját művét az “Értekezés az Arany Oroszlánról”-t [26], amely a legtisztább kifejtése a Hua Jen gondolatoknak. Fa Cang elfogadta a San Lun iskola tanításait az ürességről és a dharmák végső azonosságáról szóló tanításokat és megalkotta a dharmák el-nem-választhatóságáról szóló tant, miszerint, egy dharma létrejöttével létrejön az összes többi is. Az iskola nagyban hasonlít a korábbi T’ien Tai iskola tanításaira, a különbségek inkább a dolgok hangsúlyos voltán van. A T’ien Tai-hoz hasonlóan a Hua Jen is a természetüknél és Buddha közönségének erőségénél fogva osztályozza a tanításokat. Az “öt doktrina” szintúgy benne foglaltatik az “Értekezés az Arany Oroszlánról”-ban. A japán Nanto Rokusu Kegon irányzatra volt hatással.
Cs’an (kínai zen) iskola
A Csan hagyomány alapítójának Bódhidharmát [27] jelöli meg, aki Indiából érkezett Kínába 520-ban. Miután megpróbálta megértetni Wu Császárnővel az üresség igaz természetét, kilenc évet töltött meditációban egy falat nézve. Tanításában a Lankávatára-szútrát [28] hangsúlyozta. A Csan átadásában hat fő pátriarkát ismerünk, akik Bodhidharma (Damma) tanításának szellemi örökösei, nevezetesen: Huj-Ko (Eka) [486-593], Szeng-Can (Szöszan) [-606], Tao-Hszien (Dösin) [579-651], Hung-Zsen (Könin Gunin) [601-647], és Huj-Neng (Enö) [638-713] [29]. Huj-Nenget a Vadzsracshédika-szútrával ("Gyémánt-szútra") hozzák összefüggésbe, amely saját felébredését is eredméntezte. Későbbi jelentős kínai mesterek voltak Nan Csüan [748-834] és tanítványa Csao-csou [-897], Lin-csi (Rinzai) [-866]; a japán Dógen [1200-53], Hakuin [1686-1769], Shunriyu Szuzuki [30] [1905-71]; és a kóreai Szung Száhn Szöen-sza [31] [1927-].
A buddhizmus állami betiltása után [845] a Csan iskola emelkedett ki mint a legerősebb túlélő. Ekkor öt csan iskola is alakult. A Sung dinasztia ideje alatt [960-1126] azonban már csak Lin-csi [-866] iskolája [32] (japán Rinzai) és Cao-san [-901] iskolája (japán Szotó) létezik. Ebben az időszakban alakul ki a kung an (japán koan), mint a meditáció tárgya és a tanítás módszere, amely a tanítványt a felébredéshez (wu; szatori) vezeti. Csao-csou iskolája kidolgozza a relatív és abszolút dolgok kapcsolatáról szóló ötrétű elmélkedést, és az állandó koncentrációt és merev testartást hangsúlyozza (zazen).
A Cs’an szó a kínai ch’an-na szó rövid formája, amely a szanszkrit dhjána ("elmélyedés") megfelelője, így Kínában minden jellegű meditációra használták. A Csan tanítása az azonalli megvilágosodás elérését célozza, amely nem írott tanításon alapszik, hanem egy közvetlen átadáson, amelynek segítségével a tanítvány megismeri saját igaz természetét, és ezáltal eléri a buddhaság álapotát.
|
Bódhidharma (Ta-mo) [440-528] |
|
|
Huj-ko (Eka) [486-593] |
|
|
Szeng-can (Szöszan) [-606] |
|
|
Tao-hszin (Dösin) [579-651] |
|
|
Hung-Zsen (Könin) [601-647] |
|
|
Huj-Neng (Enö) [638-713] |
|
Sen-szin [-706] |
Huaj-zsang (Edzsó) [677-744] |
Csing-jüan (Gjósi) [-740] |
|
Ma-cu (Baszo) [709-788] |
Sö-tou (Kiszen) [-790] |
Nan-Csüan (Fugan) [748-834] |
Po-csangHuaj-haj (Ekai) [720-814] |
Tung-san (Rjókai) [807-869] |
Tö-csao [-972] |
Csao-csou (Dzsósú) [778-897] |
Huang-po (Ingen) [-850] |
Cao-san (Hondzsaku) [840-901] |
Jen-sou [-975 ] |
|
Lin-csi (Rindzai) [-867] |
|
Hsziu-feng |
|
|
|
Jün-men [-996] |
|
Japán RINZAI |
Japán SZOTÓ |
|
[« tartalom ]
Jegyzetek:
[16] Hui-jüan: A test kimerül, de a lélek nem hal meg. [in Tőkei Ferenc (szerk.) : Kínai Buddhista Filozófia [("Történelem és Kultúra" sorozat 10.) Orientalisztikai Munkaközösség – Balassi Kiadó, 1993.]
[17] Szeng-Csao: Előszó a Száz tanulmányhoz. (stb.) [ in Tőkei Ferenc (szerk.): Kínai Buddhista Filozófia . [("Történelem és Kultúra" sorozat 10.) Orientalisztikai Munkaközösség – Balassi Kiadó, 1993.]
[18] Aszanga : A nagy út összefoglalása. [in Tenigl- Takács László : A jógacsára filozófiája . (88-100. old.) [Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, Budapest, 1997.]]
[19] Hszüan Cang : Bizonysága annak, hogy minden csak tudomás. [in Tenigl- Takács László : A jógacsára filozófiája . (129-130. old.) [Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, Budapest, 1997.]]
[20] Vaszubandhu : Bizonysága annak, hogy minden csak tudomás. [in Tenigl- Takács László : A jógacsára filozófiája . (107-126. old.) [Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, Budapest, 1997.]]
[21] Lótusz Szútra [Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 1995.].
[22] Hui-sze: A Nagy Kocsi kapuja a megszűnéshez és szemlélethez. [ in Tőkei Ferenc (szerk.): Kínai Buddhista Filozófia . (89-90. old.) [Orientalisztikai Munkaközösség – Balassi Kiadó, 1993.]
[23] A létezés 10 szintje: Buddhák, Bodhisattvák, Pratyaksabuddhák, Arhatok, Istenek, démonok, emberek, préták, állatok, és pokollakók.
[24] Hamar Imre : Kínai Buddhizmus a középkorban – Cs ' eng-Kuan élete és filozófiája [("Történelem és Kultúra" sorozat 15.) Orientalisztikai Munkaközösség – Balassi Kiadó, 1998.]
[25] Lásd: Vimalakirti Szútra . VI. fejezet – Az elképzelhetetlen megszabadulás [Farkas Lőrinc Imre, 2000.]
[26] Fa-cang: Tanulmány az Arany Oroszlánról. [ in Tőkei Ferenc (szerk.): Kínai Buddhista Filozófia . (95-100. old.) [Orientalisztikai Munkaközösség – Balassi Kiadó, 1993.]
[27] Bódhidharma: A véráram beszéde. [in Szigeti György (szerk.): Kopár Hegycsúcs – Zen mesterek élete és tanítása. (15-31. old.) [Farkas Lőrincz Imre Kiadó, 1996.]]
[28] Lankávatára Szútra. [(Hamar Imre: A "Csak-tudat" buddhista iskola tantételei) in Fehér Judit (szerk.): Tibeti Buddhista Filozófia. (59-76. old.) [Orientalisztikai Munkaközösség – Ballasa, Budapest, 1994.] ]
[29] Hui-neng: Az alapvetés könyve. [ in Tőkei Ferenc (szerk.): Kínai Buddhista Filozófia . (101-108. old.) [("Történelem és Kultúra" sorozat 10.) Orientalisztikai Munkaközösség – Balassi Kiadó, 1993.] ] Hui-neng: A Hatodik Pátriárka szútrája. [Farkas Lőrinc Imre Könyviadó, 1998.]
[30] Shunryu Suzuki: A Zen szellem az örök kezdők szelleme. [Buddhista Misszió, 1987.]
[31] Szung Szán: A ZEN – Szung Szán mester tanítása. [Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 1997.]
[32] Su-La-Ce: Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában. [Magyar Könyvklub, 1999.] ] Jen-csao és Cun-Csiang: Feljegyzések Lin-csiről. [in Kapujanincs Átjáró – kínai Csan-buddhista példázatok. Miklós Pál (szerk.) [Prométheusz Könyvek – Helikon Kiadó, 1987.]]
[« tartalom ]
JAPÁN BUDDHIZMUS
Japán a helyi sintoizmus kiegészítésére adaptálta a buddhizmust, formailag, a Nihon Shoki [552] szerint akkor, amikor Kimmei Császárnak buddhista szent tárgyakat adományoztak Paekcséből, a Dél-Kóreai királyságból. Más iratok 538-at jelölik meg, amikor a Soga család felvállalta a szentiratok, szalagok, és más kultikus tárgyak használatát, de elsősorban azért hogy szembenállásukat megerősítsék az ellenséges családokkal, elsősorban a hivatalos sinto papi családdal, a Mononobe-kal. Egy pestis-járvány okát is ebben látják, a helyi istenek haragja által. De mivel a buddhizmust összekapcsolták irodalmi és más kulturális előnyökkel, ellenállhatatlannak tű nt. A nagy családi háborúban a Soga család legyőzte a Monobe családot az 587-es ütközetben, s ezzel megerősítette a buddhizmus jövőjét. Jomei Császár [586-7] volt az első buddhista uralkodó.
A nagy fellendülés Shotoku herceg [594] alatt történt, aki épitészeket, kézmű veseket, bronz öntőket, és szobrászokat hívott Kóreából, hogy templomokat építsenek és díszítsenek. A kóreaiak hozták át a kínai szútra irodalmat, a kínait téve minden buddhista terminológia alapjává - a japán kifejezések elsősorban fonetikai átírások. A herceg a szútrák morális tanításait hangsúlyozta. A későbbi szútrák megjelenésével ‘tanulmányozó iskolák’ (Nanto Rokushu) alakultak, mint a Jojitsu,Sanron, ésKusha. A VIII. századra további három; a Hosso,Kegon, és Ritsu. A VIII. század végére kb. 900 templom létezett, beleértve azokat a megyei templomokat is, amelyeket Shomu Császár [699-756] építtetett a 66 megyében, 741-ben, államvallássá téve ezzel a buddhizmust. Ő rendelte el a héttornyú pagodák építését, a szútrák kötelező olvasását, a Yakusi Buddha szobrok készítését, és a szerzetesi kolostorok (kokubun-ji) és apácarendek (kokubunni-ji) létrehozását. A Nára fővárosi [710-84] templomok olyan vagyont és hatalmat gyű jtöttek, – meghatározva ezzel az egész ország politikáját – hogy Kammu Császár [736-806] új fővárost létesített, először Nagaokát [784], majd Hieant (Kyoto) [794], ezzel új irányt szabva a buddhizmus további alakulásának. Sok templomnak beszű ntette a támogatását, sok papot megfosztott hatalmától és tanítványaitól. Mint a Konfúciánus Akadémia feje tetszése szerint támogatta a buddhista templomokat, és ő küldte Saicho-t és Kukai-t Kínába.
A Japán Buddhizmus egyedi jellegzetessége, hogy megengedi a szinkretizmust; gondolatok kölcsönvevését, keverését és átértelmezését. Ma sem világos, hogy egyes istenek sinto vagy buddhista istenségek. Ez nagyon jelentőssé vált a IX. század ezoterikus iskoláinak, a Tendai és a Shingon megjelenésekor, amelyek emberfeletti képességeket meghaladó tanításokra alapultak. A Tendai iskola, mindazonáltal, elfogadta az ember buddha-természetét és rugalmasan alkalmazta az egyébb tanításokat, míg a Shingon iskola a hagyományörző Ryobu-Sinto iskola mellé állva sok misztikus elemet tartalmaz szertartásaiban. A sinto és buddhista gondolatok és szertartások összefonódása lehetővé tette, hogy a buddhizmus elterjedjen, és túllépje a mű velt felső osztályoknak szánt szerepkörét. A buddhizmus lett felelős a halotti ügyekért, és a Tendai iskola által hírdetett Amida-imádat hamar elterjedt, és az egész X.-XII. század közti időszakot meghatározta, “Könnyű- Út”-at kínálva a Fujiwara arisztokráciának. A Tiszta Föld iskola túlvilágot és örök áldást igérő tanításait utcai térítők és írok tették népszerű vé a Kamakura dinasztia idején [1185-1333]. A XIII. századtól kezdve a Zen került előtérbe, amely mind az uralkodó osztály, mind a szamurájok számára elfogadhatónak bizonyult. Az észak- és dél-kínai irányzatok a japán Rinzai és Szotó iskolákban tükröződnek. Az azonnali megvilágosodást és a fegyelmes meditációt hangsúlyozva a legalsó és legfelső osztályokat vonzotta; nagy jelentőségre téve szert, egy új harcos rend kialakításával, akik a zent és a feltétlen hű séget gyakorolták. Így közvetetten a 200 éves polgárháború alapjait is it kereshetjük, amelynek a Tokugawa család vetett véget a XVII. században.
A buddhizmus legnehezebb időszaka a korai Meji dinasztia uralkodása [1868-1912] alá esik, amikor is a papságot eretnekséggel vádolták a modernizáló törekvésekkel szemben, és a sintot nemzeti célokra használták. Templomokat romboltak le, és papokat üldöztek el, akik közül sokan sinto templomokban lettek tisztviselők vagy mindkét vallás követőivé váltak. 1877 után kiegyensúlyozottabbá vált a helyzet. A mai buddhizmus szektákra és kisebb egyházakra történt extrém széttöredezettsége ellenére nagy hatással van egész Japánra. Gazdasági erjét és a vele járó politikai hatalmat vagy a buddhista temetésekből, vagy a templomi kötelező "adományokból" szerzi.
Nanto Rokushu filozófiai iskolák
Hat fő ‘tanulmányozó iskolát’ ismerünk: Jojitsu, Sanron, Kusha, Hosso, Kegon, és Ritsu. Az iskola elnevezés arra utal, hogy különböző nézeteket és gyakorlatokat végeztek, de elsősorban filozófiai értelemben különböznek, és az is előfordul, hogy egy iskolán belül több különböző gondolatrendszerrel is foglalkoztak.
Jojitsu
Az indiai Szatyasziddhishásztra, illetve a kínai Cs’eng-shih iskola megfelelője. Alapítását egy kóreai szerzetesnek Ekan-nak tulajdonítják, aki 625-ben érkezett Japánba. Tanításuk az “Értekezés az Igazság Megvalósításáról” szútrára alapszik.
Sanron – A Három Értekezés iskola
Az indiai Mádhjamaka, illetve a kínai San Lun iskola megfelelője. Alapítását szintúgy a kóreai Ekan-nak tulajdonítják, aki 625-ben érkezett Japánba.
Kusha
Az indiai Abhidharmakósa (Vaibhásika), illetve a Kínai Csu-she iskola megfelelője. Alapítását egy Csitsu nevű szerzetesnek tulajdonítják 658-ban. Tanításuk a “Törvény Elemzésének Kincsestára” szútrán alapszik. A Kusha iskolát a Hosszo magába olvasztotta a VIII. században és eddigre a Jojitsu és Sanron iskolák is eltű ntek.
Hosszo – A Tan Jellege iskola
Az indiai Jógacsára-bhúmishásztra, illetve a kínai Fa Hsziang iskola megfelelője. Egy kínai iskolára vezethető vissza amit egy Cu-en nevű szerzetes alapított, akitől Maitréja Buddhát kereső Japán szerzetesek vették át a tant; nevezetesen Dosho [654] és Gembo [735]. Tanításuk Sanronhoz hasonlóan a ‘középső út tana’ és a ‘nyolcrétű tagadás tana’, és a Vidzsnyaptimátra-ra ( “Csak-Tudat-Tan” ) és a Yuishiki-ra ( “Csak-Tudat-Tan” ) támaszkodik. Sok templomuk volt, és a VIII. századra négy Buddhát; Shaka, Amida, Yakushi, és Miroku buddhákat tisztelték.
Kegon – A Virágfüzér iskola
Az indiai Avatamszaka, illetve a kínai Hua Jen iskola megfelelője. Alapítását egy kínai szerzetesre Dógen-re vezetik vissza 736-ban, aki a császárilag támogatott Todai-ji-ben telepedett le.
Ritsu
Az Indiai Vinaya, illetve a Kínai Lu iskola megfelelője. Alapítását egy kínai szerzetesre Ganjin-re vezetik vissza aki több hajótörés után érkezett Japánba 754-ben. A Ritsu hasonlít a Jojitsuhoz és a Sanronhoz, annyiban, hogy beemli mind a mahájána és théraváda elemeket, azonban a fegyelemre és a szabályokra fektet hangsúlyt.
A IX. század ezoterikus iskolái
Tendai iskola
A Tendai iskolát a kínai T’ien Tai ("Mennyei Terasz") iskoláról illetve hegyről nevezte el, az iskola alapítója Saicso [767-822], aki a Kyoto melleti Hiei hegyen alapította meg az Ichijoshikan kolostort 805-ben. Saicho, {halála után Dengyo Daishi}, 786-ban lett szerzetes és Kegon képzésben részesült, majd Kínába ment tanulni, hogy visszatértekor iskolát alapítson. Saicso építette az első Lótusz Szútra [33] meditációs termet 812-ben. A Nara dinasztia után, 823-ban, a Hiei kolostora megkapta az Enryaku-ji nevet, és a jogot, hogy halála után is vallási központ legyen. A Tendai iskola tisztán ezoterikus maradt, amikor az Ennin [792-864], {halála után Jikaku Daishi}, aki szintúgy Kínában tanult, 851- ben bevezette formális nembutsu gyakorlást [34] , amely az Amida-imádatot tette központivá, és a mandalák és a hozzájuk tartozó szertartások tantrikus használatát. Minden későbbi Kamakura iskola eredetét a Tendai iskolában tanult valamelyik szerzetesre vezeti vissza, így a Tiszta Föld iskolája, a Zen, és a Nicsiren. A Templom erős politikai szinezetet kapott a középkorban harcos szerzetesivel hadakozva a szomszédos kolostorokkal és esténként terorizálva Kyotót. Végül Oda Nobunaga [1534-82] felégette az Enryaku-jit, megölte a legtöbb szerzetest, és elkobozta vagyonát. Később Toyotomi Hideyoshi [1536-98] és Tokugawa Ieyasu [1542-1616] elrendelte a kolostor helyreállítását, és így ma három külön részből áll.
Az iskola központi tanítása a buddha-természet jelenléte és felkeltésének lehetősége minden emberben. A megvilágosodás morális életvezetéssel és kitartó meditácíós praxissal elérhető. A szerzetesek szigorú képzésben részesülnek, inkább a szútrákat mintsem kommentárjaikat tanulmányozva. Főbb tanításuk a ‘Tendai Hármas Igazsága’: az üresség tana, az állandótlanság tan, és a középső út tana.
Shingon iskola
A kínai Csen Jen ("Igaz Szó") iskolának megfelelő Japán tantrikus iskolát, a Shingont ( “Igaz Szó” ) egy Kukai [ 774-835], {halála után Kobo Daishi} nevű szerzetes alapította 804-ben. Kukai kegon képzésben részesült a nárai Todai-ji kolostorban, és trilógiája, a Sankyoshiki, megírása után, amely egy buddhista, egy taoista, és egy konfúciánus vitájáról szól, felfigyeltek rá, és Kínába küldték tanulni. Visszatértekor Koya hegyén létesített kolostort, amely a Shingon buddhizmus központjává, a Kongobu-ji és környező ezoterikus templomaivá nőtte ki magát. Fáradhatatlan munkásságának köszönhetően a leghíresebb és legmítikusabb személlyé vált Shotoku király óta.
822-ben írt mű ve, a Juju Shinron, egy tíz kötetes kifejtése a szellemi megvalósításnak, amelyet később egy három kötetes mű ben, a Hizoboyaku-ban ( “A Titkok Tárházának Ékszer Kulcsa” ) foglaltak össze. Hogy a Shingon autoritását bizonyítsa, a tanokat tíz szinten osztályozta: ember alatti vágyak, moralizmusok, miszticizmusok, a mahájána és a théraváda két szintje, Hosso tanok, Tendai tanok, Kegon tanok, s végül az ezoterikus Shingon tanok. Kukai sok mandalát és mágikus ábrát hozott Kínából, amelyek elsősor-ban a Kongo-kai-t, az örök körforgás gyémántját (vadzsradhátu), és a Taizon-kai-t, az anyagi körforgás ölét (garbhadhátu) ábrázolta. A Shingon tanítások egyik központi alakja Dainichi (Mahávairócsana), a Végtelen Fény Buddhája, aki minden létező oka, abszolút és állandó, és akin keresztül a buddhaság állapota még ebben az életben elérhető. Danichi tehát a Kegon és Ritsu iskolák Roshana Buddha koncepciójának továbbgondolása. Danichi Nyorai [35] titkos tanításait (mikkyo) csak a beavatottaknak adták át, és úgy gondolták, hogy a szobrok és festmények mediumként szolgálnak az isteneknek, hogy szentségüket kinyilatkoztasság a híveknek. Így fő istenszobraik, a Kong-kai Buddhák; Asuku, Hosso, Amida, Fukujoju, és Dainicsi - és a Taizo-kai Buddhák; - Dainicsi, Hodo, Kaifuke, Muryoju, és Tenkuraion, nagy tiszteletnek örvendenek. A legfőbb Godai-myo-o ( vidya-rajas ) Fudo (Ácala), aki a legtöbbet ábrázolt Shingon bodhiszattva .
A Shingon iskolának ma 45 közösségét (shu - 16 jegyzett ) és al-közösségét (ha - 22 jegyzett ) ismerjük. A kyotoi To-ji a legfőbb vallási központjuk.
Ryobu-Sinto (Honchi-suijjaku) iskola
A Ryobu-Sinto a buddhizmus és sinto vallás isteneinek (shinbutsu shugo) tiszteletére épülő keveredett iskola, amelyet egy Gyogi [670-749] nevű szerzetes filozófiai tanításaira vezetnek vissza. A VIII. században alakult ki, egymásnak szertartásokat végző buddhista és sinto szerzetesek együttmű ködésének következményeként. ‘Honchi’ azt jelenti “igazi buddha”, ‘suijjaku’ pedig ugyanaz mint gogen (jingu-ji), Kami hegye, amelyeket Buddha átmeneti formáinak tartanak. Ez a buddhista-sinto sinkreticista irányzat háttérbe került, amikor a buddhista templomok elterjedtek a Japán vidéki területein is, és így a helyi kami-nak kellett engedélyezni a helyi szertartásokat. Úgy tartják, hogy a császár (kokutai sinto) mind a sinto nap isten (amaterasu-omikami), mind Dainichi Buddha testetöltése. Technikailag a Ryobu-Sinto-t a Meji dinasztia idején [1868-1912] betiltották, mint a sintot sértő irányzatot, de az általa terjesztett tanok még mindig érezhetően jelen vannak.
A XIII. század utáni iskolák
Rinzai Zen iskola
A Zen Buddhizmus már a IX. században átkerült Japánba, de addig nem nyert jelentős szerepet, amíg Eisai [1141-1215] vissza nem tért második kínai útjáról, 1191-ben. Kyushuban próbált meg letelepedni, de egy népszerű tlen kyotoi zen szerzetessel azonosították és elüldözték. Eisai Lin-csi (Rinzai) tanítását tanította először Kyotoban majd Kamakurában, ahol megszerezte egy katonai vezető támogatását, majd végül a kyotoi Kennin-ji templomban telepedett le 1202-ben, Tendai és Zen tanokat hírdetve. A kamakurai Jufuku-ji templom azonban teljesen a Zen tanításra hagyatkozott. A koanokat, a tea ivást, és az azonnali megvilágosodást hangsúlyozta. A Rinzai iskola elsősorban az arisztokráciában nyert követőkre. A Rinzainak ma 14 közösségét (ha) ismerjük.
Szotó Zen iskola
A Szotó Zen nagyobb népszerű ségre tett szert, amelyet Dogen [1200-1253] terjesztett, aki korábban Eisainál tanult. Ő hozta be Japánba Csao-csou tanításait kínai útja végesztével 1227-ben. Kyotoban telepedett le, ahol megírta Fukan Zazengi ( “Az Ülő Meditációról szóló Általános Tanítás” ) című mű vét, amely az első más irányzatoktól független zen szöveg. A Tendai iskola elüldözte, és így a Fukui tartománybéli Daibutsu-ji templomkolostorban telepedett le 1244-ben. (A templomot később Eihei-ji-re nevezték át mely a Yokohamai Soji-ji felügyelete alá került 1898-ban.) Másik nagy munkája a Shobo Genzo, amelyet a hagyománytól eltérően nem kínaiul, hanem japánul írt, a fegyelmet, munkát, gyakorlást, és filozófiai kérdezést hangsúlyozza, hogy az ember megtalálja saját buddha-természetét. A Szotó elsősorban a parasztok és az alacsonyabb rendű szamurájok körében talált követőkre, elsősorban az önfegyelmre vonatkozó tanításai miatt. A szerzetesek a shogunok kulturális tanácsadói lettek, mű vészetükkel; a kertmű vészettel, tea szertartással, kaligráfiával, és zen meditatív festészettel nagy kultúrális jelentőségre tettek szert. A mai Szotó kitágította tanait a Tiszta Föld iskola halotti szokásaival és szertartásaival, így nagyobb tömegeket átfog.
Obaku Zen iskola
Kisebb jelentőségű a késői Obaku iskola, amelyet a kínai Yin-yuan [1594-1673] alapított. Ő hozta be Huang-po (Ingen) tanításait Japánba, megalapítva a kínai stílusú Mampuki-ji (Obaku-san) templomkolostort Uji mellet. A nembutsu gyakorlat mellett, más egyébb kínai szertartásokat is alkalmaznak.
Nicsiren Buddhizmus (Hokke-shu iskola)
A Hokke-shu-t ( “Lótusz iskola” ) Nicsiren [1222-82] hozta létre 1253-ban. Nicsiren a Chiba tartománybéli Zennichi-maruban született, majd 1237-ben szerzetesnek állt, és 1242-től a Hiei-hegyi Tendai iskolában tanult. Az iskola mealakulását oda kötik, amikor Nicsiren megalkotta a Namu-myoho-rengekyo (“Tisztelet a Jó Törvény Lótuszának” ) mantrát, amely a Lótusz szútra summázata. Először Kamakurában tanított, ahol a társadalmi igazságtalanságokat, a kormányzatot, és más iskolákat kritizálta. Ezért és írásaiért az Izu-félszigetre számű zték, de három évre rá visszatért Kamakurába megerősíteni előző nézeteit. Tanításai a Három Nagy Titokra vonatkoztak: honzon - Shaka imádata -; daimoku - a Lótusz Szútrá-ban lakozó Igazság elfogadása -; és kaidan - a morális törvények betartása. A Tendai tanítástól eltérően, önmagát az élő Shaka tanítvánjának mondta, mitöbb követői Buddha egyik korai tanítvánjának, Bosatsu Jogyo reinkarnációjának tartják. 1271-ben újra számű zték és Sado szigetén halálra ítélték, amit csodálatos módon túlélt és hátralevő éveit a Yamanashi tartománybéli Kuon-ji kolostorban töltötte. Ma 40 Nichiran közösséget ismerünk, melyek közül a legjelentősebb a Nicsiren Shoshu, melynek a Shizuoka tartománybéli Daiseki-ji templom a központja.
Szokka Gakkai
Meg kell még említenünk a Szoka Gakkai nevű buddhista közösséget, amely a Nicsiren Shoshu egyik leszármazottja, amely nagy politikai jelentőségre tett szert a Komeito által vezetett Tiszta Kormány Párttal. Alapítását 1930-ra teszik, Tsunesaburo Makiguchi és Josei Toda által. Mindkettőjüket bebörtönözték a II. Világháború alatt, Makiguchi ott is halt meg. 1947 után a közösség gyorsan talpraállt, és 1970-ben már 16 millió tagot számlált. Céltudatosan újabb tagokat nyernek meg maguknak, és a Nicsiren buddhizmus kizárólagos igazságát hírdetik. A világi hívők központi célja a boldogság elérése, amely jóságon, szépségen és nyereségen keresztül érhető el.
Jegyzetek:
[33] Lótusz Szútra [Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 1995.]
[34] nembutsu gyakorlás = Amida szent nevének recitálása – a kínai nien fo (“buddha-tudat”) gyakorlata, amely elsősorban a “Namo Amitábha Buddha” (kínaiul: “Nan-mo A-mi-t’o Fo”, japánul: “Namu Amida Butsu”) mondat recitálását jelenti.
[35] Nyorai = az ezoterikus iskolák a Buddhákat Nyorai-nak hívják és nem Butsu-nak (Buddha)...
[« tartalom ]
ÁZSIAI BUDDHIZMUS
Közép-ázsiai buddhizmus
A buddhista térítők az I. században érték el Kínát, és úgy tű nik, hogy erre az időre már Afganisztánba, Taidzsikisztánba, és Sinkiang (Taidzsikisztán Kínai része) is elértek az indiai térítők, elsősorban a nagy kereskedelmi útvonalak mentén, és központokat alakítottak ki Tun-Huang környékén. Ezt a területet az I. században főleg közép-irakki nyelveket (pl.: a szogdzsan és khotanész szaka) beszélő emberek lakták. A buddhizmus más vallásokkal együtt bizonnyal jelenvolt egészen az iszlám megjelenéséig. A jó klimatikus adottságok sok irott és festett anyagot őriztek meg, amelyek alapján egyedülálló kulturális viszonyokról kell beszélnünk; az ős-buddhizmus, a manierizmus, és a nesztoriánus kereszténység furcsa kultúrális együtthatásáról. Mind a mahájána, mind a korábbi iskolák, főleg a szarvasztiváda és mahászaghika, jelenlétére vannak utaló jelek. A legtöbb 265 előtti Kínába menő buddhista térítő ezekről a területekről indult, így nyílván hatással volt a kínai buddhizmusra.
Dél-kelet-ázsiai buddhizmus
A dél-kelet-ázsiai buddhizmust elsősorban a théraváda hatja át, ma kb. 80 millió hívőt számlálva és olyan országokban jelentős mint Burma, Kambodzsa, Laosz, és Thaiföld, illetve átterjed olyan helyekre is mint Bangladesh és Asszam nyugati része, és Vietnám keleti része. A hagyomány szerint a területre a buddhizmust az Asóka király által szétküldött szerzetesek hozták be a III. században, bár bizonyos régészeti leletek korábbi buddhista formákat is sugallnak. Az első ezredforduló táján mind a buddhizmus, mind a hinduizmus jelentősen elterjedt és összefolyt a régióban, elszigetelt központokat alkotva, amelyeket az egyes dinasztiák patronáltak. A Théraváda jelentőssé vált a Srí Kséthra uralta Pyu államban és a Dvaravati uralta Mon területeken. A korai XI. században újabb buddhista térítés indult Srí Lankáról (Ceylon), amely elsősorban a Ramanna uralta Mon területeken volt érezhető, és az újonnan alakult Burmai királyság hamarosan álamvallásá is tette. (Lásd Szingaléz-Buddhizmus). A második évezred első felében a Théraváda ezen formája uralkodó vallássá lett ezeken a területeken, teljesen háttérbe szorítva más buddhista és hindu formákat. Hamar átvették az előzőleg mahayánát követők is, továbbá a tháiok, és a kambodzsai hindu khmerek is.
Bár a Burmai monarchia bukása intézményességében hatott a burmai szanghára, mégis megmaradt régi konzervatívizmusánál, és főleg az abhidharma tanításokra specializálódott. Egy csoportjuk a belső meglátára irányuló meditációt (vipasszaná) hangsúlyozza. Thaiföldön a kolonizálás hiányában a vallás erősen összefonódik az államvezetéssel. Főleg a kolostori rendre és fegyelemre; a vinája hagyományokra támaszkodik. Azonban a mahájána által közvetített szamádhi meditáció fontos elem.
[« tartalom ]
BIBLIOGRÁFIA
Összefoglaló munkák:
- Skilton, Andrew: A buddhizmus rövid története . [Egyetemi Könyvtár – Corvina, 1997.]
- Lowenstein, Tom: Buddha látomása . [Magyar Könyvklub – Helikon Kiadó, Bp. 1997.]
THÉRAVÁDA
- Ácsán Szumédhó : Csittavivéka – A csöndes tudat tanítása . [Buddhapada Alapítvány, 2000.]
- Porosz Tibor : A buddhista filozófia kialakulása – és fejlődése a théraváda irányzatban . [A Tan Kapuja Buddhista Főiskola, 2000.]
MAHAJÁNA – Indiai iskolák
- Gyémánt Szútra [Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 1998.].
- Lótusz Szútra [Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 1995.].
- Múlamadhjamaka-káriká [in Fehér Judit : Nágárdzsuna - A mahájána buddhizmus mestere . [Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, Budapest, 1997.]]
- Prajňăpăramită Szútra [in Mahájána Buddhizmus, A TKBF Jegyzete (1995) {ford. Agócs Tamás}].
- Vimalakirti Szútra [Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 2000.].
- - A Szív Szútra és A Gyémánt Szútra. [in India Bölcsessége. (241-242.old.) TKBF, Budapest 1994.].
-
- Fehér Judit : Nágárdzsuna - A mahájána buddhizmus mestere . [Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, Budapest, 1997.]
- Fehér Judit - HorváthZoltán (szerk.) : Buddhista Logika . [Ballasa, Budapest 1995.].
- Govinda, Lama Anagarika : A korai buddhizmus lélektani attitűdje . [Orient Press, Budapest 1992.].
- Hetényi Ernő : Buddhizmus a buddhológia tükrében. [Laude Kiadó, Debrecen 1989.]
- Schmidt József : Ázsia Világossága. [Athenaeum, Bp.]
- Tenigl -Takács László : A Buddhizmus kialakulása. [Buddhista Misszió, 1987.]
- Tenigl-Takács László : A jógacsára filozófiája. [Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, Budapest, 1997.]
MAHÁSZIDDHA Hagyomány
- Gampópa élete és tanításai . [Karma Ratna Dargye Ling, 2000.]
- Marpa élete és tanításai . [Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 1999.]
- Milarepa élete és tanításai . [Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 1996.]
- Válogatás Milarepa dalaiból . [Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 1997.]
- Kazi Dawa-Samdup Láma: Milarépa . [Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, Budapest 1996.]
- Rechung-pa: Milarépa . [Buddhista Misszió, 1985.]
- Nárópa élete és tanításai . [Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 1997.]
- Tilópa Mahásziddha élete és tanításai . [Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 1998.]
- Soós Sándor : A nyolvancnégy mahásziddha legendája . [A Tan Kapuja Buddhista Egyház, 2000.]
TIBETI BUDDHIZMUS – VADZSRAJÁNA
Eredeti szövegek:
- Lodzsong . [Karma Ratna Dargye Ling, Budapest 1995.]
- Mahámudrá . [Magyarországi Nyingmapa Közösség, Budapest 1998.]
- Tibeti Halottaskönyv . [Háttér, Budapest 1991.]
- Szertartás a halottakért – Tibeti halálmeditációk . [Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 1998.]
-
- Gampópa : A magasztos ösvény drágakőfüzére. [ in Ngawang Láma: A Belső Ösvény Kulcsa. [Karma Ratna Dargye Ling, Tar 1999.]]
- Gampópa : A nagyszerű rózsafüzér. [ in Dr. Hetényi Ernő (szerk.) : Tibeti Tanítók Titkos Tanításai. [Trivium Kiadó, Budapest 1994.]]
- Nárópa : A Hat Tan Jógája. [ in Dr. Hetényi Ernő (szerk.) : Tibeti Tanítók Titkos Tanításai. [Trivium Kiadó, Budapest 1994.]]
- Padmaszambhava : A szellem felismerésének jógája. (Dzog-csen) [ in Dr. Hetényi Ernő (szerk.) : A Nirvána Megvalósítása. [Trivium Kiadó, Budapest 1995.]]
- Santidéva : A Bódhiszattva Ösvény. [Karma Ratna Dargye Ling, Tar 2001.]
-
- Hamvas Béla (ford.) : Tibeti Misztériumok . [Pesti Szalon Könyvkiadó, Budapest, 1990.]
- Herbert, V. Guenther : A tibeti buddhizmus gyöngyszemeiből . [Buddhista Misszió, 1987.]
Filozófia:
- Fehér Judit (szerk.) : Tibeti Buddhista Filozófia. [Ballasa, Budapest, 1994.]
- Govinda, Lama Anagarika : OM MANI PADME HUM – A Vajrayána misztika a "Hat Szent Szótag" ezoterikus tanai alapján . [Orient Press, Budapest 1992.]
- Dr. Hetényi Ernő (szerk.) : Tibeti Tanítók Titkos Tanításai. [Trivium Kiadó, Budapest 1994.]
- Dr. Hetényi Ernő (szerk.) : A Nirvána Megvalósítása. [Trivium Kiadó, Budapest 1995.]
Tibeti tanítók:
- Gampópa élete és tanításai . [Karma Ratna Dargye Ling, 2000.]
- Marpa élete és tanításai . [Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 1999.]
- Milarepa élete és tanításai . [Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 1996.]
- Válogatás Milarepa dalaiból . [Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 1997.]
- Kazi Dawa-Samdup Láma: Milarépa . [Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, Budapest 1996.]
- Rechung-pa: Milarépa . [Buddhista Misszió, 1985.]
- Nárópa élete és tanításai . [Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 1997.]
- Kivonat tibet nagy gurujának Padmaszabhava életrajzából és tanaiból . ) [ in Dr. Hetényi Ernő (szerk.) : A Nirvána Megvalósítása [Trivium Kiadó, Budapest 1995.]]
Történelem & Kultúra:
- Barraux, Roland : A Dalai Lámák Története . [Ferenczy, Budapest 1995.]
- Kelényi Béla & Vinkovics Judit : Tibeti és mongol buddhista tekercsképek. [A Buddhizmus Művészete 2., Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum, Budapest 1995.]
- Lőrincz L. László : Démonok és varázslók Tibetben . [Noran Könyvkiadó,1999.]
- Philippe Cornu : Tibeti Asztrológia . [Akadémiai Kiadó, Budapest 1988.]
- Tenzin Gyatso : Számüzetésben Szabadon . [Írás, Budapest 1993.]
- Tsepon W.D. Shakabpa : Tibet Története . [Osiris – Bódhisszatva, Budapest 1993.]
A tibeti buddhizmusról tibeti tanítóktól:
- Csögyam Trungpa: Cselekvő Meditáció . [Édesvíz Kiadó, Budapest 2000.]
- Csögyam Trungpa: Az illúzió játéka . [Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, Budapest 1999.]
- Csögyam Trungpa: Sambhala – A szent harcos ösvénye . [Édesvíz Kiadó, Budapest 1997.]
- Csögyam Trungpa: A szabadság mítosza . [Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, Budapest 1998.]
- Csögyam Trungpa: A szellemi materializmus meghaladása . [Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, Budapest 1998.]
- Csöpel Láma: Karma és újjászületés. [Karma Ratna Dargye Ling, Tar 1995.]
- Kalu Rinpocse: Saját Szellemünk Megszelidítése . [Karma Ratna Dargye Ling, Bp. 1995.]
- Kün-Zang Láma: Buddhista Meditáció . [Karma Ratna Dargye Ling, Budapest 1995.]
- Lhündrup Szöpa : Tibeti Buddhizmus első kézből. [Tibet Társaság, Budapest 1995.]
- Ngawang Láma: A Belső Ösvény Kulcsa [Karma Ratna Dargye Ling, Tar 1999.]
- Ngawang Láma: Láma Lodrö: Nyungne-tanítás. [Karma Ratna Dargye Ling]
- Ngawang Láma: Szellemünk Természete... [Karma Ratna Dargye Ling, Tar 1995.]
- Patrul Rinpocse: A Drága Emberi Test. (Dzog-csen) [Karma Ratna Dargye Ling]
- Patrul Rinpocse: A megvilágosodás ékköve . [Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, Budapest 1999.]
- Rechung-pa: Milarépa. [Buddhista Misszió, Budapest 1985.]
- Serab Gyalcen Amipa Láma: A Lótusz megnyitása – (Szellemi képzés a tibeti szakjapa hagyományban) . [Orient Press, 1990.]
- Sogyal Rinpocse: Tibeti könyv az életről és a halálról . [Magyar Könyvklub, Bp., 1996.]
- Sogyal Rinpocse : Dzogchen és Padmasambava. [ Jakab Katalin fordítása – kiadásra nem került. ]
- Sza-Szkja Pandita : A bölcsesség kincsestára. [Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984.]
- Tenzin Gyatso : A tibeti buddhizmus.[Dharma Füzetek 1. – KVANUM Gmk, Budapest 1994]
- Tenzin Gyatso : Tibeti Buddhizmus . [Pesti Szalon Könyvkiadó, Budapest 1992.]
KÍNAI BUDDHIZMUS
- Fajcsák Györgyi: A kínai buddhizmus művészete a 10-19. században. [A Buddhizmus Művészete 1., Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum, Budapest 1994.]
- Hamar Imre : A Kínai Buddhizmus története és filozófiája . [A TKBF Jegyzete (1995)]
- Hamar Imre : Kínai Buddhizmus a középkorban – Cs'eng-Kuan élete és filozófiája . [("Történelem és Kultúra" sorozat 15.) Orientalisztikai Munkaközösség – Balassi Kiadó, 1998.]
- Kósa Gábor : A Saolin kolostor rövid története . [ jegyzet – kiadásra nem került. ]
- Tőkei Ferenc (szerk.) : Kínai Buddhista Filozófia . [("Történelem és Kultúra" sorozat 10.) Orientalisztikai Munkaközösség – Balassi Kiadó, 1993.]
- Vasziljev, L.Sz. : Kultuszok, vallások és hagyományok Kínában . [Gondolat, Budapest 1977.]
Csan buddhizmus:
- 101 zen történet. Bánfalvi András (ford.): [Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 1994.]
- Kapujanincs Átjáró – kínai Csan-buddhista példázatok . Miklós Pál (szerk.) [Prométheusz Könyvek – Helikon Kiadó, 1987.]
- Kopár Hegycsúcs – Zen mesterek élete és tanítása. Szigeti György (ford.) [Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 1996. ]]
- A Zen Kapui. Szigeti György (ford.) [Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 1998.]
- Zen történetek. Szigeti György (ford.) [Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 1996. ]
- A Hatodik Pátriárka szútrája. Szigeti György (ford.) [Farkas Lőrinc Imre Könyviadó, 1998.]
- Su-La-Ce: Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában. [Magyar Könyvklub, 1999.]
- Terebess Gábor: Folyik a híd – Zen/Csan buddhista anekdótakincs. [Officina Nova, Bp. 1990.]
JAPÁN BUDDHIZMUS
- Cseh Éva: Japán buddhista művészet. [A Buddhizmus Művészete 3., Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum, Budapest 1996.]
- Deshimaru, Taiszen: Az Út gyakorlása. [Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 1995.]
- Desimaru, Taiszen: A Zen és a harcművészetek. [Farkas Lőrinc Imre Könyviadó, 1997.]
- Evola, Julius & Schuon, Fritjof: ZEN – A Szamurájok vallása. [Kvintesszencia Könyvek, Debrecen 1996.]
- Gudó Vafu Nisidzsima & Bailey, Jeffrey: Találkozás az Igazi Sárkánnyal (Dógen mester tanításai) [Túlpart Kiadó, Budapest 1997.]
- Hugo M. Enomiya & Lasalle, S.J.: ZEN – Út a Megvilágosodáshoz. [Medio Kiadó, Szentendre 2000.]
- Shunryu Suzuki: A Zen szellem az örök kezdők szelleme. [Buddhista Misszió, 1987.]
- Szung Szán: A ZEN – Szung Szán mester tanítása. [Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 1997.]
- Zeiszler István: A Zen átadása. [Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 1996.]
ÁZSIAI BUDDHIZMUS
- Fajcsák Györgyi & Renner Zsuzsanna: Délkelet-Ázsiai buddhista művészet. [A Buddhizmus Művészete 4., Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum, Budapest 1997.]
