Kósa Gábor
Kínai buddhista iskolák
- Chinese Buddhist Schools -
(Ez ez összefoglaló a » Kínai filozófia jegyzet része)
Word formátumban [« word ]
VI. Buddhista iskolák Kínában (Huayan, Tiantai, Jingtu)
VI.1. A buddhizmus kezdetei Kínában
Az i.sz. 1–2. században Kínába érkező buddhizmust először mint az élet meghosszabbításának új technikáját értelmezték. Még akkor is, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a szövegek saját intellektuális és filozófiai tradícióból nőttek ki, az első fordítók a Laozi-Zhuangzi filozofikus taoizmus terminológiájával fordították le őket. A fordítás központja az i.sz. 3. század elejéig Luoyang volt, ahol akkoriban elsősorban nem a mahájána szövegeket, hanem meditációs technikákat tartalmazó útmutatókat fordítottak kínaira, még pedig elsősorban belső-ázsiai (nem indiai) buddhisták közreműködésével. Ezen nem mahájána szövegek közé tartozott a 148-ban Kínába érkező An Shigao párthus származású buddhista, aki egyebek közt a Negyvenkét fejezetes szútra lefordításában segédkezett. Ugyanakkor a szintén párthus An Xuan és a szkíta Lókakséma mahájána szövegek kínaira fordításában vett részt. A Han-dinasztia bukása (i.sz. 220) után megszaporodtak a fordítások, és Luoyang mellett a Jangce melletti Pengchengben és a mai Észak-Vietnamban található Jiaozhouban is léteztek fordítói központok, a 4. század végére már több mint 1300 buddhista iratot fordítottak le kínaira, köztük pradnyápáramitá-szútrákat, a Lótusz-szútrát (i.sz. 250), a Vimalakírti-nirdésa-szútrát (188) vagy a valamivel később lefordított Nirvána-szútra (i.sz. 425). Az i.sz. 4. századi széttagolt Kínában az északi területeket belső-ázsiai hódítók uralták, akik nem egy esetben éppen a buddhizmust használták fel a uralmuk megerősítésére. Hivatalosan mindössze i.sz. 355-ben engedélyezték először, hogy kínaiak belépjenek a szerzetesrendbe, odáig ugyanis alapvetően belső-ázsiaiak (szogdok, szkíták, párthusok vagy indiaiak) végezték a fordítás tevékenységét is. A 4. században, amikor az első kínai arisztokraták buddhisták lettek, illetve az 5. századi Kumáradzsíva (344–413) és Huiyuan aktív közreműködésével alapozódott meg az önálló kínai buddhista hagyományt, amely megpróbált elszakadni a taoista (elsősorban a xuanxue és a qingtan) terminológia megfeleltetésére alapozott fordítói technikától, a geyitől. A számos nyelven értő kucsái Kumáradzsíva Chang'anban hozott létre egy nagyszabású fordítóközpontot, ahol egyebek közt madhjamaka szövegek fordításában jeleskedett. Mindeközben a délre költözött arisztokrata és írástudói réteg is sokkal toleránsabban viseltetett a buddhista eszmék iránt, minek következtében intenzívebbé vált a buddhizmus iránti általános érdeklődés. Wu császár (502–549) például maga is világi buddhista hívő lett és a buddhizmus rendkívül bőkezű patrónusának számított. A buddhizmus kínai integrációjában, adaptációjában és interpretációjában a következő kínai személyek játszották a legfontosabb szerepet:
1. Zhi Dun (314–366) – arisztokrata származású szerzetes, segítette a buddhista vallásosságot a magasabb társadalmi körökben elterjedni. Lényeges újítása a li fogalmának abszolút elvként való újraértelmezése.
2. Xi Chao (336–377) – műve a „Törvény tiszteletének alapjai” (Fengfa yao) mely az arisztokrata buddhista hívek számára fektette le a legfontosabb szabályokat és módszereket.
3. Dao’an (312–385) – Kína északi részének vezető buddhista alakjaként dhjána szövegeket tanulmányozott, a buddhista üresség fogalmát a Wang Bi-féle eredendő nemlét koncepciója segítségével értelmezte. A politikai helyzet miatt délre kényszerült, és ott elsősorban a pradnyá filozófiával kezdett foglalkozni. fontos szerepet játszott a Tan elterjesztésében, négyszáz főt számláló tanítványi csoportjával létrehozta a xiangyangi központot. A hit fontosságát hangsúlyozó Dao'an vezette azt a gyakorlatot, hogy a szerzetesek felveszik a Shi (Sákjamuni) családnevet, ezzel kifejezve, hogy világi életükkel szakítottak. Dao'an volt az is, aki Kumáradzsíva Kínába hívását elsőként felvetette.
4. Huiyuan (334–416) – a kínai Tiszta Föld szekta alapítója, Zhuangzit gyakran használta a buddhista írásaiban, aki (egyebek közt) kitartott a szangha azon joga mellett, hogy ne kelljen meghajolniuk (vagyis megalázkodniuk) az uralkodó előtt. Amitábha kultuszának központjává a mai Hubeiban található Lufeng kolostort tette meg.
5. Sengzhao (374–414) – Kumáradzsíva tanítványa, aki számos ilyen jellegű megfeleltetés mellett a pradnyá (bölcsesség) fogalmát a taoista nem-tudás koncepciójával állította párhuzamba.
6. Daosheng (360–434) – Kumáradzsíva tanítványa, akit gyakran a chan-buddhizmus előfutárának tartanak, mivel azt állította, hogy „a buddhaság hirtelen megvilágosodással érhető el”, vagy „amikor az egyetlen megvilágosodás bekövetkezik, a milliónyi akadály mind megsemmisül”.
A Sui- és a Tang-dinasztia alatt újra egyesülő Kínában a buddhizmus állami szinten is igen megbecsült irányzatnak számított, ez az időszak volt a buddhizmus virágkora. Az első nagy kínai utazó, Faxian 399-ben indult Indiába, őt a Sui- és a Tang-korban követte számos szerzetes indult Indiába a buddhizmus tanulmányozása miatt: például a belső-ázsiai útvonalon haladó, i.sz. 629–645 között úton levő Xuanzang (596–664), vagy a muszlim hódoltság miatt már a tengeri utat választóYijing(635–713). Ebben a virágzó időszakban számos buddhista irányzat létezett Kínában. A Kínában születő, speciálisan kínai sajátosságokkal rendelkező huayan, tiantai, jingtu és chan-buddhizmus mellett jelen voltak az Indiában népszerű, és Kínában is az indiai eredetet viszonylag tisztán megőrző irányzatok:
1. Három értekezés iskolája (Sanlunzong) – Nágárdzsunától kettő, Árjadévától pedig egy alapvető értekezést alapul vevő, Kumáradzsíva, a számos új fogalmat gondolatot bevezető Sengzhao (374–414), illetve az enciklopédiák összeállításában és kommentárírásban jeleskedő Jizang (549–623) által alapított iskola, mely a madhjamaka kínai változata.
2. Jógácsára iskola (Faxiang zong), Csak-tudat iskola (Weishi zong) – Vaszubandhu Harmincversszakos értekezés (Trimsiká) című művét és annak tíz kommentárját Nálandából Kínába hozó Xuanzang alapította 645-ben. Xuanzangot eredetileg a Shelun iskola által értelmezett jógácsára tanok vonzották, azonban túlságosan kétértelműnek találta a kínai fordításokat, ezért útnak indult Indiába, hogy Vaszubandhu és Aszanga valódi tanítása után kutasson. Indiában kiváló vitázóvá képezte ki magát és Kínába hazatérve 75 szöveget fordított le világos stílusban, illetve megírta a Chengweishi lun című összefoglaló művét, melyben a jógácsára iskola fontosabb elképzeléseit fejti ki az iskola fontosabb mestereinek írásaiból vett részletek segítségével. Xuanzang egyik fontos tanítványa, Guiji (632–682) mestere összefoglaló művéhez írt alapvető kommentárt. Az iskola a hetedik, nyolcadik és kilencedik tudatosság kérdéseire fektetett nagy hangsúlyt, alapvetően új elképzeléseik az álajavidnyánával és a tathágatagarbhával kapcsolatosak.
3. Abhidharma-kósa iskola (Zhushe zong) – 565-ben Paramártha alapította.
4. Fegyelem iskolája (Lüzong) – a 7. században a vinaja szövegekre alapozva Daoxuan (595–667) hozta létre. Elsődleges célja a vinaja szabályok lehető legszigorúbb betartása, leginkább a rendbe való felvétel és a kolduló életmód előírásaira vonatkozóan.
5. Tantrikus buddhizmus (Mizong, Zhenren) – Subhákaraszimha, vagyis Shan Wuwei (637–735), Vadzsrabódhi, vagyis Jin Gangzhi (670–740) és Amóghavadzsra (705–774) által alapított iskola, a Tang udvarban mantrákkal és a mágikus praxisokkal egy ideig igen befolyásossal bírtak, olyannyira, hogy három nyolcadik században uralkodó császárt (Xuanzong, Suzong, Daizong) maga avatott be az ezoterikus buddhizmus misztériumaiba. Amóghavadzsra halála után egyik tanítványa, Huiguo (746–805) vette át a vezetést. Ő volt az, aki annak a japán Kúkainak adott beavatást, aki az ezoterikus buddhizmust Japánba vitte (Singon).
Kínában a buddhizmus iránt elkötelezettek egyik legfontosabb problémája az volt, hogy a Kínába érkező számtalan buddhista szent szöveg és irányzat közül nehéz volt eldönteni, melyik Buddha valódi tanítása. A Kínában született fontosabb buddhista irányzatok valójában ennek az alapvető kérdésnek a megválaszolására jöttek létre. A huayan és a tiantai egy-egy szent szöveget emelt ki a számos kínaiul is olvasható szöveg-együttesből és ehhez képest rendezte az összes többi irányzatot (panjiao rendszer). A jingtu és a chan-buddhizmus a hatalmas szövegmennyiségen mintegy túllépve próbálta definiálni önmagát.
[« tartalom ]
VI.2. Huayan buddhizmus
Mahájána és kínai hagyomány. A 7. században Kínában keletkezett irányzat Japánban és Koreában is elterjedt (Kegon, Hwaóm), és folyamatosan nagy hatással volt Kelet-Ázsia vallási, filozófiai és kulturális életére. A mahájána doktrínák és a hagyományos kínai elképzelések találkozásaként jött létre. A huayan egyik jellemző tanítása, illetve víziója arról hogy minden mindennel összefüggésben áll, minden jelenség áthatja az összes többit, ugyanakkor e sokféleségben egyfajta egység van jelen, minden jelenség magában hordja a többit, anélkül, hogy saját identitását elvesztené. A huayan irányzatra gyakran használják a szinkretizmus jelzőt, ugyanakkor ez a kifejezés nem teljesen megfelelően írja le azt az eredetiséget erősen felmutató vallási irányzatot, mely tehát olyan mahájána fogalmakat, mint az üresség (súnjatá), vagy minden lény potenciális buddhasága (tathágatagarbha), olyan kínai fogalmakkal kombinált mint a kozmikus harmónia, a természeti világ alapvető igazságossága, vagy az emberi természet eredendő jósága. A huayan irányzatot (akárcsak a tiantait) a buddhizmus legteoretikusabb és filozofikusabb ágaként tartják számon, szembeállítva olyan alapvetően „praktikus” hagyományokkal, mint a chan/zen vagy a Tiszta Föld szekta.
Avatamszaka szútra. A huayan irányzat textuális alapja az Avatamszaka-szútraként (Huayanjing – Virágfüzér szútra) számon tartott meglehetősen hosszú szöveg, melyet különböző forrású iratokból állítottak össze Közép-Ázsiában, a 3–4. század során. Az Avatamszaka-szútra tipikus mahájána mű, melyben részletes leírás található a Buddháról, különleges képességeiről, a bódhiszattvák és más égi lények jellemzőiről, valamint a buddhista kozmológia milliárdnyi világáról. A hosszú leírás gyakorlatilag egyetlen időpillanathoz kapcsolódik, mikor Buddha megvilágosodott, és egy kimondhatatlan meditatív élményben megtapasztalta és átlátta a világ szerkezetét és lényeit. Különleges helyet foglal el a szöveg különböző témái között a bódhiszattva út számos fokozata és spirituális eredményei, melyet általában a fény és a fényesség metaforáival érzékeltet a szöveg. Ez a mindent átható ragyogás Buddha belátásának határtalan és végtelen voltára utal. A szöveg utolsó, és egyben leghosszabb fejezete a máshol Gandavjúha-szútraként, Kínában „Az igazság birodalmába való belépés fejezeteként” (Rufajiepin) ismert része, mely a fiatal Sudhana (Shancai) történetét meséli el, aki minden érző lény megvilágosodásra való törekvését szimbolizálja. Hosszú útja során 52 szellemi tanítótól kap instrukciókat, és gyakorlatilag végigmegy azon bódhiszattvák útján, melyet a szöveg egyéb fejezeteiben részletesen kifejt. Az Avatamszaka-szútra legkorábbi teljes verziója a Buddhabhadra által 418–420 között lefordított szöveg, melynek 34 fejezetét 8 huira, illetve 7 különböző helyszínen játszódó eseményre osztották fel. A korai szerzetesek ezen szöveg alapján hozták létre a huayan hagyományt. Síksánandától származik egy másik teljes fordítás, melyet 695–697 között készített, és melynek 39 fejezete, 9 huija szintén 7 helyszínen játszódik. Az utóbbi fordítás gyakorlatilag kiszorította az Buddhabhadráét.
Rövid története. Buddhabhadra első Huayanjing fordítás után közvetlenül megkezdődődött a szöveg vizsgálata. A művet nemcsak tudományosan elemezték, hanem a énekelték, másolták, meditáltak rajta, művészeti kiindulópontul használták, illetve mágikus ereje miatt tisztelték. A huayan iskola csírája azonban csak a Sui-dinasztia (589–618) végén, illetve a Tang-dinasztia (618–906) elején kezdődött meg. A kezdeti fázisban a Chang’antól délre található Zhixiang kolostor 3 szerzetese játszott fontos szerepet az iskola kialakulásában: 1. Dushun(vagy Fashun 557–640), akinek (feltehetőleg tévesen) az egyik korai huayan művet (Az Igazság birodalmának kontemplációja – Fajie guanmen), amelyben a leghíresebb huayan doktrína (az elv – li, a jelenségek – shi és különböző értelmezésük) locus classicusa megtalálható. A hagyomány Dushunt tartja az első pátriárkának. 2. Zhizheng (559–639) tudós és szerzetes 3. Zhiyan (602–668) az előző két tanító tanítványa, a huayan 2. pátriárkája, aki a Dushuntól elsajátított gyakorlatokat a Zhizhengtől származó tudósi attitűddel kombinálta. Különösen jól ismerte a két korai kínai jógácsára irányzatot (Dilun – amely Vaszubandhu Dasabhúmivjákjánajára épült, Shelun – mely Aszanga Mahájánaszamgraha 6. századi Páramártha-féle fordításán alapult). Zhiyan tanítványai közül különösen kettő emelkedik ki: 1. Uisang (625–702), egy koreai szerzetes, aki Koreában terjesztette el a vallást. 2. a szogd származású Fazang (643–712), a hagyomány szerint a későbbi 3. pátriárka, a huayan nagy rendszerezője és egységesítője. A hozzá kapcsolódó legismertebb mű az Értekezés az aranyoroszlánról, melyben Fazang a tiszta és teljes numenális világot (li) és a fenomenális világot (shi) egy aranyoroszlán szobor kapcsán magyarázta el Wu Zetian császárnőnek, rámutatva, hogy az arany a tiszta és üresség-természetű, míg az oroszlán mint alak a formával rendelkező jelenség. Fazang másik fontos műve a Téves képzeteket megszüntető meditáció.
Fazang halála után egy koreai szerzetes Shimsang (jap. Shinjō) vitte a huayant Japánba, ahol hamarosan a Nara-korszak (710–794) egyik legfontosabb irányzata lett. Huiyuan (673–743) és Li Tongxuan után a lépett föl a huayan 4. pátriárkája, Chengguan(738–839), aki Fazang közvetlen tanítványától (Huiyuantől) tanult. A Wutai hegyen található kolostor-komplexumban tanult, és a Huayanjinghez írt hatalmas kommentárjával lett ismert. A huayant megpróbálta összhangba hozni más irányzatokkal (tiantai, sanlun, és elsősorban a chan buddhizmussal). Az 5. nagy pátriárka Zongmi(780–840) volt. A buddhizmus különböző fajtáit, majd később a konfucianizmust és a taoizmust is egy átfogó hierarchikus rendszerbe sorolta be „Az Ember Eredetéről” (Yuanren lun) c. művében, amely válasz volt a Han Yu (768–824) által írt buddhizmus-ellenes írásokra. Gyakran tekintik a buddhizmus és a neo-konfucianizmus közötti kapocsnak.
A 9. század után az önálló huayan ág háttérbe szorul és inkább a más országokban vagy más irányzatokban történő változások lesznek érdekesek. Korea legnagyobb chan (son) mestere, Chinul (1158–1210) sokat köszönhet a huayannek. Japánban az ún. ezoterikus buddhizmus (mikkjó) szintén felhasználta a huayan bizonyos elemeit.
Tanítása. A huayan tanítások központjában a világ egyetlen és egységes víziója áll, mely minden dologra (az evilági tapasztalatokat is magába foglaló partikuláris, fenomenális jelenségekre (shi) és az ezt a fenomenális világot irányító általános, numenális igazságok, illetve elvek (li) világára) is úgy tekint, mint amelyek között „nincs akadály” (wu’ai), azaz képesek egymásba belépni, egymáson áthatolni, egymást tartalmazni, egymással keveredni, anélkül azonban, hogy elveszítenék önálló identitásukat. Ez a gondolat a hagyományos buddhizmusban a függő keletkezés láncolatának felel meg (pratítjaszamutpáda – yuanqi). Ezen elképzelésnek legismertebb metaforája az „Indra hálója”, mely az univerzumot egy olyan hálóként ábrázolja, melynek minden egyes csomópontjához egy sokoldalú(an tükröző) drágakövet helyeztek. A drágakövek nemcsak az egész hálót, hanem minden egyes drágakövet a maga individualitásában is visszatükröz. Így a totalitás tükröződik az egyszeriségben, és minden egyszeri fenntartja önálló, de nem különálló jellegét. Ezen kép szoterológiai és gnoszeológiai következményei messzire vezetnek: minden érző lény potenciális buddhasága, minden tudatlanság potenciális megvilágosodása, minden szennyezettség alapvető tisztasága, minden átmeneti eredendő örökké valósága, a Buddha-tudat jelenléte mindenben, vagy például a végső cél jelenléte az út kezdetén. A huayan ötös beosztása szerint a buddhizmus többi ága csak egy-egy részét látta ennek az átfogó igazságnak, a huayan tehát úgy tekintett magára, mint amely ötödikként magába foglalja a korábbi négy buddhista irányzatot (hínajána, eredeti mahájána, érett mahájána (tathágatagarbha), és a hirtelen tanítás (dunjiao), de meg is haladja őket.
[« tartalom ]
VI.3. Tiantai buddhizmus
Általános jellemzők. A kínai mahájána buddhizmus tiantai hagyomány Zhiyi (538–597) és követői írásai köré szerveződik. Általában jellemzi, hogy a meditációs gyakorlatokra, az exegetikai módszerekre, és a Lótusz-szútrára (Szaddharmapundaríka-szútra, Miaofa lianhuajing), illetve a Maháparinirvána-szútrára (Daban niepan jing) helyezi a hangsúlyt. A huayan hagyománnyal együtt képviselik Kína két legfontosabb doktrinális rendszerét.
Pátriárkák. Az első generáció három legfontosabb pátriárkája a következők voltak: 1. Huiwen, (550–577) aki Nágárdzsúna egyik kommentárja közben világosodott meg. Ez a típusú legitimáció gyakran szerepel más helyi buddhista irányzatoknál is. 2. Huisi(514–577) – állítólag akkor világosodott meg, amikor mestere (Huiwen) le akarta magát vetni a kolostor tetejéről. Hat művet tulajdonítanak neki. 3. Zhiyi (538–597) – a tiantai tradíció de facto alapítója, a Lótusz-szútra jelentős kommentátora. Számos mesternél tanult, miután 575-ben a Tiantai hegyre költözött, amely fő központja maradt élete végéig. Történetírói szerint neki köszönhető 35 kolostor megépülése, a Tripitaka 15 másolata, több ezer Buddha szobor, és 32 nagy tudású tanítvány, akik munkáját folytatták. Zhiyi rendkívül jó viszonyt tartott fenn a Sui-dinasztiával, amely saját, egységre törekvő politikai céljainak ideológiai alátámasztását látta benne. Ugyanakkor ez okozta vesztét is, hiszen a rövidéletű Sui-dinasztia (589–618) összeomlásával presztízsűket gyorsan elvesztették az új Tang-dinasztia szemében.
Exegézis. A tiantai iskolát egy speciális, Zhiyi által kifejlesztett exegetikai módszer jellemzi, melyet a későbbi tanítványok is átvettek. A tiantai tanítás a Lótusz-szútra egy speciális olvasatán alapszik, melyhez számos egyéb szöveg és tradíció társul. Zhiyi módszerét három fő művében lehet legtisztábban tetten érni (Miaofa lianhua wenju, Miaofa lianhua jing xuanyi, Mohe zhiguan).
Öt Periódus és Nyolc Tanítás. A tiantai egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy a buddhizmust a kinyilatkoztatás átfogó rendszereként fogja fel, mely rendszerre az Öt Periódus és Nyolc Tanítás kifejezést használják. Buddha ugyanis különböző időkben különböző embercsoportokat tanított. Az Öt Periódus (wushi), melyeknek konkrét időtartamát Zhiyi maga még nem határozta meg, és csak a 13. századi Yuansui rendelte hozzá: 1. Huayan (Avatamszaka) – mikor Buddha megvilágosodott 21 napig csendben ült, eközben belőle származó különböző emanációk beszédeket tartottak, melyet később Huayanjing néven gyűjtöttek össze. Ezalatt a 21 nap alatt kizárólag a már előrejutott bódhiszattvák részesedtek a tanításból. 2. Ehan (Ágama), vagy Luyuan (Mrigadáva = Szarvasliget) – az elkövetkező 12 évben Buddha a hínajána tanításokat terjesztette azon emberek között, akik képtelenek lettek volna megérteni a Huayanjing mahájána doktrínáit. Ezeket a hínajána tanításokat nevezik ágamáknak is (páliul nikáják), amelyet először Benáresz külvárosában, Szárnátban prédikált, a Szarvas-ligetben 3. Fangteng (Vaipulja) – ezek után Buddha 8 éven keresztül azoknak prédikált, akiknél megért a hínajána tanítások gyümölcse, vagyis az arhatoknak. Tanításának lényege, hogy az arhatság nem a szellemi út vége, így nekik mahájána tanításokat prédikált 4. Boruo (Pradnyápáramitá) – következő időszakban 22 éven keresztül Buddha minden dharma ürességtermészetéről szóló tanításokat fejtette ki 5. Fahua (Szaddharmapundaríká), vagy Niepan (Nirvána periódus, Maháparinirvána-szútra periódus) – ezek után 8 éven keresztül a Lótusz-szútrát tanította, majd halála előtt, utolsó napon és éjszakán a Maháparinirvána-szútráról beszélt, mely a mindenkiben jelen lévő Buddha-természetet hangsúlyozza. Az elnevezések a különböző korszakokban tanított iratok vagy iratgyűjtemények neveit viselik. A Nyolc Tanítás (bajiao) a tanítás tartalma és módszere alapján kétszer négyes csoportba osztható: az első négy (huayi), a megtérés metódusai: 1. Hirtelen tanítás (dunjiao) – a huayan periódussal azonosítják 2. Fokozatos tanítás (jianjiao) – a 2.,3., és a 4. periódussal azonosítják 3. Titkos tanítás (bimi jiao) – arra az esetre alkalmazzák, ha a tanítványok egyik csoportja a hirtelen tanítást, a másik a fokozatos tanítást kapja, és mégsem veszik észre, hogy a másik tőlük különböző tanításban részesült 4. (kinyilatkoztatott) Meghatározhatatlan tanítás (buding jiao) – az előző esettel szemben ha tisztában vannak ennek hasznával A második négyes csoport (huafa) a tartalom alapján a következő: 1. Pitaka tanítások (zangjiao) – hínajána tanok szinonimája, a négy nemes igazság tanítása a srávakáknak, a pratjékabuddháknak és a bódhiszattváknak 2. Általános tanítások (tongjiao) – a négy nemes igazság kifejtése az ürességgel való összefüggésében, a tanítványok három kategóriáját figyelembe nem véve 3. Megkülönböztetett tanítások (biejiao) – a négy nemes igazság számtalan szempontból való kifejtése, kizárólag a mahájána bódhiszattváknak, a tanítást kiegészítve a három belátással (üresség, a létezés állandótlansága, és a e két tan kibékítése) 4. Tökéletes tanítások (yuanjiao) – ha a három belátást egyszerre tanítják és valósítják meg, és a három szennyezettség egyszerre szűnik meg. A Huayan periódus a Tökéletes tanításnak és részben a Megkülönböztetett tanításokat tartalmazza. A Szarvas-liget periódus kizárólag a Pitaka tanítással áll kapcsolatban. A Vaipulja periódus mind a négy tanítást tartalmazza, a negyedik korszak a Tökéletes tanítást, de ugyanakkor számos elemet az Általános és a Megkülönböztetett tanításból is tartalmaz részleteket. Az 5. Lótusz-szútra korszak kizárólag a Tökéletes tanításokkal kapcsolatos.
Meditáció. Zhiyi meditációs technikája Huisiig vezethető vissza: a fokozatos, nem-meghatározott és a tökéletes (azonnali) elcsendesülés és belátás. ZhiyiMohe zhiguan című műve rendkívül részletesen leírja a különböző meditációs és tudat-állapotokat.
[« tartalom ]
VI.4. Tiszta Föld buddhizmus (Jingtu)
Azoknak a szövegeknek a kezdete, amelyek Amitábha lényeket megmentő hatalmát írják le nagyjából az I. évszázadra datálhatók. Ezen Buddha neve tulajdonságaira utal (amita-ájusz = hosszú életre), amita-abha pedig a végtelen fényre utal. Néhány tudós a fény kiemelt jelentősége miatt zoroasztriánus befolyást feltételezett, valószínűbb azonban hogy ezek az iratok tisztán buddhista eredetűek. A Buddha-állapot elérése előtt, e szövegek tanúsága szerint, Amitábha eredetileg Dharmákara bódhiszattva volt, aki miután látta az érző lények szenvedéseit, megfogadta, hogy egy tökéletes országot hoz létre azon lények megmentésére, akik képtelenek a nagy erőfeszítést igénylő vallásos önmegtartoztatásra. Ezen az ideálisnak elképzelt helyen a körülmények megfelelők volnának a Buddha-állapot megvalósítására. Dharmákara önmegtartóztató életmódja folytán hosszú eonokon keresztül annyi érdemet halmozott föl, hogy Amitábhaként elérte a Buddha-állapotot, és megalapította a Tiszta Földet (Szukhávatit), mely a szennyezettségtől és kísértésektől mentes mennyei terület, ahonnan sokkal könnyebb elérni a teljes megvilágosodást. Amitábha eredeti fogadalma szerint mindenki, aki hisz Amitábha megmentő hatalmában és a Tiszta Földön akar újra megszületni, az elérheti ezt az újjászületést. Ezek az elképzelések teljesen kongruensek a mahájána doktrínákban kifejtett együttérzésről és bölcsességről szóló tanokkal. Ez a szekta alapvetően devócionális szemben a többi irányzat inkább filozofikus jellegével.
Amitábha kultusza An Shigao révén lett ismert az i.sz. 2. században. Huiyuant (334–416) tekinthetjük úgy is mint a Tiszta Föld szekta alapítója, aki Amitábha kultuszának központjává a mai Hubeiban található Lufeng kolostort tette meg. 402-ben 124 személyből álló csoport (Fehér Lótusz közössége) jött létre, akik azért imádkoztak, hogy Amitábha birodalmában szülessenek újjá. Ez a Tiszta Föld szekta előfutára volt, bár az irányzatot hivatalosan Tanluan (476–542) alapította meg, akit Bódhirúcsi szerzetes térített át a taoizmusról. Tanluan 24 éves korában, mikor a 80 éves Vaszubandhu halálhírét meghallotta, rádöbbent, hogy egy új korszak kezdődött el, melyben a viszonylag szerényebb képességűeknek kell megmutatni a viszonylag egyszerűbb és könnyebb utat. A következő pátriárka, Daochuo (562–645) működése után, az iskola végső megszilárdulása tanítványa, Shandao (613–681) működésének idejére tehető, virágkorát 650-es évektől 715-ig élte. Az utolsó pátriárka Shaogang 805-ben hunyt el, miután az iskola mint teljesen önálló irányzat felbomlott, de gyakorlata beolvadt a többi kínai buddhista szekta rendszerébe, ugyanakkor elterjedt és a mai napig rendkívül népszerű Japánban és Koreában. Az alapvetően a hitre épülő irányzat tagjainak célja a Szukhávatíban való újraszületés, melynek eléréséhez eszközként szolgál a szilárd elhatározás, hogy Szukhávatíban szülessen újjá, a leborulások, a nianfo praxisa („Tisztelet Amitábha Buddhának – Nanmo Amituofo” minél gyakoribb elmondása), a Szukhávatíról és Amithábháról történő elmélkedések. Amitábha mellett különös tiszteletben részesítették Guanyint, a kínai Avalokitésvarát. Az alábbi szövegek elsősorban Amitábha megmentő hatalmáról szólnak, bár Amitábhát több, mint 300 más mahájána szútrában is említik.
Szövegek :
1. Emitoufo jing (T.362, Mahámitábha-szútra) – talán a legkorábbi jingtu szútra, Zhi Qian fordította kínaira i.sz. 200 előtt.
2. Wuliang qingjing pingteng jiao jing (T.361, Amitaprabha-buddha-szútra) – Állítólag Zhi Loujiachan fordította, bár ezt sokan megkérdőjelezték.
3. Wuliangshou jing (T.360, Amitájuh-szútra) – az 5. század elején fordították kínaira, a későbbiekben Kínában nagyon fontos szerepet játszott, gyakran olvasták és recitálták.
4. Ratnakúta-szútra 5. része (T.360) – szintén Amitábha szöveg, a 8. század kezdetén fordították le kínaira.
5. Wuliangshou zhuangyan jing (T.363) – i.sz. 991-ben fordították kínaira 36 fogadalmat tartalmazott (szemben az eredeti szanszkrit és tibeti Szukhávativjúha 48 fogadalmával szemben).
6. Kis Szukhávativjúha – először Kumáradzsíva fordította le (T.366), majd Xuanzang (T.367). A szöveg a Tiszta Föld leírását tartalmazza, de nem tesz említést Dharmákara fogadalmáról, illetve Szúkhávati eredetéről.
7. Guan wuliangshou jing (T.365) – meditációk a Tiszta Föld, Amitábha, Avalokitésvara és Mahászthámpaprápta bódhiszattva attribútumairól. Az 5. században fordították kínaira, az eredeti szanszkrit és tibeti verziók elvesztek, ennek ellenére fontos szerepet játszott a kelet-ázsiai Tiszta Föld hagyományban.
[« tartalom ]
VI.5. A buddhizmus későbbi időszaka
A 843-ban elinduló manicheizmus-üldözés után 845-ben a többi idegennek számító vallás, így a buddhizmus is császári szintről kiinduló üldözésnek volt kitéve. Elsősorban a kolostorokat, illetve azok lakóit érintő szigorú intézkedések lényegében felszámolták az alapvetően szerzetesi közösségekre épülő huayan és tiantai irányzatot, ugyanakkor nem tudták eltüntetni a népi szinten sokkal jelenlévő jingtu és chan irányzatot. Ez utóbbiak közül a chan-buddhizmusnak éppen a Tang-dinasztiát követő Song-kor volt az egyik virágkora.
[« tartalom ]
VI.6. Chan-buddhizmus – összefoglalás
Általános bevezetés. A chan buddhizmus az indiai buddhizmusban gyökerező meditáció egy formája, mely először Kínában alakult ki, majd innen terjedt el Ázsiában. Egy később keletkezett híres négysoros összefoglalja a lényegét: „Tanításon kívül, túl a hagyományon. Nem betűkön, szavakon alapul. Közvetlenül mutat rá a tudatra. Saját természetébe látva jut el a Buddha-létig.” A hínajána és a mahájána buddhizmustól egyaránt különbözik abban, hogy nem fogad el semmiféle írásos autoritást. Ez azonban nem jelentette hogy bizonyos szútrák (elsősorban mahájána szútrák, pl. Pradnyápáramitá, Avatamszaka, Lankávatára, Vimalakírti) ne lettek volna nagyon is népszerűek a gyakorlók között.
Az információk forrásai. A chan buddhizmusról a következő fontosabb források tudósítanak:
1. A Song-korban (960–1127) szerkesztett Öt Krónika (Wudenglu, Gotōroku), melyek közül a legkiemelkedőbb a Daoyuan által összeállított, 1011-ben kiadott 30 kötetes Jingdechuandenglu (Keitoku dentōroku). Mivel a chan kezdete és a krónika megírás között nagyjából egy félévezred telt el, így a korai történetre vonatkozólag a krónika történetileg nem hiteles, hiszen ez idő alatt a történelem és a legenda önkéntelenül is összemosódott.
2. Dao Xuan műve, a Xu gaosengzhuan (Zoku kōsōden) fontos információkat tartalmaz Bódhidharma és Huike életéről.
3. A Lankávatára mesterek krónikája (Lengqie shiziji, Ryóga shijiki), melyet Jing Jue 713 és 741 között állított össze, és amely a déli és északi iskolák szétválása előtt keletkezett.
4. Zhuan fabaoji (Dembōki), mely az északi iskolától származik
5. A hatodik pátriárka szútrája (Liuzu dashi fabao tanjing, Rokushodaishi hōbō dangyō).
6. Sírfeliratok.
7. Zhiju: Baolin zhuan (Hōrinden), mely 801 körül íródott.
8. A Song-kori kiemelkedő szerzetesek krónikája (Song gaoseng zhuan, Sō kōsōden)
Bódhidharma, az alapító. A Kínában Damoként, Japánban Darumaként ismert Bódhidharma (kb. 480–557) a chan-buddhizmus első, az indiai buddhizmus 28. pátriárkája. Már a 28-as szám szimbolikussága figyelmeztethet, hogy itt egy mitikus személyiséggel van dolgunk, melyet csak megerősíteni látszanak az alakjához kötődő legendák. Az állítólag Dél-Indiában, a ksátrija (harcos) kaszthoz tartozó családban született, és így a korabeli indiai küzdőtechnikákat (pl. vadzsramusti) elsajátító Bódhidharma 527-ben azért indult el Kínába, hogy ott a mahájána doktrínákat terjessze. Nanjingban, a Liang-dinasztia Wu császárával (502–549) folytatott, későbbiekben minden koan ősének tekintett párbeszéde után a Song-hegyen található Shaolin templom felé veszi útját, ahová azonban az akkori főapát, FangZhang nem hajlandó beengedni. Ekkor következik a közismert kilenc éves falnézés (biguan), mely mögött egy speciális meditációs gyakorlatot sejthetünk, hiszen Daoxuan 654-ben írt „Kiváló szerzetesek életrajzának folytatása” c. művében megemlíti, hogy a szintén kiemelkedő mester hírében álló Sengzhou meditációs gyakorlatai a Bódhidharma által tanított módszereknél éppen egyszerűségüknél fogva voltak sokkal népszerűbbek a szerzetesek körében.
A kilenc éves falnézés következtében a Shaolin kolostortól nem messze található barlang falában állítólag egy lyuk keletkezett, aminek híre eljutott az apáthoz, aki ezután már kész volt az idegen szerzetest beengedni a kolostorba. Ezek után Bódhidharma saját meditációs technikáit tanította a kolostor lakóinak, mely azonban túlzott igénybevételt jelentett az addig könnyebb gyakorlatokhoz szokott szerzeteseknek, így Damo az ő számukra dolgozta volna ki azt a fizikai erőnlétet fokozó gyakorlatsort, mely a későbbiekben a Shaolingongfu alapjává vált. fontos hangsúlyozni, hogy Bódhidharma még a legendás források szerint sem küzdéstechnikát tanított, hanem az általa terjesztett rendkívüli igénybevétellel járó meditációs technikák fizikai alapját megteremtő gyakorlatsort. Anélkül, hogy részletesen elemeznénk Bódhidharma életrajzának ezen, illetve egyéb momentumait (melyre egyébként mindössze három forrás áll rendelkezésünkre), érdemes kiemelni, hogy, mint ezt a chan-buddhizmus egyik legnagyobb szakértője, B. Faure is kiemeli, a hagiografikus elemek mögött nem áll egy rekonstruálható történeti személyiség, Bódhidharma életrajzában számos korabeli mester élete keveredik. Bódhidharmának számos művet tulajdonítanak, ezeknek azonban, mint ezt már Sekiguchi Shindai kimutatta, nagy része apokrif, mindössze a tanítvány Danlin által lejegyzett „Értekezés a két belépésről és a négy gyakorlatról” című munka tűnik autentikusnak. A másik, Bódhidharma nevéhez kapcsolódó munka a Yijin jing („Az izmok változásának könyve”), mely jelenleg Kínában több mint 2000 változatban létezik, de nagy valószínűséggel nem a pátriárka műve.
A korai pátriárkák. Bódhidharma első tanítvány, Huike, a legenda szerint, a fal-meditációt gyakorló mester előtt karjának levágásával bizonyította eltökéltségét. A harmadik pátriárka, Sengcan, a Lankávatára-szútra avatott értelmezője, állítólag a Xinxinming (Shinjinmei) című mű szerzője. Míg az első három pátriárka vándor-szerzetes volt, addig a további kettő, Daoxin (580–651) és Hongren (601–674) már kolostorban élt. Daoxin 10 évig a Lu hegyen, majd további 30 évig a Shuanfeng hegyen tanított. Utóda, Hongren átköltözött a Keleti Hegynek is nevezet Pingrong hegyre. Daoxin módszerét az „egyetlen gyakorlásának szamádhijaként” (yixing sanmei, icsigjó szammai) tartották számon. Szintén tőle származik az ökörfej-iskola (niutou, Gozu), amelynek első képviselője, Farong (594–657) nagy hangsúlyt fektetett az ún. bölcsesség szútrák (pradnyápáramitá) tanulmányozására. Hongren jelentős szerepet elsősorban tanítványa, Huineng miatt játszik a chan történelmében.
Az északi és a déli iskolák. Habár a két iskoláról csak viszonylag későbbi időszaktól lehet beszélni, mégis az előzményeik bizonyos szempontból már jelen voltak a chan korai történetében is. Hongren egyik tanítványát, Farut (638–689) az északi iskola első képviselőjének nevezhetjük, míg Hongren másik tanítványa, Shenxiu (605–689) képviselte „hivatalosan”, Huinenggel szemben, az északi iskolát. Habár ő örökölte az 5. pátriárka dharma-pecsétjét, mégis ez a vonal néhány sikeres tanítvány (Puji, Yifu, Daoxuan, NanyueMingzan) működése után, gyakorlatilag kihalt. A két iskola különválását Huineng tanítványa, Shenhui (670–762) szorgalmazta, aki 732 jan. 15-én összehívott Nagy Dharma Gyűlésen kimondta, hogy Shenxiu nem volt autentikus pátriárka, és az északi, fokozatos vonal a chan hagyománnyal ellentétes. Ezzel szemben pedig a valódi 6. pátriárka a hirtelen megvilágosodást hirdető Huineng.
Huineng . A Hatodik pátriárka szútrájának szerzőségét a mai napig erősen vitatják, egyesek az ökörfej iskola, mások Shenhui és tanítványi körének hatását mutatták ki. A szútra két részből áll: az egyik a Huineng életrajzát és doktrinális tanításait tartalmazó rész. Az életrajzi leírás csúcspontja Shenxiu és Huineng közötti vita, melyet a két közismert vers dönt el. Huineng tanításai a déli iskola programját példázzák, melyben a tudásra való hirtelen felébredés nem más mint az eredeti, valódi, dharma, vagyis Buddha „természet meglátása”, melyeket a szútra alapvetően negatív definícióval (nem-tudat, nem-gondolkodás) ír körül. Huinengtől fogva a chan buddhizmus központi szövege a Lankávatára-szútra helyett a Gyémánt-szútra lett.
A későbbi pátriárkák. Huineng közvetlen tanítványai közül Nanyang Huizhong emelkedik ki mint chan tanító, akit az ország mesterének (guoshi) is neveztek. Huineng másik tanítványának, a már említett Shenhuinak vonalából került ki Guifeng Zongmi (780–841), aki tanításaiban a chan és a huayan iskolát ötvözte. A Huinengtől számított 3. generáció vezetett Shitou Xiqian (700–790) és Mazu Daoyi (709–790) mesterekhez, akiknek tanítványi vonalából további, koanokban megőrzött, mondásaikról és tetteikről elhíresülő számos mester származott. A 845-ös buddhista üldözés után több irányzat nem tudott újra talpra állni, így a Tang-kor végén, illetve az Öt dinasztia időszak (907–960) alatt megalakult az Öt Ház iskolája (Guiyang–Igyō; Linji–Rinzai; Caotong–Sōtō; Yunmen–Ummon; Fayan–Hōgen). A legismertebb irányzat a Linji Yixuanhez kötődő, és a Song-korban vezető iskolává váló vonal, mely a háromszoros és négyszeres dialektikus formuláiról híresült el. A Guiyang irányzat a teljességet és valóságot jelképező „tökéletes formáról”, vagy „körről” lett ismert, a huayan doktrínákra támaszkodó Fayan irányzat viszonylag nagy hangsúlyt fektetett a szútrák olvasására, míg a Caotong irányzat az „öt fokozat” rendszerét dolgozta ki. A hátrahagyott műveiből jól ismert Yunmen iskola specifikuma az „egyetlen szó átadása” volt, melyet jól illusztrál a Nefritszirt feljegyzései (Biyanlu, Hekiganroku) és a Kapujasincs Átjáró (Wumenguan, Mumongan) című koan-gyűjtemények számos története.
A Song-kori chan. Az Öt Ház iskoláiból a Linji és a Caotong nevéhez köthető iskolának lett a legnagyobb befolyása, a másik három irányzat a Song-kor közepére lényegében eltűnt. Két fontos Linji vonalhoz tartozó mester, Fenyang Shanzhao (947–1024) és Shishuang Chuyuan (986–1039) biztosították a chan összeköttetését az udvari körök felé. A Song-korban jelent meg a Linji iskolában a gong'an (koan) műfaja, mely a chan pátriárkák és mesterek életéből vett anekdoták, a mester és tanítványa közötti dialógusok (wenda, mondó), paradox kijelentések és különös gesztusok leírása. A mester a tanítványoknak adta föl ezeket a történeteket, hogy azok a tanítványok kísérletet tegyenek a koanok megoldására. A megoldás csak az ember saját intellektuális korlátainak átlépésével sikerülhet, így a mások megvilágosodását elmesélő történet maga is a megvilágosodás eszközévé válik. A koan használatában nagy szerepet játszik a mester-tanítvány viszony. A legkorábbi koan-gyűjtemények, mint már említettük, a Linji iskolából származnak. A Biyanlut Yuanwu Keqin (1063–1135) állította össze, megjegyzésekkel, kommentárokkal és versekkel ellátva Xuedou által kiválogatott 100 példázatot. Yuanwu tanítványa és utóda, Dahui Zonggao (1089–1163) minden fellelhető példányát elégette a műnek, mivel tanítványai túlságosan függtek a történetektől, így csak 200 évvel később adták ki újból. A másik Linji-iskolából származó gyűjteményt, a Wumenguant 1228-ban állította össze Wumen Huikai (1183–1260). Ez a koan-gyűjtemény tartalmazza a legismertebb chan történeteket. A Caotong iskola szintén használta a koanokat (ld. a Congronglu, Sójóroku), bár nem tulajdonított nekik ugyanolyan jelentőséget, mint a Linji vonal. Ugyanakkor a két iskola között egyfajta ellentét húzódott a helyes meditációt illetően (a koanokat használó meditáció, illetve a csendes megvilágosodás meditációja).
Neo-konfucianizmus és chan buddhizmus. A neo-konfucianizmus, mint a hagyományos kínai filozófia örököse szembehelyezkedett a buddhizmussal, ugyanakkor képviselői bizonyos mértékben néha szimpatizáltak a chan-buddhizmussal. Zhou Dunyi (1017–1073) metafizikai elképzeléseiben néha maga is közel került a chan elvekhez. Cheng Hao (1032–1085) fiatal korában jó viszonyban volt bizonyos chan mesterekkel, és tanulmányozta a buddhizmus ezen ágát. Testvére, Cheng Yi állítólag egy kolostorban részt is vett chan meditáción. Ugyanakkor Zhu Xi, a neo-konfucianizmus legnagyobb és legmeghatározóbb gondolkodója inkább elzárkózó magatartást tanúsított a buddhizmussal, illetve konkrétan a channal szemben.
