Filozófia - Philosophy - A kultúra problematikája

A multikulturalizmus jelensége a világ jelenleg egyik legnagyobb szellemi kihívása. Azon belül is elsősorban a nyugati, liberális elveken alapuló demokratikus rendszereket teszi próbára, hiszen ezen politikai államokra jellemző a leginkább, hogy számukra a tradicionálistól eltérő kultúrákból érkező csoportok, jelentős számban vállnak állampolgáraivá. Így a politikai vezetés, a társadalom a különböző kultúrák együttélése során olyan kihívások elé kerül, melynek általános diskurzusát nevezhetjük multikulturalizmusnak.

A multikulturalizmus három problémaköre

A multikulturalizmus, mint ahogyan a bevezetőben szó volt róla, alapvetően a különböző kultúrával rendelkező kisebbségek egymás mellett élésének problematikájával foglalkozik. Ezt a problematikát a kultúra fogalmának szempontjából – vállalva az önkényességet – három problémakörben foglaltam össze:

Az első problémakör azt vizsgálja, milyen kultúrafogalmakkal dolgoznak a kortárs politikai filozófusok és ennek milyen hatása van a kisebbségekről alkotott képre, milyen gyakorlati problémákat vetnek fel. A második problémakör azt vizsgálja kortárs politikai filozófusok elméleteinek bemutatásán keresztül, milyen mértékben kell toleránsnak lenni, mekkora mértékű autonómiára van szüksége egy-egy kisebbségnek, mindez hogyan viszonyul a liberalizmus eszmerendszeréhez. A harmadik problémakör fókuszában az áll, milyen jogok és azok milyen elvek alapján illetik meg a kisebbségeket, elsősorban Will Kymlicka elméletének bemutatásán keresztül, kiegészülve a jogok Charles Taylor kidolgozta elméletével. Természetesen mindhárom megnevezett problémakör szervesen összefügg, azonban a következőkben mégis megpróbálom külön-külön felvázolni az általam legfontosabbnak tartott elemeiket.

A kisebbségek meghatározásának tisztázatlanságából fakadó problémák

A kultúra fogalma

A multikulturalizmussal kapcsolatos viták és nehézségek egy jelentős része abból származik, hogy a kultúra fogalmát mint alapvető terminust használja, noha annak jelentése és természete egyáltalán nem tisztázott. Részben ebből is fakad, hogy a multikulturalizmust érintő diskurzusokban többféle csoportot különböztetnek meg aszerint, hogyan viszonyulnak a kultúra jelentéséhez. Feischmidt Margit bevezető tanulmányában kétfajta kultúraértelmezést különböztet meg: (1) az egyik csoport egy közösség adottságának, (2) a másik folyamatszerűnek, állandóan változónak tekinti. [3] Előbbi általában a politikai filozófusokra igaz, míg utóbbi inkább antropológiai, szociológiai indíttatású. Terence Turner, antropológus némiképp ennek analógiájára beszél különbségszempontú, illetve kritikai multikulturalizmusról, ahol előbbi leginkább az előző bekezdésben leírtakkal azonos, míg utóbbi „felülvizsgálja és relativizálja az uralkodó és a kisebbségi kultúrák által közösen használt fogalmakat”. [4] Ugyanígy fontos megkülönböztetés a diskurzusban az (1) állam által létrehozott, képviselt, valamint a (2) kisebbségi közösségek, illetve intézményeik által reprodukált kultúra. Természetesen számos, további distinkciót lehetne tenni a kultúra fogalma kapcsán, azonban a vitairodalomban leginkább ezek a kitételek jelennek meg.

A politikai filozófiai diskurzusban általában használt kultúra jelentését elég pontosan fedi Márkus György megfogalmazása: „A hagyományos felfogás szerint minden társadalomnak megvan a maga kultúrája, mivel, egyrészt az általában vett emberi élet általános és alapvető jellemzője az, hogy kultúrával rendelkezik; másrészt pedig elsősorban éppen kultúrájuk az, ami megkülönbözteti egymástól az eltérő, területileg és történelmileg elkülönülő emberi közösségeket.” [5] Ebben a meghatározásban is az tükröződik, hogy bizonyos csoportokat a kultúrájuk alapján tudunk megkülönböztetni. Az alapvető probléma azonban éppen ebből fakad, hiszen valójában egy-egy kultúra éppen az azt képviselő egyének összességéből rajzolódik ki. Önmagában „a kultúra” nem létezik, pusztán valami, pontosabban valakik, valamilyen csoport révén. Egyfajta platóni realizmust feltételez, ha azt gondoljuk, vannak különböző 'kultúrák', amelyek univerzálék módjára instancializálódnak az ideák világából alászállva.

A kultúra fogalmának mindezen definiálási kísérlete során világossá válik, hogy a kultúra elsősorban az identitás fogalmához kapcsolódik, hiszen a kultúra az összes esetben, mint egy közösség összetartozását jelentő esszencia jelenik meg. Részben ennek köszönhető, hogy a politikai filozófiai szakirodalomban is egy-egy közösség kultúrájáról beszélve, valójában a közösséget értik. Ez jól megfigyelhető például Jeremy Waldronnál, aki a közösség fogalmát definiálva szögezi le, hogy azt, mint etnikai közösség érti, melyet a következőképpen határoz meg: emberek, akik közös szokások, rituálék örökségén, valamint egyfajta közös életmódban osztozkodnak, melyek egy valós vagy képzelt közös történelmen, eredeten alapszanak. [6] Ezt egyszerűbben úgy is mondhatnánk, hogy etnikai közösségnek a közös identitással, azaz közös kultúrával rendelkező emberek összességét érti. Ugyanez a gondolat jelenik meg Vernon van Dyke-nál, aki az egyik első megfogalmazóként olyan emberek csoportját érti etnikai közösségen, akik magukra, mint kollektíven más identitást képviselőkre gondolnak, ami általában a közös nyelvből vagy vallásból fakad, ugyanakkor nem definiálják magukat nemzetként és nincsenek autonomikus vagy függetlenségi törekvéseik. [7] Will Kymlicka kiegészíti ezt a felsorolást és mindezen elemek mellett fontos szerepet szán még a közös intézményeknek is. [8] Mindezek alapján a kultúra elemeinek a következő tényezőket tekinthetjük: közös nyelv, területi szerveződés, közös emlékek és értékek – ide tartozik a vallás például –, esetleg intézmények. Az ezekkel bíró, nem az állam által képviselt kultúrát képviselő közösségeket értelmezi a politikai filozófiai irodalom kisebbségként.

Számtalan, a multikulturalizmussal foglalkozó politikai filozófus egyáltalán nem is foglalkozik tehát azzal, hogy a kultúra fogalmát ennél jobban definiálni próbálja. Egyszerűen mint a különböző közösségeket megkülönböztető esszencia használja. [9] Azaz általánosságban azt mondhatjuk egy kultúra sajátosságai elsősorban egy másikkal való összevetés során válnak világossá és így, a kultúra révén vagyunk képesek egy közösséget azonosítani. Mint látni fogjuk, ebből számos nehézség adódik.

A korábbi kisebbség-meghatározások alapján egy olyan társadalom képe rajzolódik ki, ahol különböző kultúrák, azaz csoportok élnek egymás mellett békességben, és gyakorolják vallásukat, beszélnek egymással saját nyelvükön, gondolkodnak közös értékrend szerint a jóról és talán még képviselve is vannak érdekeik saját intézményeik által. Az embernek azonban ezt elképzelve inkább az a benyomása támad, – Jeremy Waldron provokatív hasonlatával élve [10] – hogy ez inkább Disneyland-re hasonlít, ahol jól elhatárolható mesevilágok élnek egymás mellett, mintsem a valóságra. Roger Brubaker ugyanezt a jelenséget nevezi „csoportizmus”-nak, amit egy mesterséges tevékenység eredményének tart, ami esetében félő, hogy esszencializál, azaz olyan csoportokat teremt, amelyek valójában nem is léteznek. [11] Alapvető probléma tehát, hogy amint ezekkel a kisebbségmeghatározásokkal kezdünk el dolgozni a gyakorlatban, számos problémába ütközünk.

Annak meghatározásánál, kik tartoznak egy közösséghez, két különböző megközelítést szokás használni. [12] A korábbiakban ennek ún. objektív mércéit vettük végig, amilyen a közös nyelv, történelem, vallás, azaz a közös kultúra elemei. A politikai filozófiai irodalomban általában ezek szerint különböztetik meg az egyes csoportokat egymástól. [13] Azonban létezik a csoporthoz tartozásnak egyfajta szubjektív megközelítése is, mely szerint az tartozik egy közösséghez, aki ahhoz tartozónak véli magát. Az egyik legfontosabb kérdés, ami felmerül azonban ezek kapcsán, hogy vajon érzi-e magát mindenki valamely kultúrához tartozónak? Aki kívülről kisebbségnek tűnik, vajon belülről is ahhoz a kisebbséghez tartozónak érzi-e magát? Vajon az objektív mérce elemei valóban megtalálhatóak-e minden kisebbségnél? Azt hiszem nem igényel hosszas fejtegetést az, miért válaszolhatunk mindhárom kérdésre hamar „nem”-mel. Azonban ez azt is jelenti, hogy a kisebbségekről való diskurzust alapjaiban ástuk alá, hiszen világos, hogy olyan csoportokról beszélünk, amelyek határait innentől kezdve nem tudjuk élesen körbehatárolni.

Az ezzel kapcsolatos problémák közül szeretnék párat felvillantani a következőkben. Ha nem minden ember sorolható be valamilyen kultúra tagjaként, akkor vajon, hogyan tudjuk az olyan emberek jogait képviselni, akik ezekből kiesnek? A fentebbiek alapján, hogyan különböztetjük meg a bevándorlókat a kisebbségektől? Tekinthetjük-e egyáltalán a bevándorlókat kisebbségeknek? Például egy második generációs pakisztáni fiatalember Angliában minek minősül? Felmerül a közösségek dinamikus létezéséből fakadó probléma is, azaz elképzelhető-e, hogy egy kisebbség megszűnik, asszimilálódik? Vajon a kisebbségeknek járó jogok –, amennyiben kisebbséginek lenni az önkéntességen alapszik – nem csábítanak-e eredetileg nem is ahhoz a kisebbséghez tartozó embereket tagnak? [14] Ezek mind olyan problémák, amelyek a kisebbségi csoportok definiálatlanságából, nehéz körvonalazhatóságukból fakadnak, amelyekre a gyakorlatnak valamiféle megoldást kell, kellett találnia.

Egyéb differenciálatlanságból eredő problémák

Ha folytatjuk a multikulturalizmus problematikájával való foglalkozást és feltesszük, hogy képesek vagyunk megállapítani és megkülönböztetni bizonyos kisebbségi csoportokat, akkor is további súlyos, differenciálatlansággal összefüggő problémák merülnek fel, melyek közül a továbbiakban kettőt szeretnék ismertetni, mely tapasztalataim szerint többnyire hiányzik a multikulturalizmusról szóló diskurzusból.
Az egyik ilyen, ritkábban előkerülő, ám annál fontosabb szempont a kultúra természetével, annak különböző szintjeivel függ össze. Ugyanis, ha el is ismerjük az egymástól jól elkülöníthető csoportok létezését, további problémákat vet fel a kultúra egységességérevonatkozó elképzelés. Azaz, hogy a legtöbb elmélet teljesen homogén kultúráknak tekinti a kisebbségek kultúráját, noha a nemzeti kultúrák kapcsán ismeretes magaskultúra, tömegkultúra, esetekben népi kultúra megkülönböztetése. Magaskultúrának mondhatjuk az adott közösség kulturális intézményeiben és oktatásában megjelenő, a közösség alapértékeit közvetítő alkotások összességét. A tömegkultúra ezzel szemben, az elsősorban a tömegmédiában megjelenő, nem feltétlenül értékeket közvetíteni kívánó alkotások összessége. Míg a népi kultúraegy kisebb közösségre jellemző alkotások összességét jelenti. A különböző kulturális intézmények működése és támogatása során ezek jól elkülönített és használt fogalmak. A kérdés az, vajon a kisebbségek kultúrájának figyelembe vételekor megjelennek-e ezek a szempontok? Ugyanis a szakirodalom sok esetben ezekre, mint teljesen egységes kultúrákra – leginkább talán, mint népi kultúrákra – gondol, noha több mint valószínű, hogy a – korábban példaként hozott – második generációs Angliában élő pakisztáni fiatalember, elsősorban nem tradicionális, szüleitől ismert zenét fog hallgatni. [15] fontos azt is hangsúlyozni, hogy a kultúra különböző szintjeinek megítélése során, ráadásul más-más szempontok játszanak szerepet. Így a magaskultúra esetében leginkább az esztétika, a tömegkultúra esetében a népszerűség, a népi kultúra esetében az autentikusság a meghatározó. Ezért egy-egy kisebbségi kultúra megítélésekor ezeket sem hagyhatjuk szem elől.
A másik, szintén ritkábban előkerülő, ám hasonlóan fontos probléma, a multikulturalizmus énképével függ össze. A probléma felvázolásához Stuart Hall, kultúrszociológus identitáselméletére fogok támaszkodni. [16] Hall az identitásnak három, egymástól időben is eltérő koncepcióját fogalmazza meg, melyek közül a legutóbbi a jelenleg általánosnak tartott. Ez az ún. posztmodern szubjektum, amelyet a XX. század okozta „identifikáció folyamatának (...) végtelenné, változékonnyá és problematikussá” válása hozott létre. Ennek az identitásnak az a jellemzője, hogy „különböző identitásokat ölt magára, melyek nem gyűlnek egy koherens 'én' köré.” [17] Magyarán arról van szó, hogy a mai ember számtalan, különböző természetű elvárásnak kénytelen megfelelni, melyek más-más szerepet, azaz identitást követelnek meg tőle. Ennélfogva az identitás decentralizálódott és diszlokalizálódott lett egyszerre. Nem szerveződik egy stabil 'én' köré, nem köthető egy élettérhez. Ebből az következik, hogy egy kultúrához tartozónak lenni, csak bizonyos szituációk esetében válik relevánssá, tehát súlyos problémákat okozhat, ha az embert általában a kultúrája alapján szeretnénk megítélni. Mivel nem beszélhetünk az egyén állandó és folyton jelenlévő identitásáról, ezért a különböző kultúrák konstans kulturális identitásáról is problémás beszélni. [18] [19]

Autonómia és tolerancia problematikája

A liberális állam jellemzői

A multikulturalizmus igazán azonban nem is az eddig tárgyalt problémák okán jelenti a nyugati demokráciák számára az egyik legnagyobb szellemi kihívást, mint inkább annak a kérdéskörnek a kapcsán, milyen mértékben kell toleránsnak lennie a kisebbségekkel szemben, milyen mértékben kell autonómiát biztosítania számukra? A nyugati demokratikus rendszerek működésének szellemét ugyanis a liberalizmus ihlette, melynek alapvető eszméje az értékpluralizmus, a diverzitásra való törekvés. Ennek érdekében az állam nem foglalhat állást a „jó” fogalmáról, feladata elsősorban a különböző életvitelek kereteinek biztosítása, azaz célja egy procedurális köztársaság fenntartása. Ennek az államfelfogásnak röviden a lényege, – ahogyan Sandel fogalmaz – hogy „a jog (…) elsődleges a jóhoz képest, és független ettől”. [20] Magyarán az államnak értéksemlegesnek kell lennie, hiszen ha bizonyos értékeket preferálna, azzal megsértené a „jó” fogalmáról másképp gondolkodó állampolgárait. A liberalizmus ezen alapelvét azonban számtalan kritika érte, melynek lényegét igyekszünk összefoglalni az alábbiakban a kisebbségeknek járó jogok szempontjából.

A kritikák magja abban ragadható meg, hogy a nyugati demokratikus államok mind disztributív, azaz elosztó államok, ami azt jelenti, hogy az államban megtermelt javakat szétosztja társadalma tagjai között. [21] A kérdés azonban az, hogyan tudja szétosztani ezeket a javakat, ha igazságos, azaz értéksemleges szeretne lenni? Az igazságosságelméletek hatalmas vitairodalmában nem elmélyedve azt mondhatjuk, alapvetően két megközelítés létezik: (1) Mindenkinek egyenlő arányban osztja szét a javakat. (2) Úgy igyekszik szétosztani a javakat, hogy az elosztás után lehetőleg egyenlőség alakuljon ki a résztvevők között. [22] Nézzük meg ez mit jelent a kisebbségeknek adott jogok esetében.

Kortárs politikai filozófusok a problémáról

A modern politikai filozófiában az előző fejezetben (1)-esnek nevezett megközelítés, noha formailag lehet, hogy igazságosnak tekinthető, de tartalmilag semmiképp sem. Hiszen – Will Kymlicka megfogalmazását alapul véve [23] – az „életvitelek arénájában”, amely a szabad piac törvényei szerint működik, egyáltalán nincs biztosítva, hogy minden kultúra életképesnek bizonyul és elérhetővé válik a későbbi korok számára is. Hosszú távon egyáltalán nem garantálja az egyenlőséget, sőt éppen hogy ellene dolgozik. Így tehát sérül a diverzitásra való törekvés és bizonyos szempontból következményeiben az értéksemlegesség elve is.

A többség tehát egyetért abban, hogy az emberek közötti különbségeket tudomásul vevő, a kisebbségi kultúrák létezését figyelembe vevő, azaz a (2)-es megközelítéshez rokon elosztási rendszerre van szükség. Azonban azt már sokan megkérdőjelezik, hogy ez a hagyományos liberalizmus keretein belül egyáltalán lehetséges-e, hiszen mindez az értéksemlegesség elvét teszi próbára. A szétosztandó javak megfelelőnek gondolt arányainak megszabásakor ugyanis muszáj valamilyen elveket érvényesíteni. Az alábbiakban nézzük meg néhány meghatározó, kortárs politikai filozófus idevágó gondolatát. [24]

A legtöbben közülük azt a gondolatot kezdik ki, miszerint lehetséges-e a liberalizmus elvein belül igazságos elosztás, ha hű akar maradni saját alapelveihez, így elsősorban az értéksemlegességhez. Ezt kifogásolja például William Galston is, aki szerint a kisebbségek elismerését feltételező tolerancia és a fennmaradásukhoz szükséges autonómia ellentétes hozzáállásokat feltételeznek. Ugyanis az autonómiák létrejöttének támogatásával éppen azokat az embereket ássa alá, akik nem rendelkeznek ilyesmivel. [25] A liberalizmust tehát éppen a diverzitás fenntartása teszi próbára, melynek fenntartásához toleranciára van szükség, azonban az nem tartható fenn az élet kritikus megítélése nélkül. Az autonómia biztosítása szerinte tehát nem célja a liberalizmusnak, az csak egy lehetséges megoldás. Azonban az is csak akkor, ha tiszteletben tartja a többi autonómiával rendelkező csoportot, illetve azokat, akik nem rendelkeznek autonómiával. [26]

Iris Marion Young szerint is hibás a liberalizmus azon alapvetése, miszerint egyetemes egyenlőséget feltételez a különböző kisebbségek között, mert így a domináns kultúra mindig rá fogja nyomni a maga felfogását azokra. Szerinte egy csoporttudatos, a különbözőségekre erősebben reflektáló politikai kultúrára lenne szükség. Tehát szerinte csak úgy tartható fenn a liberalizmus, ha tekintettel van a különbözőségekre és támogatja a kisebbségeket öntudatuk kialakításában. [27]

Nathan Glazer szerint kétféle elv szerint lehet kezelni a kisebbségeknek járó jogokat: (1) Ún. színvak elvek alapján, azaz ahol minden egyén ugyanannyit kap. (2) A nemzeten belüli arányukhoz képest kapjanak jogokat a különböző csoportok. [28] Glazer inkább e második megoldást preferálja és azt hangsúlyozza, egy kisebbségi csoportot csak akkor kell támogatni, ha komoly egyenlőtlenségek alakultak ki, különben akár káros is lehet a pozitív diszkrimináció, hiszen egyenlőtlenséget okozhat a csoportok között. [29]

Chandran Kukathas szerint az államnak egyáltalán nem feladata beavatkozni a közösségek életébe, hiszen minden egyén maga döntheti el, tagja akar-e lenni annak a közösségnek vagy sem. Amennyiben pedig nem, szabadon kell tudnia távozni és egyedül ennek biztosítása az állam feladata. Amúgy pedig minden kisebbségi csoport élhet a saját szabályai szerint, amíg engedi tagjai szabad távozását. [30]

Joseph Raz is amellett érvel, miszerint a pluralizmusban önmagában benne rejlik az intoleranciára való hajlam, éppen ezért az autonómia tiszteletben tartásához szerinte elképzelhetetlen, hogy a kormányok kerüljék a jó élet valamely felfogásának előnyben részesítését. Raz szerint a kárelv – az az elv, miszerint a törvény egyedül valamilyen kár elkerülése érdekében használhatja kényszerítő hatalmát, – elengedhetetlen a szabadság, ilyenformán az autonómiák, az azok létezéséből fakadó tolerancia fenntartásához. Szerinte ugyanis az is kár, ha valakit korlátozom a lehetőségeiben. Tehát ez ellen is fel kell lépni, ami elkerülhetetlenné teszi az állam szerepvállalását. [31]

Nancy Fraser amellett érvel, hogy hamis azt gondolni, az egyenlő újraelosztás kizárja a különbözőség elismerését. Szerinte nem szabad az elosztásból fakadó egyenlőség elvét külön választani a másokkal való bánásmódot meghatározó elismeréstől. A kettőnek együtt van jelentősége az igazságosságelméletben és a kettő együttes jelenlétével dolgozható ki egy olyanfajta liberalizmus, amely működőképes, a gyakorlat ihlette és független az etikától. [32]

Jeremy Waldron hasonló konklúzióra jut, de más megfontolásból. Szerinte azon túl, hogy idejétmúlt tisztán elkülöníthető kisebbségekről beszélni, számos feszültséggel is jár fenntartásuk és megerősítésük. Számos háború, etnikai feszültség fakad ennek fenntartásából, míg egyfajta egyetemes, bizonyos értelemben kozmopolita öntudat sokkal közelebb állna a liberális hagyományhoz. [33]

Hasonló véleményen van Terence Turner is, aki szerint a multikulturalisták –, amely nála lényegében a liberális alapelvek gyakorlóit jelenti – a valós pluralizmus helyett inkább „a megváltoztatni kívánt társadalmi rendszer által kitermelt elhatárolásokat és egyenlőtlenségeket szentesítik”. Ezt nevezi kritikátlan liberális pluralizmusnak. [34]

Ebből a néhány példaként hozott véleményből is tisztán látszik tehát, hogy bár abban a többség egyetért, tudomásul kell venni a különböző kisebbségi kultúrák, közösségek létezését, abban már nem feltétlenül ért mindenki egyet, hogy ezeket a kultúrákat támogatni is kell. Pontosabban fogalmazva sokan kikezdik azt a gondolatot, miszerint ez a liberális hagyományok keretei között lehetséges, illetve követendő gyakorlat.

Ennek oka szintén egyfajta differenciálatlan kultúrafelfogásban gyökeredzik. Mint az a fentebbi ismertetőkből is kiderülhetett, sokan tekintenek a társadalomra mint egyének összességére. Ez nem meglepő, hiszen a liberalizmus alapvetően az individuumok jogait szabályozza, a társadalom problémáihoz az egyénen keresztül közelít. Ezen megközelítésből jogokat adni kisebbségeknek tehát azt jelenti, hogy bizonyos individuumok jogait kiterjesztjük, míg másokét nem, amely mindenképpen sérti az értéksemlegesség elvét. Ezzel szemben áll azoknak a véleménye, – nevezzük őket kommunitáriusoknak – akik szerint lehetséges olyan közösségek megkülönböztetése, akiknek járhatnak bizonyos kollektív jogok.

A kisebbségeknek járó jogok problematikája tehát elsősorban azon múlik, hogy egy-egy kultúrát mint individuumok kultúrájának összességét fogjuk-e fel, vagy pedig mint egy csoportot meghatározó közös jellemző. Mind a tolerancia, mind az autonómia kérdése tehát az egyéni és kollektív jogok természetével függ össze.

Kollektív és egyéni jogok problematikája

A jogok természete

A multikulturalizmus diskurzusának központi eleme a különböző jogok természetének tisztázása. Ez abból fakad, hogy a liberalizmuson alapuló államok jogrendszerei alapvetően individualisták, más kifejezéssel élve atomisták. Ez azt jelenti, hogy a törvényalkotás során az egyén jogait, lehetőségeit veszik figyelembe, amit feltétlenül kikezdenek a kisebbségeknek szánt kollektivista jogok, hiszen ettől a joghagyománytól eltér. Ezért számtalan filozófus érvel amellett, hogy ki kell dolgozni egy, a közösségekre vonatkozó jogok rendszerét. Lássuk azonban ez milyen nehézségekkel jár.

Ha ismét elővesszük Sandel meghatározását, miszerint egy liberális államban „a jog (…) elsődleges a jóhoz képest”, azt a képet kapjuk, miszerint a jog valamiféle moralitás felett álló, örök entitás lenne, ami teljesen független a gyakorlattól, a moráltól, ezért maximálisan hagyatkozhatunk rá. Úgy tűnhet, hogy a jog nyújthatja azt a lehetőséget, amely a különböző értékrendek felett hidat ver. Azonban mint azt Paul Ricoeur [35] és Charles Taylor [36] is kimutatta, a jogokat nem lehet függetleníteni a moralitáson alapuló lelkiismerettől. Vegyük alapul Taylor érvelését.

Az emberi jogoknak alapvetően két típusát különböztethetjük meg, noha a kettő természetesen erősen összefügg. Az (A) arra koncentrál, mi áll jogában az egyénnek, mit kell a társadalomnak biztosítania az egyén számára. Ilyen például a vallás- és véleménynyilvánítási szabadság, gyülekezési szabadság, bíróság előtti egyenlőség, stb. A (B) arra vonatkozik, a társadalomnak milyen jogai vannak, mint amilyen például a teljes foglalkoztatás, a fix jövedelem, az oktatás. Mindezen jogaink az emberi méltóság mibenlétéről alkotott egyfajta elképzelésen alapszanak. [37] Hiszen az erre vonatkozó megérzések nélkül nem sokáig állnák meg ezek a jogok a helyüket. Éppen ezért kerülünk nehéz helyzetbe, ha a jogok között egyfajta értékrendet, sorrendet kívánnánk felállítani. [38] Ilyen szituációkban jöhet elő, melyik jogot tartjuk alapvetőbbnek, mint a másik. Az ilyen esetekben ütköznek sokszor az (A) típusú jogok a (B) típusúakkal. Ilyenkor – jobb híján – a moralitásunkon múlik, melyiket helyezzük a másik fölé.

A jogok története kapcsán Taylor megjegyzi, hogy a XX. századig, sőt még abban is, legtöbbször az egyéni jogokról volt és van szó. A XVII. századtól kezdve ugyanis a természetjog alapvetően atomista felfogást képviselt. A XIX. században került képbe a nemzeti(ségi) aspektus, mint fontos szempont, mert felismerték, az egyén a kultúrán keresztül szocializálódik. Amennyiben ezek a jogok sérülnek, sérül tehát az egyén identitása is. [39] Ennélfogva muszáj ezeknek a jogoknak is ugyanakkora szerepet szánni, mint az egyéni jogoknak. A másik fontos átalakulás a XVII. századhoz képest, amit Taylor megjegyez az a felismerés volt, miszerint nem elég az egyéneknek jogokat adni, de azt is meg kell követelni, hogy mások annak érvényesülését biztosítsák. Önmagában a jogalkotás tehát kevés. Azok érvényesítéséhez szükség van bizonyos kollektív akcióra. Ez a két változás és azok viszonya az, ami Taylor szerint sokkal bonyolultabbá teszi a mai jogokat. Hiszen mindkét változás a kollektív jogok szerepének megnövekedését jelenti. Ebből fakad az alapvető feszültség egyéni és kollektív jogok között, mivel még nem alakult ki a kettő közötti viszony, az egymást kiegészítő joggyakorlat.

Taylor mindezek függvényében kettő, számunkra fontos végkövetkeztetésre jut. (1) Minden jognak morális értékeken alapuló fogalmi háttere van. [40] (2) Ha elismerjük a jogok elsődlegességét, akkor el kell ismernünk a társadalomhoz való tartozás szükségességét is, ami a jogokhoz kapcsolódó képességek elismerése révén a társadalomhoz való tartozás kötelességét is indukálja. Taylor tehát amellett érvel, hogy az ember alapvetően a társadalom, a kultúrája révén vált azzá amivé, ezért van létjogosultsága a kollektív jogoknak. Ugyanakkor továbbra is fennmarad a probléma, mennyiben illeszkedik a kollektív jog gyakorlata a liberalizmushoz.

Will Kymlicka liberalizmuselmélete a kollektív jogok szempontjából

Will Kymlicka, – a multikulturalizmussal foglalkozó egyik legjelentősebb filozófus, aki számos munkájában törekszik a szintetizálásra, – foglalkozik behatóbban azzal a kérdéssel, mennyiben lehetséges a liberalizmuson belül jogokat adni a kisebbségeknek. [41] Kymlicka leszögezi: „Egy liberális demokrácia legalapvetőbb kötelezettsége a szabadság és egyenlőség biztosítása állampolgárai számára.” [42] Hogyan lehetséges és engedhető meg mégis az, hogy egyes csoportok többet követeljenek maguknak? - teszi fel a kérdést. Szerinte ez nem mond ellent a liberalizmusnak és nem is veszélyezteti azt. A következőféleképpen érvel. [43]

Kymlicka szerint két állítás van, amely a kisebbségi jogok liberális védelmét igazolja. (1) Az egyéni szabadság elválaszthatatlan a nemzethez, nemzetiséghez [44] való tartozástól, attól függ. (2) A csoportspecifikus jogok ennélfogva elősegítik az egyenlőség kialakulását a domináns és a kisebbségi csoport között. [45] Azaz az első állítás azt jelenti ki, hogy az ember önértékelésében, identitásának kialakításában alapvető szerepe van annak a kultúrának, amelyben szocializálódott. [46] Ennélfogva ahhoz, hogy sikeresen létezhessen a társadalomban, szüksége van ezen kultúra minél alaposabb megélésére, amire egyes esetekben csak bizonyos csoportspecifikus jogok révén van lehetősége. Ahhoz tehát, hogy identitástudatos, azaz sikeres állampolgár lehessen valaki és így egyenlőség jöhessen létre a domináns és kisebbségi kultúra tagjai között, szükség van ezeknek a jogoknak a biztosítására. [47] Kymlicka úgy véli ezzel a legtöbb liberális, már a XIX-XX. században is egyetértett, azaz manapság ez még több ember számára evidens kell, hogy legyen. [48] Mégis valami miatt nincsen így, amiből Kymlicka arra következtet, hogy a legtöbb liberális igazából nem igazságtalannak tartja a kisebbségeknek járó jogokat, pusztán a stabilitás fejében félnek megadni azokat. [49]

Mindezek alapján továbbfejleszti elméletét és meghatározza a kisebbségeket érintő kollektív jogok két típusát. (1) A belső korlátozásokat jelentő jogokat, melyek a csoporton belüli viselkedésre vonatkoznak, a belülről jövő kihívásokra reagálnak. (2) A külső védelmet jelentő jogokat, melyek a csoporton kívüli kihívásokkal szemben védenek. [50] A belső korlátozásokat jelentő jogok tehát a közösség belső működését szabályozzák, míg a külső védelmet jelentők a közösség működését igyekszik biztossá tenni a külső behatásokkal szemben. fontos észrevenni, hogy ezek területe és ennélfogva jellege erősen különböző, azaz nem feltétlenül kell, hogy fedjék egymást. Sőt, Kymlicka arra is felhívja a figyelmet, miszerint számos közösség inkább csak ez utóbbival él. Úgy gondolja, egy közösség belső életére vonatkozó szabályok nem fontosak a kollektív jogok szempontjából. A kifelé irányuló, a többi csoporttal való viszonyát meghatározó jogok az érdekesek. Ennek három típusát különbözteti meg: (1) képviseleti jog, (2) önkormányzati jog, valamint (3) specifikus jog (pl. viseleti szokások). [51] A liberális állam feladata ezek felügyelése és csak annyiban támogathatja ezeket a jogokat, amennyiben azok garantálják az individuumok szabadságát, a csoportok közötti egyenlőséget. [52] Minden, ami ezeket tiszteletben tartja, Kymlicka szerint liberálisnak mondható és ez az érdekes. Nem pedig az, hogy azt a bizonyos jogot az egyén, mint egy közösség tagja, vagy mint egyénnek járó jog gyakorolja. [53] Kymlicka ilyen értelemben feloldja a korábban bemutatott egyéni és kollektív jog között húzódó feszültséget kimutatva azt, a jog gyakorlása szempontjából irreleváns az, mint milyen jog az övé, ha a fentebbi kritériumokat amúgy kielégíti. Ezzel az érveléssel tehát igazolttá teszi a kisebbségeknek járó jogokat és feloldja annak ellentmondásosságát a liberalizmussal.

Ugyanakkor azt Kymlicka is elismeri, hogy a liberalizmus nem tud mindenféle kisebbségi jogot akceptálni. Arra neki sincs válasza, hogyan kellene a liberális többségnek viselkednie az illiberális kisebbségekkel szemben. Sőt, azt is hangsúlyozza, téves azt gondolni, csak a liberalizmus képes a tolerancia biztosítására, ellenpéldaként az Oszmán Birodalom „millet”-rendszerét [54] hozza fel. Azonban, – noha nem mondja ki, mégis sugallja, – ha a liberalizmus rendszerétől még azt is megköveteljük, hogy az illiberális, az emberi alapértékeket el nem ismerő közösségeket is liberálisan kezelje, akkor valóban elvárhatatlan egy egységes álláspont kialakítása. Magyarán azt a liberalizmus axiómájaként kell megszabnunk, miszerint csak olyan rendszereket képes kezelni, amelyek elismerik az alapvető emberi jogokat.

Ennek oka véleményem szerint, mint ahogy azt az előző fejezetben is láthattuk, a jogok természetéből fakad. Taylor előző bekezdésben tárgyalt (1)-es végkövetkeztetése szerint ugyanis a kollektív jogok alapvetően történelmi tradíció eredményei. [55] Ezért nem lehetséges a liberalizmusban olyan gyakorlat kialakítása, amely toleráns az illiberális közösségekkel szemben. Hiszen minden jogrendszer hagyományokon, a jóról alkotott bizonyos fogalmakon alapszik. Magyarán szükségszerű, hogy a kultúránk alapján ítéljük meg a kisebbségeket is.

Dolgozatomban a multikulturalizmus három olyan problémakörét igyekeztem végigvenni, melyek mind szervesen kapcsolódnak a kultúra fogalmához. Az alábbiakban az ezekkel kapcsolatos legfontosabb állításokat szeretném összefoglalni, majd a multikulturalizmus vitájának egyfajta általános képét megrajzolni.

Az első problémakör a kultúra fogalmának tisztázatlan kereteihez kapcsolódik. Mint a bevezetőben szó volt róla, a multikulturalizmus nemcsak a filozófiához, hanem számos egyéb, a társadalomtudományokhoz kapcsolódó tudományterülethez is kötődik. Ugyanakkor ezeknek különböznek kultúra-értelmezéseik, ennélfogva nehézséget jelent egy közös diskurzus kialakítása. [56] A politikai filozófusok által használt kultúra-fogalom elsősorban azt, mint különböző közösségek, kisebbségek tulajdonsága értelmezi, mely alapján egy-egy ilyen csoportot azonosítani tudnak. Azonban ez nincsen tekintettel sem a kultúra különböző szintjeire, sem arra, hogy a kultúra az identifikáció folyamatának pusztán csak egy tényezője. Nem lehet tehát csak a kultúra alapján megkülönböztetni egymástól az embereket. Mindezekből kifolyólag az egy kultúrához tartozók körénél ugyanúgy nehézséget okoz az ún. objektív mérce alkalmazása, azaz bizonyos tényezők meglétének számonkérése egyes csoportoktól, mint a szubjektív mérce preferálása, melynek lényege, hogy valaki önmagát sorolja egy közösség tagjának. Előbbinél ezen tényezők nehéz elkülöníthetőségébe ütközünk, míg ez utóbbinál nem feltétlenül igaz, hogy mindenki a kultúrája alapján identifikálja magát, ergo nem biztos, hogy érzi magát bármely csoporthoz tartozónak. Általában azt mondhatjuk tehát, a politikai filozófiai diskurzusban használt kultúra-fogalom túlságosan tiszta határokat feltételez, ennélfogva nehezen alkalmazható a gyakorlatban. [57]

A második problémakör mondhatnánk a liberalizmus kultúra-fogalmával kapcsolatos nehézségeket járta körbe. A liberalizmus alapelveit magáénak mondó domináns kultúra lehetséges viselkedését vizsgálta a kisebbségekkel szemben, különböző, a multikulturalizmus kortárs politikafilozófiai diskurzusában résztvevő gondolkodók nézőpontjainak áttekintésével. A szükséges tolerancia és autonómia mértékét vizsgálva azt állapíthattuk meg, hogy az államok elosztó jellegénél fogva, az értéksemlegesség elvének megtartása okozza a legnagyobb nehézséget. Miszerint a liberalizmus minden kultúrát egyenlőnek tekint, ezért nem engedheti meg magának, hogy egyeseket jobban preferáljon másoknál, ugyanakkor ezen diverzitás fenntartásához mégis szüksége van bizonyos kultúrák támogatására. A másik felmerült probléma a liberalizmus kultúra-fogalma kapcsán, annak individualista felfogásával függ össze. Miszerint kompatibilis-e a liberalizmus eszmerendszerével az, hogy bizonyos állampolgárok – kisebbségi kultúrájuk révén – több joggal rendelkezzenek, mint mások. Mindez alapvetően a liberalizmus atomista felfogását kezdi ki, az egyéni és a kollektivista jogok ütközése révén.

A harmadik problémakör tárgyalásakor ezért elsősorban a kollektív jogok természetének tisztázása állt a fókuszban. Charles Taylor jogokról alkotott – általam hitelesnek tartott – elmélete a kollektív jogok szükségszerűsége mellett érvel, melyből az a konklúzió látszik kirajzolódni, hogy a liberális eszmerendszer részévé kell válnia bizonyos kommunitárius eszméknek. Ugyanerre a konklúzióra jutott Will Kymlicka is, aki szerint ezen jogok megadása, amíg tiszteletben tartják mások jogait, egyáltalán nem ellentétes a liberalizmussal. Amennyiben nem, elvárhatatlan akceptálása, a liberalizmusnak ez nem is lehet feladata, ezért nem is érdemes elvárni azt tőle. Hiszen ahogy Taylor rövid jogtörténeti ismertetéséből is kiderült, a jogok is mind, az emberi méltóság mibenlétéről alkotott egyfajta elképzelésen alapszanak, azaz kultúrafüggőek, a történelmi fejlődés eredményei. Ennélfogva téves azt gondolni, csak a liberalizmus lehet toleráns – erre hozta Kymlicka az Oszmán Birodalom példáját – és hogy ne érkezhetne Keletről egy ugyanígy dominánssá váló felfogás, mint ahogy arra Charles Taylor is felhívta a figyelmet. [58] Továbbá nem szabad a jogok kapcsán azt sem gondolni, hogy mindenféle kultúra fölött áll, ezért értéksemleges. Bár természetesen még mindig a jogállamiság áll ehhez a legközelebb, mégsem tekinthetjük azt sem tökéletesnek. Magyarán a liberalizmus jogi rendszere is kultúrafüggő, nem kikezdhetetlen.

A fentebbi problémakörök áttekintése után egy igen bonyolult kép rajzolódik ki a multikulturalizmusról és annak vitájáról, amiben eligazodni úgy vélem csak úgy lehet, ha az ember nagyon pontos iránymutatásokat szab meg maga számára, mit kér rajta számon és mivel nem kíván foglalkozni. Bár e dolgozat alapvetően a kultúra fogalma felől közelített a témához, szükségszerűen mégis át-átcsúszott a Feischmidt Margit által megnevezett másik három központi fogalom, az idegenség, az identitás, és a politika területére is. Ugyanakkor most, amikor egyfajta értékelésre törekszünk, az eredeti szándékhoz hasonlóan meg kell szabnunk, mik azok a szempontok, amelyek alapján értékelni kívánunk. Hiszen a multikulturalizmus a különböző kultúrák összehasonlításával foglalkozik. Márpedig minden kultúra alapvető eleme, hogy egy értékrendet közvetít, ami az élet minden területére kiterjed. Ennélfogva a multikulturalizmus egy-egy vitájának értékelése kapcsán valóban, az élet minden területét meghatározó szemponttá lehetne tenni.

Én az én értékelésem során, mely nyilvánvalóan önkényes és saját kultúrámból fakad, elsősorban a kultúra szempontjából szeretnék közelíteni. Úgy vélem a multikulturalizmusban megjelenő különböző kritikák is mind egy-egy értékrend alapján történnek. Magyarán a multikulturalizmus vitája bár kultúrafüggetlen próbál lenni, mégsem lehet teljesen az. Hiszen egy kommunitárius a közösségi jogokat kéri számon, egy liberális kozmopolita az egyéni szabadság egyenlőségét, egy konzervatív a tradíciók elismerésének szerepét, egy szocialista az egyenlő megítélést és még hosszan folytathatnánk ezt a felsorolást. Ráadásul azt is látni kell, hogy ebben a felsorolásban számos olyan irányzatot lehetne megemlíteni, melyek nem is értelmezhetőek egy rendszerben, hiszen egészen más típusú felosztást feltételez például egy fundamentalista hozzáállás, mint egy kommunitárius. Tehát azt lehet mondani, a multikulturalizmus által felvetett problémákhoz szükségszerűen a saját kultúránkon keresztül fogunk viszonyulni és az általunk fontos szempontokat számon kérni egy-egy felvázolt rendszerben. Úgy vélem nem igényel hosszas kifejtést annak bizonyítása, egy ilyen, a gyakorlat minden területére kiterjedő rendszer felvázolása miért lehetetlen.

fontosnak tartom továbbá azt is hangsúlyozni, hogy a multikulturalizmus vitájának megítélése során nemcsak saját kultúránk érvényesül, de egyéni meggyőződéseink is. Korábban amellett érveltem, nem feltétlenül rendelkezik mindenki kulturális elköteleződéssel. Aki igen, annak nyilván ezek a meggyőződések kultúrájából is fakadnak, de azok számára akik nem, ez nem igaz. Mindez alatt arra a diskurzusban is megfigyelhető jelenségre gondolok, miszerint egyesek szerint szükséges az állam részéről a kulturális közeg megerősítése, mások szerint viszont jobb lenne, egyfajta jogok biztosította univerzalizmusra törekedni. Ez két, tökéletesen ellenkező célkitűzés, melyek egyaránt megjelennek a multikulturalizmus diskurzusának kritikájában. Úgy vélem ebben jól tükröződik, hogyan tükröződnek bizonyos személyes meggyőződések egy-egy kritika megfogalmazása kapcsán. Ezen két álláspont eldöntetlensége önmagában lehetetlenné teszi a multikulturalizmus problémájának megoldását. Ezek alapján tehát el kellene dönteni, egy olyan világképet preferálunk-e, ahol sok különböző ember él egymás mellett, mely szükségszerűen azt is jelenti, hogy bizonyos dolgokban nem értenek egyet, vagy pedig azt szeretnénk, ha az emberek egy, a többség által elfogadott szabályrendszer alapján élnének együtt, amely biztosít egyfajta közös gyakorlatot. Ismerünk olyan multikulturális országokat, melyek az előbbi hozzáállást preferálják (például Németország, Nagy-Britannia) és olyanokat is, melyek ez utóbbit (például Kanada, Ausztrália).

Mindez tehát arra késztet minket, hogy a multikulturalizmus jelenségét ne tekintsük egységesnek, még ha a vitairodalomból ez a kép is tűnik általánosnak. Ugyanakkor arra a konklúzióra sem szabad jutnunk, hogy értelmetlen mindezzel foglalkozni. Egyrészt ezt cáfolja a gyakorlat, ami képes sikeres modelleket felmutatni. Másrészt mégiscsak igaz, hogy – ahogy Michael Sandel fogalmaz, – „napi gyakorlatunk és intézményeink egy elmélet testet öltött formái.” [59]

Jegyzetek:

[1] Raz (1994) 173.

[2] Feischmidt (1997) 7.

[3] Feischmidt (1997) 21.

[4] Turner (1997) 111.

[5] Márkus (1992) 9.

[6] Waldron (1992) 96.

[7] Van Dyke (1977) 32.

[8] Kymlicka (1995) 34-48.

[9] L. Turner (1997) 111

[10] Waldron (1992) 101.

[11] Brubaker (2001)

[12] Majtényi (2007) 76.

[13] Ennek problematikusságáról l. Brubaker (2001)

[14] Mint ahogyan arról az idei kisebbségi választások során is többször olvashattunk a sajtóban.

[15] Arról nem is beszélve, hogy Pakisztánban is minimum öt különböző népességcsoportot különböztetnek meg. Tehát még így is pontatlanok voltunk.

[16] Hall (1997) 60-85.

[17] Hall (1997) 61.

[18] Turner (1997) 119. L. még ehhez Waldron (1992)

[19] Igaz, ez azt a felfogást képviseli, miszerint a társadalmon belüli közösségek, mint egyének összessége értelmezhető. Ezt többen vitatják, így pl. van Dyke. L. van Dyke (1977)

[20] Sandel (1998) 162.

[21] Ehhez l. Walzer (1983)

[22] Erre a két elvre visszavezethető politikáról beszél Taylor, valamint más megközelítésben, de Glazer is. Ehhez l. Taylor (1997) 131-132., valamint Glazer (1995) 132.

[23] Kymlicka (1989) 173-175.

[24] Szakmájukat tekintve nem mindegyikőjük filozófus, azonban mind komoly résztvevői az erről szóló vitának.

[25] Galston (1995) 521.

[26] Galston (1995) 516-534.

[27] Young (1990) 156-191.

[28] Glazer (1995) 132.

[29] Glazer (1995) 123-138.

[30] Kukathas (1995) 228-255.

[31] Raz (1998) 95-115.

[32] Fraser (2001) 21-42., valamint Weiss (2004) 163-182.

[33] Waldron (1992)

[34] Turner (1997) 116.

[35] Ricoeur (2000) 147-157.

[36] Taylor (1986) 49-57. és Taylor (1998) 23-37.

[37] Ricoeur megfordítja ezt a folyamatot és azt mondja a jogot magunkévá téve alakul ki a lelkiismeretünk.

[38] Mint például az abortusz vitájának esetében.

[39] Brian Barry némiképp vitatkozik ezzel. Szerinte egy bizonyos kultúrához való tartozás sok minden alól nem mentheti fel az embert. Ehhez l. Barry (2001)

[40] Ez majd a következő fejezetben válik számunkra fontossá.

[41] Kymlicka (1995) 34-48.

[42] Kymlicka (1995) 34.

[43] A következő tanulmányokat véve alapul: Kymlicka (1995) 34-48., 49-69., 152-172.

[44] Ne felejtsük, korábban megállapítottuk, hogy ez a közös kultúrához tartozással azonos a multikulturalizmus diskurzusában!

[45] Kymlicka (1995) 52.

[46] A multikulturalizmus diskurzusában egy másik, igen jelentős filozófus, Charles Taylor ugyanebből a megállapításból indul ki, amikor a tolerancia szükséges alapelveit próbálja lefektetni. L. Taylor (1997) 124-153.

[47] Joseph Raz is hasonló következtetésre jut. Szerinte is a személyes autonómia kiteljesedése a szabadság lényege, amit minden embernek biztosítani kell. l. Raz (1998) 101-102.

[48] Igaz, megjegyzi, volt egy kisebbség, aki John Stuart Mill azon gondolatát fogadták el alapul, miszerint egy sikeres liberális nemzet csak akkor lehetséges, ha minden állampolgára ugyanazzal az érzéssel viseltetik iránta és mindenben közösen és azonos módon osztoznak.

[49] Kymlicka (1995) 68.

[50] Angolul: internal restrictions és external protections

[51] Kymlicka (1995) 37-38.

[52] Érdemes megfigyelni, hogy ez az elképzelés alapvonásaiban egészen megegyezik a Kukathas által felvázolt elmélettel. A különbség elsősorban abban áll, hogy míg Kukathas elsősorban a kifelé irányuló jogokra koncentrál, addig Kymlicka hangsúlyozza, hogy az államnak fontos feladata a csoporton belüli szabadság biztosítása is.

[53] Kymlicka (1995) 153.

[54] Millet: „az Oszmán Birodalomban a nem muzulmánok bizonyos autonómiával rendelkező szervezete. Minthogy a nem muzulmán felekezetek valahol egy vagy több etnikummal voltak azonosak, ezek bizonyos önkormányzatát is biztosította.” Klaniczay (2004) 459.

[55] Hasonlóan, bár sokkal kevésbé kidolgozottan érvel Vernon van Dyke is, amikor azt hangoztatja, helytelen az államot mint egyének összességét felfogni. Szerinte világos, hogy egy csoport joga nem redukálható egyének összességének jogaira. Magyarán világos, hogy az emberek alapvetően társadalmi csoportokban értelmezendőek.

[56] Ehhez l. Turner (1997)

[57] Ehhez l. Brubaker (2001)

[58] Taylor (1986) 52-53.

[59] Sandel (1998) 161.