2009.
A szociális javak Rawls elméletén alapuló elosztási elvének pluralista kritikája
– Michael Walzer cikke alapján –
(Position Paper)
Az alapul vett cikkek: Michael Walzer: Complex Equalty. In: Michael Walzer: Spheres of Justice: A Defence of Plurality and Equality. Oxford: Blackwell. 1983.
A probléma leírása:
Rawls 1971-es, politikai filozófiai alapművében, Az igazságosság elméletében egy olyan hipotetikus igazságosságelméletet dolgozott ki, melynek központi gondolata a méltányosság. [1] Ez egy olyan igazságosságelmélet, mely az együttélés minden területére vonatkozni kíván, így a szociális javak igazságos elosztásának módjára is. Rendszerének alapgondolata azon a feltevésen alapszik, hogy milyen alapelvekben állapodnának meg az emberek, ha képesek lennének félretenni világnézetüket és abból fakadó alapvető meggyőződéseiket, előítéleteiket. Ez alapján a társadalmi javak elosztására vonatkozóan alapelvként fogalmazza meg a „társadalmi különbségek elvé”-t:
„Az alapgondolat az, hogy a társadalmi rendnek csakis abban az esetben szabad létrehoznia és biztosítania a jobb helyzetűek vonzóbb kilátásait, ha ez a kevésbé szerencsések számára is előnyös.” [2]
Azaz a javak bármely olyan elosztása, amely nem szolgálja a társadalom legalsóbb rétegeinek érdekét, társadalmi helyzetének javulását, igazságtalan és ezért elvetendő. Rawls az előítéletektől mentes helyzetben, amit maga a „tudatlanság fátyla” mögötti állapotnak nevez, azt feltételezi, hogy az emberek a társadalmi különbségek elvében állapodnának meg. Egy olyan disztributív elméletet dolgozott ki ez alapján, melynek célja a mindenki számára alapvető szabadságjogok kiteljesítéséhez szükséges javak igazságos, alapvetően az egyenlőségen alapuló elosztása - így különös tekintettel az ezen a téren legveszélyeztetettebb rétegekre, akiknek minden esetben gyarapodni kell. |
|
Michael Walzer kritikájának alapja abban áll, hogy Rawls úgy kezeli a szociális javakat, mint materiális javakat. Az elosztásnak egy olyan elméletét kritizálja Rawlséban, ami egyfajta univerzális javat [3] feltételez azaz, ami mindenki számára egységesen ugyanannyit ér. Ez alapján az az elv érvényesül, hogy aki többet kap, annak jobb lesz. Walzer szerint ez nem így van, ezért nem működik Rawls elmélete. Walzer Rawlsszal szembeni kritikája a következő pontokban foglalható össze: (1) nincs univerzális, mindenki számára egyenértékű társadalmi jav. (2) A szociális javak nem kizárólagosan materiális javak. (3) A javak értelmezhetetlenek környezetük figyelembevétele nélkül.
A cikk összefoglalása:
Walzer abból indul ki, hogy az ember helyzete, állapota értelmezhetetlen a társadalom és a hozzá való viszonyulás megértése nélkül. Bármi, amit az ember csinál, az a társadalom által van meghatározva. Legfőképpen az, hogy mennyit ér, amit csinált. Az, hogy valami mennyit ér, a társadalmi javak elosztásában nyilvánul meg; hogy azok elosztásánál, mennyiben részesülhet az ember. Ezért mondja Walzer, hogy az emberi társadalom egy disztributív társadalom. Mindenem, amim van, a javak elosztásából fakad. Emiatt az elosztás igazságosságának ideája ki kell, hogy terjedjen ugyanúgy a birtoklás, mint a fogyasztás, termelés vagy a társadalmi státuszok fogalmára. Az elosztásnak sokkal több köze van a létezés és a dolgok létrehozásának fogalmához, mint a birtokláshoz. Az elosztás ezért minden társadalom alapja.
Az elosztásnak nincs egyetlen eszköze sem, ami egyértelművé tenné annak működését. A pénz, valamint a piac volt mindig is az egyik legfontosabb mechanizmusa, de egyrészt vannak dolgok, amiket nem lehet pénzzel kifejezni, másrészt a történelemben soha nem volt és most sincs egyetlen teljes elosztó rendszer. Soha nem volt egyetlen döntést meghozó szerv (, értsd politikai erő, kormány, stb.) sem, amely tökéletesen, mindenre kiterjedve tudta volna felügyelni az elosztás módját. És soha nem volt egyetlen univerzális kritérium sem a megosztás módjára való tekintettel. Rawlsszal szembeni egyik legfőbb kritikája, hogy Rawls általános és hipotetikus; nem veszi figyelembe a társadalmak történelmi és kulturális partikularizmusát. Lehetséges, hogy kényszerítve, az elméletben a rawlsi megoldást választanák, de a gyakorlatban ez biztos nem így történik. Walzer filozófiai alapon is cáfolja Rawlst azt hangoztatva, hogy az igazság egy emberi konstrukció. Emiatt erősen kétséges, hogy csak egyféle értelmezése lenne lehetséges azaz, nem csak egyféle disztributív rendszer lehetséges. Emiatt részletesebb vizsgálatra késztet.
Walzer a javakkal kapcsolatos meggyőződéseink újragondolásával kezdi a vizsgálatot. Felhívja a figyelmet, hogy a javak nem adódnak ’csak úgy’, hanem valaki létrehozza őket egy adott elképzeléssel. Márpedig a létrehozás folyamatában óriási szerepe van a javak jelentésének, mibenlétének. Ez határozza meg, hogy mire hozzák őket létre. Mindezek megállapítása után, Walzer a javak elméletét hat pontban foglalja össze:
- Minden olyan jav, amihez az elosztó igazságosságnak köze van, szociális jav. Tehát Walzer szerint jóformán minden szociális jav.
- Ugyanakkor minden jav, másként jav a kontextustól függően. Egy-egy dolog lehet az egy bizonyos kultúrában és nem az egy másikban.
- Az emberek identitása az alapján alakul ki, ahogy elképzelnek és létrehoznak, majd birtokolnak és használnak szociális javakat.
- Nincsen semmilyen egyszerű, alapvető jav, ami mindenki számára alapvető lenne.
- A javak jelentése szabja meg a felhasználásukat. Ha megértjük kinek, mit jelent, tudjuk a leghatékonyabban felhasználni.
- A szociális javak történelmileg behatároltak és ennélfogva változik a jelentésük, felhasználásuk is. Csakúgy mint az igazságos, igazságtalan elosztásoknak is.
- Ha a jelentés jól kivehető, akkor az elosztásnak autonómnak kell lennie.
- Más a pénz jelentése az egyházban és a piacon. Annak megfelelően kell kezelni, hogy milyen szféráról van szó.
Walzer kijelenti, hogy a rossz elosztás miatt vannak a szociális konfliktusok. Ezzel kapcsolatban felmerül az elosztó rendszerek kérdése. Az elosztó rendszerek mindig erőszakos úton kerülnek vezető pozícióba. Ezek monopolizálják a javakat és valamely elv szerint osztják szét. Amiatt, hogy ők birtokolják a javakat, nagy befolyással bírnak az elosztás módjára. Az elosztó, domináns pozíció mindig egy kreálmány. A történelem a példa arra, hogy mindig más és más javak voltak a meghatározóak, amelyek birtoklásához más és más ideológiák gyártódtak. Így mindig más rétegek kerültek domináns pozícióba. Emiatt soha sincs végső, győztes domináns elosztó rendszer. Ezeknek a domináns pozícióért folytatott küzdelmeknek van egy paradigmatikus formája Walzer szerint: Az emberek egy csoportja egy bizonyos jav monopol birtoklásához jut. Ezt a javat egyre több dologgal kapcsolják össze és egyre erősebben hangoztatják annak fontosságát és az ő jogukat hozzá. Továbbá ideológiát körítenek hozzá, mely szerint ez a legalapvetőbb jav. Ugyanakkor mindig van a társadalomnak egy csoportja, amely megkérdőjelezi ennek jogosságát. Idővel egyre nagyobb számban képviselik ezt a nézetet, miszerint a dominánsoknak nincs, vagy nem kizárólagosan van joguk uralni a hangoztatott javat. Ekkor történik a szociális konfliktus. Walzer szerint háromfajta követelés különösen fontos a domináns és emiatt igazságtalan elosztó rendszerek megakadályozására:
- A domináns javat vissza kell osztani, lehetőleg minél egyenlőbben, ami mindenféle monopóliumot igazságtalanná tesz.
- Az elosztás módja nyitott kell, hogy legyen. Ez mindenféle dominanciát feleslegessé tesz.
- Bármiféle új jav, amit egy újabb csoport monopolizál, fel kell, hogy váltsa a jelenlegi domináns javat, ami szerint minden jelenlegi dominancia és monopólium igazságtalan.
Walzer ezek után a „szimpla egyenlőség”-ről beszél. Ennek lényege az a hipotetikus helyzet, miszerint minden eladható, megvehető és mindenkinek ugyanannyi pénze van. Azonban idővel ez az állapot is kitermeli a monopolhelyzetet, mivel nem mindenki képes ugyanúgy bánni a pénzzel, nem mindenkinek azonosak a képességei. Ezért kell elfogadni Rawls különbözőségi alapelvét. Ez azonban az állam elvéhez vezet. Egyedül az állam lehet, aki ezt a folyamatot felügyelni tudja. Az állam ekképpen monopolhelyzetbe kerül, amivel a baj, hogy sokan kihasználva a politika nyújtotta lehetőségeket, dominánssá válnak. Tehát ismét eljutottunk a dominanciához és monopolhelyzethez. Walzer szerint tehát a demokrácia a dominanciához és monopolhelyzethez vezet. Ezért Walzer szerint egy másféle egyenlőségre van szükség.
Walzer a „komplex egyenlőség” vizsgálatában látja a kiutat. Nem állítja, hogy ez stabilabb lenne, mint a szimpla, de vizsgálata messzire vezethet. A feltevés alapja egy olyan társadalom, amelyben bizonyos javak monopolszerűen vannak birtokolva, de amiben semmilyen partikuláris jav nem alakítható át generálisan. Azaz hiába van nekem például a legtöbb kalapom, ettől nem kerülhetek domináns helyzetbe, nem válthatom be bármire. Walzer szerint ez egy teljesen egyenlő társadalom. Senki nem befolyásolható, senkit nem érhet hátrányos megkülönböztetés egy szociális jav kapcsán egy másik szociális jav tekintetében. Azaz ha X-et megbízom politikai jogokkal, ez nem jelent számára előnyt velem szemben Y terén. Mi Y-ban teljesen egyenlőek vagyunk. Tehát Walzer szerint nem baj az, ha bizonyos javak birtoklását monopóliumhoz kötjük és nem tekintünk mindent univerzálisnak. A keretek megszabásával, az egyenlőség így is fenntartható, viszont jobban illeszkedik mindenki egyéni elképzeléséhez az, hogy ő éppen milyen javat birtokol. Ugyanis minden javnak megvan a maga szférája, ahol értékként van jelen és igazán ki tud teljesedni. Ezeknek a szféráknak a kutatása kell, hogy a jövőbeni vizsgálódások középpontjában álljanak. Az, hogy melyik szféra, hogyan működik.
Walzer megemlít még három alapelvet az elosztásra vonatkozóan:
- A szabad csere elve: Ez lehetővé teszi bármely jav konvertálását egy másik javvá, de kiköti, hogy ez csak egyének között történhet
- Az érdem elve: Az általános elosztásnál nem lehetünk tekintettel az érdemre. Nem kaphatok meg valamit én inkább csak azért, mert jobban értek hozzá és ezért jobban érdemlem meg.
- A szükség elve: Az az ideális, ha mindenki azt kapja, amire szüksége van, azonban tekintettel kell lenni arra, hogy ez nem azonos azzal, hogy mit akar.
Walzer tehát a szociális javak természetének vizsgálatát tartja legfontosabbnak. Annak tisztázását, melyik jav, milyen környezetben érvényesül leginkább. Példaként hozza a hindu kasztrendszert, melynek szociális rendszere behatárolt és ezért átláthatóbb a javak tekintetében. Természetesen nem tartja követendőnek, de egy gyakorlati példának. Walzer a javak szférái közötti határok feltárásában látja az igazságos elosztás kulcsát.
A cikk kiértékelése:
Walzer cikkét két szemszögből lehet értékelni. Egyrészt, mint egy Rawls-kritikát; másrészt, mint egy önálló elméletet. Mint Rawls-kritikáról elmondhatjuk, hogy a rawlsi elmélet nagyon fontos hiányosságaira hívja fel a figyelmet. Valóban, az elosztást nem képzelhetjük el úgy, hogy létezik valamiféle univerzális anyag (pl. manna, kagyló), amit mértékegységeként foghatunk fel a jólétnek. Nem mondhatjuk, hogy létezik bármilyen olyan dolog, ami mindenki számára ugyanakkora értéket képvisel. Pláne nem mondhatjuk, hogy ez materiális természetű lenne. Egy vallásos ember számára sokszor éppen a nem materiális javak jelentik az igazi javakat. Az pedig nem racionalizálható semmilyen skálán, hogy milyen materiális javak egyenértékűek, milyen nem-materiális természetű javakkal. Walzer éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy minden javnak megvan a maga szférája, ahol értéket jelent. Ezen szférák figyelembevétele nélkül nem beszélhetünk a javak értékéről, használatáról.
Walzer elméletének alapja tehát éppen a szférák természetének és határainak vizsgálatában áll, a javak mibenlétének feltárásában. Én úgy gondolom, hogy ez éppolyan gyakorlatiatlan megfontolás, mint Rawls hipotetikus elmélete. Elméletben érdekes felvetés, bár úgy gondolom Walzer nem tisztázza kellőképpen, hol sejti a szférák határát, konkrétan mit ért szociális javakon. Hiszen éppen azt írja, hogy tulajdonképpen mindent. Ezek szerint mindent, amit az állam szétoszt, azt meg kellene vizsgálni, hogy milyen kulturális, etnikai, vallási körülmények között, mekkora értéket képvisel? Ez önmagában hordozza a kivitelezhetetlenséget, különösen, ha figyelembe vesszük Walzer azon megállapítását, hogy ez még időben is változik. Problematikus az is, hogy Walzer elutasítja a történelem adta példákat, de éppen a történelem mutatja, hogy az erő és hatalom birtokosa, mily mértékben képes érvényesíteni az akaratát, más szférákban is. Teljesen gyakorlatiatlan azt állítani, hogy ez korlátozható. Röviden összefoglalva úgy gondolom tehát, hogy Walzer elméletének alapja, a szférák, a gyakorlatban nem megjeleníthető fogalmak, a mindennapi életben is rendre keverednek és ez az élet olyan esszenciáját jelenti, melytől felesleges és nem is lehet megszabadulni. Továbbá Walzer elméletének gyengesége véleményem szerint, hogy bár Rawls elméletének fontos hibáira mutat rá, konkrét javaslatot azok feloldására maga sem tesz. Nem tesz javaslatot arra nézve, milyen javakkal illetve hogyan lehetne kompenzálni a társadalmi egyenlőségeket. Illetve a nem materiális javak fogalmának bevezetése ugyan jogos, de egy transzcendentális, világnézeteken alapuló igazságosságelmélethez vezet, aminek veszélyei önmagukért beszélnek.
Összefoglalás:
Nehéz a fentiek után új gondolatokat közzé tenni. Hiszen a cikk értékelésénél önkéntelenül is az általam lényegesnek vélt mozzanatok kerültek fókuszba. Ezért most egyfajta konklúzió megvonására törekszem. Úgy vélem Walzer fontos kérdéseket vetett fel, de az általa javasolt út járhatatlan. Különös ellentmondásnak tűnik számomra, hogy Rawls elméletének legnagyobb hibáját abban látja, hogy a „tudatlanság fátyla mögött” Rawls nincs tekintettel az igényekre, amik pedig a javak értékének egyik legfontosabb tényezői. Azaz Rawls szemére azt veti, hogy túlságosan általános próbál lenni. Ugyanakkor maga is ebbe a hibába esik, hiszen az igények illetve a kultúra és történelem jelentette értékrend fontosságának hangsúlyozásából az fakad, hogy mindezen kérdések csak kisközösségekben, de legalábbis nemzeti szinten vizsgálhatóak. Ugyanakkor erre nem hívja fel a figyelmet. Összességében tehát azt gondolom, hogy Walzer elmélete túl általános és gyakorlatiatlan, ami egy társadalomfilozófiai elmélet számára nem megengedhető.
A rawlsi igazságosságelméletből fakadó liberális állam kommunitárius kritikája
– Michael Sandel és Charles Taylor cikkei alapján –
(Position Paper)
Az alapul vett cikkek:
- Sandel, Michael: A procedurális köztársaság és a „tehermentes én” In: Huoranszki Ferenc (szerk.): Modern politikai filozófia. Osiris, Bp., 1997.
- Sandel, Michael: Az elégedetlen demokrácia. In: Horkay Hörcher Ferenc (szerk.): Közösségelvű politikai filozófiák. Századvég, Bp., 2002.
- Taylor, Charles: Ütköző szándékok. A szabadelvű-kommunitárius vita. In: Horkay Hörcher Ferenc (szerk.): Közösségelvű politikai filozófiák. Századvég, Bp., 2002.
A probléma leírása:
Rawls 1971-es, politikai filozófiai alapművében, Az igazságosság elméletében egy olyan, kanti alapokon nyugvó, a társadalom működésére vonatkozó rendszert írt le, mely a nyugati típusú, liberális demokráciákat veszi alapul. [4] A rendszer alapját az a felfogás képezi, miszerint minden ember más-más szubsztantív életcéllal rendelkezik, különböző értékrend alapján törekszik ezek elérésére. Emiatt a társadalom békés együttműködéséhez elengedhetetlen feltétel, hogy a ’jó’ ne bírjon semmiféle általánosan meghatározott jelentéssel. A ’jó’ bármiféle meghatározásához képest a jog legyen az elsődleges. Ez többek között azt jelenti, hogy (1) az igazságosság elvei nem alapulhatnak a jó élet valamely vízióján, hanem azoknak semlegesnek kell lenniük. Valamint jelenti azt is, hogy (2) az egyéni jogokat nem áldozhatjuk fel valamiféle közjó érdekében, utilitarista módon megfogalmazva „mindenki együttes javának a maximalizálására”. Rawls a liberalizmus ezen megállapításaiból egy ún. procedurális társadalomelméletet vezet le, melynek lényege, hogy az állam elsődleges feladata az egyéni törekvések minél szélesebb körű biztosításában áll. Tehát nem képvisel semmilyen világnézeti meggyőződést és ebből fakadóan nem is támogathat semmilyet. Célja a jogokat biztosító keretek fenntartása.
A kommunitáriusok kritikájának célkeresztjében éppen ez a procedurális államelmélet áll. A cikkekben megjelenő kommunitárius kritikák a következőképpen foglalhatóak össze: (1) a procedurális államelmélet a gyakorlatban megvalósíthatatlan, (2) etnocentrikus, azaz az angolszász liberalizmus tradícióján alapuló államokra korlátozódik és (3) nem következik a liberalizmus szabadságfelfogásából.
A cikkek összefoglalása:
Sandel abból indul ki cikkében, hogy a mai politikai gondolkodás alapja a szabadság. Azaz mindenkinek lehetősége van céljai megválasztására. Ebben minden politikai gondolkodó egyet kell, hogy értsen. A különbség, szabadelvű és közösségelvű, a társadalomelmélet két legnagyobb tábora között a szándékokban áll fenn - ahogy Taylor fogalmaz. Szerinte nem egész felfogásuk tér el. A különbség az ontológiai és értékítéletbeli kérdések összekeveréséből fakad. Az ontológiai kérdés az, hogy milyen tényezőket használjunk fel a társadalmi élet magyarázatára: a társadalmat, egyének tulajdonságaira vonatkozó kategóriákkal lehet-e leírni (atomisták) vagy sem (holisták)? Az értékítélet kérdésköre pedig az erkölcsi álláspontokkal függ össze. Hogy mennyiben tulajdonít elsőbbséget az egyéni (individualista), illetve a közösségi (kollektivista) jogoknak? Ezek eldöntésén múlik, hogy az állam mennyiben legyen semleges vagy avatkozzon be a jólét fenntartása érdekében.
A republikánus [5] szabadságeszmény lényege Sandel szerint: az önkormányzáshoz való jog, az abban való részvétel lehetősége. Ez ugyanakkor azt feltételezi, hogy az állampolgárok érdeklődjenek saját közösségük iránt és ebből fakadóan rendelkezniük kell bizonyos személyiségjegyekkel. Ez azonban ellenkezik a procedurális társadalomelmélettel, hiszen nem méltányos. Preferál bizonyos világnézeteket másokkal szemben. Ahogy Taylor fogalmaz: „… a procedurális liberalizmus kizárja a jóról alkotott elképzelés társadalmi szintű jóváhagyását.”
A kommunitáriusok szerint a probléma gyökere éppen itt húzódik meg. A nehézségek szerintük abból fakadnak, hogy míg a jelenlegi, nyugati államelméletekben a liberális szabadságfelfogás dominál, addig a valós szabadsághoz mégis szükség lenne a republikánus eszme sugallta állampolgári hozzáállásra. Hiszen az állampolgári-humanista hagyományos érvelés, a zsarnokság ellentéteként értendő szabad társadalom feltételeként a polgár, állammal való azonosulását nevezte meg. Ez, az erőszakot mellőző kényszerítő erő, bizonyos kötelezettségek (pl. adófizetés) teljesítésére. Azaz ahhoz, hogy egy állam működjön és ne egy ember akarata tartsa fenn mások kényszerítésével, ahhoz szükséges egyfajta azonosulás vele. Ez meghaladja az egoizmust, de nem olyan túlzóan univerzális, mintha egy eszmével igyekeznénk azonosulni. Nem mindenki számára követelem, amit.
A kommunitáriusok a procedurális liberalizmus szemére vetik, hogy atomista. Azaz, hogy a családi kötődésen túl a többi kötöttségre inkább úgy gondol, mint közös eszközökre, ahol a cselekvés közösségi ugyan, de a cél egyéni. Valaki azért áll össze mással, hogy elérjen valamit, amit egyedül nem tudna. A közjó eszerint tehát egyéni javakból áll össze. Ez pedig kevesebb, mint a köztársaság megkövetelte közjó. Hiszen, - írja Taylor - a közjó nem értelmezhető az egyéni javak összeadódásaként, hiszen a közös javak önmagukban is jelentéssel bírnak, sokszor éppen az adja az értékét, hogy közös.
Sandel felhívja a figyelmet Rawls egy alapvetőnek tűnő ellentmondására. Rawls szerint ugyanis kétféle kötelezettség van: (1) természetes és (2) vállalt. Természetes kötelezettség például, hogy nem kegyetlenkedem. Vállalt kötelezettség az, amiben megállapodtam a többiekkel egyetértésben. Ez alapján az, hogy foglalkoznom kell-e más ember javával, az csak megállapodás kérdése. Rawls szerint tehát „szigorúan véve nincs is a polgárokra általánosan vett politikai kötelezettség”. Ez azt jelenti, hogy számos olyan kötelezettséget, - mint amilyen például a lojalitás, állampolgári hűség, szolidaritás,- nem igazol, amit amúgy általánosan elfogadunk - mint például, hogy egy család, nemzet, demokrácia tagjai vagyunk,- és amire a liberális államelméletek is építenek. Ha ezek a kötelezettségek nem léteznének, ha a „liberális én” csak a vállalt kötelezettségeivel lenne valóban azonos és teljesen független lenne minden, az identitásának nem részéül vallott vonástól, - minthogy milyen vallású, fajú, melyik országban él, stb. - akkor mi alapján venné figyelembe az országhatárokat? Egyes törvények elleni tüntetésekkor, miért csak a saját országára vonatkozóan követel az emberi jogokra hivatkozva? A kritika konklúziója tehát az, hogy közösség és tagság kérdése, - ami a részesedéssel függ össze erősen,- nem összeegyeztethető a liberalizmus énképével. „… a republikánus szolidaritás nélkülözhetetlen a szabad kormányzati rendszer számára, mert olyan cselekedetekre kell rábírnia tagjait, amelyeket az egyszerű alattvalók elkerülhetnek.” - írja Taylor. A megtételre való motiváció kérdésében áll a különbség: a büntetéstől való félelem vagy egy belső meggyőződés alapján cselekszem azt, amit? Egy szabad demokratikus rendszer sokszor még megerőltetőbb, mint egy zsarnoki, mert egyszerre támaszt katonai és polgári kötelezettségeket is. Ilyen értelemben a szabadság, egy részvétellel azonos.
Taylor hívja fel a figyelmet az állammal való azonosulás gyakorlati szerepére. Szerinte a szabadság egyik fontos védőbástyája a polgárok felháborodása az olyan visszaélések kapcsán, mint például amilyen az ő korában, meghatározó jelentőségű Watergate-botrány volt. Ez a felháborodásra való hajlam nem eredeztethető az atomizmus által elismert gyökerekből. A legtöbb ember nem azért háborodik fel, mert úgy gondolja, hosszú távon így áll az érdekében vagy mert ennyire el lenne köteleződve valamely liberális elv iránti. Az emberek a Watergate-botrányon a történelem jelentette identitásból, közös sorsélményből fakadóan háborodtak fel. A hazafiság szerinte nemcsak a múltban volt fontos védőbástyája a szabadságnak, hanem a jövőben is az marad. Emiatt a hazafiság gondozása közös cél kell, hogy legyen és ez többet kell, hogy jelentsen a jogszerű uralmára vonatkozó puszta konszenzusnál. Ilyenformán az állam nem lehet semleges a hazafiság híveivel és ellenzőivel szemben; annak súlyos következményei lennének.
Sandel annak bemutatására törekedett, hogy a procedurális liberalizmus filozófiailag inkonzisztens. Olyan elemekre is épül, melyeket maga nem tart fontosnak illetve önmaga részének. Azaz egy szabadelvű állam nem önfenntartó, a maga teljességében nem létezhet. Szerinte egy procedurális társadalom, amely csak kereteket teremt nem alkalmas a rövid távú, szűk látókörű, intoleráns moralizálással szemben fellépni. „Nem ápolja a jellem azon vonásait, melyek ahhoz szükségesek, hogy az állampolgárok részt vállaljanak az önkormányzásban.” Egyszerűen szólva, nem alkalmas a fennmaradásra.
Ezzel szemben Taylor nem ennyire elutasító. Ő arra a konklúzióra jut, hogy a procedurális liberalizmus nem a liberális társadalom voltaképpeni meghatározása. Ennél sokkal több lehetőség és verzió lehetséges, elsősorban a szabadelvű és közösségelvű elemek ötvözésével. Hiszen véleménye szerint a szabadelvűség nem zárja ki a kommunitárius elemek integrálását. Tehát az ontológiai alapvetések tisztázása után, lehetőség nyílik a két tábor közeledésére.
A cikkek kiértékelése:
A politikai- és társadalomfilozófiában – a kettő nehezen különválasztható – komoly nehézséget okoz az elmélet elválasztása a gyakorlattól. Nem véletlen, hogy mind a kritikák, mind az arra adott válaszok között elegyednek a gyakorlati, valamint teoretikus elemek. Véleményem szerint azonban, amíg ezek a különböző típusú érvek keverednek, addig nem beszélhetünk sem tiszta cáfolatról, sem tiszta állításról. Erre hívja fel a figyelmet Taylor is, egy konkrétabb megfogalmazáson keresztül. Ő úgy gondolja, hogy az ontológiai kérdéskörben azaz, hogy milyen fogalmakkal törekedjünk a társadalom leírására, születhet konszenzus, szemben az értékítéletbelivel azaz, hogy mindezt hogyan értékeljük. Ez érthető is, hiszen az értékítéletek az erkölcsi meggyőződéssel függnek össze. Márpedig egy erkölcsi meggyőződést felülírni békés módon egy másikkal, általánosságban véve vállalhatatlan. Nem is elfogadható, hiszen minden (nyugati) politikai filozófia alapja a szabadság, melynek lényege, hogy mindenki maga választhatja meg életcéljait és állhat ki szabadon, mások korlátozása nélkül a maga meggyőződése mellett.
Mindezek függvényében a kommunitárius kritikákat, mint újabb kérdésekre való fókuszálásokat érdemes felfogni és kezelni. Ha visszatérünk ezek után a kritikák eredeti hármas felosztásához, akkor a következőket mondhatjuk. Az, hogy (1) mennyiben meg valósíthatatlan a gyakorlatban, arra kétféle válasz létezik: egy gyakorlati és egy elméleti. Gyakorlatban mondhatjuk, hogy megvalósítható, hiszen a jelenlegi demokratikus államok nagy része a procedurális elv szerint létezik. Arról már lehet és érdemesebb is vitatkozni, hogy ez mennyiben felel meg a maga teljességében a procedurális államelméletnek. Elméletben szintén nem cáfolódott meg; szintén csak a konzisztencia kérdőjeleződött meg. Az, hogy (2) a procedurális liberalizmus etnocentrikus-e, véleményem szerint megint gyakorlati kérdés. Hozhatók fel ellenpéldák, de azt is meg kell jegyeznünk, hogy a republikánus szellemiség is etnocentrikus. A köztársaságban való létezés, szigorúan a nyugati világra értelmezhető csak. A tágabban értelmezett kommunitárius eszme már nem. Azonban ez annyira tág ’gondolati iskola’, hogy nem is tekinthető egy szellemi közösségnek.
Véleményem szerint az észrevétel, miszerint (3) a procedurális államelmélet nem következik a liberalizmus szabadságfelfogásából, a legfontosabb kritika. Számos ellentmondásra hívja fel a figyelmet:
- Újradefiniálásra kényszeríti a „liberális én” fogalmát. Hiszen a gyakorlatban valóban adódnak olyan kötelezettségeink, melyeket nem mi magunk vállaltunk (pl.: lojalitás, állampolgári hűség, szolidaritás, stb.).
- A liberalizmus nem lehet teljesen értéksemleges, hiszen bizonyos értékek mellett valósan elkötelezte magát. Mint például, hogy jó demokratikus államban élni. Sőt, adott esetben túllép a procedurális kereteken és be is avatkozik.
- A liberalizmus nem ad motivációt a társadalomban való meggyőződéses létezésre. Hiszen benne van, hogy valaki csak azért áll össze mással, hogy elérjen valamit, amit egyedül nem tudna. Nem pedig valamiféle meggyőződésből. Ha a társadalom így működne, nem működne. Azaz a liberális állam önmagában instabil.
Összefoglalás:
Az ember egy összefoglalás esetében önkéntelenül is beleszövi saját véleményét a gondolatok összegzésébe, hiszen már maga a kiemelés, a vélt lényeg megfogalmazása is önkényes. Én ennek nyíltan teszek eleget. Úgy gondolom, hogy a kommunitáriusok olyan értékekre (tolerancia, szolidaritás, lojalitás) hívták fel a figyelmet, melyek valóban egy társadalom alapjául és alapértékéül szolgálnak. Éppen ezért ezekre az értékekre szükség van, az állam ezeket illetően nem lehet semleges. Ugyanakkor a globalizáció kiteljesedése miatt, ezen értékek egyes aspektusai is kezdenek megkérdőjeleződni, melyeket ezért alaposan végig kell gondolni. Ugyanakkor, ha nem elméleti, hanem gyakorlati szemszögből közelítjük meg a kérdést, én személy szerint különösen fontosnak tartom az ezen értékek megerősítésére vonatkozó törekvéseket. Hiszen éppen az államok procedurális jellege miatt, nem léteznek a korábbi időkhöz képest vett normatív értékrendek. Úgy gondolom, hogy ezzel a személyes felelősségre, a személyes döntések vállalására tevődik igazán nagy súly, melynek a társadalom nagy része nem, vagy csak nagyon nehezen tud eleget tenni. Ezért úgy vélem, szükség van bizonyos értékek hangsúlyozására, mely ezekben a döntési folyamatokban támpontot adhat. A szabadság hatalmas és alapvető dolog, de meg kell tanulni bánni vele és erre a társadalmat is fel kell készíteni. Ennek egyik első lépése, felhívni a figyelmet az alapvető értékekre.
