"Verum est, certum et verissimum, quod est, superius naturam habet inferioram et ascendens naturam descendentis."

                         

         
 

[« vissza ]

[» Buddhista Könyvtár «]
» keret nélkül «

[ előre »]

Kiliti Joruto

Japán nagy személyiségei

Fejezetek Japán történelméből

- Great Masters of Japan -
Creative Commons License

Ikkjú (1394-1481) | Tojotomi Hidejosi (1526/7-1598) | Rjókan (1758-1831) | Nogucsi Hidejo (1876-1928)

Zen Master

Ikkjú (1394-1481)

Előszó

Ikkjú Japán egyik legismertebb papi személyisége volt, aki elég szegényes körülmények közepette tengette életét. A rosszat tett emberek lelkén és a szegényeken segített. Ezért az egyszerű emberek igazán, szívből tisztelték.

Olyannyira, hogy ma sincs Japánban, aki Ikkjú történeteit ne ismerné. Főleg a már gyerekkorában feltűnt felfogása és gyors reakciói, melyekkel minden szorongatott helyzetből kivágta magát. A mai Japánban ezért is vált szokássá az, hogy amikor valaki talpraesett, huncut vagy éppen okos választ tud adni a szorongató kérdésekre, azonnal ráfogják az illetőre - ááá, te Ikkjú vagy! -

Elmesélem hát Ikkjú legismertebb történeteit. Azokat, amelyeket még a legkisebbek is ismernek. Kezdve születésétől, a gyermekkent papi hivatásra adott Ikkjú történetein át felnőtté válásáig.

[« teteje ]

Ikkjú 1.

Januárban gyereksírás keringte körül a házat. Az apa a sírásra boldogan lépett be a szobába. Fiú vagy lány? Gratulálok. Fiú. Ez bizony igazán nagy öröm az apának. Hiszen a babona szerint a január elsején született fiúgyermek egészen biztosan talpraesett, okos ember lesz. Főleg, ha a napkeltével együtt születik, mint Ikkjú.

Amikor Ikkjú éppen hogy felcseperedett, az apa úgy határozott, hogy ebből a kis okos gyermekből papot fog csinálni. Így lészen a család büszkesége. Egy napon megfogta Ikkjú kezét és elvitte egy olyan templomba, ahol egy idősebb pap gyermekeknek adta át tudását és felkészítette azokat a hosszan tartó, fárasztó papi teendőkre. Hogy mire felnőtté válnak, megvilágosult papok legyenek és segítsék az embereket, erősítsék hitüket, bizalmukat.

Ikkjú így került hát az Ankokuji-nak nevezett templomba. Itt talán remek Obo-szan lehet belőle. Ikkjú ezzel tanonc, Kozo-szan lett. A templomban nevet is kapott, megpedig Suken lett, amit a templomfőnök Oso-szan adott neki. Ikkjú Suken néven egy nagyon igyekvő gyermek lett. Szeretett tanulni és a játék ezért nem nagyon izgatta. Míg a többi tanonc a szabadidejét szüntelen játszadozással töltötte, addig Suken csak a könyveket bújta. Nagyon igyekezett mindent megjegyezni, amit a mestertől hallott, és amit a könyvekből elolvasott. Ekkora igyekezet mellett pedig nem is lehet idő másra.

Egy nap, amikor a kozo-szanok végeztek a takarítással és szobájukba igyekeztek, Suken is velük indult. Egyikük viszont rászólt, hogy Hotoke-szama előtt elfelejtette a gyertyát eloltani! ..Suken takarított Hotoke-szama helyiségében. Menjen vissza és oltsa el. Suken visszasietett és a gyertyát elfújta. Valamivel később viszont Oso-szan Sukent magához hívatta. - Suken! Te oltottad el Hotoke-szama előtt a gyertyát, ugye? Suken meghajolva igennel válaszolt. - Na és miképpen oltottad el azt a gyertyát, mondjad csak? - Suken habozás nelkul felelt. - A számmal elfújtam. - Oso-szan erre eképpen válaszolt: Hotoke-szama előtt a gyertyát szájjal elfújni nem szabad. Az ember testéből kiáradó, az életből fakadó szél nem érintheti s nem olthat ki ott tüzet. Máskor kézzel oltsd el. - Ezzel elküldte aludni.

Másnap reggel, amikor Oso-szan a szentély előtt kinyitotta a palettákat, a gyerekek a háta mögött több sorban leültek és így készültek a reggeli imádkozásra ..., kuncogásra lett figyelmes. Míg Oso-szan a szentély előtt készítgeti a dolgokat, a háta mögött a gyerekek valamin nevetnek. Megfordult, hogy nevetésük okát megtudja. Egy kicsit elcsodálkozott, mikor ezt meglátta. Suken ugyanis a többiekkel ellentétes irányban ült, háttal a szentélynek.

Rá is szólt azonnal: Suken! Te miért ülsz háttal Hotoke-szama előtt? - Úgy döntöttem, hogy mostantól fogva Hotoke-szamának háttal ülök. Tegnap este Oso-szan azt tanította, hogy emberi lehelet Hotoke-szama felé nem érhet. - Oso szan ezen egy kissé elcsodálkozva válaszolt: De hiszen én azt a gyertyára mondtam. A tüzet nem szabad szájjal eloltani. Suken válasza erre: - Akkor, ha én visszafordulok, az ima közbeni beszédem lehelete ezek szerint Hotoke-szamáig nem ér el? Oso-szannak elakadt a szava egy pillanatra és csak "um, ma, hát..." - Izé..., mindenesetre a gyertya tüzét nem szabad fújva eloltani, de imádkozásnál arccal Hotoke-szama felé kell imádkozni. Suken pedig ezután megfordult.

Mikor végeztek a reggeli imával, Oso-szan bevonult a szobájába és homlokát megtörölve: - Jare, jare, ma Suken aztán elintézett. Ezidőtájt Suken és társai valamennyien tíz évesnél fiatalabb gyerekek voltak. A templomfőnök így aztán meggyőződött arról, hogy a sok tanonc közül egy igencsak kilóg a sorból. Hallotta ugyan, hogy Suken január elsején született, de hogy aztán valóban ennyire agyafúrt legyen... ilyet azért maga is előszor látott. Egyáltalán nem lehet összehasonlítani más gyerekkel. Ebből aztán nagy dolog lehet még.

[« teteje ]

Ikkjú 2.

Ankokuji-ban Sukenen kívül még hat kozo-szan tanult. Valamennyien vidámak és pajkosak voltak,ami Oso-szannak sok fáradtságot okozott olykor-olykor. Egy napon Oso-szan édességet kapott. Viszont ha ezt a gyerekek észreveszik, bizonyára falánkan felfalnák. Hogy a gyerekek mégse találjanak rá, egy barna kancsóba dugta. Esténként pedig, amikor már a tanoncok úgyis aludni tértek, egy-egy darabkát elnyalogatott belőle.

Suken viszont egyszer arra lett figyelmes, hogy Oso-szannál késő este is égett a gyertya. Kíváncsi volt, odalopakodott hát az ablak alá és benézett. Látta, hogy a templomfőnök édességet vesz elő a barna kancsóból és egy elszopogat belőle egy darabkát. Társaihoz visszatérve elmesélte nekik, mit látott, hogy Oso-szan előlük az édességet eldugja. Másnap odamentek Oso-szanhoz és kérdőre vonták tette miatt. - Dehogy édesség ez, gyerekek! Tudjátok, nekem orvosságra van szükségem és így, cukorkába téve kapom. Csakhogy ez felnőtteknek készített gyógyszer, amiből ha gyerekek esznek, meghalnak. - Erre aztan mindegyikük hátrahúzódott.

Suken viszont tudta, hogy Oso-szan most a gyerekeket rendesen becsapta. Mindenesetre annyiban hagyta a dolgot. Másnap Oso-szant házhoz hívták, így el kellett mennie. A gyerekek délelőtt magukra maradtak. A munkájuk abból állt ilyenkor, hogy mindent alaposan kitakarítanak. Az egyik kozo-szan viszont ügyetlen volt, amikor Oso-szan szobájában takarított. Egy teáscsészét véletlenül lelökött és az összetört. Nagyon megijedt és Sukenhez ment, hogy neki ezt elmesélje. Nagyon félt Oso-szan haragjától, ami rázúdulhat ügyetlensége miatt.

Suken egy cseppet sem rémült meg, hanem társához a következőképpen szólt: - Sose félj, majd én elintézem. Oso-szan kicsit se fog haragudni. Majd azt mondom, hogy én voltam. Hívd a többieket Oso-szan szobájába. - A szobában valamennyien összejöttek és Sukenre figyeltek. Suken egyenest odament a barna korsóhoz és abbol az édességet mind kivette, majd a gyerekek között elosztotta. - Egyetek csak. - mondta. A többiek viszont nem mertek belenyalni. - Oso-szan azt mondta, hogy ez a gyerekekre halálos gyógyszer. - Suken az ilyen beszédre legyintett. - Ugyan, ha Oso-szan nem hal meg tőle, akkor mi sem. Ki hiszi ezt el, mondjatok csak. Méghogy gyógyszerbe tett édességtől a gyerekek meghalnak! - és máris nekilátott a nyalogatásnak, hogy a többiek lássák, ő egy kicsit se fél.

- Um.., de finom! Na, egyétek csak. - Suken nem halt meg ...., a többiek is nekiláttak a nyalánkságnak . - Húú, de finom. jaj, de jó! - mind egy pillanat alatt elfogyott. Este lett, mire Oso-szan megérkezett. Észre is vette nyomban, hogy kedvenc teáscsészéje darabokban. A korsóhoz lépett, s a cukorkák is eltűntek onnan. Hívta is a gyerekeket azonnal. - Ki törte el a teáscsészét, mondjátok csak!

- Suken kilépett és határozottan mondta: - Én voltam. Nagyon meg is ijedtem. Oso-szan haragját el nem kerülhetem. Ezért inkább meg akartam halni és a korsóból a cukorkát megnyaltam. Hiszen Oso-szan mondta, hogy az a gyerek, aki abból eszik, az meghal. Hát én pedig jobbnak láttam meghalni, mintsem kikapni. De nem haltam meg egy darabkától. Talán túl keveset ettem, azért nincs hatása. Sokat kell enni és akkor biztos meghalok.

A többiek, látva mit csinálok, hozzám siettek és azt mondták, ha én meghalok akkor ők sem élhetnek. Legjobb társuk nélkül nem lehetnek meg. Így aztán az édességből mindegyikünk evett, hogy végezzünk magunkkal.

- Oso szan mosolygott és talán meg is volt hatódva, hogy Suken mennyire becsületesen bevallja tettét és hogy a tanoncok ennyire együttérzőek. - Dehogy is haragszom az eltört csészéért. Azért neked máris megbocsátok. Az édességtől sem haltok meg. Én voltam az, aki rossz volt hozzátok. Az édességben nincs semmilyen méreg. Hazudtam csak, hogy mind megtartsam magamnak. Ti meg azt hittétek, ha megeszitek, attól meghaltok? - és hangosan nevetett. Belátta, hogy tulajdonképpen ő hibázott. Úgy pedig a gyerekek hibájáért nem is haragudhat.

[« teteje ]

Ikkjú 3.

Történt egyszer, hogy a mesterhez egy előkelő vendég érkezett. Délelőtt jött és úgy tűnt, nagyon jól érzi magát Oso-szan mellett, mert még késő délután is csak mondta-mondta a magáét, az illemről is megfeledkezve. A tanoncok is már kezdtek rá haragudni, amiért egy vendég nem tudja, meddig tart a jó vendégség.

Sötétedéskor a gyerekek összedugták fejüket, hogy kitaláljanak valamit, mert ez a vendég egy szörnyű alak. Valahogy tudtára kellene adni, hogy milyen önző. Sukennek remek ötlete támadt. Egy jókora papírra nagy betűkkel ráfestette - "Nem kívánatos folyót erre jövet, a templomba beengedni nem szabad." Majd ezt a nagy meretű papírt a templom előtt lévő kapura kihelyezte, hogy mikor ez az idegen - Csikuszai-szan - kifelé jön, tekintete ne is tudja elkerülni. Későre járt már az idő, mire Csikuszai-szan végre felkecmergett a go-tábla mögül és elnézést kért a mestertől, amiért ilyen jól érezte magát és ezért sokáig maradt.

A mester kikísérte vendégét és még így, menet közben is beszélgettek. Csikuszai-szan észrevette a kapun lógó papirost és a rajta lévő szöveget is elolvasta. Nem volt buta ember, így azonnal rájött, hogy a gyerekek akarják így a tudtára adni, hogy nemkívánatosan sokáig maradt. Nem haragudott meg, azonban búcsúzáskor még a mesternek megjegyezte, hogy szívesen látná Oso-szant maga is vendégül. A mester ezt boldogan elfogadta. Viszont Csikuszai-szan azt is kérte tőle, hogy ne egyedül, hanem azzal a gyerekkel együtt jöjjön, aki azt a cifra szöveget készítette a kapun lévő papíron. A mester ennek nem latta akadályát és megígérte, hogy azzal a kozo-szannal együtt fog menni, majd illendően elbúcsúztak egymástól.

Teltek a hetek és elérkezett az a nap, amikor a mester Csikuszai-szan házához készülődött. Sukent maga mellé vette és így együtt, gyalog láttak neki az útnak. Csikuszai-szan háza félnapi járásra volt. Suken, amikor előszor megpillantotta, nagyon szép és nagy háznak tartotta. Csikuszai-szan ezek szerint egy nagyon gazdag ember. A házat vizesárok vette körül. Egy híd ívelt át rajta a bejárati kapuhoz vezetve.

Ahogy odaértek a hídhoz, egy tábla ötlött a szemükbe, amelyen hiragana írásformában írva, hogy a gyerek is el tudja olvasni, a következő felirat állt: "Kono hashi watatte wa ikemasen!" Ami ugye azt jelenti, hogy ezen a hídon átmenni nem szabad. Oso-szan csak a fejét vakargatta, ha ezt a hidat nem szabad használni, akkor nem is lehet bejutni a házba, lévén hogy annak csak ez az egy bejárata van. Suken viszont nem olvasott a táblán semmi olyat, ami megakadalyozná a házba való bejutásukat.

- Oso-szan, jöjjön csak utánam. Meglátja, milyen simán bejutunk mi oda. - Azzal elindult a hídon. A mester, mivel aggódott, megkérdezte Sukent, ugyan nem lesz-e ebből valami baj. - Ha szorosan mögöttem jön, akkor nem lehet semmi baj. - Suken ezután a híd közepén átvezette a mestert. Áterve kopogtattak a nagy kapun, mire az kinyílt és Csikuszai-szan lépett ki rajta. Azonnal Sukenhez szólt. - Nem olvastad el a táblát, hogy mi van rá kiírva?

Suken válasza aztán egészen meglepte a ház tulajdonosát. - De bizony olvastam. Kono hashi watatte wa ikemasen volt rá kiírva. Csakhogy hiraganával volt írva, és a watatte kétértelmű szó. Egyik értelemben "átmenni", a másik értelemben pedig a "széleket" jelenti. Ha kandzsi írásjellel írta volna, akkor egyértelmű lett volna, hogy Csikuszai-szan melyiket gondolta. Én pedig ezért úgy olvastam, hogy a széleken átmenni nem szabad. Márpedig mi a híd közepén keltünk át, ezzel nem vétettünk az előírás ellen.

Csikuszai-szan előszor megdöbbent, majd hangosan felnevetett. Suken tehát valóban egy minden helyzetből magát kivágni képes gyermek. Úgy, ahogy azt Oso-szantól hallotta. El is látta a vendégeket minden jóval.

[« teteje ]

Ikkjú 4.

- Shuken csodálatos észjárásáról már sok helyen beszéltek. Híre a sógunig is eljutott. A sógun kíváncsi lett erre a csodagyermekre, hát Oso-szannal együtt magához kérette. Oso-szan erre nagyon megrémült. Vajon mi lehet ennek a meghívásnak az oka? A sógun még kíséretet is küldött elébük, úgy érkeztek meg a palotába.

Néhány órát térdelőülésben várakoztak, mire a sógun a várakozók termébe belépett. Leült a díszes párnákra és a gyerekhez szólva rámutatott egy hatalmas, összecsukható válaszfalra. - Suken! Látod azon a falon azt a hatalmas tigrist? - s mivel Suken igent bólintott, folytatta - nos, ha azt a tigrist nekem elfogod es megkötözöd, nagy jutalomban részesítelek.

- A háttérben ácsorgó katonák kuncogását Oso-szan is jól hallotta. Bizony, Suken ezúttal olyan feladat előtt aál, amiről bárki tudhatja, hogy lehetetlen. Suken viszont még csak a szemét se sütötte le. Illedelmesen meghajolt a sógun előtt és töprengés nélkül válaszolt.

- Sógun-szama. Igen, én meg tudom fogni azt a nagy, falra rajzolt tigrist és meg is kötözöm. Ehhez szabad legyen kérnem egy hosszú bambuszrudat és kötelet. - Suken válaszára a katonák már nem kuncogtak, hanem hangosan hahotáztak. A válaszon a sógun is elcsodálkozott. Egy falra festett tigrist miképpen tudhat ez megfogni es megkötözni?! - gondolta magában. De amit Suken kért, azért egy katonat elküldött, hogy hozza gyorsan.

Suken vállára vette az összetekert kötelet és a bambuszrúd végét a tigrisképre tartva, hangosan kiabálni kezdett. - Na, gyere te bestia! Elbánok én veled! Megkötözlek. A tigris továbbra is csak egy félelmetes kép maradt. Oso-szan is csak tágranyitott szemmel bámulta, mit csinál ez a gyerek. Suken még néhányszor a tigrist a falon harcra hívta, s mikor minden kiabálása eredménytelennek bizonyult, a sógunhoz fordult.

- Sógun-szama. Úgy tűnik, a tigrisnek az én hangom nem elég erős, arra szót nem fogad. Utasítsa a katonáit, hogy előszor vegyék le onnan a falról azt a bestiát, aztán én megfogom és megkötözve a lábai elé rakom.

Néma csend lett a teremben. Hogy Suken ebből a lehetetlen helyzetből magát kivágni képes legyen, senki se hitte. Oso-szan lába remegett a félelemtől. A sógun erre vajon mit fog mondani? A sógun viszont hangos kacagásban tört ki, csak úgy remegett belé a terem. A katonák is hasukat fogva nevettek, hogy ez a kis papnövendek ilyet tudjon .. ki hitte volna.

[« teteje ]

Ikkjú 5.

Telt-múlt az idő és Suken rendesen felcseperedett. Sokan ismerték már okosságáról. Az embereket minduntalan megnevettette, a betegeket megvizsgálta és megszámlálhatatlanul sok oka volt még, amiért őt mindenki nagyon szerette.

Egy napon Oso-szan magához hívatta Sukent. - Igyekezeted oly nagy és tudásod is olyan magasra jutott, hogy én neked már újat nem taníthatok. Vedd a botod és indulj útnak. Tizenhat éves lettél. Keresned kell egy nálam sokkal okosabb Oso-szant, aki tovább taníthat. Eridj Szaigondzsiba és keresd ott Kenoi mestert. Tőle még rengeteget tanulhatsz.

Ezzel indult hát útnak Suken. S mivel határtalanul égett benne a vágy, hogy még többet tanulhasson, szót fogadva elbúcsúzott mesterétől. Szaigondzsi ugyan messze volt, de fiatal lába végülis elvitte oda. Megkereste az Ankokudzsi nevű templomot és belépett, hogy az ottani Oso-szant üdvözölje. Egy megőszült öreg Oso-szan fogadta és meghallgatta, mi járatban van. Először nem kívánta Sukent tanítani. Öregségére hivatkozott, ami nem teszi már számára lehetővé, hogy tanoncot fogadjon. Végülis Suken alázatosan megnyerte.

Először csupán a takarítás volt a dolga, de Suken boldogan csinálta. Főleg mikor meglátta, hogy Ankokudzsi templomban sokkal, de sokkal több könyv van, mint előző mesterénél volt. Takarított és olvasott. Így teltek a napok. Sose látott könyvekre talált, amik értelmezése rendkívül nehéz volt. Oso-szan Sukennek egy napon a Szodzsun nevet adta. Onnantól ezen a néven tanult és dolgozott. Ami viszont megkülönböztette mostani munkahelyét az előzőtől, az a nagy szegénység volt. Oso-szan nem viselt szép és előkelő ruhát. A templom is elhagyatottnak tűnt és megviselte a kor a fa épületet. Szegény élet várt itt rá. De Szodzsun ezen egy cseppet sem búslakodott.

Mikor beköszöntött a tél, s azzal a hideg, a szegénylét legnehezebb napjait élhette meg. Itt nem volt ugyanis fűtés, kint akármilyen hideg is volt. Szodzsun esténként nagyon remegett. Mikor Oso-szan megkérdezte tőle, hogy fázik-e, bár végtagjai rendesen átfagytak és egész testében remegett, mégis mindig a nem fázom feleletet adta. Lelkében a kitűnő pappá válás akarata futott erősen. Mégsem tölhetett itt sok időt Szodzsun, mert egy napon Oso-szan meghalt és ebben a templomban így tovább nem maradhatott. Nem tudta hogyan legyen ezután. Hol és kitől tanulhatna mégis tovább.

Sokat gondolkodott. Az elhunyt Oso-szan szavaira emlékezve eszébe jutott, hogy az egyszer említett egy jó barátot Bivakóban, aki egy tó mellett lakik es Kaszónak hívják. Őt kell hát megkeresni - gondolta. A hideg szélben és hóban elindult, hogy megkeresse következő mesterét. Nagyon sokat kellett gyalogolnia, mire Bivako templomához ért. Átfagyva, fázósan bekopogott a kapun. Egy templomi szolga nyitotta ki a kémlelőablakot. - Ki az ilyenkor és mit akar?! - Szodzsu vagyok és Ankokudzsi templomból jövök. Kaszo mestert keresem. - A szolga viszont, mielőtt még az ablakot becsapta volna, mindössze ennyit mondott: - Kaszo mester nincs itthon és különben sem ér rá minden jött-ment emberrel foglalkozni. Eridj csak tovább az utadra. - Szodzsu viszont nem az az ember volt, akit csak úgy el lehet zavarni. Leült a templom kapuja mellett és úgy várakozott.

Két napon át ült ott mozdulatlan, a hó is már teljesen betakarta. Egyszer csak nyílt a kapu es Kaszo mester lépett ki rajta, néhány emberrel. Valahová készülhetett. Szodzsu erre várt és megmozdult. A mester egészen megijedt a látványtól. Ijesztő is lehetett, hogy egy hóember mozog, majd abból egy emberi fej bújik elő és üdvözli őt. Miután megtudta, hogy Szodzsu két napja ül itt a hóban, nem csak fázva, de étlen és szomjan, azonnal bevitette őt a templomba. Fűtött helyiségben étellel és itallal kínálta meg. Közben pedig meghallgatta, mi járatban jött. Végül Kaszo mester maga mellé vette Szodzsut deshinek. Szodzsu itt sokat tanult és gyakorolta a papi teendőket. Egészen addig, míg Kaszo mester meg nem halt. Azutan Bivakót is elhagyta és egyedül rótta az utakat, falvakat s városokat. Segítette a szegényeket, gyógyította a betegeket.

[« teteje ]

Ikkjú 6.

Szodzsu immár a Kaszo mestertől kapott nevet viselte, az Ikkjúzendzsi nevet kapta. Mivel már messze túllépte azt a kort, hogy fiatalembernek mondhassák és hogy tanulni új mestert keressen magának, egyedül kellett boldogulnia tovább. Az Ikkjú név ezzel véglegessé vált. Így ismerte meg mindenki, akivel beszélgetett, akin segített. Egész Japánban nagy hírnévre tett szert, mint az ország legokosabb és a népért a legtöbb áldozatra kész pap.

Amikor veszekedő emberekbe botlott, ott termett és csavaros eszével békét teremtett közöttük. Kjótóban járva a híre mindig előbb érkezett. - Megjött Ikkjú! Ikkjú visszaérkezett! - Vitték a hírt, hogy mindenki megtudja. Ikkjút eközben gyerekek serege vette körül és kísérték régen elhagyott házáig. Örült a város, hogy Ikkjú közöttük van. Járt-kelt és segített is ahol csak tudott. Ikkjú ekkorra már sokat változott. Ezt sokan észrevették rajta. Az idő és a megtett hosszú utak meglett férfivá tették. A háza Kjóto külvárosában húzódott meg, Furubitaodón.

Innen indult nap mint nap útjára, vagy éppen itt fogadta az érkezőket, s azokat türelmesen meghallgatta. Kjóto egyik nagyon gazdag ura is megtudta a hírt, miszerint Japán leghíresebb papja, Ikkjú a városban van. Azonnal egy embert küldött hozzá, hogy házába meghívja. Mikor az visszatért s megvitte a nagyúrnak a hírt, hogy Ikkjú mester a meghívást elfogadta és holnap érkezik, nagy lett a készülődés. Az ország legnagyobb papi személyisége érkezik, ahhoz méltó legyen az ünnep is. Mert hogy Ikkjú hozzájuk betér, az ünnepnek számított.

Ikkjú másnap a legszegényebb ruháját vette fel, amiben amúgy is rótta mindig az utat. Szakadt volt és kopott. Így érkezett meg a nagyúr házának kapuja elé. Bekopogott rajta és mondta a nevét, s hogy megérkezett. Az ajtónállók kinyitották a kaput, de csak egy toprongyos alakot pillantottak meg előtte. Ez a szakadt ruhás, szőrös kis ember Japán legnagyobb papja lenne? Nem is hitték el neki. Elzavarták és éppen hogy csak meg nem verték. Ikkjú így hát megfordult és hazament.

Levetette koszos ruháját és drága, díszesre cserélte. Ezúttal fenségesen öltözve érkezett az uraság kapujához. Mikor az ajtónállók megpillantották, messziről hajladoztak, és a házba bekísérték. Az uraság is sietett, hogy az ilyen nagy hírű papot meg ne várakoztassa. Hellyel kínálta és jöttek sorban az ínycsiklandó ételek. - Oso-szan, tessék vegyen és egyen. Gazdagon terített asztalon jobbnál jobb falatok. Ikkjú egy jót nevetett és megjegyezte a gazdag úrnak, hogy ezelőtt milyen durván zavartak őt el a kapu elől. Most meg finomságokkal kínálják. Mikor ezt a házigazda meghallotta, azonnal földreborult és bocsánatáért esedezett.

[« teteje ]

Ikkjú 7.

Kjótóban az új esztendőt ünnepelték az emberek. Tűzijátékokat s vásárokat rendeztek. A sok ember között egyszer csak egy kopott ruhás pap jelent meg, aki után az emberek sorra megfordultak. A vállán átvetett boton ugyanis egy emberi koponyacsont függött és a pap az elmúlásról énekelt. Nézzük csak meg közelebbről, ki lehet az? Igen, Ikkjú sétálgatott az emberek között és valami olyan dalocskát énekelgetett, ami az újévet nem ünnepnek, hanem éppen ellenkezőleg, egy újabb szomorúságnak nevezi.

Dalolva mondja el, hogy januárban nem ünnepelni kell, hanem szomorkodni, amiért egy évvel mindenki ismét csak öregebb lett. Minden újév a halálhoz s elmúláshoz való közeledést jelenti. Az pediglen, hogy öregszünk és eggyel előrébb léptünk a végzet felé, nem lehet igazán öröm. Gondolhatnának erre is az emberek. És énekelt, énekelt....

Ikkjú-szan az idő múlásával sokat változott. Amikor megtudta, hogy valakit bántanak, azonnal indult, hogy annak segítséget nyújtson. Segített minden segítségre szorulónak.

- A nyári hőségben sétálgatva pillantott meg egy picinyke boltot, mely üresen tátongott. Vásárlók nem jártak oda már régóta. Csak bús arccal és kopott öltözetben ücsörgött benne egy öreg házaspár. Ikkjú látta, hogy nagy lehet itt a szomorúság. Betért hát a boltba és megkérdezte: - Ugyan, mondják csak, mikor szoktak ide emberek betérni es vásárolni?

Az öregasszony válaszolt: -Jaj, ne is kérdezze. Biz az már régen volt. De, ha jönnek is, nehéz kiszolgálni azokat. A férjem már nagyon beteg, mozogni is nehéz neki. Eladni nem tudunk és ezért pénzünk sincsen. Nincs miből gyógyszert venni. Így aztán hiába jön a nyár is, a hűvös szenszuját és ucsivát itt nem veszi senki. Ikkjú gondolt egyet és - na majd én segítek rajtatok. Kiült a bolt elé és egy táblára kiírta: " Aki napernyőt és legyezőt vásárol itten, Ikkjú fog valamit írni rája." Az emberek ezt meglátva siettek egymásnak továbbadni, hogy menjenek, siessenek az öreg ucsivás üzletéhez, mert Ikkjú-szan ott van és legyezőt ad minden vásárlónak, amire saját kezűleg fest ott helyben szöveget.

Rengeteg ember gyűlt egyhamar össze. Vásároltak úgy, hogy közben még egymást is lökdösték. Ikkjú pedig, aki vásárolt, annak fogott egy legyezőt és valamit ráfestett. Először szépen és vigyázva a vonalakra, majd, ahogy egyre csak jöttek s jöttek a vásárlók, úgy fáradt közben a keze és egyre gyorsabban kellett festenie. Mire a nap véget ért, Ikkjú nagyon elfáradt, de az öregek szeme előtt tornyosuló apropénz-kupacok azokat könnyekre fakasztották. Nem emlékeztek régebbi szebb időkből sem ilyen szép napra, s ilyen bevételre. Ikkjúnak megköszöntek, amit értük tett és amiért örökké tartó hálával gondolnak ezután rá. Ikkjú erre csak legyintett, s inkább elküldte az asszonyt mielőbb gyógyszerért.

[« teteje ]

Ikkjú 8.

Ikkjúval megesett az is, hogy az életével játszott a nagyurak között. Már idős pap volt, de járt-kelt az országban továbbra is. Amerre járt, letört embereket, szegénységtől éhezőket látott. Ekkor ugyanis egy nagyon önző és a jobbágyokat mélységesen megvető sógun uralkodott. Kapzsiságában népével mit sem törődött. Csak drága kincseit babusgatta és óriási összegeket költött egy-egy gyűjteményébe illő darabra. Legyen az bármilyen drága, magának akarta. S eközben országa s népe sorvadt, fogyatkozott.

Ikkjú nagy dologra szánta el magát. Mégpedig, hogy ezt a sógunt megleckézteti még ha az életébe is kerül. Ennyire vakon nem lehet senki sem jó uralkodó. A sógun palotájához ballagott és az őroknek megmondta kicsoda s mi járatban jött. A sógun meglepődött, de örült is nagyon váratlan vendégének. Hogy Ikkjú, Japán legnagyobb papi személye őt meglátogatja, még egy sógunnak is megdöbbentő boldogság lehet csak. Hellyel kínalta vendégét és beszélgettek. Ikkjú egyszer csak megkérdezte tőle. - Sógun-szama! Mit tart igazán nagy kincsnek, s van-e önnek ilyen?

A sógun erre természetesen igennel válaszolt és hogy neki ilyen kincse annyi van, hogy beboríthatna vele egy egész hegyet. Aztán Ikkjú előtt rengeteg értékes holmit rakott le. - Ez itt például egy ezer éves teáscsésze. Azt a vázát pedig Kara Tenjikből hozattam - és sorba, sorba elmondta minden káprázatos darabról, mely időből és honnan való, mindaz mennyire drága volt. Boldog arccal nézett közben Ikkjúra, amíg mondogatta, mennyire nagy kinccsel rendelkezik is ő.

Ikkjú közben nézegette a drágaságokat .... - Sógun-szama! Igen. Kétségtelenül nagy kincs veszi itt körül. De ezek között meg nem találom azt, ami igazán a legdrágább lehet. Az én templomomban például van egy olyan szobrocska és egy teáscsésze s annak tányérja, ami a sógun-szama által mutatott összes kinccsel felér.

A sógun szeme erre azonnal felragyogott és Ikkjút biztosította arról, hogy kerüljön az bármennyibe, kifizeti értük, csak lehessen az övé s a kincsei között a legdíszesebb helyre rakhassa azokat. Mikor Ikkjú mondta neki, hogy azok olyan drága kincsek, hogy akkora pénzt még eddig ki nem fizetett az itt lévő kincsek közül egyért sem. A sógun erre több láda pénzt hozatott be a katonákkal. - Úgy látom, sógun-szama mégis csak rendelkezik annyi pénzzel, hogy tőlem megvehesse országa legdrágább kincseit. Rendben van. Legyen hát az öné!

A sógun szeme ragyogott és büszkeséggel telve fogatta meg a katonákkal a pénzzel teli ládákat és Ikkjú mellé kíséretet adott, hogy azt hozzá sértetlenül elvigyék. Azt az igazán drága kincset, amit a pap ad oda nekik, pedig éppen úgy sértetlenül a sógun lába elé hozzák. Meg is érkeztek a templomhoz s ott a pénzesládákat odatették, ahova Ikkjú-szan mutatta. Majd Ikkjú egy kis türelmet kért tőluk, amíg a kincseket érő tárgyakat a sógun számára becsomagolja. Azzal a katonákat magukra hagyta és bement a saját szobájába.

A bronzszobrocskát, amit a papírjai felett nehezéknek használt, gyönyörűen letakarította, megfényezte. A kopott teáscsészéjét eltörölte. A hátsó ajton kilépve pedig felvette a földről a tányért is, amiben a macskák eledelét tartotta. Elnézést kért az éppen falatozó macskáktol, hogy őket kedvenc tányérjuktól megfosztja, s azt elmosva a többi értéktelen holmival együtt szépen becsomagolta. Óvatosan tartva a csomagot, odavitte a katonák vezetőjének. Annak átadva pedig a lelkére kötötte, hogy vigyázzon arra, mint a szeme fényére. Így indultak vissza a sógun katonái Ikkjú-szan igazán nagy kincseivel.

Néhány nap és vissza is értek a palotába. Mikor a sógun meglátta, hogy Ikkjú micsoda lomot küldött neki, szörnyen megharagudott és üvöltözve fogadkozott, hogy Ikkjú fejét saját kezűleg kívánja lecsapni, amiért így rászedte. Mentek is a katonák s Ikkjút elfogva a sógun elé lökték. A sógun pedig mérhetetlen haraggal rántotta ki kardját....

- Most meghalsz, Ikkjú, amiért így becsaptál! A pénzemet meg add vissza! - Ikkjú arca meg sem rándult erre, csak annyit mondott: - Sógun-szama. Fejemet veheti, de a pénzét már vissza nem kaphatja. Mind szétosztottam az éhező és beteg emberek között. Sógun-szama népén segítettem rajta, hogy önnek a földet egészségben, jóllakottan művelhessék. Erős és egészséges gyermekeket nemzzenek, hogy az országot és sógunjuk nevét naggyá tehessék. Vágja csak le a fejem egész nyugodtan. Én azt meg nem bánom. A sógunt népe eddig gyűlölte fösvénységéért, és népe iránti nemtörődömségéért. Mikor én azt a sok pénzt közöttük szétosztottam és azt mondtam, sógun-szama pénze, hogy rajtuk segítsen, boldogok voltak. A nép a sógunt most ismét szereti. Sógun-szama! Nos, tudja-e már, mi az igazán nagy kincs? A hideg tárgyak, vagy a népe ön iránti szeretete és hite? Döntsön és aképpen használja életem felett a kardját is. - Ezután lehajtotta fejét, hogy a sógun, szándéka szerint, levághassa azt.

A sógun viszont megmerevedve állt Ikkjú előtt s arcán látszott, hogy csak most értette meg, mennyire felelőtlen uralkodó volt ezidáig, aki saját kenyelméből még csak észre sem vette, népe mennyi nehézséggel küszködik. Nem vágta le Ikkjú feját. Kardját tokjába visszatolta. Meghajolt az idős pap előtt és tettét, amelyért az előbb még olyannyira haragudott, most megköszönte. Ikkjút fényes kísérettel vitette haza és nyitott szemmel figyelte ezután országa és népe sorsát. Erőtlen emberek nem csinálhatnak erős országot. Ezt Ikkjú mestertől tanulta. Hibáját igyekezett kijavítani és Japán rövidesen erős országgá vált keze alatt.

[« teteje ]

Ikkjú - Utószó

Számtalan történet van lejegyzve Ikkjú életéből, ki egész életét a nehéz sorsú emberek megsegítésére szentelte. Kit s miképpen segített meg, számtalan írás és a szájhagyomány is megőrizte.

Ikkjú 1394-ben, Oej első évében, január elsején született Kjótóban. Akkor Gokomatsu Tennó uralkodott. Hogy a tennóval milyen kapcsolatban lehetett Ikkjú, arról feljegyzés nem került elő. Így ismeretlen.

Hatévesen Ankokudzsi templomában Zoge Zengan tanítványa lett. Innentől Shuken néven vált ismertté. 16 évesen hagyta el Ankokudzsit. Onnan Saigondzsi templomába került, Ken Oszoi tanítványaként. Ekkor kapta a Szodzsun nevet. 22 évesen került Omi-Katada helyre (ma Shiga Prefektúra) Kaszo Zendzsi mesterhez.

27 évesen folytatta útját Kounrjusui felé. Miután innentől sokáig nem történtek róla feljegyzések, csak találgatni lehet. Ikkjú 1481. október 21-én, 87 évesen halt meg.

[« teteje ]

Tojotomi Hidejosi

Tojotomi Hidejosi 1.

Ezúttal a Bushi világ legforgalmasabb idejébe tekintünk bele. Olyan korszak Japán történelmében, amikor a háborúk egész Japán területén folytak, így a szamuráj korszak egyik legvéresebb eseményei zajlottak. Mi onnan vesszük fel a fonalat, amikor egy nagy úr szokatlan nevű gyermeke megszületik. E gyermeket Szarunoszke néven ismerhetjük meg.

Végig követjük viszontagságos életét, melyen keresztül a japán történelem egyik legfontosabb eseményét ismerjük meg. A gyermek élete útjának olvasásakor megtudhatjuk, hogyan lesz belőle először Bushi, majd Japán egyik legismertebb hadvezére.

Szarunoszke nevét azért kapta, mert az arca a szülők szerint inkább egy majomhoz hasonlított. Így a majom-szaru jelentéssel látták el.

Amit érdemes még tudni, mielőtt a történetbe belevágnánk: Nem szabad megfeledkezni arról, hogy Japán szomszédok nélküli ország lévén..és a középkorban hasonlóan vélekedtek, mint mondjuk Európában a világvégével kapcsolatban. Csak amíg Európában ugye több ország ért egymásba és így mindenki tudhatta, hogy nem csak egy nyelvből és népből áll a világ, addig a japánok a saját szigetüket tartották a földnek és a tengeren túl nincsen semmi, illetve ott ér véget a világ.

Így természetes volt, hogy mindenki hasonló nyelven beszél, hasonlóan öltözködik és egyebek. Viszont minden nagyúr saját birodalmáért küzdött és azt szintén országaként könyvelte el. Így voltak szomszédos országok, szintén azok hatalmasságaival. Ezek pedig vagy jószomszédi viszonyt igyekeztek kialakítani, vagy ellenségesen viselkedtek. Az ellenségeskedés a másik ország foldjének megszerzéséért folyt. Jellemző volt, hogy az országhatárokat a folyók mentén húzták meg, így a folyó innenső oldala egy uralkodóé, a másik oldala egy másik uralkodó országának kezdete.

Úgy 400 évvel ezelőtt Japánban szűnni nem akaró hatalmi harcok folytak. Történetünk Owari ország (most Aichi prefektúra) Nakamura nevű falujának domboldalán lévő Komjodzsi nevu templomában kezdődik, ahová egyszer csak katonák rontottak be és egy gyerek, Szarunoszke fejét követelték. A falusi gyerekek, amikor meghallották a katonák mi járatban vannak, megrémültek és Szarunoszke keresésére szaladtak, hogy figyelmeztessék annak vigyázóját a gyermekre leselkedő veszélyre. Szarunoszkét Icsimoku-szan egy bambuszból készített kordéba tette és így indult vele útnak, hogy a gyermek életét megmentse.

(Megjegyzés: Bár nem a történethez tartozik, így inkább csak külön ismeretként megemlíteném, hogy Japánban ics, ni, szan -egy, kettő, három - a régi időkben az egyik legnépszerűbb névadási eszköz volt. Így amikor olyat olvashatunk, hogy valakit Icsimoku név alatt ismerünk meg, arról egyből tudhatjuk, hogy elsőszülöttről van szó. A név elé tett számjegy a születés sorrendjét kívanta tudtul adni.)

Járatlan utakon át vitte Icsimoku a gyermeket, míg nyomukban a katonák. Icsimoku számtalan cselt ismert a katonák felrevezeteséhez és hátamögött olyan akadályokat hagyott, hogy az üldözőik sorra más irányban keresték a nyomokat, vagy éppen a felállított csapdákba estek bele. Így aztán az üldöző katonákat sikerült lerázni.

Szarunoszke átmenetileg biztonságos környezetbe került és barátokra is lelt. A gyerekek katonásdit játszottak és amikor már mindenkit legyőztek, más játékokat találtak ki. Szarunoszke a játszadozás közben megemlítette, hogy mennyire megéhezett. - Na akkor gyerünk nézzük milyen ennivalót lehet szerezni. A Mjodzsi templomban biztos van valami harapnivaló. - A gyerekek a templomot jól ismerték, így tudták, hogy a szentély - Hotoke-szama előtt ennivalónak is lennie kell. A gyerekek erre meglepve válaszoltak - aki elveszi az ételt Hotoke-szamától, arra büntetés vár.

Nevetett ezen Szarunoszke. - Ugyan már! Hotoke-szama csak fából van csinálva. Ha lepisiljük, akkor sem történik semmi. A gyerekek erre meghátrálva mondták, hogy ők inkább valami más ennivalót akarnak, de Hotoke-szama elől nem veszik el az ételt. - Jó, akkor te ne egyél. Aki enni akar az pedig indulas... Aki Szarunoszkéval akar menni, az pedig menjen vele. Megindultak a gyerekek a maguk választotta úton. Szarunoszke is hátat fordított es megindult. Mikor hátranézett, akkor vette észre, hogy senki sem követte. Hotoke-szama büntetésétől megijedve, inkább az élelemszerzés más útját akarták.

Szarunoszke csak kacagott rajtuk és egyedül ment a templom közelébe. Beillant a réseken és Hotoke-szama háta mögött megbújt. Egy kis kéz Hotoke-szama mögül kinyúlt és egy, a szobor előtt lévő tányéron található ételbe markolt. Majd megint és megint... Egyszer csak a templomban tartózkodó bo-szan észrevette a kis kezet, mely a szobor mögül megjelenik és eltűnik zsákmányával. Nagyon megharagudott és a tolvajt elkapni igyekezett. Hangosan rákiabált, amire Szarunoszke azonnal futásnak eredt, utána a bo-szan. A gyerek viszont fürgébb és ügyesebb volt, így a bo-szan nemhogy elkapni nem tudta, de még el is esett. Csak szidalmait tudta küldeni utána. Egyszercsak nagy dörrenéssel a Hotoke-szama a földre dőlt, egyenest a bo-szan kezére. A bo-szan szorult helyzetét kihasználva, a gyerek átugorhatott a szobor felett és egyenset a kapun át távozott.

Mikor elég messze ért a templomtól, leült a fűbe és elővette zsákmányát. Meg volt elégedve magával. Eleget és a legfinomabb falatokat csente el. Megjelentek a gyerekek is üres kézzel, és csodálkozva bámultak a jobbnál jobb falatokat majszoló Szarunoszkéra. - Hát ez tényleg elvette Hotoke-szama elől az ennivalot!? - Szarunoszke viszont fogta az élelmet és a gyerekek között szétosztotta azt. Az éhes gyerekek pedig boldogan fogadták el tőle és így együtt, nevetgélve belaktak.

[« teteje ]

Tojotomi Hidejosi 2.

Szarunoszke állandó vendége lett a templomnak, ahonnan az eledelt elsőként csente. Amikor megéhezett, ment és a szentély előtti tányérokat dézsmálta. Addig-addig járogatott a tányérokra, amíg a templomfőnök, Oso-szan egyszer kileste és füloncsípte a kis tolvajt. - Szóval te vagy az, aki Hotoke-szamát akár le is pisili és nem fél annak büntetésétől? Egyszer-kétszer Hotoke-szama még csak megbocsát minden bizonnyal, de meglásd, ha nem hagyod abba, nem kerülöd el haragját.

Szarunoszke bűnbánóan lehajtotta fejét, amit Oso-szan aképpen értékelt, hogy a gyerek megbánta cselekedetét és nem kell attól tartani, hogy a rosszalkodást folytatná. Elengedte és magára hagyta a gyereket a templomban. De alig ért ki az ajtón, hatalmas dörömbölés ugrasztotta meg, ami a templom belsejéből hallatszott. Mikor beugrott az ajtón, Szarunoszkét látta, amint egy bottal ütötte teljes erejével a szent szobrot és közben kiabált hozzá. - Jaa, Hotoke-szama, ha tényleg tudsz büntetni, akkor most azonnal büntess, hadd lássam. - és ütötte a szobrot, ahogy belefért. Az ütésektől a szobor feje eltört és a földre esett. A pap erre rémülten kiabált, hogy a gyerek hagyja abba. Majd sápadtan és haragosan adta tudtára Szarunoszkénak, hogy ilyen rossz gyerek ebbe a templomba nem jöhet többet. Azonnal menjen ki innen.

Mikor hazaért, a szülők már tudtak tettéről és szomorú arccal közölték vele, hogy ha a templom annyira nem tetszik neki, akkor menjen a boltba es segítsen az eladásban. Szarunoszke erre tagadólag válaszolt. Mondván, hogy ő az apának nem akar az eladásban segíteni. Ő az anyja mellett akar lenni. Szarunoszke nem szerette az apát, aki valójában nem az apja volt. Az igazi apja még a gyerek 7 éves korában meghalt. Az igazi apát Jameon néven ismerte, aki mindig szívesen beszélgetett és játszadozott fiával. A jelenlegi apa, Csikuami pedig mindenért csak haragudott. Erre a beszédre is Csikuami felugrott ültéből és haragját fejezte ki. Lehülyézte a gyereket, amiért amióta idejött, csak az anyja szoknyáján élősködik és nem csinál semmi hasznosat. Mikor a gyerekhez lépett, hogy megverje, Szarunoszke azonnal kiszaladt az ajtón. Az anya ment utána és egy fa alatt rá is talált a gyerekre. - Szarunoszke. Megértem, hogy nem szereted a mostani apádat, de kérlek ne feledd, hogy ez az ember egyszer megmentette az öcsédet, Koicsirót. Hálával tartozol neki te is. Ha ő megharagszik, akkor nekünk nem marad más hátra, mint el kell mennünk innen. Szegényen, pénz nélkül pedig ugyan meddig juthatunk? Ha dolgozni nem akarsz, akkor nincs más, mint a templomba visszamenni és Oso-szan bocsánatát kérni. Aztán pedig megkérni, hogy fogadjon be téged növendéknek.

- Szarunoszke látva anyja könnyeit, megígérte neki, hogy úgy tesz, ahogy az szeretné. Először is megpróbált az eladásnál segíteni, de 2-3 nap után már halálosan unta. Ezt sehogy sem tudta megszokni. E mellől inkább egy másik boltba szegődött el és ott segített a haleladásban. De ezt is ugyanolyan unalmasnak találta.

A szülők egy este ismét csak szomorú arccal ültek a gyerekkel a szobában. Egyszer csak a mostohaapa mesébe fogott.
- Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy idős házaspár, akiknek nem született gyerekük. Nap mint nap imádkoztak az istenekhez, hogy áldja meg őket egy csöppséggel. Egyszer, csodák csodájára az idős házaspárnak gyermeke született. Isszunbosi néven nevelték azt. Csakhogy telt, múlt az idő és Isszunbosi az évek alatt nem növekedett semmit sem. Az idős házaspar már kezdett arra gondolni, hogy valami szörnyet kaphattak az istenektől büntetésképpen. A gondolattól megijedve fogták a gyereket és messzire elvitték azt. Így szabadultak meg a gyermektől.

Szarunoszke a mesét magára vette, hiszen hasonló helyzetben érezte magát, mint Isszunbosi. Hiszen őt is mindig elhagyják, eldobják maguktól a szülők. Hallgatta hát tovabb a mesét. - Csakhogy az elhagyott Isszunbosi fogta magát és oldalára kardott kötött. Mijako felé menő hajóra szállt. Ellenségeket győzott le és dalia lett belőle. Egy nagy úr lányát vette feleségül. - Szarunoszke erre felkapta fejét és a következőt gondolta: - Na hiszen, meglássátok, én is ugyanezt megcsinálom.

Szarunoszke hirtelen megváltozott és szorgalmasan dolgozott. Hol otthon, hol a földeken, hol a halasnak segített. Ilyen szorgalommal lett 15 éves. Az anyjához ment és elmesélte neki célját. Ami nem más volt , mint anyját ebből a nagy szegénységből kiemelni. Ezen a kicsi földön, ami a családnak van, úgysem lehet megélni. Elmegy és bushi lesz belőle. Egy bushi, ha erős és győzedelmes, akkor nagy földet kap, így a család azután jól élhet. Nagy házban lakhat. Szarunoszke szerint, míg az anya csak sírdogált gyermeke vágyait hallgatva, most olyan időket élünk, hogy mindenfelé a hatalmas urak háborúznak. Bushikra nekik is szükségük van. Így a nagyurak is jól járnak és Szarunoszke is. Ezt a lehetőséget nem szabad elszalasztani. A nagyurak pedig nem csak bushikat, más szolgákat is igényelnek. A bejutás lehetősége tehát Szarunoszke szerint elég nagy. Mindenképpen megfogja próbálni. Például Owari ország hatalmas és erős. De hasonlóan erős Minono ország is, ahol Saito Do szan neve lett híres.

Szarunoszke eltökélten indult útnak és ahogy gondolta, úgy is sikerült. Owari ország, Oda Nobuhide nagyúr szolgálatába szegődött. Szolgált, ahogy tudott és nem titkolt vággyal remélte, hogy egyszer ő is bushi lesz. Ha erős és ügyes lesz, akár maga is nagy úrrá lehet. Isszunbosit a szülei vetették ki, Szarunoszke viszont a régi önmagát kívánta ezúton kivetni.

[« teteje ]

Tojotomi Hidejosi 3.

Nos, Szarunoszke édesanyjának beszámolt eltökéltségéről, hogy bushi kíván lenni. Ahhoz, hogy valaki bushi lehessen, előbb egy nagyurat kell találnia, aki szolgálatába veszi. Vajon ki lehetne ez a nagyúr? Kinek legyen ő a katonája?

Szarunoszke édesapjának Oda Nobuhide szama adta a földet. Viszont Nobuhide szama két éve halott. Nakamura környékén azután Nobuhide fia, Nobunaga uralkodott. Viszont Nobunaga mindössze 18 éves serdülő, aki egy cseppet sem úgy viselkedik, ahogy azt egy tono-szamától elvárhatná az ember. Felelőtlen viselkedése sok gondot okoz csak az udvarban. Ehhez nem érdemes elszegődni. Surunaga ország (most Shizuoka prefektúra) erős, melynek nagyura Imagawa Yoshimoto. Nagy ország, mely sok katonát tart. Ez még számításba jöhetne.

Vagy Mikawa ország (most Aichi prefektúra), melynek uralkodója Macudajra, akinél naggyá lett Imaga no Takecso, aki mindössze 10 éves volt, amikor a nagyúr magához vette. Most Szuruga országban szolgál. Az egyik nagyúr kőszívűségéről nevezetes. Mégpedig azért, mert a harcok során a nála fogságba esetteket is könyörtelenül lemészárolta. Nem őrzött foglyokat. Mikawa ország, melyben a bushik Imagawa parancsára mindenre képesek. Viszont kétségtelen, hogy jelenleg a legnagyobb Imagawa. Szarunoszke ezzel eldöntötte, hogy Imagawa katonája lesz.

Nem szólt senkinek. Az anyja volt az egyetlen, aki tudott tervéről és így az készítette fel őt az útra. Ruhát és lábbelit adott neki, majd egy batyuban élelmet és ami az úton még hasznos lehet Szarunoszkénak. Aztan a fiú útrakelt. De még mielőtt elhagyta volna a falut, legjobb barátjához is benézett. Itt egy halom tűt vett magához, abból a célból, hogy amíg nem lehet belőle katona, addig a tűk eladásából szerzett pénzen tartsa el magát valamiképpen.

Mikawa országból kiérve Totomi országba érkezett (most Shizuoka prefektúra) és abban Hikumáig gyalogolt. Ott egy híd szélén leült és a tűkészleteit ruhákra terítette, hogy eladjon valamennyit. Egy öreg hölgy vetődött arrafelé. Szarunoszke azonnal megszolította: - Öreganyám! Japán legjobb tűiből vegyen. Mit szól? Japán legjobb tűi ezek. - Az öreg hölgy csodálkozva nézett rá: - Hogy ezek a tűk legyenek Japán legjobbjai.., hát ilyet se hallottam még. Ugyan mitől lehet egy tű a legjobb? Hehehe. Ezt a beszédet hallotta meg egy szamuráj, aki addigra már a gyerek mellett haladt el. Ezt a szamurájt Macusta Kahee-nek hivták, aki Imagawa harcosa volt. - Na, hadd nézzem csak azt a Japán legjobb tűjét. Mutasd csak, fiam. - és magához vett egy tűt. Úgy tett, mint akit nagyon meglep, hogy ilyen tűt lathat. Közelebbről megnézve viszont: - Mi ez? Hiszen éppen olyan, mint a tobbi tű. - Szarunoszke erre azonnal rávágta, hogy márpedig az Japán legjobb tűje, csak nézze meg jobban az uraság, ha varrásba fog vele, akkor pedig megtudhatja igazán.

A szamurájnak megtetszett a gyerek, aki minden kérdésére tudott valami meggyőző kibúvót, választ, csakhogy a tűből eladjon. Felnevetett és bár majomarca volt ennek a gyereknek, de beszédével bárkit képes meggyőzni. Kahee ahelyett, hogy vásárolt volna, a gyerekhez hajolt: - Szerintem hagyd abba a tűárusítást. Nincs kedved inkabb az én szolgámnak lenni? Katonát faragnék belőled. - Szarunoszke ezt meghallva, örömében felugrott és boldogan állt be Kahee mellé.

Kahee vigyázott a gyerekre és a kard és a lándzsa használatára tanította. Egyszer maga ele ültette és a következőket mondta neki. - Nem leszel te mindig gyermek. Egyszer bushi válik belőled. Nem lehetsz mindig ilyen szerencsétlen nevet viselő, örök időkig. Ezzel a névvel nevetséges vagy csak. A neved mostantól olyan lesz, ami egy bushi gyerekéhez illő. A Nakamura Tokicsiró Hidejosi nevet kapod. Tokicsiró egy idő után viszont a hasonló korú bushi növendékeket kezdte bántani. A többiek ezt nem szívlelve Kahee mesterüknek elpanaszolták annak durvaságait.

Kahee erre magához hívatta Tokicsirót. - Bushi akarsz lenni és a társaidat bántod? Ezt még én sem tudom megbocsátani neked. A társak, akik később a barátaid, az életed lesznek. A társaidat nem tiszteled. Eredj vissza Owari országba. Itt nem maradhatsz tovább.

Tokicsiró így szót fogadva, ismét az utakon találta magat. Most mi lesz? Nem sikerült bushinak lenni. Hogyan térhetne így haza? Egyedül kell folytatnia anélkül, hogy bárkire is számíthatna.

[« teteje ]

Tojotomi Hidejosi 4.

Ugorjunk néhány évet. Tél van és sötét éjszaka. Owari ország Komakijamacsi városában lovak mocorognak. A lovak lábai ruhával betekerve, hogy a lépések ne csaphassanak zajt. A lovon férfiak, lándzsával, katanával felszerelve. A lovasok megallnak egy nagy ház előtt. Ezek a férfiak nobushik voltak.

- A nobushi nem más, mint akit gazdátlan szamurájkent is szokás említeni. Falvakban élnek az egyetlen nagyúr szolgálatában sem álló bushik. Ezek a bushik háborús időkben hol itt, hol ott jelennek meg, ahol jól megfizetik őket és így harcolnak egy-egy nagyúr seregében. Amikor nincs háború, gazdag emberek testőrségét látják el, a pénzszállítmányokat juttatják el a címzetthez. Viszont amikor ilyen dolguk nem akad és nincs, aki felfogadja őket, hogy katonai tudásukat igenybe vegye, akkor a gazdagok házait rabolják ki és fosztogatnak.

- A nobushik, amikor a nagy ház kapujához értek, lovaikról leugrottak és hangos vezényszó harsant. - Törjétek be a kaput! - aki a vezényszót kiadta, Hacsiszuka Goroku taiso volt, aki maga is egy hatalmas kalapácsot ragadott meg. - Egy pillanat. Várjatok! - szólalt meg egy ifjú hangja. Aki a taisót és katonáit megállította, régi ismerősünk, Tokicsiró, aki akkor volt 20 éves. Beállt hát egy nobushi csoportba.... - Az ajtó betörése túl nagy zajt csap. Csak arra jó, hogy a bent alvók mind felébredjenek és a nyomunkba eredjenek. Ha felébrednek a bentiek, akkor lehettek ti akármilyen ügyes kezűek és erősek, biztosan legyőznek. - Goroku a háborgókat lecsitította, hogy előbb hallgassák végig az ifjút. Tokicsiró egy magas fára mutatott, ami a fal mellett terpeszkedett és ágai átnyúltak azon. - Valaki másszon a fára és az ágon keresztül hangtalanul osonjon be a kertbe. Majd belülről nyissa ki nekünk a kaput.

- Jól van, Tokicsiró, akkor te legyél az aki kinyitja nekünk a kaput. - És ahogy Goroku azt parancsolta, úgy is lett. Tokicsiró felmászott a fára és átkúszott a fal felett. Ahogy beugrott a kertbe, egy pillanatig némán és mozdulatlanul figyelt, hogy nem vették-e véletlenül észre a bentlakók. Miután meggyőződött róla, hogy senki sincs a közelben, odaosont a kapuhoz és kinyitotta azt Goroku katonái előtt. A nobushik így hamar ellepték a házat és annak környékét, pénz és értékes holmik után kutatva. Amit értékesnek véltek, vitték is kifelé. Bár a lovak lábára tekert rongyok tompitottak a lépések hangját..., de valaki a lószerszámok és lépések zajára mégis felébredt. Szaladt is a ház belsejébe, ahol a gazdag úr és fegyveresei aludtak. Felkeltette hát sietve azokat és közölte, hogy a házat rablók támadták meg. A házban mindenfelé sorra világosság gyúlt, ami a nobushikat is arra figyelmeztette, hogy a ház lakói felébredtek.

Ordibálás verte fel a környéket. - Rablók! Nobushik! - és kardok, dárdák zörrentek meg, nyilak süvítettek. A nobushik, látva a túlerőt, ki mit fogott éppen, azzal menekültek kifelé. Tokicsiró viszont, mintha csak egy nagy vezér volna, a rohamra készülődő házlakóktól egy cseppet sem ijedt meg, így ahelyett, hogy menekült volna, meg beljebb is vágtatott a kertbe. Ezt a házlakók is észrevették és ebből a viselkedésből, amit láthattak, valamennyien azt hitték, hogy a nobushik vezérét látják vágtatni a ház kertje felé. - A taishó a kert felé megy! Ne hagyjátok megszökni a taishójukat! - és valamennyien Tokicsiró után vetették magukat. Tokicsiró egyenest a kert közepén álló kúthoz vágtatott és leugrott lovárol. Majd megragadott egy hatalmas követ és a kútba dobta. Közben hangosan nyögött és kiabált..., amit a sötétben a kút felé szaladó emberek úgy értettek, hogy a hurokba került rabló inkább öngyilkos lesz, de nem engedi elfogni magát...és a kútba ugrott. Már többen is a kútnál voltak, amikor a zuhanó kő elérte a vizet és nagy loccsanással a mélybe süllyedt. Az emberek körbeállták a kutat, egy lámpás is előkerült, így kémleltek a mélybe, hátha megláthatják emberi testet.

Eközben Goroku és katonái vígan menekülhettek, hiszen mindenki a nobushik vezérét látva, annak elfogását tartották sürgősebb dolguknak. Miután a háztól biztonságos távolságra ért a nobushik csapata, Goroku a menetet megállította és Tokicsiróra varakozva, a zsákmánynak örvendezett. Mekkora meglepetés és öröm villant fel a katonák arcán, amikor feltűnt Tokicsiró alakja! Körbeállták, a vállát veregették és örömüket fejezték ki, amiért ilyen bátor és ravasz társuk van.

[« teteje ]

Tojotomi Hidejosi 5.

Nézzük csak, hogyan lesz Tokicsiróból az akkori egyik legnagyobb úr, Oda Nobunaga katonája. Vessünk egy pillantást arra is, hogy Oda Nobunaga körül mi is történt ezalatt. Időben oda érkeztünk, amikor Oda Nobunaga hibát hibára halmozott és saját öccse, Nobujuki volt, aki becsapta és elárulta őt azért, hogy ő maga kerülhessen a nagyvezéri székbe.

Ebben az időben érkeztek meg Owari ország tengerpartjára az első európai hajók is. Owari ország az európaiakban látta azt a lehetőséget, hogy azokkal szövetkezve egészen biztosan megnyerhetné a hatalmi háborút is. Nobunaga ezért az európaiakat nem elüldözte, hanem magához fogadta.

- Tokicsiró egy nap Gorokuhoz szólva úgy döntött, hogy abbahagyja a nobushi életet és Nobunaga katonája lesz. Goroku ezen csodálkozott, hiszen azt, hogy ki lesz egy-egy nagyvezer katonája, azt mégiscsak a vezérek döntik el, nem pedig a "katona szeretnék lenni" emberek akaratán múlik az. Tokicsiró ezen csak nagyot nevetett és mint aki a jövőbe lát, határozottan kijelentette, hogy márpedig neki biztosan sikerül a vezér katonái közé állni. Efelől egy percig se kételkedjen senki se.

- Oda Nobunaga szeretett vadászni. Éppen vadászaton volt, amikor lovát lefékezve hangos szarvasbőgésre lett figyelmes. Majd nyúléhoz hasonlatos makogást hallott egy bokor felől. Parancsolóan odakiáltott, ahonnan a fura hangok jöttek, hogy bújjon elő, akárki is az.

Nagy zörgés közepette előbújt hát egy alacsony férfiú. Nobunaga és a katonák körbeálltak és csodálkozó szemeket meresztgettek rá. Az arca olyan volt ennek a fiúnak, mint egy majomé, kék felöltőt viselt. Ezen is csodálkoztak. Ha piros vagy arany színű lett volna, akkor az természetes, a legtöbben olyat viselnek. Kéket viselő embert eddig még nem láttak. A fiatalember, miután térdre borult a nagyúr előtt, hangosan a nevét mondta. - Én, nagyuram, Nakamura Tokicsiró Hidejosi vagyok. Ikuszából jött ember vagyok, aki mindent tud, amit egy országról tudni kell. - A katonák csak bámulták majomarcát és szokatlan színű ruháját. Ilyet előszor láttak. Nobunaga látva, hogy sok mindenhez értő ember térdel előtte, szinte megparancsolta neki, hogy legyen az ő katonája.

Tokicsiró így került Nobunaga szolgálatába. Első megbízása a lóistálló és a lovak tisztán tartása volt. Mikor Nobunaga látta, hogy Tokicsiró a lovak mosásához nem használ kefeéet, hanem puszta kézzel végezte azt, a következő feladatot adta neki: Nobunaga nagyvezér borotvájának őrzője lett. Amikor Nobunaga elhagyni készült a várat, mindig gondosan ápolt és borotvált volt. Viszont a hideg borotvapengét ki nem állhatta, ezért azt mindig elő kellett neki melegíteni. Tokicsiró a pengét a ruhája alá téve, a testéhez szorítva tartotta azt, mindig a vezér számára elfogadható melegen.

Ezt követően Nobunaga ráparancsolt, hogy most már nem kell tovább őrizgetnie a kést, hanem a favágásban segítsen. A fizetséget így a kivágott bambuszfák után mérve kapja. Mivel a várban a szobák kialakításához főként bambuszfát használtak, annak vágása ás a várba szállítása végetérhetetlen munkának számított. Tokicsiró egy idő után szamolgatni kezdte, hogy egy nap hány fát vágott ki és ezt jegyezte is. Így jött rá arra, hogy akik a fákat átveszik tőle, azok egy-egy fával nap mint nap meglopják. Egy fa ára nem sok, de egy hónapra, mi több, egy évre mérve, komoly összegnek számított. Tokicsiró látva hát a csalást, amit a favágók kárára végeztek az átvevők, kiállt eléjük és megmondta nekik, hogy ha meglopják őket, akkor nem vágnak, így nem adnak el nekik tovább fákat.

A kereskedők kinevették érte. Mi több, még biztatták is, hogy ha nem vágnak fát, hat ne vágjanak. Legfeljebb nem keresnek egy vasat sem és felkophat az álluk. Csakhogy Tokicsiró eszén nem lehet ám túljárni! Miután a többi favágóval együtt hazament, nekilátott kiszámolni, hogy egy falu évente mennyi fát használ fel építésre, majd egy várnak mennyire lehet mindehhez szüksége.

Pontosan kiszámolta hát, hogy egy évben mennyi fát kell kivágni ahhoz, hogy az építkezés ne álljon le sehol, de egy darabbal sem többet. Így a kereskedőknek nem lesz módjuk a fával spekulálni. Nincs több, mint amennyire feltétlen szükség lehet, így minden, a kereskedők által elcsent es másutt eladott fa azonnali hiányt fog mutatni az urak építkezésein. Ahogy elgondolta, úgy is tettek a többiek, nem került több fa a várba eé a faluba, mint amennyi éppen szükseges.

Egy idő múlva Tokicsiró lábai előtt hevertek a kereskedők és bocsánatáért esedeztek.

[« teteje ]

Tojotomi Hidejosi 6.

Történetünk Mino ország Zurjú hegyén folytatódik.

- Serény munka folyik a hegyoldalon. Vágják a fákat s a kivágott fákról levágják az ágakat, majd a hegy oldalán a folyóba csúsztatják azokat. Zuhogó esőben, szalmaruhában és vízhatlan lábbeliben, fűrésszel a kézben megállíthatatlanul dolgoznak az emberek.

Vajon miért ilyen sürgős nekik? Nézzük csak meg közelebbről, kik vágják a fákat? De hiszen ismerősek már nekünk... igen, ezek a számunkra már ismerős nobushik, akikhez főhősünk is tartozott már egyszer. A vezetőjüket is felismerjük. Hacsiszka Koroku fehér foga villog a záporban, és hangosan kacag. - Vágjátok a fákat, emberek! A vár megrohamozásához sok és erős fatönkre lesz szükségünk. - Ej, mire készülnek ezek a nobushik? Várat akarnak megrohanni? Koroku nevetés közben elárulja nekünk, hogy a farönkök vágása ugyan kinek az ötletéből származhat? Az emberek noszogatása közben dicséri is az eszét annak, aki az ötletet adta....

- Tokicsiró, te aztán tényleg nagyon ravasz vagy. Hahaha! - Az esőben megjelent egy fura alak és Korokuval együtt hangosan kacagott. - De hiszen ez Tokicsiró! Felnőtt és erős lett, amióta nem találkoztunk vele. Tíz éve már annak, hogy Tokicsiró, mint egy ravasz róka tette bolonddá egy vár urát és azóta maga is Nobunaga egyik ismert katonája lett. Oda Nobunaga nyolc évvel ezelőtt győzte le Imagava Josimoto seregét és így Mino ország uralmát megszerezte. Vezér nélkül is voltak viszont várak, melyek Nobunaga uralmának ellenálltak. Nobunaga, ismerve már Tokicsiró ravaszságát, azt magához kérette és eképpen szólt hozzá. - Tokicsiró, te ma már a legjobb bushi vagy. Öt évvel ezelőtt házasodtál és nászajándékod egy nagy ház es ahhoz járó föld lett.

A Nakamura nevet így Kinositára cserélted. Josimoto várának elfoglalásával a háború még csak ezután fokozódik igazán. Erős várat kell építeni, hogy amit megszereztem, azt meg is tarthassam. - Tokicsiró szólalt most meg: Várat és aköré házakat építeni nem elég, ha nincs, aki azt védje és lakja, mit sem ér. Az erre szánt pénzből juttasson a nobushiknak. A nobushikat pedig, ahogy az építkezés végetért, tegye meg katonáinak. - Nobunaga elgondolkozott ezen, majd így válaszolt: Rendben van. Sunomata vára ahogy felépült, Szaru, legyen a tiéd. A nobushik pedig legyenek a te katonáid, irányítsd te magad őket.

- Tokicsiró ezután kereste fel Hacsiszka Korokut, hogy elmesélje neki a történteket és a nobushik remek lehetőségéről beszámoljon. Koroku először csodálkozott a dolgon, de végülis elgondolkozva válaszolt: Nem rossz. Ha egyszer lehetőség van tisztességes katonának lenni, akkor inkább azt kell választanunk. Nem lehetünk a végtelenségig csupán rablók serege, akik fosztogatásból tartják el magukat. Ha mód van rá, akkor legyünk igazi bushik.

Koroku kezet nyújtott hát Tokicsirónak és biztosította arról, hogy a nobushik mellé fognak állni. Koroku ezután Owari ország és Mino ország minden nobushiját összehívta, egy egységes és nagy sereget állítva fel belőlük. Akiket most itt láthatunk a Konozurjú hegyen fát vágni, ezerkétszáz ember. Koroku csapatának az egyik fele. A másik fele az építésnél szorgoskodik. Saját házukat építhetik a nobushik. Az a tudat, hogy a csavargásnak vége és katonákhoz méltóan élhetnek, a nobushikat bizony mind, mind Tokicsiró felé vonzotta. Igyekeztek is a munkával, ahogy erejükből tellett. Ilyen gyorsan nem épült még vár. A nobushik serege számára egykettőre elkészült a vár. A vár körül mély árkot készítettek és vízzel töltötték fel. Remek alkotás.

- Egy reggel bushik csapata járta a környéket és messziről meglátva a magasba meredező várat és a köré épített házakat, elámultan kiáltottak fel. - Ez a Kinosita Tokicsiró valami varázslatot művelt! A legutóbb itt csak szántóföld volt.

-Nem akart hát hinni senki sem a szemének. Hogyan is hihettek, mikor tudták jól, hogy Tokicsiró mindössze néhány emberrel lett hátrahagyva, hogy várat építsen. A nobushikról viszont mit sem tudhattak. Ámulva bámulták az erős és hatalmas építményt, amit valami varázserejű lény építhetett csak.

[« teteje ]

Tojotomi Hidejosi 7.

Szuromata várát felépítették hát Tokicsiró és nobushi társai. Azóta Oda katonái is megérkeztek és helyet kaptak benne. Mino ország ettől kezdve átláthatová vált és megkezdődhetett az ország feletti hatalom fokozatos átvétele. A várba sorra érkeztek a kószáló nobushik, akik hallották, hogy aki Szuromata várát felkeresi, az tisztességes harcos lehet és így küzdhet tovább.

Csakhogy! Szuromata várához igencsak közel esett Szaito vára, ami ellenállt még a hódításnak. Amig Szaito vára áll, addig nem lehet teljes a győzelem, hiszen erős vár, sok katonával, melyet eddig inkább kikerültek, mintsem ostromoltak volna.

Egyik nap Tokicsiró magához hívta Korokut és az ujjával az Inaba-hegy túloldala felé mutatott. - Az a hegyrész igencsak veszélyesnek tűnik. - Koroku a hegy felé tekintett és bólogatva válaszolt: Annak látszik bizony. Fa is bősegesen belepi egészen idáig a mi várunkig. Na, de csak nem lesz olyan bolond, aki a hegy túloldala felől akarna támadni! ..és egy jót kacagott.

-Tokicsiró viszont ravaszul nézett barátjára és a következőt mondta: - De biza, egy olyan bolond itt áll előtted! - Aha..., mosolygott Koroku. Akkor még egy bolond létezik...-és az ujjával magára mutatott. Tokicsiró azonnal útnak indult Korokuval és még öt-hat katonával, hogy az Inaba-hegyet megmássza és annak túloldalát végigfürkéssze. Korokunak és nobushi társainak az ilyen erdei felfedező út, úgymond megszokott dolog volt már. Hangtalanul és ügyesen osontak a fák és sziklák között. A hegy tetejére érve panorámaként terült el alattuk a táj és Szaito vára. Tokicsiró kiadta hát a parancsot, hogy amíg be nem sötétedik, a fák rejtekében megbújnak.

Elővették hát az ételt s italt, kínálgatták egymást, úgy falatoztak. -Mikor végre besötétedett és Tokicsiróék a várra letekintettek, kitűnően láthatták a lampionokat, ahol a katonák és a vár urai tartózkodtak, valamint az őrök tüzeit. Még az egyes emberek alakját is ki lehetett venni a tüzek fényében. A vár hátsó kijáratánál nem álltak őrök, onnan úgy tűnik, könnyűszerrel bejuthatnak. Ezt a hanyagságot látva Tokicsiró es Koroku egymás szemébe néztek és szélesen elvigyorodtak. A várat körülvevő vizesárok nem jelentett gondott. A katonák néhány bambuszrudat kidöntöttek és azzal közelítették meg a várat. Az árkon átvetve a rudakat, könnyűszerrel gyalogoltak át a hátsó kijárat falához. A megmaradt rudakat a falhoz támasztották és azon felmásztak a vár falára, majd a túloldalon eltűntek a sötétségben. Mikor mindnyájan a belső udvaron voltak, hangtalanul láttak neki a vár kikémlelésének. Mikor őröket hallottak közeledni, megbújtak a fák árnyékában.

Egy-egy magányosan bóklászó katonát látva pedig, annak nyomába osonva lepték meg hátulról. Hang nélkül lehelték ki lelküket, majd a támadók ruháikat leszedve róluk, maguk bújtak bele. Így már akár nyugodtan is mászkálhattak le-fel, amerre csak kedvük tartota. Persze csak egy bizonyos távolságban, ahol még csak a ruhát vehetik észre, az arcukat nem. Rátaláltak a robbanószereket tároló helyekre, a vár leggyengébb és legkevésbé védett pontjaira. Láthatták, hogy körülbelül hány katona őrizheti azokat.

A robbanószerekhez visszatérve Tokicsiró, mint aki csak éppen ünnepre készül és az ünnepet tűzijátékkal szeretné ünnepelni, meggyújtott egy zsinórt, majd intett társainak, hogy jobb lesz, ha távolabb mennek. Alig értek némileg biztonságos fedezékhez, amikor hatalmas robajjal ...do dooonn.. felrobbantak a hordók. A közelben lévő katonákat szétszaggatva, testüket a levegőbe magasra feldobva. A tűz belenyalt az épületek falába. Kiabálásban és eszeveszett rohangálásban törtek ki a katonák. Többen vízért szaladtak, kezükben vödrökkel, hogy a tűz oltását mihamarabb megkezdhessék. Mások keresték az ellenséget, amit sehol sem láttak. Nem is lathatták biz azt, hisz Tokicsiró és társai már rég árkon-bokron túl voltak. Szaladtak a saját várukba, hogy az ott lévő sereget összeszedjék és a megrongált, emberveszteséget szenvedett és lángokban álló Szaito vára ellen vezessék azokat.

Tokicsiró parancsára mindenki azonnal ugrott és lóháton, futólépésben vágtattak Szaito várának kapujához. Mivel a kapu félig romokban, tárva-nyitva volt, berontottak rajta és a meglepett várvédőket lekaszabolták. Így ért véget Szaito vára és foglalta el azt Tokicsiró rögtönzött seregével.

Ikusza ezzel Nobunaga hatalmába kerülhetett. A sikeres ostrom hírét hallva Nobunaga Tokicsirót sürgősen magához hívatta. Megdícsérte ravaszságáért és hősiességéért, majd kinevezte umadzsirusinak. Tokicsiró határtalanul boldog volt. Az umadzsirusi ugyanis amolyan vezérféle. Tokicsiró ezzel tehát több száz katona tejhatalmú vezére, ura lett Ikuszában. Nobunagához csak egy kérése volt, hogy hadd viselhessen aranyszínű ruhát és ne olyat, mint a többi urasag. Nobunaga e kérésre legyintett, hogy tőle aztán olyan ruhát visel Tokicsiró, amilyet csak akar.

Ettől fogva jellemezte Tokicsirót az aranyszínű ruházat.

[« teteje ]

Tojotomi Hidejosi 8.

Oda Nobunaga Ikusza minden egyes területét sorra bekebelezte. Ezzel Mino ország végképp az uralma alá került, ezzel Japán leghatalmasabb urának tudhatta magát, és a legnagyobb ország sógunjaként élhetett. Mino ország elfoglalása óta eltelt tíz év, de Nobunaga-tono nem volt még felhőtlenül boldog. Minden vágya, hogy Oumi országát (a mostani Siga prefektúra) is a kezébe kaparinthassa.

Ikuszában Nobunaga leghatalmasabb és legerősebb vára éppen az volt, amelyet Tokicsiró épített. Nobunaga, ismerve már Tokicsiró bátorságát és ravaszságát, magához kérette. Neki mesélte el, hogy Oumi országot, bármilyen módon meg kell szerezni. Amennyiben Tokicsiró vállalja és Oumi országát megszerzi neki, akkor annak felét Tokicsirónak adja, és daimjóvá teszi. Hatalmas földbirtok és megszamlálhatatlanul sok ember egyetlen nagyurává válhat így. Daimjó?! Egyedüli nagy úúúr!? Egy fél ország uralkodója? Ezen Tokicsiró már biz nagyon meglepődott. De bizony Nobunaga nagyon is komolyan gondolta. Tokicsiró seregét megnövelte, mi több, a Kinosita Tokicsiró nevet Hasiba Csikuzennokami Hidejosi névre változtatta. Innentől hét év telt el. A régen Szarunoszkeként ismert gyermeknek már nyoma sincs. Hasiba Csikuzennokami Hidejosi néven lett ismertté. Ezidőben már 45 éves volt s a fején is megjelentek az őszülő hajszálak. Még Nobunaga is felhagyott a Szaru jelzővel, amivel Tokicsirót szokta illetni. Hidejosi megkapta a Csúgokucsiho, Nobunaga kínaiakkal feltöltött legnagyobb seregének vezetését. Harima ország (most Hjógo prefektúra) várának uralmát pedig azért kapta meg, hogy ezzel a sereggel odaköltözzön. Hidejosi így tehát Harima ország hatalmas várában folytatta immár uradalmi szolgálatát.

Nem nézte le továbbra sem az egyszerű harcosokat, de még a taligájukat húzogató kereskedőkkel és földmívesekkel is elbeszélgetett. Egy ilyen beszélgetésnél figyelt fel arra, amiről az emberek mar egymás között gyakrabban is emlegettek. Kíváncsian megkérdezte hát, hogy miről sustorognak ennyire. Elmesélték neki, hogy Inaba ország (most Tottori prefektúra) ura, Tottorijo milyen fortélyokat művelt. Tudtak erről az emberek, hát erről beszéltek. Az Inaba országról költött meséket a katonák is nagyon érdekesnek találták és a kereskedők köré telepedtek. A történeteken hol felmorajlottak, hol nagyokat nevettek.

-Egy hónappal később egyszer csak tíz ember érkezett Inaba országból. Kereskedők voltak, kínálgatták portékájukat. A kereskedőket maga Tottorijo-tono, Inaba orszag uralkodója vezette. A kocsikon, amelyek rogyásig voltak pakolva, szemes növényeket, élelmet hoztak. Bár nagyon drágán mérték a zsákok tartalmát, de a bushik így is sorban álltak érte. Hidejosi-tono és Tottorijo- tono egymás mellett állva biztatták a szolgákat és kereskedőket, hogy minden árut pakoljanak le hamarjában. Hidejosi raktárait egykettőre feltöltötték.

-Másnap Himedzsi városát dobok ütemes ritmusa verte fel. Az emberek az utat kétoldalt végigállva vártak. A dobok adták tudtára a város lakóinak, hogy Hidejosi-tono Ikuszából távozni készül. Az emberek így felsorakozva arra vártak, hogy elhaladjon előttük uruk. Hogy ekkorra Hidejosi mint tono mennyire nem csekély hatalmat kapott Nobunagától, az pusztán abból is látható, hogy a tavozását hírül adó dobok hallatára az utak mentén mintegy húszezer ember sorakozott fel, hosszú-hosszú tömött sorokban. Ezer dárdát szúrtak a földbe, melyeken lampionok ontották piros és kék színekben játszó fényuket, bevilágítva az utat. A faluból odasereglett leányok táncot lejtve, kezüket magasra emelve izegtek-mozogtak. Hidejosi lován, pompás fényözönben és népének karéján át haladt. Egy hölgy mosolyogva kiáltotta el magát, hogy a tono-szama szakálla milyen piros lett. Ezen a körülállók jót kacagtak, hiszen tudták, hogy a lampionok fénye csalja meg a szemet. Hidejosi fülébe is eljutott e kiáltás és bár komoly arcot igyekezett mutatni, lelkében az emberekkel együtt nevetett.

A ruházatán végigtekintve az emberek közül többen megjegyezték, hogy a tono biz egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki Ikuszába készülne. Arany színű ruhája és köpönyege inkább egy olyan urat mutatott, aki csak egy sétára, egy kis játékra indul a szomszédságba. Volt, aki meg is merte kérdezni tőle, hogy miért nem harcos díszben, miért ilyen könnyedén öltözve indul az útra. Csak kurtán válaszolt vissza: - Mert embert ölni utálok!

- Alig telt el néhány nap azóta, hogy Hidejosi a lábát kitette a várból, máris sok furcsaság történt. Az emberek úgy vélték, hogy Tottorijo-tono haragszik e környék lakóira és ezért nem szállít több élelmet. Pedig egyszerűen csak Tottorijo bushijai az élelmiszereket mind maguk között osztották szét, s ami nekik nem kellett, abból kaphattak a parasztok, a város több tízezernyi lakója. Hidejosi várában is így a raktárak egyhamar üresedni kezdtek, a katonák porciózni kezdték adagjaikat. Sokáig így nem mehet. Hidejosi visszatérve, látva a helyzetet, a parasztokat a föld jobb művelésére biztatta, hogy több termés legyen. Így aztán ugyan, ha nem is nagy urasan, de volt mit enni.

Egy évvel később Hidejosi Biccsú országát (ma Okajama prefektúra) kereste fel. Takamacudzsó várát kívánta elfoglalni. Ha ez sikerrel jár, nemcsak gazdagodnak, de seregének és népének élelemre sem lesz több gondja. Takamacudzsó várához közeledve a sereget hátrahagyta és mindössze néhány katonával az erdők felől közelítette meg a várat. Biz ez nagyon erős várnak látszott, melyet ostrommal be nem vehetnek. Hidejosit katonái igyekeztek lebeszélni tervéről. Hiszen a várat nagyszámú sereg őrzi. Kívül-belül fegyveresek lófrálnak, akik arcáról messziről is látszik, hogy még álmukban sem tudnák elképzelni, hogy volna olyan őrult, aki ezt a várat akár csak álmában is meg merné támadni. A katonák akárhogy is nézték, egyszerűen abszurdumnak és lehetetlennek vélték annak bevételét. De nem úgy Hidejosi.

- Persze erős ez a vár es félelmetes az a sok harcos, de ki mondta, hogy egy várat csak rohammal lehet bevenni? Számtalan kiváló lehetőségünk van roham nélkül is. A várat és környékét ellepik a katonák. Tehát ellátásukhoz sok élelem kell. Amíg ki-be mászkálnak a vár környékén, addig az élelmüket pótolni tudják. A harctól így bizonyára egy cseppet sem félnek. Viszont bármilyen erős is az a vár, sík terepre épült. Alacsonyabban van, mint a folyó partja, mely a vártól nem messze folyik. Siessetek vissza és minden katonát vezényeljetek a favágáshoz. Megárasztjuk a folyót.

-Csattogtak a fejszék, dőltek a fák sorra. A folyót ezzel aztán rendesen a elreteszelték a vár felett. A megáradt, felduzzadt folyó, hogy magának utat keressen, a völgybe zúdult, egyenest a vár felé. Rövid idő alatt magasan állt a víz. A várat őrző katonák mind a várba zárkóztak, ahol a magas alapon lévő építmény megvédhette őket a víztől. A várat egy szabályos tó vette körül, onnan kijönni már csak úszva lehetett volna. Hidejosi katonái ezután a magasabb partokon, közvetlen a víz mellett a várat körulvéve táboroztak le. Innen ők is jól láthatták, ha valaki kifelé akarna úszni és őket is láthatták a bentrekedt katonák. Tábortüzeket gyújtottak, csattogtattak es víg játékokkal ütöttek el idejüket. Hiszen sokáig nem tarthat az élelem a várban. Egyszer csak ki kell jöjjenek, hogy megadják magukat. Addig pedig zene és szórakozás, hangos nevetés, amit végignézhettek a fejüket törő várvédők.

Így teltek a napok, miközben Hidejosi katonái ettek, ittak és nagyokat mulatoztak. Japán történelmében ilyen háborút még senki sem láthatott. A várból viszont valaki az éjszaka leple alatt kiúszhatott és a hírt elvihette, mert Csúgokucsiho-tono Mori húszezer katonával kelt útra, hogy a várat megmentse. Hidejosinak jelentették ezt. Amíg a várat körülvették Hidejosi katonái és így napok teltek el, addig sorban megérkezett a teljes serege. Hidejosi így negyvenezer katonával őrizhette a vár környékét, hogy senki ki ne tudjon onnan jutni és felkészülhessen az összecsapásra. Nobunaga sógunnak futárral vitette meg a hírt. Nobunaga Sibun várábol a hírre azonnal megindult saját seregével.

[« teteje ]

Tojotomi Hidejosi 9.

Zuhogó esőben egy szalmakalapot viselő alak rohant teljes erejével. Nyomában Hidejosi katonái, ordítozva. Akárhogy is rohant szerencsétlen, a katonák hálójába került. Megkötözve vitték Hidejosi elé. Mikor megmotozták, ruhája alól egy levél hullott a földre. Hidejosi a levelet azonnal felismerte. Ez csak Takamacudzsó urának saját kezűleg írt levele lehet. Tehát egy futárt fogtak el a katonák. E futár valójában Takamacudzsó egyik papja volt és ura levelét hozta, melyben a Taisó a háborúskodás befejezésére szólítja fel azokat a vezéreket, akikhez e levél eljut.

Így Hidejosi a levelet elolvasta és azonnal írnokért küldött. Majd diktált: - Takamacudzsó Taisója, Simizu Muneharu, szeppuku szaszero. Vagyis a lényeg, hogy amennyiben Takamacudzsó Taisója e békefelhívást halálkomolyan gondolja, akkor hasának felmetszésével igazolja. Amennyiben a szeppukut elvégzi önmagán, Hidejosi a támogatja a Taisó felhívását. Miután e levél elkészült, odaadta a papnak, hogy szaladjon vele vissza az urához és Hidejosi válaszát tudassa vele. A pap, miután tudta a levél tartalmát, készségesen és örömmel tett eleget Hidejosi parancsának.

Másnap egy hajó kötött ki a tengerparton, fedélzetén félmeztelenre vetkőzve és térdelőülésben Simizu Muneharu a szeppukura felkészülten. Mellette kivont karddal egy katonája, kinek dolga az, hogy amikor Simizu Taisó a kést a hasába szúrja, majd a vágásokat elkövette, a fejét levágja. Már csak arra várt, hogy Hidejosi a parthoz érjen katonáival és a szeppukut végignézhesse. Hidejosi csakhamar meg is érkezett, kíséretével. Az előkészületeket és Simizu Taisó elszántságát végigmérte. Ahogy Hidejosi és kísérete a parton így álltak, a katonák szemüket kezdték dörzsölni. Sugdolóztak és arcukon, könnyező szemükön látszott, hogy mennyire sajnálják a Taisó halálát. Valaki emlékezett még a tegnap elfogott papra is, akiben felismerte Akecsi Micuhide nevezetes személyét. Nevezetes, hiszen még Nobunaga mellett is láthatták már. Mégpedig akkor is ez a pap szaladt az erdőn s hegyeken át, mikor Nobunaga sajátkezű levelét vitte, melyben Nobunaga arról értesíti Hidejosit, hogy a vár ostromához, így Hidejosi megsegitésére elindult seregével.

Akik ezt hallották, megdöbbenéssel néztek a szeppukura készülőre, aki annak a nagyszerű papnak igazi ura. De hiszen akkor szándékát már nem egyszer kimutatta, hogy ki mellett áll Simizu Taisó valójában. A katonák rémülten húzódtak hátra, a Simizu Taisó mellett kivont karddal várakozó harcos leengedte kardját és a hajóról kilépett a partra. Látszott rajta, hogy a Taisó fejét levágni ő nem lesz képes. Hidejosi viszont felugrott lovára, példáját katonái is követték. A ló hátáról kiáltott a kardját kivontan tartó katonához, hogy ez így biz nem lesz jó. Menjen vissza a hajóra és a Taisó a szeppukut folytassa.

- Hidejosi a szeppukut követően Himedzsi várába ment és ami pénzt, értéket és élelmet csak talált, katonáival mind összeszedette. Nem tartott meg Simizu Taisó vagyonából semmit sem. Kocsira rakodták az értékeket és Nobunaga nagyvezérhez inditották a megrakott szekereket. A katonák pedig eközben arról beszéltek, hogy Ikusza ezzel olyan hatalmas lett, hogy ekkora birodalmat senki sem látott. A háborút megnyerve Ikusza, e hatalmas birodalom mind-mind Nobunagáé lesz, ami nem jelenthet mást, mint a katonáknak egy soha vissza nem térő lehetőséget. Vagyis, hogy a katonák bármelyikéből lehet ezután csapatokat vezenylő parancsnok vagy házat és földbirtokot kapott harcos, aki úrként élhet tovább. Ikuszának ezért mindenképpen le kell győznie a még ellenálló vezéreket. A katonák ebben a tudatban, elszántan néztek előre és az elkövetkezendő harcokra gondoltak, ahol bátorságukról adhatnak tanúságot, hogy aztán megvalósuljanak vágyaik.

Lehetőségük és kilátásuk kitűnő volt, hiszen Nobunaga, így Hidejosi a háborút már megnyertnek tekinthette. Az ellenálló vezérek ereje kevés ahhoz, hogy ezt a hatalmas sereget legyőzhesse. Csatát csaták követtek hát ezután is. Előszor Mijako felé vonultak. Jamazakinál csaptak össze Hidejosi seregei Micuhide nagyvezér seregeivel. Ily elszánt katonákkal Hidejosi a csatát megnyerte, Micuhidét pedig menekvésre kényszerítette.

Minden úgy alakult, ahogy Hidejosi elképzelte. A győzelem után Nobunaga megtette Hidejosit Mijako és az annak közelében lévő egész ország egyetlen hatalmas urának. Hidejosi-tono, Nobunaga után a leggazdagabb úrrá lett. Ezt már volt, aki nem nézte jó szemmel és Hidejosi ekkora hatalomra jutását nem tekintette valami fényesen. Ez az ember Nobunaga harcosai közül a legfélelmetesebb és a legjobb hírnévnek örvendő Sibata Kacuie volt. Hidejosi viszont tisztában volt Sibata érzéseivel. Sibata elhatározta, hogy körmére néz Hidejosinak és ezért katonáival a Hidejosihoz közel lévő Minako várához igyekezett. Célja nem volt más, mint Hidejosi hibáit megtalálni és azokat feltárni Nobunaga előtt.

Sibata érkezését viszont idejében jelezték Hidejosi hívei. Hidejosi lóra ugrott és me gsem várta, amíg a fiatal szamuráj harcosai, akik mindenkor mellette voltak, akármerre is vette útját, lóra üljenek. Egyedül vágtatott a városba és a környék falvaiba. Tízszeres árat kínált az élelemért és fizetséget azért, ha az érkező Sibata vezérnek nagyszabású ünnepséget képesek rendezni. Olyat, amilyet még senki sem láthatott. Hidejosi szamurájai keresték vezérüket, de ahogy az fel-alá rohangált és rendezte a városlakókat, falusiakat, a nyomát minduntalan eltévesztették. Viszont ahogy így vágtattak a földek mellett, összefutottak Sibata szamurájaival. Siettek hát lóhalálában, hogy megvigyék a hírt, hogy Sibata vezér már Sizugadake közelében van.

Mino országban mindenki, aki csak mozgott, az ünnepségre készülődött, az utak mentén ácsorogtak a tömegek, hogy Sibata érkezése olyan legyen, mint ha maga Nobunaga érkezett volna. Sibata csak ámult és csodálkozott a látványon, amerre csak elhaladt. Meg szumó versenyt is rendeztek a tiszteletére. Tűzijáték és eszem-iszom vigasság, ahogy asztalhoz vezették minden kisérőjével együtt.

Sibata Kacuie e fogadtatás után sietve vonult vissza oda, ahonnan elindult. Ekkora szégyen őt még nem érte. A céljának éppen ellentétére fordult minden. Majd összeszedte holmijait és saját várában húzódott meg, Ecsizen országban (most Fukui prefektúra).

Hidejosi szamurájai viszont onnantól, hogy Sibata Mino országba látogatott, minden lépését követték. Amíg visszafelé tartott is követték és mikor szégyeneben elbújni kívant saját várában, akkor is a vár kapuja előtt ugratták lovaikat Hidejosi katonái.

- Sibata Kacuie szeppukut követett el magán. -

[« teteje ]

Tojotomi Hidejosi 10.

Oda Nobukacu aggodalommal nézett maga elé. Oda Nobukacu, Oda Nobunaga másodszülött fia. Miért is aggódott annyira Nobukacu? Hírét vette, hogy Hidejosi, ki apja eddigi leghűségesebb harcosa, Tokugava Iejaszuért, Mikava ország daimjójáért küldött. Nem is akármiért. Hidejosi arról kívánt Tokugava daimjóval beszélni, hogy rávegye őt az egyezségre, miszerint szövetkezzen vele a háborúban.

- Tokugava Iejaszu Mikava ország Macudajra házában született. Még egészen kicsi gyerek volt, mikor az apja meghalt. Az apja halálakor Hidejosi segítette útját. Tokugavának ugyanis még gyermekkorában Mikavából távoznia kellett és Imagavában telepedett meg. Amikor Imagava a háborúban alulmaradt Nobunagával szemben, a fiatal Tokugavát Nobunaga ölelte magához és Mikavába őt visszahelyezte. Tokugava Iejaszu és Oda Nobunaga ezért hát úgymond barátok is lettek. Nobunaga ekkor Mikava, Tootoumi, Szuruga, Kai, Sina, tehát öt ország daimjója volt.

- Ezen előzmények ismeretében mindjárt érthető is, hogy Nobukacu miért aggódott és talán nem is hiába. Hidejosi háborúba hívja Tokugavát, akiről Nobukacu jól tudja, hogy nem sok kedve lesz haborut kezdeni senkivel. Nem csak ellene van a haborúzgatásoknak, de Nobunagatól kapott, vagy inkább visszakapott országa nem olyan nagy es erős, hogy bárkivel összetűzzön. Hidejosit ismerve pedig, ha Tokugava megtagadja a szövetkezést, bizony még az is meglehet, hogy Hidejosi megtámadja Tokugavát is. Hidejosi birodalma nem csak sokkal nagyobb Tokugaváétól, de összemérhetetlenül több katonával is rendelkezik. Ha igazán össze akarna tűzni Tokugavával, kétségtelen, hogy Tokugava egy pillanatig sem tudná tartani magát. Nobukacunak tehát nem is kis oka volt az aggodalomra, hiszen apja, így a Nobunaga család két kedveltjének viszálya csak szenvedést okozna mindenkinek.

- Hidejosi nem tett különbül, éppen ezen háborúskodás esélyeit mérlegelte magában. Így maga is rájött, hogy az Iejaszuval való csatározásnak nem sok értelme van. Győz vagy veszít, mindenképpen sokat ront a helyzeten. A Nobunaga család egy kedveltjével való háborúzást tehát elvetette. Valami más módot talált ki. Mégpedig a megoldást Nobukacuban találta. Dolgait úgy intézte, hogy Nobukacuval gyakran együtt lehessen. Iejaszunak is kezét nyújtotta. Előszor meglepődött ezen Nobukacu, nem különben Iejaszu. Mindenesetre valamennyien örultek annak, hogy Hidejosi nem erőlteti sem a szövetkezést, sem a háborúzást. Mi több, Nobukacuval és Iejaszuval egészen jó viszonyt alakitott ki.

- Ezidőben kötött ki Japán partjain az a portugál hajó, mely Krisztus hitét kívánta terjeszteni. A portugálokat Iejaszu fogadta be magához. Két éven át tartotta azután az idegeneket saját védelmében. A portugálok vezetője, Koerijo, mikor meglátta Ószaka hatalmas és többszintes várát, megdöbbenéssel adta jelét csodálatának, hogy ilyen páratlan alkotást bizisten ő még nem látott. - Azt a várat minden nap harmincezer ember, mint a hangyák, olyan szorgosan építették, adta a portugál tudtára Takajama Ukon. Takajama Ukon az az úr volt, aki Krisztus hitét a portugáloktol átvette és hitt benne. A portugál látni szerette volna Ószaka e pompás palotáját közelebbről is, ezert Takajamát igyekezett rávenni, hogy annak urával valahogy hozzon össze egy találkozót. - Ószaka várának ura biz Hidejosi volt. De már akkor nem a Hasiba Csikuzennokami nevet viselte, hanem a kanpaku dadzsódajdzsin, Tojotomi Hidejosi néven volt ismert.

Hidejosi terve tehát ismét sikert aratott. Nobukacu és Iejaszu barátsága többet hozott, mint az ellenségeskedés. Mindemellett az újra hatalomra kerülő császárral szövetkezett. A császár volt, aki Hidejosit megtette kormanyzóvá, tehát a kanpaku dadzsódajdzsin címet adta neki. Azzal, hogy Hidejosi maga mellett tudhatta Nobukacut, Iejaszut és a császárt, Japán leghatalmasabb ura lett.

- Nos, Takajamának sikerült egy látogatást kicsikarnia a portugáloknak. A portugálok egy hercegnői ruhával kedveskedtek Hidejosinak, aki a ruhát feleségének átadva, szép, de nagyon furcsa öltözéknek nevezte. Koerijo arról beszélt neki, hogy a Krisztus-hívők ehhez hasonló öltözékben járnak, és sok-sok érdekes és szebbnél szebb holmihoz juthat ez az ország Krisztus nevében.

- Egy évvel később, mikor a portugálok távoztak Japánból, Hidejosi rendeletet hozott, melyben betiltotta a Krisztus-hitet. Nem is volt ez olyan egyszerű, hiszen a krisztusi hitet már nagyurak is támogatták, mi több, volt már, aki maga is felvette azt, így azok területén Hidejosi nem lehetett képes csak úgy egy parancsra betiltatni azt. Ezek az urak ugyanis Hidejosi parancsát nem kívánták figyelembe venni. Köztük maga Iejaszu is és Kantó minden ura. Az, hogy a Krisztus-hitet Hidejosi be tudja szüntetni, csak katonai úton és erőszakkal lenne lehetséges. Csakhogy több százezer ember, akik parancsára nem figyelnek, biz nagy sereget kívánna. Ezek a Krisztust támogató urak viszont egyszerűen eldugják élelmeiket és Hidejosi seregei semeddig sem érhetnének. Élelmezés nélkül a sereg csak éhes csorda. A probléma tehát innen ered.

Hidejosit viszont ez nem tarthatta vissza. Kiadta a parancsot az élelmiszer egy tengerhez közeli, központi raktárba való gyűjtésére. Építsenek hajót. Több száz, több ezer hajót, és a katonák élelmezését hajón vigyék Kantó felé. Hajóra a lovakkal is.

Lovakat hajón? Ezen nagyon elcsodálkoztak akkoriban. Hiszen a lovakkal megrakott hajó egy kisebb viharban is egészen biztosra vehető, hogy azonnal elsüllyed. Hidejosi erre csak legyintett. - Ha csak ennyi a gondotok, írok az isteneknek, hogy amíg a lovakkal megpakolt hajók partot nem érnek, addig mellőzze a viharokat. - Tehát nincs mese, a lovakat is hajóra kellett tenni. Ahogy az élelemmel megrakodott hajók, úgy a lovakat szállítók is épségben érkeztek meg céljukhoz. A katonák megint csak Hidejosi eszét és bátorságát dícsérték egymás között. A hajókkal ugyanis könnyebb lett minden, és húszezer katonával érkezett így Odavara várába Kanpaku Hidejosi. Az odavarai katonákat saját seregébe illesztette.

Hidejosi tehát megindult, hogy leszámoljon a krisztusi hittel. De korántsem fegyvercsörgéssel képzelte. A fegyverekre és katonákra inkább azért volt szükség, hogy félelmet keltsen azokban, kik parancsát nem fogadják el. Odavara hegyoldalai remek termőterületek voltak, így hát Hidejosi úgy határozott, hogy Odavarán évekre rendezkedik be. A környék földje csak művelésre vár és élelemben nem lehet hiány. Addig pedig kitartanak a készletek.

- Kantó urai látva, hogy Hidejosi a több tízezernyi katona élelmezését megoldotta, mi több, az építkezés és a földművelés is megkezdődött, bizony nagyon megijedtek. Hiszen ez a szemükben egy könyörtelen és véres leszámolás, Kantó minden egyes országa polgárainak lemészárlását jelezte. Ez a nagy es hosszú időre történo berendezkedés mást nem is jelenthet. Kantó országainak legnagyobb ura, Tade Maszamune tono, alázatosan és sietve kereste fel Hidejosit. Minden célja az volt, hogy Kantó népét megmentse a haláltól és pusztulástól, - Hidejosi szeme előtt szeppukut követett el magán.

Hidejosi nem támadott, nem ontott feleslegesen vért, de nem is volt, aki parancsának ezután ellen mert volna szegülni. Hidejosi gondolkodás ebben a korban rendkívül erdekes volt. Hiszen mint láthatjuk, egyáltalán nem készült háborúra, csupán annak látszatát keltette, miközben valódi célját senki sem tudhatta. Ami nem más volt, mint az Odava-hegyen termő tea! A teakészítés legjobb mesterét, Szen no Rikju teamestert tartotta maga mellett. A teatermelés volt hát az, ami Hidejosit Odavarába vitte. A Krisztus-hit üldözésével pedig valojában nem is törődött, hiszen biztosra vette, hogy a háborús készülődés látszata a lázadókat, parancsszegőket megtéveszti és maguk kérnek majd bocsánatot tetteikért.

Hidejosi visszaemlékezett azokra az időkre, amikor még gyermek isszunbosiként a papnak segített. - Én isszunbositól immár nagyobb lettem. Ha az isszunbosi az istent szolgálja és ahhoz imadkozik, akkor én most már az istenhez vagyok inkább hasonlatos. Hát akkor, innentől fogva úgy teszek, mintha valami isteni lény volnék.

[« teteje ]

Tojotomi Hidejosi 11.

Japán csaknem egésze Hidejosi kezében volt már. Ezúttal nem a háborúzások kötötték le, hanem a tea. Hidejosi teamestere szerint az igazán jó tea termesztéséhez nem a hegyes-dombos vidék, hanem a sík terület a megfelelőbb. Hidejosinak ez elég sok gondot okozott. Japánban olyan terület, amit nem öveznek hegyek, ugyan hol lehet? Japán ehhez úgy tűnik, már túl kicsi. Min ország (a mostani Kína) viszont bővelkedik síkságokban. Hidejosi tehát Min országot látta a teatermesztéshez a legmegfelelőbbnek, amin a teamester nagyon meglepődött. Meglepetése nem is alaptalan, hiszen Min ország nem Japán. Ugyan hogyan gondolhatja Hidejosi, hogy külföldön termeljenek japán teát? Csak nem Ikuszát akarja meghosszabbítani, hogy Min országig érjen?

Hidejosi márpedig éppen valami ilyesmin törte a fejét. A bushiknak is kicsi már Japán, a teához meg sík földre van szükség....., hát akkor miért ne érhetne Ikusza Min országig, ahol napokig lovagolhat az ember anélkül, hogy hegybe botlana? Min ország hatalmasabb egész Japánnál. Amikor Hidejosi Min országra gondolt, olyanná vált, mint fiatal korában. Min nevétől is izgalom fogta el. Minden vágya az lett, hogy Min ország nagyhatalmú kormányzója legyen.

A teamester viszont inkább valami mást érzett. Elsorolta, hogy Hidejosi mi mindent kihagy a számításaiból. Ugyanis külföldről van szó, ahol nem léteznek számára a Japánban megszokottak. Kár volna hát úgy tekinteni Min országra, mintha csak a szomszédos várába indulna.

Hidejosi az ilyen beszédre csak megharagudott: - Min ország minden ura es szolgája elég, ha csak követi a parancsaimat. Az anyám álmában a napról álmodott, s aznap születtem. Így én a nap fia vagyok. - Haragosan dobbantott lábával és faképnél hagyta a teamestert, aki csak szüntelen aggodalmaskodott. Miután így magára maradt a teamester, visszaemlékezett Hidejosi életútjára. Régóta volt már mellette, szinte mindenről tudott. Kezdve onnan, amikor saját magát nem Szarunoszkénak nevezte még gyerekkorában, hanem amikor valaki a nevét kérdezte, Hijosimaru néven mutatkozott be.

A ...maru nevet viszont, mint tudjuk, tono és más nagyurak gyermekei szokták viselni. Azután az egyszerű emberből bushi lett. Amikor bushi lett, viszont olyan parancsot hozott, hogy senki sem lehet bushi szegeny emberből. Amikor Oszut kaparintotta kezébe, olyan parancsot adott katonáinak, hogy aki az ő parancsainak nem hajt fejet, azt vágják le. Ha a falu ellenáll és nem engedelmeskedik neki, akkor annak egész lakosságát mészárolják le. Nem érdekli, hány embernek kell elpusztulnia, a lényeg, hogy csak olyan ember maradjon életben, aki a parancsait haladéktalanul teljesíti. Úgy tűnik, mintha Hidejosi Min országról is hasonlóan gondolkodna.

- Hidejosi viszont idáig már nem juthatott el. 62 évesen elhunyt. Min országbeli terve így szertefoszlott. Miután Hidejosi életében mindent megszerzett, amire csak vágyott, végső vágya halála miatt már nem teljesülhetett. Min országnak így Hidejosi bushijaitól nem kellett tartania.

Végszóként még egyetlen mondatot szólhatunk Hidejosiról, mégpedig ami leginkább jellemezte őt:

- Türelmetlen ember volt.

[« teteje ]

Rjókan

Bevezető

Rjókan a japán történelem személyiségei közül kevésbé ismert, mint mondjuk Ikkjú, akiről szinte minden gyermek és felnőtt tud valamilyen történetet. Én mégis vettem a fáradságot, hogy ne csak az igazán közismeretnek örvendő nagy személyiségek között kutassak. Ezúttal szeretnék bemutatni egy olyan embert is, akit joggal őriznek a japán történelemkönyvek valamiért. Hogy miért, ezt kívánom elmesélni, ahogy az tőlem telhet, miközben bemutatom e fura embert és annak életét.

Rjókant jellemzi a természet szeretete. E természetszeretetet leginkább azzal szokták elmesélni japán barátaim, hogy amikor Rjókan háza alatt bambusz rügyezett ki, majd nőtt, nőtt és csak növekedett, mindaddig amíg a padló deszkáit is fel nem púposította, Rjókan a szobája púposodó padlóját látva, azon lyukat vágott, hogy a bambuszcserje növését a deszka ne akadályozza. Csakhogy a bambusz nőtt és növekedett, olyan hosszúra nőtt már, mint egy ember....a szoba közepén. Addig nőtt hát a bambusz, míg fává nem serdült és elérte a ház mennyezetét, majd azon is túl. Rjókan pedig, bár maga is meglepetten bámulta a növekvő fat, de kivágni nem volt szíve, még akkor sem, amikor már a házat teljesen tönkretette.

Rjókan másik jellemzője, hogy határtalanul imádta a gyerekeket. Amikor csak tehette, a gyerekek között volt, közöttük érezte igazán jól magát. Úgy eljátszadozott velük, mintha maga is gyermek volna, mi több, érdekesebbnél érdekesebb játszadozásokat eszelt ki számukra és fura kis játékokat készítgetett nekik saját kezűleg.

Nos, ezúttal nézzük hát végig Rjókan eletét, ami talán nem lesz olyan izgalmas, mint egy szamuráj hős tetteinek olvasása, de annál szebb és nagyon remélem, hogy még a magyar olvasók szívét is megragadó, mi több, megható történettel állhatok elő.

Jó olvasást, kellemes perceket kívánok.

[« teteje ]

Rjókan 1.

Történetünk Ecsigóban (most Nyiigata Prefektúra), Kanbara Heijánál kezdődik. Békés vidék, szántófölddel és dolgos emberekkel. A falut hegy védi a dacos időjárástól. A földet mint mindig, fáradhatatlan kezek forgatják, mikor pedig egy-egy kis pihenőt tartanak, egymással beszélnek és jóízűen nevetgélnek az emberek. A földeken át egyetlen út halad, melyet sárga szirmú virágok szegélyeznek, mintha csak szőnyeget terített volna az ég, annak, aki erre elhalad. A messzeségben feltűnt egy alak, aki e virággal borított úton közeledett.

- Odanézz! Rjókan megérkezett. - és az ujjával az út felé mutatott valaki, hogy szavának nyomatékot adjon, és a többiek is láthassák, merre kell nézniük. - Áá! Tényleg. Az Rjókan. Még a tél kezdetén ment ki a faluból. Vajon merre járhatott, hiszen most már a tavasz javában vagyunk. - Ahogy beszélgettek így az emberek, közben a széles szalmakalapot és hosszú sötét köpönyeget viselő alak közel ért. Kezében hosszú bot, melynek ahányszor a földhöz ért a vége, a fémkarikák csilingeltek rajta. Hogy egy pap közeledik, ez már nem is kétséges.

Mikor egészen közel ért a beszélgetőkhöz, megszólította őt az az ember, aki előszor vette észre. -Rjókan szan. Hát merre járt, hogy ilyen sokáig oda volt? - Rjókan válaszából kiderült, hogy nem ment ő messzire, csak a telet a hegyekben töltötte. - A hegyekben és egyedül! De hiszen az idén kegyetlen telünk volt, olyan hideg és annyi hóval, amit ritkán láthatunk. Hogyan lehetett ilyen ítéletidőben a hegyekben élni? - A nappalokat elviseltem, éjszaka pedig vastag takarókba bújva aludtam. Időnként pedig a faluból jött valaki és élelmet hozott nekem. Hogy élelem volt, azt pedig a ti szorgos munkátoknak köszönhetem. Így életben maradtam. - Az emberek a kezüket is összetették a csodálkozástól és az őket dícsérő szavaktól. - Na, de megyek is. Áldott legyen minden kapavágás, mit a földbe mélyesztetek. - és Rjókan tovább ballagott.

Dzsizodo városának temploma felé igyekezett. Fából készített, magasba nyúló kapu ágaskodott, mely a templomhoz való utat jelezte. E kapu előtt gyerekek játszadoztak és nevetgéltek. Ahogy Rjókan a kapuhoz közeledett, a gyerekek ráismertek. - Áá. A múlt évben jött pap bácsi, megint visszajött. Rjókan visszajött. Bizony, ez csak Rjókan lehet.

Minden gyerek azon nyomban Rjókanhoz szaladt es mosolyogva, lármásan vették körül őt. Rjókan szan, bújócskázzunk! Rjókan szan, holdvágót játsszunk! A kisfiúk és kislányok mind játszani hívták őt. Ölelték a lábát és húzogatták ruháját. Látszott rajtuk, mennyire örulnek, hogy Rjókan ismét közöttük lehet. - Ejnye, ejnye. Ennyire bújócskázni, játszani akartok? -Rjókan a templomkertbe gyermekzsivaj közepette ment be. Ott egy fához támasztotta botját, levette a vállán átvetett batyuját és az ágra akasztotta. - Hát akkor lássuk csak, kinek van kedve bújócskázni? - Hogy ki lesz a hunyó, azt csanken játékkal döntötték el.

(Megjegyzés: A csanken egy olyan játék, amit minden japán gyerek játszik még ma is. Lényege, hogy az erősebb szimbólumot mutató marad, a gyengébb pedig kiesik. Három szimbólum közül lehet választani és a "Csanken pon" kiáltásra, amit mindenki egyszerre mond, a "pon" szóra mindenki az ujjaival mutat egyet a három szimbólum közül választva. Ezek a szimbólumok a kő, papír és az olló. Értelemszerűen hát, a kő erősebb az ollónál, az olló a papírnál és a papír a kőnél. Követ úgy mutatunk, hogy a felfelé fordított tenyérbe zárjuk minden ujjunkat. Tehát az ökölbe szorított kéz szimbolizálja a követ, melyet betakarhat a papír, de az olló nem vághatja el. Minden ujjat kinyújtva, tenyerünket mutatva, szimbolizáljuk a papírt, mely betakarja a követ, de az olló elvághatja. A mutató és középső ujjunkkal pedig ollószerűen mutogatva, szimbolizáljuk az ollót, ami a papírt elvágja, de a kőtől rettegnie kell.)

A csanken játékban Rjókan maradt alul, így hát a fának támaszkodva, két tenyerével letakarta szemét és kezdődött a bújócska.

(Megjegyzés: A bújócskát majdnem minden téren úgy játszották és játsszák sok helyütt ma is, ahogy a magyar gyerekek. A különbség pusztán annyi, hogy nálunk ugye százig számol a hunyó, addig Japánban számolas helyett a hunyó, amikor úgy érzi, hogy már eleget hunyt, hangosan megkérdezi: "Mo ii kai?" ..vagyis, hogy most már elég lesz-e. Ha valahonnan egy válasz érkezik: "Mada dayo!" ...akkor tovább kell hunynia. Addig kérdezget a hunyó, amíg a "Mo ii yo!", "...most már jöhet" választ nem hallja.)

-Mikor a jöhet választ kapta Rjókan, megfordult és elindult felkutatni, vajon ki hová bújhatott. - Hadd lássam csak. Hova bújtatok? Ilyen ügyesen elbújtok, akkor hogyan találhatlak meg benneteket? - Aztán egy nagy kő mögött fedezett fel egy buksi fejet. Majd a fa ágain megbújni igyekvőket is észrevette. De a többieket már sehogyan sem találta. Mikor így feladta a keresést, kacagva rohantak elő rejtekeikből a gyerekek és visongva táncolták körül Rjókant, aki a keresésbe befürdött.

(Megjegyzés: Mikor valakit megtalál a hunyó, a megvagy helyett az "ikkan, nikkan, szankan, jonkan..." ...vagyis első, második stb... hangos kiáltással adja tudtul, hogy a bújó lebukott, éspedig hányadikként. Hogy miért az ikkan, nikkan kifejezéssel játsszák ezt, annak természetesen oka van, még ha az egészen más dologból ered is. A falvakból portékájukat taligán a városba vivő földművesek rendszerint nem egy előre megadott áron szokták árulni gyümölcseiket, zöldségeiket, hanem mondanak egy minimális árat, amire aztán a körülálló vásárlók licitálnak. Amikor ez a licitálás megakad és nincs, aki magasabb árat kínálna, ilyenkor a zöldséget kínáló árus így szól: Nosza! Nincs, aki többet adna érte?! Ikkan, nikkan, szankan ... és ha nincs, aki tovább licitálna, a magasabb árat kínáló viheti a zöldséget.)

Rjókan ruháját egy kislány kezdte húzogatni és kérlelte, hogy kakureonyi után most játsszanak marucukit. Rjókan imádta a marucuki játékot és boldogan bólogatott a kislánynak, hogy akkor hát a következő játák a marucuki lesz. Piros es fekete fonalat vett elő a zsebéből, labdát tekert belőlük, a gyerekek egymás mellett körbeálltak és kezdődhetett a játék.

(Megjegyzés: A marucuki hasonlít a mi "körben áll egy kislányka" gyerekjátékunkhoz. Csak itt ugye nem egy kislányka áll a kör közepén, hanem egy holdacska, melyet körbejárnak a gyerekek. Amíg körbe-körbe mennek, éneket mondanak. A hold viszont nem a kör közepén álló egyik gyerek, hanem a dalocska végén leejtendő, fonalból font labda. A leejtett labda (hold) pedig gurul, gurul, míg valakinek a lába előtt meg nem áll. Aki előtt megáll a hold, az veszi fel és neki kell azután énekelnie, míg a többiek őt hallgatva körbe-körbe sétálnak tovább.)

Mikor Rjókan elkészült a fonalból font labdával, a már körben álló gyerekek közé ejtette azt. A labda egy kislany lába előtt állt meg és elkezdődött a játék. A kislány belekezdett dalocskájába.

" Oszen, oszenja naze kami juwanekusiga naikaja kagamiga najka kusimo kagamimo jamahodo aruga totoszan sinde Szankicsija Edo e nanyiga uresuute kami juou."

... és a dal végén a kislány a kör közepére ejtette labdáját. Rjókan lába előtt állt meg, tehát ő következik az énekkel.

" Oszen, oszenja naze kami naikaja kagamiga naika..."

Rjókan a játékba belemerülve, lelkesen dalolgatott a gyerekekkel. Ettől érdekesebb és szebb játékot el sem tudott képzelni magában. Az idő viszont elszállt, besötétedett. Rjókan a templom felé mutatott, melynek tetőcserepén a lemenő nap halvány fénye tükröződött. Mutatta hát a gyerekeknek, hogy az idő elszállt, most már mindenkinek otthon a helye, neki pedig a templomban.

- Rjókan szan. Viszontlátásra. Akkor találkozunk holnap. Holnap is jövünk játszani. Ugye holnap is játszol velünk? - S mikor Rjókan mosolyogva adta tudtukra, hogy holnap is várja őket, jöjjenek csak, mindenki hazatért és álmukban is Rjókannal játszadoztak. A Rjókannal való játszadozás után vajon milyen lélekkel fekhet le egy gyermek? Felhőtlen és boldog nap után, vajon mit is álmodhat?

Rjókan pedig csak arra gondolt, de kár, hogy ily hamar véget ért e nap. Legszívesebben meg tovább-tovább játszaná a marucukit. De az est könyörtelenül száll mind alább, így neki a templomba kell térnie. Megindult hát a vegetérhetetlennek látszó lépcsőkön felfelé, mind feljebb.

Rjókan temploma a Kugami-hegyen volt, annak is a tetején. Hosszú lépcsőn lehetett csak feljutni oda. Kis templom volt ez, melyet Gogouan templomként ismertek. Nem volt itt más pap Rjókanon kívül. Egyedül élt hát, és végezte papi dolgát.

Ahogy felért és a templom kis szobácskájában fényt gyújtott, a pihenésre készülve, a gyomra korogni kezdett. Húú, ennek fele sem tréfa! Rjókan egész nap semmit sem evett. Körülnézett a templom minden zugában, de élelemnek nyomát sem látta. Óh, hát a nagy játszadozásban nem elfelejtette, hogy élelmet is kell szereznie?! A kakureonyi és a marucuki játék közben mindenről megfeledkezett. Na, mindegy. Hiszen mi lehet fontosabb, mint a boldogság? A játék pedig mindenkinek öröm volt és visszaemlékezett a gyermekek arcára.

Kinek lelkében ily öröm lakik, nem törődhet holmi éhséggel. Felnézett az égre, melyen a hold kereken és fényesen ragyogott. Mit ragyogott! Boldogan nevetett Rjókanra. Hiszen, mikor Rjókan a holdra nézett és két tenyerét mint egy távcsövet rakta össze, s ezen át tekintett azután a hold arcába, biz látni vélte annak huncutul hunyorgó szemét és szélesre húzott, mosolygó száját.

Csak mindig és ezután is ilyen örömteli napjaink legyenek. Mosolyogjanak a gyerekek, lelkük tiszta legyen és örömmel teli, ahogy a hold, úgy a gyerekek arca is boldogan ragyogjon.

Jó éjszakát! Szép álmokat! Aludjatok jól és gyűjtsetek erőt a holnapra, mert folytatjuk a játékot, a felhőtlen hancúrozást.

[« teteje ]

Rjókan 2.

Vaszurenbo. - Ez a kifejezés Rjókant jellemezve született és költözött be a köznyelvbe. Mivel Rjókan rendkívül feledékeny ember volt, egyszer csak egy barátja úgy nevezte meg őt: Vaszurenbo Rjókan. Azóta, ha azt mondjuk valakire, hogy vaszurenbo ... Rjókan kell jusson eszünkbe. Amikor Rjókanról beszélünk, a feledékenység, vagyis vaszurenbo kell jusson eszünkbe. Akkor lássuk csak, hogyan keletkezett ez a ma már mindennapos kifejezés:

Rjókan, mint tudjuk, egyedül élt, távol a falvaktól, városoktól. Viszont ha élelemre volt szüksége, valamely lakott területre kellett menjen, hogy élelmet kérjen. Mivel elfogyott hát az ennivalója, elindult Takuhacu felé, hogy az emberektől kérjen. Elég hosszú út állt előtte, amit egyszuszra be nem járhatott. Amikor elfáradt a gyaloglásban, leült egy nagy kő mellé a fűbe. Hátát a kőnek vetette és amíg szusszant, a természetben gyönyörködött. Igencsak fáradt lehetett, mert rövid idő alatt az álom is elnyomta. Mikor felébredt, még az álomkép lehetett a szemében, mert azt sem tudta, merre van a föld, merre a nap. Azért, hogy az időt ne húzza el teljesen, elindult az ösvényen. Nagy sokára megérkezett a faluba, ahol úgy érezte, valami nem stimmel. Hiszen a botján lévő fémkarikak rendesen csilingelnek, de a házakból az emberek nem jönnek elő. Néptelen minden.

Ez hogy lehet? Sőt! Még olyan is volt, aki meglátva a papot, az ablakát is becsukta. Jaj, de furcsa! Rjókan nem tudta mire vélni ezt a hirtelen változást. Az emberek miért nem jönnek és üdvözlik őt vajon? Végigsétált a főutcán, de senki még csak rá sem nézett. Már kiért a faluból egészen. Na, ezt már így mégsem hagyhatta, a falu végén lévő utolsó ház előtt megállt és hangosan szólítgatta a ház lakóit. Egy asszony nyitotta ki az ajtót, csodálkozó szemekkel bámult az előtte álló papra. Ugyan mit akarhat? Rjókan kedvesen megszólította az asszonyt, hogy ugyan adna-e neki egy kis élelmet, amit a templomba vihet, hogy ne haljon éhen. Az asszony bement a házba és egy pillanat alatt vissza is ért. Ruhába bugyolált élelmet adott át neki. Rjókan megkérdezte, ugyan mi történt itt az emberekkel, mert érkezésére senki sem szaladt eléje.

Az asszony ezen még jobban csodálkozott és vissza is kérdezett. Ugyan miért kellene az embereknek ön elé sietniük? Ebben a faluban évek óta nem láttunk papot, nincs hát nekünk olyan papunk, aki a szívünknek kedves volna. Rjókan kezdte most a csodálkozást, de hiszen nincs pár napja annak, hogy a faluból elment. Hol van ő mostan tulajdonképpen? Miután az asszony megmondta neki.....Rjókan elsápadt. De hiszen akkor Takuhacu éppen az ellenkező irányban van! Hogy került ő ide? Takuhacuba az est leszálltáig már nem is érhet. Hát igen. Amikor Rjókan a kőnek támasztott háttal jóízűen szunyókált és álmában gyerekekkel játszadozott, mintha a mezei utak felcserélődtek volna. Eltévesztette az irányt, miközben szentül meg volt győződve róla, hogy jó felé halad.

Hazafelé vette az irányt, mi mást tehetett volna. Mikor megéhezett, a kis batyut kioldotta, abból falatozgatott. Az ennivaló mellett kis magocskák is voltak. De hiszen ezek gombamagok. Rjókan nagyon megörült neki. Ahogy a füves réten haladt át, egyszercsak letérdelt és a magocskákat szépen rendre elültette. Úgy tért haza, hogy máris az esős időszakot várta, miután a gombák biztosan szép nagyra növekednek. Akkor aztán leszedegeti azokat. Ilyen finomság már régen volt az asztalán. Az esős évszak beköszöntött és el is ment, ahogy jött. Rjókanhoz kislányok jöttek egy reggelen, hogy játszadozzanak. Rjókan kivitte őket a rétre, ahol gombának kell lennie. Nagyon boldog volt, mikor a nagyra nőtt gombákat meglátta. Húú, ilyen húsos gombát, már nem is emlékszik, mikor evett utoljára!

Az egyik kislány Rjókanért kiáltott. Rjókan! Gyere, gyere! Idenézz, milyen szép lilaszirmú virágok! Rjókan odaszaladt, hogy ezt maga is megnézze. Gyönyörű szép virág volt, és nem csak egy. A rétet betakarták a szebbnél szebb mezei virágok. Tavasz volt, igazi színpompás tavasz. A kislányok nekiálltak a virágok gyűjtésének. Itt is egy lila szirmú, s ott is. Odanézzetek! A sárga szirmú virágok tengerében, csak úgy virítottak az attól elütő, lila szirmok. Rjókan is kedvet kapott a viragszedéshez. Milyen széppé s kellemessé teszi majd az otthonát. A kislányokkal lelkesen, azokkal együtt kiáltva fel, amikor egy még szebbet találtak. Gyerünk oda! Szedegették a virágokat, azt se tudták, mikor s hogyan kerültek oly messzire. Rjókan szíve nagyott dobbant. A gombák! Vajon a gombák most merre lehetnek? Sehogy sem találta a gombákhoz vezető utat.

A kislányok is mikor megtudták, hogy Rjókan mit keres olyan kétségbeesetten, maguk is gombavadászatra indultak. Honnan is kezdtük a virágszedést? De erre Rjókan már biz nem tudta a választ. A gombákat estig keresték, s addig sem találták meg. Ilyen rosszul már régen aludt Rjókan. Holnap. Holnap újra kell probálni. Nem megy az az alvás sehogyan sem. Felkelt, sétált s leült. Felállt és fel-alá mászkálva törte a fejét. Akárhogy is erőltette azt, sehogyan sem akart az eszébe jutni, hova is ültette ő azokat a gombákat. Hiszen egyszer már megtalálta. Hogy lehet ez? Másnap megint csak nem találta. A gombáknak nyoma sincs, amerre ő kereste. A faluba ment, ahol a kislányok laktak. Azok segítségét kérte. A gyerekek az anyukáiknak szóltak, azok a szomszédoknak. Rjókan nem találja a gombáit, amiket az esős időszak előtt a réten elvetett! Gyertek, emberek! Segítsünk neki megtalálni!

A falu apraja-nagyja ellepte a rétet. Rjókan gombái így kerültek elő, fél nap alatt. Ilyet hogyan lehet elfelejteni? Hiszen ő maga vetette el! És ha egyszer tudta, hogy hol van, akkor miért nem talál rá másodjára? Csodálkoztak az emberek és nevettek Rjókan feledékenységén. A gomba megvan és ez a lényeg. Rjókan boldogan sietett haza, és olyan finom ételt készített belőle, hogy talán még ma is nyalná utána az ujját, ha élne.

-Rjókan akárhányszor járt a faluban, akárkihez is tért be, szinte bizonyosra vehető volt, hogy ott felejti sapkáját vagy esernyőjét. Akármit is vetett le magáról, rendszerint csak otthonába visszatérve vette észre, hogy hiányzik a táskája, köpenye és sorolhatnánk még sokáig, mi mindent hagyhatott ő a vendégségben.

Hacsibe, egy idősebb barátja, mikor a nála felejtett felöltőjét vitte vissza Rjókannak, nagyot nevetett rajta és feledékenységén. Mint ahogy azt mindig is szokta. Hiszen akárhányszor járt nála Rjókan, valamije bizton ott maradt és vihette utána másnap. -Rjókan! Te vaszurenbo! Hahaha. Miért is nem hívnak téged Vaszurenbo Rjókannak? Hisz az illik hozzád a legjobban!! Hahaha.-

- Hacsibe-szan ugyan csak viccelt és élcelődött Rjókannal, de ez a név biz a faluban végigszaladt. Majd a falvak és városok között is, ha jót akartak nevetni, akkor Vaszurenbo Rjókanról beszéltek. Na, mit hagyott már megint el az a pap? Ugyan mit felejthet még el?

Majd a szülők egyre inkább gyermekeiket kezdték a Vaszurenbo névvel illetni, amikor otthon felejtettek valamit, vagy nem emlékeztek vissza valamire. Hogyhogy nem emlékszel ilyen egyszerű dologra? Te vaszurenbo! Azóta nagyon sok Vaszurenbo lett Japánban. Szinte mindenki vaszurenbo lesz, ha elfelejt valamit. Kevesen tudják ma már, hogy e szó, e név honnan is ered, de hogy mit jelent és miért mondják egymásra az emberek, ...azt igen.

-Aki nem ismeri Rjókan történetét, annak nevét, az biz akaratlanul is Rjókant emlegeti. Rjókan ezzel halhatatlanná vált Japánban. -

- Okaaszan! Hol van a matek füzetem? - Miért nekem kellene azt tudnom, kisfiam? Vaszurenbo! -

[« teteje ]

Rjókan 3.

Rjókan úgy 200 évvel ezelőtt született Echigóban, Izumozaki városban. Születésekor az Ejzó nevet kapta. Édesapja amolyan városi elöljáró volt. Ejzó rendkívül elütött a többi gyerektől, hiszen minden idejét olvasással töltötte. Ami akkoriban ugye nagyon furcsa és érdekes dolog lehetett. Egy gyerek pedig hát mi egyebet csinálhatott volna, mint más gyerek? Játszik vagy segít a ház köruli munkában. Ejzó viszont mindentől eltérően nem játszott, helyette könyvekbe merült, nem a ház körül serénykedett, hanem olvasott. Hát ez bizony akárhonnan nézzük, nagyon furcsa. Ezek szerint már gyerekkorában is sandán néztek rá az emberek. Fura szerzet volt, azt meg kell hagyni. Ejzó ugyanis annyira bele tudott merülni gondolataiba, hogy még a szembejövő ökrös szekeret is csak akkor vette észre, amikor annak már nekiment. Így aztán tulajdonképpen mindennek nekiment. Gondolkozott, álmodozott. Hogy körülötte mi történik, már nem is vette észre.

Ejzó viszont nem sokat törődött azzal, hogy holdkórosnak tartják. Olvasni és írni szeretett, legszívesebben csak ezzel kívánt foglalkozni. Majd elindult, ki tudja hova és milyen cél felé. Csak ment, bandukolt és se látott, se hallott. Leült a tengerparton és bámulta a befutó hajókat. A távolodó hajókra pedig magát is odaképzelte. Vágyott mindig arra, hogy egyszer valóban egy messzi ország felé kifutó hajóra maga is felszállhat és a külföldig meg sem áll. A távoli országok után kívánkozott. Szerette volna hát látni a világot és abból sokat tanulni. A szülei viszont azt szerették volna, ha Ejzó mikor felnő, átvenné édesapjától a hivatalt, ahol úgy, mint az apja a várost és annak lakóit képviselve, azok ügyes-bajos dolgait megoldja. Tizenöt évesen magához kívánta hát venni az apja, hogy segítsen. Munka volt bőven, még ha kis város is volt, melyben apja mint szencsó tevékenykedett. Ebben az időben kezdődött ugyanis Japán egyesítése. A külön kis országok és azok hatalmaskodó urai sorra összeálltak, hogy egy egységes, nagy és erős Nippont hozzanak létre. Ennek a tervnek a legfőbb végrehajtója az Edóban uralkodó Tokugava sógun volt. A sógun országegyesítési tervével megbízott testületet tehát Tokugava bakufunak nevezték.

Ejzó édesapjának dolga abból állt hát, hogy a bakufu parancsait végrehajtotta, annak a nép és a lakosság felé szóló üzeneteit átadta. Valamint a város és annak lakóinak gondjait és kéréseit a bakufu felé továbbítsa. Nem volt ez akkor olyan könnyű munka, hiszen ha a város polgárai részéről elégedetlenség ütötte fel fejét, akkor azok a várost képviselő elöljárót támadták meg, amiért nem tud az érdekükben jó dolgokat kicsikarni. Még a bakufu haragjának ostora is az ő hátán csattant, ha annak nem tetszett a polgárok viselkedése.

Nos, ilyen munkában kellett volna Ejzónak segítenie. Ejzó viszont ilyesmihez egyáltalán nem érzett kedvet. Esze ágában sem volt hát apja hivatalát folytatni, illetve abban annak segíteni.

- Tizenkét éves volt, mikor Biccsú (ma Okajama prefektúra) országból egy nadakaibó pap érkezett. Ejzó látta a bó-szant és megragadta annak viselkedése, haláli nyugalma. A bó-szan Izumozaki templomában (Koshouji Tera) szállt meg. Ejzó egy napon, mikor a szülei magára hagyták, betért abba a templomba, melyben a messziről jött pap lakott. Miután a pap szívesen fogadta őt, Ejzó kérlelni kezdte, hogy vegye maga mellé őt segédnek, diáknak. Úgy tűnik, a papnak megtetszett Ejzó elszántsága és beleegyezett a kérésbe. Ejzó nem szót semmit a szüleinek, egyszerűen összeszedte holmiját és rohant a templomba, amelyet inkább el tudott képzelni magának, mint a városi hivatalt.

Ejzóból így lett papnövendék. Követte nevelőjét, amerre csak dolga akadt annak. Így tért be Tamasima Encúdzsi templomába. Encúdzsi templomában 18 éven át tanult, hogy maga is jó pappá lehessen. Innen Takuhacu felé vette az útját, majd Sikokut és Kjúsút is körbejárta. Takuhacu felé menni akkor valami olyasmit jelentett, hogy a pappá válás felé haladni. Tehát Takuhacu alatt nem egy várost kell érteni, hanem egy emberi célt, illetve egy ember pappá válásának célját. A pappá válás tanulásának útja a Takuhacu. A tanulásban már elöl haladó diákok valamennyijét a megérés jeléül Takuhacu felé indítják és kívánják, hogy járjon szerencsével, tapasztaljon minél többet. Sokat gondolt szüleire, akiktől egyszerűen meglógott. Úgy érezte, nem tehetett másképpen, hiszen apját ismerve tudható volt, hogy az mennyire nem egyezne bele soha abba, hogy Ejzóból pap legyen.

Ejzó viszont, mikor már az ország útjait rótta és bejárta a városokat s falvakat, nagy boldogságot érzett. Valami olyasmit, ami egy régi álmát segíti megvalósítani. Emlékszünk ugye, hogy mi volt az álma? Bizony, a távoli országokba jutás és azzal együtt a szüntelen tanulás. Úgy néz ki, előtte áll hát a lehetőseg és ha így folytatja, talán nem lesz álom tovább. A Rjókan nevet akkor vette fel, amikor már tudta, hogy az országjárás ideje jött el.

Rjókan néven indult a nagy útra és 13 éven át rótta így a határokat, mikor is tanára meghalt. Addigra már szülei is meghaltak. Még azelőtt, hogy Rjókan valaha visszatért volna abba a városba, ahonnan megszökött. Mindig akarta és vágyott a szülői ház, az anyja kedves hangja után. Szerette ő az apját is. Egyszer majd visszatérek - mindig erre gondolt. De valahogy az útja messzebb és messzebb vidékekre vitte. Úgy szállt az idő, hogy észre sem vette.

Nem említettem még, de Rjókannak volt egy öccse is, akit Josukinak hívtak. Ő vette át apja hivatalát és kitűnő városi elöljáró lett belőle. Izumozaki városa vajon milyen lehet ma? Rjókan visszaemlékezett gyermekkorára, az utcákra és földekre, ahol játszadozott. Dúdolgatta az ottani dalocskákat, miközben szemében könnycseppek csillogtak. Vágyott a lelke vissza nagyon abba a városba, melyben született és legszebb gyerekkorát élte meg. Talán egyszer úgy adódik, hogy arrafelé viszi majd az útja.

[« teteje ]

Rjókan 4.

Az Izumozakitól úgy tizenkét kilométernyire levő Kaigan falucskába egyszer egy messziről jött bó-szan érkezett. A falu végén egy magányos házikóra lelt, melyen látszott, hogy régen lakták már. Teteje beázott, pókok lakták a sarkokat. A pap elindult hát a faluba, ahol mindjárt az első háznál serénykedő embert megszólította. - Ne haragudjon már, hogy ilyen dolgos időben megzavarom. Messziről jövök és nekem ott a falu határán túl lévő kis házikó nagyon megtetszett. Szeretném azt kivenni. Vajon kitől kell ezt megkérdeznem? - Hol? Abban a rozoga viskóban? Hát az már olyan omladozott és büdös, hogy az már a gazdáját sem érdekli. Nem is tudni, ki lehet a gazdája. Nincs kitől azt megkérdezni.

Aki válaszolt a papnak, csodálkozását sem leplezte. De, ha már van olyan őrült pap, aki egy ilyen, háznak aligha nevezhető valamibe kíván költözni, csak integetett felé a kezével, hogy használja csak nyugodtan. Ha olyan vityillóban tud élni, hát menjen és lakjon ottan. Rjókan megköszönte az ember jóságát és nekilátott a ház helyrehozatalának. Kitakarította és megszabadította a pókoktol. A maga módján egészen tűrhető fészek lett belőle. Innen indult útra nap mint nap, hogy a környék városát és falvait bejárja. A faluhoz legközelebb eső város Takuhacu volt. Elsőkent ennek utcáit rótta. Nagyokat szippantott a levegőbe, köszönt a szembejovő embereknek. Mosolygott s valami furcsa örömet érzett. Ez a boldogságtól csillogó arcú pap Rjókan volt, aki sok-sok év után először tért vissza Ecsigo országba, melyből oly rég távozott. Olyan környezetben lehetett végre, melyben otthon érezte magát.

- Rövid idő alatt a faluban, melyben meghúzta magát, az emberek sugdolózni kezdtek róla. Ki lehet az a pap, aki nem olyan rég érkezett? Nem egyszerűen csak egy pap ez. Akivel találkozik s beszélget, az mind valami megkönnyebbült örömmel a lelkében megy tovább. Mindenki csak jót tud róla mondani. Főleg a kedvessége az, melynek nem volt határa.

Nagyon furcsa ember volt hát Rjókan mindenki szemében. Igen, Rjókan már csak ilyen volt. Előfordult már, hogy egy haz asszonyától főzni való magokat kapott, amit a madarak között osztogatott. Majd máskor, mikor egy gazdag ház úrnőjétől ennivaló helyett egy kimonóval kinálták meg, ahelyett, hogy azt magára öltötte volna, odaajándékozta egy nagyon szegény embernek. Mikor nem ment sehova Rjókan, a házat neki kínáló emberrel ücsörgött a réten. Itták a budorokut (nigori szake) és együtt dalolgattak.

Egy napon Rjókan házához érkezett egy ember, aki nagyon ismerősnek vélte a papot. De már valamikor nagyon régről. Azért jött hát, hogy Rjókannal beszéljen és megtudja, a régi ismerős-e vagy csak tévedett. Mikor a ház ajtaján kopogott és nem jött semmi válasz, az ajtót óvatosan kinyitotta és körülnézett. Sehol senki. Úgy látszik, Rjókan a városba ment. Kinyitotta az ajtót az idegen és bement. Üres volt ez a ház nagyon. Mindössze egy szőnyegből és egy asztalból állt minden berendezése. Az asztalon papír, tinta és ecset.

Az idegen kíváncsian lépett a papírhoz, hogy belenézzen, mi van arra írva. Shi (dal) volt az, méghozzá nagyon szép dalocska az őszről és a felhőkről. Na, de nem is a dal a lényeg, hanem az írás módja. Az idegennek az írás nagyon ismerősnek tűnt. Ejzó írása pont ilyen volt. Nem téved. Ez a gyerekkorban távozott Ejzó írása lehet csak. Szaladt, ahogy a lába bírta. Vitte a hírt Rjókan öccsének, aki azt meghallva majd kiugrott bőréből, olyan boldog lett. Rögvest papírt és ecsetet fogott. Ez a levél rövid idő múlva Rjókan asztalán hevert, a dalocskája mellett. A levélben gondolhatjuk mi állt. Édes bátyját az öccse várja. Menjen haza a család házába és lakjanak együtt, testvérekhez illően.

Rjókant a levél meghatotta és könnyező szemmel gondolt vissza szeretett öccsére. De a család házába vissza? Ezt ő már nem teheti meg soha! Ha a család és annak háza lett volna neki a fontos, akkor előszörtől azzal foglalkozott volna - ahogy az öccse is tette. Akinek az otthona a mindene, az maradjon otthon és azzal foglalkozzon. Aki otthonát el akarja hagyni, az végleg hagyja el. E szerint áll a mérleg a maradni és menni tálcáival. Másnap Rjókan felöltözött, kezibe vette botját és elment Gaigan faluból.Hogy hova s merre, azt senki se tudja. Nem tűnt fel személye ott, ahol emberek éltek. Falvakban s városokban nem látták Rjókant. Évek múlva tűnt fel a Kugami-hegyen, ahol látták emberek őt, és ahol aztán hosszabb időre húzta meg magát, távol a lakott területektől. Senki sem értette, hogy lehet az, hogy Rjókan, aki Biccsú Encúdzsi templomában arra készült, azért tanult, hogy kiváló pap lehessen belőle, miért vonul félre az emberektől? Miért él egyedül és magányosan a hegyen? Ilyen papot ugyan ki látott még?

Erre a kérdésre sokkal később adott magyarázatot a Rjókan életét kutatók számára egy előkerült, általa írt verses dal szövege . A dalocska ugyanis arról szólt, hogy amikor ő papnak készült és amikor e dalt írja, mennyit változott lelkében minden. Nem kíván már nagyrabecsült és mindenki által tisztelt pap lenni. Egyszerűen csak minden reggel új életet akar kezdeni. Nem akar felnőtt se lenni. Lehet-e egy felnőtt lelke örökre gyerek? Boldog akar lenni, mint egy felhőtlen gyermek. Semmi több.

Mikor a hegyről a nyolc kilométernyire levő kis falucskába leereszkedett, ott is talált olyan emberre, mint azelőtt. Akivel szakézgatás közben elbeszélgethetett. Rjókant hallgatva az ember a tavaszi szellő fuvallatát érezhette lelkében. Oly vidám és érzelemdús történeteket mesélt el. Ezek a mesék főként az ő gyerekkoráról és a gyerekekkel való játszadozások közben törtent huncutságokról szóltak. Gogohan falucskában Rjókant sokan megkedvelték hát békés természetéért, sok-sok szép történetéért.

Egyszer csak innen is továbbállt és nyoma veszett. Majd feltűnt Izumozakiban az öccse háza előtt. Josijuki addigra már koros ember lett, Rjókan csodálkozva nézte, hogy öccse mennyit változott. Josijuki annál boldogabban ölelte és kérte, térjen be a házba, beszélgessenek. Rjókan ezúttal nem utasította el öccse közeledését és betért a házba. Ettek, ittak, beszélgettek. Josijuki ekkor negyven éves lehetett, de legalább tíz évvel látszott öregebbnek. Volt egy fia is, akire panaszkodott, hogy nem akar neki segíteni a hivatalban és esze ágában sincs apja után a város elöljárójának hivatalát tovább vinni. Csak játszik egész nap és nem törődik a világgal. Úgy látszik, Josijuki fia, Umanoszke éppen olyan, mint Rjókan volt gyerekkorában.

Annyi év utan először aludt az otthon ágyában. Hallgatta a tenger kellemes zúgását, de elaludni nem tudott. Izgalma és emléke oly nagy volt. Végiggondolt mindent, amióta onnan elment, mi változott és az emlékeket idézve, lelkében nagy szomorúság lett. Másnap reggel elbúcsúzott öccsétől és elindult vissza abba a kis falucskába, ahol talán most se tudják, Rjókan hova lett. Útközben, mikor az egyik városkán áthaladt, egy kislány szaladt eléje és megragadta a kezét. Ez Rjókan! Rjókan erre jött! Rjókan, játsszunk tenmarit, játsszunk ohadzsikit! És jöttek sorra a gyerekek, hisz Rjókant kapta el a társuk, ha mindenki kérleli, akkor biztosan játszani fog velük. Rjókannal játszani pedig a legjobb élmények egyike. Rjókant nem kellett sokat kérlelni. Rövid idő múlva úgy játszott a gyerekekkel, mintha sosem izgatták volna az otthon emlékei. Mindenről megfeledkezve nevetett együtt a gyerekekkel.

Rjókan akárhol jelent meg, mindenhol ismerték már a gyerekek. Az is, aki sosem látta még, de ha Rjókant kiáltottak, azonnal rohanásnak eredt, hogy Rjókant ő is megfogja, vele játszhasson legalább egyszer életében. Mert nincs annál szomorúbb gyerek Japánban, mint aki Rjókannal sohasem játszhatott. Vágytak és vártak rá a gyerekek mindenfelé. Bíztak a szerencséjükben, hogy egyszer talán Rjókan az ő kis falujukba is betéved.

A szülők is arról beszéltek. - Ha jó gyerek leszel, meglásd, Rjókan hozzánk is eljön majd és megengedi, hogy vele játsszál.

- Mikor Rjókan történeteit hallgatom és olvasom, nekem akaratlanul is olyan gondolatom támad, mintha abban az időben Rjókan lett volna az a személy Japánban, akire a gyerekek pont úgy vártak és akiért lelkesedtek, mint nálunk a Télapó-bácsi, akit mindig lelkesen kívántunk gyerekkorunkban....., méghozzá micsoda izgalommal!

A Rjókannal kapcsolatos feljegyzések annyira hiányosak, hogy még születésének dátuma sem pontosított. Feltűnt itt-ott, majd évekre eltűnt. Senki, semmit nem tudhatott ezekről az éveiről. Csak feltevések lehetnek, mikor mit csinálhatott és merre járhatott. Egy valami viszont bizonyos. Rjókan 1831. január 6-án halt meg, 70 évesen.

Emlékét a néphagyomány, egy-két fennmaradt dalocska, néhany tőle származtatott játék és szokás, valamint kifejezés őrzi. Hogy pedig a Rjókan valójában milyen volt, inkább a képzeletre van bízva.

[« teteje ]

Nogucsi Hidejo

Nogucsi Hidejo 1.

Az általános iskola felől harangkongás hasított át a kis falun, azt jelezte, hogy kezdődik a tanítás. A játszadozó gyerekek abbahagyták a játékot és az iskola folyosóit feltöltve, szaladtak osztálytermeikbe, ahol vigyázzban állva várták, hogy a tanár is belépjen. Mikor a tanár becsukta maga mögött az ajtót, a gyerekek arcát sorravette. Majd megszólalt: - Szejszaku hiányzik. Dajkicsi! Szejszaku csak nem betegedett meg? - Dajkicsi, akit a tanár megszólított, egy nagy testű fiúgyermek - Szejszaku tegnap esernyőt árult, láttam.

- Tulajdonképpen mi is történt Szejszakuval ez időben?

Dajkicsi és Szejszaku jóbarátok voltak. A szegény Szejszaku, aki düledezett házban lakott, és Dajkicsi, aki lényegesen jobb körülmények között élt. Ezt tudta mindenki. De Dajkicsi egyáltalán nem nézte le, s még szóval sem bántotta Szejszaku barátját szegénysége miatt. Mindig egyetértésben és felhőtlenul játszottak. Valójában tehát Szejszaku, aki annyira szeret tanulni, nem jöhetett iskolába. Kénytelen volt egész nap otthon lenni. Dajkicsi gondolta is magában, ha a tanításnak vége hazafelé Gacukónak megy, hogy Szejszaku háza mellett is elhaladhasson és megnézhesse, hogy van.

Ezidőben egy fiúgyermek a Gacuko-hegy felé tartott egymagában, hóna alatt tankönyveivel. Megviselt, kopott, térdig érő kimonójában úgy nézett ki, mint aki valami rosszban sántikál és úgy oson a mezei virágok szegélyezte úton. Mikor a hegy felől embert pillantott meg, ki feléje tartott lóháton, gyorsan az erdő felé vette útját és még mielőtt a lovas őt észrevehette volna, a fák mögé bújva várta meg, hogy az távozzon. Azután előbújt és folytatta útját a hegy felé, amelyet Bandaj-szannak neveztek. A Bandaj-szan egy szélesen elterülő hegy, mely formája miatt a levélpapírokon is gyakran szerepel. Ugyanis messziről nézve egy oroszlánhoz hasonlatos. A fiú, elérve a hegyet, elővette bentó (étel) dobozát és kinyitotta.

A Gacuko felől jött fiú vajon hová igyekszik? A fiú magasabb helyre érve, felállt egy kiállo kőre és háááá!, nagyott kiáltott. A hegy viszonozta a kiáltást. Széttekintett az alatta elterülő tájon, gyönyörködött annak szépségében. A falut és az oda vezető virágos utat is látta. Gacuko mezeje szépen virágzott. A távolban egy tó szelíden csillogó tükre világlott, melyen a nap fénye szépségesen megcsillant. Gyönyörű volt a környék, de a fiúcska nem azért jött ide, nem játszani, hanem éppen hogy nagyon, de nagyon szomorú volt a lelke. Itt a hegyekben őt senki sem láthatta. Keservesen és hangosan sírni kezdett.

Ugyan ki gondolta volna még akkor, hogy e keservesen sírdogáló, szomorú és szegény sorsú gyermek egyszer még beírja nevét a világ nagy tudósainak könyvébe, és a gyógyszertudomány nagy tudósaként válik ismertté? Ez a kisfiú Nogucsi Hidejo volt.

Nogucsi Hidejo több mint száz évvel ezelőtt élt, Fukusima prefektúrában született, egy picinyke kis faluban, melyben alig akadt az ő családjánál szegényebb. Abban az időben Szejszaku néven szólították. Egészséges, szeleburdi gyerek volt. Ősszel a hulló faleveleket kergette, s azokat igyekezett elkapni esésükben. Télen a havat túrta maga előtt, míg az akkora nem lett, hogy körbe lehetett szaladgálni, beleugrálni, úgy hogy az arcát is betemesse. Éppen olyan volt, mint akármelyik gyermek. Ami megkülönböztette a többi gyermektől, csupán annyi volt, hogy mindig mindenben első akart lenni. Nehezen viselte el, ha valaki őt bármiben is legyőzte. Azért, hogy első legyen, nagy erővel buzgólkodott.

Minden év január 15-én a faluban olyan versenyünnep volt, melyben az a gyerek győzhetett, aki elsőnek tudott a január 15-re virradó reggelen felkelni. A falu közepét fákkal választották el és így csináltak nyugati és keleti oldalt. Így az egész falu nyugati és keleti csapatból állt. A győztes gyerekek csapata nagy hanggal, ordítozva szólta le a veszteseket. Például, ha a keleti csapat győzött a koránkelésben, eképpen ordítozott a falu közepére kiállva: "Nyugati gyerekek, mi lesz már, keljetek fel! Fogjatok madarat, ha tudtok. A gonbo madarat szívesen megfognátok, de tehetetlenségetekben csak bámuljatok!"

A vesztes csapat ezután szégyenében egy álló napig nem dugta ki az orrát otthonról, s a faluban nem mutatkozott. Így adódott, hogy Szejszaku a keleti csapathoz tartozott. Ezeddig minden évben a keleti oldalon lévők nyertek. A későn kelők szégyene egyszer sem érte őket. Szejszaku a verseny napja előtt egy hunyásnyit sem aludt. Édesanyja hiába szólt rá többször is, hogy feküdjon már le, akkor is fennmaradt. Majd, ahogy halványan pirkadni kezdett, de a csillagok még mindig látszottak az égen, Szejszaku belebújt a rossz cipőjébe és kilépett a házból. Sietve végigjárta a keleti csapathoz tartozó gyerekek házait, és ajtajaikon bekopogott, hogy keljenek fel gyorsan. A kopogtatásra sorra kiugráltak ágyaikból a gyerekek és "ei, ei, oo", hangos, egymást biztató ritmusban mentek át a nyugati oldalra. A nyugatiakhoz érve pedig házaik előtt elhaladva énekelték dalukat. "Nyugati oldali gyerekek. Sietve keljetek fel, fogjatok madarat, gonbo madarat fogjatok, ha tudtok..."

Minden ház ajtaja előtt megállva így énekeltek és keltették fel a még álomban lévőket. Addig énekeltek elég hangosan, míg a házban fény nem gyúlt. Az így felébredt gyerek pedig mint vesztes lépett ki a ház elé. Így már ugye érthető, miért mindig a keletiek győztek a koránkelésben, akikhez Szejszaku is tartozott? Szejszakunak köszönhetően, aki éjszaka le se hunyta a szemét, így a társait mindenkinél hamarabb kelthette fel, a keleti csapat verhetetlen volt. Annak a Szejszakunak az érdeme, akinek különben a faluban egyetlen barátja sem volt, az a Szejszaku, aki sohasem játszott a többiekkel együtt.

Vajon miért volt ennyire magányos Szejszaku, s miért húzódott el a közös játszadozások elől?

Még kicsiny gyermek volt, alig tudott megállni két lábon, mikor beleesett a tűzbe.

(Japán házaknál a szoba közepén volt kialakítva egy földbe mélyesztett tűzhely. Így az a fölött keresztbe vetett, vagy a tűz fölé lógatott vason tartották a főzéshez való edényeket, teáskannákat. A szobában nyílt tűzön főztek és egyben ez melegítette télen a szobát is. Ma is jelentős számban vannak ilyen házak vidéken.)

Nos, Szejszaku keze olyan csúnyán megégett, hogy nem csak görcsösen eltorzult, de ujjait se tudta többé mozgatni. Ezt a bal kezét ért bénaságot a többi gyerek előtt nagyon szégyellte, s inkább a játszadozást rájuk hagyva, a napokat egyedül töltötte. Persze az mégsem lehetséges, hogy soha se legyen együtt más gyerekekkel, hiszen iskolába járni kell, és más alkalmak is rakényszerítették arra, hogy velük legyen. Így fordult elő, hogy ahányszor veszekedés alakult ki a gyerekek között és ehhez Szejszaku is hozzászólt, akkor rákiabáltak, hogy egy béna kezű ne szóljon bele. Ilyenkor tehát a kezére mutogattak, hogy az milyen csúnya. Ilyenkor érezte Szejszaku, hogy ő az egészséges gyerekektől mennyire eltér. Kerülte hát a társaságot amikor csak tehette. Az elcsúfított kezét restellte.

Amíg mások a tintát két kézzel csiszolták ki és íráskor egyik kézben az ecsetet tartották, a másikkal pedig a papírt szorították le, hogy az asztalon meg ne csúszhasson, addig Szejszaku mindezt csak jobb kezével végezte, s bal kezét az asztal alá dugva tartotta. Gyakran csúfolták bal keze miatt, s bár a tanár vigasztalta őt, hogy ne is figyeljen oda ezekre a csúfolódásokra, iskolába menni ezért mégsem szeretett. Ezen felül pedig Szejszaku háza a faluban a legszegényebb ház volt. Az íráshoz használt papírokat és füzeteket sem tudta megvenni. Mindig valamelyik osztálytársától kapott papírt, ami szintén csak növelte szégyenérzését. Az első, s második után így lett harmadikos diák. Mikor is tapasztalni lehet, hogy bizony egyre nehezebbek a leckék. Az iskolát egyre inkább utálni kezdte és igyekezett valahová elbújni a csufolódások elől. Így bujdosott a Bandaj-szan hegyen. A magányos Szejszaku ott tartotta csúf kezét az ég felé és sírt, üvöltött.

[« teteje ]

Nogucsi Hidejo 2.

Szejszaku édesapja reggeltől estig csupán csak az alkohol fogyasztásában találta örömét. Amit az anya keservesen megkeresett, az mind alkoholra ment. Egyszer az asszony fizetségét magához véve, alkoholt vásárolni ment és nem is tért vissza. Az asszony viszont tudta, hol kell keresni a férjét. A kocsmáros pontosan tudta, mikor jött és mikor távozott, közben pedig mennyit ivott. Dolgozhatott az asszony akármennyit, akármilyen keményen, ezen csupán csak a kocsmáros gazdagodhatott. A család pedig élhette a falu legszegényebb életét. A házra semmi sem jutott. Így az asszony egyedül a férjéért dolgozott.

Mikor a baba megszületett, akkor sem változott a helyzet. Viszont az asszonynak még egyszer annyit kellett dolgoznia, hogy a gyereknek is dugipénzt kerítsen, hiszen szerette volna a többi gyerekhez hasonlóan egészségesnek és hiányban nem szenvedőnek látni azt. Szejszaku már születésekor is sovány, a többitől kisebb gyermek volt. Az anyának nagyon kellett rá vigyázni. Mindenképpen erős asszony volt, testben s lélekben egyaránt, aki a körülmények ellenére is eltökélte, hogy a gyermekből nem csak egészséges, de boldog embert fog nevelni. Persze ehhez nem elég a pénz. Mindenképpen az eddiginél többet kell dolgozni. A földeken dolgozva testére kötözve hordta a piciny gyermeket. Mikor az felsírt az éhségtől, csak akkor állt meg egy pillanatra a munkával, hogy emlőit a gyermek szájába tegye és anyatejjel oltsa annak éhségét. Aztán tovább dolgozott. Immár korán reggeltől késő estig.

A derekában soha meg nem szűnő fájdalommal, de keményen dolgozva. Este, mikor hazatért, akkor sem a pihenés várta. Rendet csinált othon és a kertben. Vacsorát készített, mosott és takarított. A vacsora után a gyermekkel együtt fürödni ment, és csak azután aludhatott. De még az ily kemény munka sem tudta a szegény életet megváltoztatni. Az anya pedig csak makacsul hajtogatta, hogy a gyerekből embert kell csinálni. Történjen bármi. Szejszaku így nevelkedett és lett kétéves.

Az édesanya kint dolgozott és hazatérve, azonnal ennivalót készített a gyermeknek. Foglalkozott vele és mwgfürdette. Ilyenkor a gyereknek mindig énekelt. Szép hangon tudott énekelni, amit a gyerek nagyon szeretett. Az édesanya már kislánykorában is szeretett énekelni. Így felnőtten is kellemes hangja volt. Fürdés után a gyermeket kosárba tette és amíg elaludt, énekkel ringatta. Két éves volt hát Szejszaku. Egyszer csak felébredt és a kimászott a kosárbol. Míg az édesanyja szunyókált, ő a szobát körbe járta. Mindenhová bebújt, mindent megfogott és így játszadozott. Játszadozás közben odatotyogott az égő tűz közelébe is, ahová aztán egy rossz lépés következtében beleesett.

Az üvöltésre az anya riadtan felugrott és mit látott? A gyermek féloldalt a tűzben üvölt és kapálódzik a fájdalomtól. Odarohant és a lángok közül a gyermeket kirántotta. Magához ölelte és próbálta nyugtatni a kétségbeesett gyereket. Körbejárt vele a szobában és ringatta. Az égett sebet borogatta. A gyermek keze csúnyán megégett és az anya a földre roskadva szidta önmagat, amiért elaludt s ezért a gyermekére nem figyelt oda jobban. A gyerek, akire eddig ennyire vigyázott, egészséges volt ebben a nehéz helyzetben is, és akin egy karcolás sem volt, oly mértékben égett meg, hogy azt nem lesz képes sohasem jóvátenni.

Otthon sem gyógyszer, sem égésre való kenőcs nem volt. A szomszédhoz szaladt kisfiával, az aztán látva a gyermek égett kezét, azt azonnal ellátta. Orvoshoz kellene vinni. Csakhogy a faluban egyetlen orvos sincsen. A legközelebbi falu, ahol orvos van, négy kilométerre van. Aztán meg pénz sincsen, amivel az orvost megfizethetné. Mikor a gyermek fájdalma alábbhagyott és a kicsi testet ágyba dugta, sírva hajolt föléje.

"Szejszaku, bocsáss meg nekem. Figyelmetlen voltam." Azután, ahányszor felsírt a gyerek, magához ölelte és ölében tartva sétálgatott vele. Mindannyiszor maga is sírva fakadt. Azért is, mert nincsen pénze, orvoshoz sem viheti el. Csak sírhat magatehetetlenül és a gyermeket ölelgetheti. Ennél többre nem tellett. A szomszédasszony segítségén túl nincs több. Hoin-szama is megérkezett, s bement a házba. (Hoin-szama az a személy, aki a betegek gyógyulásáért, jobbulásáért imádkozik. Az emberek hisznek benne.) Szejszaku sebét meglátva az édesanyának azt tanácsolta, hogy maga is kérje az isteneket arra, hogy a gyermek kezét gyógyítsák meg, ezért minden nap imádkozzon érte. Az édesanya Hoin-szama szavát lelkiismeretesen betartva, minden nap a gyógyító istenhez, Kannon-szamához imádkozott.

Éjjel sem hunyta le a szemét. Ápolgatta a kezet és a gyermek alvó arcát figyelte könnyes szemmel. Mindenért magát hibáztatta. Pedig ha belegondolunk, az, hogy a gyermek egyáltalán életben maradt, s csupán egyik keze égett meg, az vajon nem annak köszönhető-e, hogy az édesanya a közelben volt és a sírásra, jajgatásra azonnal felébredt és ugrott? Nézhetjük tehát olyan szemmel is, hogy a gyerek megúszta csupán ennyivel. De az anya nem ilyen szemmel látta. Csupán önmaga bűnének vette. Ápolgatta hát a kicsi kezét és nézte, hogy a tűz mekkora kárt okozott abban.

A hüvelykujj és a tenyér a húsig megégett, a többi ujja pedig egymáshoz ragadt annyira, hogy azokat nem lehetett többé egymástól elválasztani, szétnyitni. Ez már így marad felnőtt korára is. Az édesanya erre gondolva soha nem tudott megbocsátani magának. Tudta, hogy így gyermeke boldogsága, jövője az egészségesekétől el fog térni. Több pénzre van szükség ahhoz, hogy Szejszaku akkor is az élet értelmét megtalálva előbbre juthasson. Ezután már még erősebben dolgozott. Ezen túl, ennél többet már senki sem bírhatott. Dolgozott a földeken és mikor az idő télire fordult, s a földeken nem volt munka, elment hordárnak. Cipelte a csomagokat, gyalog, a hóban térdig járva.

Így teltek ezután az évek. Tavasztól őszig a földeken dolgozva, télen csomagokat hordva. Mégis, milyen boldogság volt neki, mikor a hóban, hátán nehéz csomagokkal lépegetve előre a hegyes, erdős vidéken keresztül, s mikor vele szembe jövet Szejszaku messziről kiáltotta - Anya! A gyerek testét és integető kezét, mosolygós arcát megpillantva, ereje megsokszorozódott, lépései nagyobbak, fürgébbek lettek. A fiáért dolgozott. Hogy mennyire meggyötört s kimerült a munkától, nem akarta, hogy a fiú ebből valamit is meglásson. Amikor a fiú mellette volt, bár teste sajgott, mégis mindig fiára mosolygott és dalolt. Amikor látta, hogy a fiú két kézzel igyekszik csinálni valamit, de a bal kéz ujjainak bénasága miatt ez nem sikerül neki, ilyenkor hozzáhajolt és könnyes szemekkel kérte, bocsássa meg neki, amiért kiskorában ennyire nem vigyázott rá. Szejszaku pedig azt válaszolta neki ilyenkor: "Na, de anyu! Ugyan kinek köszönhetem, hogy akkor is egészségben felnőttem és iskolába járhatok? Anya egész nap törekvő alakját látva, inkább én vagyok az, aki sajnálja, hogy nem tud segíteni neked."

[« teteje ]

Nogucsi Hidejo 3.

Szejszaku kedves és igyekvő gyerek volt. Az iskolatáskát ugyan nem tudta fogni a bal kezében, de ahogy odáig jutott a tanulásban, hogy megismerte az írást s olvasást, egyre inkább kezdte megkedvelni a tanulást. Tudott már olvasni és ez örömmel töltötte el. Elhatalmasodott rajta a tanulási vágy és ezért már az iskolából sem hiányzott többet. Amikor csak olvasnivalóhoz juthatott, könyveket olvasott. A könyveket olvasva pedig mind jobban és jobban beléjük szeretett. - Úgy van! Nekem tanulni kell. Ha az édesanyámnak igazán örömet akarok szerezni, akkor nekem okosnak kell lennem. Ha a kezemet nem tudom úgy használni, ahogy más gyerekek, akkor a fejemmel kell náluk is különbnek lennem. - A könyvek olvasása közben eképpen elmélkedett. És elhatározta, hogy édesanyjáért fog ezután tanulni.

Mivel odahaza nem volt, ami mellett este is tanulni lehetett volna, egyetlen barátjához ment át és ott lámpafény mellett esténként is a könyveket bújta. Lámpa már majd minden házban létezett addigra, de Szejszakuéknak nem tellett az ilyesmire. Így nekik továbbra is a szoba közepén égő tűz jelentette a fényt s a meleget egyszerre. Szejszaku az estéket hát Dajkicsi barátjánál töltötte és lámpa mellett olvashatott tovább. A tanulásban nagyon jól haladt. Olyannyira, hogy az iskolatársak már nem mutogattak ujjal a béna kezére. Az osztályban őt tartották a legokosabbnak. Az egyik tanítási szünetben az udvaron ácsorogva és társaival beszélgetve így szólalt meg. - Tudjátok, hány óra van most? - A gyerekek közül senki sem volt, aki ezt tudhatta volna. - Ugyan már, Szejszaku, tudod jól, hogy nincs órája senkinek. Az egész faluban is legfeljebb csak a tanár úrnak van ilyesmije. Ezért hát honnan is tudhatnánk, hogy most hány óra van!

- Szejszaku erre egy kört rajzolt a földre és annak közepébe állt. Saját árnyékát használta mutatónak. - Na figyeljetek. Most 12 óra kell legyen. - és a közelben járkáló tanárhoz szólt. - Ugyan, tanár úr, mondja már meg, mennyi az idő mostan. - A tanár kivette mellényzsebéből láncon függő óráját és - 12 óra van éppen - mondta. A gyerekek nagyon elcsodálkoztak Szejszaku tudásán. Ugyan honnan tudta Szejszaku, hogy az időt lehet mérni óra nélkül is? - ilyesmire gondoltak. Szejszaku pedig már ekkorra tisztában volt azzal, hogy aki olvasni tud, annak tanulni már könnyebb. A gondolkodásnak és tudásnak pedig a tanulás ad erőt. Dajkicsi barátja segítette, amiben csak tehette.

Egy szép napon is éppen Dajkicsivel sétált hazafelé, mikor az imígyen szólt hozzá. - Lehet, hogy okosabb vagy nálam, de nem erősebb. Te mindenben első akarsz lenni. Nosza, birkózzál le, ha tudsz. - Dajkicsi előtt ugyanis világos volt, hogy barátja csupán egy kezét használva, le nem győzheti őt erővel. És valamiben szeretett volna már Dajkicsi is első lenni. Nagyon meglepődött, amikor Szejszaku erre a kihívásra nem megsértődött, hanem elébe állt és - Na gyere csak, ha veszteni akarsz! - felkiáltással készen állott a birkózásra. Dajkicsi arra gondolt, hogy Szejszaku bolonddá akarja tenni őt. Egy kézzel ugyan hogyan győzhetne ellene? De aztan látva az ellenfél bátorságát, nekirontott s átkarolta Szejszaku derekát.

Dülöngéltek jobbra-balra, gáncsolták egymást. Szejszaku menekült a fogások elől. Dajkicsi pedig támadt. Egyszer csak Szejszaku bénult kezét Dajkicsi hóna alá dugva, mintegy feszítővasként használva azt, felborította barátját, aki ettől a földre esett. - Na mit szólsz! Akkor ezek szerint én győztem, ugye? - Amire Dajkicsi csak elismerően bólogatott. Nagyot nevettek.

Szejszaku egy gyönyörű nyári napon egy fa alatt a fűben ücsörögve éppen öccsére, Szejzóra vigyázott, s azzal játszadozott, mikor nagy dübörgés rémisztette meg őket. Szejszaku magához ölelte testvérét, hogy azt testével védje. Ugyan mi történt? Bandaj-szan, a vulkán szájából tűz csapott az ég felé. Izzó lávafolyam hömpölygött végig testén. Félelmetes volt látni, érezni a remegést. Szerencsére a láva folyása nem érte el a falut, de enélkül is nagy izgalmat okozott. Szejszaku ettől a robbanástól kezdve aztán méginkább erősebben lendült neki a tanulásnak. Akarta tudni, mi miért olyan, amilyen. Ismerni szerette volna a világot. Ötödikes korában már az első legjobb tanuló volt az iskolában. Hatodikos lett, amikor az iskola igazgatója magához kérette.

- Nogucsi! Úgy határoztam, hogy téged teszlek meg szejcsónak. - így szólt hozzá. (A szejcsó amolyan kisegítő tanárféle, ezt a címet az iskola legjobb tanulója érdemelheti csak ki magának.) Nem akármit jelentett ám ez akkor! Szejszaku boldog volt. Hazaérve édesanyjának elújságolva a hírt, az könnyekre is fakadt örömiben. De hogy tanítani nem is olyan könnyű feladat, erre rájöhetett, amint osztálytársai előtt a tanári pultnál és a tábla előtt állva igyekezett magyarázni a leckét. Ugyanis azok olyankor Szejszakura egy cseppet sem figyelve, hangosan társalogtak egymással.

Így teltek hát azok az órák, amelyeken Szejszaku lépett fel tanítóként. A diákok vicceket meséltek s nevetgéltek. Szejszaku édesanyja egy napon az iskolába látogatott, hogy büszkeségét, kisfiát megnézze, miképpen tanít az másokat. A tanterem ajtaja előtt állva, hogy őt senki meg ne lássa, nezte végig fia egyik óráját. Látva, hogy a gyerekek rá se hederítenek arra, amit Szejszaku igyekszik nekik átadni, haragos lett és egyenest az iskola igazgatójához ment. Elpanaszolta neki, hogy mennyire semmibe veszik Szejszakut. Az igazgató meghallgatva ezt, maga is megharagudott és a diákok viselkedésének dolgait kezibe véve, minden megváltozott. Onnantól ugyanis mindenki jobban örült annak, ha inkább Szejszaku tartja az órákat, s ezért minden szavára rendesen odafigyeltek és tanultak.

[« teteje ]

Nogucsi Hidejo 4.

Az általános iskolában elérkezett a záróvizsga. Szejszaku utolsó vizsgája ebben az iskolában. Édesanyja mindent elkövetett annak érdekében, hogy Szejszakut a tanulásban, a vizsgára való felkészülésben semmi ne zavarja. Szejszaku pedig mint mindig, most is teljes erejét csak a tanulásnak adta. A záróvizsga minden házban nagy örömet jelent. De nem így Szejszakuéknál.

Ugyanis Szejszaku bal keze nem olyan, mint másoké. Ha vizsga jól sikerülne, ezzel a kézzel nem tud elmenni dolgozni sehová. Még otthon sem tud igazán miben segíteni. Legfeljebb ültetvényezni segíthet, amit lehet egy kézzel is csinálni. Mondjuk a magoknak bottal lyukat fúrni. Na, de ezt mégsem akarhatta az édesanyja. A fia földön dolgozzon?! Nem. Hiszen az ő fia az iskolában olyan okos volt, hogy szejcsó is lett belőle. Ilyen okos gyereket mégsem szabadna munkára befogni. A továbbtanulásra viszont semmi esélye, hiszen felsőbb iskolába eleve csak a jómódu emberek gyerekei juthatnak be, mivel rajtuk kívül más nem is tudná megfizetni a tandíjat.

Szomorúan nézte a fiát, amint az asztal felett könyvébe mélyedve tanul. Mi lesz vele vajon? Szejszaku pedig eközben egyfolytában arra gondolt, hogy édesanyjáért, akinek köszönheti, hogy felnevelte s ő tanulni tudott, aki az általános iskolát végig segítette neki, őérte nincs más, neki nem adhat mást viszonzásként, mint egy még okosabb, még jobban tanuló gyereket. Nincs más kiút, csak a tanulás. Az egyetlen, amit édesanyjáért tehet...tanulni.

A vizsga napján minden diák fegyelmezetten ült a osztály padjában és várták, hogy szolítsák nevüket. Aki a nevét hallotta, - Hai! - és a vizsgaterembe sietett.

(Akkor a vizsgák nem a maihoz hasonlóan folytak. A diákok nem kérdéseket kaptak és arra írásban, időt kapva rá válaszoltak. Külön-külön teremben, s egyenként vizsgáztak a diákok, két vizsgáztató tanár előtt, akikből az egyik helyi tanár volt, a másik viszont magasabb iskolából érkezett. A feltett kérdésekre szóban s azonnal kellett válaszolni.)

Szejszakut szólították. A teremben, melybe belépett s illedelmesen meghajolt, két tanár várta őt. Az egyik tanárt úgy hívták, hogy Kobajasi Szakae. Elismert, kitűnő tanár volt Japánban. Kobajasi tanár úr kérdéseire viszont ezeddig egyetlen diák sem volt, aki válaszolni tudott volna ezen a vizsgán. Sorra elhibázták a válaszokat. Kobajasi tanár úr kérdései bizony nagyon nehezek voltak, ezekre átlagos képességű diák nem is tudhatta a válaszokat.

Szejszaku kihúzta magát és határozott arccal várta a kérdéseket. Jöttek is sorra és Szejszaku válaszolt is azokra. Kobajasi tanár úr a csodálkozását sem tudta visszatartani. A válaszok ugyanis oly pontosak voltak, hogy ezen csak csodálkozni lehetett. - Jól van. Jól tanultál. - hajolt meg Szejszaku előtt a tanár is. - Végezetül engedd meg, hogy más jellegű kérdést is feltegyek neked. - Szejszaku erre meghajolt és jelezte, hogy várja a kérdést. - Amióta beléptél a terembe, a bal kezed végig a hátad mögött tartottad. Csak nem sérült meg? - Szejszakut szíven ütötte a kérdés, de megőrizte hidegvérét és válaszolt: -Igen. Kisgyerek koromban beleestem a tűzbe. - Kobajasi tanár úr erre elnézően nézett Szejszakura.

A vizsga óta eltelt már három-négy nap. Szejszaku otthon édesanyjának segédkezett, már amiben tudott, amikor egyszer csak Kobajasi tanár úr állított be hozzájuk. Szejszaku édesanyjával kívánt beszélni. Az anya bevezette a tanárt a szobába és mikor mindnyájan leültek, a tanár a következőt mondta: - Szejszaku-kunt tessék beíratni a felsőbb iskolába. - Az anya erre nagyon elcsodálkozott. - Ee?! Kótósógakkóba? - szemein a könnyek is kicsordultak. A tanár pedig eképpen folytatta. - Az ilyen okos diákok ma már mind-mind felsőbb iskolába mennek és folytatják a tanulást.

- De ... annyi pénz...- roskadt magába az anya úgy, hogy be sem tudta fejezni mondatat. - Kedves anyuka, ha ilyet mond, már elnézést, de hogy Szejszaku-kun milyen nehéz anyagi helyzetben van, azt elmesélték már nekem az iskolában Szejszaku-kun tanárai. Ön nagyszerű diákot nevelt fel. Japán már nem olyan, mint régen. Ma már mindenki tanulhat. Az ilyen okos diákokra pedig szüksége van az országnak. Tessék belőle nagyszerű embert csinálni. Ne hagyja elmenni mellette a lehetőséget. Küzdjön érte. Kérem! - Mikor a tanár elment, Szejszaku mellében nagy tüzek égtek. Hogy őt továbbtanulásra kérik és egyáltalán, felsőbb iskolába mehet, álmában sem merte elképzelni. Boldog volt hát nagyon.

Anya és fia gyalogoltak az úton, mentek, hogy a felsőbb iskolát megkezdje a gyerek. Az anya, hogy az idő jól teljen, énekelni kezdett. Szejszaku az éneket hallgatva, maga is énekbe fogott. Anya és fia együtt énekeltek.

[« teteje ]

Nogucsi Hidejo 5.

Kobajasi tanár úr jóvoltából Szejszaku a Kótósógakkó tanulói közé jutott. Hogyan legyen ezután? Hiszen ebben az iskolában valamennyi diák jómódú családból származik. Szegény embernek idejutni elképzelhetetlen volt eddig. Szejszaku pedig nemcsak az iskola legszegényebb diákja, de a faluban is, melyben lakik, a legszegényebb életet élte. A kis faluban már mindenki erről beszélt. Szejszaku és édesanyja, akármit is mondtak a faluban, nem figyeltek rá. Akkor is a tanulás a cél, és ennek érdekében az anya a robotolást egy pillanatra sem hagyta abba. Ugyanis büszke volt gyermekére, amiért olyan iskolába jutott be, melybe nem kerülhet be akárki. Csak a legokosabbakat, a legjobb tanulókat veszik oda fel. Ezek semmiképp sem szegények.

Mindenért fizetni kell. Egy füzet 3 jenbe kerül. Ez ma 3000 jennek felel meg. Szejszakunak ennyi pénze aligha lehet. A Kótósógakkó a falutól hat kilométerre, Inavasiro városban volt. Esőben, hóban, a környék falvaiból gyalog jártak be a diákok. Így Szejszaku is, aki a legmesszebb lakott. Gyalog ment iskolába minden reggel, s ahogy egyre közelebb ért a városhoz, egyre több gyerek ment mögötte. Mögötte, mert esett a hó és Szejszaku a testével fogta fel a szemből fújó fagyos szelet. Szejszaku egyáltalán nem érzett szégyent, amiért a többiek szélfogónak használják. Még csak nem is tette szóvá sosem. Ellenkezőleg, a háta mögött fagyoskodókat hangosan biztatta, hogy tartsanak ki, már nincsen messze. Szejszaku nagyon kedves fiú volt, de aki bolondnak nézte, azzal bizony erősen szembeszállt.

Ebben az iskolában is sokat csúfolták bal keze miatt. Egyszer az egyik ilyen csúfolódót, aki egyébként nálánál nagyobb testű volt, pusztán fél kézzel is helyrerakta, majd a körben állókhoz szólva, akik a verekedést meglepetten figyelték, így szólt: - Aki még egyszer a kezemre rosszat mer mondani, az megjárja! - Persze, hogy meglepte ez a bámészkodókat, hiszen egyikük sem merte volna gondolni, hogy ebben a csendes, szerény és mindenkihez udvarias, segítőkész fiúcskában tűz és erő is van. Nem is volt hát, aki a kezére még egyszer rosszat mondott volna.

Verekedesben erős, tanulásban okos. És ezt már mindenki elismerte róla. Viszont látszott rajta az is, hogy szégyelli szegénységét, amiért az osztályban mindenki csak a szomorú arcára emlékezett. A szomorúsága pedig onnan kezdődött, hogy nem volt füzete. Füzet, amibe írnak és amiből tanulnak a gyerekek. Egyedül neki nem volt ilyen drága holmija. A tanártól is gyakran kikapott miatta: - Nogucsi! Neked még mindig nincs füzeted? - Szomorú, de három jen bizony nagy pénz. Füzetre így nem tellett.

Az osztálytársak adtak neki minden alkalommal egy-egy lapot, hogy azért valamire mégis írhasson. Rosszul esett a tanár szigora. De a tanárnak viszont nem volt fogalma róla, hogy Szejszaku milyen nehéz körülmények között él. A mellette ülő osztálytársa volt az, aki leginkább barátkozott vele és a füzetéből kitépett lapokkal is segítette. Úgy hívták, hogy Jagó Jaszuhej. Olyan fiú, aki nagyon szívesen adott neki lapot, mivel maga nem szeretett tanulni, és ha a füzetét jobban megnézzük, csak összevissza firkálgatott benne. Az órán úgy tett, mint aki lelkesen jegyzi a tanár mondandóját, valójában pedig rajzolgatott.

Jagó gazdag családból származott, de egyáltalán nem viselkedett úgy, mint ahogy ezt egyébként a gazdag ifjaktól látni lehetett. Az osztályban Szejszaku egyetlen barátja volt. Egyszer, amikor együtt hazafelé sétáltak, Szejszaku megszólította barátját. - Ne, Jaszuhej kun, kérésem van hozzád. - Jaszuhej mosolyogva nézett Szejszakura. - Mi van? Lett pénzed? - Szejszaku kéréssel fordul valakihez, ez valami új dolog. Valójában örült Jaszuhej, hogy ő az első, akihez Szejszaku kéréssel fordul. Szejszaku maga is nehezen kezdte a beszédet. Még sohasem kért senkitől semmit. De a mai nap más volt.

- Nekem még mindig nincsen füzetem. Nagyon szégyellem. - Míg ezt mondta, szégyenlősen nézett Jaszuhej szemébe. - Hát csak ennyi a gondod? Ha akarod, használhatod az én füzetemet. Én úgysem szeretek tanulni. Neked adom - és a táskájába nyúlva elővette a füzetét. Szejszaku nem vette át tőle. - Az nem lesz jó. Akkor meg neked nem lesz füzeted és a tanár úr téged fog érte bántani. - Tényleg. Akkor mit tegyünk? - Inkább füzetvásárlásra szeretnék pénzt kérni tőled. - Rendben van. Bízd csak rám. Szerzek neked. - Jaszuhej a válaszadás közben a saját mellére csapott. - Ne haragudj, Jaszuhej, amiért ilyen nehéz feladattal zavarlak. - Ugyan már! Holnapra meglesz a pénz. - Így váltak el egymástól.

Jaszuhej pedig hazatérve azon törte a fejét, hogy miképpen kérhetne az apjától pénzt. Három jen, nagy pénz. Az apja ugyan nagyon gazdag ember, de nem költ semmire sem hiába. Egy kicsit már sajnálta, amiért olyan könnyelműen ígért pénzt a barátjának. Nem is merte egesz este megemlíteni az apjának. Gondolta, ha reggel korán felkel, akkor, amíg mindenki alszik, a páncélszekrényből kicsen három jent. Más megoldást nem talált.

Úgy is tett, ahogy azt elgondolta. Reggel a szokásostól hamarabb ébredt és szép halkan osont át a házon, egeszen addig a szobáig, amelyben apja a páncélszekrényt tartotta. Félrehúzta a szoba ajtaját és belépett. Ahogy belépett, földbe gyökerezett a lába. Apja már ott ült az asztalnál és pipázgatott. Háta mögött volt a páncélszekrény. Mikor meglátta fiát belépni, csodálkozó szemekkel nézett rá, hogy ugyan miért kelt fel ilyen korán. Jaszuhej csak dadogott, de ha mar így alakult, nem volt más választása, mint megmondani az igazat. - Apa! Ismered Szejszakut az osztálytársamat, akivel együtt szoktam hazajönni, ugye? Nos, neki nincsen pénze füzetet venni. Izé..., kérhetnék három jent, hogy Szejszaku füzetet vehessen? - Jaszuhej csak ezután csodálkozott igazán. Ugyanis az apja minden további nélkül felállt és a páncélszekrényből három jent nyújtott át a fiának.

Jaszuhej boldog volt, hogy fösvénynek ismert apjában ilyen kellemesen csalódhatott és azért is, hogy barátjának adott szavát betarthatta. Éppen ilyen örömmel nyújtotta át Szejszakunak, akivel az iskolába menet találkozott.

[« teteje ]

Nogucsi Hidejo 6.

Amikor Szejszaku hazaért az iskolából, azonnal édesanyja segítségére sietett. Minden nap estig így dolgozott vele. Édesanyja hiába kérlelte, hogy hagyja a munkát és inkább a tanulással foglalkozzon. Ilyenkor Szejszaku csak annyit válaszolt, hogy ha az iskola olyan nehéz lenne, hogy a megértéséhez itthon is tanulnom kellene, akkor hidd el édesanyám, hogy tanulnék is. De azért, hogy neked segíteni tudjak, az órákon inkább nagyon odafigyelek, és már a szünetekben megírom a leckéket. Így idehaza már nincs mit tanulnom. Mindent megtanultam már az órákon.

Szejszaku szeretett tanulni és amikor ideje volt, valami más tanulnivaló után kellett néznie, amit otthon is végezhetett. Belekezdett hát az angol nyelv tanulásába. De mivel otthon nem volt világítás, barátjához, Dajkicsihez ment át tanulni. Míg együtt ültek a fürdőben és szappanozták egymás hátát, Szejszaku mellett ott állt a könyv kinyitva és ő tanulta a szavakat. - Oj! Ez már azért fáj! - kiáltott fel Dajkicsi. Szejszaku annyira belemerült könyvébe, hogy miközben Dajkicsi hátát szappanozta, a szivacs helyett a súrolókefét vette kezébe és azzal dörzsölte barátja hátát.

- Mi lenne, ha csak egy percre tanulás nélkül lennél? Ha! Pihenhetnél is olykor egy kicsit. - Majd ha már mindent megtanultam, pihenni fogok, ne félj, Dajkicsi. - Dajkicsi végülis mindenben segítette Szejszakut, aki nagyon boldog volt, hogy ilyen barátot tudhatott magáénak. Jaszuhej és Dajkicsi, a barátokból mindössze ennyi jutott neki. De volt még olyan, akivel ha ilyen közeli barátságban nem is, de mindenképpen egymást kedvelve és megértésben tudtak lenni. Mint Toda Motomu és Akijama Josidzsi.

Szejszakunak ha ezek a barátai nem lettek volna, a tanulásban bizony semeddig sem jutott volna. Így pedig Szejszaku gond nélkül jutott ismételten az iskolai záróvizsgáig. Ezen a napon Kobajasi tanár úr osztotta ki a vizsgakérdéseket, amikre írásban kellett válaszolniuk a diákoknak. A továbbtanulásra csak a jól vizsgázóknak van esélyük. Viszont ezek közül is mindössze egy diák kerül kiválasztásra, aki a Tokiói Egyetemre bekerülhet. Vagyis minden diák közül a legjobb. De valamennyi diák, aki ezen a vizsgán átmegy, mar jó munkát találhat magának. A vizsgapapír alján tehát arra is választ kellett adni, hogy amennyiben ezen a vizsgán átmegy, akkor mihez akar kezdeni, mi akar lenni legszívesebben.

Szejszaku erre így válaszolt:

Édesanyámnak és Kobajasi tanár úrnak köszönhetem, hogy a Kótósógakkó vizsgára mehettem. Ezt amíg élek, nekik kell köszönnöm. De a bal kezem bénasága miatt életem akkor is szomorú, mert ha egészséges lennék, még jobban tanulhattam volna. Apám alkoholista, aki elissza a család minden pénzét. Anyám pedig éjjel-nappal csak dolgozik, hogy valahogy a tanulást mégiscsak folytathassam. Nekem pedig az fáj a legjobban, hogy még anyámnak sem tudok segíteni rendesen, mert egy kézzel ugyan miképpen lehetnék hasznos neki. Ilyen érzéssel és szomorúsággal a lelkemben hogyan válaszolhatnék arra a kérdésre, hogy mi akarok lenni? Akarhatok-e egyáltalán még tovább tanulni? De mivel az egyik kezem béna, munkát biztosan nem kapok sehol sem, akármilyen jól is sikerüljön az évzáró vizsgám. Csak otthon ülő és láb alatt lévő ember válhat belőlem. Gondoltam már arra is, hogy levágom az ujjaimat késsel. Így tulajdonképpen nincs döntésem. Nem lehet más döntésem, mint továbbtanulni. Tanulni, hogy anyámnak a tudásommal tudjak mindent visszafizetni. A tudás az, amivel én mindenkinek hálát mutathatok. Köszönöm szépen.

Szejszaku beszéde nemcsak a tanárokat, de a diákokat is meghatotta. Senki sem sejtette, hogy Szejszaku lelkét ekkora gyötrelmek feszítik. Másnap a diákok összegyűltek és - az, hogy együttérzunk Szejszakuval, kevés. Mindnyájunk közös erejével Szejszaku-kun bal kezét nem lenne jobb meggyógyítani valahogy? Egy ennyire tanulni tudó és okos diáktársunkért ennyit meg kellene tudnunk tenni. - Akijama Josidzsi és Jagó Jaszuhej ettől még tovább is ment a gondolatban. Szerintük a tanárokat is meg kellene kérni, hogy segítsenek.

Nogucsi Szejszaku kun bal kezének meggyógyítására kerítsünk pénzt. - Így aztán megtudták, hogy a műtétért 5000 jent kell összegyűjteniük. Amennyiben 5000 jent sikerül összehozni, Szejszaku keze műtéttel gyógyítható. Kobajasi tanár úr és a többi tanár az Ajzuvakamacuban élő Vatanabe professzort kérték fel erre. Vatanabe professzor Európában tanulta ki a sebészetet. Csakhogy egy olyan kezet, ami még kisgyerekkorban sérült meg, gyógyítani bizony már nagyon nehéz dolog. Ezen még Vatanabe professzor is igencsak elgondolkodott.

Miután Josidzsi, Jaszuhej és Kobajasi tanár úr könyörgését végighallgatta, végül így válaszolt - Joss, próbáljuk meg. Nehéz műtét lesz és senki sem tudhatja, hogy az ujjak rendesen fognak-e mozogni. - Így került Szejszaku a kórházba. Josidzsi mindvégig mellette volt és az édesanyja készítette onyigirit kínálta barátjának.

(Az onyigiri Japánban közkedvelt, rizsből összegyúrt étel, melynek belsejét megtöltik hússal, darált hallal, egyébbel és külsejét tengeri füvekből készített papírvékony növényi lappal borítják.)

De a műtét ideje alatt is Szejszaku mellett volt és figyelte, miképpen vágnak a kések annak húsába. Szejszaku minden félelme ellenére jól viselte a fájdalmat. A műtét sikerült. Beteg és orvos megkönnyebbülten nézett egymásra.

Josidzsi pedig rohant a hat kilométerre lévő Jamamicsi felé, hogy az örömhírt megvigye Szejszaku édesanyjának. Nagyon boldog volt és hogy az édesanya mennyire, azt talán már nem is kell elmondani. Szejszaku pedig mindeközben Josidzsire, Kobajasi tanár úrra és az édesanyjára gondolt.

[« teteje ]

Nogucsi Hidejo 7.

Szejszaku, Vatanabe doktornak köszönhetően használni tudja bal kezét. Bár az orvos pihenőt írt elő neki, az iskolavizsgán mégis megjelent és sikeresen vizsgázott. Azután pedig első dolga volt felkeresni Vatanabe urat, hogy koszonetét nála személyesen is kifejezze. Sőt! - Doktor úr! Akárhogy is, de én orvos szeretnék lenni. Ha orvos lehetnék, gyógyíthatnám a betegeket és sérülteket. Amit én most érzek, szeretném magam is átadni másoknak.

Vatanabe doktor úr, miután Szejszaku beszédét végighallgatta, mosolygott rajta. Nem haragudott meg, ellenkezőleg, nagyon is meg tudta érteni a gyermek érzéseit. Szejszakunak tudtára adta, hogy célja nagyon szép, de ahhoz, hogy orvos lehessen, nagyon, de nagyon sokat kell még tanulnia. Az orvosnak tanulóknak egy perc pihenő sincsen. Szejszaku erre emlékezve a tanulást még komolyabban vette. Az életcéljának az orvosi hivatást választó Szejszaku nem volt egyedül. Josida Kicsiró diáktársa is erre a pályára készült.

Egymással meg is barátkoztak és az orvosnak tanulást együtt kezdték meg. Nagyon jó barátok lettek. Nappal a kórházban segédkeztek, este, amikor más diákok játszani szoktak, ők Vatanabe doktor úrtól kaptak egy szobát, ahol aztán lelkesen tanultak. Szejszaku éppen ilyesmire vágyott. Egy szoba, ahol zavartalanul csak a tanulásra figyelhet és a lámpa is éghetett egész éjszaka.

Mejdzsi 27. évében Japán háborúba lépett Kínával. Vatanabe doktor úr a katonaság kötelékébe került, és el kellett hagynia a kórházat. A katonákkal együtt Kínába került. Szejszakut nagyon letörte a hír, hiszen Vatanabe doktor jelentette neki az összes segítséget. A háború pedig a további tanulásnak is végét vetheti. Helyzete ezzel kétségbeejtő lett, s nem látott maga előtt semmilyen kiutat.

Egy napon Szejszakut a tanulásra kapott szobában Csivaki Morinoszke tanár úr kereste fel. Csivaki jó barátja volt Vatanabénak és így Szejszakuról is mindent tudott. Azert jött, hogy segítsen a fiúknak. Szejszakunak elmondta, hogy a továbbtanulásra már csak egy lehetőség maradt. Tokióba kell menni és ott bejutni az egyik kórházba. Ehhez ő szívesen nyújt majd segítséget. Szejszaku, aki mindenképpen orvos akart lenni, ezután már mielőbb Tokióba akart menni. A falut, ahol született és nevelkedett, és szeretett édesanyját el kellett hát hagynia. Édesanyjától úgy búcsúzott el, hogy egy késsel az ajtofélfába belevéste: " Amíg kiváló orvos nem lett belőlem, ezt az ajtót át nem léphetem!"

Tokióba érkezve egy kis szobát bérelt magának. Csivaki Tokióban tanított egy iskolában. Így mindenről tudott, amit az iskolai eredményekről, Szejszakuról tudni lehetett. Egyszer Szejszakut magához hívta és arra kérte, hogy dolgozzon nála az iskolában, amíg nem sikerül valamelyik kórházba felvételiznie. Így megkeresheti azt a pénzt, ami a tanuláshoz szükséges. Szejszaku boldogan elvállalta és beállt segédnek az iskolába.

Dolgozott és tanult egyszerre. Az iskolában az volt a dolga, hogy takarítson és a tanári szobában rendet tartson. A szünetekben pihenő és beszélgető tanároknak teát készítsen és azt felszolgálja nekik. Szejszaku nagyon szorgalmas volt, akivel a tanárok meg voltak elégedve, és az iskola diákjai is tisztelettel voltak iránta. Igaz, a bal kezét a műtet óta használni tudta, de azért más egészséges emberhez képest mégsem voltak az ujjai elég erosek. Előfordult hát, hogy egy-egy teáspoharakkal megpakolt tálcát elejtett. Ilyenkor egy kicsit fölényesen néztek rá a tanárok, de nem nevették ki érte. Szejszaku pedig gyorsan mindent feltakarított. Amikor a diákok ezért rámosolyogtak, nagyon vigyázott arra, hogy feléjük egy kicsinyke haragot se mutasson. Szejszakunak csak a tanulás volt a fontos, orvosnak lenni és ennek érdekében bármire képes volt, bármit elviselt.

Egy évvel később Szejszakunak sikerült felvételi vizsgát tennie egy kórházba. Japánban az első lehetett, aki saját erejeből idáig juthatott. A Juntendoo kórházba került, ahol neves orvosok között lehetett. Öröme viszont csak addig tartott, amíg ki nem derült, hogy ezek az orvosok és kutató professzorok csupán inasnak, kiszolgálónak veszik. Nem tanítják semmire sem, csupán a kémcsöveket cipeltetik vele.

Egy napon fontos gyógyszer folyadékért küldték a laborba. Mikor ott előadta, miért jött, a professzorok kinevették. - Csak nem gondolod, hogy ilyen fontos gyógyszert a te kezedbe adunk? Ahhoz, hogy valaki ehhez a gyógyszerhez hozzányúlhasson, minimum orvosi egyetemet kell végeznie. Látod, itt mindenki ilyen egyetemet végzett, csak te nem. És még te akarsz orvos lenni? - és hangosan kinevettek őt.

Ezután jött rá Szejszaku arra a tényre, hogy ebben a kórházban a szolga szerepénél tovább sohasem juthat. Orvosi egyetem nélkül pedig meg tényleg senki sem lehetett orvos. Így dolgozott minden nap és lelkében a szomorúság egyre nagyobbra nőtt. Egyedül lakott egy kicsiny lakásban és ismét csak elhagyottnak, magányosnak érezte magát. Este búsan üldögélt odahaza és a szakés üveghez nyúlt. Iszogatott. Így ment ez minden este, míg odáig nem jutott, hogy a pénze már nem is elég az alkoholra. Kölcsönkért egy-egy ismerőstől.

Az ismerősök egy idő után kezdték megutálni őt iszákossága miatt, na és amiatt, hogy a kölcsönkért pénzt sohasem adta vissza.

Történt aztán egyszer, hogy a kórházba Amerikából érkezett egy Frekisner nevű orvos-professzor. A kórház orvosai nehéz helyzetbe kerültek amiatt, hogy angolul közülük senki sem tudott. Az orvos mellé kísérőnek és tolmácsnak Szejszaku került. Egyszer csak határozottan az amerikai orvos elé lépett, amikor kettesben maradtak. - Professzor úr, kérem. Én orvosnak szeretnék tanulni Amerikában. Ön szerint lehetséges ez? - Az amerikai orvos Szejszakura mosolygott és - Csak tessék, tessék. Amennyiben Amerikába jön, keressen fel, és amit megtehetek önért, szívesen megteszem.

Szejszaku élete ezzel új irányt vett és nagyot változott. Jokohama Minami-ku nevű negyedében sétálgatott és az utazásra gondolt. A Hidejo nevet ekkor vette fel. A Szejszaku névtől, úgy érezte, meg kell válnia, mert van egy történet, melynek főhőse szintén egy Szejszaku nevű ferfi, aki tisztességes emberből az alkohol hatására egyre lejjebb és lejjebb süllyedt, míg végleg tönkre nem ment. Márpedig, ha eddigi önmagára gondolt, akkor szinte élethűen annak a történetben szereplő Szejszakunak az életét magára is mondhatta. Nogucsi Hidejo néven érkezett hát Amerikába, ahol az ismert amerikai professzor pártfogásába vette és a tanulását segítette.

Húsz év telt el azóta, hogy Nogucsi Hidejo Amerikába érkezett. Orvos lett és kutató professzor. A Rockefeller kutatóközpontban dolgozott, ahol sorra fedezett fel a betegsegekre addig ismeretlen gyógyszereket. Az elismerés, amit ezekért kapott, nem töltötte el örömmel. Ugyanis egy japánul enocubjoo-nak nevezett, magas lázzal járó, halálos betegség ellenszerén dolgozott és még mindig nem volt hatásos. A betegség sorra szedte áldozatait Afrikában és Nogucsi Hidejo e szörnyű betegséget mindenképpen szerette volna megfékezni. Ennek érdekében kutatott. Amíg ennek a betegségnek az ellenszerét nem találja meg, nincs hatással rá semmilyen más elismerés.

Hogy a betegséget alaposabban vizsgálja, Afrikába utazott. Így ott helyben kutatta a betegségre a gyógyszert, elég rossz körülmények között. A betegséget, melynek megfékezéséért dolgozott, ő maga is megkapta. Magas láza ellenére is szüntelenül kutatott. Ha csak egy nappal hamarabb bukkanhatna rá, az is jó volna, és erre vágyott. De sajnos a betegség őt is leterítette és Sóva 3. évének május 21-én, az afrikai Accra (Ghana) kórházában hunyt el, 52 évesen. Nogucsi Hidejo halálának híre, a világ híreiben megjelent, és Japánban gyásznapot tartottak. Nogucsi Hidejo síremléke a New York-i Wudron temetőben található.

A sírján lévő felirat: "Az emberekért élt s halt."

[« teteje ]

Kérlek adományozz a Buddhista Könyvtár javára!
(Please support the Buddhist Library by donating!)

A TE támogatásodra is szükség van!
(YOUR support keeps this site running. Thank you!)

Begging Bowl


         

                         

 

[« vissza ]

Creative Commons License

[ előre »]

Web Matrix

buddhism | hinduism | taoism | hermetics | anthropology | philosophy | religion | spiritualism | parapsychology | medicine | transhumanism | ufology

Last updated: 04-04-2010