2002-2004.
A szív szútra
A mély meghaladó bölcsesség szíve szútra (Mahá pradzsnyá páramitá hridaja szútra)
(Dobosy Antal fordítása, 1989.)
Avalókitésvara bódhiszattva a mély meghaladó bölcsességben időzvén látja,
hogy igaz természetében az öt alkotórész üres, és ezzel minden szenvedést meghalad.
Sáriputra! A forma nem különbözik az ürességtől, az üresség nem különbözik a formától.
A forma valóban üresség, az üresség valóban forma.
Így ilyen az érzés, az érzékelés, az akarat és a tudatosság is.
Sáriputra! Minden jelenségnek üresség a természete.
Nem keletkeznek és nem szűnnek meg, nem tiszták és nem szennyezettek,
nem növekszenek és nem csökkennek.
Ezért az ürességben nincs forma, érzés, érzékelés, akarat és tudatosság.
Nincs szem, fül, orr, nyelv, test és értelem,
nincs szín, hang, szag, íz, tapintás és tudati folyamat,
nincs birodalma az érzékszerveknek és a tudatosságnak.
Nincs nem tudás és nincs annak megszűnése,
nincs öregség és halál és nincs ezek megszűnése sem.
Nincs szenvedés, nincs annak oka,
nincs annak megszűnése, és nincs útja a megszüntetésnek.
Nincs megvalósítás és nincs megérkezés, mivel nincs, amit el kellene érni.
A bódhiszattvának a meghaladó bölcsesség által akadálytól mentes a tudata.
Mivel akadálytól mentes a tudata rettenthetetlen,
és meghaladva minden illúziót, az ellobbanást eléri.
A három világ összes buddhái a meghaladó bölcsesség által valósítják meg
a tökéletes és felülmúlhatatlan felébredettséget.
Ezért ismerd fel a meghaladó bölcsességet, a nagy szent eszmét,
a nagy tudás eszméjét, a felülmúlhatatlan eszmét, a hasonlíthatatlan eszmét,
azt, ami véget vet minden szenvedésnek. Ez igazság, nem hazugság.
Ezért hangoztasd a meghaladó bölcsesség eszméjét, amely így szól:
gaté, gaté, páragaté, páraszamgaté, bódhi szváhá
gaté, gaté, páragaté, páraszamgaté, bódhi szváhá
gaté, gaté, páragaté, páraszamgaté, bódhi szváhá
[« tartalom ]
A tudat felszabadítása
(Dobosy Antal írása, Megjelent: A Tan Kapuja Buddhista Egyház Tájékoztatójában 23. szám 2004. tavasz)
Lehet, hogy az ember a modern társadalmi létben szabad, élhet a jog által adott szabadság jogokkal. Mégis érdemes felvetni azt a kérdést, hogy személyünkben vajon szabadok vagyunk-e? Én szabad vagyok-e? És ha nem vagyok szabad, akkor mit szeretnék, hogy mi legyen a szabadság, milyen legyen az én szabadságom? Mit értsek szabadság alatt? Nem magától értetődő a kérdés, még akkor sem, ha az első pillanatban annak látszik.
Az ember egy sor olyan képességgel rendelkezik, amit nem határoz meg az adott szerv anyagi volta. Például ilyen a láb, amivel akárhova el lehet jutni. Ilyen a kéz, ami szinte végtelen lehetőséget biztosít különféle műveletek elvégzésére. Vagy a hangadó szervünk, amivel szinte bármilyen hangot ki tudunk adni, továbbá végtelen sok kifejezési lehetőséget teremt a hangok kombinációja. És ide tartozik a gondolkodásunk is, hiszen végtelen a lehetősége annak, hogy éppen mit gondoljunk. (Csak zárójelben jegyzem meg, de ide tartozik a szexuális életünk is, hiszen a hormonok nem korlátozzák szexuális tevékenységünket, amíg például az állatoknál általában a hormonális helyzet dönt el mindent.)
Térjünk vissza a lábhoz. A láb nem korlátozza, hogy hova menjünk. Bárhova elmehetnénk! Mégis ismerünk egy sereg helyzetet, amikor a lábunk nem mozdul abba az irányba, amerre szeretnénk eljutni. Nem tudunk elmenni akárhová. Például nem megyünk mozgólépcsőre, nehezen mozgunk a szakadék szélén, vagy nehézségbe ütközik elmennünk ahhoz, akit ellenségünknek tartunk. Hát nem furcsa, hogy sokszor nem tudunk élni szabadságunkkal!
Jó példát hallottam nemrég. Egy vívómester a tanítványának azt a feladatot adta, hogy egy a földre fektetett keskeny deszkán menjen végig. Hosszú időn keresztül gyakorolt a tanítvány, de aztán megelégelte a dolgot, és panaszra ment a mesterhez. Ezután a mester elhívta őt az erdőbe sétálni. Elvezette a tanítványt egy szakadékhoz, amelyen egy keskeny deszka volt átvetve. Ezen kellett átkelni a túloldalra. A tanítvány megtorpant, és nem mert átmenni a deszkán.
Hová lettek a kigyakorlott mozdulatok? A fej vagy a láb akadályozta meg a tanítványt abban, hogy átkeljen a szakadékon?
Vessük fel a következő fontos kérdést! Miért nem tudunk megvilágosodni, amikor olyan régóta foglalkozunk már buddhizmussal, a szellemi előmenetelünkkel? Mi az akadálya annak, hogy megértsük a lét lényegét? Egy tanító egyszer azt mondta, a félelem az oka: félelem a megvilágosodástól. Jó ideig nem hittem el neki, míg egyszer rájöttem, valamennyire mégis igaza van. Ugyanis félünk a feladattól, a megértés terhétől, félünk attól, hogy nekünk kell megvilágosodni. Félünk attól, hogy azután a mi felelősségünk lesz annak a fenntartása, ápolása, amit megértettünk. Nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy az akadályok is a tudatból származnak.
Kérdezzük azt, hogy a tudatot fel kell-e szabadítani? Ha egészen közvetlenül akarunk válaszolni, azt mondjuk: nem kell. Hiszen a tudat igazi természete a szabadság. A zen válasza pedig, hogy a tudat szabadságával nincs dolgunk. Nem a tudatot kell felszabadítani, hanem magunkat. Mi nem vagyunk szabadok.
A buddhizmus a világ olyanságát a tudatból vezeti le. Azaz mi tesszük a világot olyanná, amilyennek a világot látjuk, amilyennek a világot tudjuk. Ha ezt igazán átéljük és átlátjuk, akkor mi akadálya lenne, hogy egy másik világot képzeljünk? Saját tudatunk ügyében járunk el. Vállaljuk tehát fel magunkat, és vállaljuk a felelősséget világunkért! És akkor merjünk gondolkodni, merjünk elképzelni egy új világot. Álmodjuk ki magunkból a jövőt!
A zen gyakorlása a tudat felszabadításának gyakorlása. Szabaduló művészet. Így a meditáció is az, ahol a test korlátok közé van szorítva, és mégis az a feladatunk, hogy ilyen mozdulatlan körülmények között ismerjük fel a szabadságunkat. De hasonló a mesterrel folytatott párbeszéd is, ahol a mester kérdéseket tesz fel, a tanítvány pedig azt mutatja fel, hogy a szellemi felszabadulás ösvényén hol tart. Az a dolgunk, hogy minden napot a szellemi felszabadulás napjává tegyük.
Idézzük a 6. történetet a Kék szikla gyűjteményből, mint egy idevágó történetet:
„Ummon beszédet tartott a gyülekezetnek, és azt mondta nekik:
– Én nem kérdezlek benneteket a hónap közepe előtti napokról. De mit tudtok a hónap közepe utáni napokról? Jöjjön ide valaki, és mondjon néhány szót azokról a napokról!
Majd maga adta meg a választ a kérdésre:
– Minden nap jó nap.”
[« tartalom ]
Természetes és mesterséges
(Dobosy Antal írása, 2003. november 21.)
Bele kell törődnünk, hogy mesterséges világban élünk. Ami körülvesz minket, azt mi emberek teremtettük meg. Itt most nem arra a természetre gondolok, ami távolabb van tőlünk és nem élünk benne, hanem ami ténylegesen körülvesz. Rá kell jöjjünk, hogy a dolgok, a fogalmak, az ismeretek, a kultúrák, a nyelvek, igen nagy százaléka (mondjuk 99%-a) nem lenne nélkülünk, emberek nélkül. Az autó, a lakás, az internet, a kukorica, a broiler csirke, a lízing, a pénz, a státuszszimbólum, a munkaidő, a mélytányér és még sorolhatnám – mind-mind mesterséges.
Jogosan kérdezhetnénk, hogy egyáltalán mit nevezhetünk természetesnek? A fa és a virág, vagy a patak és a szikla, vagy az elefánt és a kisegér talán természetes? Amúgy lehet, hogy ezek mind természetesek önmagukban, de a mai ember (és én ilyenkor az elmúlt tízezer év emberére gondolok) látásmódja vajon az természetes-e? Azt látja-e, ami van? Azt gondolja-e a világról, amit tényleg van? Úgy gondolom, hogy egy tüzetes önvizsgálat után ráeszmélhetünk, hogy messze nem azt látjuk és gondoljuk ami, tényleg van. Tudatunk az érzékszerveken átkonvertált észleleteket feldolgozza, fogalmakba rendezi a kapott élményt, majd szavakká és gondolatokká formálódnak, aztán prekoncepciókká, tapasztalatokká és látásmóddá lesz minden. Mindaz, ami a tudatunkban megjelenik mesterséges, általunk áll elő. Már maga az is mesterséges, amit gondolunk arról, hogy mi megy végbe a tudatban, vagy akár csak az idegrendszerben. Tehát a fenti véleményem is, de ha valaki másként is látja ezeket a folyamatokat, a látása akkor is mesterséges.
Tulajdonképpen nehéz megbirkózni azzal a tudattal, hogy világunkat (szubjektív világunkat) mi magunk hozzuk létre. Mert akkor a felelősség a mi vállunkon nyugodna! Nyilván hárítjuk ezt a felelősséget, amennyire csak lehet. Ezért gondoljuk azt, hogy ilyen vagy olyan törvénynek vagyunk alávetve (természeti, társadalmi, szellemi, stb.), és nem azt keressük, hogy mi az, amit tehetünk, hanem azt, hogy valamit miért nem tehetünk. Azt keressük, hogy milyen törvények alapján nem tehetünk meg valamit. Azaz természetesnek (és természetinek) látunk egy sor olyan jelenséget, ami tulajdonképpen mesterséges. Ezekről azt gondoljuk, hogy nem tehetünk róla. Így nem a miénk a felelősség. Még a földi oxigén, az esőerdők léte, az ózonlyuk nagysága is tőlünk, emberektől függ, tehát még ezekben is fellelhető a csináltság, a készítettség, vagy legalább a fenntartottság. Azaz – esetleg csak bizonyos mértékben de akkor is – mesterséges volta.
A magam részéről, bár igen rokonszenvesnek látom például a „vissza a természethez” törekvéseket (és titokban magam is ehhez a táborhoz tartozom) megvalósíthatatlannak érzem ezt a programot. Ezért inkább a világ mesterséges voltának felismerésén, elfogadásán és jobbításán fáradozom. Tudom, hogy nehezebb így látni, érezni és gondolkodni, de hiszem, hogy így legalább nem kerülöm meg a problémákat, kevésbé sikkadnak el a megoldandó feladatok.
[« tartalom ]
A tiszta tudat
(Dobosy Antal írása
Megjelent: A Tan Kapuja Buddhista Egyház Tájékoztatójában 21. szám 2003. ősz)
Tévedünk, ha a tudat tisztaságát a tudat ürességével azonosítjuk. Az üres tudat tulajdonképpen értéktelen a zen szempontjából, és így ennek megvalósítása nem célja a zen gyakorlásnak. Annál értékesebb viszont a tudat tisztasága.
A tudatot hasonlíthatjuk egy lakáshoz. Ebben a lakásban mindenféle berendezési tárgy helyezkedik el, mely tárgyaknak fontos funkciójuk és szerepük van, miközben az életet éljük. Ha belépünk ebbe a lakásba szinte az első pillanatban észrevesszük, hogy ez egy tiszta, rendes ház-e, vagy pedig lakója elhanyagolja. Észrevesszük persze akkor, ha igényesek vagyunk, és van szemünk is a tisztaság meglátására. Tegyük fel, hogy kaptunk egy olyan lakást, amely koszos, piszkos, elhanyagolt. Nyilvánvaló, hogy nem dobjuk ki az összes berendezési tárgyat a lakásból nagytakarítás ürügyén, hanem minden egyes tárgyat letisztítunk és rendet rakunk. Csak a piszkot és a rendetlenséget távolítjuk el. Egy üres lakást lehet ugyan tisztának nevezni, csak éppen alkalmatlan, hogy benne lakjunk.
A tudatot is számtalan dolog szennyezi. De azért még ne akarjuk eldobni az egész gondolkozást, mert vannak hibás gondolataink. Vagy mert nem mindig sikerül logikusan átgondolni valamit. Vagy azért, mert gondolatainkat sokszor nem odaillő, a gondolkodási folyamatot félrevezető érzelmek kísérik. De ne dobjuk el az érzelmeinket sem, csupán azért, mert ezek között vannak kellemetlenek, másokat sértők vagy konfliktust eredményező érzelmek. Ha eldobnánk, ez azt jelentené, hogy tudatunk a vártnál sokkal nagyobb mértékben szennyezett. Ennél már csak egy hibásabb látásmód létezik: az egész tudatot megszüntetni akaró látásmód. Természetesen vannak még más tudatfolyamatok és tudatállapotok is, melyek szintén lehetnek szennyezettek vagy tiszták.
A zen a gyakorlással, az elmélyedéssel, az elmélkedéssel – ami a tudat kutatását jelenti –, a tiszta tudatot akarja elérni, anélkül, hogy a tudatfolyamatokat meg akarná vagy meg kellene szüntetni. A tudatot tisztává tenni, a tudatot tisztába tenni, ez minden zen gyakorló célja Bódhidharma óta, és ezt a tanítást adták át közvetlen módon, szívtől szívig, tudattól tudatig a zen mesterek.
A fentiek illusztrálására álljon itt egy régi zen történet Terebess Gábor fordításában:
„– Még egy ilyen nagy bölcs se szabadulhat a portól? – kérdezte a söprögető Csao-csou zen mestert egy látogató.
– A por kívülről jön – felelte Csao-csou.
Máskor egy szerzetes szólította meg:
– Hogy találsz egy porszemet is ilyen ragyogóan tiszta kolostorban?
– Nézd, itt van még egy – nyugtatta meg Csao-csou.”
De mik is azok a szennyeződések, tisztátalanságok, melyektől meg akarjuk tisztítani a tudatot?
Gondoljunk arra, hogy a tudat igazi természete a függetlenség, a szabadság. Ez jelenti a tudat szellemi természetét is. Ha a tudat korlátok közé van kényszerítve, azaz a tudatfolyamatok, melyek benne zajlanak, függenek más tudati tényezőktől, akkor ez a tudat elveszti igazi természetét, elveszti szabadságát. Ez az, amit a zen szennyezett tudatnak nevez. A nem-tiszta tudatban az elfogultságtól kezdve, az önismeret hiányán keresztül, az előítéletekig egy sor olyan tényező van jelen, mely akadályozza a tudat szabad mozgását. Ezeket az akadályokat kell megszüntetni ahhoz, hogy megélhessük szabadságunkat. Súlyos, nehezen elhárítható akadályt jelentenek például a jólinformáltság, az „okosabbság”; a nehezen megszerzett tudásunkba vetett hit; a tudatról, szabadságról és a tudatfolyamatokról megszerzett ismeretek. Ugyanis ha nagyon jól tudjuk, hogy mi az „igazság”, akkor még azt sem tudjuk elfogulatlanul megítélni, ami közvetlenül a szemünk előtt történik. Nem tiszta a tudatunk.
Az elfogulatlanság – amikor úgy látunk, hogy szemünket nem befolyásolja annak a tudása, hogy mit kellene látnunk – lehetőséget teremt arra, hogy úgy és olyat láthassunk, ahogy és amit azelőtt még soha, és amit elfogulatlanság nélkül nem is pillanthatnánk meg. Ez a tiszta tudat. Amikor a dolgok igazi természetüknek megfelelően nyilvánulnak meg. Amikor a tudat is igazi természetét mutatja fel.
[« tartalom ]
Éppen ez a tudat a Buddha
(Dobosy Antal fordítása és kommentárja. Megjelent: Javaslap, 66. szám 2003. június)
Daibai kérdezte Baszotól:
– Mi a Buddha?
Baszo így válaszolt:
– Éppen ez a tudat a Buddha.
Mumon hozzáfűzése: Ha közvetlenül megragadod Baszo szavainak jelentését, ha Buddha ruháját viseled, Buddha ételét eszed, Buddha szavaival beszélsz, Buddha tetteit teszed, akkor te már Buddha vagy. De jaj! Daibai nem kevés embert vezetett félre, ezek csak árcédulát kaptak áru helyett. Hogyan érthetnénk meg, hogy már akkor ha a Buddha szót kimondjuk, három napon át csak a szánkat kellene öblögetnünk? Ha egy értő ember hallja ezeket a szavakat, hogy: „éppen ez a tudat a Buddha”, befogja a fülét és elszalad.
Mumon verse:
Kék ég és ragyogó napfény,
Nincs többé keresés körbe-körbe!
Kérdezed, hogy „Mi a Buddha?”,
S zsákmánnyal a zsebedben
mondod magad ártatlannak.
(Nincs Kapu kóangyűjtemény, 30.)
Jegyzet: Daibai (752–839) Baszonak volt egyik legkiválóbb tanítványa. Ahogy ez a mostani történet is utal rá, ő Baszo „éppen ez a tudat a Buddha” szavainak hatására világosodott meg. A Dharma Pecsétje átkerült hozzá, majd ezek után visszavonult a hegyekbe.
A Simei hegyen élt sokáig remete életet. Egyszer egy szerzetes látogatta meg:
– Mennyi ideje élsz itt? – kérdezte a szerzetes.
– Ó, sokszor láttam már szürkéből sárgába változni a hegyeket – válaszolta Daibai.
– Merre van az út a hegyről lefelé? – kérdezte a szerzetes.
– A patakot kövesd! – válaszolta Daibai. Majd a következő verset írta erre az alkalomra:
Kiszáradt fa a sziklamélyedésben,
Sok tavasz múlt, de nem gondoltam változásra.
Velem már a favágók sem nagyon törődtek,
Nem találták utat hozzám az emberek.
Ruhának elég volt a lótusz levele,
Élelemnek elég a fenyőfa magja.
De most, hogy rájöttek lakóhelyemre,
Tovább költözöm beljebb a hegyekbe.
Életének későbbi éveiben mégis sok ember gyűlt köré, sőt kolostort is építettek a számára.
Baszo (709–788) a korai zen történetírás legkiválóbb egyénisége volt. A feljegyzések szerint 139 zen mester került ki tanítványai közül. Méltóságteljes megjelenése és átható tekintete miatt tigrishez hasonlították, járását bikához. A hagyomány még azt is feljegyezte, hogy annyira ki tudta nyújtani a nyelvét, hogy be tudta vele takarni az orrát. Tanítási módszere igen változatos volt, egyaránt használt botot, kiáltást. Esetleg megragadta, fellökte vagy leütötte a kérdezőt, de lehet, hogy megcsavarta az orrát. A „zen szellemének alkalmazása” kifejezést tőle származtatják.
Ha már Buddhák vagyunk, akkor nincs további keresés, nincs további kérdés, tudatunk a Buddha tudata, és Baszo szavai pontosan fedik a valóságot. Hiszen igazzá vált az „Éppen ez a tudat a Buddha.” De ne gondoljuk, hogy egy ilyen válasszal ki vagyunk fizetve, ha még nem értük volna el a célt!
Ha egy zen tanítót megkérdezünk valamiről, nem a tényeket fogjuk hallani válaszként, nem információt közöl velünk, és nem helyzetleírást fog alkalmazni. A válasza a megvalósításhoz fog segítséget nyújtani! Alkalmat akar adni a kérdezőnek egy olyan szempont kigyakorlására, egy olyan tudati attitűd, vilgászemlélet kialakítására, ahonnan ránézve a válaszként adott kijelentésre az igazzá tud válni. Íly módon kapunk erőt saját tudatunk átalakításához.
[« tartalom ]
Dzsósú remetéket vizsgáztat
(Dobosy Antal fordítása és kommentárja. Megjelent: A Tan Kapuja Buddhista Egyház Tájékoztatójában 17. szám 2002. ősz)
Dzsósú elment egy remete kunyhójához, és bekiáltott:
– Bent van a mester? Bent van a mester?
A remete felemelte az öklét.
– Túlságosan sekély itt a víz, hogy lehorgonyozzak – mondotta Dzsósú, és továbbment.
Később odaért egy másik szerzetes kunyhójához, és itt is bekiáltott a kunyhóba:
– Bent van a mester? Bent van a mester?
A remete, mint a másik, felemelte az öklét.
– Szabadon adsz, és szabadon veszel, szabadon ölsz, és szabadon mentesz életeket – mondta Dzsósú, és mélyen meghajolt.
Mumon hozzáfüzése: Mindkettő felemelte az öklét. Mégis miért fogadható el az egyik, és miért vetendő el a másik? Áruld el, mi nehéz ebben? Ha meg tudod adni a kulcsszót a probléma tisztázásához, meg fogod érteni, hogy nincs csont Dzsósú nyelvében. Egyeseket felsegít, de ugyanakkor leüt másokat teljesen szabadon. De itt hívom fel a figyelmedet, a két remete is átlátott ám Dzsósún. Ha azt állítod, van valami, ami megkülönbözteti a két remetét, nincs szemed az értéshez. Ha azt állítod, nincs semmi, ami megkülönböztetné a kettőt, nincs szemed az értéshez.
Mumon verse:
Hullócsillag a szem,
Villámfény a szellem.
Halált osztó penge,
És életet adó kard.
(Nincs Kapu kóangyűjtemény, 11. története)
A zen tanítványok gyakran vonultak el kis remetekunyhókba, hogy zavartalanul tanulmányozhassák a zent egy távol eső helyen.
Dzsósú zen mester (778-897) korának legkiemelkedőbb zen mestere volt. Viszonylag fiatalon, tizenhat évesen világosodott meg, de még hosszú éveken át dolgozott magán, hogy azt, amit akkor fiatalon meglátott, képes legyen meg is valósítani. Nyolcvan éves volt már, amikor úgy érezte, tiszta szívvel elvállalhatja a kolostor vezetését. Hála hosszú életének, további negyven évig tanított ebben a kolostorban. Sok-sok tanítvány köszönhette neki szellemi előrehaladását.
Tanítási módszerét „az ajak és nyelv zenjé”-nek szokták nevezni, mert elsősorban szavai voltak inspirálóak. Amit mondott, első pillanatra hétköznapinak tűnhet, mégis a legnagyobb figyelmet érdemli, mert csak hosszabb idő után, elmélyült tanulmányok során bontakoznak ki az értés mélységei.
A kóan a megítélés és a megítéltetés kérdését veti fel. De vonatkoztassuk magunkra a kóant. Vajon egy kiváló zen mester meg tudja-e ítélni a tanítvány szellemi helyzetét, meg tud-e ítélni bennünket? Esetleg úgy érezzük, pontosan annyit tudunk mint a másik, és mégis azt a másikat dicsérik meg. Hogyan lehet ez? A két mozdulat tökéletesen egyforma, a két megjelenés tökéletesen egyforma, de az ember, aki mozdul, mégsem egyforma. Az egyik értékes, a másik nem.
Nem elég tehát megfelelően mozdulni, helyes következtetésre jutni, jól gondolkozni, elismert cselekedeteket tenni, elvárásoknak megfelelni. Lehetünk mások szemében tökéletesen sikeresek, mégis egy tiszta szemű ember észre fogja venni, hogy bensőnkben nincs minden rendben. De vajon ki ez a tiszta szemű ember? Vajon Dzsósú-e az, aki látja a mi hibánkat?
Nem kell nagyon messzire mennünk, hogy ilyen embert találjunk. Karnyújtásnyira sincs tőlünk. Közvetlenül a tudatunkba lát, és ez megkülönbözteti mindenki mástól. Mégis, hogyan lehet, hogy nem őt kérdezzük meg, hogy nem az ő véleményére hallgatunk? Ez az igazi rejtély. Azon gondolkozunk, hogy Dzsósú miként tud különbséget tenni, meg azon, hogy miért felel meg az egyik és miért nem a másik. De nem jut eszünkbe feltenni a kérdést, magunknak: „Bent van a mester? Bent van a mester?”
[« tartalom ]
Dzsósú elmosatja a tálat
(Dobosy Antal fordítása és kommentárja. Megjelent: A Tan Kapuja Buddhista Egyház Tájékoztatójában 16. szám 2002. nyár)
Egy szerzetes így szólt Dzsósúhoz:
– Most léptem be a kolostorba, kérlek taníts engem!
– Megetted már a rizskásádat? – kérdezte Dzsósú.
– Igen, meg – felelte a szerzetes.
– Akkor a legjobb, ha elmosod a tálat – mondta neki Dzsósú.
Ezzel a szerzetes elnyerte a világosságot.
Mumon hozzáfűzése: Mikor kinyitja a száját, Dzsósú kimutatja epéjét. Kimutatja szívét és máját. De érdekelne, vajon ez a szerzetes hallott-e valóban az igazságról? Remélem, hogy nem tévesztette össze a harangot a korsóval.
Mumon verse:
Törekvésed a pontos értelmezésre
Gátolja megérkezésed.
Tudhatnád, hogy a láng is tűz!
Túl régen megfőtt már rizsed.
(Nincs Kapu kóangyűjtemény, 7. története)
Dzsósú (778–897) egyike a legnagyobb kínai zen mestereknek. Az első megvilágosodás élményét tizenhét éves korában élte meg. Ennek az élménynek leírására a következőt mondta: „Hirtelen tönkrementem, és hontalanná lettem.” Ez az, amit úgy mondanak, hogy ki lett dobva a nagy ürességbe. Ez az üresség fontos jelentéssel bír a zenben. Dzsósú zenjét az ajkak és a nyelv zenjének is szokták nevezni. Bár szavai az első pillanatban hétköznapinak, közönségesnek tűnhetnek, mégis megérdemlik a komoly figyelmet, és elmélyült tanulmányokkal lehet csak megközelíteni.
A fenti kóan egyike a legismertebbeknek. Dzsósú zen mestert gyors észjárása és a helyzetre való azonnali reagálása a zen történetének legnagyobb alakjává tették. Avatottaknak ebből a kóanból is kitűnhet, hogy Dzsósú egy pillanatra sem lép ki abból a látásmódból, amit megvilágosodása által elért. Minden helyzetben a tudat állapotát ismeri fel, és meglátja a tennivalót is, azt a lépést, amit a tudatnak a következő pillanatban meg kellene tennie.
Hányszor vagyunk úgy, mint a történetbeli szerzetes, hogy szeretnénk előrelépni valamilyen szellemi vagy gyakorlati úton, és nem tudjuk hogyan kell. Ilyenkor tanítókhoz fordulunk azért, hogy majd a mester megtanítja, mit tegyünk. Tanulni szeretnénk, de úgy, hogy valaki majd megmondja, mire kell rájönnünk, vagy majd elárulja a titkot, és így mi is beavatottak lehetünk. Sajnos ez a várakozásunk, ha zent gyakorlunk, nem lesz kielégítve. A zen egyik alapelve azt mondja ki, hogy a tan igazi átadása túl van a szavakon, túl van a tanításokon.
A történetből kiderül, hogy gyakran még a zen tanítványok is beleesnek abba a hibába, hogy igénylik ezt a fajta a tanítást a mestertől. A mai zen tanítványok modern emberek, akiknek a tudása, tájékozottsága sokszorosan felülmúlhatja a régi, a kolostorokban élő egyszerűbb gondolkodású szerzetesek tudását, ismeretanyagát. A mai ember nemcsak írástudó, de legtöbbször középiskolát is végzett, sőt egyetemi diplomával is rendelkezik. Szinte azt lehet mondani, mindent tud, ami tudható, minden ismerettel rendelkezik, amivel rendelkezni lehet. Mégis a mesterektől várja a megoldást!
Furcsa paradoxon, hogy aki meglátta az igazságot, az nem tudja elmondani, mit látott. Ami meg elmondható, az nincs kapcsolatban az igazság meglátásával. Akkor viszont, hogyan lehet továbbjutni a szellemi úton? Könnyen észrevehető, hogy az, ami miatt nem vagyunk harmonikusak, nem vagyunk teljesek, nem vagyunk egészek, az már nem az ismereteken múlik. Azt a képességet, ami továbbvisz, már nem lehet tanítani. Túl van a megmondhatóságon, a fogalmiságon; túl van azon, hogy valaki, ha mégoly mester is, pontosan megértethesse velünk.
Megettük-e már rizskásánkat? – kellene kérdeznünk magunktól. Tudunk-e eleget a szellemi útról, a tudat lényegéről? Nem olvastunk-e számtalan könyvet, hallgattunk előadásokat? Nem jártunk-e eleget különböző körökbe, gyülekezetekbe, szellemi társaságokba, hogy kellő ismereteket szerezzünk az útról?
Ha igen a válaszunk, akkor fogadjuk meg Dzsósú válaszát, és mossuk el a tálat! Különösen akkor, ha években, tízévekben lehet mérni a szellemi úttal, a buddhizmussal, a zennel való foglalkozást. A tudatunk tele van mindenféle tudással, hihetetlen mennyiségű tapasztalattal rendelkezünk, mégis a szellemi úton való továbblépés nem ezek bővítésével, szaporításával lehetséges, hanem a látás, a tudat és saját magunk megtisztításával. El kellene mosnunk már a tálat, amelyből ettünk. Tisztítsuk meg a látásunkat, tisztítsuk meg tudatunkat.
Mindeddig az életben azzal foglalkoztunk, hogy mi történik körülöttünk, mit látunk, és az milyen összefüggésben van más látott dolgokkal. De nem figyeltünk a látásra magára. A cipőt vakartuk, pedig a láb viszketett. A látás megtisztítása nem azt jelenti, hogy kidörzsöljük a port a szemünkből, de azt sem, hogy jobban, pontosabban megfigyeljük a dolgokat. A dolgok is és a szem is maradjon ugyanaz, mégis legyünk képesek másképp látni! Kezdjünk el végre azzal foglalkozni, ami mindennek a gyökerénél van, ami azzá teszi a világot, ami a világ számunkra! Valósítsuk meg Dzsósú látásmódját, vagy azt a látásmódot, amit a szerzetes elért, amikor elnyerte a világosságot!
[« tartalom ]
Az emberi értelem
(Dobosy Antal írása. Megjelent: A Tan Kapuja Buddhista Egyház Tájékoztatójában 15. szám 2002. tavasz)
Ha megvizsgáljuk, hogy az értelem szó mit jelent, két fontos jelentés adódik. Az egyik, hogy az ember értelmes lény, értelemmel rendelkező, gondolkozó lény. A másik, hogy az ember értelemmel ruházza fel az eseményeket, folyamatokat vagy történéseket. Az ember a saját életét is értelmesnek tartja, hiszi, hogy van értelme az életnek. Mert nem lehet, hogy az élet veszendőbe menjen, az életnek értelmes célja van. Észre kellene venni, hogy mindenhez, ami minket körülvesz, egy bizonyos hozzáállással kapcsolódunk. Történetesen, hogy mindent értelmesnek fogunk fel. Érteni akarjuk a dolgokat, érteni akarjuk a folyamatokat. Még a létet is érteni akarjuk, és értelmesnek akarjuk látni. Úgy tűnik, hogy az emberi tudat értelmet adó képessége igen alapvető tulajdonsága az embernek.
A buddhizmusban, így a zenben is, fontos alapelv, hogy a világ olyanságát a tudat hozza létre. Azt, ahogy a világot látjuk. A minőségek, az értékrend, a jó-rossz viszonyulások, a fontosságok, a tudás, de az is, hogy minek mi az értelme, mind ilyen. A buddhizmusban egy sor gyakorlat célja, hogy megfigyeljük, hogyan hozza létre a tudat ezeket az olyanságokat. Sőt, minden szellemi út lényegében ezt kutatja. Természetesen a módszerekben sok különbség van. Már a buddhizmuson belül is szélsőségesen nagy különbségek vannak. A tibeti buddhizmus meditációjában különböző szimbólumokat, istenségeket, tudati folyamatokat képzelünk el. Ezek a gyakorlatok rendkívül nehezek. De amikor végre sikerül egy ilyen gyakorlat, elementáris tapasztalatokra tehetünk szert.
A zen meditációban nem kell elképzelnünk semmit. Csak éberen követnünk kell az észleleteket és a tudatfolyamatokat, amik jönnek, mennek. Közvetlenül a tudat felé fordulunk, nem kell valamely célt elérnünk. De végül is mindkét gyakorlat, ha helyesen végezzük, ugyanarra a tapasztalatra fog vezetni. Arra, hogy meglássuk a tudat, azaz a magunk szerepét ezekben a folyamatokban.
Hadd említsek egy példát! Én nagyon szeretem az ji-csing orákulomot. Sokszor raktam ki pálcikákból a hexagrammot, miközben egy kérdésben tanácsot kértem. Ez nagyjából negyed órát, húsz percet vesz igénybe. Aztán megnézem, mit tanácsol az ji-csing. Elolvasom a hexagrammhoz tartozó az írást. Eddig kivétel nélkül olyan tanács jött ki, aminek szoros köze volt a kérdésemhez, néha még szó szerint is arról beszélt. Természetesen mindig alaposan megfontoltam a tanácsot, és sok esetben komoly segítséget is jelentett, melyet érdemes volt megfogadni. Gondolom, sokunknak ugyanez volt a tapasztalata. De most egy másik oldalról is vizsgáljuk meg a folyamatot! Hogyan lehet az, hogy mindig az a hexagramm jön ki, amelyik passzol a kérdésre? Egy időben kifejezetten ez a kérdés érdekelt, és ezért használtam a pálcikákat. Ez volt az én ji-csing meditációm. Meg akartam tudni a tudat szerepét a folyamatban. A magam szerepét. Sok kísérletet végeztem ennek érdekében. Végül rájöttem, hogy mindig én adtam értelmet a válasznak. Különböző kérdésekre sokszor jött ki ugyanaz a hexagramm. A válasz mégis mindig értelmes volt. A válasznak különböző oldalai vonatkoztak a kérdésre. Én értelmeztem a kérdésnek megfelelően a válaszokat.
A tudat szerepe nyilvánvalóvá vált előttem. Magam adom meg a választ magamnak, ezért van az, hogy a válasz annyira stimmel a kérdésre. Egy olyen klasszikus módszert, mint amilyen ez az orákulum rendszer is, kitűnően lehet használni önmagunk és a tudat igazi természetének megismerésére. Feltéve természetesen, hogy komolyan vesszük, és egyfajta meditációs praxisnak használjuk.
Én adok értelmet az ji-csing válaszának, úgy akarom öntudattalanul is érteni, hogy köze legyen a kérdésemhez. És hogy értelmes válasz legyen. Amikor egy szellemi gyakorlatot végzünk esetleg évekig – ha nem egy egész életen át –, mégis legtöbbször elvétjük az igazi lehetőséget, az igazi mélységét a gyakorlatnak. A szellemi tapasztalásokhoz sokszor egészen valószínűtlen megközelítés szükséges. A felszín mögé kell látnunk, és olyan dolgok lesznek fontossá, ami eddig eszünkbe sem jutott. Ezeket segítik a meditációs technikák. Merjünk újat gondolni. És újszerűen gondolkodni. Vegyük észre, hogy a tudat úgy is értelmessé teszi, bármit gondolunk. Legyen állandó szempontunk a tudat értelmessége.
Felvetem a másik kérdést is. Értelmes-e az életünk? Van-e célja, értelme annak, hogy élünk? Az ember nem bírja és nem bírná elviselni a tudatot, hogy nincs értelme az életének. Ezért keresi az élet értelmét. És ezért találja is meg. Ha valami nincs még, aminek lennie kellene, akkor azt nekünk kell megalkotnunk! Nem akarjuk elhinni, hogy az emberi élet önmagában értelmetlen. Külső erőket, sorsot, hatalmakat feltételezünk, amelyek megadják az élet értelmét.
„Nem akarjuk, hogy az emberi élet értelmetlen legyen, de tisztán akarunk látni.” – mondjuk és nagy hibát vétünk. Hatáskörünkön kívülre helyezzük az okokat, amelyek megszabják az életünket. Determinálttá válunk, akiket bábuként mozgatnak, és csak annyit tehetünk, hogy megismerjük ezeket az okokat. Ezzel elszalasztjuk az igazi lehetőségeinket, és épp azt nem vesszük észre, amit mi teszünk azzá, ami. Azt, hogy mi tesszük értelmessé az életet, mi magunk adunk értelmet saját létünknek. Tehetnénk valamit, de nem vesszük észre, hogy ez a mi feladatunk. A baj az, hogy félünk meglátni az igazságot. Félünk attól, hogy esetleg mégis igaz az élet értelmetlensége. Félünk a felelősségtől, hogy nekünk kell megtenni, eldönteni valamit.
Nem biztos, hogy az a baj, hogy nélkülünk nincs értelme az életnek. A baj inkább az, hogy nem ismerjük fel, hogy a mi dolgunk értelmet adni neki. Ha nincs értelme az életnek, akkor a legfontosabb, hogy tudjunk erről a tényről, mert akkor miénk a felelősség, nekünk kell ezen változtatni. Hogy valóban értelmes életet élhessünk. Legyen másképp, legyen az ember élete értelmes! Tegyük értelmessé életünket!
[« tartalom ]
A négy kapu: a lélek teljes felébredése
(Hegedűs Róbert, 2002. április 18.)
1. Álomvilág
2. Üresség
3. Világosság
4. Valasóság
1. kapu: Álomvilág, Samszára, én, mint lény.
A lélek saját Álmába van belefeledkezve. Öröm és bánat, rémálmok és jó álmok világa. A lélek folyamatosan imaginál. Ekkor a lélek álmodik és érző lénynek éli meg magát.
2. kapu: Üresség, Sunyjata, én, mint Arhat.
A lélek lecsendesül, az álmodás abbamarad, az imagináció megszűnik, csak a ki-be lélekzés, a nagy Üresség marad. Ekkor a lélek nem álmodik, és Arhatnak éli meg magát.
3. kapu: Világosság, Nirvána, én, mint Buddha
A lelket a Világosság járja át, mely maga a szeretet, boldogság, és bölcsesség. Itt a lélek az örök Világosságban fürdik, és Buddhának éli meg magát.
4. kapu: Valasóság, Brahma, én, mint Megváltó
A lélek felébred és kinyitja szemét. Meglátja a Valasóságot és rájön, hogy csak álmodott. Itt a lélek önmaga és a Valasóság kéjében és gyönyörében éli meg magát, mint Krisztus.
Vers:
Rémálmok közepette fetrengek,
Teljesen össze vagyok zavarodva.
Nem tudom, mit tegyek,
Néha sírok, néha nevetek.
Ó milyen nyugalom és békesség van mindenben.
Csak a felhőket nézem,
És a felhők eltűnnek,
De a légzésben megnyugszom szüntelen.
Ó milyen csodálatos melegség,
Kedvesség, világosság önt el.
Már tudom, reggel van ideje felkelni.
Kinyitom szemem,
De az álmomra még emlékszem.
Atyám rám mosolyog, és szelíden megkérdi:
Fölébredtél Fiam?
... ÉN VAGYOK A VILÁG VILÁGOSSÁGA ...
[« tartalom ]
