Mindenek Ostroma

Tátongó űr kéjes árkán peremtáncát lengi lengén tétova elmém, hanyag gondolatom. Botladozó gyökér lábom a mélység fölött kalimpálom, megtorpanó roppant téblábolás remekműve készül.

Gyenge karom imára tárom, keblem az égnek nehezül – látlak a felhők mögött riadtan megbújva, s az iszonyatos mélység posványába csúszva, fényes napvilágod derengő homálya gyér lámpásával fejemben világlik. Köpenyem rejteke jól őrzi a mécset, s pislángoló lángja messze bevilágít zegzugos útvesztőm szűk sikátorába.

Látlak. Szemem el nem téveszt, s el nem enged soha, hogy utam ne tévesszem e hosszú utazásban.

Fohászom néma szó, meddő medrem kiszáradt folyása; cserzett repedésin gyilkos folyondár tör napvilágra. Kacsos kezével jól torkomra markol, hogy a fulladó lélekzet könnyetadó árja mossa majd tisztára e holt tenger roppantó partjait.

Talányos bóklászás ez, a gondolat-óceán ragacsos fövenyén; iszapos lábaim hogy vágynak méhébe – eresztenének itt feneketlen éjbe megannyi hajtását a rosszízű szóknak.

Hullámverésnek szilaj duhajával ostromol a minden. S nem lellek sehol.

Isten! Hol vagy? Tán szégyenedben holmi bokor rejteke bújtat? Eszmélt ártatlanság szégyenpírja éget? Tán fenyegetlek téged? Én?

Végetnemérő parttalan víztükör holtfáradt szemébe kérdőn pillantanék én, ha szememben nem úszna megannyi csillagév könnyes hozománya, szennyes folyamnak salakos magánya. S nem látlak sehol. S te, te sem láthatsz sehol, hol nem te vagy.

Eszmélnék, de felém nem sodor semmit az ár és üresen bámulok csak egyre eme posványlakomára. Ízletes őrvények torka mohón issza tajtékzó hab-étkek roppant hadát. S pördülök én is ahogy fordul a tánc – s kereslek mindenütt hol én vagyok.

Ölelkeznék csillagegek birkanyá-jaival, nem feledvén, ama bárány mindig csak fekete, s a bűnnek bakja, kit a pusztába hajt a nép. Vére majd az ajtófélfát keni ha pirkadni kezd az ég.

Emelj! – vagy elveszek kígyósziszegésed sercegő szitkában. Fonák torzszülötted törpe szívében bíz szűkek a termek, s az apró lőrések árkain csatára vár minden szó, tobzódó gondolat, hogy megvívja bús harcát fényes seregeddel.

Merre jársz – s mit kívánsz tőlem? Hívj mindig engem! Üreslő barlangok visszhangzó kongása harangzúgás süket füleimnek – s te hallgatsz. Csak én beszélek.

Hogy a feneketlen árny ölébe mily úton jutottam, csak te tudhatod. Ha orcám rád emelem, a végtelenség távlatából csendes szavad reám borul, s reszketeg karjaim oldalamra hullnak, mint kifáradt csatában porba hulló kardok.

Csak elmém bolyong még, a hullámverésnek mámora ringatja toporgó vágyakozás őslabirintusában.

(2003)

[ Teteje ]

Kérdések Keresztútján

Kérdések Keresztútján

Kérdések keresztútján meg-megállva
gondolat-barázdáim el-elboronálva
szántok-vetek, aratok terméketlen elmém
viharverte lápos földjén...

Lomha ingoványba tévedt kósza állat módján
lassan lépdel minden szavam, meddő gondolatom...
vizslatva botlik léptem, csetlik hangom
s hangulatom –
malomba kötve körbe-körbe járkál
felfoghatatlan súlyos tengelye körül.

Porlepte nehézkedés csillagközi árnya
gigászi erővel ránt önmagába;
mily távoli minden –
s mily közeli mégis.

Táguló időmben végtelen távlatokkal
kacérkodom bátran
Huncut önámítás torz-szülötte vágyán
növesztgetem szárnyam
Daedeloszi becsvágy vak labirintusában.

Kiutat ő se lel önnön csapdájából
csak végzetes repülés szárnyaszegett átka
oldozza halálra dicstelen óhaját.
Mindig csak Ő
– a Fiú az áldozat.

Sohasem a király.

Akasztott álmából aranypénzek hullnak a meddő messzeségbe
S fájáról csak hamisan aranyló almák jutnak a vétlenek kezébe...

Megannyi kételyem a termékeny szűz földbe vetvén
bő termést aratok s megannyi bús utolsó lakomát.
Időm lassan betelvén életemmel számot vetek;
hetvenkedem bátran harmincegy évemmel:
s eme veteményből megannyi
sárkányfog ivadék terem nemhiába,
hogy héroszi pártus-csatámat
lett légyen kivel megejtenem.

Szűzi Ariadném veszejtő fonalát nyakamra hurkolva
boldog mosollyal löki el lábam a mocsaras földet;
Égbe-nyíló kitárt karom keblére öleli a sikamlós üres teret,
s hogy az olvadt viasz csorog végig karom görcsös markolatán
meg se érzem... ahogy konokul visszaránt csigolyám poros roppanása
halálos csókunk beteljesülése előtt.

Égi szeretőm magára vonja csillagos fátylát
míg földbemart ajkam iszapos sár fonnyadt levén kérődzik.
Bizony, így van ez. Elillanó pillantásával búcsúzik a pillanat.
Szép pillái fekete bársonyával betakar az éj,
s törődött lelkem szalma-vánkosára hajtja csöppnyi fejét.

Vigasztalásul ökrök bőgése zenél;
ágyam fejénél gyertyalángjával virraszt a csend,
míg valahol a napkelet távolában
útra készülődik a megkésett bölcsesség.

(2005.06.22)

[ Teteje ]

Égi Éj

Égi éj

Fényévmilliók távlatába feszített idegzetem íjként hajtja hátam,
s fejem lehajtom e roppant tér ereje előtt.
Csak földi tükrében játszadozik fénye megannyi csillagvilág végtelen egének;
csalárd csillogásuk szememet nyugtatja,
s hiszem hogy én is a világnak része,
a végetnemérő mindenség egésze
vagyok jó magam.

Talpig nyoszolyában jő elém a mátkám, hogy titokzatos fátylát csábosan lengesse,
szemem bogarán csillámlik tánca,
s Argosz öbleiben készülődő bárka jelzi, hogy útra készen várom be a hajnalt.
Iaszon lelke háborog keblemben,
s küzdeni vágynék én is az égbolt sárkányival.

S hogy farkával meglegyint, lehelete éget, nem bánom, amíg engem ez a világ éltet.
Kupolája akol megannyi baromnak,
lopott tüzükkel a sötétben villognak; hályogos szempárok tapogató lépte
versengve siet az árnyékok elébe.
S leszegett szememből törlöm ki a könnyet – s nem látok.

Eme barlang szája sehol; csak sűrű homály mely mindent betakar lágy simogatásával,
s vackolódni vágyom én is hirtelen e kotorék világban.
Jó pásztor módjára a csillagég betakar, levegőétkével megrakja a zablám,
s szelíd unszolással tovább hajt előre.
Igázott homlokom a föld porába bámul, s reszkető inaim nekifeszülnek
a láthatatlan terhet a mélységbe szántani.

Tébláboló léptem tompa koppanása, az ismeretlen hajcsár ostorpattogása
elegyedik szépen a világnak zajával, e véget nem érő ős vigíliával.
S töröm a földet, a magot mélyen a trágyavilágba vetve.

És ha majd a mindent megemésztve, a fekete sáros iszap veszejtő labirintusán át
a hajtás végre a nap világára tör,
arcomat tán simogató puha tenyerével az ég boltozatára emeli.

S az ég peremén túl, az égi seregbe harcos szekeremmel én is beállok,
sziszifuszi dicsfény meddő csarnokába.

(2003)

[ Teteje ]

S a kétely árkainak döntöm létrám

S a kétely árkain át döntöm létrám...

S a kétely árkain át döntöm létrám,
hogy a falakba s az utca aszfaltjába vájjam hitem:
hogy szeretni VAN jogom. Mindent, mindenek felett.
S hiába sarjad lelkem mélyébe vetett megannyi magja kétkedő szavadnak,
én hiszek! Most, ne zavarj, kedvesem…

Lehunyt szemem kialudt termeim tornácán pihen.
Lenge lélegzetem ki-beárad, s torkomon akadt szógubanc
csitítja habzó zablám eme rettentő hajsza után.
Csendes nyitány halkszavú vétke,
hogy szalasztni hagyja a pillanat átkát
– nem űzi, kergeti a vad ellent tovább,
torpanó lépte gyenge kacaj.

Gyönyörű vagy ahogy elmém megigéz,
s szellemlátó fátylam mögül vággyal telve
lesdeklek szörnyű szomjtól űzve,
s álmodom tovább.

Álmom a tűz – lehelete forró, ajkadon égő hamvadó parázs.
Szembogaradnak lángoló varázsa, öröklött öröklét csillagragyogása,
évmilliárdos sikamlós élő lény szent vágyakozása.
Maga a Tűz. S a lángtenger habos átka.
Örvénylő hullámsír telhetetlen árka;
Hová mész? – vélem hallani szavad;
s bárcsak szólnál hozzám emberi szókkal.

Álmom Te vagy. Szeretlek. Várlak.
Magamhoz ölellek ha jössz, s ha elmaradsz is
réveteg szemeim vigyázó kapui tárva-nyitva állnak, hogy jöttödet köszöntsék.
Puha tenyeredben megbújva világom megpihen ha fejét öledbe hajtja,
s ha nem jössz, vánkosa ama szikla lészen melyre lajtorjád emelted.

S látlak megint. Gyönyörű, hosszú vörös ruhában,
combod kacéran villan a bársonyos selymek közül;
mosolyod nektártó, fullasztó igája
ostorként ösztökél egyre csak hiába,
s kővévált lábaim oszlopos terhét sámsoni fortély nem ereszti,
s vakon várom én is erőm visszatértét.

Rád vágyom untalan utakon, s bolygok merre napom vezet.
Szüntelen fényragyogásod sugárkoszorúja övezi elsötétült egem,
s várom a hirtelen jött éj elmúlását.

De szemeim nyitni gyenge vagyok,
s rácsos börtönömből csak lesdekel a lelkem utánad,
szűk repedésin a fény néha beárad
– s ilyenkor megleslek, kedvesem.

 

(2003)

[ Teteje ]

Prés Alatt

Prés alatt

Világom labirintusában,
rohanó időm folyamában
kötél idegzetemből sodrom
az útvesztő fonalat:

Fátylas időmből kimérve
kupámba halott lelkem cseppen;
sárkányvére erjed...

Fejnektetejére állított bitófám
fonák fáklyájával világlik értelmem,
s sodródom hajómmal megannyi szirt felé –
szorító ölelésük fogas szája csókol majd
ha a sekély vizeknek posványába érek.

Szivárvány ajtaját aranykapujának
nehéz kezekkel kétvégletre tárva
ragyogó napkelet bíborba öltöztet:
töviskoszorúmmal s vérvörös palásttal
bolyongva keresem az igaz élet fáját.

Aranyalmás kertek kígyósziszegése
gyökérbarlanglakó rovarnép beszéde
lágy dallamos szózat szólongat hiába
- törhetetlen átok hajt s köt igámba.

Megyek gondolatlan árbochoz kötözve,
s viasszal telt süket fülem
szélnek ereszti a megannyi beszédet.

Merre tovább? S némán toppan léptem,
üres kongása halk isteni szózat –
csendes imádság, hangtalan fohász.

Várok.

Hátha eljössz.

Asztal megterítve: kupámban véred csorog,
tányérodban testem vacsorája –
Urak lakomája, s pompás magány.
Mikor jössz végre?

 

(2004.04.28)

[ Teteje ]

Rohanó Csend

Rohanó csend

Toprongyos elmém néma harang.
Kongó igéddel tétova lendül
hasztalan szózatom – üres szavam.

Halk vagy. Neszezésed dörgő óceán,
morajló katlan, mélytorkú zúgás.
Üvölthetnél! Hogy lássalak végre;
hogy bágyadt pillám nyissam az égre!

Hol jársz? – s merre járok én?
A kezedbe adnám minden gondolatom.
Szentélyed éke, szívednek legmélye
titkos magányába hív néma szavad.

Meg nem tett talányok, íztelen tréfák,
üreslő ünnepek, kopár hangulatok...

Hová lett látásod? Hová lett rejteked?
Égbeli másának földízű tükre
mondd kivé és mivé lett? És hová?
Hol jársz te itten? – s merre talállak?

Lámpád kialszik ha őszül az éj.

Sötét sötétjébe gyér neon világát
ködös derengés betonarca rágja...

Borszagú ihlet, kátrányízű étek,
lóhalálban illan porlad el az élet...
- bőrszagú tapintás, simogató dallam,
lágytüzű mámor könnyes ébredése,

fürkésző pillanat ezer arcú vétke
gyöngy szem koszorúja, sikamlós azúrja,
vasba öntött mása, csillagragyogása,
kígyózó útjaid csikorgó varázsa,

rebben
szárnyal
illan.

Áldoz az égnek.
Mindenség szemének.

Látod!?

– remélem.

 

(2004.02.04)

[ Teteje ]

VAN

Van

Van, hogy a néma csend
Pont AZ, mit elmondanál
Mikor a sok szó csak megannyi torlasz
és akadály

Bármit leírni is lázadás
Ellenszegülés belső parancsodnak.
Hiú ábránd azt remélni, hogy
Bármit is felfog belőled földi szózatom

Itt ülök mégis várva, hogy szólhatsz-e általam.
Elmémben figyel a csend és lesi érkezésed.

Ha lenne mit is mondanod
Vajon elmondanád-e?

Ne keresselek?
Húrelméletek hamis akkordjain?

Kvantumcsápjaim messze ragadják a téridőt.

Pont.

Pont itt.

És MOST.

 

(2008.05.03)

[ Teteje ]

Randevú Istennel

Randevú Istennel

Vártál Valahol.
Pontosan érkeztél – mint mindig.
Titkos találkahelyünk az időtlen mindenhol
és a megbeszélt időpont az örök pillanat.

A végtelen tömegben
(mégis oly nehéz felismerni arcod)
türelmesen vársz rám
s én érkezem.

Minden út hozzád visz
s én sietek folyton
noha elkésnem nem lehet,
ha az öröklét karjai ölelnek szívükre.

S Te ismered jöttöm
S érkeztem idejét.

Csak Te tudod merre talállak
S azt, hogy mikor érek oda
Hozzád.

Hogy vágylak-e? – már magam sem tudom.
De, hogy Te vágysz rám – tudom biztosan.
Mint hűséges szerelmes ki párját várja híven,
Te töretlen várod míg hazaérek.

Kóbor szívem világnak adván
messzi űz engem megannyi vihar.
Hogy hozzád hajt-e szél, s majd téged talállak?
- Ott; hová éppen most érkezem?

Hol nem vagy? És miért nem talállak?
Te is Én. Én is Te.
Te nem is Én. Én nem is Te.
Én IsTeNem.

Azt hiszem rámtaláltál.
Azt hiszem rámtaláltalak.

 

(2007.05.26)

[ Teteje ]

Magdaléna

Magdaléna

Éber órámon kopogtat a csend.
Halkan megbújsz szívem udvarában,
mint játszi gyermek, ki félve lesdekel
vágyódva anyja után.

Ki itt a gyermek – Te vagy Én?
Ki lesdekel a másik után?
Nem múlik el úgy nap, hogy jöttöd ne várnám –
Te megkésett vándor… hisz pirkad már az éj.

Terhed, hogy ajtómban megpihen,
megpihenhetsz te is.
Ráncos homlokom kisimul ha alszol mélyen,
S míg álmodik – én őrködöm.

Éber virrasztásom, alvó magány.
Fényosztó ragyogásod kelt ha váltani kell.
A test kész, de a lélek gyenge.
A lélek kész, de a test még maradni vágy…

Álmát a világ ringatja
s tündöklésed palotájában újra szép a Világ.
Táncos menyegződet megannyi mátkám járja.
S Te örülsz. – Nevetésed szívből jövő…

S míg ujjam a sebben kotorász,
Te álmodsz valahol.
Mosolygó orcád kipihent –
mint győztesé a harc után.

S boldog fáradt arcod ölembe fektetem.
Gyermeki bizalom, feltétlen szeretet, s örök elfogadás.
Kezem arcod cirógatja, s míg könnyem csorog arcodon,
Te csak nyugszol szépen – az Élet már nem riaszt.

Csukott szemed kábán mered távoli partok felé,
s míg vitorlád bontod, én maradok; várok.
Tudom, hogy értem jössz, ha már a hét tengert bejártad,
s ha már betörted a pokol kapuit…

Buta kisfiús erőfitogtatás
– most jól megmutattad;
s itt hagytál – engem!..
Szívem felfogni képtelen.

Ólom súllyal nehezül az álom,
s Te tovatűnsz halkan,
s tovatűnök Én.
Ki marad (ébren), ha elalszom én is?

 

(2007.12.27.)

[ Teteje ]

Navigare Nescessere Est

Navigare Neccessere Est

Felhőtlen éjjel ha fogy a hold
életre kell a csillagragyogás.
Időtlen távolba ha vesz
nézésem és szemlátomást
lelkem messze röpül
a gyér derengés csillagszárnyán,
Galaxis udvarok tornácára lépve
kopogtat világok ajtaján.

Hosszú az út, s rövid az élet;
rövid az út, és hosszú az élet
mely elvezet hozzád Uram.

Világom rejteke.

Szemfényem mily vak tereád;
csak csillagragyogásod őrzi
összetartozásunk emlékeit:
hosszú sétáink porladva születő
élet-terek örvénylő pusztulása helyén.
Csak hiszem, hogy emlékszem e szóra:
Szeretet – s mutattál százezer csodát,
ahogy világok legmélyén elrejtve
lángolt a sötétségbe rejtett fény -
És láng, és ragyogás.

Inkább Erő, mint Égő Tűz,
mely felfoghatatlan erővel ránt magához
mint önző gyermek ki karjaival
nyakamra hurkol nehéz kötelet,
hogy cipelni kelljen Őt most már örökkön tovább.
A TE terhed, mely nőttön-nő tovább
ahogy egyre száguldunk valamely végkifejlet felé.

Kint csak a világ zaja, egyre zúg
- csak benn és lenn van szentséges béke,
csend és emlékezés.

Reád.

És sétáinkra a csend köpenyében
a kezdet végén.

Itt vagy velem.

Érzem és tudom.

 

És én nem itt vagyok,
hol csalóka elmém és érzékeim fátylain át
csak dereng nékem ez a felismerés.
Nem szűk szobám és koponyám lakhelyem,
nem tollam az mi szántja a papírt.
A téridő mozdul szavadra,
s alkot, teremt új vágyakat.
Lábam a csillagvilág kútjának vizébe lóg.

Kávája-kerevetje határtalan.

Minden csepp mi a vízbe hullik vet
százszor száz karikát
s szül végtelen vágyakat
– s végtelen világokat,
melyben újabb és újabb
hullám dereng.

Álmok álma e hajnal.

S ébredni
csak világból világba lehet…

Csak Te vagy az ébredés!
- ha szemünk rádeszmél
bamba szendergése kába mámorából.

Túlélni a halált?
Csak az élet álmát alussza mind!

Ébredni nem fáj!
Lesz, s van kire vágynom.

Ha mennem kell.
Ha távozom
sosemvolt létemből
- csak az élet foglya voltam.

S életem boldogan leteszem,
mert Tudom, hogy mi sosemvolt,
mert mind Örök és Lét is egyben.

Ez AZ ami VAN.

És EZ MIND TE VAGY.

És ÉN.

Nem itt van otthonunk,
csak a csillagfény ragyog szemeink tükrén át.
És ez tükörország – varázsa elkábít,
és el is veszejt ha túl sokáig maradsz.
Senki se sír hát mikor ébred,
S elhagyja a látást,
mely csak tükör által homályosan
festi le néked a világot.

Lenni vagy Nem-lenni – valóban ez itt a kérdés.

Hajózni kell! – Élni, nem kell.

Mindig csak Tovább!

Hív! A Végtelen!

 

(2009.05.01)

[ Teteje ]

Érzem

Érzem…

Érzem, vagy sejtem, hogy szólni vágysz általam…
Órák óta érzem a benső kényszer feszítő tükrét,
hogy orcádba nézve elvesszem látásom ismét.

Miért vágyjuk a végtelent?
Miért szűk nekünk ez a lakhely?
Ez a bőrből varrt ruházat?

Mire hajt az élet-éhség, szenvedés-vágy
bennünk egyre csak egyre,
ahogy ereimben lángol az utolsó vacsora.

Ez vérem bora, mely értetek ontatik
a bűnök bocsánatára.
Mundus Vini – a Világ bora.

Poharamba félig töltve várom, hogy szólj hát!
Mindenki alszik. Egyedül csak én vagyok ébren!
Zajongó zsivajával a világ csak a háttérben zörög.

Tücskök ciripelnek a csillagoknak éppen!
Időtlen idill, melyen távoli gép-robaj távoli zaja zizeg át.
Ákost idézem, és megannyi bölcseket.

Titusz és Szent Pál földjén,
hol világom most lángra gyúl.
Vagy-e még vakságom óráján velem?

Imádkozzál érettünk most!
Ím halálunk órája ez!
Ez IS, és mindegyik mindörökké. ÁMEN

Minden pillanatban meghal és újraébred bennem a gondolat.
De „én”? - Élek vagy halok?
Nem tudom. Ilyenkor létezem.

Lenni vagy nem lenni
– ilyenkor nem is akkora kérdés.
Borom poharába feledkezve legalább is nem.

A borok nem filozofálnak.
Zamatukban őrzik a tudást. Terólad.
Apró szemcséik legbensőbb kódjába rejtve

Társalognak .

Rólad.

Velünk.

Száraz.

És Vörös.

O Mustikoz Deipnoz -
Bár nem tudom MIT jelent,
(tán utolsó vacsorát – tán nem igazán)
de titkába rejtve érzem itt vagy
lüktető ereimbe rejtve
általa és általunk…

Teret adni neked,
Teret adni annak ami Jó.
To Agathón.
Legbensőbb Atya Atyám.
Jó így leírni ezt.
Hogy véremnek érezlek,
és hogy enyém vagy egészen.

Bárcsak minden fiú így szeretné atyját.
EZ Jézus fiú titka. A Fiúé.
És az enyém. Itt és most.

Hogy szeretni vágylak
És gyermekeddé lenni egészen.
A gyermeki részegember.

Ősrégi kép ez, hol az ereje-hagyott
részeg aggastyánt a gyermek kíséri haza;
mert a gyermek még tudja hová kell hazatérni.

Ha utolsó borod tényleg ez volna, nem bánnám.
Kicsit savanykás, fanyar-édes, száraz utóízzel a szájban.
Pont, mint az élet maga.

Talán épp így tökéletes.

Ha Héraklész tüzes bikája ily földbe harapott,
hol ilyen bor terem, nem is bánta nagyon.
Herakleion. Hős tett EZ is.

Ily borba zárni ezt a megannyi érzést.

Isten, tényleg TE vagy a MINDEN.

Jó tudni

EZT
És érezni,

ahogy a tű fokán

átbújik minden.

Hozzád.

Ahová

érkezem.

 

(2009.07.15 hajnal, Malia (Kréta – Görögország)) ’The Last Supper’ – O Mustikoz Deipnoz 2006-os borhoz írva, ami 2007-ben elnyerte a Mundus Vini címet a német Der Grösse Internationale Weinpreis versenyen.

[ Teteje ]

Hajnali Égbolt

 

Elhívsz, hogy Júdás-csókod égjen arcodon.
Gyermeki félelem riadt ébredése
hajnali óránkon, mely anyja után kiált.

Tudod hol vagy?

Ágyamban fekszem várva a csodát. S az ébredést.
Mely a napvilág bizonyosságával öltöztet
majd új ruhába, új világba, hogy…

…legyen majd valahogy.

Most a mennyei vásárcsarnok borul fölém,
és választok sorsot és magányt.
Égi lajtorjámat csillagvilágodnak döntve
kapaszkodom egyre, egyre csak tovább.

Kétkézre markolva a remény sziklaperemét,
fokról-fokra hágva utazom feléd.
De hunyorgó csillagszemed apró folyosója
egyre csak szűkül, ahogy lépek eléd.

És oszlom, vesztek, hullok vissza e földre,
hol szúnyogcsípte fekhelyem apró világ táncolja körül.

Erőtlen elmém hullócsillagba kapaszkodva könyörög hozzád,
egy szebbnél-szebb jövőért – igaz barátság igaz ígéretért,
atyai-csókért, anya-simogatásért, egy szerető szerelmes
édes érintésért, gyermeki csókért, cicás bújásért…

Értelmes értelmet lelni e Földön,
hol kába szendergésben e mennyi bazárban
nincs mit megtalálni, hisz elfeledtük rég:
Kivé és mivé lett? Mit akart? Miért jött? Hová tart?

Gyere kérlek, légy velem!
Adj értelmet és választ hajnali órámon nekem!

Isten te drága!

Bár megvehetnélek, ha olcsó életem kellő fizetség lehetne,
ha öledben minden szavam megpihenhetne.
Ha az égi bazárban a csillag csecse-becsék
káprázat-öröme szórná szerteszét,

lelkem ragyogását az éjjeli légben.

Vágyódva vágyom vissza udvarodba -

„Csillag-csillag térjek arra!”

 

(Balatonboglár, 2011. július)

[ Teteje ]

Istenbe bezárva

 

Láthatatlan lombik falán át tapogatódzó kezeimmel
verhetetlen karóbamarkolt szépséges szép szemeimmel
néznék az üvegarcú Isten szemébe
szemeim sarkában néha sejlik lépte
tollam árnyékában
papír hajlatában
orrlikam szippantotta levegőegében a mának.

Itt és örökké.

Verhetetlen erővé
hajthatatlan mának,
lenni az idő parttalan sodrának
kitárt ablakká lenni
az égi mindeneknek
szeleknek, vizeknek, szerelmes szerelmeknek,
szépnek jónak másnak,
emberek kínjának hovatovábbjának,
miegymásságának.

Szeretni-szeretni-szeretni
a mának
Isten-Isten-Isten
ablakának
Be-és-ki pillantó
kerge fohászának.

Vággyal inni ki a napfény
lángtáncos árnyképét
vérbemártott tinta-kék
álom időt vet, arató fehérség
körmönfont markolatja
egyre csak ragadja-ragadja-ragadja
tovább el innen a józan mámor táncát.
Szerelmes szívemnek hadrendbe állását.

Szólni ha tudnék se várnám a hajnalt,
csak vérvörös holditta szőlővenyigével tellek.
Száraz vidékről homok tengeredről
száll a vitorlám, s dagad keblem kevélyen a széllel.

De hová hová hová hová
lettél körbezárva itten?

A benned bolyongó őrült brigantik tengeráramába
vetve hozzád sodródnak
vagy nem
de nem de nem de nem
nem de nem?

Te üvegbe zárt láthatatlan fény.

Fenséges palotádban fényességes fényed árad
sokszínű hallgatással féltve őrzött várad

fényhangú angyalok hallatlan serege őrzi.

Nem bírom a csendet, a rendet, a szenvet,

s a láthatatlan

Isteneket.

(2012.07.02)

[ Teteje ]

Holdfény

 

Csalfa kór. Álomjárta ébredés.
Csak kóválygó esztelen,
ki hálósipkás rémálmában,
tetők szakadékain át
ereszcsatornák könnyáradatában,
szomjúságát, csatornás estébe befojtva, remél.

Míg álmában aranyalmás édenkert közepében
harapja kígyónyakú kísértő nyelve ártatlan szívét,
ő égbenyúló tornyos paloták cseréphadain át
közelít a mélység édesen ölelő karjai felé.

„Lépj mindig közelebb te hozzám!” – Te isteni gyermek.
Szól sziszegő fonák-alakja az ébeni éjnek.
S sötét fátyla borul szemfedőnek a földízű sárhoz.
Hol lenne mélyebb a Lent, a lentnél?
Mert végére jutottam megannyi létnek,
s meghaltam száz-ezerszer, hogy éljek.

Így várom be hát a csodát, mint megannyi alvajáró,
ki holdfény-egekbe ragadtatva várja,
a szent elegendőség bőségszarúját.
De hol késik a mirha, s a tömjén?
Csak az istállószag terjeng körülöttem.
S balga ökrök tinódala beszél, s zeng hangzatos szólamot:
merre lelem meg én, bús gyarló szívemet.

Énemet. Lényemet. Végemet.

Holdittas képemet a megrepedt gép falán,
melyből kifutni készül a fakuló képszalag,
hogy kínlódó tekergőzés suta tánca lejtse
s rejtse álarca mögé mindazt,
mi a szemnek,
örökké csak

lát
hat
at
lan

mar

ad

.

(2014.11.18.)

[ Teteje ]

---

Utószó

 

Nem régi versekre emelem most poharam,
hanem véled ülök most ismét újabb halotti tort
Uram.

Porbatöltött kupáink hangosan koccannak.
Össze,
Vissza.

Percről,
Percre.
Ahogy meghal bennem újra és újra minden pillanat.

És minden gondolat.

Nincs bennem semmi.
Csak az érzés, hogy valami elmúlt, ami volt.
És, hogy lesz talán valami ez után is.

Folyton-folyvást.

Nem akarok emlékezni. Csak arra.
Ami ÉN Vagyok.

Túl szavakon, érzéseken, gondolatokon,
Ami nem emlék vagy tapasztalás,
nem külső rámutatás,
mások szájából hangzó irányadó vélekedés.
Nem TE – hanem ÉN.

ÉN-TE-LEN.

Nincs benne irány és irányultság
mozgás vagy mozdulat.
Csak a forrás.
A pont.
Az
O r i g O.

Ahonnan mozdul most is kezem,
ahonnan most is száll a szó.

A szótlan csend.
A körbejárt határtalan.
A palackba zárt szellem.

És koccintunk megint, eme újabb utolsó vacsorán.
És isszuk vérünk kelyhét olthatatlan szomjtól égve
vámpír módjára megint.
Megint.
Megint.

Mire is int?
(Megint.)

Hogy emlékezzem MAGamra.

Miféle csíra sarjadzik csontomba vetve,
hol milliárd mikrosejt rezdül bennem minden pillanatban.

Általad.

Hol vagyok?

ÉN?

 

(2011.03.)

[ Teteje ]

Ugróiskola

Drága Isten, ha gyermek volnál
minden lyukba belebújnál.
Nem tudnád, hogy mikor, s miért,
azt meg pláne nem, hogy kiért
feszít meg a pillanat,
de sírni tudnál, hogy hírül add.
Őszinte bánat, bú és harag,
lelkedbe zárva így nem marad.

De világba ordít minden perc
mit szögeiddel televert
a megbocsájtást követelő
arctalan sok menetelő,
ki átlép élted minden percén
orrodat jól belevervén
a szőnyegen hagyott piszokba,
mit titokban otthagyott szipogva
ijedten a gyermek-Isten,
tudván rend kell lenni itten!

Itt benn. És kinn,
hol senki sincs
ki ölelő mosollyal szánna
egy köves Golgotára mászva
botló gyenge gyermekembert,
kit a sorsa pórul megvert.
Szánja-bánja bűneit,
lopott kincsek tükreit.
Mely tiszta ragyogással szórja
szemvakító ügyes módra
fényességes színeit.

Hol? Hol? Hová lett?
A játékos üveggolyókkal
játszó gyermek-Isten hol van?

Vágyom orcájába csípni
szép ruháját telesírni,
haját kócolni de bátran,
birkózni bohócruhában,
őrülten szaladni véle,
kiabálni fel az égbe:
Itt van, itt van, megkerült,
az ölembe éppen beleült!

Hogy fülébe súgjam titkos hangon
a világ titkát, s hogy kint a gangon
csak a játék zaja zúg csak egyre,
soha senki nem szívja begyre,
mert nem veréb az ember ugye?
Hát most figyelj, hogy hogy veri be
játékból az egyik fejét
egy viccbe belefáradt szemét.

Isten-Isten oly te drága,
kezem füled birizgálja,
ilyenkor végem jól tudod,
hasadra csókot így adok,
s kacagva visítsz kis malac,
s lebirkózva visszaadsz
egy jó kis taslit énnekem.

Így fogod meg két kezem.

S szemedbe nézve szédült-kábán,
könnyem csordul álmod láttán,
s tükrében a létnek látlak
halálra szánt Golgotádnak
lépcsőin megbotlani.

S hátamra nevetve veszlek,
viszlek téged száz keresztnek,
s táltos paripaként ugrom,
hogy megtaláljam földi jussom,
neki a temérdek szónak,
porba hulló égi jónak.

S játszom
játszom
tovább
veled.

Mindig
mindig
csakis
neked.

(2012.01.02)

[ Teteje ]

Bárcsak lennék

Bárcsak lennék…

Hosszan elterülő díványpárna az ég közepében,
Napnyugtát dicsérő himnusz az éjnek idejében,
Ha látnám a kezed formálta szép szavak
szent ölelésében, a feltámadó kikelet fohászát.

Te néked, Te néked. Te, Te, Te, Te, Te, Tenéked.
Te Isten, Te Isten, Te Isten, Te néked.

Tehetetlen magányában az éjnek,
ha hozzád simul a vágyakozás,
hogy fel ne fogja a létnek
magányában az izzást, a Létet.

Hogy bekeretezze a mélység mámorában
a képtelen képzet idomtalan árnyjátékait.

S bárcsak lennék bölcsője szavadnak,
síró riadását az ébrenlétnek, ha hagynám szólni,
szabadba repülne, hogy szóljon
ideérve a mához.

Nem tudom, ha tudnám a tudnivalókat.
Hogy mit, miért, mennyiért, ha akarnám.

De látom az éjben a csillagos izzást,
hogy fejfámnak derengve, az égi karámba
behajtja a jámbor csillagokat.

De tejútján az égnek, az eget bejárva sem látom
az otthon jéghidegét.

„Hol-hová? Hová-miért?” bezúgó szívhiedelem vagyok ÉN.
Talán. Ha. Tár.

 

(2015.09.25.)

[ Teteje ]

#Isten

Húsz-tizennyolc. Eléggé szoros a küzdelem.
S itt az idő újra – az intelem:
hogy már csak egy bitecske hiányzik, hogy
kikerekedjen ez az új diginemzedék,
és féltve-óvva szólít, megint csak, megint csak nem elég.

Báránybőr térdnadrágban térdre ránt nyakamon a kötél,
s, hogy akasztani visz engem a korszakos nú degeneréjsön,
szellem-órám mélyre ránt.

Múlik a remegésem,
indul a celeb®éj-sön.

Fekete-fehér most minden árnyalat,
csak a kontúr világát rajzolja körbe,
éjszabta árnyamat a fény.
A megtépázott gallér, s a szívem alatt,
a szúrt sebből árad most a vér.

Pontosan kimérem hol lészen e sarokkő.
Az ég boltozata csillagfénnyel világít
egy újabb esztendő értelme után:
barbár szavak #hányadikigazi megállójában.

Talán közben más lett a menetrend
vagy rossz helyen vártalak megint,
de csikorgó vasgerendáink úthálózatában
csak a gépzaj ért el hozzám,
a száguldó, mennydörgő robaj,
s a felhőszakadás.

És a pocsolyás tükörben visszanéző, aggódó arcvonal,
egyetlen kitartó mozdulat: mely látásod keresi
minden új repedésben.

Legyetek résen,
a présen!
Mert nagyon nyomják a fiatalok,
a nú generéjsön…

S míg az Ég kárpitja így megint meghasad,
két esztendő között, szűkre zárva,
meglátom újra színedet, Fényosztó!
Hatalmad és tündöklésed pompájában!
Az Orcádat takaró hetvenhét fátyol
ilyenkor fellibben,
s hozsannát formáz áldó ajkam.

Az igazi arc most egy vero(n)ikon digitális képernyőjén játszik,
s vérverejtékes homlokod sápadt szelfibe torzul
az éjfél küszöbén. Távolba révedő, égbenéző öncsik
tekintete groteszk mosollyal néz téged,
egy néma sötét lyuk, szűk látókörén át.

Mily fogás emel ki majd eme síromból,
s mily kezek tartanak meg az öröklétben?

Fejem letaglózva rég a kockakövön pihen már,
Salomé csábtánca bokáig vérben ázik,
sámsoni erőm rég ledöntötte a templom oszlopait.

Az időn túlról vissza-visszanézve,
a világszínház nagy pódiumára,
hol mi zajlik csak örök kaszting –
uncsi szereplőválogatás
egy ismeretlen távollátó
szappanoperájába.

És ITT, e végtelen sorozat,
huszonkétmillió hétszázhetvenháromezer-négyszáznegyvennegyedik
percében egy pillanatra felvillan a rivalda-fény világossága,
s a közönség tapsol, s lájkokat dobál!
Tetszetős göncökben ismét közelebb jött a halál.

S míg a rendező szent tömjénfüstbe burkolódzva,
hallgatagon néz,
fejemre újabb csuklya kerül,
s számba egy kanálnyi keserű méz.

Látnám? – Ha szemeim a reflektor
el nem vakítaná?

Mert így, csak a szikrázó fény honol.
Atomvillanásában szemfedőm,
csontjaim porrá hullnak,
s elégnek egészen.
Csak fénybe zárt
gondolatom
Világ-ít,
s beszél
hozzám,
rólad

#Istenem.

(2018.01.01.)

[ Teteje ]

Lesz még idő

Lesz még idő a holnap viharában.
Lesz még idő újra itt a mában.
S lesz még idő a múltnak zavarában.

Ahogy zakatol ez a dallam, ez az érzés, ez a dal.
Ahogy mindenki, mindenki, mindenki meghal.

Egyszer.

De lesz még idő hol véget ér az Élet,
s megy tovább benned, akihez szavaimmal elérek,
ezzel az őszinte dallal…
e közhelyes kis szarral,

melyben kényszerű rímpárok dohognak.
S kapkodjuk pironkodó lélekzetünk megint,

hogy nem látunk át a helyzet képtelen árnyain,
s várjuk a nagy mögöttes tartalom kibaszott szárnyain
mikor emel már minket olimposzi magasságokba az ihlet,
de én csak lejegyzem azt, ami minket illet –

Gollam módjára többesszámban így,
hogy tompítssszuk a magányosszágunkat ím.

Tán lesz még idő, ahogy e könyv utolsó lapjait írom,
hogy uralmi lángokból újra szülessek.
Tebenned, ó JÓ ISTEN,
hogy basznád meg e kietlen sivár élet minden pillanatát!

A kegyelemből kiesve élni: kínszenvedés.
- az értelmetlen életbe kapaszkodni e porban.

Lesz még idő, hogy az öröklétben elmondjam
mennyire fáj hiányod,
hogy nem vagy itt velem.

Várakozás.
Nem szóra,
nem jelre.

Csak
arra,
hogy tudjam
azt,
hogy
ITT
VAGY
VELEM.

„Színedet és orcádat hadd lássam, Fényosztó!
Hatalmad és Tündöklésed pompájában!
Kegyelmed s irgalmadat óhajtom Uram!
Hozsannát formáz áldó ajkam!”

Látni és tudni kívánlak.
Megismerni a ködfátyol
tollfosztotta zuhanásában.

Lángban állok, s lángban állsz TE is Világ.
Világosan látom e helyzet képtelen zavarát.

„La Cerveze de Costa Rica” – hogy mi?

Szemtelen ez az éj megint…
Leszálunk újra a mélybe megint,

hogy visszaszerezzük az igaz követ,
sziklaszilárdan remélem lekövet
a Big Bráner a tecsőn át –
legyen kortárs ki szabadon lát,
mert nincs mérték és hatalom,
csak végtelen űr, ami semmi.

Ebben kell most otthon lenni.

Don’t Panic és forog a Tesla a Föld körül.
A „Z” generáció meg csak megörül,
hogy elhagyjuk végre e bolygónyi nehézkedést,
hogy éltünk így már csak – a Marson lesz mesés.

Lesz még időnk…
eltemetni e kor képtelen árnyalakjait.

(2018.01.27.)

[ Teteje ]

Utószó - Leporellók Messiása

Az utolsó porbahintés.
Mégis akad pár utolsó lap e könyvben.

Tán végjegyzetnek szántad, utószónak, vagy utolsó szónak,
hogy kitöltse az utolsó teret és időt.

A lapokon túli világból ha visszatér az alkotó kezed,
mit ír-e papírra? - eme titkos napló széljegyzeteként:

Hogy megérte Isten földi megtestesülése?
Hogy minden nap kaland volt?
Hogy minden perc és ábránd
puhította markos tenyerünk,
hogy ne férjen semmi más
kezed és kezem közé?

Csak szorítsuk egymást józanul,
kitárult kincseskamra küszöbén.

A világon senki; csak TE meg ÉN.

Egymásba veszejtett gondolat,
némaságba révült áhítat,
ahogy szent tenyeredbe arcom besimul
kihullik minden alaktalanul.

Lényegtelen a mozdulat.
Lényegtelen a pillanat.
Lényedtelen a téridő.
Lényemtelen a télidő.

Megállj!

S megálló minden pillanat.
Mellém ülsz - a világ robogva elszalad,
a hideg vasra. S fázunk együtt egy kicsit,
míg újra jön a villamos,
s felszállunk együtt,
hogy menjünk
tovább.

Az időalagút lassan tovább repít,
s kapaszkodunk a zötyögős kanyarban,
s mosolygunk mint két gyerek,
ahogy egyensúlyt vesztünk,
s dőlünk szerte-szét.

Szemed bennem lát.
S együtt keressük a mai csodát.
Lényünk csendben figyel –
észlelhetetlen.

Valahogy, valamikor benned ébren lettem –
észrevétlen.
Igen nagy vétkem.
De nem bánom.

Fel se fogtam a halálom
óráját. Á(t)mentett
engem a pillanat
s letett ide így, ideát.

CSAK ÚGY, AHOGY VAGYOK
ágyamhoz nem hívtak papot
s lettem AKI VAGYOK,
s nem lettem AKI NEM VAGYOK
helyettem.

Leplezetten leleplezetlen lettem.

Tiszta Fény.

Nem tükrös csillogás,
fény-visszaverődés
déli-báb, árnyjáték.

VALÓDI ITT-LÉT
Színtiszta ERŐ.

Köztetek járok
ITT AZ IDŐ.

ITT
&
MOST

(2019.01.01.)

[ Teteje ]

Ha csak eső esne...

Ha csak eső esne se bánnám,
arcod szépen folyna a járdán,
tócsák tükrébe nézve…

S felnéznék a felhőégbe
sáros aszfalt repedésin át,
melyre égi leplet von a lég,
s színtisztára mossa megtiport sebeit.

Szépen gyógyul a város.

„Esőáztatta büszkeségem
hétrét hajtom, s rajta alszom.”

S a karóbahúzott zsákemberek
madárijesztő-táncát lágyan ringatja a szél,
a bicegő kar csendben elalél,
ahogy téged ölel.

Fullasztó markába zárva torkod,
hogy néked már ne légyen dolgod
vele…

Helyetted szólok most is vért köpve, krákogva,
felköhögve a nagy szent akarat újabb szegét…
le nem vette rólam a szemét,
az ördög megint.
De TE – csupa nagybetűvel,
TE, drága JÓISTEN,
TE nem vetted re rólam
szemenszedett
szemrehányt
szemrevett
számon kért
száz szózat
ajkamon
e
h
a
j
n
a
l
o
n
.
Ne fesd a falra mert megjelenik!
ANGYALT IDÉZZ és fénylényeket!
Ideje már, hogy észrevedd,
karjaiban visz az Isten,
s dúdol füledbe halkan,
simogató csendes dalban,
szívedbe lágy szerelmet igéz,
s csak vele és általa vagy vitéz
katonája a fénynek,
rendíthetetlen párja az éjnek,
- s zászlós lándzsád szívébe vájod
a legnagyobb veszejtő szépnek.

Nincs mit mondanom.
Csak küzdök a vággyal.
Akarva az akaratlan találkozást veled,
hol nevemen szólítasz és megfogod a kezem.

Uram.

Istenem.

Ámen.

(2022.04.10.)

[ Teteje ]

TEMEGÉN

Az Örök Élet küszöbén

Míg aranyló napfény árnya
lángra gyújtja az eget,
s lengő felhők birkanyája
a messzi fentről integet,
aranyló lyukat éget a kőbe
a szó, az érzés, a gondolat
és békességre int megannyi nyelven…
szó mi szóra noszogat,
hogy sövénylabirintusokat járva
a kör közepébe beállva
kockagömbjátékba faragva
az időfonálba be-begabalyodva
nézzek fel az égre, hol
ezüstcsíkká olvadó repülő gépek
pengevágást ejtenek…
szép orcádon.

Te égi Isten, tükörképem széjjel tépem,
lábam előtt így hever,
s enyhén fodrozza lenge szellő
pocsolyám elnyugvó tükrét
melyben tiszta zavarossá
egészen zord haragossá
válik képmásod itt,
és most megint.

Az ESZMÉNY örök:
Békesség a Földön
a jóakaratú embereknek!

S szívembe belátván hullik,
földre minden védőpajzs,
s csak szemkápráztató, vakító
fényvillanás pengelángja
áll újra paradicsomi kapuid előtt;
s VAN HITEM, hogy bemenjek rajta,
a TE országod an ÉN országom IS.

Nincs árnyék. Csak a Fény útjában állok,
éntelen ürességben szótlan kiabálok,
önmagam letéve átlépek rajta,
s a küszöb őre terhetlen vándort fogad.

Tollruhája fényköpenyként rebben,
ahogy angyali dallam illatárja szól.
Selyem-érintésed puha tenyerében
orcám orcáddal egybeforr
s a kert fái körülölelnek,
gyümölcsük szomjoltó fogyhatatlan nektár.

Az elegendőség dombjain jó pásztor pihen,
s bárányok ölelnek közre vérmes kecskebakokat;
csend és béke honol, s nincsenek távoli porkatonák.

Trillázó fényosztó felhőhadak libbenek,
rózsaszín füstök szállnak –
„...nem, nincs vége mostan a világnak,
van hátra pár nap…”

A szépség szinte fáj.

S mirtuszkoszorúk illatárja leng a szélben,
szívem kamrájában Isten szózata lehel
szótlan csendességben fogyhatatlan imát,
surrogó malma vérvörös sodorba merülve
finom csillagporrá őröli most időfolyamát.

Bizony mondom néktek, örökkön örökké
ragyog bennem az időtlen láng;
s örökégő mécses minden ember
- lélekragyogása gyémánthoz hasonló:
szemsugarában fekete lyuk körül
szivárványkorongba vésve ragyog
CSAK A FÉNY.

Az el-nemmúló szépség.

Kitágult pupillámban apró árnyalak figyel,
mint barlang mélyén született,
lesdeklő, félénk kisded.
S a világ küszöbét átlépve
érzékeink kapujában megállva
táncra perdül, ahogy fordul a láng.

Táncoló árnyak futnak a falakon
- már nem untat ez a monoton tánc,
mindig csak némán, sohasem szabadon,
táncolunk együtt, fordulunk tovább.

(2023.01.01.)

[ Teteje ]

[« vissza ]

[ előre » ]