Mert a vers: zene
A lélek ritmusa,
Szavak soksztnű húrján zeng
Misztikus ősdallam
Az ÉN szabad lélekzete
És rímek bűvös ciklusán kereng.

Lehet, hogy szélmalom ellen indulunk harcba,
Mely a közöny hűvös szelére pereg.
Igy rohanunk egy végső kudarcra
S vékonysorú mögöttünk a sereg!

Lehet, hogy szavunk elhal a prérin,
Fagyottan elvész, kopasz erdők tövén,
Vagy önnön visszhangját kergeti kérőn
Nyugati csúcsok sziklás üstökén.

De páncélt'lan testünk pőreségét
Eszmék sértetlen pajzsa fedi,
S kezünk, - míg méri a végtelen mélységét, -
Rímek ragyogó zászlaját lengeti.

Szépségittas szemeink pásztázzák
Nem a hétköznapok szürke porát,
De a múlt varázsát, a jövő lázát
És egek térbevesző távlatát!

Ne féljétek hát a szépséghordók terhét,
Hogy oldalunkon nem harcolnak sokak,
Ne féljétek a Szép végzetes szerelmét, -
Hisz a Don Quijotok mindig magányosak!

Repülök a Reggel elé,
Bombot a fények felé,
Éjből és árnyból,
Idegen magányból,
Színek crescendoja felé!

Indigó mély-kékből,
Felhők szürkéjéből
Ködök teje felé,
Opál ívek elé.

Bíbor sejtésekből,
Lila reflexeből,
Rafael-kék felé,
Ametiszt ég elé.

Álmodó narancsból
Aradó aranyból,
Harsogó sárgák felé,
A győzelmes Nap elé.

Kereső kétségből,
Félő nem értésből
A Látás hite elé,
A nagy Tudom felé!

Én a verseimben gyónok:
Istennek, embernek, önmagamnak.
Szépítés, kertelés nélkül,
Ahogy a forrás a tudatból felbuzog
Mennykereső reményekkel,
Ördögűző félelemmel!
Mert egyszer fel kell bontani
Életünk tarsolyát, mely túldagadt,
Egyszer ki kell ontani,
Ami a fogamzástól a máig
A leges-legmélyben megtapadt,
Egyszer már mindent el kell mondani:
Bűnt, bánatot, bocsánatot,
Vágyat, mi teljesült, vagy amely becsapott,
Gonoszt, közömböst, emberséget,
Küzdést, vesztést, nyereséget,
Ámuló, vagy árúló csokot,
Igaz vallomást, vagy bitang bokot;
Énünk felét, mely otthon maradt,
S a szakadtat, mit újra-plántáltunk
Egy idegen nap fényéve alatt.

Tartós türelmet és lobbanó lázadást,
Titkos szenvedést és táruló számadást.
Ballaszt dobáló lázakkal
Kell lelkünk léggömbjén lódítani;
Ruhatépő, hamuszóró alázattal
Egyszer már mindent el kell mondani!
Szerelmet, féltést, haragot
Gyónni kell! ... Gyónni, gyónni
Egy nagyot!

Elmúlnak a lázas lázadások,
Hitek, harcok, álomlátomások!
Helyükbe lép a hűvös, okos csömör.
Mert pasztelszínű, párás vibrálások
Emléktavak távoli vizén,
Mint gyorsan tűnő, vágyó villanások
Nők szemének zöldes íriszén.
Ez maradt abból, mit úgy hívtunk: gyönyör!
Mikor hittük még, - sok balga bölcs, -
Hogy lányok kócos hajában
Bújkál a bőszívű jövendő.
S ha fejükről lehull lágyan
A játszi, színes kendő,
A jövő ölünkbe hull, mint túlérett gyümölcs!
De ma tudjuk, mindegy, a Körös, vagy a Lethe csobog,
Mert szűkek a gázlók és mélyek a folyók,
S a feledés áldott mákonya túlparton
Vár csak rád - tovább.

Macskaköveken lépdeltünk a reggel elé,
Harsogtuk: "Isten veletek, Cimborák!"
Búcsúzó kezünk így nyúlt egymás felé,
Igy indúltunk négy égtájon át,
Vivén az éji bort s a hajnal harmatát
Emlékül, de a visszhang egyre halkul, - tovább...

S kit a bomba fel nem boncolt,
Nem rótt arcára keresztet a börtön rácsa,
tres szívvel futott a határra.
A sós könnyek után a tenger nedves savát,
Kit a háború fel nem koncolt,
S idegen sziklás partokon ballagott - tovább..
Mert mindegy, a Tisza, vagy a Lethe csobog,
De szükek a gázlók és mélyek a folyók!

S lépj bárhová: Ausztrál sivatagon, Ind tengeren,
New-York bábelében, Brazil rengetegen,
Átkozd Afrika homokját, vagy féld a Yukon havát,
Mindenütt él valaki és vár
Ki egykor így tárta az Élet kapuját:
"Ballag már a vén diák!"

Ez a dal, emberfölötti kórussá zendül,
Vádló "Miért?"-ként az égre mered,
De a csillagkép rendje meg nem rendül,
Évmilliós ellipszisén tovább pereg:
S már nem is tudom, a Duna, vagy a Lethe csobog,
De szűkek a gázlók és mélyek a folyók!
S a feledés áldott mákonya túlparton vár csak Rád
Tovább... Tovább... Tovább...

Érctested felajzott íjjként görbül,
Bronztorkod tátongó poklából hördül
Az emberállat süvöltő sikolya,
Mint féktelen iszonyat.
Rémülettől rövidült nyakad
Felveti arcod a szenvtelen égre,
Hogy mikor harmatoz végre
A könyörület balzsamos zápora
Enyhíteni szétvetett térded, ágyékod,
Görnyedt gerinced, lázadó lágyékod?

Kínba torzúlt tíz karom-ujjaid sora,
Mely mind marni akar: múltat,
Jövőt, végzetet, átkokat,
Hogy ezreket, kik a porba hulltak,
Mint sorsőrölt áldozat
Felkelésre hívjon!
Nem többé a bárgyu béketűrő,
Fogadva fekélyt, fájdalmat, lázat,
Nem többé a legyet el nem űző
Sebet ajánló alázat,
Fellázad!

Még egy perc és kirobban féktelen
A primordialis fájdalom-félelem.
Értem kiált, érted, mindnyájunkért,
A három billióért, aki él,
Évezredek óta hulló holtakért,
A magzatért, ki meg nem született
S kik száz év múlva járják e földeket.
Az üvöltés szörnyű lesz, hosszú,
Talán végtelen. Irgalom, vagy bosszú:
Mindegy, de Isten is beleremeg.
Mint mindenség-gerincen a hideglelés,
A Tejút tengelyén, ha végigkísért,
Eget és poklot kérdőre vonva
A döbbent sorskérdés: " MIÉRT? "

Vágyaink és félelmeink őserdejében
Éjfelén,
Fullasztón sűrű fák között,
Lopózunk osonva, mint szél-üzött
Lenge kísértetek,
Míg felettünk formátlan fellegek
Tetején
A Hold kékes dalokat huhog
És hűvös árnyuk ránk zuhog
Misztikus tisztások
Álom-harmattól átázott
Peremén.

Legendás Siegfriedek - éji gyepün
Végzetünktől űzve, sárkányölni megyünk!
Meztelen kardunkon csillan a csend
Testünk is szűzien meztelen
Nesztelen léptünk lent
Szőnyeges mohákon tapos,
Míg valahol barlagos borzalmak lapos
Kövein csúszva, a Szörny hétfejűn liheg
És tizennégy szemének gyilkos hidegsége
Minket emleget.

A hűsfényű éjben forrón buzog
A Sors-sárkány sűrű vére
Míg hét csonkolt torok réme
céltalan imbolyog.
Testünk e bíbor máztól
Sebezhetetlen búcsúzik a mától
S győzhetetlen hajolnak elébe
A holnapok.

Felvértezve jelképes sárkányvérrel
Cinizmussal, vagy a hit hevével
Álmok gomolygó lázával,
Vagy a valóság keserű mázával,
Végül fejünkrehúzzuk a magányosságot,
Mint zártrostélyú sisakrácsot,
Melyen halandó át nem láthat,
Bizva: már semmi nem érhet, nem árthat!

De egy falevél, egy könny, egy gondolat,
Egy emlék, egy sohaj, valahol megtapadt.
Alatta, meztelen testünk,
Újjbegynyire védtelen maradt.
Nem kell nyíl, vagy dárda!
Elég egy hűtlen szó, hazátlanság járma,
Megölt álom, eleresztett kéz,
Ocsúdó pillanat, mely lelkünk mélyére néz!
Mikor hittük: sebezhetetlenek vagyunk,
Siegfried pontunk húsa átszakad
És belehalunk!

Topog a csizma, halál-feketén, komoran
Tapsol a tenyér, leányfehéren, monoton.
Közéjük, pengve furakszik a gitár
És berber éjszakák rikoltását
Ecchózzák Andaluz Sierrák:
olé, olé!

Penge-karcsúsága, mint padlóba dobott tör
Áll meg remegőn, majd megperdül
És saját gőgös énjét táncolja körül.
Mögötte színes szoknyák
Szenvedély-ringása örül.
Asszonyderekak forgása ősi kínálkozás,
Mit ritmusba fegyelmez
Castagnette dobolás:
olé, olé!

Belső feszültség tombolása
Egy percre megfér az akarat gúzsában,
De végül kitör, egymásba mos
Gitárt, táncot, tapsolást,
Mint poklokon játszott ördögritmusok,
úgy dobog:
Olé, olé!

Már mindnyájan részei vagyunk
Ez élet-haláltáncnak:
Mint matador a bika szemébe
Bámulunk a zene-örvény mélyébe
Ki bírja tovább? Lélegzetünk, szavunk
Csak ütemlihegés, melyre rándul
Kezünk, lábunk, agyunk:
Olé, olé!

A bodega vérvörös borai
Sötét sangrilla ízekbe fullnak
A felborult kancsó utolsó cseppjei
A sűrű éjszakába úgy hullnak,
Mint a gitár végakkordjai
Mint saját búcsúzó bánatunk
Mit ölbekap a tenger, a végtelenbe hordja
De az ébredő, hullámos hajnal visszabúgja
Olé, olé!

Kinőnek a kezeinkből,
A téretlen Időbe lépnek.
Nem marad utánuk más,
Mint fakult kontúrú emlékek,
Múltba dermedt fényképalbumok,
Tetszhalott babagyűjtemények, -
Mit feléleszt talán egy jövő nemzedék, -
És ládaszám: nyűtt iskolaszerelvények.

Kísérőzenéül foszlányos dallamok:
Első zenelecke, furán bukdácsoló,
Gyermeknóták, nyugtalan táncritmusok,
Záróakkordul: a nászinduló.

Az ifjúság sokarcú eszterlánca,
Míg mi őszesre aggódtuk hajunk
És homlokunknak egy-egy ránca
Álmatlan éjjekbe réved.

De ők, csak mennek tovább,
Mert most már övék az élet!
Búcsút hátra, csak a vállukon intenek át
Mosolyálarcunk belső könnyünk alig fedi.
Majd elvesznek a Távolba merülve.

Mi ittmaradunk az útszegélyen
A Bölcsek Fehér Kövén ülve
Töprengő-csendesen,
Mint akik már mindent megtanultak,
De feledni nem tudnak semmit sem!

Kilétem sohse kérdezd - úgysem felelek,
Lohengrin késői árnya vagyok.
Ismeretlenségem távoli homályában
Egyedül így élek és így halok.

Álom-hattyúk Seholországba vonnak,
Hol egykor legendák asszonyai vártak rám,
De idővel eltünt valahány
És velük, nyoma minden álomnak.

Mögöttem, csak kürtrivalgás maradt,
Borzongatón búcsúzó dalok,
Csak ezek jelzik, hogy jártam az itteni ég alatt.

Hogy azt sem tudják majd, merre megyek,
A lábnyomom is eltörlöm a ködben,
Csak nevem, s a kürtszót ecchózzák magány-hegyek.

Kincses hajókat hordó
Renaissance szelence,
Szépivű tengeri korsó:
Velence.

Szent Márk templomod
Sok mozaik mártírja
Virraszt, mint mennyek küldönce.
Titkukat, csak Isten bírja
Velence.

A karcsú campanile,
Mint óriás pille,
Századokra önti harangszavát,
Még hátán hordoz a szerencse
Velence!

Kacagó karneválok
szerelmetes háza,
Szenvedélyfütötte kemence
El nem múló láza:
Velence!

A tenger fülledt sohajtása,
Mint lánykérés: szeretsz-e?
Hull a mór palotákra,
Velence

Daltontó gondolák suhanó hívása
Mint csábító kelepce,
S mélyére hull lelkünk mása,
Velence!

Távozó evezők csapása,
Mint menekvő szív dobbanása,
Mit ezer sikátor rekeszt be,
Nyomukat ellepi a víz,
Velence!

Majd a csend és a laguna
Ringatja a csillagképet. -
Az esthajnal csillag a kedvence,
Igy múlik az éj, így múlik az élet,
Velence!

Jövök-e hogzád még én,
A Sors kóbor lelence,
Hogy pihenjek szíveden
És ringassál végtelen:
Velence... Velence... Velence!

Az ég a lávaföldbe napsugárt vetett,
Mit tűzkeblén nevelt a nyármeleg,
És istennők locsoltak rája könnyesőt,
És könnytől duzzadt, terhesült a Föld!

Majd karcsún-hajli tőkékbe szökött
E csodás keverék, s a völgy öle fölött
Ezernyi fürtből font smaragd nyakék
Ünnepłő asszonyként ragyog a hegyvidék.

Majd karcsún hajló lányok puttonya
Ringott közöttük, - száz színes szoknya -
S mire az Est a hegyre ráhajolt,
Szüret-szülte csókot lesett meg a Hold.

A prések résén halvány must csorog,
A lányajkon meleg, hívó dalok,
A férfi virtus táncos kedvre gyúl,
Dal és tánc varázsa az újborral így vegyül.

Most hordók dongáin tombolva dobog
A must, hogy forr és bolond harcba fog:
Pezsegve lázad, rázza rácsit,
Térért kiált és fényről álmodik!

A pince íve tompa echót ad:
Tisztúlj, nyugodj, erőbe gyűjtsd magad.
S ha lesz benned elég nemes erény,
Dallam leszel újra: tér és tánc és fény!

Így, Föld vérét és napsugárt iszol,
Mikor serlegben megcsillan a bor,
Istennők könnyét, első-csók csodát,
Lányok énekét és táncok ritmusát.

Boltíves pincék ó-bölcseletét,
S az ifjú must feszítő, harcos erejét,
Mert könnytől-táncig, minden ott honol
A cseppjeidben: aranyszínű bor!

Hűs boltívek mély keretében
Élete úgy telt és folyott,
Mint sápadt ajkú imák az éjben
S ahogy óra perget homokot.

Hol vaskos falak geometriája
Kiszűr világi hangot, fényt.
Gregorián énekek melódiája
Echós termekben zengi az erényt.

Míg kint hatalmat harcol
Az udvar: méreggel, mézzel,
Síma diplomáciával. - Unott arccal
Vesz hódolatot és sarcot mohó kézzel.

Míg a holnapi kegyenc neve még talány,
Vagy titka csak dámák ajkán szisszent,
Ő húsz homályos cella falán
Megfestette Istent.

Míg Savonarola lázas lázadása
A Főtéren füstös máglyába csapott,
Hogy bűneit a nép jobban lássa,
Mellé égettek még két békétlen papot.

Míg a polgár posztót fest. Balgán
Hiszi, hogy dugott dukátja jelent mindent,
Ő, húsz hangtalan cella falán
Megfestette Istent.

Míg a humanisták szomjú kíváncsisága
Mennyet és földet ostromol,
Ébredő tudatuk rohamára
A középkor bástyája romokba omol,

Míg a renaissance romtalaján
A mindenségnek új arcot hirdet,
Ő, húsz hűvös cella falán
Megfestette Istent.

És szelíd ecsetje nyomán
A kék oly ártatlanul leng,
Mint a fiesolei fenyők sudarán
A Toscán ég, ott fent.

Vagy, ahogy gyermeki szeme mélyén
A mosoly sosem apad,
Szentek hada Mária és Józseffel élén -
Az Ég felé tárul és halad.

A cellák világa a végtelenbe áradt,
A menny a földre lehajolt.
Miért titánok agya hiába fáradt,
Törékeny műve a szférákig hatolt.

És ötszáz év távlatából,
Mióta lágy lelke és ecsetje pihen,
Húsz megszentelt cella falán
Róla emlékszik Isten.

Meg kellett ölnie őt, mert annyira szerette,
Vagy az asszony ölte meg önmagát,
Mikor egy másik férfi érintette?
De újraszülte a hegedűben,
Mert néki élnie kellett tovább!

Bőre gyöngyházfénye, a lakk villanó mása,
A vékony derekú lendület, a hangszer alakjának mása
S a törékeny váll, melyről megadón hullott
Élet és remény: a hegedű alakját formázza!
S míg a lélekfa helyét neszelte
Az újjakkal, mely az ő finomvonalú
Nyakára, mint utolsó ölelés tapadt,
Tudta: az asszony rejtőzködő lelke
Mit soha meg nem talált!

Most, a börtöncsendben, még mindig azt kereste,
Míg a tömlőcrácsok, mint hegedűhúrok
Ívelik a Lombárd éjszakát,
Motettákat játszva és sok régiszerelmű madrigált!
Mert távol tavaszokból hull ide az ének,
Mikor primavera ígéret volt az Élet
És lélekakkordok ömlő harmóniája...

Ezt zengik most a börtönrácsok,
Mintha hurok lennének....
A mámorító asszonytestben hol bújkált a lélek?

Ezt vétette el... Pedig annyira kereste!...
Meg kellett ölnie ot, mert túlontúl szerette!

Itt mosom most fáradt lelkemet
Az adriai tenger üvegkék vizén.
S futnak, mint áruló szennyjelek:
A reménytelen remény,
Fagymarta hajnalok,
horgas hóviharok,
Mitől görnyed test és lélek,
Mint szűkölő kuvaszok.

Majd kiterítem és oly fehérre szárad,
Mint krétaszín kövek
Melyekből árad
Az éltető, altató meleg.
Szagos lesz, mint érett fügéktől
Terhesült szelek,
Balzsamos, mint mirtuszligetek.

Végül kifeszítem a kikötő fölé,
Hogy mindenki lássa
Dúzzadjon, mint óriások vitorlása.

Már az egész parthossznak integet,
Hol gyümölcsérlelő öblök
És tarantellás szigetek
Intenek vissza és a hegyoldal bora
Kupát emel felém: tengerek vándora
Szívj be illatot, ízt, napsütést
És a legmámorítóbb italt:
A FELEDÉST!

Kergetem holdvetett ágyamat
Mely karcsú-félszegen futott
Vakolatvesztett, kopott
Házak ósdi falán
És macskakövek domború derekán.

Múlt tízévek sűrűjén
Keresztül rohanok utána,
De időzsákutcák konok karámja
A Jelenbe kerget vissza,
Hol az álmoknak nincsen árnya.

Pedig, ha elérném, hozzásimulnék
Lengeteg lépését követve
S ifjúdott szívemben
Surrognának régi ritmusok;

Súlytalan mozgásom zenéje
Balkonok barokk ivét érve
Tárna ki zsalus ablakot.
Míg Chopinbe mártott könnyek balladája
Áztatja a Holdat és egy elérhetetlen
Leányalakot.

Én ott állnék, saját árnyamba olvadva
És nem tudná senki,
Hogy ki vagyok!
És nem tudná senki,
Hogy ki vagyok!

Ember talán így nem szövetkezett az éggel,
Gőgös alázattal és alázatos gőggel.
Soha toronykiáltás az égbe
Igy nem hatolt, így nem üzent:
Hogy nehéz az élet idelent.
Nehéz és magányos,
De vigaszul sokszínű, varázsos
Fémgömbök buggyannak a toronycsúcsokon,
Melyek nőnek felfelé, mint a fák,
Egyenetlen, ahogy űzi őket a vágy.
A szenvedély a kövön áttüzel,
Megolvad a kő és szeglettelen
Szeszélyes formákba hajol.
Majd megpendül és repesve dalol
Felhőkre kottázott Gregorián zenét,
Arról, hogy emberszerű az ég
És égszerűen misztikus as ember.

Mert nincs itt merev határ,
Nincs éles körvonal,
Hol az egyik torony "Sanctus-sanctus"-t szaval
És jászolos szentcsalád könyököl
Harangmagasságban a portálé föl'
Mely, mint táruló öböl
Hív ársodort lelkeket.
S a még nem fedett templomhajók felett
Az égbolt gótikája a cserép
Zárókövekként csüggnek a csillagok;
A nyersfal bezárta térbe
Igy könnyebben becsorog
A Végtelen!

Nála az örök Idő a végtelen Térrel rímel
S törpe lelkünk Isten lelkével alliterál,
Az Élet? - tűnő álomként tün fel,
S az egyetlen fogható valóság: a Halál.

A naprendszerek: ívelt hárfahúrok
Angyalkezek kiművelt során,
A fényévek: az üres űrbe hullók,
villanások csupán Isten szembogarán.

Az éter katasztrófa, megtört futamként tárul,
Mert egy angyalkéz torpant, új akkordot keres.
A Földön egy levél hull őszi fárul,
Az égen eltéved egy üstökös.

Az Idő áll. Állnak az angyalok,
Széles szárnyuk százévenként lebben,
És Isten évezredenként sóhajt egy nagyot.
Ekkor ezer világ hull élettelen
S szétmálló millió darabja
Tán ezer új világot terem... Ki tudja?

Az Idő áll és hallgat hangtalan;
Csak az ember hiszi, hogy az időben rohan,
Pedig arasznyi léte vergődése
Az atomba zárt elektron pörgése
A mag körül, mely rabként tartja
S a szabad száguldást, csak úgy bírja,
Mint nyekergő, falusi körhinta
Szegény, kerge falova,
Ki azt álmodja, végtelenbe száguld tova;

Pedig csak körbe-körbe szalad,
Ahogy a tengely kegyetlen karjától szabad.
Ezért nagy a nyüzsgés idelent.
De a felső szférákban, ott fent
Csend ül! - Roppant kozmikus csend!

Az Idő áll, a súlya végtelen.
Görnyedünk tőle, kéretlen Atlaszok.
Csupán életünk repül, kapkodnak utána a kezek,
De csak egy darab sötétet tép ki belőle a marok;
Akkorát: emlékül hagyni, ha akarod
Nem fér rá ki egészen a neved!

Az Idő áll, benne áll az ember;
Körötte határtalan a magány,
Hisz égbenyúló keze kérdező talány,
Mert nem tudja, mily közel ért hozzád, Istenem!
S míg ijjesztő kérdések káosza a világ,
Tudata végső rezdülése fentről vár
Valami égi rezonanciát.

Mégis volt egy, ki ezt a magányt érti
S egészen Isten trónjáig hordta,
Tejútak, Göncölök, Galaxiák fölött
S az ő szánó válaszát kikéri,
Nekünk lágy rímekbe fonta -
Hisz ott pihen Ő - Isten ajkai között!

Elhagyta a várost,
Párizst, a bűvös kerítőt.
Elhagyta a hetyke Marseillest,
A bűnös kikötőt...
A börzét, hol árfolyamok drótján
Ránganak, mint babák, esztelen.
Teherhajoja Zomhan
Kúszott át az álomvert Szuezen.
S megállt a távoli szigeten,
Hol az Idő mozdulatlan-bölcs
S úgy csüng az ég azúrboltján,
Mint mákonyízű, trópusi gyümölcs,
Mely soh'sem siet, mert minden dús és érett.
Ecsetje ősritmusokat üzen
A dzsungel méhéből, honnan szűzen
Tör elő az el nem rontott élet.
- Az ősforrást kereste, az embert,
Kit a Természet még úgy rejt és véd,
Mint kókusz kemény kérge édes-fehér tejét.

Képein bíbor banánok lengenek;
Indigószín indák övezik
Érettmellű lányok bimbaját,
Kik őzzemű szelídséggel nézik
Gyermekük, mint mezítlábas, barna szűzmáriák.
Hajukban forrószin, óriás virág,
Szaguk szerelmet lehel,
Csípőjük lágy nászmelódiát,
Mit visszhangoz a tenger.
Virág, állat és ember
Elnek itt egymás testközelében,
Ahogyan egykoron egyazon ölben
Ringatta őket az Éden.
Széljárta, háncsos kunyhója falán
Százszínű festményben fonódnak össze
Boldogan, barnán, buján,

- Már fuldoklón-sietve fest,
Mert a Halal kergeti, s egy fal még üres! -

Mégis, mikor lepramart keze
Utolszor fog ecsetet,
Havas-párás Normand falut fest, ahol született,
Zúzmarás fát, mely nem hord levelet.
Templomtornyot, körötte atlanti köd borong,
Kendős asszonynépet, mely karácsonyestre tolong.
Színorgia után a világ szürke, fehér, fekete.
Felzokog a gyermekkor emlékezete!
Mikor utolszor nyúl az ecsetért.

Ki a megmondhatója: Miért?!

Fenyőszagú völgyekben vésnek a kések,
Hatszáz éve, hogy folyton hull a háncs,
Dúrva farönkből törékeny szépségek
Születnek. Míg apáról-fiúra száll a lánc.

A fák a hegyen csak nőnek az égnek,
Ahogy Nap hívja, ahogy a szikla engedi,
Moha-gerincük fordítják az északi szélnek,
Lombjuk gleccserek hűvös villanását nyeli.

Tűlevelek buja szönyege süpped,
Hangtalan, páfrányos bokájuk körül
Szűrik a fényt, mint dómablakon üveg,
Mely ózonos olajok mákonyával vegyül.

Egy formán állnak, - derekukon gyantás nedű,
Titkukat nem tudja emberfia:
Melyikből lesz Krisztus, hegedű,
Vigyorgó bohóc, vagy könnyes Szűzmária?

Fejszecsapásra alázattal hullnak,
Kérgüket vetik, mint szűzi lepłet nászi éjszakán,
Csúzdaszédület után a völgyben ocsúdnak
Karcsún, fehéren, idegen-sután.

Fák és kezek sorsa teljesül a munkaasztalon,
Míg lágy húsukba vésnek a kések,
Így rendelte egy magasabb hatalom
És tudaton túli rendelések.

S csak az az erő, melytől a törzs sudárba lendül,
A kéznek adatott művészetcsodát alkotnia,
Csak az tudja, melyikból lesz Krisztus, hegedű,
Vigyorgó bohóc, vagy könnyes Szűzmária.

Az utolsó otthoni cipőm elszakadt,
Mely Pestet és Budát járta,
Meg az ívelt hidakat.
A villamos után csattogva szaladt
S szinte magától fordult a sarka,
Ha széplány ment a körúti fák alatt.

Emléket zörrentve csikordúlt
A gellérthegy kavicsai fölött
s ha a Sziget salakján megfordult,
Orra játékos pirosba öltözött.

Majd szomorúbb vörösre akadt,
Mikor ízlelte az utcákon a vért,
S a határon duzzadó sarat
Gyúrta és súlya gazdája szívéig felért.

Tízezer mérföldet a tágas földgolyó
Úgy fordult el fáradt talpunk alatt,
Hogy a sokszínű hegyvidék, tenger, folyó
Emléke összefut, mint színes gomolyag.

Most kiérdemülten pihen
Egy praktikus szekrény fenekén,
Társaik, előkelő sorsukhoz híven
Összesúgnak: Mit keres itt e ronygyos jövevény?

"Tudom, urak, a helyzet roppantul kényes,
Szinte törhetetlen, feszült,
Az önök múltja és bőre hibátlan fényes
S a cipőtársadalom nehéz helyzetbe került.

De, ma még csak szombat van,
S csak hétfőn hordják a szemetet,
Társat lássanak a szegény rokkantban,
E hétvégén még bizton önök közt lehet.

Vagy jövő héten, tán kevesebb lesz a hulladék,
Könnyebb lesz a végelbánás is,
Addig csak pihenjen itt szegény,
Mint érdemekkel fedett, rokkant generális!"

Egymásra kacsintunk, megkönnyebbüléssel
Az öreg cipő s jómagam,
"Ezt megúsztuk egy kis füllentéssel
S a sorsunk egyidőre mentve van!"

Hisz a hosszú út felsebzi a cipőket és lelkeket
S az ő havitörlesztésben mért létük
Multtalan és süket.

S hogy a szekrény sötétjét rájuk tapasztom végül
Egy kérdés láza bennem fellobog:
Mikor tudok majd eldobni rezzenés nélkül
Nyűtt cipót és emlék lim-lomot?

De ma, szívembe még egy kis meleg szökött:
Egy öreg barátot rejtek itt
A szekrény ajtaja mögött!

Egyszer csak felriadsz az éjben
Facsarva, ijjedt verítékben,
Hogy angolul álmodol!
Hát kopik már a nyelv,
A végső hagyaték, mi ott honol
Gyermekmesék mélyén s mit otthonról
Nagy féltve hoztál,
Váltás ing és harisnya közé bogoztál
Batyud fenekén?
Míg mérföldkövek törpe sora
Int fehérló búcsút a sárnak;
Mi felcsap fáradt-ikrájú lábad peremén.

De csak néhány kiló, mit elbír hátad izma,
A többi vagyonod súlytalan.
A hazai kék ég visszhangja,
Dalok dobbanása dobhártyád mezején,
Megszokott ritmus, mely untalan
Attör új formák folytó mezén.

De összes emléked alaktalan,
Míg szóvá nem edzi agyad.
Mindegyesnek neve van:
* Felhő... rög... sírkereszt...
Akácfa... kerítés... patak..."
Mely átölel, nem ereszt!

Idegen gúnyát nem aggathatsz
Régi pajtásokra;
Mint megannyi álarcos alak,
Bujdosnának tudatod velejében,
Hontalan, ... Mint jómagad!
Nevükön kell nevezni öket,
Régi, szerelmes nevükön,
Különben szerteszét szaladnak az éjben,
- Mint futóhomokba süllyedőket, -
Nyomukat nem jelzi, csak örvénylő por.
S te, itt maradsz,... kincstelen... kifosztva..
Hisz az otthoni ing és harisnya
Már rég szálakra szakadt.

De amit magadra ölthetsz,
Suttogva, dalolva,
Almodban, vagy ébren szólva,
A NYELV, ha vigyázod, tied marad!

Most, hogy az ajkadra lassan
Az álom csendje újra rátapad,
A hideg magányban... a hideg éjben,
Dajkaszavak meghitt melegébe
Takargasd be jól fázó önmagad!

Minden életnek értelme van.
Nem múlhat el bitang-nyomtalan.
Egy-egy zengést kelt a hangban,
Egy hangot az óriás akkordban,
Mely az életzsongás egészébe folyik
S ha Isten nagyot szomorkodik
Roppant magánya egén,
Vagy egy percet pihen, tűnő évszázad peremén,
Meghallja ezt a merész dallamot,
S gondterhelt arcára egy lopott
Kis mosoly terül
S véle együtt derüt
Az egész mindenség!
Mert minden plazmacsepp, amely él,
E hatalmas zsongás részlege.
Surranó planéták éneke
Megtorpan, e dalnak szünetet hagy. -
- Így, Isten mosolyának Te is részese vagy!

Időrogyott házakon derékmagas ablakok,
Hol zsalugáterek és kézzel kötött
Gondos-redőjű függönyök mögött
Vénlányok lesik a vőlegényt,
Ki, talán soha, s az aggságot,
Mi bizton megérkezik,
Míg a meredt Idő megtapadt,
Téli alma és levendula szagú
Szobák boltívei alatt,
S a csipke-terített zongora
Chopin dalai tétován keresik
A múltból a jelenbevezető útat.
A falakon a nagyszülők képei
Befele néznek, mert ők meg
A jelenből a múltat üldözik.
A kertben lila-bágyadt mályvák,
Mint félájult dámák
Dűlnek a kerítés zig-zagos vállaira,
Mint olcsóérzelmi drámák
Sóhajfinálés, túlfestett szépei.
A városkán túl az útak sehová vezetnek,
Mert a nyárfasorok eltévedtek
A horizont híg peremén.
Valami porlepte szomorúság emlékét
Hozod magaddal tudatod keretén.
Végül össaehajtod bánatod,
Mint préselt virágot:
Egy imakönyv lapjai közé teszed
A neved mellé, hová,
Egykor majd befíják halálos évedet.

Ázsiai steppén fúj a szél,
Felgöngyölíti a tágas látóhatárt,
Mint kergetett katángot
Bugyolál belé hangtalan Magányt.
Harci kurjantásból és patás dobogásból
Teremt alá dübörgő ütemet,
Majd törékeny tilinkó-üzenet
Játékával cifrázza
És tulipán-kezű asszonyok
Hímes szerelmével pásztázza,
Hogy teljessé váljon:
Gyengéd és vad,
Mint az élet a pusztai tájon.

Tábortüzek lang-táncának vibrálása,
Táltos-termetű legények
Óriás-konturját mossa
A kontúrtalan éjszakába.
Míg csillaglovas sámánok
Köpenyén lebben a törzsek sorsa -
Bogozva távoli egek titkos jegyét -
Büszketáncú férfiak sorja
Űzi lágyhajlongású leányok kegyét.

Mire az éjsátorok
A sápadtvérű hajnalba szakadnak,
Éjen túl, szerelmen túl
Dús dallamok fakadnak:
Szép-szomorúságú, végtelen-vágyú dalok!

Ezeréves nénék hordozták
Lelkük csücskébe csavarva,
Folyóközön és hegyeken át.
Rokkakattogáskor, kukoricafosztáskor,
Mint hagyaték-kincset dúdolják
Tátott-szemű süldők fülébe.
Mennyegzős estéken
Pajkos párnaként terítik
Jövőbe mélázó menyecskék elébe.

Bölcsődal, siratóének,
Toborzó-virtues, évődő lélek:
Mind belefér e pentaton-csodába.
S, ha kétezer évet hajlunk vissza,
A ködökbe merülő, legendás pusztákra:
A DAL, régi vígaszul ömlik felénk,
Magunkat tárva fogadjuk,
Mert ősi... mert más... mert a MIÉNK !

Lebben a zenétől az akáclevél,
Rebbennek felrisztott madarak,
Táncol a kocka az asztalkendőn,
Velük a sótartók, féligtelt poharak.
Meggyűlt bennük a kedv,
És visszacsengő, ősi áldomások...
** Túl a Tiszán faragnak az ácsok..."

Szisszen a szódásüveg,
Nyomában ezernyi hideg
Buboréktól borzongnak a borok,
Mint simogató kéz becézte asszonyok.
Mint hajnalok, mit ébredésre
Lusta-lelkű éjszakából
Karcos reggeli szél térít...
... "Jegenyefák, jegenyefák nem nőnek az égig..."

A bögő basszus brummogása
Ritmusba szedi a kavargó sötétet.
Lelkünkben, s az éjszakában,
- Mert mind a kettő fényre éhes,
Fiatal fényre, mely eltompult a mában
S már csak emlékek izzásától lázas... -
... "Zúg az erdő, zúg a nádas..."

S a cimbalom futama úgy hasítja a Mindenséget,
mint egyedülhagyott, lihegő lélek,
Dacos-magányos rikoltása
Mely vagyona fogytánÖnmagát kínálja,
Bagó hiten, bagó áron...
... "Vedd meg Pajtás a dolmányom..."

Mert miénk a lélek-nyomor,
Szétszórodott világ-magány,
Hogy testvértelen testvért talál
Minden égöv, tűzhányó és bokor?
Bár egy óriás zenekar rivalná a Világ fülébe:
Az egymillió bolyongó, az mind idevaló!
De itt, csak öt szál cigány húzza...
... "Nekünk már a rongyos is jó..."

Ezért csak mégegyszer szóljanak
Vonós zokogások
A Mindenség-csillagokra kifeszített
Láthatatlan hegedűhúrjain
Hogy túl a valóság kontúrjain
Tapintsuk a tapinthatatlant,
Mert a Múlt szertehullt,
A Jelen mindig foghatatlan
S a jövőt csak sejtjük,
Mint fel nem bontott regényt!
... "Hálóját a szerencse, őt, magát a kedvese,
Elhagyta, el a szegényt...
Elhagyta, el a szegényt..."

Búcsúk úgy millnak az Alkony fölébe,
Mint félholtan-bágyadt krizantémok.
Könnyszirmaik emlék-ágakról buknak
A sárszagú ősz kimerült ölébe.

Nyártalan sóhajjal kergeti őket
A lucskos szél a Duna felett,
A lombfosztott, kopott hegyoldalnak,
Honnan legurult a Szeretet.

A völgy horpadt köd-köldökére
S hol sokévi búcsúk gyülemlenek,
Mint ittfelejtett, réteges avar.

Már nincs holnap, ma, tavaly,
Csak ez a Minden, a Mindentől búcsúzás,
Mit a gomolygó Ősz terpeszkedve takar!

Itt: bevándorló, otthon: osztályidegen!
Nincsen hely, - hiába keresem
Ez átkos földteken a pontot,
Hol atomjára bontott
Lelkünk nem pásztázza vád.

Ártatlan ítéltjei a Sorsnak,
Kiket dühödt túlerők sodornak
Céltalan célok felé tovább.
Csúfoló újjal mutat a Szerencse ránk,
Kárőrömet röhögnek a szelek,
Gyümölcstelen, szűkmarkú nyarak
És csontvelőt dermesztó telek
Fújják gyökértelen létünk dallamát.

Vagyunk éneklői bujdosó daloknak,
De a hősi hangzatok mögött
Néha pityergőn dalolnak
Bölcső-dalok, mik anyajóságú
Ritmusok felé hajolnak,
Keresve vigasz-melódiát.

De életigényünk a Sors lefricskázza,
Elbocsájt közömbös hidegen
Es meztelen lelkünkre gúnnyal tetoválja:
"ITT: bevándorló,... OTTHON: osztályidegen!"

Gyűrött hajnalok
Könnyesen kopognak
Páravert ablakok
Üvegén. S halkan zokognak
Álomgyötrelmektől, mit
A menekvő éj a reggelre hint.

Kék-árkolt szemeik
Köd-kendők szétfoszló
Csücskével törülik
S Napot kutató botor
Kezük, tejfehér felhők mélyén
Vállig merülve kotor.

De a Napot megölte az ősz,
Lucskos levelek zápora esőz,
Mint naphullatta vörös vérözön
És elterül a sáppadó füvön,
Míg a szürke semmiből pereg
Nyársirató, bíbor üzenet.

Tarolt ágak csupasz boga
Gacsos marokkal csikar,
Hol duzzad a felhők tompora,
Belőlük fagyos esőt facsar
S a folyó háta viszolyogva remeg,
Mert borzongva érzi a közelgő jeget.

Ne feledd: Életed egy szépséges szonett!
Csiszolt, formázott, művelten ötvözött,
A Sors, korlátolt Tért- Időt engedett,
Léted tizennégy törékeny sorhoz kötött.

Anyaga, s formája Te vagy e műnek,
Tested-lelkedből ötvözöd.
Hibát, torzulást a szabályok nem tűrnek,
Rontás-pazarlásra se Időd, se Erőd.

Rímelned kell a Földdel és az Éggel,
Vagy mindkettő nászának magzata,
Ritmust kell tartanod Fénnyel és Sötéttel.

Mérték és Egyensúly egyetlen válaszod,
Mikor beidéz végzeted szava,
Hisz Isten Rád remekművet hagyott!

Fényhulltakor az ég taraján
Őrségváltást rendez a mennybolt.
A Nap elpihen az alkony aranyán,
S hűs birodalmát átveszi a Hold.

A valóságverte embersereg
Csodáért remeg, mint a gyerek,
Megannyi felnőtt polgár
Azt lesi csak, a Hold hol jár?

És városod szinpaddá tágul
Operák zengő világából,
Mit az éj holmi színekből koholt:
Mert hazug a Hold!

Változol magad is,
Hajadból eltűnik az ezüst,
Lekopik arcodról a ránc, ruhádról a folt:
Mert hazug a Hold!

Éjféli temetőn moccan a hant,
Mikor a keresat, kereszt után rohant,
Újra élő lesz a holt:
Mert hazug a Hold.

Nyáréji tavon színezüst a veret,
s a csobbanás a sellők tánca,
Nem békák szerelmi romanca volt:
Mert hazug a Hold!

Barokk balkonok alatt,
A trubadur szavalat
Örök szerelmet szónokolt:
Mert hazug a Hold!

S teliholdkor, mint fürge zsinegen a báb,
Holdfényen táncol az egész világ.
Himnuszom ekkor hozzá így hatolt:
"Ó, Hold!
A végtelen térben keresdd az emberparányt
S hogy szük életében a vágy míly űrt hagyott,
Felejtsd egy percre az égi arányt,
Hisz mikrokozmoszában éppoly roppantak a viharok.

Ha egyedül találja az ágyban az est,
Hazudj melléje hűséges hitvest.
Földönfutónak otthont, meleget,
Éhesnek, hogy egyszer ehessen eleget.

Körömmel, ha kaparta a kurta bért,
Ömlessz tarsolyába hamis tallért.
Ha nappal súlyos sebekbot vérezett,
Csurgass ajkára álom-mézeket.

Hazudj! - És siess, mert a nappal közeleg
S oly sokan vagyunk még, kik a csoda-sortállásnál
Nyujtogatunk kezet!"

De az éj varázsa lassan elapad,
Fakulva veszti csillagporát,
Hogy első sugarával útat tör a Nap,
Fényostorral űzi a csélcsap cimborát,
ki szemünkre mákonyos hályogot lopott
S szürke lesz újra minden, köznapszagú, kopott.

Arcodra visszanő a ránc, ruhádra a folt,
Színpadból város lesz megint,
Utca... Ház... és bolt.
S a nappal józan hangon, vádlóan rikolt:
"Ébredj ember! Hisz becsapott a Hold!"
Mert hazug, hazug a Hold!

De a földgömb túlsó oldalán most éj van,
S ott is élnek hiszékeny emberek,
Kik töltik tátottszemű csodán a lelkük,
Mint megannyi megfáradt gyerek.

S hová a nappal rideg fénye nem hatolt,
Most ott bűvöl, babonáz,
S nem rejthet el egy játszi mosolyt:
Mert hűtlen, hamis a Hold...
Mert hazug, ... hazug a Hold!

Csalódott Orpheusok!

Lantunk még meg van,
De mágikus erőnkbe vetett
Hitünk elveszett:
Hogy állatok, virágok, emberek
Delejezve hallgatják szavunk.

Már csak egymásnak rikoltozunk!

Hangunk elnyomja az elektromos gitár!
Disco-homályok rengő ritmusa,
Monoton gépkattogás,
Atom és bombarobbanás
A ma igaz dallama!

Pedig mindenen túl
Meg kell találni helyünk újra
E megbolydult földön itt.
Múlt és Jövő
Udvözülés és Kárhozat között,
Mert hordozunk valamit,
Valamit, ami örök
És embervoltunk ronthatatlan záloga!

Hogy életben maradhassak,
Újra és újra meg kellett ölnöm magam
Érzelmi öngyilkosságok perverz torán,
Hol én voltam minden:
Aldozat, hóhér, sirató asszony és elsirató bárd.

Egy-egy lélekcafatomat kellett odadobnom
Hogy az egész továbbvánszorogjon
Évcsontvázak aszott során.

Majd kiterítem magam verseim ravatalán
- Komor magányosan, mint Viking kapitány,
Kit égő hajója votános csodák
Ködvilágába visz.

És lángoszlopkulisszák keretében,
Végtelenbe meredő szemében
Mégegyszer felméri az eget:
- Egykor csillagszámolós, szerelmes mennyezet, -
Ma... szürkés, piszkos szemfedő,
S a gőzgomolyba süllyedő
Óriás csónak útvesztve imbolyog,
Mert nem leli, merre a pokol
merre a Walhallás dicsőség-csarnokok.

Hókristályok és lelkek
Szállongnak az éjben,
Áhitat-fehéren.

Valamit keresnek az égen
Mit elfeledtnek hittem
régen.

S kutatnak a fura Földön,
Bol tévedt bolyongásom
töltöm.

Lábnyomát frissen hullt hoban,
Kit elsirattam hajdan
holtan.

Az éj csillagvert égiszén,
Fagymart harangzúgást
éjfélmisén.

A templom karcsú tornyát
Csaknem felbillentő zendülő
zsolozsmát.

Kőedények szentelt vizét,
Kövérre font mákoskalács
izét.

Csábító kulcslyuk keretek
titkát kutató gyermek
szemeket.

Gyermek nagyságú cukorsüveget,
Vörösbor csillantó cizellált
üveget.

Szobába zárt karácsony-ág
Ajándék ígérő és áruló
szagát.

S az éj lelopott csillagporát.
Csillagszórok percszabta
mámordt.

Hókristályok és lelkek
Szállongnak az éjen,
kiket elfeledtnek hittem régen.

Valamit keresnek az égen,
Emlékek libbenő vizében.
Eltünt lábnyomot a hóban,

Míg a világ, boldog-elalvóban.
Gyermeknagyságú cukorsüveget,
égbemeredő ajándékhegyeket....

S ha nem ölt meg végleg
A mérgező Valóság:
Keresnek Téged:
EMBERI JÓSÁG!

Markunkból és ölünkből karácsonyoztunk,
Néhány cukor és otthoni száraz kalács.
Csillagszóró helyett villan az aknavető,
Nyögve hull a havas fenyőfaág.
De nincsen rajta pufókán nevető
Pirosköpenyes cukormikulás.
Élünk-e még jövő karácsonyon,
Újszülött, jászolos Isten,
Lesz-e még számunkra irgalom?!

Ablak helyett, sárga olajpapíros,
Villany helyett füstölgő kanóc,
Karácsonyt még énekelni is tilos,
Az utcák ura fegyveres martalóc.
Városunk, mostmár az ő városa.
Jobb lesz-e sorsunk a jövő karácsonyon
Újszülött, jászolos Isten,
Lesz-e még számunkra irgalom?

Karácsonyra ismét az ország útját járjuk,
Földi javunk ismét egy hátizsák.
Súlya könnyű, mégis hasítja vállunk,
Lépteink konganak, mint monoton imák.
Hová lett az útmutató csillag?
Eltünt?... Vagy csak mi vesztettük nyomát?
Lesz-e otthonunk a jövő karácsonyon?
Újszülött, jászolos Isten,
Lesz-e még számunkra irgalom?

Azóta tízszer gyültünk díszített fák köré,
Tízszer énekeltük a "Csendes Éj"-t,
S míg markoltuk a feltörő szenvedélyt,
Dalunkra nincs eccho, nem jön felelet,
Hisz az emberhang nem visz mérföldezreket.
Pedig oly messzire van tölünk mind a rokon,
Leszünk-e mind együtt egy jövő karácsonyon?
Újszülött, jászolos Isten,
Lesz-e még számunkra véged irgalom?

Mikor mérföldezreket futott útunk
Gyermekemlékeinkbe botolunk
Sorsunk az önámitás porondján pörög,
Nincs menekvés, végül bezárulnak a körök!

+++

Csak csillagpor vagyunk
Az isteni akarat peremén.
Felé akarva-akaratlan hullunk,
Mint porszem egy óriás mágnes erején.

+++

Jöjj el, szép szomorúság,
Takard be a lelkem,
Hisz jobb burokra nem leltem
Ellened - hitetőrlő Világ!

+++

Mint anyaméhben a magzat
Nő bennünk mindentörlő bánat,
A Természet vaktörvényén halad
S ha megérik, útat tör magának!

Mint lenyúzott irhát,
Vetem a múlt évet magamról,
E tizenkét hónapja nyűtt ruhát!
Ahogy Michelangelo lengeti
Önbőrét bűnösök seregében,
Míg ecsetje színdübörgésben
Hirdet Utolsó Ítéletet
Istenség tengelye körül.
S az idők teljében
Így ítélkeznek fölényes istenek
Az ijjedt ember felett,
Ki torzult múltjának vétektől-nehéz
Álarcával így szembe-szembe néz!

De csak a kígyó szépül meg a vedlés lázában
S pazar pikkelyének vadonat mázában
Új tavasz felé tekereg.
Mi nem vetjük le lelkünk gyűrődését,
Megfáradt arcunkról a ráncokat,
Hasztalan vedlésünk gyürkőzését
Szánalommal nézik az egek,
S a múlt év kopott jelmezét
Régi kellékek tárházában
Hordják felaggatva közömbös szegek.

Bohócé, vagy hősé kísérő zenéje,
Lohengrin páncélja, vagy Harlequin
Kockás sekéje, mit levetünk?! - Mindegy
A forgószínpad szenvtelen pereg,
Feledésbe fordul,
S mi, itt állunk hitetlen hittel, bolondul
Új bőrünkben dideregve,
Tizenkét jövő hónapra meredve.
Kétkedő kezünkben pezsgős pohár:
Az Új Év jobb lesz, - megládd!
Jobb a tavalyinál!

Már csak a szöveg maradt,
A száraz, józan szó.
A dallam, az életdallam elapadt!
Ott tapadt emléktüskéken, gondsövényeken,
Koptatta köznapi közöny,
Szétlúgozta búcsúztató könny.

Pedig egykor hogy ömlött a dallam,
Túlfröccsent az élet összes pórusán,
Minden lélekrezgés dal volt,
Kihívó, harsogó, vidám.
Dal volt a csók, - a legszebb dal:
Mámor, - játék, ígéret-csalás,
Szerenádterhes budai estén
Dalba formált a búcsúzás.

És dal volt az Isten, az esőcsepp,
Halkszavú, mennybéli ballada,
Dalorkán volt a vihar,
Apokalipszis-lovasok égi rohama.
És harci dal volt életünk,
Fegyverünk: egyetlen hangszer,
Világ, sors és önmagunk ellen,
Mig alvajáró biztonsággal lépdeltük az űrt,
Bravúros kadenciánkat eckhozta a végtelen.

De, ma, szőrtelen vonók járnak fantomtáncot
Mihaszna hegedűk meddő ölén
És húrtalan zongorák ütemen
Osztoznak bőrtelen dobok.
Mint partravetett halak, kerek szájjal
Tátongnak hangtalan kórusok,
Tubák, trombiták, trombónok,
Fénylő torkából ömlik a csend
A karmester felé, ki botjával teremt
Légbefolyó ákom-bákomot.

Mert az életpartiturán elmosódtak a kottafejek,
Kutatva fut a szem a meztelen ötösvonalon
- mint fékevesztett imamalom -
csak a monoton szöveg pereg:
Az életvígasz, a DALLAM elapadt
S már, csak a szó, a száraz, józan szó maradt.

Úgy halt meg, mint az egykori sámánok.
Keresztbevetett lábbal ült a földön.
A Holdat nézte és furulyázott,
Valami ősrégien-új dallamot,
Mt sohasem hallott
Még a Hold sem.

Mit nem holmi ákom-bákomokból
Tanúlt, hanem Isten írásából:
A csillagokból.

Szerelméről dalol: a pusztáról,
Meg az ezerév előttiről:
A sztyeppéről.

Bármit szólnak az okos törvénykönyvek
Övé itt az egész határ,
Mezítlábbal érintette minden rögét,
Csókkal babusgatta a Föld kalászos köldökét.
Minden állat az ő füttyét vigyázza,
Igen, ő a tér subás-ködmönös királya,
Ő, a nagygazdagságú szegény.

Ezt hímezi a kuvikrikoltásos éjszakába,
Mely még súlyosan lebegteti
A tegnap este csordavert porát,
De már vajúdva élesztgeti
A harmatverejtékes hajnal
Újszülöttjét: a reggel szélsóhaját.

Aztán a dal a füzesben bújkálgat,
Hol dacsosan némák a fák,
Odvas testükből torzult ágak
Nyúlnak, mint boszorkány-karok,
Gyermekijjesztők. - De ő, csak mosolyog,
Neki testvérei: együtt nőttek, korhadtak,
Vészeltek apályt, dagályt,
És intenek a sároslábú nádasnak,
Hol régvolt emberek szelleme lebeg:
Éjfélkor vajákos titkokat hoznak,
De csak néki nyilatkoznak,
Mert tudják, hallgatag, mint a Föld, a berek.

A tóparton a kísérőzene: békacuppanás,
Halak hangtalan hápogása.

Az egész vidék, az ő furulyás
Búcsújának végtelen kottája,
Mely mégegyszer végigjár és simogat
Dombot, lapályt. A birkának
Még egy jótanácsot ad,
Hogy az igaz fű hol terem.

A sokévi lombvetett árnyékot
Köszöni a nagy diófának,
S a tavaszi, formás, jó botot .-

Az első kakasrikoltás még fonódik a dallal,
De az ébresztó harangozó már visszhangtalan.
Dermedés fut a karámon halkan.
Ők mélyebb-hamarabb érzik, mint az emberek:
Elbúcsúzott az utolsó sámán,
Magával vitte a legősibb éneket!

Mikor a hétköznapok nyűgös szürkesége
Lelkemre ül, mint télreggeli köd,
Beivódva minden távoli redőbe,
Napfényemléket is megölve mindenütt.
Mikor érzem, nem vagyok, csak egy csavar
Egy csapágy nyikorgó tengelyén,
Millió fordulat után ugyanott halad,
Reménye sincs, hogy változtasson helyén,...
Akkor úgy nyúlok a zene bájitala után,
Ahogy iszákos reszkető keze tapad
A wiskis-üveg derekán!

Mikor az emberi butaság kálváriáján
Naponta keresztre feszíttetem,
Az elöítéletek vaskos palánkján
Nem tud áttörni az értelem;
Pletyka pocsolyában pergetnek
Hőst és gazembert egyaránt,
Míg azt színlelik, hogy szeretnek,
De nyelvelésük mély hínárba ránt.
Egyesek ópiumbarlangok mélyén
A kék füstben keresik a nemlétező eget,
Én tudom, hogy egy festő ecsetjén
Gyöngyházfényben Vénusz ujjászületett.

Mikor átszentségük fölényes mázán,
Lepattan minden jóindulat,
Mint golyóbiztos üveg hátán
Ellapul a srapneldarab.
Vasárnap imára kulcsolódik a kéz,
Mit hétköznap a pénz görcse rángatott,
Mindent, s mindenkit eladni kész,
Csak besöpörje az áhított kamatot.
- A morfinista, tűje hideg villanásán
Keres kiútat a poklokon;
Én, Dávid hűsfehér márványszobrán
Támasztom forró homlokom.

Mikor a magány sterilen berekeszt,
Mint kísérleti nyúlat a búra,
Tompán hull rája üveg-felelt,
Társtalan sikolyának visszavert súlya.

Kívül óceánnyi oxigén hömpölyög,
De kezem láthatatlan falba ütközik;
- Az álmatlan, altatóktól kérdi,
"Hol a nyugvást elrejtő verem?"
Én, rímek ragyogó álmába
Mindent feledve temetkezem.

A Szépség megszállottja, így lebegek
Surlódó sértések, goromba rugások felett.
A bántás hulláma már a bokámig sem ér.
Fejem messze hordom, felhős Olympusok
Felhőtlen Parnassusok egén.

A többi mámor, csömört hozó, percnyi kábulat,
Semmi más!
Az enyém: örök ritmusú, derűs,
Fenséges álmodás!