[ » Hindu Könyvtár « ]

[« vissza ]

Hindu Tantra

Tartalom

Előszó

Bevezetés - A Hindu Tantra

» I. A Hindu vallás alapja - A Tantra

1. A tantrizmus kialakulása

2. A tantrizmus képviselői

» II. Életvitel - Yoga

1. Életvitel - Yoga

2. Hatha-yoga

3. Laya-yoga

4. Raja-yoga

5. Tantra-yoga

» Szójegyzék

» Bibliográfia

» English Summary

+ MS Word verison [« read it ]

.

Want to know more?

» read more Hindu writings

and visit the Library

.

[ előre »]

Word formátumban [« word ]

I. A Hindu vallás alapja - A Tantra

1. A tantrizmus kialakulása

2. A tantrizmus képviselői

• Aszkéták és Remeték
  • Saiva szekták
  • Viśnuita szekták
• Bhaktik
• Buddhista szanghák
• Dzsain ganák
• Guruk

Összefoglaló táblázat

[« tartalom ]

I.) A Hindu vallás alapja - A Tantra

1) A tantrizmus kialakulása

Az indiai felfogás szerint a megvilágosodás az élet egyedüli értelme. Ehhez méltóan azok az emberek, akik ennek a szent feladatnak szentelték életüket, akik a “belső-fény” kutatásával töltötték el életüket, nagy becsben álltak a régi időktől kezdve és állnak a mai napig. A “belső fény” az ember legbelső lényege, tudatának alapja, amely az abszolútum - a kozmikus tudat (Brahman) - része vagy azonos azzal, bár ennek a legtöbb ember nincs tudatában. A tudat, mely megpróbálja felfogni a felfoghatatlant és megpróbálja kifejezni a kifejezhetetlent, mindig csak a művészet, a költészet és szimbolizmus szintjén lesz csak képes megtenni ezt.

Az, aki ismeri a legelső fonalat,
mely az összes dolgot formába,
színbe és névbe köti, csak a világ
anyagi formáját ismeri, és csak igen keveset tud.

De az, aki mélyebbre hatol és meglátja
A fonálban rejlő fonalat; a vékony szálat,
mely a különböző életerőket összeköti az egység köteleivel,
ismeri a valódi létezőt.

Csak ő ismeri igazán a hatalmas,
mindenható és mindentudó Brahmant,
aki benne van és kívül áll a hatalmas világegyetem
minden megfogalmazható létezőjén.

[Atharva Veda 10.8.37.]

A Brahman megértése, mint a világ abszolút voltának megértése minden törekvő ember célja. Brahman a legelvontabb, legfelső “abszolútum”, mely a legabsztraktabb, legkevésbé megragadható isteni erő. Ezért a legtöbb törekvő (sādhaka) valamilyen megjelenési formáján, vagyis valamilyen alsóbb istenen keresztül próbálja megközelíteni, akik az isteni hierarchiában lejjebb, így közelebb állnak az emberhez. Ha a gyakorló képes abszolút módon felfogni az adott isten - az adott erő - belső természetét, akkor az abszolútumhoz kerül közelebb. Mivel az abszolútum legfelső megnyilvánulásai Brahmā, a Teremtő, Viśnu, a Megtartó, és Śiva a Pusztító, így nem meglepő, hogy a tantrikus irányzatok is ennek megfelelően alakultak ki attól függően, hogy melyik isten-erő áll az imádat középpontjában. Bár Brahmā a legelső személyiséggel bíró, manifeszt isten, s mint ilyen a legfelső isten, absztrakt jellege miatt élő kultusza nemigen létezik. Gyakorlatilag azt mondhatjuk, hogy Viśnunak és Śivának, illetve az ő megtestesüléseik-nek van kultusza, illetve tantrikus irányzata. E két isten két igen eltérő filozófiai és vallási hagyomány reprezentánsa, s mint ilyenek igen eltérő jellegekkel és kultusszal bírnak. Ezért a hinduizmust csakúgy mint a tantrizmust két részre kell osztani: Śaiva (sivaita) hívőkre - akik Śiva követői - és Vaiśva (visnuita) hívőkre - akik Viśnu követői.

Az indiai hagyomány a törekvőket összefoglaló néven ‘sādhu’-nak nevezi. Ezek az emberek a “belső fény” keresésének szentelik életüket; annak hogy megszabadulnak a fizikai világ kötelékeitől; illetve hogy megszerzik az “abszolutum tudását”. Két nagy irányzatuk a jobbkezes ösvényt járóké (samayin) és a balkezes ösvényt járóké (kaula). A legtöbb sādhu jobbkezes utat jár; az aszketizmus és a jóga útját választja. Ez a test és a szellem szisztematikus ‘átprogramozását’ jelenti különböző gyakorlatok által, mint például a cölibátus, a lemondás, a vallásgyakorlat, a meditáció, az önsanyargatás vagy önfegyelem. A sādhuk egy másik csoportja azonban balkezes utat jár; a tantra útját választja. Belőlük áll össze a tantrikák (“tantrát gyakorlók”) csoportja. [1] A Tantra a test és a szellem olyan szisztematikus ‘átprogramozását’ jelenti, mely olyan gyakorlatokat jelent, mint például a szexuális egyesülés, a hedonizmus, a kultikus extázis, a révülés, az önmegélés vagy szabad cselekvés. A sādhuk által végzett gyakorlatokat gyűjtő néven sādhana-nak nevezik, mely szó szerint azt jelenti, hogy “módszer egy adott cél elérésének érdekében”. Ebből származik a sādhu szó is, mely tehát azt jelenti “sādhanát végző”. A sādhu tehát szent ember, aki szent gyakorlatai révén az istenek megtestesítője. Csakúgy mint a jobbkezet megjelenítő Viśnu és a balkezet megjelenítő Śiva igen különbözőek, kiknek hagyománya igen hosszú múltra tekint vissza.

Az aszketizmus és a jóga (yoga) [2] - így a Tantra (tantrayoga) is - mint metafizikai tudomány, amely újra összeköti az egyéni lelket az abszolútummal, illetve ‘felismerteti’ azok alapvető azonosságát, egy sajátos indiai találmánynak tűnik, melynek eredetét kb. 4500 évvel ezelőttre tudjuk visszavezetni [Hartsuiker; 1993:11]. Ugyanakkor számos elképzelés létezik a származási helyet és időt illetően, s így kulturális eredete is homályos. Némely tudós azt állítja, hogy az aszketizmus a Védák tanításából származik, melyet az ārya hódítók hoztak magukkal Indiába kb. Kr.e. 1500 körül, és az aszketizmus az ārya vallás erősödő ritualizáltsága ellenében alakult ki. A másik - egyre hangsúlyosabb - elképzelés szerint, melyet bizonyos régészeti leletek is bizonyítani látszanak, az aszketizmus és a jóga az Indus-völgyi civilizációhoz köthető, mely már Kr.e.2500-ban teljesen fejlettnek tekinthető, és az aszketizmus bizonyos korábbi samanisztikus elemekből alakult át önálló rendszerré.

A pecséteken kívül más kultikus tárgyakat is találtak: az ún. gyűrű-köveket és fallosz-köveket, melyek a női nemi szervnek és a férfi nemi szervnek, a yoni-nak és a linga-nak a prototípusai. Ezek a bizonyítékok mind arra utalnak, hogy az Indus-völgyi kultúrában már létezett egy Proto-Śiva isten-kultusz, illetve egy termékenységi kultusz, mely a nemi szerveknek mint a termékenység és teremtés szimbólumainak kultikus tiszteletét jelentette. Bár van némi szakmai bizonytalanság a “szarvas isten” és a kultusztárgyak magyarázatát illetően [3] - amely nem is oldható meg, míg a táblák írását meg nem fejtik - nyugodtan állíthatjuk, hogy egy aszkéta-istent ábrázol.

Az Indus-völgyi kultúra gyakorlatilag már szétesett az ārya invázió idejére, s a hódítás könnyen véget vetett annak, ami még megmaradt. Úgy tűnik azonban, hogy az Indus-völgyi kultúra elemei nem vesztek el, hanem párhuzamosan működtek a domináns ārya vallással. Ez már csak azért is valószínű, mert az ārya kasztrendszer nem tette lehetővé a leigázott népek számára a védák olvasását és az áldozatokon való részvételt, így azok ősi vallási gyakorlataikat végezték továbbra is. Jól tükrözi ezt a mai hinduizmus két különálló papi kasztja: a védikus áldozatokat végző brāhmana-papság és a (dravida eredetű) szertartásokat végző pāria-papság. Az ősi vallásból tehát fennmaradtak és újra felszínre kerültek olyan elemek, mint a lingam-imádat, Śiva imádata és számos más elem [4], melyek beemelődtek a központi hinduizmusba.

Az aszketizmus mint az eredeti és őslakos vallás létét és fennmaradását az is bizonyítja, hogy számos védikus irat rosszallóan, sőt helyenként ellenséges módon kritizálja az aszketikus formákat, illetve lenézéssel kezeli az őslakosok fallosz-imádatát. Ez persze a védák szerzőinek, a riśiktől származó, felső kasztba tartozó brāhmana papságnak a véleménye, akik lenézték a hódítás folytán alsó kasztba kerülő őslakos ‘barbárok’ vallási praxisait és aszkétáit. Az ārya társadalom élesen szembehelyezkedett a leigázott helyi kultúrákkal, hiszen materialista és hedonista társadalom volt. Ez persze nem azt jelenti, hogy az āryák misztika és kultikus vallás nélkül éltek volna, hiszen a védákat éppen a riśik, a “látók” transzcendentális élményei inspirálták. Ezeket a transzcendens élményeket azonban nem extrém aszketizmuson keresztül szerezték meg, hanem egy pszichotropikus ital, a szóma (soma) [5] - a “halhatatlanság itala” - fogyasztásával. Az ezekből az élményekből származó látomásos himnuszok és misztikus üzeneteik egy igen szerteágazó rituálé-rendszerbe épültek bele, mely elsősorban arra irányult, hogy megnyerjék az istenek segítségét áldozati ajándékokkal főleg anyagi célok érdekében.

A brāhman papok végezték a tűz áldozatot, mely a védikus vallás gerincét alkotta, és amelyet az istenek kiengesztelésének egyetlen igaz módjának tartottak. (Sok tantrikus és poszt-védikus hindu irányzat átvette a tűzimádat és tűz-kultusz valamilyen formáját.) Később azonban az őslakosok ‘idegen’ vallásának és aszketizmusának erejét is elismerték mint ugyanolyan erővel bíró módszert. Egy érdekes mítosz, mely jól bizonyítja az aszketizmus bekerülését a központi hinduizmusba, egy igaz ārya származású, Dakśa nevű riśi tűz-áldozatáról szól, melyet a Himalája egyik hegycsúcsán készül véghezvinni. Az összes istent és párját meghívta, kivéve Śívát és feleségét Pārvatít. Szándékosan mellőzte őket, mert az áldozat Viśnunak, a védikus Nap-Istennek szólt, aki az egyedüli Legfelső Isten. Śiva nem fogadható be ebbe a kiváló társaságba, mert mocskos, ‘szennyező’ szokásai vannak: meztelenül rohangál a dzsungelben; vadállatok, szellemek és démonok veszik körül; a halottégetők hamujával keni be testét; koponyát használ ivócsészének; állandó révületben van a folyamatos hasis szívástól; és vadul nevetve úgy viselkedik, mint egy őrült. Röviden, egy aszkéta, mi több egy idegen. Śiva felesége borzasztóan megsértődik és bosszút kíván. Śiva próbálja megnyugtatni, mondván, hogy hívei az igazi meditatív szellem erejével imádják őt, és ezért nincs szüksége tűz-áldozatra, de nem sikerül meggyőznie Pārvatít. Végül engedve haragjának Śiva felveszi rettenetes alakját mint a Pusztítás Istene, és tüzet szórva harmadik szeméből ráront az istenekre, azzal fenyegetve hogy, mind elpusztítja őket. Az erődemonstráció következtében Dakśa azonnal elismeri tévedését - ‘jobb a haragjától félni, mint a többi isten áldását kérni’ - és ettől fogva őt imádja mint a Legerősebb Istent, aki nélkül a tűzáldozat nem lenne teljes [Hartsuiker; 1993:14].

Ebben a mítoszban két tűz szerepel: egy áldozati ‘külső’ tűz, mely védikus módszer az istenek eléréséhez; a másik Śiva ‘belső’ tüze, melyet aszketikus gyakorlatai révén fejlesztett ki, ez dravida módszer az istenekhez való felkapaszkodáshoz. Śiva tüze szállt szembe az áldozat tüzével - és Śiva győzedelmeskedett. Így Śiva nemsokára az egyik domináns istenséggé lesz a központi hindu panteonban, és az aszketizmust a “kétszer születettek” kasztjához tartozók életének utolsó szakaszaként (pravrajya) intézményesítik. Mi több az aszketizmus elfogadott, sőt tisztelt életformává válik. A “kétszer születettek” kasztja a felső három kasztra vonatkozik: a brahmin papokra (brāhmana), a harcosokra és uralkodókra (kśatríya), továbbá a kereskedőkre és gazdagokra (vaisya). Az “egyszer születettek”, a munkások (śudra) kasztja először a leigázott őslakosokat jelentette, de később úgy határozzák meg mint ‘szolga-kasztot’. A “kétszer születettekre” vonatkozott az élet négy szakaszra való osztása: az első korszak a tanulókor (brahmacārí), mely a védák tanulmányozását jelenti egy mester (guru) vezetésével és amely teljes cölibátust is jelent. A második korszak a produktív házas élet (grihastha), mely a családi és kasztbeli követelményeknek való megfelelést jelenti. A harmadik korszak pedig az aszkétakor, mely azt jelenti, hogy az ember erdei remeteségbe vonul (ahová felesége is elkísérheti) és aszketikus remete életet folytat, vagyis a szent szövegek tanulmányozásának, az áldozatoknak és a megszabadító gyakorlatoknak szenteli hátralevő életét. A negyedik szakasz (melyet csak kevesen lépnek meg) a mindenről való lemondás és a vándorló aszkéta (sannyāsí) élet, a Brahmannal való eggyéválás szakasza. Ezt az életformát nevezzük “erdei hagyománynak”, mely számos filozófiai művet hozott létre, nem utolsó sorban a ‘Titkos Tanításokat’, az Upaniśadokat.

Az erdei remeteközösségekben a lelki élet szabályait és a gyakorlatok fajtáit nem szabályozták szigorúan. Mivel az erdei élet egy laza közösséget jelent, bő társasági kapcsolatokkal, rengeteg módszer alakult ki a ‘megszabadulás’ elérésére. Általánosan gyakorolt módszerek a jógák (hathayoga, layayoga, rājayoga stb.), a különböző meditációk (dhyāna, samādhi, kundaliní stb.), a különböző szertartások és rítusok (púja), és bizonyos közösségekben a tantikus gyakorlatok (tantra). Bár mondhatjuk, hogy előbb-utóbb minden egyes ember megtalálja a magának való utat, s így egy adott szekta vagy irányzat tagjává válik, azt is állíthatjuk, hogy a legtöbben mindenféle módszert kipróbálnak, mire megállapodnak egyiknél vagy másiknál. Így nem könnyű megmondani és konkrét lokális csoportokhoz kötni azt sem, hogy kik gyakorolták és gyakorolják még ma is a tantrát.

[« tartalom ]

2) A tantrizmus képviselői - A nem-orthodox hindu irányzatok

Nehéz helyesen elkülöníteni az aszkétacsoportokat egymástól, hiszen rengetegen vannak és sokféle néven nevezik őket. Ráadásul az ‘erdei hagyomány’ lehetővé teszi ezen szekták számára az együttes gyakorlást, így nagy a keveredés és átjárás a különböző csoportok között. Továbbá a brāhmanikus papság a későbbiekben a nem orthodox hindu szektákon kívül két másik nagyobb aszkéta csoportot is visszautasított, melyek elutasították a védákat mint abszolút tudást, és támadták az állat- és emberáldozatot. Ezek voltak a sthaviravādinok és jainák, akik szintúgy az aszketizmushoz, így érintőlegesen a jobboldali tantrizmushoz sorolhatóak. Ide tartoznak még a bhaktánta hinduizmushoz tartozók, akiket szintén visszautasított az othodoxia, továbbá a különböző guruk köré kialakult csoportok. Ezen csoportok abból a szempontból hasonlóak, hogy egyrészt a központi hinduizmus elutasítja őket, másrészt mind hasonló gyakorlatokat (jógát, meditációt, aszketizmust stb.) gyakorolnak. Így a nem-othodox hindu csoportokat a következő hat nagyobb csoportba lehetne besorolni:

• Aszkéták (śramanák, munik, sādhuk, yogik, tantrikák és siddhák).
• Remeték (sanyāsík, śaivák és vaiśnavák).
• Bhaktik (ālvārok, lingāyat).
• Korai buddhista szanghák (sthaviravāda, mahāsangika, korai theravāda).
• Dzsaina ganák (digāmbara, svetāmbara).
• Guruk (Rādnyis, Mahārishi, Muktānanda, Sai Baba, Prabhupāda).

Nem áll módomban az összes csoportot részletesen bemutatni, de egy rövid összefoglaló erejéig mindegyik csoportról szólok. Hangsúlyozottan az első két csoport érdekes számunkra, mivel ezen csoportok tagjai gyakorolják a tantrát. Ezen belül pedig kiemelten a śaiva sādhuk kapnak nagy hangsúlyt.

[« tartalom ]

Aszkéták és remeték

A korai aszkéták, szent emberek és bölcsek leírásai, ahogyan a védákból és a későbbi szövegekből kiolvasható, nagyon hasonlít a ma ismeretes sādhuk megjelenéséhez: meztelenek voltak; hosszú, csimbókos hajat hordtak; testüket hamuval vagy sárral kenték be; esetleg rongyokkal vagy állatbőrökkel borították testüket; jeleket festettek a homlokukra és a testükre; egy botot és vizesedényt hordtak maguknál; valamilyen jógát és önsanyargatást végeztek; erdőkben éltek, távol a halandók társadalmától.

Féllábon álló viśnuita aszkéta 

Gyönyörűen írja le ezt nekünk a “Hosszúhajú Bölcs Himnusza”:

A hosszúhajú magában hordja a tüzet és a szómát, az eget és a földet.
Ránézni olyan, mint teljességében látni az isteni fényességet.
Azt mondják ő maga a fény.

Az aszkéták széllel ékesítve, barna sárba öltöznek.
A szél útját járják, miután az istenek beléjük költöznek.

“Megmámorosodva a lemondásainktól magasabb szintre szálltunk.
A halandók csak testünket látják.”

Az aszkéta átjárja az eget megvilágítva minden alsó formát.
Szent gyakorlataival az összes isten társa.

A levegő az egyetlen étel az isten-vezette számára, az aszkéta
mindkét világban otthon van; az anyagi és szellemi világban.

Az isteni szeráfok és erdei állatok útján kóborol a hosszúhajú
Minden tudásával és extázisával minden lény mozgatója.

A Szél isten megköpülte, megőrölte, majd a hosszúhajú megitta
Az edényből a szómát együtt Śívával.

[Rig Veda 10.136.]

A szóma - az “örök élet itala” - a légyölő galócából nyert pszichotropikus oldat, melyet a védikus áldozat során fogyasztottak és áldoztak az isteneknek, s melyről azt gondolták, hogy az isteni valóságról közöl víziókat. De mint az az első versszakból kiderül, a testben is jelen lehet olymódon, hogy aszketikus gyakorlatokkal keltik életre, illetve tartják életben. Ugyanez igaz a “belső tűzre” vagy a “szellemi hőre”. Lemondásain keresztül a hosszúhajú aszkéta maga válik “tűzzé”, megvilágítva mindent maga körül. A második versszakban a ‘széllel ékesítve’ kifejezés nyilván azt jelenti, hogy “meztelen”, melyet később úgy neveznek el, hogy digambar, vagyis “ég ruhájú”. A ‘barna sár’ nyilván a sādhuk által ma is alkalmazott hamu vagy föld előformája, mellyel a testüket kenik be ruha helyett. A harmadik versszak ‘mámora’ a “szent őrültség” extatikus állapotára utal, mely az isten tapasztalásának és az isteni állapot megvalósításának velejárója, amelyet a szóma vagy az aszketizmus vált ki.

Ez a mámorosság ragályos; egy aszkéta puszta jelenléte átörökítheti, mint azt a hatodik versszakban látjuk. A negyedik és ötödik versszak természetfeletti képességeket leíró szakaszai (pl. ‘átjárja az eget’), azokra a varázsképességekre vonatkoznak, melyet a népi hagyomány mahāsiddhiknek [6], “nagy varázserőknek” nevez. A természetfeletti képességeken túl az aszkéták más ‘természetesebb’ csodákat is produkáltak; például a péniszük állandó izgalmi állapotban való tartását minden külső inger vagy belső akarat nélkül [7] [Ghurye; 1964:13.]. Ez a képesség egyértelműen a proto-ārya termékenységi kultuszokból származik, melyre jellemző volt a fallosz-imádat, s mely Śívát mint lingamot imádta. Valószínűleg az aszkéta pénisze is imádat tárgya lehetett legalább a 17. század végéig, de a tantrizmusban minden bizonnyal [Hartsuiker; 1993:17].

Az aszkéta szektákat nehéz névvel ellátni, hiszen ahány hagyomány, annyi néven ismeretesek. Mégis a teljesség kedvéért itt van egy lista, melyet Kālakācārya dzsaina mester állított össze [8]: ājívika (aszkéta), bhikśu (szerzetes), caraka (koponyahordó), nigrantha (mezítelen), sākya (vörös ruhájú), sannyāsi (lemondó), és vanyāsana (remete). De ismerünk más listákat is [9]: caraa vagy caraka, cadardi vagy ekadandi (egybotos) azaz ājívika (aszkéta), jai vagy yati, kāvālia vagy kāpālika (koponyahordozó), khavani vagy ksapanaka, rattavada vagy raktapata (vörös ruhás), és tāvasia vagy tāpasika (remete). Egy további lista szerint: brahma (Brahmā imádó) azaz vānaprasta, hara vagy íśvarabhakta (istenimádó), jalana vagy jvalana (sāgnika), keśava (Keśa imádója) azaz bhāgavata (imádó), nagga vagy nāga (mezítelen), sugaya vagy sugata (buddhista), és sui vagy śrutimārgarata (a śruti útját járó) azaz mímāmsaka. De a végtelenségig folytathatjuk a listát: bābā (tanító), muni (bölcs), parivrājaka (vándorló aszkéta), śramana (kűszködő), sādhu (sādhanát végző), siddha (siddhikkel rendelkező), tantrika (tantrát gyakorló), yogi illetve yogini (jógát gyakorló) stb.

Eliade [1977: 228] a következő két nagy csoportot választja szét: a tiszta aszkétákat (tāpasa) és a dialektikusokat (paribbājaka), akik nem gyakorolták túlzottan az önsanyargatást. A dialektikusok két fő csoportja az annatitthiya és a brahmanaparibbājaka. Az előbbiek főleg transzcendentális problémákkal foglalkoztak, míg az utóbbiak az anyagi világ valóságosságának kérdésével. fontos felosztás még a “jobbkezes” (samayin) és “balkezes” (kaula) utat járó aszkéták megkülönböztetése. A ‘jobbkezes’ aszkéták a tiszta lemondó életet választók, akik vegetáriánusok, cölibátusban élnek, és csak az első három yogát gyakorolják. [Lásd V.2.]. A ‘balkezes’ aszkéták végeznek tantrikus gyakorolatokat. A rengeteg tiszta aszkéta irányzat közül - a tantrikus irányzatokon kívül - elsősorban három aszkéta szekta vált jelentőssé; a Śākyamuni Gautama alapította “buddhista” szekta, a Mahāvíra alapította jaina szekta [lásd később], és a Mahāvíra tanítványa Makkhali Gosāla alapította ājívika szekta. A későbbi aszkéta irányzatok egyértelműen Śiva vagy Viśnu imádata köré csoportosíthatóak.

Az ājívikákat ‘deterministáknak’ nevezik, mert felfogásuk szerint a világegyetemet a sors vagy végzet (niyati) hatja át. Szerintük az ember minden megszabadulásra törekvő kísérlete hiábavaló, “az emberi erőfeszítés hatástalan” (n’atthi purisakāra). Az események eleve elrendeltek és így elkerülhetetlenek; minden lénynek be kell járnia a maga körforgását 8 400 000 mahākalpán keresztül, míg megszabadulása magától, erőfeszítés nélkül eljön. Bár keveset tudunk az ājívikák gyakorlatairól, mivel életvitelükben a varázserőknek (siddhi) kiemelt szerepük volt, feltételezhető, hogy sok szempontból közel álltak más tantrikus szektákhoz [Eliade; 1977: 232].

Ez még a civilizáltabb rítusok egyike, hiszen a Kāpalikák emberáldozatotkat is végeztek. Bhairava szomjas isten, akit gyakran kellett kielégíteni borral és állati, de inkább emberi vérrel. A húst és vért, melyet az istennek áldoztak fel, az aszkéta fogyasztotta el, hogy ily módon egyesüljön az istennel. Logikus továbblépés az áldozattól, hogy más testének feláldozása helyett a saját testemet áldozom fel. Ez igen nagy skálán mozog; a bűnbánattól kezdve az önmegtartóztatásig, a lemondástól az önmegalázásig, de akár az öncsonkítástól a rituális öngyilkosságig. Beszámolnak például arról is, hogy a Kāplaikák néha levágják saját testük valamilyen darabját, és azt áldozzák fel. A halálrítusokon kívül kemény hatha-jóga gyakorlatokat végeztek. Elsődleges céljuk azonban nem az istennel való misztikus egyesülés volt, hanem a mágikus erők (siddhi) megszerzése. Mondanunk sem kell, hogy az orthodox hinduizmus, így a brāhmanikus papság és a polgári társadalom is kitagadta és visszautasította őket. Egy későbbi korszakban, mikor már praktikáik egy kicsit finomodtak, nagy követői táborra tettek szert.

[« tartalom ]

Śaiva szekták

A korai aszkéták elsősorban Śiva követői voltak, akiket különböző kisebb szektákra és kultuszokra lehetne lebontani, és akik közül sokan - brāhmanikus szempontból - megkülönböztethető gyakorlatokat végeztek. Shankara, tiszteleti nevén Shankarācārya, k.b. 800 körül élhetett. Az ő életrajzai, melyek jóval halála után íródhattak és melyek néhol eltérő adatokat tartalmaznak, megegyeznek abban, hogy Śiva megtestesülése - Shankara, az “ígéretes” Śiva egyik testetöltése - aki nyolcéves korában aszkétának állt. Sokat utazott, végigjárta a nagy szent helyeket és tanulóközpontokat, és amikor különböző filozófiákat valló aszkétákkal vagy bölcsekkel találkozott, vitába szállt velük és logikus és átlátható szövegmagyarázataival meggyőzte őket saját igazáról, melyet úgy ismerünk, mint a Vedānta magyarázata, vagyis a ‘védák végének’ magyarázatát. Harminckét évesen hagyta el testét, miután újraélesztette a védikus hindu vallást. Shankara filozófiai rendszerét nevezik advaitavedāntának, vagy “tiszta monizmusnak”, melynek legfőbb állítása, hogy csak a Brahman valós, a világ nem-valós és az egyéni lélek nem más, mint az abszolút lélek. Más szóval tat vam asi, “Te vagy Te”.

Miként a lobogó tűzből születve mind
Szikrák repülnek ezer irányba,
Sokféle lénye a Mulandótlannak
Így rajzik elő és vissza megint.

[Mundaka Upanisad II.1.1]

Shankara érdeme korának aszkéta rendjeinek megszervezése is. Azáltal, hogy rendszerbe szervezte a szétszórt śaiva szektákat, egy ellentétes erőt hozott létre a terjedő buddhizmussal és dzsainizmussal szemben, melyek ebben az időben már jól szervezett keretek között léteztek. Az aszkéta ‘csoportok’ dashnāmí, azaz a “tíz név” néven váltak ismertté, amely a tíz felosztott csoportra utal. A “tíz név”-nek hagyományos jelentése van, mely a tagjait jellemzi valamilyen módon. Ezek:

Ezeket az aszkétákat nevezik sanyāsíknak, vagyis “lemondóknak”, vagy még pontosabban daśnāmísannyāsíknak, melyet még azzal pontosítanak, hogy beavatási nevük elé még odateszik az adott ‘testvériség’ nevét.

Ezeken a fő besorolási kategóriákon kívül még néhány különleges szektát is megkülönböztetnek, mint pl. a dandík, a brahmacārík, a virakták és a nāgāk szektáját. A dandík azok, akik botot (danda) hordanak, mely évezredek óta a mesterek megkülönböztető jele. Csak a brāhmana kaszthoz tartozóknak jár ez a megtiszteltetés. (Máshol is megjelenik a kaszt szerinti megkülönböztetés, például az āśramák kizárólag brāhmanák, és elsőbbséget élveznek a tírtha, a bhāratí és a saraswatí al-szektákban [Hartsuiker; 1993: 30].) A brahmacārík, akik mind brāhmanák, eredetileg azokra vonatkozott, akik valamely brāhmana iskola tanulói voltak életük korai szakaszában. Ma már a szó kizárólag “szűziesség” értelemben használt, mitöbb “életre szóló szűziességet” jelent, hiszen a brahmacārí élete második és harmadik szakaszában is betartja azt. Shankara az életre szóló cölibátus mintapéldája. A viraktákat tartják a legtisztább lemondóknak, akik a legegyszerűbb életet választották. Feladva egyéniségüket csak csoportosan mozognak, legtöbbször csendben vannak és csak ritkán beszélnek egymáshoz, s legtöbb idejüket az iratok tanulmányozásával vagy meditációval töltik.

Eredetileg nem volt sok különbség a különböző ākhārāk között, de idővel kidolgozták saját apróbb szokásaikat és jellegzetességeiket. A nirvāník például a hajukat jobb oldalon hordják kontyban, a niranjaník középen, a junāk pedig bal oldalon. De vannak fontosabb különbségek is például a rítusok terén. A junā ākhārā egyik szembetűnő különbsége például az, hogy mindenki saját szent tüzet (dhúní) tart fent. Mitöbb a junā ākhārā nāgāi sokkal individualistábbak, kevésbé katonássak, és inkább gyakorolják azokat az ősi rítusokat és praktikákat, melyeket a többi ākhārāk már elhagytak, mint például a meztelenség, a hamu viselése vagy a tűzáldozat végzése. Megtartották a “hosszúhajú bölcs” eredeti kinézetét. Annak ellenére, hogy a hivatalos iratok mást tartanak számon, úgy gondolják, hogy ők a legrégebbi ākhārā, melyet a nevük: Junśā Ākhārā “öreg regiment” is kifejez. Annak ellenére, hogy śaiva szektának tartják magukat, jelenlegi imádott istenük Dattātreya, aki a rivális istennek, Viśnunak az egyik megtestesülése, bár sok śivaita jellegzetességgel bír. Ő korábbi istenüknek, Bhairavának lépett helyébe, akit úgy ábrázolnak, hogy állandó extázisban van, nők veszik körül, állandóan szeretkezik, bort iszik és emberhúst eszik egy emberi koponyából. Mivel ugyanez volt az istenük a Kāpālikáknak - akik szintúgy harcosok voltak -, logikus azt feltételezni, hogy ők inspirálták őket, vagy hogy közös gyökerei voltak a két szektának.

A sannyāsíkon kívül van még néhány nagyobb śaiva aszkéta szekta: a goraknāthok, az aghorík és az udasínok. Ők a tantrizmus szempontjából igazán fontosak, hiszen ők azok a csoportok, akik kifejezetten tantrikus gyakorlatokat végeznek. A goraknāthíkat nevezik általában jógiknak (yogí vagy jogí). Bár kinézetre nagyon hasonlítanak a sannyāsíkra, a jógik nem követik Shankara védikus tanításait, hanem inkább azt a tantrikus utat követik, melyet gurujuk Goraknāth dolgozott ki. Ezzel együtt Śiva követői, akit rettenetes alakjában Bhairavaként imádnak, továbbá Hanumānt és Dattāreyát tisztelik. A Goraknāth isteni eredetéről szóló mítosz nyilvánvalóvá teszi, hogy a goraknāthík eredeti szektája a kāpalikāk voltak. Goraknāth azon 24 kāpalika egyike volt, akit azért teremtett Śiva, hogy megkűzdjön Viśnu 24 testetöltésével. A kāpalikāk győzedelmeskedtek, levágták Viśnu inkarnációinak fejét és ezeket hordozták magukkal. A jógik Goraknāthot istenként tisztelik, és van néhány neki szentelt templom is. A jógikat ezért gyakran nevezik goraknāthíknak, vagy csak egyszerűen nāthbābāknak [Hartsuiker; 1993: 35].

Az aghorik provokatív viselkedésének egyik másik szembetűnő jele, melyben nagyban hasonlítanak bizonyos sámánokhoz, hogy obszcén és sértő nyelven, összefüggéstelenül “kommunikálnak”, állathangokat adnak ki, és néha ok nélkül felüvöltenek. Ezt mind a mai napig a természetfeletti képességek bizonyítékának vélik. Ebből a szempontból nem sokban különböznek más bābāktól, akik időnként hasonló jeleit adják ‘szent őrületüknek’. Az aghori aszkéták száma igen kicsi, és a radikális aghorik még kevesebben vannak [Parry; 1985], hiszen az aszketizmuson belül az aghori út nem tartozik a legnépszerűbbek közé. A lenézés és a megvetés lehet a legrosszabb, hiszen a megbecsülés az egyetlen földi öröm, melyet a bābāk még örömmel elfogadnak - és melyet meg is érdemelnek.

Az udāsinok eredetileg nem voltak śaivák - mégcsak hinduk sem -, hanem a szikh valláshoz tartoztak. Ezt a szektát a tizenhatodik században alapította Śrícandra, aki Guru Nānak - a szikh vallás alapítójának - egyik fia. Ezért az udāsinokat Nānakputráknak, “Nānak fiainak” is nevezik, mivel tisztelik a Granth Saheb-et, a szikhek szent könyvét. Mivel Guru Nānak utóda kiátkozta őket, lassan a hindu valláshoz csapódtak.

Az udāsdinok öt istenség valamelyikét imádják: Śívát, Viśnut, a Napot - Durgā istennőt, Śiva fiát - Ganeśát, és alapítójukat Guru Śrícandrát. Hitük alapjában véve a Shankara féle monista vedānta, egyébként pedig a śaiva sannyāsíkra hasonlítanak. Ezen túl pedig, amikor valamilyen rivális szekta ellen kellett harcolni, mindig a śaiva sādhuk oldalán harcoltak.

A teljesség kedvéért meg kell még említenünk a śākta kultuszokat és a śāktákat, akik a śaivák egyik külön csoportját jelentik. A śākták a kāpalikákhoz kapcsolódnak, akik Śiva-Bhairavát imádták, azzal a különbséggel, hogy Śiva női manifesztációjára és párjára, Śaktira [12] koncentrálnak, aki a tényleges erő megtestesítője. A tantrizmus szempontjából azért is fontosak, mivel az ő kultuszuk egyik központi rítusa a szexuális egyesülés. A Śakti kultusz ilyen explicit szexuális változatát nevezték el némi lenézéssel, “balkezes útnak” (kaula). (Az indiai hagyományban a balkéz a tisztátalan, rossz kéz, mellyel a feneküket törlik.) A rítus helyes végzésekor a śākta az istennőt női párján keresztül imádja, aki a megtestesült Śakti; és az orgazmusban a szent egyeséget és az isteni áldást tapasztalja. Nyilvánvaló, hogy ezt a rítust nem mindig a megfelelő módon gyakorolták, s mint ilyen a kicsapongó szexuális életre adott lehetőséget.

Azok a śākta kultuszok, melyek évszázadokon keresztül fennmaradtak, inkább a “jobbkezes utat” (samayin) hangsúlyozták - legalábbis nyilvánosan -, mely az eredeti gyakorlat finomított változatát jelenti, ahol az isteni egyesülést elképzelik, s mint egy kontemplatív meditációt végzik. A rítusokat, a belső folyamatokat, a természetfeletti összefüggéseket, stb. még mindig explicit szexuális jelzőkkel írják le, de ezeket már mint metaforákat és szimbólumokat értik. A nyílt szexualitás azonban megtalálható a tantrizmus minden területén; a metafizikai terminológiában, a mítikus képzetvilágban és még a hatha-yoga fiziológiájában is.

[« tartalom ]

Viśnuita szekták

Viśnu imádata alapjaiban különbözik Śiva tiszteletétől, hiszen ő a manifeszt isten, aki aktívan résztvesz az emberi világban, és az ember jólétéért tesz, s mint ilyen elsősorban a brāhmana papsághoz és az orthodox hinduizmushoz tartozó kultusz. Megtestesülései olyan emberi párok, akik példaképül szolgálnak a társadalomban élők számára, és akik könnyen tisztelhetőek egy brāhmanikus kultuszon keresztül. Viśnu női párja Padmā, vagy ismertebb nevén Śrí, a megszemélyesített Föld-Anya, aki mint Lakśmí a gazdagság és jólét adója. Rāma és Sítā a példa szerelmespár, míg Krśna és Rādhā a minta értékű isteni pár. Annak ellenére hogy Viśnu imádata elsősorban tehát az orthodox hinduizmushoz, vagyis a brāhmana papság által képviselt valláshoz köthető isten, kialakult néhány olyan aszkétarend is, melyek középpontjában Viśnu valamelyik megtestesülése áll.

Viśnuita aszkéták

A vaiśnavizmus talán legmeghatározóbb újítója Rāmānuja lehetett, akit tiszteleti nevén Rāmānujācārya-ként ismernek, és aki a tizenkettedik században élt. Számos filozófiai kommentárt írt a vedantához, sok templomot alapított, és sok embert térített át a vaiśnava hitre - akik persze főleg házasok és nem aszkéták voltak. Ő alapította a legöregebb tradicionális vaiśnava szektát, a Śrí Sampradāyát, a rāmānujík szektáját. Rāmānuja keményen támadta Shankara monizmusát, - még “buddhistának” is nevezte, utalva Shankara Brahman felfogására, mely a buddhista ürességre (śunyā) hasonlít - és megalkotta az ún. “képesített monizmust”. Metafizikai szempontból ez azt jelenti, hogy az Abszolút (brahman) egyenlő egy transzcendens, személlyel bíró istennel (Brahmā), aki ‘isteni játékának” megfelelően megteremti vagy elpusztítja a világot. A Brahman, bár Egy, sokféleképpen megjelenhet, és a világban állat vagy ember alakjában is megjelenhet, hogy megvédje a jót, megbüntesse a gonoszt, és visszaállítsa az örök törvényt (dharma). Az egyéni lélek (ātman) a Brahman attribútuma vagy módozata, mely a Brahman ‘testének’ része, ugyanakkor önnálló létező is, mely abszolút valós. Felette áll teremtésnek és pusztulásnak; a szellemi fény örök pontja. Születéskor karmája szerint kerül újra testbe; és a halál után, ha még van karmája, újra le kell születnie a világba. Megszabaduláskor (mokśa) a lélek megtisztul karmájától, és nem kell újra reinkarnálódnia. A Brahman a Karma Törvényének ura és a lélek belső irányítója. Ugyanakkor - paradox módon - a lélek szabad akarattal bír.

Ilyenformán a megfelelő cselekedetek által meg kell szabadulni a karmától, az igaz tudás segítségével meg kell szabadulni a tévedéstől, hogy az igaz szabadulás bekövetkezzen. A helyes cselekedet saját kötelességeim - melyet a védák fektettek le - tiszta, kötődéstől mentes elvégzése. Ezek nem csak “jó cselekedetek”, mint az Arjuna példáján is látjuk, akinek, hogy harcos kötelességeinek eleget tegyen, saját testvéreit kell megölnie.

Az, aki úgy visz véghez egy cselekedetet, mint kötelességet,
A tett következményeitől függetlenül,
Az egy aszkéta, az egy jógi,
Nincs tűz és nincs rítusok nélkül.

[Jayadeva Gítagovinda V.7.]

Az igaz tudás nemcsak az írások ismerete, - mely persze elengedhetetlen - hanem az isteni imádat (bhakti) legfelső formája, mely a Brahmannak történő teljes önfeláldozást és a reá való állandó emlékezést jelenti. A reá vonatkozó, azonnali intuitív tudást azonban csak isteni kegyelmen (prasād) keresztül kaphatjuk meg. A megszabadult lélek nem válik azonossá Brahmannal, hanem hasonlóvá válik, élvezve a végtelen tudással és végetlen áldással való közvetlen kapcsolatot.

A Rāmānuját követő századokban a Śrí Sampradāyán (rāmānujík) kívül további három vaiśnava szekta alakult ki: a Nimbārka alapította Sanaka Sampradāya (nimbārkík), a Mādhva alapította Brahmā Sampradāya (mādhvík), és a Vallabha alapította Rudra Sampradāya (vallabhík). Ezen tanítók mindegyike kifejlesztette saját teológiai rendszerét, melyek mindegyike Rāmānuja “képesített monizmusán” alapszik, némi kiegészítésekkel és változtatásokkal, így különböző jelzőkkel nevezik meg őket, mint “képesített dualizmus” vagy “nem képesített dualizmus” [Hartsuiker; 1993: 51].

A szekták lényegüket tekintve egy bizonyos istenség imádatát jelentik. A rāmānujík Viśnut és Lakśmit, a többi három szekta avatārjaikat, Krśnát és Rādhát tiszteli. Ilyen módon közelebb állnak a későbbi bhakti mozglamomhoz, mintegy megelőlegezve azok széleskörű elterjedését. Mādhva például a tizenharmadik században élt, és egyike volt a legkülönösebb dualista tanítóknak. Művei közt találhatunk Brāhmasutra kommentárokat, Bhagavadgíta kommentárokat, és további 35 írást. Nemcsak a bhaktānta hinduizmus egyik fő kialakítója volt, de tanításaiban elutasította a māyā elméletét, azt állítván, hogy az anyagi világ, bár mulandó, valóságos. Ezen túl az örök megváltást és az örök kárhozatot hirdette, mint a helyes vagy helytelen bhakti eredményét.

Egy későbbi, igen sikeres vaiśnava aszkéta szektát alapított Rāmānanda, vagy Rāmānnandācārya a tizennegyedik században, melyet Rāmānanda Sampradāyának (rāmānandík) neveznek. Manapság kiemelkedő helyzete miatt külön ‘szervezetnek’ tekintik, de hivatalosan a Śrí Sampradāya egyik al-szektája, mivel Rāmānanda ennek a szektának a tagjaként kezdte karrierjét. Rāmānanda hű maradt az alapító Rāmānuja filozófiájához, de kicserélte Viśnut és Lakśmit Rāmára és Sítára, akik személyes istenek, és imádatukat a szekta egyik központi vallási gyakorlatává tette. Rāmānanda élete nagy részét Benáreszben töltötte, mely évszázadokon keresztül a śaiva aszkéták szent városának számított, s mely nem hivatalosan minden aszkéta városává vált. Akkor élt, amikor az iszlám erőteljesen terjedt egész Indiában, és kötelességének érezte, hogy megvédje a hinduizmust, akár politikai szinten is. Mivel az alsó kasztbeliek és pāriák rendre muzulmán hitre tértek, szektáját kinyitotta minden kasztbeli számára. Halála után azonban a “kaszt-nem-számít” elv nem maradt fenn a szektában.

Az utolsó nagyobb vaiśnava szekta, melyet a Brahmā Sampradāyához sorolnak, a Guríya Sampradāya (gauríyík vagy bāulík), melyet Śrí Caitanya alapított a tizenhatodik században. Caitanya szent ember volt, akit Krśna, pontosabban Rādha-Krśna megtestesülésének tartanak. Szektájának aszketikus jógát űző tagjai kis csoportokban, énekelve koldulták végig Indiát. Követői sok templomot szenteltek neki és tanító istenként tisztelik. Tanaira nagy hatással volt a tantra, mely szerint minden dualitás illuzórikus, így azt tanította, hogy az egységet a rituális szexuális aktussal lehet helyreállítani. Neki köszönhető a klasszikus, “jobbkezes” bhakti mozgalom létrejötte, ahol Krśnát eksztatikus transzban és elragadtatással imádták, szent énekeket és mantrákat kántálva. Igen érzékeny aszkéta volt, egy született bhakti, aki szeretettel és figyelemmel halmozta el közvetlen környezetét. Hosszan tartó, extatikus transzai alatt minden kapcsolatát elvesztette a világgal, és úgy kellett rá vigyázni, mint egy gyerekre. Bizonyos időközönként, amikor teljesen eggyévált Rādhā személyiségével, női ruhákba öltözött.

A katonás bairāgík csapatai sokban hasonlítanak a militáns śaiva ākhāra szervezetekre, így a nāgā aszkétákra, ezért néha nāgāként is nevezik őket. Ez zavaró lehet, mivel az ākhāramalla bairāgík sohasem meztelenek, pedig a nāgā szó a meztelenséget jelenti. Elképzelhető, hogy némelyikük a kezdeti időkben meztelen volt, mivel a legrégebbi bairāgi ākhāra neve Digambar, azaz “égruhájú”, vagyis meztelen. A vaiśnavák azonban a ‘négy égtájként’ interpretálják, mint a mindenhatóságot és határtalanságot kifejező jelzőt. Az első vaiśva ākhārákat a különböző, egymástól független harcos aszkéta csoportokból hozták létre a tizenhetedik században - sokkal később mint a śaiva ākhārákat. A rāmānandí szekta, mely a legkatonásabb szekta, nagy hatással volt az ākhārák kialakítására; így az ő digambar ākhārájuk élvezi azt az elsőbbséget, hogy “Rāmānada lábnyomaiban jár, mely önmagában biztosítja az eredeti ősiséget” [Ghurye; 1964: 180]. Az eredeti hét ākhāra - a Digambar, Nitvāní, Nirmohí, Khākí, Nirlambí, Santoshí, és a Mahānirvāní - további három aní-ra, azaz “osztályra” tagozódik; a Digambar, a Nirmohí, és a Nirvāní osztályokra. Némi zavart okoz, hogy a három ani neve azonos az ākhārák nevével, de ezt segíti, hogy az ākhārák nevéhez hozzá szoktak tenni egy, az adott központi istenség nevéből származó, minősítő jelzőt. A Kumbha Melākor például minden aní külön táborozik, és más-más csapatzászlót húz fel.

Természetesen rengeteg vaiśnava al-szekta létezik, mely teljes autonómiával bír - minden mahant, azaz “nagy vezető” - még a legkisebb āśramé is - a legfőbb és kizárólagos guru. Ez persze azt jelenti, hogy rengeteg féle aszkéta szekta alakult ki, melyet olyan szimbolikusan megjelenített különbségeik alapján tudunk megnevezni, mint a különböző hajviselet, homlokjel, rítus vagy a központi istenség. Az adott szektán belül ezek mind kötöttek. Némely szektának többszáz éves hagyománya van, pontos tanítványi láncolattal, mely elkülöníti őket a többi ‘kis’ szektától. Ilyen például a Rāmānandí szekta “Bírkózó” al-szektája. Hasonlóan a japán szumósokhoz, életük nagy részét testedzéssel töltik, melyet központi istenük, Hanumán isten tiszteletének tekintenek. Mivel már harcban nem nagyon tudják bizonyítani harci képességeiket, az edzés egy imádati forma, mely testileg próbálja megjeleníteni Hanumánt.

A Rāmānandík egy másik csoportja a rasik ‘ágazat’, melyre nagy hatással voltak a “jobbkezes” śākta kultuszok, és melynek tagjai azonban nem folytják el erotikus vágyaikat, hanem az általuk választott személyes istenre koncentrálják. A rasik szó a rasa szóból jön, mely sok jelentése közül elsősorban azt jelenti “íz”, “nedv”, “lényeg”, vagy “elixír”. Más kontextusban a rasa azt jelenti “gyönyör”, főleg “szerelmi gyönyör”, sőt a szerelem biológiai “lényegét”; a ‘szerelmi-nedvet’ és a ‘szerelem-magot’. Mint azt Krśna példája mutatja, aki a megtestesült szerelem, a rasa megtestesülése; a rasa az istennel való egyesülés legfelső gyönyöre. A legtöbb vaiśnava a ‘szolga’ szerepet vállalja fel mint az istenséggel való személyes kapcsolat legkézenfekvőbb formáját, melyet azzal is kifejeznek, hogy hozzáteszik a nevükhöz a dās, “szolga” jelzőt. A rasik ezzel szemben nem a szolga szerepét, hanem Síta vagy Rādhā női társának szerepét, vagy Rāma vagy Krśna ‘női szeretőjének’ szerepét vállalják fel. Így a rasik bár férfiak, bizonyos nőies jellegzetességeket mutatnak. A rasik önzetlen ‘társak’, akik nem vágynak személyes egyesülésre az istennel, hanem már attól boldogok, hogy jelen lehetnek az istenek örök szerelmi játékánál.

A rasik szekta sakhí csoportjára azonban a śākta kultuszok “balkezes” irányzatai hatottak, s mint ilyen a tantrát gyakorlók egyik érdekes csoportját képezik. A sakhí szekta férfi transzvesztitákból áll, akik teljes mértékben megtestesítik a “női szerető” szerepét. Ők szenvedélyesen egyesülni vágynak az istennel, Rāmával vagy Krśnával, az istenek szerelmi játékakor, mint ahogyan azt a szent iratok is leírják. A sakhík az egyik gopínak képzelik magukat, vagyis pontosabban Rādhā és Krśna közti egyik “szerelmi hirnöknek” (sakhi). Ritkább esetben, arrogáns módon, Krśna szeretőjének Rādhānak, sőt - mely már majdnem istenkáromlás - Rāma feleségének Sítānak képzelik el magukat. Mondanunk sem kell, hogy a sakhit babonás félelem veszi körül és állandó gúny tárgya, hiszen a szexualitás megtisztítása és transzcendentálása, és nem pedig a testi megjelenítése az elfogadott mód.

[« tartalom ]

Bhaktik

A bhakti mozgalmat általában a Vaiśnavizmus egyik formájaként szokták tárgyalni, de én külön veszem, mert túlnőtt Viśnu és avatārai imádatán. A tantrizmus egyik külön ágát képezik, mely elsősorban a bhakti-yogához kapcsolódik.

A bhakti mozgalom a hívőnek a személyes istene iránt tanusított, érzelmi ragaszkodásán és szeretetén alapuló “áhítatos önátadáson” (bhakti) alapszik. Egy dualisztikus kapcsolatot jelent a hívő és személyes istene között. Bár a hindu panteon minden főbb istenének megvolt a maga kultusza, a bhakti mozgalom elsősorban Krisnát, Viśnu egyik avatārját imádta. A Bhagavad Gítában Krisna a bhakti-yogát hirdette, előnyben részesítve más megváltási módokkal szemben.

Szeress, rám nyitva elmédet,
Nekem áldozz, engem becsülj!
Ha így igazgatod lelked,
Szent összhang egyesít veled.

[Bhagavadgíta]

A hagyomány szerint a bhakti mozgalmat tizenkét ālvār alapította Dél-Indiában. Az ālvārok Viśnuhoz és avatáraihoz írott himnuszai képezik alapját, melyek az istenek feltétlen imádatának és dicsőítésének szent himnuszai. A több mint 4000 himnusz java része Tirumangai és Nammālvār műve. A bhakti mozgalom Kr.u. 500-1500 között érte el fénykorát, Dél-Indiából terjedt észak felé. Fő jellemzője a teljes önátadásban megnyilvánuló imádat. Például az egyik ālvār király Kulaśékhara annyira szerette Rāmát, hogy hadsereget toborzott felesége, Síta megmentésére. A bhakti kultuszok a brāhmin papok merev elzárkózása reakciójaképpen jöttek létre, mert azok bonyolult rítusaihoz a szanszkrít nyelv ismerete volt szükséges. Gyakran elvetették a papnak mint az isten és a hívők közötti közvetítőnek a szerepét: azt tanították, hogy az isteni kegyelem (prasād) mindenki számára hozzáférhető, kasztoktól vagy nemektől függetlenül. Jó példa erre a lingāyat szekta:

A lingāyat szekta márcsak azért is különleges, mert imádata középpontjában nem Viśnu, hanem Śiva áll. A szektát a tizenkettedik században alapította Bāsava, egy Śivaita brāhmin, aki tizenhat éves korában eldobta a papi kaszthoz való tartozását jelképező szent fonalat, hogy elvetve az orthodox hinduizmust, a társadalmi egyenlőségeket hirdesse. Nem látta szükségesnek, hogy Śiva és hívei között valaki közvetítsen, és felszólította követőit, hogy viseljenek nyakukban egy kis lingamot, és közvetlenül -bhaktánta módon - imádják Śívát. Innen származik a nevük is: lingāyat “lingát viselők”. Bāsava nem ismerte el a védák és a brāhmanák tekintélyét, és tanítása szerint a szent szövegeknek semmi hasznuk, ha nem vezetnek az istennel való személyes kapcsolathoz. Bāsava két “érinthetetlen”, pāria nőt vett feleségül, és követelte a női egyenjogúságot, valamint a kasztrendszer megszüntetését. Ez a botrányos felfogás a śaiva sādhukhoz, elsősorban az aghorikhoz hasonló. Egy alkalommal - egy brāhmin lánya és egy pāria házasságkötése után - a helyi király üldözőbe vette Bāsava követőit. A hívek föllázadtak, és a harc során maga Bāsava is meghalt. Azonban Dél-India templomait megtöltötték a bhakti tudósok, a hívők csoportjai dicsőítő himnuszokat énekelve vándoroltak szerte az országban templomról templomra, és vitára hívták a helyi szent embereket.

[« tartalom ]

Korai buddhista szanghák

A korai buddhista szekták aszkéta közösségeket jelentettek, melyeket filozófiai tanításaik különböztettek meg más aszkéta közösségektől. Gyakorlataikat tekintve azonban sok olyan aszketikus gyakorlatot végeztek, mint a más szektákhoz tartozó aszkéták. A tantra szempontjából fontos, hogy használtak olyan alapvető jógagyakorlatokat, mint a mantrák használata, a légzőgyakorlatok (prānayāna, satipatthāna), a meditáció (dhyāna, samādhi) stb. [Lásd később.] Így mindenképpen szerves részét képezik a hindu hagyománynak.

A korai “buddhista” szekták eredetét nehéz konkrét irányzathoz vagy iskolához kötni, azonban a buddhista hagyomány ad néhány konkrét fogódzkodót, amelyek alapján bizonyos csoportokat el lehet különíteni. Itt is az egy adott mester (guru) tanításai köré kialakult csoportokat tudjuk megnevezni. Buddha halála után a sangha vezetését Mahākāśyapa, Ānanda, Anuruddha, Upāli, Uruvilvai Kāśyapa, Vāgísa, Púrna, Kātyāyana és Kosthila vette át. Az első mesterek alatt a közösség filozófiai koncepciója és aszketikus életmódja nem nagyon változott. A későbbiekben azonban egyéni értelmezések kerültek előtérbe, ennek következtében alakultak ki az önálló irányzatok. A hinayāna az Upáli - Dāsaka - Saunaka - Śaigrava - Tiśja - Maudgaliputra mester-tanítvány láncolatban látta saját szellemi eredetét; a mahāyāna az Ānanda - Jaśas - Upagupta - Dhítika láncolatot fogadja el.

A Vesālíban megtartott II. konzílium (Kr.e. kb. 383.) után a sangha két alapvető csoportra bomlott, amelyet a későbbi Hinayāna és Mahāyāna alapjának tekintenek. Ez a két csoport a szerzetesi fegyelmet hangsúlyozók (vināyadhārin) és a tanítást előtérbe helyező szerzetesek (dharmadhārin) közti ellentétek miatt alakult ki. A kezdetben csak technikai szempontból szembenálló két csoportból később két önálló ‘irányzat’ alakult ki: a sthavira vāda, vagyis “öregek útja”, azok közösségét jelentette, akik a régi formák és szabályok szerint gyakoroltak - vagyis az aszketikus gyakorlatokat tartották célravezetőnek; míg a mahā sanghika vagyis “nagy közösség” azok közösségét jelentette, akik újszerű, nem aszketikus alapokon gyakorolták a tanítást. A két irányzat önnálló létezéséről azonban csak a harmadik konzílium után beszélhetünk. A sthavira vāda aszkéta szektához tartozók minden bizonnyal azokat az aszketikus gyakorlatokat végezték, melyeket évszázadok óta minden aszkéta közösség gyakorolt.

A Pātalipurában megtartott III. konzílium (Kr.e. kb. 225.) után már két fő szellemi tendenciáról és 4 fő irányzatról kell beszélnünk. A területi megoszlások miatt nem beszélhetünk egységes konzíliumokról, hiszen a délen megtartott harmadik sangítiről az északiak, az északon megtartott IV. konzíliumról (K.b. 100) a déliek nem értesültek. Mindkét konzíliumon egységesítették és rendszerezték a buddhista tanokat. A harmadik konzílium után rendszeresített 18 iskolát nevezzük sarvastivāda iskolának [13] vagy későbbi megkülönböztető nevén hinayāna iskolának. Ezek a következők:

• Sarvastivāda (Vaibhāśika) irányzatok {szellemi ős Rāhula}: Múla-sarvastivāda, Kāsyapíja, Mahíśāsaka, Dharmagupta, Bahusrutíja, Tārasatíja, Vibhajyavāda
• Sammitíya (Vātsíputríya) irányzatok {szellemi ős Upāli}: Kaurukullaka, Avantaka, Vatsíputríya
• Mahāsanghika (Sautrāntika) irányzatok {szellemi ős Kāśyapa}: Púra-śaila, Apara-śaila, Haimavata, Lokottaravāda, Prajnāptivāda
• Sthavira (Lāmrāparniya) irányzatok {szellemi ős Kātjājana}: Mahāvihāra-vāsin, Abhayagiri-vāsin, Jetāvaníya

A negyedik konzílium után beszélhetünk csak elkülönült hinayāna és mahāyāna irányzatokról, amelyek a fenti iskolákat is átrendezik. Ezután a legfőbb megkülönböztető jelleg már nem a különböző gyakorlatok végzése és előírt szabályok betartása, hanem a különböző filozófiai irányzatokhoz való tartozás lesz. Gyakorlataik szempontjából már nem jelentősek a hindu tantra számára, inkább filozófiai szempontból kiemelkedőek.

Theravāda (Hinayāna) irányzatok:

• Sarvastivāda (Vaibhāśika) iskola

A Sarvastivādin iskola az egyik legjelentősebb abhidharma [14] iskola, amely Észak-Indiában alakult ki az I.e. 2-3. században. Tanításuk saját abhidharma-pitakajukra és a hozzá íródott kommentárra (vibhasha) támaszkodik, amelyet Mahāvibhasha-nak, “nagy kommentárnak” neveznek. Legjelentősebb gondolkodójuk Vasubandhu [kb. 400-480], aki az ‘Abhidharma-kośa’ nevű munkájában foglalta össze az iskola tanait.

• Mahāsanghika (Sautrāntika) iskola

A Mahāsanghika iskola az egyik legfőbb ortodox iskola, mivel elveti az abhidharma tant és azt állítja, hogy csak a sutta-pitaka tartalmaz igaz tanításokat, és ebben a teljes tanítás megvan; így a tan kihirdetése ezzel végetért. Ezért felfogható úgy is, mint egy “vissza-a-szútrákhoz” mozgalom, bár figyelembe kell venni, hogy az iskola nem volt filozófiailag naív.

• Theravāda (Shravakayāna) iskola

A Theravāda elnevezést elsősorban a ceyloni és dél-kelet-ázsiai buddhizmusra szokták használni, de valójában a vibhajyavāda (“a megismerés útja”) filozófiai irányzat legfőbb iskoláját nevezik így, amely azt állítja magáról, hogy megtartotta az öregek autentikus tanításait. Ez az iskola az ősi Ceylonon alakult ki, de az V. században messze kiterjedt Dél-Indiára és Dél-Kelet-Ázsiára, központja azonban a ceyloni Anuradhpuraban lévő Mahāvihāra maradt. A theravāda iskola tanításának alapjait a Kr.e. első században íródott, páli nyelven őrzött ‘Tipitaka’ jelenti.

Klasszikus Theravādáról az V.-X. század között beszélhetünk, legjelentősebb gondolko-dóik Buddhaghosa és Dhammapala idején. Buddhagosa ‘Vissudhi-mārga’ című munkája az egyetlen elfogadott interpretációja a páli kánonnak, amelyben a buddhista meditá-cióról (bhāvana) és az abhidharmatanról értekezik. Egy későbbi iskola is virágzott a XII.-XIII. század között, amely már páli nyelvű rituális és ima szövegeket is beemelt rendszerébe. Jelen formájában; új - a brahmanikus szertartásokat helyettesítő - imaszövegek és más mahāyāna szertartásokat beemelve, sok követőre talált a szingaléz és dél-kelet-ázsiai buddhizmusban.

[« tartalom ]

Dzsaina ganák

A jaina szó a szanszkrit jina (“győztes”) gyökből származik. Ez a jelzője a 24 Tírthankarának, vagyis “gázlókészítőnek”, akik önmegtartóztató életmódjuk révén urai lettek testüknek, szenvedélyeiknek és lelküknek, és elérték a megszabadulást (mokśa), és így kikerültek a születés és halál örökös körforgásából. A dzsainák 24 Tírthankarát ismernek el tanítónak. Azt tartják róluk, hogy minden kapcsolatot megszakítottak az anyagi világgal, így elérték a tökéletes bölcsességet (kevala). Mindegyik a kśatria kaszthoz tartozott, csakúgy mint Buddha is. Az utolsó kettő, a huszonharmadik - Pārśva - és a huszonnegyedik - Mahāvíra - kivételével a többi ‘gázlókészítő’ több évezreddel ezelőtti, legendabeli alak. Minden Tírthankara a “kerék forgása” (avasarpini) által meghatározott időben született. Ahogy a kerék alászáll, úgy romlik a Tírthankarák fizikai állapota is, egyre fogy a földön eltöltött idejük. Az első gázlókészítők óriások voltak és hihetetlen hosszú ideig éltek. Az elsőről, Risabháról azt tartják, hogy évmilliókig élt, Pārśva, a huszonharmadik Tírthankara - aki a mindentudás birtokosa lett - 250 évig élt, míg Mahāvíra, az utolsó csak addig, mint egy átlagos ember.

A dzsainizmus mindmáig a legaszketikusabb vallás Indiában. Célja a tökéletesség elérése az anyagi világ fokozatos elhagyása által. A dzsainizmus legfőbb lényege az ahimsa (‘nem ártás’), mely szerint egyetlen élőlényt sem szabad bántani, mert az “élőlényeknek segíteniük kell egymást”. Mahāvíra volt a legnagyobb dzsaina aszkéta. Attól kezdve, hogy visszavonult a világtól mezítelenül járt, és nem törődött az alvással, tisztálkodással, evéssel vagy ivással. A dzsaina szerzetesek és nők követik útját, s megszakítva minden kapcsolatot az anyagi világgal várják a megszabadulást. A dzsaina iratok tíz okot sorolnak fel, amiért el kell fordulni a világtól (a dühtől kezdve az előző születésre való emlékezésig), amely az embereket elvezeti a dikshához, a dzsaina aszketizmusra való felkészültségig.

A dzsaina beavatási szertartás legismertebb része az, amikor a jelölt kitépi haját, hogy ezzel is jelképezze az önsanyargatást és a szexualitásról való lemondást. Bár a leírások szerint a meztelen szerzetesek csomókban tépték ki a hajukat, a beavatandók manapság már előbb leborotválják, s csak néhány tincset hagynak meg, hogy könnyebb legyen kitépni [Waterstone; 1995: 40]. A rendbe való fölvétel szertartása után az aszkéta öt “nagy esküt” (mahāvrata) tesz le, s megfogadja, hogy azok szerint él. Az első a teljes erőszakmentesség, vagyis hogy soha semmilyen élőlényt nem öl meg, s elutasítja az erőszak minden formáját. Ez igen nagy újítás a harcias tantrika szektákkal szemben.

[« tartalom ]

Guruk

A hindu hagyomány, így a tantrizmus fontos részét képezik a guruk, a “mesterek”. Mivel a hinduizmus meglehetősen képlékeny vallás - talán a legtoleránsabb és legeklektikusabb vallás is -, nem tagadja senki hitét, sőt befogadja azt mondván, hogy ugyanazon istenség valamilyen különböző megjelenési formája, ami az illuzórikus valóság sokféleségét tükrözi. Így egy adott mester tanítása ugyanolyan hiteles lehet, mint a legszentebb, legősibb tanítás. A nyugatiak számára a guru kettős figura. A guruk az önmegtartóztatást, elmélkedést, a léleknek az anyag béklyóitól való megszabadulását tanítják, mégis nem egy közülük mesés vagyonnal tér meg hazájába. A leghírhedtebb közülük Bhagvān Rādnyiś (Osho) guru, aki Amerikába érkezésekor kijelentette: “Én vagyok a messiás”, majd meglehetősen dicstelen körülmények között kellett távoznia. Csakúgy mint Sai Bābā, Rādnyiś is korán megvilágosodott, de ő nem késlekedett kinyilatkoztatni isteni mivoltát. Vele ellentétben Gandhi “az igazság alázatos keresőjének” vallotta magát, ám emberek milliói szentként tisztelik. A tantrizmus szempontjából fontos még, hogy sok guru tanítása tartalmaz tantrikus elemeket, és sok guru köré szerveződött csoport végez tantrikus gyakorlatokat. Példaképpen néhány híresebb guru korunkból, akik tantrikus tanokat illetve gyakorlatokat tanítottak:

Bhagvān Śrí Rādnyiś

Bhagvān (Lord) Śrí Rādnyiś 1981-ben érkezett az Egyesült Államokba. Mindössze négy évet töltött nyugaton, de ez idő alatt mesés vagyonra tett szert, s mintegy 5000 hívének egy 260 m2-es ‘várost’ alapított. Mégis 1985-ben bilinccsel a kezén hazatoloncolták Indiába, ahol hivatalosan 1990-ben meghalt. 1931-ben született Madhya Pradesh államban, Rādnyis Candra Mohan néven. Nagyszülei dzsaina hívőnek nevelték. Állítása szerint hétévesen elérte a samādhit, majd huszonegy évesen a megvilágosodást. Tovább folytatta tanulmányait, és 1958-ban a Jabalpuri egyetem filozófiaprofesszora lett, ahol kilenc évig tanított.

Rādnyis tanítása, a “Rādnyiś-yoga”, az indiai jóga és a nyugati pszichoterápia elegye volt. Hatottak rá Ouspensky és Gurdjieff misztikusok, ám felhasználta a két pszichológus Jung és Laing műveit is. Azt föltételezte, hogy mindenki alapvetően neurotikus, megoszlott és bizonytalan, ezért szellemi vezetőre van szüksége. Tanítása szerint az éntől való megszabaduláshoz az vezet, ha szembesülünk az érzelmi gátakkal, és túllépünk rajtuk. Katarzis útján döbbentette rá híveit saját neurózisukra. Neotantrikus filozófiájával a szexuális energia magasabb tudatot kiváltó hatását hirdette, és a szexuális szerelmet azonosnak nevezte az isteni szeretettel. A nemiséget a bűntudat és a gátlások leküzdésének szolgálatába állította, s ellenezte a cölibátust, mint a megvilágosodáshoz vezető utat. “Az erkölcsösség olyan, mint a hamis pénz - mondta. - Becsapja az embereket, semmi köze a valláshoz.”

Rādnyiś egyik utolsó műve a ‘Misztikus Rózsa Meditáció’ volt. Ez a sorozat 21 napig tart, egy héten át napi három óra nevetés, egy héten át napi három óra sírás, majd ugyanennyi puszta jelenlét. Szerinte ez “2500 év óta a legnagyobb áttörés a meditációban”, az efféle technikák letörik az ént, és fölszabadítják a megvilágosodott szellemet. Néhány híve azonban azt vallotta, hogy Rādnyis kísérleti nyúlként használta őket egyre önkényesebb szellemi kalandjaihoz.

Mahāriśi Maheś

“Leereszkedtem a Himalájáról, s megmutatom, hogyan emelkedhet föl az emberi ész és szív olyan magaslatokra,… ahol megtalálja az igazi tudást. Módszeremet meditációnak hívom… Általa az ember elérhet létezése legbelsőbb köreibe, ahol az élet, a lényeg, az alkotókészség, bölcsesség, béke és boldogság lakozik.” Ezt ígérte Mahāriśi Maheś jógi, a Transzcendentális Meditáció (TM) megalapítója.

Svāmi Muktānanda

Svāmi Muktānanda a siddha-yoga-val foglalkozó misszió vezetője először 1975-ben Svájcban találkozott Mahāriśivel. A kundalíni-yoga siddhája volt, fő tanítása a jógikus meditáció (dhyāna) volt. Mahāriśivel való találkozuk után Muktānanda követői azt állították, hogy vezetőjük nemcsak a Megvilágosodás Kora Hajnalának Tanácsadója címet kapta meg, de hogy Mahāriśi azt is mondta, hogy a legmagasabb szintű tudatállapotban van. Nem sokkal később azonban a két vezető viszonya megromlott, Mahāriśi követelte, hogy beszélgetésük magnófelvételeit semmisítsék meg.

Muktānanda tanítása a kundalíni-jógáról valóban igencsak eltér Mahāriśi megközelítésétől [Waterstone; 1995: 153]. Muktānanda személyes képességeire tette a hangsúlyt, hogy föl tudja ébreszteni hívei szellemi energiáját, míg Mahāriśi azt akarta, hogy követői ne rá, hanem tanítására összpontosítsanak. Muktānanda szerint: “A meditáció nem vallás, nem is egy ország vagy hit monopóliuma. A békéhez vezető út. Mindenki számára elérhető. Isten egyformán mindenkié. Benned van, te vagy ő.” Muktānanda leghíresebb tanítványa az amerikai Da Love- ānanda.

Sai Bābā

Mint első megtestesülése esetében is, Sai Bābā követői között is találunk híveket minden kasztból, osztályból, fajtából és vallásból. Azt állítja, hogy mint az Abszolút Létező (Brahman) megtestesülése, átlépi az egyes hitek korlátait. Kultuszát az erős áhítatos önátadás, a bhakti jellemzi. Hívei nem mint a megvilágosodás útját mutató gurut vagy tanítót tisztelik, hanem az isteni szeretet megtestesülésének tartják. Biztosak abban, hogy állandóan figyeli őket, s mindőjüket személyesen szereti és vigyázza, mint a Brahman megtestesülése. Személyesen ritkán látják, ám azt tartják, képességei (siddhi) révén egyszerre több helyen is képes jelen lenni, és teljes látása révén egyszerre látja a múltat, jelent és jövőt. Míg első megtestesülésekor - mint Sirdi Sai Bābā jógi - Śakti avatārjaként született meg, jelenlegi életében mind Śiva, mind Śakti. Harmadik életében Prem Saiként, Śiva megtestesüléseként fog újjászületni.

Isteni szeretetének adománya az a leghíresebb képessége, hogy tárgyakat tud előteremteni a semmiből. Ékszereket, édességet, illatszereket és a saját képmását, valamint istenek szobrait varázsolja elő a levegőből. Ezeket aztán szétosztja hívei között, mint azt a szent ételt vagy ajándékot is, amit a hívek adnak az áldozati szertartás során az isteneknek, hogy miután megszentelte őket, ismét visszavegyék. Híveinek adott ajándéka így az isteni szeretet jelképe. Leghíresebb csodatevő képessége, hogy nagy mennyiségű (akár napi fél kiló) szent hamut (vibhúti) is képes előteremteni, néha teljesen beborít vele egy helyiséget. A hamu az előző megtestesülését jelképezi, aki híveinek saját szent tüzéből ajánlott fel hamut. Követői azt állítják, hogy a szent hamunak gyógyító ereje van, kis adagokban fogyasztják vagy bedörzsölik a beteg testrészbe.

Bhaktivedānta Svāmi Prabhupāda

Tanításaiban a “jobbkezes” utat követte: teljes áhítatot hirdetett Krśna iránt, szerinte az önmegtartóztatás és a szeretet megnyitja a lelket a Krśna-tudat előtt. Tilos a hús, tojás, alkohol, tea, kávé és egyéb élvezeti cikkek fogyasztása. A szex is csak házasságon belül engedélyezett, és akkor is csak utódnemzés céljából. Sok nyugati hívő, mivel nem hindu, Krśnát nem Viśnu egyik avatārjának - s így a hindu istenek egyikének -, hanem “az Istenség Legfőbb Személyiségének”, az egyedüli istennek tekinti.

Śrí Bhakti Vijaya ācārya

Śrí Bhakti Vijaya ācārya volt az ISKCON egyik legtekintélyesebb nyugati vezetője, mielőtt 1977-ben kilépett és megalapította a “Zarándokrendet”. Az ő irányítása alá tartozott az USA nyugati része, Kenya, Dél-Afrika és Nyugat-Európa tekintélyes hányada. Sokak szerint ācārya és az ISKCON közötti szakadásnak az volt az oka, hogy eltérve a “balkezes” úthoz húzva, azt hirdette, hogy a hallucinogén drogok, mint például a cannabis és az LSD “fölébresztik” az illúziók (māyā) világába merült nyugatiakat, és elősegítik szellemi fejlődésüket. ācārya több évet töltött az amerikai “LSD guru”, Timothy Leary társaságában és az egyik kulcsembere volt a Leary alapította San Francisco-i “Szellemi Fölfedezés Szövetségének”.

szādhuk

Om Nammā Nārāyana

[« tartalom ]

Összefoglaló Táblázat  

Jaina ganák

Buddhista szanghák

[« tartalom ]

[« tartalom ]

[ előre »]

Teteje