|
Tarr Bence László Exit Mundi
|
|
Aki jól ismeri az emberiség kultúrtörténetét, tudhatja, hogy az apokalipszis irodalma egyidős magával az emberiséggel. Amióta írott irodalmunk van, az ember mindig is várta a Világ végét, és mind aktuális jelenéről, mind a jövőről alkotott képe együttesen becsmérlő, kiábrándult és végső pusztulásba torkolló volt. Már az egyiptomi írás megjelenésével, ami Kr.e. 3000 tájékára tehető, lejegyzésre kerülhetett a koraókori egyiptomi hitvilág negatív jövő és világképe: már a legkorábbi egyiptomi szövegek is arról beszélnek, hogy a Ré idejének vagy Első Alkalomnak (Tep zepi) nevezett dicsőséges Aranykor „mielőtt a düh vagy a zaj, vagy a harc, vagy a zűrzavar felütötte volna a fejét”, ahol sem halál, sem betegség nem létezett, már elmúlt. Az Aranykor még azelőtt véget ért, mielőtt emberi civilizáció egyáltalán megjelenhetett volna a Földön. Már az ókori Egyiptom jelenkora, saját történetírói, misztikusai, és papjai szemében, a zűrzavar korszaka, amely a kizökkent isteni rend szenvedés-teli állapotában zajlik. A halálra-szánt emberiség kétségbeesetten fohászkodik isteneihez, hogy az elkerülhetetlen végzetet elkerülje: a halál markából kiutat találjon. A holt-testek konzerválása, a mumifikálás mágikus szertartása, hitbéli szembefordulás a kikerülhetetlen végzettel: hogy tudniillik, az emberi nem halandóvá lett. |
A Kr.e. VIII. században élt Hésziódosz, a görög mitológia első enciklopédikus történetírója, Munkák és Napok című művében elmeséli, hogy noha „egy törzsből származnak az istenek és a halandók”, az emberi nem az idők során elkorcsosult. Az emberek öt fajtája: az arany-, az ezüst-, a bronz-, a hős-, és a vas-ember, a folyamatosan romló emberi minőség megtestesítői. Míg az aranyemberek Kronosz uralma alatt békések és boldogok voltak, „könnyű szívvel, akárcsak az istenek, élt a halandó távol bajtól, távol a jajtól…”, addig már a bronz-emberek generációja, erőszakos és békétlen, míg Hésziódosz saját korának vas-ember generációja maga a megtestesült bűn és állandó szerencsétlenség.
A Hésziódosz-féle változat leszögezi, hogy a hanyatlás négy lépésben, folyamatosan megy végbe, ami a négy Juga, a négy Világkorszak indiai tanára emlékeztet. A négy korszak, amelyeket négy színnel, a fehér, vörös, sárga és fekete színnel jelölnek, csakúgy a folyamatos hanyatlás és végső pusztulás állapotába vezet. Az ind tanítás szerint az idő beteltével, a Káli Juga végén megjelenik Visnu teremtőisten utolsó pusztító megtestesülése, Kálki, aki véget vet a megnyilvánult emberi világ minden jelenségének. Már nincs is mit csodálkozni, hogy az Ószövetségi Dániel próféta könyvében megjelenő Nabukodnozor álma, ami egyébként a késő iráni mitológiák summázata, Dániel olvasatában, csakugyan a végső pusztulásra szánt emberiség látomása…
Teljességgel mindegy, hogy egyiptomi, iráni, görög, ind, zsidó, keresztény vagy éppen bármely mezo-amerikai kultúrát vizsgálunk, mindegyikben megtaláljuk a végső pusztulásra szánt emberiség tanítását, fenyegető ‘jóslatát’. Ezen rosszlatok jövőképe a folyamatosan degradáló ember végső hanyatlásáról, egyidősek magával az emberiséggel. Az emberi nem végső sorsa mindig és mindenkor éppen a küszöbön áll, már csak néhány év választja el az elkerülhetetlen számadástól. A végső ítélőbíró mindig most kopogtat ajtónkon, az apokalipszis lovasai mindig itt és most száguldanak felénk. Az ember, MINDIG az idők végezetén élt. Honnan hát ez, az emberiséggel egyidős képzet?
Az emberiség általános tudatszintje, még mindig a ‘felfalatástól’ való félelem állati tudatmezsgyéjén bolyong. A váratlan és ismeretlen halál, a mindig értelmetlen meghalás fenyegető képzete ott lappang minden emberi lény tudati mélységeiben. Az egyén szintjén jelentkező privát halál-félelem pszichotikus kivetülése pedig, kozmikus távlatokba repíti az emberiség kollektív halálvágyát: Az individuum, aki nem képes az egyén szintjén elfogadni az igazságtalan halál bekövetkeztét, önigazolást és igazságot keresve, a világba akarja üvölteni mélységes bánatát: „Meghalok, ezért meg kell, hogy haljatok mind TI is!”, „Mindnyájunknak mennie kell!”. Mivel a halál az egyén számára elfogadhatatlan, valamilyen kollektíva együttes bűne kell, hogy legyen. Első ránézésre mennyivel komfortosabb is, ha tudom nem egyedül én bűnhődöm, hanem minden ember velem együtt távozik ebből a világból. A tanatológusok sokszor megfigyelték, hogy a halál gondolatát el nem fogadó haldoklók sokszor éreznek egyfajta irigységet az élők iránt, és elfogadhatatlannak tartják, hogy noha a Világ számukra véget ér, másoknak folytatódhat. A megtévesztett, átlagos tudatszinten funkcionáló ember számára a gyakori enyhülést az a gondolat hozza, hogy végül úgyis mindenki meghal és követi őt a halálba. És ez minél hamarabb, minél gyorsabban, és minél kézen foghatóbb módon történik, annál nagyobb biztonságérzetet kelt.
Ez a pszichopatológia pedig a kollektív tudatlanság általános kórismérvévé vált. Az emberiség kollektív bukását hirdető ‘jóslatok’ valójában az egyén félreirányult, rosszindulatú vágyakozását, ösztönös irigységét testesítik meg, amelyek a halál tényének elfogadhatatlanságából fakad.
A metafizikai tévedés ennek hátterében az a feltételezés, hogy a halál, büntetés. Valamiféle vétség, bukás vagy bűn hordaléka, amelyet az egyén szenved el, noha semmit nem tett, amivel kiérdemelte volna. A halálért inkább, valamiféle kollektíva a felelős. Maga az emberiség. Ezért az esendő ember, aki ráébred önmaga halandóságára, a Világ ellen fordul! Ha már akaratom és ártatlanságom ellenére meghalok én is, pusztuljon velem együtt a Világ is! Ez a mai korban legalább annyira így van, mint 5000 évvel ezelőtt. Ennek a külsővé tett halálfélelemnek a szélsőséges megnyilvánulásai az olyan extrém példák, mint az apokalipszis-forgatókönyvek, amelyből szép számmal találni manapság. Ezek mögött az a biztonságkeresés igénye rejtezik, hogy ha pontosan tudom hogyan és mikor halok majd meg, akkor nincs mitől félnem, hiszen tudom, hogy mikorra kell magamat lelkileg felkészítenem.
Ehhez nem kell jósnak lenni. A biztos jóslat, hogy: mindenki átlép a halál kapuján. Ez a bizonytalan bizonyosság. Bizonyos, hogy bekövetkezik; bizonytalan, hogy mikor. A javaslat pedig, hogy nincs mitől félni: sem kollektív, sem egyéni pusztulás nem létezik. A halál, pont hogy a létezés kapuja, amely egy sokkal tágabb világba, és egy sokkal egyetemesebb létformához vezet. A halállal nem a Világ ér véget, csak az ember egyéni kis világa. Az exit mundi valójában a világból való kilépés lehetősége, de nem a kényszere. Mindig az egyén szintjén történik, az egyén számára mindig az ‘idők’ végét jelenti, hiszen a halál pillanatában a múlt-jelen-jövő illúziója egyetlen pontba sűrűsödik, de nem a Világ végét. A világ végén túl ott vár bennünket egy új Világ reménye, ahol a világot legyőző hősöket végtelen ünnep és terített asztal várja. És bizony-bizony mondom néktek, boldog, aki ennek az új Világnak az asztalához érkezik.
» Ezotéria - 2012: Az Idő Közel...
Kérlek támogasd a Spirituális Ezotéria Könyvtárat!
(Please support the Esoteric Library!)
A TE támogatásodra is szükség van!
(YOUR support keeps this site running. Thank you!)
| [« vissza ] |
|
[ előre »] |
|
anthropology | buddhism | hinduism | taoism | hermetics | thelemagick | philosophy | religion | spiritualism | poetry | parapsychology | medicine | transhumanism | ufology
Last updated: 24-10-2024 |
