"Verum est, certum et verissimum, quod est, superius naturam habet inferioram et ascendens naturam descendentis."

[« vissza ]	[ » Spirituális Ezotéria Könyvtár « ]	[ előre »]

Tarr Bence László

Korlátlan korlátoltság
- az emberi teljesítőképesség -

- Human Performance -

2008.

„Mert egyet választanak mindenekkel szemben a legkitűnőbbnek, el nem apadó hírt a halandók között. A sok ember meg eltöltekezik mint a barmok."

[Hérakleitosz]

1781 kézfejen kinyomott fekvőtámasz, 48 óra és 15 perces teniszjátszma, karate ütéssel 1 perc alatt összetört 317 betonkocka, 76 órán és 40 percen át tartó fél-lábon állás, 19 és fél órás dekázás focilabdával, 202 óra 2 perc és 2 másodpercen át tartó hangos felolvasás, fejen egyensúlyozott teli tejesüveggel legyalogolt 130.3 kilométer, 159.6 kg-os személyautó fejtetőn egyensúlyozása, 58 könyv (3 204 764 szó) emlékezetből való visszagépelése hátrafelé, 17.35 másodperces 100 méteres mezítlábas jégenfutás, 1 perc 30 másodperces pulyka-kopasztás, 36 csótány élve elfogyasztása – nem tudom eldönteni hogy az emberi legek könyvét, vagy egy elmeosztály pszichopatológiai kórjegyzékét tartom kezemben…

Valóban erre kéne keresnünk az emberi teljesítőképesség végső határait? Csupa szám és mértékegység! A mennyiségi szemlélet uralma alá hajtott modern ember, a mérhetőség kimérájának bűvöletében csak egyre jobban hajtja a hivatalos számláló-órákat. Önkényes egységekre osztja a teret és az időt, és ezek legkülönbözőbb aránypárjaihoz viszonyítja önnön teljesítőképességét.

És az illúzió működik! Az anyagelvű, mennyiségi tudat legek iránt érzett vágya sokszor legyőzhetetlen téveszmének bizonyul. Hány és hány ember hajtja az egyre növekvő mérőszámok gyorsuló fogatát. És a ‘nagy’ számok képzete, a legek iránt érzett eszement sóvárgás, 19 Guiness rekorddal, a magyar lelkülettől sem idegen:

a szabadkézi juhnyírás világrekordjával, a Sziámi zenekar 48 órás szűnni nem akaró maratoni koncertjével, 200,9 km/h-ás hátrafelé motorozással, 18 000 fogmosó gyerekkel a Margitszigeten, 24 órás futópados rohanással, 100 000 tenyérlenyomatból készült 1800 négyzetméteres óriásrajzzal, 12 ezer Erzsébet hídi csókolódzóval, 6500 adag székelykáposztát felszolgáló káposztafesztivállal, 300 fős városligeti párnacsatározással, a halál szentségét sem kímélő 208 centi magas, 73 centi átmérőjű, a világ legnagyobb halottak-napi gyertyájával, a magyar ember is büszkén kérheti felvételét a már emlegetett elmeosztályra. A legek iránt érzett kollektív téboly, sötét árnyékával könnyen feledteti velünk, hogy hol is kellene keresnünk az emberi teljesítmény valódi mértékét.

Ki a ‘legjobb’?

Ma azt mondjuk a világon a ‘legjobb’ futó az, aki 9.74 másodperc alatt futja le a 100 méteres távot. De mit is jelent ez valójában? Hogy vannak olyanok, akik egy adott helyen, egy adott időpillanatban azt észlelték, hogy egy teljesen önkényesen felállított viszonyrendszerben egy szintén teljesen önkényesen felállított aránypár egy olyan értéket mutat, amit megint csak teljesen önkényesen valakik valamiért jobbnak tartanak, mint más aránypárokat: az önkényes egységekre osztott tér (mondjuk a méterekben kifejezett távolság), úgy viszonyult egy mozgásban lévő test sebességéhez (amit mondjuk méter/secundumban fejezünk ki), hogy ez az aránypár egy kisebb számértéket mutatott, mint az eddig megfigyelt aránypárok. Történetesen ez a test, egy emberhez tartozott. Akié ez a test, az a ‘legjobb’ futó. Azt hiszem ha az emberek ekképpen néznének az emberi teljesítményekre, aligha akarna bárki is rekorder lenni.

Az ókori ind felfogás szerint az általános értelemben vett emberi tudatosság elsötétedésének egyik jele, a mennyiség uralmának általánossá válása. Az, amikor a minőség fokmértékévé maga a mennyiség válik. És ez rávilágít a mai korban vett legek belső önellentmondására. Hiszen azzal az örök felismeréssel – Hérakleitosz szavaival élve – még ma is mindenki egyetért, hogy „egy nekem tízezer, ha legkülönb”, ám ma mi ennek a legkülönbségnek a mértéke? Hogy valamilyen értelemben ő maga a legtöbb (pl. ‘ő’ a legtöbb centi vagy kiló), vagy neki magának valamiből a leg-többje, vagy éppenséggel a leg-kevesebbje van. Milyen érdekes az egyetlen ‘kevés’ mértékévé pont a ‘sok’ válik. És annak ellenére, hogy „minden embernek osztályrészül jutott az, hogy magára ismerjen és józan legyen”, a tömegek továbbra is az alapján mérik teljesítőképességüket, hogy miből mennyire képesek. És nézzük meg, hogy a mai korban mi számít a teljesítmény ‘mértékének’: bármi, ami számszerűsíthető, és valamilyen mennyiségi viszonyt tükröz.

A mértéken innen maradni

Mi az emberi teljesítőképesség határa? Mi a mértéke? Mit jelentenek korlátai? Az antikvitás még jól ismerte ezt a fogalmat. A görög ‘pérász’ szó, melynek jelentése határ, korlát és egyben mérték, közismert, de egyben metafizikai fogalom is volt. Mint általános lételv arra vonatkozott, hogy a világon minden önmaga mértéke, önmaga határai között kell, hogy létezzen, különben a világ egyensúlya, a lét harmóniája felborul. A kozmosz rendje, minden és mindenki számára kijelöli saját mértékét, és ‘jó’ az, aki önmaga mértékét felismerve, azzal összhangban él. Az antikvitás még azt a metafizikai törvényt is jól ismerte, hogy ha valaki önmaga határait el nem fogadja és annak ellenszegül, akkor a kozmikus rend könyörtelen erővel helyre igazítja lázadó természetét. Ahogy Hérakleitosz írja egy helyütt: „A nap [ugyanis] nem fogja áthágni mértékét, de ha mégis, az Erinüszek őt, Dikének poroszlói meg fogják találni.”. És a sorsistennők, ha valaki szembeszegül velük, a végzet fúriáivá válnak, és dühöngő haragjukban bizony széjjeltépik a határsértőt.

Az ember sorsfeladata önnön mértékét felismerni. Mi az, amit a létezés jelenlegi lehetőségei számára elérhetővé tesznek. És ez minden ember számára más és más. Mindenféle összehasonlítás, összemérés ostobaság, és mértéken felüli. Talán ezért mondja a másik nagy preszókratikus filozófus, Parmenidész, hogy „minden mértéke az ember”. És nem az ember úgy általában; hanem minden ember. Minden egyes ember. Aki önmaga világának alfája és ómegája, saját világának tengelye, és mértéke. Ennek értelmében az ember akkor a legjobb, ha önmaga határain belül mozog: a legjobb futó az, aki pontosan tudja mennyit bír futni, és azt bírja is. Aki azt teszi, amire képes.

Ez látszólag triviális, pedig valójában nagyon mély és bölcs felismerés. Az ember akkor válik lét-ellenessé, amikor önmaga határait el nem fogadva többnek képzeli és vallja magát, mint ami. És a modern ember, mérhetetlen becsvággyal vallja magát a legmagasabb rendű élőlénynek, a teremtés koronájának, a természeti világ urának. Hamis én-képe, torzult ön-tudata, már rég túllépte a mértéket. Azt gondolja a ‘legjobb’ egyben a ‘legtöbb’ is. És noha értelmileg képes belátni, hogy a több mindig a végtelenbe mutat, hiszen a soknál is sokabb kell, hogy legyen, – és így a több az, aminek soha nincs vége –, mégsem tudja megállni, hogy ne értékelje túlzottan felül önnön teljesítőképessége képzelt határait. Pedig megint csak Hérakleitosszal szólva: „a legbölcsebb ember is majom az istenhez képest bölcsességben, szépségben és minden másban…”

Aperion - Határon innen és túl

Mindezzel együtt, ez az emberrel együtt születő esztelen késztetés, hogy önmaga határait átlépje, legmélyebb lényének belső természetéből fakad. Mint mindig, most sem a késztetés, nem a szándék a hamis, hanem a forma, amelyben megnyilvánulni kénytelen. Hiszen természetes, hogy az ember, aki lényegét tekintve tiszta és korlátlan tudatosság, nagyon nehezen éli meg, hogy jelen létformájában korlátok közé van szorítva, hogy egyáltalán vannak határai. Mert gondolataiban szabadon szárnyal határtalan téren és korlátlan időn át. Közös tapasztalata, hogy képzelőereje bármit megteremt, amit gondolkodása képes megalkotni. Eszmerendszereiben, hitvilágaiban, fantáziáiban mindent és akármit képes megélni… nem csoda, hogy nem nyugszik a lelke. Ha felismerjük a határkeresés mögött rejtező indíttatás valódi mélységét, meglátjuk önnön határtalanságunk valódi irányát. Az irány mindig a határtalan felé mutat, és a legek iránti mélységes vágyakozás, ennek a határtalanságnak a vágyából fakad. Nem csoda, hogy a mindenség forrását egy másik görög bölcs, Anaximandrosz, a ‘határtalannak’, aperionnak nevezte. De amíg a külső világban keressük teljesítőképességünk határtalan határait, a korlátok mindig ott lesznek. Lehet őket egyre és egyre kijjebb tolni, de a kifele fordulással valójában csak saját korlátlanságunkat korlátozzuk a lehetőségeknek arra a mezejére, ahol valóban határt szabnak a téridő korlátai. Ha viszont figyelmünk a belső világunk felé fordítjuk, azt találjuk, hogy bárhogyan is toljuk határainkat egyre és egyre beljebb, gondolataink végtelen óceánján nem találunk semmilyen távlatot. Csak a határtalan horizont kerül egyre és egyre közelebb, mígnem eggyé válva a határtalansággal, mi magunk válunk ezzé a belső, megmérhetetlen mértékké.

» Ezotéria - Munkamánia - A munka nemesít?
» Ezotéria - Ambíció - Hírnév bármi áron