2009.
Meditáljon-e a gyerekem? Végezzen-e lelki-gyakorlatot, imádkozzon-e Istenhez? Mondjuk-e, hogy van mennyország és pokol, jó és rossz, túlvilági jutalom és büntetés? Beszéljünk-e neki szellemekről, ufókról, ördögökről és angyalokról, manókról és tündérekről, Mikulásról és Jézuskáról? Próbáljunk-e vele telepatikus, prekognitív, pszichokinetikus játékokat? Ismertessük-e meg egyáltalán bármilyen alternatív világképpel, vagy hagyjuk, hogy a hivatalos természettudományos világkép hírnökei, nevelőnők, tanítók, tanárok, beleneveljék a hétköznapi világlátásba gyermekünk? És ha hagyjuk, milyen mértékben, és milyen előnyökkel és hátrányokkal jár mindez?
Lélektársammal és feleségemmel, Modi-val, aki klinikai gyermek-szakpszichológus, három gyermeket nevelünk: két fiút, Norbit (7) és Bálintot (4) és egy kislányt, Csillát (3). Induló cikksorozatunkkal azt tervezzük, hogy saját hitbéli meggyőződésünket és gyermeknevelési tapasztalatainkat osztjuk meg egy szélesebb olvasóközönséggel, hogy mit tehet és mit nem egy szülőpár, amikor gyermekeit spirituális szellemben kívánja felnevelni. Azaz igyekszik a hétköznapinak mondható, anyagi világ értékein túl, egy mélyebb, szellemi értékeket rejtő világ képét felmutatni gyermekeinek, hogy ha azok fogékonynak mutatkoznak rá, saját akaratukból lehetőséget kapjanak ezen értékek bensővé tételére.
Cikksorozatunk egy éven át tárja fel a lélek fejlődését, utazását a születés előtti kortól, a kora- és későgyermekkoron át az öregkorig és meghalásig, számba véve mindazokat a kényes témákat, amelyeket a legtöbb gyakorló szülő, tudatlanságában inkább elkerül, vagy elrejt gyermekei elől, mert maga sem ismeri vagy tudja a választ ezekre: honnan jövünk, miért vagyunk itt, mi lesz azzal aki meghal? Sok szülőnek jelent komoly gondot, hogy ilyenkor mit mondhat. Ezen válaszok keresése késztet bennünket is tapasztalataink megosztására. Egyáltalán nem állítjuk, hogy minden gyermeknevelési kérdésre tudjuk a választ, de azt igen, hogy tudásunk legjavát közzé téve dolgozzuk fel a felvetett témákat.
TARTALOM
1.) Fogantatás, várandóság, születés
Miért vállaljunk gyermeket? Hogyan készüljünk fogadtatására. Kit és miért várhatunk? Mit jelent a gyermekvállalás spirituális szempontból.
2.) Csecsemőkor és a szóbeliség előtti kommunikáció korszaka
Az anyai megérzés: Az emberi pszi legaktívabb időszaka, a telepatikus kommunikációtól az intuitív megismerésig. Álomkommunikáció, és jelbeszéd.
3.) Világra jövetel
Az elme születése, és a strukturált, logikai gondolkodás ébredése – az értelem születése. A fogalmak és a tapasztalat furcsa viszonyáról. Milyen ‘szűk’ is ez a világ, aki túllát határain.
4.) A táplálás és táplálkozás spirituális gyakorlata
A szavak előtti világ: a táplálék világa. Idegen helyzetek és a biztonságos kötődés
5.) Szavakon innen és túl
A Szavak Világa. Többnyelvűség. A nyelvi fejlődés. Hallgatni arany...
6.) Mese mese mátka…
Mesevilág és kitalált valóság. „Nyitva van az Arany Kapu most bújjatok rajta!”
7.) Nevelúció...?
Mire is tanítjuk, és mire taníthatnánk gyermekeinket?
8.) Ifjúkor és a fiatal felnőttség
Az egyéni sorsvállalás jelentősége, a karmikus következmények feldolgozása, életprogrammá alakítása.
9.) Spirituális felnőtté válás
A szellemi érettség fokozatai: gyermekember és világember. A hamis individuáció és függetlenség csapdáinak elkerülése
10.) A transzperszonális emberkép
Túl az egyénen, és az egyéni Önmegvalósítás képzetén.
[« tartalom ]
1. Fogantatás, várandóság, születés
Az új élet, nem a születéssel, hanem a vággyal keletkezik. Azzal a kívánsággal, hogy egy pár gyermeket szeretne. Tudatosan vagy öntudatlanul, határozottan vagy határozatlanul, de a vágyik rá. A lélek vágya, hogy a másikban kiteljesedve, azt teljesen magáévá téve, befogadva létrehozzon valamit, ami a rész helyett egész, a hiány helyett a teljesség. Ami nagyobb önmagánál. Ahogy a számisztika tanítja: az egy meg egy valójában három, mert nemcsak a kettő összege, hanem a kettő eredőjéből születő új egy is. Amikor egy pár úgy dönt, hogy gyermeket szeretne, fontos hogy lélekben elfogadja a gondolatot: nem önmagát teremti újra, nem önmaga mását készíti el! Hanem egy új embert kelt életre, aki nem ő. Mégis milyen érdekes, hogy az emberek többsége már a szülőszobán önmaga képmását keresi az újszülöttben. Dacos akarattal bizonygatja, mennyire apja, nagyapja, anyja vagy nagyanyja az újszülött. És persze mondhatjuk, hogy ez egy öntudatlan benső etológiai program, amely az utódlás és a saját genetikai állomány továbbörökítésének állati kényszeréből fakad, valójában az akaratos egoista modern ember tulajdonlási vágyából fakad. Abból, hogy a gyermeket saját tulajdonnak látja és akarja, a születés első pillanatától fogva.
[« tartalom ]
2. Csecsemőkor és a szóbeliség előtti kommunikáció korszaka
Az anyaméh ölén
Mindenkit, aki gyermeket vár, foglalkoztat a kérdés, vajon milyen lesz születendő gyermeke? És nemcsak, hogy fiú vagy lány lesz, hanem hogy egészséges lesz-e, hogy milyen képességű, érdeklődésű, természetű lesz? Rendszerint ezeket a kérdéseket minden ismerőssel meg is hányja-veti mindenki, megkérdezi az orvost, szakértőt, specialistát, csak magát a gyermeket nem… Pedig dr. Hidas György és dr. Raffai Jenő az anya-magzat kapcsolatanalízisben szerzett több mint tízéves tapasztalata már rég bebizonyította, mennyire intenzív lelki kapcsolat alakítható ki még a születés előtti, magzati korban az anya és gyermeke között. Munkásságuk nyomán általánosan ismertté váltak azok a külső, tudatos kapcsolatteremtő technikák, minthogy napi rendszerességgel hallgassunk együtt zenét, hintaszékezzünk, beszélgessünk a babához, vagy, hogy simogassuk a hasfalon keresztül.
Míg ezek a gyakorlatok széles körben elterjedtek, kevesebben lépnek a tudatos kapcsolatteremtő eszközökön túl, a benső, lelki kapcsolatteremtő technikák szintjére, pedig a szerzőpáros rég bebizonyította, hogy az anya tudattalanjának hatása a gyermek fejlődésére sokkal erősebb, mint a tudatos kapcsolat. Ezt felismerve analitikus módszerük egyik lényeges eleme, az anya pszichoterápiás felkészítése, amelynek részeként az anyák hozzáférnek saját magzati és születési élményükhöz, amely nagyban segíti a gyermek szülését-születését. A lelki építkezés lényege persze az, hogy létrejöjjön az anya és a gyermek között egy olyan közös benső kötődési tér, amelyben az anya képes venni gyermeke üzenetét, és azt képes valamilyen érzés, gondolat vagy kép formájában megragadni. Ha létrejön ez a lelki kapcsolat, és ha működni kezd ez a benső kommunikáció, akkor olyan ‘megdöbbentő’ dolgok is történhetnek, mint hogy az anya egyezteti a születés időpontját a gyermekkel, a farfekvéses baba az anya kérésére megfordul, vagy hogy CTG vizsgálat közben (amely igen ijesztő behatás a gyermekeknek) az anya szeretetteljes gondolataitól a gyermek pulzusszáma látványosan csökken.
A klasszikus határok itt véget is érnek, és bár ez a születés előtti segítség is százszorta több, mint amit a legtöbb születendő gyermek kap, a határok kijjebb is tolhatók. A születés előtti anya-magzat kommunikáció a fantáziálás és az álom határmezsgyéjén mozog, amelynek tudatosítása mozgósít különböző érzelmeket és fantáziákat. Ez a legmélyebb intim, anya-magzat lélektani tartomány az amely - miután még nem választódott szét sem fizikai sem lélektani oldalról, lehetővé teszi az anya számára, hogy a magzat nyitottságán keresztül a születés előtti világ csodáit megismerje. Ha úgy tetszik, lehetővé tegye az anya számára az emberi világ előtti vagy feletti ‘túlvilág’ megismerését. Noha minden ember élete végéig fenntart egyfajta nyitottságot ezen túlvilág felé, ez soha még egyszer nem válik ennyire kézzelfoghatóan valóságossá, élményszerűvé, mint a várandóság alatt. Ilyenkor az anyák ‘álmatag’ révületükben képesek átlépni az élet és a születés kapuit, hogy a fantáziájuk segítségével megragadják a később már megragadhatatlant.
Sok anya kap ebben az időszakban gyermekétől üzenetet ‘odaátról’. Az anyák ilyenkor gyakran álmodnak gyermekük felnőtt, vagy nagyobb korú megjelenési formáival, akik akár szóban is, egész születés-történeteket képesek elmesélni anyjuknak. Elmondják minden örömük és bánatuk, hogy az anyák lélekben tökéletesen fel tudjanak készülni az érkező új lélek befogadására. Az ilyen üzenetek valóságtartalmáról vitatkozni nem érdemes. Ami számít, hogy az ilyen kapcsolatból született gyerekek egyértelműen más fejlődési pályára állnak, hogy bölcsebb emberekként születve, egy új nemzedékét hozzanak e világra.
[« tartalom ]
3. Világra jövetel
Egy gyermek világrajövetele, a mi világunk létező legnagyobb eseménye. Tudjuk jól, hogy minden új élettel, új sors, új végzet, új esély érkezik a Földre. Az újszülött gyermek születésének körülményeit és jeleit, minden spirituális korban rendkívüli figyelem kísérte, hisz ezek a jelek, mint jó vagy rossz ómenek, jelezték ki is jött a világra. Hisz az újszülött lehet az eljövendő korok új bölcse, zseniális tudósa, feltalálója, művésze, gyógyítója, megváltója, vagy épp az ellenkezője. Ezért fordult minden bölcs figyelme a gyermek születésének pillanatában a környező világra, hisz az analógikus gondolkodás mágikus tana szerint, amint fenn úgy lenn, amint kint, úgy bent. Azaz a külvilág eseményei pontos képet adtak az újszülött belső világáról is. Ma mégis igen kevesek törődnek azzal, hogy a gyermek születése pillanatában mi is történik a szülőszobán kívül, a környező világban, hiszen a legtöbben belefeledkezünk az új élet adta boldogság mámorába. Pedig a Világ hatalmas órajátéka a lehető legpontosabban ekkor jelzi, kicsoda is gyermekünk valójában, és hogy milyen sorsfeladattal is érkezett.
A születés időpontjának és kozmikus körülményeinek jelentőségével kiemelten foglalkozik az asztrológia tudománya, amely a születés pillanatában felállítható kozmikus erőhatások térképéből, a született gyermek teljes személyiség-szerkezetét, sorsát és életpályáját kész kiolvasni. Ezt sokan tudják is az ezoterikus gondolkodás iránt fogékony szülők közül, és sokan vannak, akik valamilyen asztrológiai program segítségével meg is nézik gyermekük születési képletét, hogy ‘képbe kerüljenek’ gyermekük várható természetével és lehetséges sorsával. És míg ez valóban igencsak hasznos, érdemes a távoli bolygók és csillagok kijelelőin túl, más közelebbi tényeket is számba venni! Amellett, hogy érdemes az aznapi napilapot, heti újságot is eltenni, és később a sorsesemények tükrében megvizsgálni, mindenképp érdemes magát a születés eseményét is spirituális aspektusból értelmezni.
Ha csak arra gondolunk, hogy a legnagyobb vallási hagyományok milyen körülményeket vettek számba Buddha vagy Jézus születésénél, láthatjuk, hogy a születés közvetlen körülményei is árulkodó jelek. Például mindketten útközben születtek, távol mindenféle otthontól vagy menedéktől: Jézus istállóban, Buddha egy erdőben – és míg Jézusról nem tudjuk milyen módon, Buddháról fennmaradt, hogy anyja oldalából lépett ki, azaz valószínűleg ‘császárral’ született. Ezt a születési módot mindig is rendkívüli jelnek tekintették. Nem meglepő módon, így jött világra Apollón segítségével a halhatatlanság isteni orvosa Aszklépiosz, és nem véletlen, hogy Plíniusz római történetíró szerint Róma legismertebb császára, Julius Caesar is onnan kapta családnevét, hogy egyik korai őse így jött világra. A vágással (latin caesum szó) történő világrajövetelt innentől számítva minden nyelvben ‘fejedelmi’ születésnek hívják, amely különleges privilégium, isteni jel. Erre utal a középkori keresztény hagyomány császáros születésre használt non-natus (nem-született) kifejezése is, mely szerint az ilyen gyermek várhatóan szent életű lesz, hiszen nem vonatkozik rá az eredendő bűn átka.
Korunk egyik legérdekesebb jelensége a császáros születések számának folyamatos emelkedése. Statisztikai tény, hogy míg a WHO (Világ Egészségügyi Szervezet) ajánlása szerint a császáros születések aránya kívánatos módon maximum a szülések 15%-a kellene, hogy legyen, jelen világkorszakunkban a Világra ennél sokkal többen érkeznek ezen a módon. Ez az arány Amerikában jelenleg 30%, Angliában 20%, míg a világon Brazíliában a legmagasabb, ahol átlagosan 35% (míg a Brazil magánkórházakban 80%!). Ha divathullámra gondolnánk, érdemes azt is tudni, hogy ebből azok száma, akik indok nélkül kérik a császáros szülést mindössze 2%. A humánetológiai szemléletet követők ebben sokszor fogyatékot, civilizációs átkot és a modern kor elkorcsosulását látják. Pedig spirituális aspektusból egészen más üzenete lehet ennek a tendenciának.
Annak ellenére, hogy mára sokak számára ismertté vált Frédérick Leboyer elmélete a ‘gyengéd születés’-ről, amelynek lényege, hogy a gyermek későbbi lelki fejlődése szempontjából nagyon lényeges, hogy a születés a legkevesebb megrázkódtatással járjon az újszülött számára, ma is sok szülő csalódva gondol a császáros szülésre. Még mindig sokan vélik, hogy a szülés és születés szükségszerűen traumatikus esemény, várva-várt fájdalom, törvényes kín és szenvedés; és aki nem szenvedi meg egy gyermek világra jövetelét, az valamiért nem teljesíti be az emberi sorsot, a bűnbeesést követő bibliai átkot mely szerint maga Isten akarata a fájdalmas születés: „Az asszonyhoz pedig így szólt: Megsokasítom terhességed kínjait. Fájdalmak közepette szülöd gyermekeidet.” (Teremtés könyve 3.16) Mintha az ember sorsa az, hogy világrajövetele lelki trauma kell, hogy legyen. Mert, hogy trauma, ezt számtalan pszichoanalitikus bebizonyította már, amely olyan sokkhatást idéz elő, amely legátolja a születésre, és a születés előtti időszakra vonatkozó emlékezést.
Ez nem kell, hogy így legyen. A gyengéd születés nem csak a születés utáni pillanatok csöndjét, félhomályát és anyai érintését jelentheti. Jelentheti magát a születés aktusát is. És mivel civilizációnk elérte azt a fejlettségi fokot, hogy van más útja a világra jövetelnek, mint a fájdalom és a kínkeserv, sok gyermek választja ezt a könnyebb, fejedelmibb utat. Már ha elfogadjuk, hogy a megszületendő gyermekek választják saját sorsukat, és így születésük módját is. A császáros születések számának folyamatos növekedése spirituális aspektusból jelentheti azt is, hogy a Világra érkező újszülöttek olyan tömeges generációja van érkezőben, akik fejlettebb lelkületűek, tradicionálisabb kifejezéssel élve ‘bűntelenebbek’, mint a korábban érkezők. A mai kor gyermekei nem kell, hogy megszenvedjék a születésük, hiszen a császáros születések 95%-a helyi érzéstelenítéssel, így teljesen fájdalommentesen történik. A fájdalommentes, epidurális érzéstelenítéssel történő természetes szülések számának növekedése is ugyanezt a tendenciát erősíti: a világra jövetel a mi világkorszakunkban nem törvényszerűen traumatikus és fájdalommal-teli.
Miután nincs fájdalom, és nincs trauma, nincs drasztikus felejtés sem. A mai kor fájdalommentesen születő gyermekei sokkal kevésbé isszák ki a fájdalmas Sztüx folyó felejtést hozó vizét. Bennük nincs létfelejtés. Így spirituális éberségük is kézzel foghatóbb. Születésük fejedelmi módja, ugyanis lehetővé teszi számukra a világok közti átlépés kevésbé traumatikus voltát, melyen keresztül kevésbé homályosul el a születés előtti boldogság és egység állapotának emléke, amely végeredményben egy békésebb és boldogabb generáció megjelenését hozza el erre a Földre.
[« tartalom ]
4. A táplálás és táplálkozás spirituális gyakorlata
Mikor egy gyermek világra jön, a legtöbb szülő elgondolkodik azon milyen ‘szellemben’ fogja nevelni gyermekét. Ha tudatosan áll a gyermeknevelés kérdéséhez, olyan kérdések foglalkoztatják, vajon árt vagy használ ha több nyelven beszélünk a gyerekhez, serkenti-e az értelmi képességeket ha komolyzenét hallgattatunk vele, hogyan fejleszti mozgáskoordinációját a tücsök-zene, kell-e és ha igen mikor csecsemőúszásra vinni, stb. És míg ezek valóban nagyon fontos kérdések lehetnek, gyakran a legfontosabb alappal, a táplálással nem foglalkoznak megfelelő módon a szülők. Pedig minden kérdésnél fontosabb kérdés ez. És bármilyen furcsa a spirituális gyermeknevelés sem ott kezdődik, hogy mantrázni vagy meditálni tanítom a gyermekeimet, hanem itt: a táplálásnál.
Talán köztudott, hogy minden ember lelki és értelmi fejlődését soha nem látott mértékben határozza meg az első három év, amely világrajövetelét követi. Ebben a három évben dől el, hogy a gyermek mennyire lesz nyitott az újdonságok felfedezésére, mennyire lesz kockázatkerülő, mennyit lesz képes később ‘felnőttként’ befogadni a Világból. Ezért szó szerint kritikus, hogy a szülők milyen szemlélettel segítik gyermeküket a Világ felfedezésében, hiszen valóban itt fektetődnek le a gyermek világképének alapjai, amelyek sorsdöntő módon határozzák majd meg felnőttként is a Valóságról alkotott képét.
Eric Berne, drámai kifejezéssel élve, egyszerűen sorskönyvnek nevezi azt a hatás-együttest, amelyet egy gyermek élete első korszakában elszenved, utalva arra, hogy az itt szerzett lelki benyomások valóban egy egész élet útját, az ember sorsát is meghatározzák. A szülői minták sorsdöntő módon írják meg, hogy a gyermek később hogyan épít kapcsolatokat, milyen helyzetekben érzi biztonságban magát, és hogy általában milyen attitűddel közelít a világ dolgaihoz. Korántsem túlzás, hogy az emberi viselkedés alapjai ebben a kritikus korban dőlnek el. És ami talán még drámaibb tény: a valódi alapokat nem a szavak fektetik le, nem a verbális kommunikáció, hanem ami a szavak világa előtt keletkezik. A szavak többnyire csak megerősítik és végleg rögzítik azokat a primér benyomásokat amik a lehető legkorábbi szakaszban lefektetésre kerültek.
A szavak előtti világ: a táplálék világa
Nincs is egyetemesebb jelképe a szeretet legmagasabb fokának, mint a gyermekét szoptató anyaistennő. Ez, az úgynevezett ‘galaktotropusza’ ábrázolás, a legelterjedtebb jelképe az isteni gondoskodásnak, az égi tápláléknak, átvittebb értelemben az isteni adománynak. Nem is véletlen, hogy a hét szabad művészet közül, a filozófia jelképe is ez. A feltétlen önátadó szeretet ilyen nagyon gyakorlatias megnyilvánulása miatt válik a szoptató fiatal nő, a keresztény Egyházat és a felebaráti szeretetet jelképező ‘Caritas Romana’ elnevezésű ábrázolás főszereplőjévé is. A szoptatás, az anyai gondoskodás és védelem legkézzelfoghatóbb megnyilvánulása, és azon felül amit a biztonságos kötődésről szóló elméletek vallanak róla, - hogy az anya és gyermeke közötti tartós és mély kapcsolat elengedhetetlen feltétele - százszorta mélyebb értelmet is hordoz.
A csecsemőkor, a szavak előtti kommunikáció színtere. Soha jobban nem tapasztalható és ragadható meg, a szavakon túli párbeszéd teljesen kézzelfogható ténye, mint ebben az időszakban; mikor anya és gyermeke között olyan erős a lelki összhang, hogy egyetlen pillantásból, lélegzetvételből az anya tudja, gyermeke mit érez és mit ‘gondol’. A csecsemő táplálása, legyen az anyatejjel vagy bármi mással, ezért nem lehet technikai feladat; nem anyagcsere-folyamatokról szól, hanem az egymásért levés boldogságáról. A csecsemő ezen az úton indulhat el békés boldogságban az emberi világ felfedezése felé. Szavak nélkül, és ezáltal az értelem és fogalmi gondolkodás igája nélkül, pusztán a ‘táplálék’ útján válik számára valósággá a világ. „Brahman legmagasztosabb formája a táplálék” – állítja a védikus tanítás, és talán így nyer értelmet ez a kijelentés is. Ezért roppant felelősség, minden anya számára, hogy hogyan táplálja gyermekét. Azzal együtt, hogy ez sokszor nyilvánvalóan fáradságos, sohasem szabad, hogy terhes legyen. Az a gyermek, akinek táplálása anyja számára teher, a későbbiekben maga is teherré válhat; hajlamosabb lehet viselkedési problémákra, figyelemzavarra. Mert a legelső szavakon inneni üzenet, amit a táplálékkal magához vett, a gond és teher volt. Ezért gyermekünk születését követően, szó szerint figyelmünket, szenteljünk a csecsemők táplálására, mert szavak híján, ezen a csatornákon kapják az első evilági benyomásokat.
Idegen helyzetek és a biztonságos kötődés
Minden gyermek természetes hajlammal születik, amely arra ösztönzi őt, hogy a világot felfedezze. Egy újszülött számára a világ csupa ismeretlen, csupa úgynevezett ‘idegen helyzet’, amelynek felfedezése egyszerre lehet a végtelen öröm és izgalom, vagy végtelen szorongás és félelem, annak megfelelően milyen felfedezővágy alakul ki a gyermekben. Az ‘explorációs’ hajlamot drámai módon erősítheti, vagy gyengítheti a korai anya-gyermek kapcsolat. Amennyiben az édesanya és gyermeke között nem alakul ki biztonságos kötődés, például mert az anya, idő előtt elválasztja magától gyermekét és például nem szoptatja, vagy gondozza elegendő ideig, a gyermek félénk és ‘anyás’ lesz korai korszakában, a világot csak ‘anyja szoknyája mellől’ lesz kész felfedezni. Hogy mennyi ez az elegendő idő, az erősen gyermek-függő, és minden újszülöttnél más és más. Van aki már három-négy hónaposan kész leválni anyjáról, van akinek ehhez akár 1-2 év is kell.
Ebben a kérdésben kritikus, hogy az anya ne saját igényire és (gyakran vélt) félelmeire hallgasson, hanem figyelje, gyermeke mikor kész például az ízek felfedezésére. Általában a pusztán anyatejjel táplálkozó gyermekek úgy fél éves korukban kezdik igényelni a vegyes táplálást, az ízek világának felfedezését, míg a tápszeres babák általában egy-két hónappal korábban. Az ízek, az ind fogalommal jelölt ‘raszák’ nyitják meg a világ felfedezésének kapuját egy gyermek előtt. Bármilyen furcsa, a gyermek szájon át ismeri meg a világot, és akár közel 4 éves korig mindent hajlamos a szájába venni és megízlelni, hogy arról pontos ismeretet szerezzen. Ebben a korai szakaszban lehet érdekes, hogy az ízek milyen világával ismerkedik meg a gyermek, és a későbbi széleskörű világlátás szempontjából ebben megint kritikus lehet, hogy a szülő igyekszik-e a lehető legtöbbféle ízzel megismertetni gyermekét. Nincs válogatós gyermek – csak válogatós szülő. A gyermek valóban mindenevő, és kész mindent kritika és előítélet nélkül befogadni megkóstolni, magáévá tenni. „Az vagy amit megeszel.” – mondja egy régi indiai tanítás. Ez arra is utal, hogy a táplálék, amit egy gyermek magához vesz egyben ‘információ’ is, ami a világ egy meghatározott rezgésszámát hordozza. Ez a kód vésődik bele az újszülött szervezetébe, hogy meghatározott módon hangolja majd rá a bizonyos típusú tapasztalatok befogadására.
Ebben megint fontos szerepe lehet annak a spirituális alaptételnek, hogy a szülő van a gyermekért, és nem fordítva. Egy húsfogyasztó szülőpárnak könnyen születhet olyan gyermeke, aki nem kívánja a hús-alapú táplálékot, és már kisgyermekkorban ösztönösen a vegetáriánus táplálkozást választja. De adódhat ez pontosan fordítva is. Sem az első, sem a második esetben nincs joga egy szülőpárnak a gyermeke helyett dönteni. Ugyanis a gyermek mindig pontosan azt kívánja, amire szüksége van szervezetének, és amelyre energetikai szempontból is rá van hangolódva.
Ezért ha a lehető legjobbat akarjuk tenni gyermekünkkel, szenteljünk időt és figyelmet arra milyen módon és mivel tápláljuk gyermekünket. Nincs annál metafizikai értelembe véve halottabb dolog, mint amikor evés közben a gyermek tévét néz, vagy figyelme a táplálkozásról külső ingerek hatására kényszerű módon másra terelődik. Figyeljünk arra, hogy gyermekeink evés közben az ételre és annak ízeire figyeljenek. Befogadják annak ‘aromáját’, ízvilágát, és ezáltal energiáját. A kisgyermekkorban a gyermekek ösztönösen is a táplálék energiáját fogyasztják el a puszta kalóriák helyett, és ebben körülbelül két-három éves korban olyan mesterekké válnak, hogy akár egy bögre kakaóval készek eltelni egy napra. A legtöbb szülő ilyenkor kétségbe esik, hogy gyermeke nem eszik ‘eleget’. Pedig mennyiségileg rendkívül kevés is rengeteg lehet, ha megtanuljuk azt a maga teljességével elfogyasztani. Ezért ne aggódjunk, ha gyermekünk keveset eszik, táplálékát így is magáévá teszi, mert az ételt a maga teljességében fogyassza el - ha hagyjuk… hagyjuk hát!
[« tartalom ]
5. Szavakon innen és túl
Az anya mosolygó arccal és ragyogó szemmel gyermeke fölé hajol. A kisded ragyogó szemével visszatekint és a két szempár összenéz. Elvesznek egymásban. Megszűnik az idő és a tér. Az időtlen örök pillanat boldogságában eltűnik minden határ, és nincs más, csak a teljes önátadó szeretet, az örökidők egyetemes záloga: istenanya a gyermekkel.
Nincs is egyetemesebb jelképe a szeretet legmagasabb fokának, mint a gyermekét szoptató anyaistennő. Ez, az úgynevezett ‘galaktotropusza’ ábrázolás, a legelterjedtebb jelképe az isteni gondoskodásnak, az égi tápláléknak, átvittebb értelemben az isteni adománynak. Nem is véletlen, hogy a hét szabad művészet közül, a filozófia jelképe is ez. A feltétlen önátadó szeretet ilyen nagyon gyakorlatias megnyilvánulása miatt válik a szoptató fiatal nő, a keresztény Egyházat és a felebaráti szeretetet jelképező ‘Caritas Romana’ elnevezésű ábrázolás főszereplőjévé is. A szoptatás, az anyai gondoskodás és védelem legkézzelfoghatóbb megnyilvánulása, és azon felül amit a biztonságos kötődésről szóló elméletek vallanak róla, - hogy az anya és gyermeke közötti tartós és mély kapcsolat elengedhetetlen feltétele - százszorta mélyebb értelmet is hordoz.
A csecsemőkor, a szavak előtti kommunikáció színtere. Soha jobban nem tapasztalható és ragadható meg, a szavakon túli párbeszéd teljesen kézzelfogható ténye, mint ebben az időszakban; mikor anya és gyermeke között olyan erős a lelki összhang, hogy egyetlen pillantásból, lélegzetvételből az anya tudja, gyermeke mit érez és mit ‘gondol’. Sokan tudni szeretnék mi a telepátia. Valóban ‘gondolat-olvasás’, vagy valamiféle mélyebb megérzés, intuíció, vagy felerősített képzelgés, amely mégis helyesnek bizonyul? Vessünk egy pillantást az egymásnak önmagát teljesen átadó anyára és gyermekére: tudni és látni fogjuk. Az anya nem ‘gondolatokat’ fogad, nem érzéseket vesz át, nem képzeleg. Tud. Teljességgel és csalhatatlanul. Benső bizonyossággal teljes összhangban a gyermekkel. Persze csak akkor, ha valóban hagyja énsége határait feloldódni az egymásért-létezés boldogságában. Ilyenkor az én határai, ha csak rövid pillanatokra is, de leomlanak, hogy a lelkek közvetlenül egymással érintkezzenek. A csecsemők ebből, a lélek érintéséből, simogatásából építkeznek. Ebből növekednek szárnyaik, ettől lesznek angyali természetű gyermekekké.
A csecsemő táplálása, legyen az anyatejjel vagy bármi mással, nem technikai feladat; nem anyagcsere-folyamatokról szól, hanem az egymásért levés boldogságáról. A csecsemő ezen az úton indulhat el békés boldogságban az emberi világ felfedezése felé. Szavak nélkül, és ezáltal az értelem és fogalmi gondolkodás igája nélkül, pusztán a ‘táplálék’ útján válik számára valósággá a világ. „Brahman legmagasztosabb formája a táplálék” – állítja a védikus tanítás, és talán így nyer értelmet ez a kijelentés is. Ezért roppant felelősség, minden anya számára, hogy hogyan táplálja gyermekét. Azzal együtt, hogy ez sokszor nyilvánvalóan fáradságos, sohasem szabad, hogy terhes legyen. Az a gyermek, akinek táplálása anyja számára teher, a későbbiekben maga is teherré válhat; hajlamosabb lehet viselkedési problémákra, figyelemzavarra. Mert a legelső szavakon inneni üzenet, amit a táplálékkal magához vett, a gond és teher volt.
Ezért gyermekünk születését követően, szó szerint figyelmünket szenteljünk a csecsemők táplálására, mert szavak híján, ezen a csatornákon kapják az első evilági benyomásokat. Az égi adomány pedig a szoptatás útja, a földi ‘tejút’, amelyen a gyermek ebbe a világba érkezik. Jutalmul az anya, ha kész énségei határait hacsak pillanatokra is elengedni, megtapasztalhatja a lelkek párbeszédét, ahogy egymásnak az égi boldogság örömét mesélik, messze-messze a szavakon túl...
Szavak és Csendek
Minden szülő alig várja mi lesz az első szó, amit gyermeke legelőször hangosan kiejt. Az első szót szinte olyan mágikus félelemmel várja minden szülő, mint a teremtő Igét, a Teremtés legelső szavát. Mintha csak ekkor nyilatkozna meg a rejtett titokzatosságból a bujkáló értelem, hogy a világot a szavakon keresztül ragadja meg.
A Szavak Világa
Valóban csodálatos, amikor egy kisgyermekkel már el lehet beszélgetni, amikor ‘értelme’ elegendően fejletté válik, hogy tapasztalatait, és a világról alkotott benyomásit megossza velünk. Felemelő, szórakoztató és egyszerre ijesztően őszinte is a ‘gyerekszáj’, amely mindenféle gátlás és előítélet nélkül kimondja azt amit érez, lát és gondol. A gyermekek beszéde gyakran érthetetlennek tűnik, mert logikája merőben eltérhet a szokványos gondolkodásmódunktól, ezért mérhetetlenül izgalmas mikor és mit mond egy gyermek. Sajnos a legtöbb szülő nem arra figyel, hogy gyermeke miről beszél és mit mond, hanem arra, hogy vajon ‘helyesen’ mondja-e azt amit kell: azaz azt a benyomást és úgy mondja-e el, amit mi várunk tőle az adott helyzetben. Pedig a gyermekek sokkal többet mondanak, ha megadjuk nekik a szólás szabadságát, és valóban ‘nyelveken szólnak’, ahogy a Biblia nevezi ezt az emelkedett állapotot, amelyben a tudat még nem korlátozódik egyetlen nyelv kifejezésmódjára.
A buddhista tanítás szerint, a mi világunk a Szavak Világa, a nyelvi formák birodalma, amelyben minden egyes jelenség egy jellegzetes név-alakzathoz, náma-rúpához kötődik. Bármit is észleljünk, bármit is tapasztaljunk, ha nem tudjuk szavakba önteni, bensőnk titka marad, mert másokkal csak a szavakon keresztül oszthatjuk meg. A gyermeki tudat hihetetlen utat jár be, mire eléri azt a fejlettségi szintet, hogy az érzéki benyomások kusza halmazából, logikai rendet csinálva, az egyes kategóriákhoz lexikális elemeket, majd állandó hangokat, hangképeket rendel, hogy ezáltal megérkezzen abba a közös gondolati ‘világba’, amelyről mi felnőttek beszélünk. A gyermek a szavakon keresztül egyben egy gondolkodás-módot, egy világ-képet tanul meg, amelyben a jelenségvilág egy lehetséges leképeződését sajátítja el.
Ezért lehet mérhetetlenül hasznos ha valaki már gyermekkorában több nyelvet is elsajátít. Nem megtanul, mert itt a hagyományos tanulás még nem játszik szerepet, egyszerűen magába szív. A nyelven keresztül átitatódik az adott gondolkodásmód logikájával, világképével, amely lehetővé teszi számára, hogy élete során több aspektusból is lássa a világot. Szó szerint képes legyen mások nyelvét, világképét megérteni. Így hosszú távon toleránsabbá, elfogadóbbá, nyitottabbá válik, hiszen kézzelfogható módon tapasztalja, hogy a világ jelenségei több módon is megragadhatók, leképezhetők, elmondhatók.
Többnyelvűség
„Ahány nyelvet beszélsz, annyi embert érsz.” – tartja a mondás. Ez spirituális értelemben is érdekes kérdés, aminek megvan a maga kettőssége. Azok a gyermekek akik többnyelvű családokban nőnek fel bizonyos, - de egészséges értelemben, ‘többszörös személyiségek’, hiszen énjüket más szavakkal fejezhetik ki egyes helyzetekben. Megfigyelt tény, hogy minden ember könnyebben használ csúnya szavakat, ha azokat idegen nyelven mondhatja ki, hiszen az idegen nyelv a negatív jelentéstartalmat is eltávolítja. De sokan vannak, akik szerelmi vallomásukat is könnyebben mondják ki idegen szavakkal. Ugyanis az idegen szavaknak eltávolító, illetve ‘mágikus’ hatása van, amely erősen hat a tudattalanra. Ezért is van, hogy a vallási szertartások, vagy mágikus rítusok saját liturgikus nyelvet használnak, tértől, időtől és kultúrától függetlenül. A többnyelvű gyermekeknek, akik így egyszerre több nyelvet használhatnak, más-más érzelmi tartalmú tapasztalatok kifejezésére, tágabb, komplexebb személyiség-szerkezete alakulhat ki, hiszen több komplex nyelvi világ áll rendelkezésükre tapasztalataik és érzéseik kifejezésére. Ez természetesen nem jelent tudathasadást, és nem is kell, hogy bármilyen zavart okozzon. Általánosan igaz azonban, hogy az ilyen többnyelvű családban nevelkedő gyermekek később kezdenek összetett mondatokban beszélni, és előfordulhat, hogy – természetes módon – átmenetileg, akár egészen 4-5 éves korig keverik a nyelveket.
Hallgatni arany
A nyelvi fejlődés üteme nagyon eltérő az egyes gyermekeknél: Például Norbi fiunk tizenegy hónapos korában összetett mondatokban beszélt, másfél évesen már felnőtteket zavarba-ejtő választékossággal, Bálint csak másfél évesen kezdett összetett mondatokat használni. A gyermekpszichológusok egyet értenek abban, ha egy gyermek 2 éves koráig egyáltalán nem beszél összetett mondatokban vagy nem használ szavakat nem jelent semmi rosszat. Ugyanis az ilyen gyermek is beszél. Csak leggyakrabban szavak helyett gesztusokat, hangsorokat, kulcsszavakat használ, amivel pontosan elmondja mit akar, érez, és gondol. Amíg a szülők, vagy általában más gyermekek közössége nem készteti jobban a szavakkal történő önkifejezésre, addig így is el tud mondani mindent.
Mégis érdemes nekünk szülőknek odafigyelni mire irányul gyermekünk figyelme, amikor beszéd helyett hallgat. Amikor a csend hangján szól hozzánk. Amikor csak elmélyülve néz bennünket, mintha belénk vagy mögénk nézne. Főleg egy éves kor előtt érhető tetten ez a szavakon túli gyermeki ‘révület’. Az anyák érzik, hogy gyermekük ilyenkor is beszél hozzájuk. Csak nem a szavak és nem az értelem nyelvén. Ilyenkor döbben rá minden érzékeny ember, hogy milyen csekély az amit egy szó kifejez. Hogy a szavak valójában aprócska börtönök, amikbe a korlátlan tapasztalást zárjuk, hogy azután egyesével felfűzzük őket a mondatok láncaira. És ha ki is mondjuk amit érzünk vagy gondolunk az mindig is csak a felszín marad, ami alatt ott rejtezik a valódi megélés mélysége, amelyet ki mondani szavakkal úgy sem lehet. De kimondani mégis próbálni kell.
És ez az amire a gyermeki beszéd hihetetlen módon képes, ha erre ösztönözzük őket! Hogy kimondják a már számunkra láthatatlant, a nem-észrevehetőt, amit az ő szemük még lát, amit nem korlátoz vagy fed el semmilyen illem vagy szokás, vagy szűkre-szabott gondolat. Ezért a legtöbb szülő akkor cselekszik bölcsen, ha mikor gyermeke beszélni kezd, ő hallgat, és csak kérdez. Kérdezi a gyermeket és éberen figyel a válaszokra, és csak akkor ad kész válaszokat, ha azt a gyermek maga kéri tőle. A helyes szülői kérdés mindig a „Te hogyan gondolod? / Te mit érzel? / Szerinted mi legyen most?” Meglátjuk gyermekünk számtalan esetben százszor bölcsebb meglátásokkal ajándékoz meg bennünket, mint azt mi valaha is elképzelhetőnek tartanánk. És ne ijedjünk meg, ha eljön az idő, mikor gyermekünk a magabiztos mindentudás állapotát elhagyva átlépi a „nemtudás” kapuját. Amikor feltett kérdéseinkre válaszul a „Nem tudom.” érkezik. Ekkor tudhatjuk, hogy gyermekünk bizonyosan emberré lett teljesen, hogy velünk osztozzon a felnőtt emberi világ közös sorsán…
[« tartalom ]
6. Mese mese mátka…
„Nyitva van az Arany Kapu most bújjatok rajta!”
A gyermeknevelésről vallott általános felfogás az, hogy a szülőknek kell a gyermekeiket valamilyen irányba terelnie, hogy azok megfelelő módon nevelődjenek. A valóság és igazság azonban az, hogy a gyermekvállalás egy lélekközösség közös akarata, amelyben a szülő-gyerek szerepvállalás csak külső álruha. Hogy jelen formában ki tölti be a szülő, és ki a gyerek szerepét adott, de ez nem jelenti azt, hogy a szülői szerepet magára vállaló lélek az okosabb, a bölcsebb… legfeljebb tapasztaltabb – legalább is ami a jelen világ praktikus ismereteit illeti. Ezért a spirituális szemléletű gyermeknevelés alapja, annak felismerése, hogy egy család egy nagyobb lélekközösség, ahol tanulva tanítják egymást a szülők és gyermekeik.
Kitalált valóság
Amikor a gyermek a szavak kapuján keresztül belép a fogalmi gondolkodás birodalmába, egyben egy világképet is örököl. Például, hogy mik azok a jelenségek, amiknek különálló neve van, s mik azok, amiknek nincsenek. Egy gyermek számára még rengeteg olyan észlelet-együttes létezik, amelyikre nekünk felnőtteknek nincs szavunk, mert vagy nem tartjuk őket fontosnak, vagy mert már nem észleljük őket. A gyermeki tudat világában azonban rengeteg olyan dolog van, amit mi a ‘fantázia’ birodalmának tulajdonítunk, ahol a szabad képzelgés és a játékos kitaláció az úr. A gyermeki fantázia úgy 3 és 5 éves kor között a legélénkebb, és ilyenkor válnak gyakran rendszeressé az úgynevezett konfabulációk, amikor a gyermek meg-nemtörtént eseményekről számol be pl. óvó néniknek, de olyan valósághűen és részletesen, hogy teljesen hihetőnek és valóságosnak tűnik. Sok szülő ilyenkor zavarban van, és gyermekét a „ne beszélj ilyen butaságokat” mondattal tereli a szokványos gondolkodás keretei közé.
Pedig a spirituális aspektussal közelítő szülő örök eszköze az értő figyelem és a teljesen nyitott kérdezés kellene, hogy legyen. Ilyenkor kérdezzük meg a gyermekünk: „Szeretnél nekem is mesélni róla?”, „Mond el, mikor és hogyan történt?” , „Anya hol volt akkor, amikor ez történt?” A gyermek meglátjuk, szívesen mesél majd róla! És itt a valódi lényeg nem az, hogy gyermekeink fantáziavilágában egy párhuzamos életet élnek-e, vagy párhuzamos valóságok eseményhorizontjaiba pillantanak-e bele, hogy az ott megélt tapasztalataikat mondják el nekünk, hanem az, hogy ilyenkor a gyermek érzi és tudja, hogy feltételek nélkül elfogadják, és hogy szüleivel megoszthatja azokat a tapasztalatait is, amelyek nem feltétlenül vágnak egybe az ő világlátásukkal. Ez nagyon elmélyíti a kapcsolatot szülő és gyermeke között.
Természetesen itt is a helyes mérték az irányadó! Nem az a cél, hogy a gyermekek amúgy is igen élénk fantáziavilágát a végtelenségig felnagyítsuk, hanem az, hogy nyitva tartsuk a teremtő képzelet belső birodalmára nyitott kaput, hogy az később is a kreativitás és az alkotásvágy szűnni nem akaró forrása lehessen.
Mesevilág
Ezt a forrást pedig gondozni és táplálni kell. Ezért bír rendkívüli jelentőséggel, hogy a gyermekek minél több mesét és történetet halljanak. A gyermekek számára amúgy minden történet ‘mese’, ugyanis sokáig nincs képük arról, hogy a történet amit hallanak ‘valós’, vagy kitalált. A klasszikus mesehősökkel nagyon is jól megférnek a történelmi legendáriumok, antik mítoszok hősei, nembeszélve az természettudományos ifjúsági ismeretterjesztő mesékkel. A gyerekek fejében sokáig ugyan olyan valós szereplő a Mikulás, a Húsvéti Nyuszi, a Jézuska, az első emberpár Ádám és Éva, Mátyás király, Kinizsi Pál, mint mondjuk Aladdin, Piroska, Hófehérke, Wall-E stb. nem is beszélve a törpékről, a hétfejű sárkányokról, robotokról, angyalokról… A gyerekek fejében minden, egyetlen hatalmas szinkretikus egységben tárolódik, mert valóságképük nem kirekesztő és nem kizárólagos. Jól elférnek benne egymás mellett a lehetséges dolgok a valóságosakkal. A gyermekek ‘mindenhívők’. Sokkal nyitottabbak a lehetséges dolgok iránt, mint a szűk értelemben vett valóságosak iránt.
És érdemes világképüket a tágabb horizontra nyitva tartani, mint a szűk értelemben vett természettudományos világkép, hogy a valóságra és a világra nyitottságukat, hosszú távon is megtarthassák. A nyitottság fenntartásának legkézenfekvőbb eszköze pedig a fantázia és a mese birodalma.
Ezért olvassunk nekik minél többet. Törekedjünk arra, hogy a lehető legszélesebb körből merítsünk, kulturális és vallási előítélet nélkül. Ismertessük meg gyermekeinket a különböző népek meséivel, legendáival. Saját tapasztalataink alapján gyermekeink pl. jobban élvezték már 4 éves korukban a Larousse-féle Görög mitológiai történeteket, mint mondjuk a Grimm meséket. Bálint öt évesen, most a képes Bibliát szereti a legjobban, míg a hét és fél éves Norbi a Harry Potter első kötetei mellett a Mahábháratát és a Túl a Maszathegyent hallgatja a legszívesebben. A három éves Csilla, a Tündéri Lonka, Csiri Bálint és Pöttyös Panni mellett, örömmel hallgatja A.A. Milne Holnemvolt-ját… Mesélni pedig a legkisebb kortól is lehet; és attól fogva, hogy a gyermek már ül, szinte kötelező! Még ha a gyermek a szavak szintjén nem is érti a történetet, az ölbe-ültetés, a közös könyvlapozgatás megnyitja gondolkodását a tartalom befogadására, a képek és hangok világán át. Hiszen az anekdotikus történet-elbeszéléssel járó egyedi hanghordozás és állandósult szófordulatok a legkorábbi rögzült emlékeink. Ezért is van, hogy bizonyítható módon a „Hol volt hol nem volt…” mondatkezdés, szinte hipnotikus módon, szinte azonnal mindenkit regresszál a gyermeki öntudat állapotába…
A világ-mese
Az evangéliumi tanítás szerint Jézus egy helyen azt mondta: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony mondom néktek: A ki nem úgy fogadja az Isten országát, mint gyermek, semmiképpen sem megy be abba.” (Márk 10.15.) Ez nyílván sokféleképpen értelmezhető, de ebben a kontextusban arra kell, hogy figyelmeztessen bennünket, hogyha már megtanítottuk gyermekeinket mesét hallgatni, fordítsuk is meg a folyamatot: hallgassuk meg gyermekeink mit mesélnek nekünk a világról! Mert bizony lehet, hogy az ő meséik bölcsebbek és ránk nézve tartalmasabbak, mint sajátjaink.
A gyermek pszichoterápiában réges-rég használják is a meséltetést - és nemcsak mint diagnosztikai eszközt. Ilyen a szabad játék, amikor a gyermek szabadon választ egy szobányi játék közül és kérdés, hogy mivel játszik és miért: használja-e a babaházat, csinál-e pl. állat- vagy ember-családot. Ilyen a világ-játék, ahol egy tálcára öntött homok, tengerparttá változik, ahol a gyermek olyan világot rendez be, amilyet akar. De ilyen fantázia-játék pl. a fa-teszt is, ahol a tetszőleges fa, beteg-fa, fantázia-fa rajzokon át feltérképezhető a gyermek énképe, félelmei és vágyai is. Ezért bíztassuk és bátorítsuk gyermekeinket, hogy ők maguk is meséljenek nekünk! Ebben segíthetünk is nekik, ha a történet elbeszéléséhez narrátor kell. Ilyenkor ők mondják meg kik legyenek a szereplők, mi történjen velük, stb. és mi csak átfogalmazva, stílusában meseszerűvé fogalmazva adjuk vissza saját gondolataikat.
Meg fogunk lepődni milyen mesékkel ajándékoznak majd meg gyermekeink bennünket szülőket! A mese szabad birodalmába rejtve, tőlük nyíltan és közvetlenül tudhatjuk meg szülő-gyermek kapcsolatunk valódi történetét, és közös sorsfeladatunkat. Csak legyen bátorságunk és kellő nyitottságunk arra, hogy a mesés elemek álarca mögé bújtatva meghalljuk a valódi történetet – bármivel is kelljen nekünk, mint szülőnek szembenéznünk. Ha így teszünk, gyermekeink válhatnak a legnagyobb tanítómestereinkké, akiktől mindig van és lesz is mit tanulnunk! Mert minden közhiedelemmel ellentétben nem az idősebb generáció tanítja a fiatalabbat, hanem mindig és örökkön fordítva…
[« tartalom ]
7. Nevelúció...?
Mire is tanítjuk, és mire taníthatnánk gyermekeinket? Minden szülő számára szó szerint életbevágóan fontossá válik ez a kérdés, amikor gyermekének iskolát és ha tetszik, ha nem, nevelő-szülőt, úgynevezett pedagógust választ. Ma az iskolák már számos markánsan különféle gyermeknevelési programot ajánlanak, remélve, hogy a legjobbat nyújtják a gyermekeknek, de vajon valóban mi a jó gyermek-nevelés ismérve?
„Ha nem tudsz segíteni, legalább ne árts.”
A nem-ártás erkölcsi gyakorlatának bölcs buddhista alaptétele ez, amely a felébredéshez vezető erkölcsi fejlődés első állomása is egyben. Talán így ez lehetne a neveléssel szemben támasztott minimális elvárás is. Alapigazság ugyanis, hogy a gyermekek többsége – ha stabil családi környezetet tudhat maga mögött – köszöni szépen, nagyon jól fejlődik akár magától is egészen kisiskolás koráig. Ezért sem kötelező óvodába járatni a gyermekeket öt éves korukig; de miután az iskolalátogatás már általánosan kötelező, az iskola előtti évben azért válik kötelezővé az óvoda, hogy a gyermek a társas együttélés és a közösségi lét alapvető szabályait gyakorlati szinten elsajátítsa. Ezzel együtt az is bizonyos, hogy a közösségi élet és a gondos, főleg a rendszerességre és ismétlésre építő nevelőmunka, kimondottan fejlesztően hathat az óvodát látogató gyermekekre. Abban viszont minden nevelő-pedagógus egyetért, hogy nincs az az intézményes nevelési fórum, legyen az bármilyen haladó szellemű óvoda, vagy alternatív nevelőközösség, amely pótolhatná vagy ellentételezhetné a szülők nevelő szerepét. A gyermek számára ugyanis mindig a szülőpár A minta.
Fát gyümölcséről
Ma túlzottan sok szülő véli úgy, hogy a gondozás, dajkálás, nevelés, fejlesztés, tanítás feladatkörét egyszerűen átruházhatja más szakemberekre. Bébicsőszökre, óvónőkre, dadusokra, pedagógusokra, akik majd helyette ‘embert faragnak’ gyermekéből. Az általános kifogás az időhiány képzelt kényszere, amely álcája mögé olyan nagyon könnyű elbújni. Akárcsak kétszáz évvel ezelőtt, a széles néprétegek számára felfoghatatlan lett volna a gondolat, hogy saját gyermekét a szülei helyett valaki más nevelje fel. Ne feledjük, amikor a klasszikus szülői nevelés mellett általánosan megjelent az iskola-rendszer, akkor azzal együtt nem nevelők, hanem tanítók jelentek meg a világban. Nem véletlen, hogy a latin schola, amiből az iskola szó jön, egyben a scholāris, a ‘bölcs’ szavában is megjelenik. A tanítók szerepe ugyanis nem az volt, hogy a világ általános dolgaira neveljék a gyermekeket, vagy a köznapi ismereteket adják át nekik - erre a szülők voltak hivatottak, hanem azt ami ezen túl van. Ezt támasztja alá, az ‘iskola’ eredeti görög neve a scholeion, ami a szabadidő, szórakozás szóból (scholé) ered. Ma mégis sok szülő várja pusztán az intézményes oktatási rendtől, és a pedagógusoktól, hogy mindenre ők tanítsák meg a gyermekeket, az evés-ivás kulturált módjától, a fogmosáson keresztül, a vécéhasználatig. Amikor pedig gyermekük nem úgy fejlődik, ahogy ezt elvárják, a nevelőket, és az intézményrendszert teszik első helyen felelőssé.
Pedig amilyen a fa, olyan gyümölcsöt terem. Amennyiben a koragyermekkorban minden rendben volt, az óvodás-kisiskolás korú gyermekében a szülő rendszerint saját nevelése sikerét vagy kudarcát kell, hogy lássa. A felelősség spirituális értelemben nem átruházható.
A szülői felelősség
A magyar nyelv csodálatra méltó módon teszi megragadhatóvá szavain keresztül a lényeget. A szülő a felel-ős. Ő az aki minden kérdésre felel, ő az aki nevel, azaz nevet ad. És persze nem csak gyermekének, hanem a világ dolgainak is. Ezért a gyermek azt fogja tudni, amit szülei tudtak – ez a felelősség eredeti értelme. Tudni azt, amit szülei ráhagyományoztak, és fogadni ennek örök-ségét. Ma a legtöbb szülő persze nem tud és nem is képes örökíteni. Egyrészt, mert maga sincs semmi olyan birtokában, ami valóban örök érvényű, és így nincs meg az eredeti értelemben vett felelőssége sem. Talán mondani sem kell, hogy az e fajta örökség kizárólag szellemi értelemben értendő. Azt az emberi minőséget takarja, amely valóban idő feletti, és amelyet a szellemi ember egyetlen hagyatékaként gyermekeinek átadhat: a szellemi éberséget, a spirituális értelemben vett maga-tartást.
A nevelés értelme kizárólag ez lehet. Emlékeztetni gyermekeinket valódi önmagukra, valódi természetükre, a bennük lakó isteni természetre, és a minőségi élet örök igazságaira, amiket nem fog sem kor, sem szellem, sem pillanatnyi divathullám. Ami a valódi emberi örökség.
Mit kell tehát megtanulni?
A latin ēducātiō szavunk, ami eredetileg fel-nevelést jelent, ma az oktatás értelmében használt. Azaz első helyen, az okok feltárásának művészete. Az oktatás elsődleges feladata a dolgok valódi okainak és tényleges jelentőségének felmutatása. Így amikor gyermekünk iskolába megy, ebben ne tévesszük szem elől saját felelősségünket – és ne becsüljük alá ennek jelentőségét. Gyermekünk felnövekedésének egészen késői szakaszáig, mindvégig mi magunk maradunk a jelentős személyek. Legyen hát nekünk mit felmutatnunk. A tanulás a gyermek számára azt jelenti, hogy tanúbizonyságot és tanúságot tudunk adni azon értékek mellett, amelyek szerint élni érdemes. A gyermeknek egyetlen egyet kell tőlünk megtanulni, hogy hogyan lehet, és hogyan érdemes jól élni. Minden más szemfény-vesztés.
Ezért jó ha tudomásul vesszük, a szülői felelősséggel az is jár, hogy mi magunk megtesszük a tőlünk telhető lehető legtöbbet, hogy értékes és követendő mintát adjunk gyermekeinknek személyes példánkon keresztül. Hogy mi magunk is tanulunk, olvasunk, kutatunk a válaszok után. Hogyan is várhatnánk el gyermekeinktől, hogy tanuljanak, fejlődjenek, ha azt látják mi magunk nem így teszünk? Ostoba felnőtt arrogancia azt gondolni, hogy egy felnőtt már kész van. Hogy számára nincs mit tanulni, fejlődni tovább. Az élet valóban élethossziglan tartó tanulás, ahogy ma divatos kifejezéssel illetik. Ha tehát esetleg menet közben elfelejtettük volna, tanuljunk meg ismételten tanulni! Mint mondtuk a scholé eredeti értelmében szórakozást jelent, így a tanulás tényleg öröm-forrássá válhat, ha nem kényszer, hanem lehetőség.
Forduljunk tehát nyíltan és érdeklődön a világ dolgai felé, fedezzünk fel új dolgokat! Ekkor fogjuk megérteni valójában mit is jelentett és jelent a tanulás, fejlődés! Azok a szülők akik például gyermekeikkel együtt tanulnak meg felnőtt fejjel valamilyen új sportot vagy tevékenységet, görkorcsolyázást, síelést, karatét, tai-csít, bármit, és rendszeresen együtt is csinálják, meglátják gyermekükkel mennyire elmélyülté válik kapcsolatuk. A gyermek ugyanis ilyenkor láthatja, hogy a szülő sem tévedhetetlen, hogy esetenként ugyanúgy küszködik az új feladatok végrehajtásával, mint a gyermek. A réges-régi evidencia itt válik a legkézzelfoghatóbbá: a szülő is ember. Nem tévedhetetlen és nem mindenható.
Megtanulni és megtanítani tehát egyetlen dolgot kell: hogyan lehet örömet lelni az új dolgok felfedezésében, az ismeretek befogadásában, magában az életben. És ezt, erőltetni egy gyermeknél pedig sohasem kellett, mivel a gyermekek ösztönös hozzáállása mindenhez az örök kíváncsiság és a mérhetetlen életöröm. Csak egyre kell vigyázni, hogy nevelésünknél ezt az eredendő hozzáállást ne tegyük tönkre, hogy legalább ezt ne rontsuk el!
[« tartalom ]
8. Tinédzserkor és a fiatal felnőttség
Tíz-tíz tiszta víz…
A számok misztikus világában, a mi tízes számrendszerünkben, a 10. életévvel érkezünk el gyermekeink spirituális fejlődésében az első nagy korszakváltáshoz. Ezt a korszakváltást a köztudat is ismeri, és függetlenül attól, hogy kis- vagy nagykamaszokról van szó, idegen szóval a tinédzser kifejezéssel illeti, ami egyszerűen tizenévest jelent. Ha csak a szám rejtett jelentéstartalmából indulunk ki, tudhatjuk, hogy az első kilenc fejlődési fokozatot követően ez az első kétjegyű szám, amely a legelső 1-nek a magasabb szinten való újramegjelenése, azaz jelzi, hogy valaminek a születéséhez érkeztünk, ami lényegileg más, mint ami eddig volt.
1:0 – Egy új világ kapujában
A legtöbb szülő ismeri, és féli is ezt a korszakváltást. A változás a tíz-tizennégy éves kiskamaszkorral kezdődik, és a 14. életévet követő nagykamaszkorban teljesedik ki. Hangsúlyosan ebben a második szakaszban válik minden gyermek hirtelen ‘lázadóvá’, ilyenkor fordul szembe a szülői értékrenddel, öröklött mintákkal, csakhogy önmaga másságát, különbözőségét, - valódi értelemben vett külön-állóságát - hangsúlyozhassa. Egyszerre csodálatos és félelmetes mikor ez a folyamat elkezdődik. Csodálatos, mert kézzelfogható módon válik láthatóvá, hogyan keresi gyermekünk saját identitása alapjait, hogyan ég benne az olthatatlan vágy, hogy felismerje saját sorsfeladatát, életének értelmét. És félelmetes, mert a benső útkeresés labirintusában bolyongva mindenben és mindenkiben legyőzendő ellenfelet, megannyi minotauruszt és veszejtő tévutat lát.
Sok tinédzser ilyenkor szó szerint begubódzik, magára zárja szobája ajtaját, és hosszú és céltalan semmittevésben egyszerűen csak megéli a Világ fájdalmát. A legtöbb szülő ilyenkor kétségbeesik, mert nem érti a lelki folyamat spirituális hátterét. Nem érti, hogyan lehet, hogy az ő kedves, aranyos, életvidám gyermeke, egyszerre befele-fordulóvá, elzárkózódóvá válik, vagy szélsőséges esetben akár arrogáns, élni-nemakaró ‘emóssá’ változik. Ma ezzel a kifejezéssel illetik azokat a tinédzsereket, akiket utolér a ‘lelkizés’ ilyen mértéken felüli vágya. Ez a negatív vágy, ez a világfájdalmas korszak, pedig nem spórolható meg, és különböző mértékkel minden tinédzser át is esik rajta. Persze ebbe az emocionális fellángolásba, az érzelmek óceánjába a világ rendje szerint nem kell belefulladni, csak szükségszerűen át kell kelni rajta. El kell ugyanis hagyni a gyermeki létbirodalom határait, hogy - ugyan még nem felnőttként, hanem ifjúként, de elérjük egy új világ partjait. Ma a köztudatban szinte elfeledetté vált ez a kifejezés, pedig a szó, pontosan a megújulás és az erő jelentéstartalmait hordozza.
A belső átváltozás
Az ifjúkor spirituális alapja, a szükségszerű és kikerülhetetlen transzmutáció, a lelki átváltozás. A köznyelv csak a tinédzserek hangjára mondja, hogy mutál, pedig valójában egész lényük mutálódik, transzformálódik. Ha az átváltoztatások titkos tudományához, az alkímiához nyúlunk segítségül, pontos képet kaphatunk erről a folyamatról: Minden ember gyermekkorában kapja meg az alapokat, és körülbelül tizenéves koráig mint a puha viasz könnyen formálódhat. Ebben a gyermekkorban kell, hogy megkapja azt a ‘mágikus beoltódást’, ami lehetővé teszi számára, hogy egész hátralévő életében nyitott maradjon a Világ dolgai iránt – ahogy az alkimista mondaná, itt kell a viaszba az ólmot belekeverni, hogy a dolgoknak súlya legyen és az átváltozás megtörténhessen. A gyermekkorban hihetetlen mennyiségű benyomás ér bennünket, így hát szükségszerű, hogy ezt a feltöltődést valamiféle belső rendszerezés, rendeződés kövesse. Az alkimista ezt tág értelemben rubedo-nak nevezi, a vörös szín után, ugyanis ebben a szakaszban szükségszerűen minden lángra vettetik. Ilyenkor a lélek tüzén forr és tisztul meg minden, ami a gyermekkorból még egyáltalán mint maradandó érték fontos. És ebben a purgálásban csak az marad meg, ami lényeg-es. A kiskamaszkor végén, ha a szülők nem gátolják, kidobásra kerül szinte minden, ami a gyermekkorból maradt. A falak más színűre festettnek, a képek helyére rock-zenekarok poszterei kerülnek, stb.
Persze ez nem a végállapot, csak előkészület a nigredo-ra, a lélek első komoly elsötétülésére. A lélek sötét éjszakája, a feketeség, az alkímiában a benső rothadásnak a jelképe. Mint ahogy minden spiritusz, minden párlat, minden jó bor a lebomlás és a rothadás végterméke, így a megújuló ifjú lélek is a benső átalakulás szülöttje. Ezt a folyamatot szülőként, szigorúan tilos gátolni vagy akadályozni! Nincs annál tudatlanabb és veszedelmesebb, mint amikor egy szülő ráparancsol szobájába zárkózó kamasz gyermekére, hogy most már hagyja ezt abba, és azonnal csináljon már valami ‘értelmeset’. Mert pont ez a lényeg: hogy ilyenkor születhet csak meg az értelem, annak nemes értelmében! A későkamaszkor legfontosabb változása, hogy belül szétválasztásra kerül a durva a finomtól, az értelmetlen az értelmestől. Ezért tűnik egy bizonyos ideig a tinédzsereknek minden értelmetlennek. Mert még nem találtak célt és értelmet életüknek.
Tiszta vizet a pohárba…
Ilyenkor mutatkozik meg ismét a szülői felelősség! Amikor egy gyermek elindul a nagy átváltozás útján, ebben a fellángolásban, a benső tűzben nagyon kiszárad a lélek. Ezért fontos, hogy a szülő folyamatosan oltsa ezt a szomjúságot, mert ha ő nem teszi, a kamasz gyermeke más forráshoz jár majd. Ha a szülő-gyermek kapcsolat megalapozott volt és teljes, akkor az ifjú első helyen az ‘őseihez’ fordul útmutatásul. És ha ez megtörténik, az egyetlen szabály amire ügyelnünk kell, a tiszta és nyílt őszinteség. Hogy bátran valljuk meg, ha mi magunk sem tudjuk kamasz gyermekünk kérdéseire a választ, és bátran vállaljuk ha mi magunk is még csak keresünk, és azt is ha nem találunk. A legrosszabb az a szülő, aki úgy tesz, mintha élete tökéletes példa lenne, mintha ő mindenre tökéletes és kész válaszokkal szolgál. Aki így tesz, biztosan lebukik, és hosszú időre elveszti hitelét gyermeke előtt, aki ilyenkor szükségszerűen más lelki tanítómesterhez menekül. Persze ez előbb-utóbb mindenképen megtörténik, mert a folyamat természetes része az is, hogy a nagykamaszkor identitáskeresésének fázisában különös szükség van a külső mintákra és követendő példa-képekre. Ha ezt a szülő tudja, nem lesz féltékeny azokra az idegenekre, akiket kamasz gyermeke hirtelen rangsorban eléje helyez, és követni vágyik. Sok szülő kerül ilyenkor saját benső értékválságba, úgy érzi elrontott valamit, hogy gyermeke elfordul tőle, vagy hogy nem az ő értékrendjét és szülői mintáját akarja követni. Ez is törvényszerű és természetes.
Amit ilyenkor a szülő tehet, hogy engedi gyermekét eltávolodni! Engedi a maga útját járni – miközben a lehető legélénkebb érdeklődéssel fordul mindazon újdonságok felé, amit ifjú kamasz gyermeke világába hoz. A szülő szerepe ebben a korban a ‘virrasztás’, a vigyázás, az ügyelés. Latin szóval a vigília. Vigyázzunk, ez nem őrködést, vagy felügyelést, hanem éber együttlétet jelent. Mint mikor egy orvos ügyel, készenlétben vár, és csak akkor cselekszik ha szükség van rá, ha hívják. Minden szülő, aki éjféltájban körmét lerágva az ágyban ébren várja nagykamasz gyermeke kulcszörgésének hangját, tudja jól miről van szó. És azt is, hogy mikor másnap felteszi a legjobb szándékú kérdést, hogy mi volt tegnap este, a biztos válasz a „Semmi.”, és hogy ez így van rendjén. Lelki fejlődésünk útján, nekünk szülőknek is át kell esnünk ezen a nagy átváltozáson, amit az elengedés spirituális gyakorlatának neveznek.
Szülőként erre tanít meg bennünket ez a korszak. És ha mind a szülő, mind az ifjú kamasz hagyja a folyamatot a maga természetes módján véghezmenni, eljutunk az alkímia utolsó fázisához, az albedo-hoz, a kifehéredéshez, amikor is a gyermek spirituális alapjai benne megszilárdulnak, amikor életének értelme benne megfogan, hogy készen álljon arra, hogy a nagy mű utolsó műveleteit befejezze. És így ebben, van helye és új tere a közös munkálkodásnak.
[« tartalom ]
9. Spirituális felnőtté válás
Út a Teljesség felé
A legtöbb szellemi kultúrában a ’felnőtté’ válás egyben egy beavatási fokozatot is jelent. A legtöbb tradicionális életvitelben elképzelhetetlen és egyben felfoghatatlan, hogyan válhat bárki felnőtté anélkül, hogy kiállná a felnőttség ’próbáját’, anélkül, hogy megkapná a megfelelő beavatást. CSAK a mi kultúránkban gondolják és képzelik sokan, hogy felnőtté válni annyit jelent, mint átlépni egy bizonyos korhatárt…
Egyéni sorsvállalás
A spirituális létszemlélet azt a felfogást vallja, hogy minden ember, rendeltetéssel érkezik erre a világra. Miután minden ember egyszeri, egyedi és megismételhetetlen, hatalmas jelentősége van annak, hogy vajon felnövekedése során, képessé válik-e egyéni sorsának felismerésére, annak vállalására és beteljesítésére. Egyes keleti tanítások szerint minden gyermek azért érkezik erre a világra, hogy az itt élőket tovább okítsa, és így válik minden egyes generáció egyre és egyre érettebbé, bölcsebbé; – feltéve, hogy mi szülők képesek vagyunk elengedni azt a képzetet, hogy mindenben nekünk kell gyermekeinket tanítani, és ők nem taníthatnak bennünket semmire. Ha elfogadjuk ennek a lehetőségét, akkor szülői felelősségünk abban áll, hogy segítenünk kell gyermekünknek kibontakoztatni azt a tudást és bölcsességet, amit magában hordoz, és segítenünk kell neki rátalálni arra a sorsfeladatra aminek beteljesítésére erre a világra érkezett. Ez gyakorlatilag a karmikus következmények feldolgozását, és azok életprogrammá alakítását jelenti.
Minden gyermek hordozza saját sorsát lelkében. És mikor a felnőttkor küszöbére ér, el is kezdi belülről feszíteni ez a rendeltetésvágy, ez a küldetéstudat. Nincs is talán hevesebb tűzzel égőbb, lángolóbb, mint az ifjúság korszaka, ami persze, ha nem itatódik át a nemesedés vágyával vagy más valódi eszmével, a közönséges szellemi arrogancia és a hamis küldetéstudat szintjére süllyed. Nemes értelemben minden fiatal felnőttben él a ‘kiválasztottság-érzet’, és nagy szülői felelősség ennek kezelése. Nagy felelősség, mert egyszerre helytelen ennek az érzésnek az elutasítása, hiszen valóban minden ember kiválasztott valamilyen egyéni sors beteljesítésére, de ennek felerősítése, nárcizmushoz és saját magunk és döntéseink túlértékeléshez vezethet.
Éppen ezért, a felnőtté válás folyamatában a szülőnek beavató szerepe van. Ő az aki segíthet gyermekének betagozódni a világot transzcendens szinten meghatározó szellemi hierarchia, megfelelő fokára. Ő az, aki segíthet felnövekvő gyermeke számára, annak lelki érettségi szintjének megfelelő tan-tárgyat, foglalkozást, érdeklődési kört találni. Pedig sok szülő tévesen viszolyog a beavató szereptől. Még az élet hétköznapi dolgait illetően is. Nagyon praktikus oldalról fogalmazva, például nem meri vállalni a felelősséget, hogy ő legyen az első aki borotvát ad fia kezébe és megtanítja borotválkozni, felvilágosítsa a szexuális élet kérdésköréről, megtanítsa udvarolni vagy autót vezetni, stb. Szégyenletes módon pont a felnőtt élet központi és legfontosabb kérdésköreibe nem ő avatja be gyermekét. És ha ez így van a gyakorlati élet dolgaival, még inkább így van a szellemi élet kérdéseivel!
A szellemi érettség fokozatai
A világban élő ’fenőttek’ többsége, maga is gyermekember, még ha szülő is. És a szülői szerep csak ráerősít az ilyen gyermekember hiányosságaira, ami csak bánatot, keserűséget és kudarcélményt hoz. A szülő ugyanis, gyermeke felnőtté válása tükrében kényszerül szembenézni saját maga hiányaival. És itt a döntő pillanat. Ahol választani kell. Ahol a valódi szellemi választás lehetősége egyáltalán fennáll.
Elfogadja-e a szülő saját gyermekét, mint vele egyenrangú ’felnőtt’ gyermekembert, aki pontosan annyit ér mint ő maga. Vagy sem. Ha nem, felnövekvő gyermeke menthetetlenül a hamis individuáció és függetlenség csapdáiba kerül: annak a téveszmének a fogságába, hogy lehet és kell is a szülőktől független életet élni; és hogy a felnőttség záloga minden ember számára az ’önállóság’. És így jut ez a sötét kor az egyedül álló és magányos emberek kárhozatára, ahol sok-sok ’felnőtt’ egy-én él, teljes elszigeteltségben egy darabokra szakadt világban. A mai kor felnőtteinek világa inkább egy tébolyda zárkaira hasonlít, ahol mindenki a saját téveszméinek hódol a maga gumiszobájában. Pedig higgyük el, nem ezért érkeztünk erre a világra! És gyermekeink sem ezért vannak itt.
[« tartalom ]
10. A transzperszonális emberkép
A valódi felnőttség záloga, a legmélyebb benső meggyőződésből fakadó kollektív gondolkozás. Az a szint, ami messze túlmutat az egyénen, és az egyéni önmegvalósítás képzetén. Ezért is kollektív rítus, minden felnőtté-avatási szertartás bármilyen tradicionális kultúrát nézzünk is. Felnőtté pont az válhat, aki a kollektíva felhatalmazásával és áldásával közösségi beavatása által, beleolvad egy nagycsalád, törzs vagy nemzet egységes világába. A hagyományrendszerébe, értékrendjébe, szokásaiba; és ezt azért teszi, mert benső meggyőződésből ő maga vállalja és akarja. Mert felismeri azt az egyetemes törvényt, hogy a sok több mint az egy, és hogy az egyé-válás által, az új egység ereje által ő maga is százszorta nagyobb, mint önerejéből valaha is lett volna. Így lép túl, így kerekedik felül saját kis személyiségén, hogy egy nagyobb tudati közösség kollektív emlékezetével váljon egyé.
A tradíció kifejezése erre a tudatszintre, világember. Adam Kadmon. Az az ember, aki egyéni világa helyett, az emberi nem kollektív világát teszi magáévá. Csak az ilyen ember juthat arra a felismerésre, hogy az egyéni sorsfeladat valójában mindig csakis egy közösség kontextusában értelmezhető. Ugyanis teljességgel értelmetlen bármiről is azt gondolni, hogy pusztán öncélt szolgál. Minden egyéni rendeltetés, az egyéni jelentőségén túl, egyben és egyszerre egy nagyobb közösség érdekeit szolgálja, segíti azt céljai megvalósításában. Mint az érem két oldala: a Világ oldaláról nézve nincs egyén, csak emberi közösség van; míg a közösség csupa egyénből áll. Így lesz a Rész és Egész egyetlen Egy, amiben minden és mindenki helyére kerül, megértésre, elfogadásra és szeretetre talál. Ez az Út a teljesség felé.
Az ilyen spirituális felnőtt ember világképe szeretetteljes, korlátlan és határtalan, nyitott mindenre és mindenkire, mindent hisz és mindent lát, kész el- és befogadni az összes embert, összes világképet, összes hitrendszert, összes vallást, magát az összességet. Ez a spirituális értelemben vett felnőtt ember képe. És ez az, amivé lehetünk, ha megfelelő nevelésben részesülünk, és részesítjük gyermekeink. Rajta hát!
[« tartalom ]
» Ezotéria - Spiritualitás és ezoterikus gondolkodás
» Ezotéria - Válás - A házasság védelmében
