|
Tarr Bence László
Nevetlen Mester
- Anonymous Master -
2009.
…az éjszakában méltóságteljes csend támadt.
„Én, - kinek neve ezentúl Frater Innominatus, szentül fogadom, hogy életem igaz értelmének megismerésére és beteljesítésére törekszem.”
 |
A szavak keményen verődtek vissza az évszázados falakról, és erőben szinte megezerszereződve hasítottak bele (immáron) Frater Innominatus tudatába. A szavak, mint a mózesi kőtáblák felszínén játszó tűz, mélyen belevájtak legmélyebb természetének eddig érintetlen földjébe. Ahogy a lángnyelvek végigperzselték a műveletlen mélységet, a képzelet szárnyán követve őket rádöbbent, hogy mindeddig semmit nem tett, ami benső természetében a leghalványabb nyomot hagyta volna; csak gazok meredeztek a puszta földből… - karjaik az Égre meredtek, s hallgatag némaságuk hangosabb volt a legerősebb üvöltésnél… és félelmetesebb is. Az érintetlen benső pillantása egy másodperc töredékére megsejtette vele, hogy a magáról szerzett ismeretek, semmit nem árulnak el neki önmagáról. Gyökér lábaival elrúgta magát a földről, és repült a pusztaság felett, nézte a hihetetlen tér végtelenségét. Talán ez a szembesülés értette meg vele, hogy igaz valóságának pusztán egy töredékét tapasztalja. Reptében szárnya nőtt, s látta, hogy a horizonton a Nap korongja jelenik meg. A Nap lassan emelkedni kezdett, fején korona ragyogott, s fénye beborította a kopár síkságot, majd lassan egy fénylő madárrá változott, - fején ott maradt a korona, mely inkább két szarvhoz és a benne hordozott napkoronghoz hasonlított - s lassú táncba kezdett. Némán szelte az égbolton a köröket; majd leszállt a fiú mellé, s ölébe hajtotta a fejét. Ekkor látomását egy erőteljes hang törte meg: „Imígyen legyen!”, ami azonban nem kívülről hallatszott, hanem túlfeszített tudatának ismeretlen területéről. Még mindig kábán, felemelte fejét és a holdra nézett, melynek arca átvilágított a lombok között. Sugarai, mint Diána nyilai zuhogtak az előtte fekvő romos oltárkőre, amin az ezüst serleg nyugodott. Megdörzsölte alkarját, hisz a tavasz első estéjén mindig hideg van, s a jóleső melegség kicsit magához térítette. A serlegbe töltött vörös és fehér bor felszínén a hold játszotta örökkön változó táncát, illegette magát. Majd arca félig felhőbe bújt, s onnan lesett kajánul. Azonban ezt a fiú aligha látta, hisz ő a serleg mellett álló sárga madarat nézte. Nézte, hogy festi ezüstösen szürkére a holdfény a madár szárnyait, hogyan csillámlik a szemében az éjszaka. Ekkor a madár a serleghez lépett, ivott belőle, majd elrepült. A fiú magához vette a kelyhet és kiitta. Nem volt benne semmi különleges vagy különösebben ünnepélyes, olyan volt mint a szénatéri borozók ócska bora, melyet univerzális oldószerként nyakalnak az emberek. Azonban a kehely mélyén tűz égett; a fiúban megfogant valami. |
Gondosan elcsomagolta gyertyacsonkjait, bebugyolálta a serleget majd a következő szavakkal keresztet vetett: „Atoh Malkuth vé-Geburáh vé-Geduláh lé Olahm Ámen”. Lassan távozott a romos kolostorból, mélyen gondolataiba mélyedve, amiket azonban később nem tudott felidézni. Magamögött hagyva a Margitszigetet, a hídon megállt, hogy a mélyben zubogó vizek felett felnézzen a Várdombra. A Mátyás templom kivilágított sziluettje magasan kiemelkedett a többi ház közül. Magas volt és szikár, égig törő. Kivilágítottságával szinte kihívóan gőgös a többi, sötétbe burkolt házhoz képest. Az egész szemlélődésben az volt a furcsa, hogy minden olyan egyértelműen ott volt, a város látszólagos elszórt rendjében. Minden egyetlen hatalmas élő szervezet részeként létezett, s csak egyetlen utcai lámpa elhagyásával az egész világ megváltozott volna. Rend volt.
Nem szólt semmit. Végigment a hídon, s elindult a rakparton a Gellért-hegy felé. Nem látta a néha-néha elsuhanó autókban ülők arcát, nem is hallotta meg a dudákat, csak ment, miközben befelé figyelt. Figyelmét könnyű volt lekötni, hisz ahogyan befelé tekintett, ott voltak a lángoló szavak: „…életem igaz értelmének megismerése…”. Tudta jól, amit egyes szavakról mondanak, hogy ezeknél az a legfontosabb, hogy ki ne mondassanak a legutolsó pillanatig, és még akkor is szinte a mágus akarata ellenére szakadjanak ki belőle – oly nagy kell, hogy legyen a szavakkal szembeni ellenállása. És ez, a szavakkal elleni ‘idegenkedés’ az, ami a szavak kimondásán keresztül felszabadítja a kimondóban a tudatalatti libidót. Persze ezek a szavak általában mesterségesen konstruáltak, és önmagukban nem is jelentenek semmit, mint például a StiBeTTChePhMeFSHiSS, melyet csak a Kabbalisztikus rendszer hosszas tanulmányozásával érthet meg az ember. Épp ezért volt furcsa, hogy az általa közönségesnek vélt szavak ugyanezt a hatást érték el. Igaz, hogy kimondásukat megelőzte egy hosszas felkészülés, s sohasem ejtette ki egyben a szavakat az adott pillanat előtt. Vágyakozása, hosszas felkészülése benne is rengeteg pszichikus energiát halmozott fel… de, hogy lehetséges, hogy puszta szavak magában ilyen mélyre vezessenek?
Ahogy figyelt, világosodni kezdett, s megjelentek az első emlékképek. Látta a Nap és a Hold násztáncát, ahogy egymást kerülgették, nagy kozmikus pályájukon; hol keresztezték egymásét, hol messze elkerülték a másikat, majd végül találkoztak… Együttállásukból létrejöttek a bolygók különböző tulajdonságaikkal, így a tánc kibővült, szélesebb és bonyolultabb lett, annak megfelelően, hogy ki uralta pillanatnyilag az égi tánctermet. A tánc extázisában egyesültek a minőségek, s kiáramoltak a világba, s így tudatára ébredt a létezés. Hirtelen változott a kép, s magát látta kisgyermekként, az első öneszmélése pillanatában; úgy másfél éves lehetett. Ezután a képek villámsebességgel cikáztak át tudatán; özönük a tudat legmélyebb forrásából áradt, ahol minden elraktározódik. S megértette, hogy nem pusztaság az amit látott, hanem iszonyatos halmaz, ami rendezetlen formában őrzi minden egyes gondolatát, cselekedetét, érzelemét, indíttatását. Azért tűnt ürességnek, mert semmilyen rendezőelv nem szabályozta őket, s az örök élet forrásából áradó tudathalmaz ezáltal vált özönvízzé, hogy elnyelje a tudatosságot. A képeket nézve döbbenten állapította meg, hogy minden emléke teljesen egyenrangúan létezik tudatában: nincs különbségtétel cipőlevétele és első szerelmi vallomás között. Kétségbeesetten tiltakozott ez ellen az érzéketlen közömbösség ellen. Hisz világos volt, hogy nem, hogy semmi nem hagyott nyomot a tudata legmélyén, hanem minden - azonban teljes különbségtétel nélkül; élete minden cselekedete ilyen értelemben semmilyen. Ez a rémisztő gondolat kikristályosította akaratát, s kutatni kezdett, mi lehetne az az alapelv, amely értelmében ez a színtelen Hádész-lét megváltozna, s egyes cselekedeti értelmet nyernének, mások meg értelmetlenséget. Bámult bele a sodródó képekbe, amelyek egyre csak egyre hömpölyögtek tovább arctalanul. A leláncoltság érzete fogata el, s a száján a korábban megnyilvánuló valódi tudatosság, mintegy mélyebb rétegből feltörően, újra megszólalt: „Hol hát a Világ? Letűnt Istenek jajszava csendül fel néma ajkakon, s csak a holdeső áztató holtfakó arcokon játszik a villámcsapta láng. Majd némán elhal. Az isteni fényszabta árnyékbábok tánca, még tovább illeg-billeg majd kénytelen fohásza, mit senki hall az éjszakába hullik.” Ezekkel a szavakkal a hömpölygő emléközön abbamaradt, s csak egyetlen mondat maradt érintetlenül, elmozdíthatatlanul az áradat távozta után. A betűk lángolva égtek: „…életem igaz értelmének megismerése és beteljesítése…” Ekkor – megmozdult valami, a mélységes rendezetlenség legalján. A felismerés villámként hasított bele tudatába, szinte szilánkokra vetve szét azt. Hirtelen minden helyet kapott, egyetlen nagy szöveggé, rendezett írássá állt össze minden emlék, minden ami eddig történt értelmet, vagy értelmetlenséget nyert. Mert élete igaz értelmének, céljának felismerésével minden elnyerte a maga helyét, minden azzá vált amivel igaz természetében azonos…
A fiú, a megrázkódtatástól a földre rogyott, szeméből könnyek záporoztak, remegett minden tagja, mintha áramütés érte volna. Túlfeszített tudata kristálytiszta formát vett fel, melyben ez a feszültség rendeződött, s a hirtelen megkönnyebbülés az igaz emberi gyengeségnek adott teret. Az elcsigázott test feltápászkodott, s a fiú körbenézett: a Gellért-hegy tetején volt. Arca kelet felé nézett, melynek horizontján éppen abban a pillanatban jelentek meg a kelő Nap első sugarai. Lassan felegyenesedett és kisimult arcán a teljes béke tükröződött, míg valahol a távolból, talán az évezredes időtlenségből, egy kakas hangja szólt halkan...
» Ezotéria - Ébredés
» Ezotéria - Kavicsok
Kérlek támogasd a Spirituális Ezotéria Könyvtárat!
(Please support the Esoteric Library!)
A TE támogatásodra is szükség van!
(YOUR support keeps this site running. Thank you!)
|
