"Verum est, certum et verissimum, quod est, superius naturam habet inferioram et ascendens naturam descendentis."

                         

         
 

[« vissza ]

[ » Spirituális Ezotéria Könyvtár « ]
» keret nélkül «

[ előre » ]

Tarr Bence László

Ébredés

- Awakening -

2006.

Innerspace by Silent Before The Storm

Előszó:

Az emberi élet, és szellemi önmegvalósítás végső állomását, állapotát rengeteg névvel és elnevezéssel illetik. A közismertebb címkék között a megvilágosodás (a latin illumináció), a felébredés (a szanszkrit bódhi), az eszmélés (a görög phronészisz), és a megszabadulás (szanszkrit móksa vagy mukti) a legközismertebb. Gondolkozhattam volna azon, hogy melyiket válasszam könyvem címének, végül mégis egyszerűen Ébredés lett a címe. Hiszen bármilyen elöljáró-szó vagy toldalék csak tovább torzítaná, az amúgy is rendkívül félreértett fogalmak mindegyikét, hiszen ha csak ezt a szót akár a fel-ébredés vagy rá-ébredés tagokkal bővítjük, már azt sejtetjük, hogy az ébredés valahol másutt van (valahol fent, valami másik, magasabb-rendű világban vagy állapotban), vagy van valamilyen tárgya ami-re rá kell ismerni.

A fogalmi gondolkodás és a nyelv, a legtöbb ember tudata számára hatalmas akadály és korlát, mikor valami olyasmit kíván megragadni, amely ‘túl van’ a fogalmiságon és az értelmi megragadhatóság határain. CSAK és kizárólag paradox módon lehet az ébredésről szavakkal bármiféle ismeretet átadni, és bizony mesterien kell a szavak mágiáját alkalmazni, hogy kifejezésre jusson az a mögöttes tartalom, amelyet az egyes szavak jelölnek. A nyelv és a felhasznált szavak, amelyek célba veszik a megcélozhatatlant, kilőtt nyílvesszők, amelyek irányt szabnak az értelemnek, amely a végtelen nyílzápor áradatában kénytelen figyelmét valamerre, a gyengéd erőszak hatására elfordítani. Ha a fordulat elegendően nagy mértékű, akkor az új tudati-horizont, amely a szavak sodrásában látótérbe került, döntő szemlélet-váltást hozhat az olvasónak. Sőt, azok számára, akik képesek megérteni, megérezni a szavak mélységes logikáját, tudatos egymáshoz rendezettségét, és így átélik azt a többszörös metanyelvi tartalmat, amelyeket a sorok hordoznak, megélhetik a tudati meg- vagy át-fordulást. Az örökkön éber tudat eszmélését. A tiszta tudatét, amely mélységes öröklétében, állandó jelenében, mindvégig eszmélt állapotában, valódi ‘én’-ünk.

Az éber tudat szemszögéből nézve pontatlannak látszik minden határozó-szó, hiszen pontosan azt teszik, amit elnevezésük is jelöl: határokat szabnak tudat-tartalmainknak, korlátozzák létüket a létezés egy meghatározott horizontjára. Ezért nem pontos, bár ettől még igaz, ha azt mondom, hogy ami ebben a könyvben áll az a ‘végső’ vagy ‘legfelső’ valóság. És mint ilyen, egyben a ‘teljes’ és ‘kikezdhetetlen’ igazság is egyben. Nagy szavak ezek. Sokkal hatalmasabbak, mint az ember maga. Ezért is van, hogy a legtöbb ember számára a valóság és igazság, értelmetlen, értelmezhetetlen és egyben megragadhatatlan is marad, mint azt már ezer évekkel ezelőtt, egy réges-régen élt görög bölcs, Hérakleitosz [1] is megírta. Az ember alapállapota mit sem változott azóta. Sőt, ha nem mondana ez ellent a ‘végső’ valóság inherens természetének, még azt is állíthatnám, hogy az ember létezése még inkább az általános létfelejtés állapotába süllyedt, már ha ez a további színvonalcsökkenés nem lenne amúgy is lehetetlen.

Ez persze nem azt jelenti, hogy az emberi létezés, és általános létmód, ne lenne önmagában teljes és egész, és mint ilyen tökéletes. Pontosan korlátaival és látszólagos tökéletlenségével az. Az emberi létforma, egészen pontosan azt a célt szolgálja, amit hivatott szolgálni. Hogy (rá)ébressze az embert a jelen világa tökéletlen természetére, és ezáltal, bármilyen hosszú és kacifántos úton-módon teszi, visszavezesse valós önmagához. És ezt tökéletesen teszi.

Azt hiszem mindazok, akik már most elfáradtak a szavak ilyen furfangos játékán, jobb, ha lélekben megerősítik magukat, mert ahhoz, hogy ráébredhessenek a szavakon túli végső felismerés ragyogó világosságára, fel kell kapaszkodniuk a szavakból épített lajtorján; csak azért, hogy ha már a fennséges magasság távlatából visszatekintenek, láthassák, hogy a szavak légvára milyen szűk börtönüknek bizonyul az égi magasság madártávlatából. Majd azután, a lélek szárnyain magasan szárnyaló tiszta tudat szivárványára felérve, érzelem-hullámaik úgyis ellökik maguktól a szavak mankóját, hogy boldog hallgatásba feledkezve, a lét mérhetetlen csendje harangozzon újraéledő szívük csarnokában.

Félretéve a poézis nyelvezetét, éveken át vívódtam, hogy mondjak-e, vagy mondhatok-e bármit arról a hatalmas bölcsességről, tiszta ébredésről, amelynek alanya és tárgya, alfája és ómegája, minden ember – és így jómagam is. Bármit mondanék a magam szerepéről ennek a bölcsességnek a kifejtésében, a legtöbb ember számára félreérthető és félremagyarázható lenne. Hiszen a tizenöt éves tanítói működésem során számtalanszor megkaptam már a kérdést: TE megvilágosodott vagy? Ahelyett, hogy engem kérdeznél, tedd fel MAGADNAK a kérdést! Ha bármit is helyes válasznak gondolsz, tudhatod, hogy biztosan tévedtél. Azt viszont nem biztos, hogy tudod, vagy érted miért tévedsz. Ez a könyv a ‘miértekért’ íródott – hogy megértsd, mi-ért tévedsz, és hogy miért nem. A megértést viszont nem foghatod fel mindaddig, amíg nem kerülsz tisztába azzal, hogy mit jelent bármit is megérteni. Hogy mit takarnak (a látásunk elől) a fogalmaink, mit jelölnek a szavaink, mit láttatnak velünk a gondolataink. A legtöbb ember (lét)helyzetére és (lét)állapotára általánosan igaz, hogy sem nem tudja, sem nem érti, hogy mi történik vele; de sokkal súlyosabb módon még azt sem tudja, azt sem érti, amit tudni vagy érteni vél. Nem is beszélve arról, hogy azt már végképp nem is tudhatja és végképp nem is értheti, hogy mi az amit nem tud vagy nem ért, hiszen ezért van a csupa negatív előjel.

Ha azt állítanám, hogy én mindent értek, bizony nagyot tévednék, hiszen tudom, hogy bármit állítok is, mindig csak részben lehet igaz. [2] Pláne ha mindazt, amit ebben a könyvben lejegyzek, saját magamnak tulajdonítanám. A valóság az, hogy én sokkal inkább csak gátja lehetek a valóság teljes leképezésének. Az én ugyanis mindig torzítja a teljesség felismerését. Én például, nagyon szeretem az antik görög filozófusok gondolatait és az ókori ind bölcseleti rendszereket. De ha ezeknek a rendszereknek a tükrében kezdenék az ébredés természetéről beszélni, máris csak az árnyékok árnyékaival tölthetném meg saját gondolataimat. Így, annak ellenére, hogy bölcselkedő elődeink könyvtárnyi ismerete, megélése, felfedezése, gondolati lim-lomja hever emlékezetem udvarán, inkább épp, hogy kisöpröm ezeket tudatomból, hogy a valóság (meg)ismerése, közvetlen észlelete mentén épülhessen fel mindaz ami ebben a könyvben áll. Így szigorú értelemben ezeket a sorokat, ezt a könyvet nem én írtam. Ha én írtam volna, tele lenne mindenféle filozófus, keleti bölcs, költő és író nemes gondolatával, s bár én folyamatos késztetést érezhetnék erre, valódi önmagam köszöni szépen de nem kér belőle. Ezért van, hogy ezen könyv forrása maga a valóság tiszta tudati tükörképe, amelyet nem szennyez egy emberi öntudat én-képe. Mindezzel együtt itt az Előszóban így is átsejlik itt-ott a szavak mélységes szövedékén az énem billoga.

Mint minden ember, én is sokáig harcban álltam önmagammal. Viszonylag fiatalon lépve a bölcselet szeretetének útjára, kerestem, kutattam keleten-nyugaton mindenhol és mindenfelé, tudományokban, filozófiákban, vallásokban, misztériumokban, önismereti iskolákban, meditációs elvonulásokon, egyedüli magányban, ismerősök, barátok és idegenek között, másokat hallgatva, önmagam kérdezgetve, fáradhatatlan törekvéssel. Mivel már tizenévesen a görög bölcsek szavain nevelkedhettem, korán felismertem hogy ez a valódi filozófusi életforma jelenti számomra jelen énem életmódját, amely az ébredéshez vezet. [3] S bár számtalan felismerésre jutottam ezen életforma által, és énem szilárd kérge is egyre vékonyodott, az ébredés mindent átható első tiszta felragyogása meglepő helyen ért tetten:

Hogy mit is kerestem világra jövetelem helyéhez képest a Földgolyó lehetséges legtúlsó felén, Celebesz szigetének szívében, két fokra az egyenlítőtől, egy trópusi dzsungel legmélyén, és hogy miért másztam be egy mindentől távol eső holtestekkel teli barlang legszűkebb járatába, itt hosszú lenne elmondani. Mindezzel együtt, mindent átható ébredésem ‘itt’ és ‘akkor’ történt. Ahogy négykézlábra ereszkedve, számban a pislákoló ócska kétfilléres ikeás elemlámpával másztam egyre mélyebbre a holtak csontjait ropogtatva térdeim alatt, beljebb és beljebb az éjfekete anyaföld méhébe, mélyebbre és mélyebbre az egyre szűkülő természetes járatában, miközben kezem tapogatta a szanaszét heverő csontok között a szilárd talajt, teljesen ‘váratlanul’ belém-nyilallt a kérdés: „Bence, Bence hová mész?” Valódi quo vadis – Isteni figyelmeztetés. A kérdést egy élmény követte, amelyben megéltem minden addigi felismerésem legmélyebb tartalmát és értelmét, miközben leírhatatlanul összetett és határtalanul sok látomás cikázott át tudatomon, amelyben a millió egy kép között a levegőég távlatából láttam magam, mintegy belelátva a sziklás hegy gyomrába, ahogy a Föld méhének keskeny szülőcsatornájába temetett megannyi holt között egyetlen élő emberként ráébredek a Valóság természetére. Egyszerre értem meg minden cselekedetem jelentős jelentéktelenségét, és hogy amit keresni jöttem az időtlen misztérium barlangjába hatolva, valóban saját bensőm barlangja. A platóni barlang [4], amelyben megannyi leláncolt lélek raboskodik saját árnyképeit kergetve. Nincs mit keresni, mert semmit sem hagytunk el, és nincs mit elhagyni, mert a Valóság teljességében minden megőrződik. Nem kell a Világ legtávolabbi zugaiban kutatni a választ, mert a válasz minden választásunkkal bennünk születik meg, legyünk bárkik, bárhol, bármikor. Metafizikai értelemben én meghaltam ‘ott’ és ‘akkor’, bár halálomat felismerni és elfogadni kicsit ‘tovább’ tartott nekem. A barlang mélyén átélt számtalan felismerésről könyvek tucatjait írhattam volna, mégsem tettem, mert a barlang őre – egy tenyérnyi nagy pók – figyelmeztetőn utamat állva kifelé jövet, a páni félelem pecsétjével zárta örök titokra a szám. A figyelmeztetés én-nekem szólt. Hogy várjak, míg ébredésem teljes világossága átragyog a szememet takaró megannyi képzeten. ‘Évekig’ tartott, míg ébredésem kiteljesedett világ-felfogásom szélesebb köreire, míg végleg elengedtem minden képzetet magamról, amely meggátolhatta volna, hogy a Valóságról a maga teljességében szóljak. Ennek a felfogásnak a tükrében már nem mint filozófus, vagy buddhista tanító, vagy kulturális antropológus, vagy Isten tudja micsoda szerep(lő) formálom a szavakat, nem mint holmi színész, aki ha improvizál is csak a maga spontán meglátásait képes megformálni, hanem mint aki vagy ami van. Abban amit leírok nem én vagyok a lényeg. Hanem a Valóság amely átlényegíti a szavakat. Mindezzel együtt TE, mégiscsak a szavak és a megértés, az értelem mankójára támaszkodva kell, hogy kövesd lelked rezdüléseit. A felismerést amely a szavak hallatára benned születik meg.

A létezés egy magasabb horizontján, a szavak elcsitulnak. Helyüket átadják, egy sokkal teljesebb megélésnek, amely túl van a megértés sziszifuszi kényszerén. Ezzel együtt, a barlang sötétjéből kilépő bölcsek, mint Platón írja egy helyütt, arra vannak ‘kárhoztatva’, hogy visszatérjenek a barlang mélyére, és ott az árnyékok kitalálgatásában a legpontosabb útmutatást adják társaiknak, hogy azok maguk is kitaláljanak a sötétből a fény világába. Hát így viszonyulok én is a szavakhoz. Árnyékok ezek, amelyekkel akár, élet- és létszemlélet formáló történeteket is elő lehet adni, mint azt például Jáván teszik a művészi árnyjátékok mesterei. A szavakon túli csendes ébredés világos fényénél, meg lehet próbálni úgy rendezni a szavak árnyképeit, hogy azok önmagukon túlmutatva leképezzék a valóság magasabb vetületeit. Erre tesz könyvem kísérletet.

Ehhez azonban olyan mértékben kell újra megértenünk a köznapi nyelvhasználatban elkopott szavaink valódi jelentését, hogy egyáltalán felfogjuk a jelentés értelmét, hogy az sok-sok ember számára a szavak és egyéb nyelvi kifejezések már-már totális újraértelmezését, a szóhasználat forradalmát és a szóbeliség eredeti értelmének újrafelfedezését kell, hogy jelentse. Ez az utazás azok számára, akikben nem él görcsös ragaszkodás a dolgok természetére vonatkozóan, mérhetetlenül könnyű és lélekemelő lesz. Azok számára azonban, akikben él valamiféle megszilárdult görcsös elképzelés arra vonatkozóan, hogy a világ milyen, az út csupa buktató, göröngy és kátyú. Lesznek olyanok, akik a nyelv csapdájában vergődve, a felfoghatatlanság határain, a meg-nem-értés lázában égve inkább kioltják tudatuk fürkésző kíváncsiságát, és sutba dobják majd az itt leírt gondolatokat, és talán magát a könyvet is. Mert a valóság számtalan vetületét csak a számtalan vetületű gondolat adhatja vissza. A metalogikus nyelvhasználat, amelyben minden állítás tagadása ugyanúgy igaz, mely formába öntve a megformálhatatlant, megragadhatóvá teszi a megragadhatatlant. Ezen az úton elindulva a valóságról vallott valótlan állítások mégiscsak az igazság fényét fogják fel furcsa parabolikus tükrükkel, hogy abban kirajzolódjon a mindenség sajátos, de igaz vetülete.

Hogy ezt a vetületet képes leszel-e TE felfogni, az teljességgel minden lehetséges értelemben RAJTAD múlik. Felfogóképességeden, a benned élő és munkálkodó ragaszkodáson, tudati kötöttségeiden. De, jó előre tudd: ha a könyv végére érve úgy érzed megértetted ami a könyvben áll, nem értettél meg belőle semmit sem…

2006.11.17-28.

BEVEZETÉS:

 „Meggondolva, hogy én, az előadó, s ti bíráim, emberek vagyunk, úgyhogy ezekről a dolgokról  a valószínű elbeszélést elfogadva, azon túl nem szabad kutatnunk.” [Platón: Timaiosz]

Honnan is kezdjem az elbeszélést, hogy elegendő szemléleti alapot nyújtson mindenkinek? Hiszen a műveltség, értelmi képesség, szemléletmód, identitástudat, személyiség típus, meg ezeregy csillogó-villogó emberi kategória egyből osztályozni kezdi majd minden gondolatom. Mindenki CSAK azt látja, láthatja majd benne, amelyet saját szemlélet-módja láttatni enged vele. A valósághoz sokkal közelebb áll az a felismerés, hogy az emberek nem a világot, hanem csakis a saját világukat látják. Még pontosabban szólva, csakis saját világ-képüket. Azt a módot, ahogyan számukra a valóság leképeződik. És ez a képződmény, nem azonos magával a valósággal, de még a világgal sem, mindezzel együtt a tapasztaló szubjektum számára, az ‘ember’ számára ez a tudati képződmény jelenti magát a világot. De majd erre visszatérek rögtön a legelső fejezetben… Már itt és most meg kell jegyeznem, hogy minden amit itt leírok csak a konvencionális értelmében igaz, és az igazság egy magasabb vetületének tükrében tételezhető hamisnak is. Hogy miért, és mit jelent az igazságnak ez a többrétű vetülete, majd egy későbbi fejezetben kerül kifejtésre.

Szemünk nem lát tisztán

Pontosan azért, hogy mindenki számára a felfogást és megértést a lehető legjobban segítsem, több szinten fejtem ki a Valóság kusza szövevényét. Ezen szőttes megannyi gondolatfonál végtelen szövődményeként, sűrű leplet von megismerésünk elé, és a megannyi fátyol derengő homályán át lesdeklő tiszta tudatunk mindentlátó szeme, gyakran merül el önnön érzékcsalódásainak megannyi mocsarában. Szemünk nem lát tisztán. De nem-tisztán látását, nem biológiai korlátainak tudhatja. Mérhetetlen rövidlátásának egyetlen igaz oka: gyengénlátó tudatunk. Saját elménk használatának önnön megismerésünk, saját ismeret-szerzési tapasztalatunk szab csak szűköcske határt. Az a korlátolt megismerési mód, hogy csakis a megszokás által diktált úton-módon engedjük elménkbe tolakodni a ‘dolgok’ lenyomatát. Az, hogy felfogóképességünk az érzéki benyomások szüntelen áradatának egyfajta gátjaként, csakis saját mértéke szerint nyitja a zsilipeket, hogy nehogy túlpörögjenek az elme hajtómotorjai. És talán rendjén is van ez, hiszen a legtöbb ember bizony az elmezavar állapotába kerül, mikor a Valóság korlátok nélkül töri át felfogóképessége gyenge gátjait. Ha ez mégis megtörténik, ilyenkor a hajtómotorok az irdatlan sodrásban besülnek, és a Valóság teljességének mérhetetlen távlatát felfogni képtelen emberi elme zavarában legtöbbször, az elmeháborodás elől az ájulásba menekül, hogy csendes kómájában pihenje ki a mindenséghez való hirtelen megtérés rettentő tapasztalatát. Valódi misztikus élmény ez. Minden létező lehető legmagasabb élménye, aminek megtapasztalása a szó igazi értelmében lehetetlen. Hiszen túlságosan ‘idegen’ az emberi tapasztalatok minőségéhez képest, és semmiben sem fogható az ‘emberi’ tapasztalások köréhez. Ilyen értelemben nem is tapasztalat, hanem tényleg élmény, ahol a Valóság megélésének minősége teljes és oszthatatlan. Az ilyen teljesség-élménynek szigorú értelemben vett értelme nincs, csakis lényege van, így érthetetlen és bizony az ‘átlag-embernek’ értelmetlen is…

A legtöbb ember elméje megretten a Valóság megismerésének első gyenge fuvallatától, és a Valóság megélése, megpillantása, antik kifejezéssel élve, nem a ‘sokaságnak’ való. [5] És mégis ahogy azt számos antik bölcs sugallja, mégis, kellő mértékletességgel, fokozatos megismeréssel mégis megközelíthető a megközelíthetetlen. Ahogy a tibeti tanítómesterek sugallják, ezen a fokozatos ösvényen haladva szépen lassan mégiscsak feldereng a Világ Világossága, maga a Valóság.

Ahogy írom ezeket a sorokat, még mindig vonakodni látszik bennem a felsőbbrendű megismerés, hogy köznapi kifejezéssekkel írja le a VALÓSÁGOT. Talán, csak azért mert a Valóság olyan törékeny ábránd, amely a számtalan illúziónk közül a legnagyobbá válhat, ha tévesen vagy rosszul fogjuk föl! Nincs veszélyesebb ember annál, mint aki azt képzeli magáról, hogy ismeri vagy tudja mi a Valóság. A Valóság ugyanis nem ismeret vagy nem-ismeret, tudás vagy nem-tudás függvénye, még rosszabb értelemben tárgya, hanem ‘egyszerűen’ a MINDENSÉG maga. Hát hogyan lehetne a magát a mindenséget szavakkal leírni, megragadhatóvá tenni? Minden amit mondhatok róla csak egyetlen apró részlet, egyetlen aprócska rész. Alkat-rész. Amely magán viseli készítőjének minden kéznyomát, célját, értelmét. Megint és megint ugyanabba a folyóba lép elmém, mikor szavakkal megragadhatóvá próbálja tenni a szavakon túli végtelent. Tudniillik, hogy tudom, hogy amit tudok vagy pontosabban szavakban kifejezésre juttatva tudni vélek, tévedés, durvább szavakkal élve ‘hazugság’. Ha antik görög filozófusnak születtem volna mint mondjuk a korábban idézett Hérakleitosz, én is boldogan mondhattam volna, hogy hát persze, minden ‘doxa’, ‘vélemény’, bárgyú emberi ismeret, amely nem több ostoba képzelődésnél, hiszen „vélemény az ismerete még a legjobb vélekedőnek is”, és hát a „gyermekek játékszerei az emberi vélemények”. Így hát tudnod kell, ki ezeket a sorokat olvasod, hogy amit leírok nemcsak igazság hanem egyben tévedés is. Igazság a köznapi értelemben, tévedés a Valóság értelmében. Mert a Valóság tükrében CSAK tévedni lehet. Hogy miért, mire könyvem végére érsz talán megéled – mert megérteni biztosan nem fogod.

Bizonyára feltűnt, hogy egyes szavakat dőlt betűvel szedek. Ezzel jelzem, hogy ezen szavaknak sokkal fontosabb jelentése van, mint ahogy azt köznapi értelemben vett felfogás. A közfelfogás igencsak sekélyes értelemben használja a szavakat, és míg a szavak önmagukban tökéletesen tükrözik vissza a Valóság egyes vetületeit, a köznapi nyelvhasználat már torz tükrében láttatja a szavak jelentését és valódi értelmét. Minden mélyebb jelentést hordozó szó ‘magyarázatra’ lel majd e könyvben, noha a ‘magyar-ázat’ valóban csak a magyar nyelv korlátaival és lehetőségeivel együtt érthető. Ezt a könyvet angol nyelven is megírtam, bár ha valaki elolvassa majd meglepődhet, hogy mennyire ‘másról’ írok benne. Természetesen, hiszen a nyelv által hordozott és tükrözött valóság egy másik nyelven teljesen ‘más’, így a leképezése is ‘más’ lesz, ha azt a nyelvet használom. Így ez a könyv és a benne rejlő sorok lefordíthatatlanok ‘más’ nyelvre, mert a tartalom, amelyet láttat egy ‘másik’ nyelven megragadhatatlanná válik.

Mégis, hogy könnyebben tájékozódj a tartalmat illetően, minden fejezetet, a hagyománynak megfelelően három részre osztottam, hogy a felfogás három szintjének megfelelően önálló igazságként hirdessék a Valóságot. Mindegyik rész, csak a Valóság egy ‘részletét’ ragadja meg, amely önmagába véve igaz, de más megismerési horizont tükrében már téve(dé)snek látszik. Így szó szerint mondható, hogy rész-igazságok leírásai ezek, amelyek mégis hozzásegíthetnek a teljes Igazság megéléséhez. Részenként külön-külön érthetők, összevetve biztosan nem azok, és tele vannak látszólagos ellentmondásokkal. De ezek NEM a VALÓSÁGNAK, csak egymásnak mondanak ellent, és csakis akkor, ha felfogóképességünket a Valóság egyetlen vetületére korlátozzuk.

Minden fejezet első része, az ‘Útralépőknek’, tartalmazza a legköznapibb szóhasználattal kifejtett gondolatokat. Ez a rész, a legáltalánosabb felfogóképességgel rendelkező ‘kezdő’ spirituális útkeresőkhöz szól. A második rész, az ‘Úttalan utakon járóknak’, tartalmazza a mélyebb értelemmel bíró, halmozottan meta-meta-meta nyelvi szóhasználattal megragadott gondolatokat. Ez már, a filozófiai és vallási tanításokat ‘meghaladó’, a Valósággal kacérkodó ‘haladó’ lelkeknek szól. A két rész ismeretelméleti szempontból úgy viszonyul egymáshoz, mint a buddhista filozófiából ismert ‘köznapi értelem’ (szamvritti szatja), a ‘végső értelem’-hez (paramártha szatja). Ezek ugyanannak a ‘valóságnak’ két szintjét, a hétköznapokban ‘tapasztalt’ és ‘megélt’ valóságot, és a látszólag ezzel szemben álló ‘végső’ valóságot láttatják. Hogy ki melyik szintet, melyik ‘igazság’-ot (szatja) fogadja el valóságnak, saját felfogóképességén múlik. Abszolút értelemben mindkét értelemben vett igazság valóság, hiszen a Valóság része mindkettő. Ha ez még itt nem világos, bízz felfogó-készségedben, hogy egyszer teljesen Világ-os lesz. A harmadik rész, a ‘Folyamba-nem-lépőknek’ pedig, a vizenjáró lelki tanító ‘mesterek’-hez szól. Ebben a részben egy mélyen tisztelt költő-társam szavaival élve már: „Nincs megfutás és nincs roham. Csak az van, ami van. Időből, térből kitakarva mezítelenül. És utolér felkészületlenül. Minden pillanat az utolsó.

Top

I. VILÁG-KÉPEINK

Mert nincs és nem lesz semmi a létezőn kívül, mivel azt Moira megkötözte, hogy egész és mozdulatlan legyen.” Parmenidész

Mi VAN?

A szellemi ébredést kereső ember mindig is mindenkor saját megismerési horizontjának megfelelően fokozatosan haladt a Valóság megismerése felé. Mindegy, hogy a világra vonatkozó kérdéseit a mítosz, a vallás, vagy a filozófia nyelvén tette fel, kérdéskörének horizontját alapvetően mindig három sík határolta be. Ez a három sík az ontológia, vagy magyarul szólva lét-elmélet, az etika, vagy magyarul szólva a maga-tartás, és az esztétika, vagy magyarul szólva szép-elmélet horizontjait jelölte. Mindhárom sík alapját, fundamentumát, a megismerő egyén lét-szemlélete adja, így nem csoda, hogy a legtöbb kérdés, amelyet az elmúlt tizenöt év tanítói tevékenységem során kaptam, ezen a horizonton fogalmazódik meg. Leggyakrabban ilyen kérdések formájában, mint: „Léteznek a külvilág dolgai vagy csak mi képzeljük, hogy vannak tárgyak?” vagy „Milyen a világ és vannak más magasabb világok?” vagy „Amit látok, hallok, ízlelek, szagolok, tapintok, van vagy nincs?” És valóban, minden embert elemi szinten foglalkoztat, a mi, és a miért és a hogyan elemi kérdésköre: megtudni mi van, miért van és hogyan van? Ahhoz, hogy közelebb jusson a Valóság megismeréséhez, a legtöbb embernek ezekre a kérdésekre kell válaszolnia. A legritkább esetben jut valaki etikai kérdések közelébe, amíg magában nem tisztázta, hogy ő és ember-társai mik és micsodák. Hogyan is tudná eldönteni mi a helyes magatartás, ha azt sem tudja ő maga kicsoda, akit meg kéne tartani? Ha azt sem tudja létezik-e valójában és ha igen milyen értelemben? Elengedhetetlennek látszik tehát hogy ezzel a kérdéskörrel kezdjem, hiszen ez az a fundamentum, amire az égbevezető lajtorját állíthatjuk.

Jó persze, hogy ha már rögtön az elején megértjük egy másik kedvenc antik bölcsem Parmenidész figyelmeztetését: „Közös az, ahonnan elindulok: ugyanoda érkezem.” A lételmélet a MINDENSÉG alfája és ómegája. Nincs ugyanis más a valóságon kívül, és ami elmémben egyszer megjelenik, amit tudatom felfogni képes van és létezik. Bár létezése más értelemben van, mint ahogy a hagyományosan vett legtöbb valós ‘dolog’ van. De hagyjuk ezt a horizontot egyelőre az úttalan utakon járókra, és nézzük meg először a kérdést az útralépők szemszögéből.

Top

I.1 Lételmélet útralépőknek

I.1.1. A Föld Tanuló-bolygó - a fejlődésről

Kezdjük tehát inkább egy egyszerűbb, egyértelműbb metaforikus képpel: A Föld nevű bolygó egy tanuló-bolygó. Minden tudattal bíró élő-lény, aki erre a bolygóra születik, azért kerül ide, hogy tanuljon, fejlődjön. Élete értelme, hogy fejlődjön. Természetesen nem biológiai értelemben, hanem spirituális értelemben. [6] A spirituális értelem pedig teljesen szét kell, hogy feszítse a hagyományos közfelfogást. Ahhoz, hogy egyáltalán közelébe juthassunk a spirituális értelem fogalmának, jó ha megértjük milyen más fogalomrendszerek léteznek, amelyek ugyanúgy foglalkoznak a lélek fejlődésének különböző lehetséges formáival. Ezek a maguk körein belül, mind egész és igaz rendszerek. Többé-kevésbe jól láttatják a tanulás-fejlődés lényegét, noha mindig csak egy nagyon specifikus megismerési horizontra korlátozódnak. A legfőbb különbség köztük, hogy miben látják a ‘célt’, a megvalósítandó végső állapotot. Azok a gondolati rendszerek, amelyek egy profán tudomány látszatát öltik magukra, mint mondjuk a klasszikus mechanikus világszemléletre építő ortodox fizika, kémia, a végső célt mindig a tökéletes funkcionalitásban vagy a tökéletes hatékonyságban látják. Számukra a világ fejlődése azt a célt szolgálja, hogy minden a lehető leghatékonyabban alkalmazkodjon, a külsőnek és objektívnek tételezett, eleve adottnak vett körülményekhez. A végső cél, a tökéletes működés, a hibázás lehetőségének végső kiküszöbölése. Számukra a betegség, az öregség, a halál, hiba. Kiköszörülendő tévedés a természet tökéletlen működésében. Ez a szemlélet vezeti a modern tudományok evolúcionalista megszállottjait oda, hogy az emberek bizonyos köreiben létrejön a poszthumanista szemlélet, amely nyíltan és hittel vallja, hogy az ember nem a teremtés koronája, hanem csak a teremtés koronájához vezető út egyetlen láncszeme, egyike a még tökéletesítendő fajoknak. A poszthumanizmus felfogása szerint az ember még nincs ‘kész’. Biológiai és pszichikai értelemben sem. Biológiai tökéletesítése, a betegségekkel szembeni ellenálló-képesség javítását, az öregedési folyamatok lelassítását, az élettartam meghosszabbítását jelenti, míg a pszichikai tökéletesítése, a tanulási (információ-felvevői) képességek fokozását, ismeret-rendszerező képessége javítását, az emlékezet tökéletesítését (adat-tárolási képesség), és hasonló fogalmakat takar. És mint mindig, noha az eredeti gondolat igaz és értelmes, emberi megfogalmazásba kerülve már erősen torzul és félre is vezető.

Az ember fejlődése, nem a mechanikus képességek javítását, fokozását jelenti. Az is igaz persze, hogy az emberi ‘nem’ valóban nem tökéletes. Az emberi nem-nek, valóban van mit fejlődnie. A valódi értelemben vett (n)embernek viszont nincs. Az ember, mint faj valóban egy örök változásra van ítélve, és alakváltozásai az idő haladtával külső és belső átalakulásokhoz vezetnek. Ezek a formaváltozások valóban sokszor látszólag a külső körülményekhez való adaptációt tükrözik, mint például az északi sarkvidék peremén élő innuitok szemformája, amely vágottabb, mint az európaiaké, hogy a vakító fehér havon szikrázó napfényből kevesebb jusson a szembe. Ezzel együtt élnek vágott szemű népek délkelet-Ázsiában is, míg mondjuk a fehérlő sósivatagok bányáiban generációk óta dolgozó berberek szeme nem lett szükségszerűen keskenyebb… A külső forma megjelenése mindig becsapós. Mert a forma a valóság pereme. A külső burka. A tartalom felszíni kifejeződése. És ez a kifejezésmód, lehet hihetetlenül hatékony, hathatós, és lehet mérhetetlenül suta és látszólag értelmetlen. Hogyan maradhat például életben a lajhár, mikor átlagosan napi három méter távolságot tesz meg. A mozgás és az evés annyira kifárasztja, hogy gyakorlatilag egész nap alszik. Hogyan talál párt magának? Hogyan nem kapják el a ragadozók, mikor üríteni csak a földre hajlandó és ezért mindig le kell másznia a földre? Nyilvánvaló, hogy a lajhároknak kell, hogy legyen egy olyan túlélési stratégiája ami nagyon-nagyban különbözik az emberétől, amit mi nem ismerünk, és felfogni sem vagyunk képesek. A saját életmódunk, élet-felfogásunk, ember-központú gondolkodásunk el is zárja előlünk, hogy például a lajhár csodáját megértsük.

A mechanikus világképeknek abban igazuk van, hogy az emberi nem változik, és változása mögött valamiféle értelem áll. Ez az értelem a ‘fejlődés’, aminek viszont csak nagyon halvány körvonalat adnak ezen tudományok. Gyakran pontatlan és túlságosan általános célokat határoznak meg ezek, és ezen határozott határozatlanság jellemzi őket céljaik beteljesítésében is. Éppen ezért, bár a mechanikus tudományok keresik-kutatják a fejlődés célját és végső értelmét, sohasem találhatják meg azt, mert a fejlődésnek nincs kiindulópontja és nincs végpontja sem. A fejlődés nem egy állapot elérése, hanem maga egy állapot, egy folyamat.

A fejlődés valójában a változás képessége. Az átformálódásé. Az átalakulásé. Az átlényegülésé. Azé, amit eredeti értelemében a transzmutáció fogalma jelölt. Az emberi nem és egyben minden élő-lény mindaddig fejlődik, amíg képes erre az átlényegülésre. Túlélésének záloga ez. Ha ezt a képességét elveszti, elveszti életerejét, és elveszti élete értelmét. Látszólag kihullik a létezés kegyéből, és elpusztul, meghal, megszűnik. Valójában létállapotot vált, amely a bemerevedett létformától megfosztja őt, hogy ismét változékony természete érvényesülhessen. A folyamat épphogy nem mechanikus hanem nagyon is organikus, egymásra és egymásból épülő, holisztikus és ciklikus.

Mi sem áll távolabb tőlem, mint bármilyen tudományág lesajnálása, lekicsinyítése. A mechanikus világképekkel sincs semmi baj. A maguk kontextusában, az adott mikrokörnyezetben amelynek vizsgálatára hivatottak vonatkozni, kivétel nélkül érvényesek, igazak. Csak kizárólag a valóság felszínét súrolják. Hogy miért, a következő test-tudat fejezet elolvasása után megértheted.

A fejlődés valódi fogalmának belátása kulcs-kérdés, életed jobb megértésének szempontjából. Ha nem vagy képes felfogni mi a fejlődés, nem is élheted meg azt, így nem teljesíted be életed értelmét. Ezért nagyon fontos, hogy szépen fokozatosan eljuss oda, hogy tisztán és világosan lásd mit jelent számodra a fejlődés lehetősége. Jelen korszakunkban, mondhatni számtalanul sok irányba lehet elindulni, hogy feltárjuk a fejlődés, és mindenek előtt a lelki fejlődés értelmét. Az eredeti értelemben vett ‘fejlődéslélektant’, a szigorú ortodox tudományos diszciplínák [7] mellett és azokon túl, minden értelmes kutató lélek megpróbálja mindenféle ‘irányzat’ mentén mélyebben megismerni. Mikor valaki az önmegismerés, és hosszabb távon a szellemi ébredés útjára lép mindig választ magának valamilyen ‘utat’. Ezek az utak mind, az önismeret, az önmegvalósítás, és az önbeteljesítés útjai. Teljesen mindegy, hogy ezek tudományos, vallási, filozófiai, vagy bármilyen egyéb köntösben jelennek meg, a fontos az, hogy TE, mint útralépő, mit kapsz rajtuk keresztül, mivé válsz általuk.

Természetesen minden korszaknak megvannak a maga divatos szellemi irányzatai. Ami a középkori európai embernek maga volt a szilárd valóság, a megingathatatlan isteni kinyilatkoztatás, a keresztény dogma, az a mai modern emberek többségének, csak egy hitrendszer. Érzelmileg, tudatilag, és alapjaiban véve csak nagyon távoli viszonyban áll vele. Az, ami ötszáz évvel ezelőtt, még minden európai ember fejében a valóság volt, ma már csak ‘sötét’ babonaság. A mi mai hivatalos világképünket a fizika modernkori babonái határozzák meg, az atomokba, a rádióhullámokba, a kozmikus háttérsugárzásba, a gravitációs mezőkbe vetett hit. S noha mi magunk egyiket sem látjuk, érzékeljük közvetlenül, tényként fogadjuk el őket, hiszünk létezésükben, és ezáltal ezek gondolataink számára a valóság fundamentumaivá lettek. A szellemi divat-irányzatok mindig jól tükrözik az adott korszak átlagos hangoltságát, és hogy mire is irányul az adott korszellem intellektusa. És ez nem az entellektüel réteg irányultságát jelenti, hanem sokkal inkább a tömegek ‘szellemi’ színvonalát. Már jó pár évszázada azt a korszakot éljük, amelyet egyes tradicionalista szerzők az ‘anyag uralmának’ neveznek. Az átlagos hangoltságú ember figyelme, az anyagra és kizárólag az anyagra összpontosul. Bizonyos értelemben meg is vakult a modern ember, mert már képtelen mást látni, mint a valóság anyagi vetületét. És ha mégis olyan jelenségeket észlel, amelyek látszólag túlmutatnak az anyagi természet hatáskörén, akkor is anyagelvű magyarázatokat szül ezek értelmezésére. Mert képtelen, a saját szemléletmódját meghaladni. Mert belemerevedett saját látásmódjába. Mert a végtelen sok színű palettának csak mondjuk a vörös tartományát szemléli. Bár lehet, hogy a lila köd jobb elnevezés. Ezt a kérdéskört majd a test-tudat fejezetben járom alaposan körbe, itt legyen elég ennyi.

Nincs ez másként egyébként, a szellemtudományok területén sem. Minden kornak megvolt a maga hivatalos, és alternatív világképe. Az olimposzi istenekbe vetett hivatalos görög hitrendszer mellett, ott volt az istentelen ‘profán’ filozófia, vagy éppen az alternatív orphikus misztériumvallás, Róma politeisztikus szinkretizmusa mellett, az underground misztikus kereszténység, majd pont a katolicizmust követően az ortodox gnoszticizmus, hermetizmus, okkultizmus. Persze mindig voltak ex katedra irányzatok (minden korszakot túlélő, a tekintélytiszteletnek örvendő klasszikus szellemtudományok), amelyek túlélték a szellemi paradigmaváltásokat, és ezek mind a mai napig itt vannak velünk, és szilárdan kapaszkodnak pulpitusukba. De, a hagyományos szellemtudományi diszciplínákon túl, mint amilyen például a filozófia, a kulturhistória, az összehasonlító vallástörténet, a történelem, az elmúlt pár évszázad világra hozott egy csomó integratív, szintetizáló irányzatot, amelyek kevésbé historizálók, mint az előbb felsoroltak. Míg a hagyományos irányzatok mind saját ‘történetükből’, tört-én-elemükből táplálkoznak, addig az új irányzatok, mindig a megújulás, a szembefordulás, és a lázadás szelleméből születnek.

Az egysíkú emberi gondolkodásmód sajátja mondjuk az, hogy ellentmondásos módon ezek az új és általában a radikalizmus jegyében születő irányzatok is klasszikussá válnak egy idő után, és pont, hogy saját történelmükbe merevednek, klasszifikálódnak; a szó eredeti értelmében. És ez nem csak azt jelenti, hogy osztályozásra kerül az a sok új ismeret, amelyet egy-egy új szemléletmód szül, hanem pontosan azt, hogy ‘irányzattá’ válik. Egy adott rendszerré, amelyhez lehet igazodni. Vagy kiállni mellette, vagy elvetni azt. Mindenesetre a spontán irányvétel (ami gyakran pontosan szemben áll az adott korszellem irányvételével) kikerülhetetlenül arra a sorsa jut, hogy irányzat, diszciplína, iskola legyen belőle. A korabeli lázadás száz év elteltével megszokottá, meghaladottá, klasszikussá válik. Így a ma létező és teljesen elfogadott diszciplínák között, csupa olyat találunk, amely a maga korában szentségtörő és képtelen volt. A Kopernikuszi világképtől, a Newtoni mechanikán át, egészen az Einsteini relativitáselméletig – ha csak a fizikai diszciplínák családját szemléljük. Hogyan vagyunk hát a az eredeti értelemben vett fejlődéslélektan diszciplínájával?

Ma, a filozófia, amely hagyományosan felölelte a léleknevelés kérdéskörét, nem olyan nagyon közkeletű. Mert túlságosan ‘régi’ és mert az átlagos hangoltságú többségnek nagyon nehéz a távoli korok embereinek gondolkodásmódjába belehelyezkedni. A többségből hiányzik ez a hermeneutikai készség, ezért inkább valami olyat keres, amely nem az antik ember gondolkodásmódja mentén magyaráz. Ez persze pont nem azt a réteget érinti, akikhez ez a könyv szól. Várhatóan TE, aki ezeket a sorokat olvasod, már hallottál mindenféle nyugati és keleti filozófiáról, vallásbölcseletről, mítoszról, antropozófiáról, spiritualizmusról, parapszichológiáról. Nem az a fontos, hogy az irányzatot minek nevezik, hanem, hogy milyen irányba mutat. Persze hányan vannak, akik összetévesztik a holdra mutató ujjat, magával a holddal! Akik úgy gondolják, hogy azért, mert megismerkedtek egy keleti tanító évezredes bölcsességeivel, egy szellemlátó médium kinyilatkoztatásaival, egy ma élő megvilágosodott tanításaival, már maguk is bölcsek lettek. Pedig csak az ujjat látják, az irányt-mutató táblát, az útjelzést, de nem magát az utat. Az út, a nagy Út, mint megannyi zen mester tanította benn(ed) van.

Mindezzel együtt a többség mai korszellem jegyében elsősorban az anyagelvű, vagy legalább is az anyagból származtatható eszmerendszereket kedveli. Csak rajtuk keresztül ízlelgeti az anyag-felettit, a ‘metafizikait’. Határtudományoknak nevezik azokat a diszciplínákat, amelyek valamilyen értelemben átvezetnek a kézzelfogható, mérhető, mennyiségivé tehető, kísérletileg alátámasztható jelenségek és a jelenségek mögött rejlő összefüggések, láthatatlan erővonalak birodalmán. Amelyek feltárják a rejtett erők jelenlétét. Érdekes megint, hogy míg mondjuk a klasszikus fizika teljesen elfogadott, pedig maga is ilyen határtudomány, amely a természeti jelenségek vizsgálatán át, a természeti törvények megalkotásához vezet, a lélektan területén az ilyen határtudományokat, még mindig boszorkányüldözés övezi. Talán az egyetlen hivatalosan is elfogadott és ‘szentségesített’ határtudomány a pszichológia-pszichiátria sziámi ikerpár.

Nagyon sok irányba indulhatnánk el, hogy feltárjuk mi az igazi lélekfejlődés, hogy mit is lehet megtanulni ezen a Föld bolygón, hogy miért vagy itt. Ahány irányzat, ahány diszciplína annyi irány, annyi út. De miután ez a rész az útralépőknek szól, az a legjobb, ha minden korlátoltsága ellenére a leginkább szentesített irányvonal mentén, a ‘pszichológia’ vonala mentén indulunk el. De csakis az adott határai mentén, és nem magán a pszichológiai vonalon. Aminek a leírása itt következik, az semmilyen értelemben nem egyeztethető össze a köznapi értelemben használt ‘pszichológiai’ irányzattal. Én inkább ‘pszichologikus’ irányvételnek nevezem, hogy érezhető legyen a különbözőség. Mert különbség nincs közöttük. Mint, hogy semmilyen irányvétel között sincs különbség, csak különbözőség, amely a végső értelmet veszi célba. Nem célom ezt az irányt a teljesség igényével számba venni, hiszen könyvtárnyi kötetet töltene meg a pszichologikus kontextusban értelmezett lélekfejlődés részletes ismertetése, leírása. Köznyelven mondhatnám, hogy önkényesen ragadom ki belőle azt, ami itt számodra fontos lehet, ha benne lenne önnön szemléletem ebben a kiragadásban. De nincs. Pontosan azokat az elemeket ragadom meg, és veszem számba, és azért pont ezeken át teszem közzé a mondandómat, mert az útralépők többsége ezeken át értheti meg az első lépést a valódi spirituális önismeret és a fejlődés felé.

Top

I.1.1.1. A fejlődés pszichologikus megközelítése

A hagyományos köztudat úgy vélekedik, hogy amikor egy gyermek megszületik, világra jön, valójában teljesen kialakulatlan, érintetlen. Még bármi vagy bárki lehet belőle, ha felnő. Ezt a közhiedelmet alapjaiban rázta meg a múlt század elején kialakuló, a filozófiai diszciplínáktól elszakadó önálló tudományág a pszichológiai lélektan felfedezése. Amit a ‘pszichológus’ Freud felfedezett, valójában mindig is ismert volt a filozófusok, ezoterikusok, misztikusok és beavatottak körében, tudniillik, hogy az ember felszínes öntudata, mázolt én-képe mögött rejtezik egy sokkal hatalmasabb, láthatatlan ‘én’, akié a valódi irányítás. A freudi pszichoanalízis széles rétegeket érintő hatása abban segített, hogy ezt a felfogást széles körben ismerté tette, és praxeológiájában nagyon gyakorlati útmutatást adott ennek megismeréséhez, feltárásához.

Amire a pszichológiai lélektan is rámutatott, az annak az újrafelfedezése, hogy az ember nem ‘tiszta lappal’ születik erre a világra, vagy legalább is mire ‘felnőtt’ korba ér, egészen biztos hogy mentális tisztaságát elveszti. Elméje számtalan titkos terhet rejteget tudata mélyén, és tudattalan ösztönélete döntően befolyásolja személyisége kialakulását, magát a személyt, akinek megélheti önmagát. Nagyon leegyszerűsítve, ezek a tudattalan befolyásoló tényezők, többnyire elfojtott vágyakból és indulatokból születnek, amelyeket a legtöbb ember társadalmi neveltetése révén nem képes megélni. A pszichológiai látásmód legnagyobb korabeli érdeme az, hogy nyíltan mer szembenézni a nemiség és a szexualitás kérdésével, felfedve azt, hogy az elsődleges ‘emberi’ magatartást a nemzésvágyból fakadó ösztönélet határozza meg. A civilizált’ ember ezt a mindenek felett álló nemi vágyat hihetetlen bonyolult keretek közé szorította, ami miatt a legtöbb ‘felnőtt’ a szexuális magatartás terén gyermekien beteges lett, és tele van olyan elfojtásokkal, amely személyisége egészséges fejlődésének, kibontakoztatásának útjában áll. Az ortodox értelemben vett freudi pszichoanalízis annak a módszere, hogy az egyén hogyan ismerje fel, és tudatosítsa magában elsősorban nemi elfojtásait, hogy azok megismerésén majd szabad kiélésén keresztül megélje önnön felszabadulását a ‘libidót’.

A pszichológiai felfogás szerint az ember, pontosabban fogalmazva az emberi lélek nagyon is összetett létező. Az emberi pszichében egymásra rakódott rétegekként ott állnak az emberi nemre egyedileg jellemző sajátosságok, amelyek rideg csúcsán ott didereg csöppnyi én-tudatunk, ami a beláthatatlan mélység ormára tűzve próbálja irányítani a jobbára felszín alatt sodródó öntudatlan jéghegyét. Amit az emberből látunk a jéghegy csúcsa csupán. A feneketlen mélységbe nyúlva ott lapulnak személyiségünk feltáratlan mélységei, amelyeket csak sejtetni engednek a pszichológiai módszerek. A felszínes tudatosság máza mögött, ott vicsorognak a tudattalan vágy- és rémképei, a fajspecifikus ösztönélet mozgató energiái, az emberi nem emlékezetének kollektív tudattalanja, a küszöbalatti láthatatlan ismeretlenje, csupa titok és hátborzongató csodálkozás. Mindezzel együtt, a társadalmi megszégyenüléstől tartva, a pszichológusok csak hébe-hóba merészkednek oda, hogy a mélyebb rétegeket érintsék, vagy azokkal komolyabban foglalkozzanak. Egy ‘komolyan’ praktizáló pszichológus vagy pszichiáter, elsősorban a jelen életesemények elfojtásaival foglalkozik. Azokkal a tudattalan tartalmakkal, amelyek a jelenlegi élethelyzeteket láthatatlan zsinórjaikon rángatják.

Egyszer volt szerencsém egy többfordulós csoport-terápiás foglalkozáson részt venni napjaink egyik legismertebb pszichiáterével, Csernus Imrével. A foglalkozások kiindulási alapja és gondolati horizontja az volt, hogy mindenki aki itt van, az beteg. És képmutató. És tele van elfojtással. És feltáratlan titkokkal. Be nem vallott vágyakkal és indulatokkal. Érzelmi intelligenciája egy nagy nulla. És ő azért van itt, hogy sebész módjára kivágja ezeket a fekélyes gócokat, hogy ne szennyezzék hosszú távon személyiségünk. És a pszichiáternek teljesen igaza van. Mindaddig amíg magunkat és én-képünket a pillanatnyi személyiségünkre építjük, szükségszerűen betegek és képmutatók vagyunk. Mert a ‘személyiség’, az önvalóval szemben egy álca. Egy kiméra. Egy ál-arc, amit pontosan azért veszünk magunkra, hogy elrejtsük azt ami a mélyben van. Amik valójában vagyunk. Érdekes, hogy a legtöbb ember szükségét érzi, hogy legyen egy ilyen személyisége. Sőt, társadalmi elvárás, hogy az embernek legyen egy ilyen. A személyiséget pedig nagyon gyakorlatias szempontok alapján lehet felépíteni: választási preferenciák, viselkedési temperamentumok, és egyéb behaviourista maszlagok mentén. És ha az egyén ‘beveszi’ ezt a maszlagot, akkor pontosan úgy hallucinálhat magának egy tetszőleges személyiséget, mint ahogy a maszlagból főzött tea után teheti. Lehet neki extrovertált intuitív érző vagy éppen introvertált észlelő gondolkodó személyisége, és amíg erősen gondolkodik személyiség profilján és általános karaktertipológiáján, önvalója nagyokat nevet ezen téveszmék furcsa látomásain.

Ami mindig nagyon érdekes a pszichoterápiás megközelítésben, hogy egy olyan dolgot terápiáz, ami alapvetően hamis és félrevezető. A psziché, amennyiben a felszínes tudatműködések hatják át, és a napi vágyak és indulatok fogságában vergődik, csakis gátja a valóság észleletének. Csakis útjában áll a valódi megismerésnek. Amíg az embert gúzsba kötik a napi félelmek és a gyarlócska vágyak, addig nem képes magasabb horizonton szemlélni önnön világát. A legtöbb pszichoterápiás foglalkozás csak odáig viszi el a résztvevőket, hogy felismerjék és elfogadják ezeknek a félelmeknek és vágyaknak a létét. Hogy az alanyok ne féljenek és ne tagadják le ezeket. És míg ezek elfogadása elvben elvezethet ezek elengedéséhez is, a legritkább esetben történik meg ez. A legtöbb pszichoterápiás alany valóban fejlődik annyit, hogy őszintén közelebb kerül saját személyisége megalkotásához, de a legritkább esetben jut ezen túl. Ami történik, hogy a régi személyiségét ‘lecseréli’, ‘felfejleszti’ egy magasabb verziószámra, amely egyszerűen működésképesebb, mint az előző verzió. És itt megint csak visszaköszön a mechanikus funkcionális szemlélet: a pszichoterápia segít megszabadulni a diszfunktiv viselkedési módoktól, ezáltal segít az érzelmi intelligencia fejlesztésében, de elsősorban azért, hogy hatékonyabb működésre legyél képes a hétköznapi társas kapcsolatok viszonyrendszerében. Nem emel ezeken túl. Hagyja, hogy létezésedet a köznapi társas élet horizontjára szűkítsd, és nem segít szükségszerűen hozzá ahhoz, hogy személyiséged felé kerülj, mintegy meghaladd azt.

Top

Mi a személyiség?

Érdekes általános tapasztalat számomra, hogy a társas érintkezés minden formájában mennyire kikerülhetetlen kényszer a másik személyiségének ‘megismerése’. Ennek feltárásához az emberek általában teljesen általános ellenőrző kérdéseket tesznek fel nekem: Hogy hívnak? Hány éves vagy? Mi a foglalkozásod? Milyen a családi állapotod? Hány gyereked van? Hogy hívják őket? Mit csinálsz a szabad idődben? , stb. Általában mikor valakit meg akar ismerni, ilyesmiket kérdez tőlem. Volt egy korai korszakom, amikor a valóság mélyebb megismerésének tükrében, de még igencsak éretlen módon, a társadalmi elvárásoknak ellenszegülve ilyen válaszokat adtam: Hívj úgy ahogy neked jólesik. Valójában kortalan vagyok. Nem mérem magam az idő haladtával. Csak újjászületés napjaim vannak. Most éppen veled foglalkozom. És így tovább… És noha bár ezek mind igaz kijelentések, valójában csak zavart keltettek mindenkiben, sőt mi több, a köznapi értelem számára, a rossz értelemben vett ‘szellemi’ arrogancia nyílt megnyilvánulásainak tekinthetők.

Ezzel együtt hihetetlen milyen gyengéden erőszakos módon próbál a világ a maga képére formálni mindnyájunkat! Ha nem engedünk nyomásának, ha nem formáljuk látszólagos magunkat világi formára, akkor az emberi közösség értetlenségében kiközösít, kivet magából. Sőt önmagával ellentétesnek, és így ellenségesnek tételez. Ezért volt, van és lesz mindig és mindenhol, hogy a szellemi tanítók, akik ébredésükben felismerik a világi játszmák túlkapásait, előbb-utóbb szembe kerülnek a többséggel, a tömegekkel. A tömeg szó itt valóban jelez is valamit, miután arról van szó, hogy az emberek nagy mennyiségben, masszában vannak jelen. Nem feltétlenül darabszám értelemben, hanem úgy, hogy gondolkodásmódjuk, gondolkodási típusuk, meghatározott irányvétel mentén hat egy irányba. Például minél több ember gondolja azt, hogy mindenkinek öregednie kell, és egy 60 éves ember már beteges kell, hogy legyen, annál inkább hat ez az elvárás mindenkire, aki ezeknek a küszöbalatti elvárásoknak meg is akar felelni. Ma nem illik száz événél tovább élni, ezért mindenki úgy is ‘rendezi’ életét, hogy ezt a konvencionális szabályt még véletlenül se hágja át. Ha netalántán a kilencven közelébe ér, úgy, hogy nincs semmi baja, a közfelfogás által támasztott elvárásoknak megfelelően, felszínes tudata előbb-utóbb nyakon csípi, és tesz arról, hogy egészsége rohamosan megromoljon. Utolérje a saját korát, és megfeleljen a közfelfogás elvárásainak.

A tömeges elvárás, hogy minden ember ‘emberi’ legyen, mérhetetlen súlyt tesz a tudat vállára. Lerántja azt a közfelfogás szintjére. Az általános emberi elvárás az, hogy mindenkinek legyen neve, kora, neme, családi állapota, foglalkozása, de mindenek előtt legyenek ‘gondjai’, idegen szóval élve: problémái. Közös elvárás, hogy mindenki küszködjön, legyen neki nehéz – mert az ‘élet’, az komoly dolog, amiért meg kell küzdeni. Van egy gyönyörűséges fafaragásom Bali szigetéről, amelyet egyetlen nagy fatörzsbe vájtak: Egy kiterjesztett szárnyú madarat ábrázol, akit számtalan acsarkodó szörnyszülött teremtmény próbál visszarángatni a földre. A madár szárnyaiba és testébe marnak démoni fogaikkal, miközben egymást is harapják, marják ahol érik. Értelmetlen és önpusztító harc ábrázolása ez, ahol mindenki elbukik. Mindig amikor ezt a képet nézem (a nappaliban a falra szegezve áll), szívemben remélek, hogy a főnix valamilyen csodával határos módon, de megszabadul. Valahogyan lerázza a lefelé-húzó démoni sereget és lángoló szárnyaival égbe száll. Hát ilyen az átlagos ‘emberi’ elvárások súlya is. Folyamatos kényszert szül, hogy a létforgatag részeként mi magunk is acsarkodó démonként látszat-tulajdonságok ezreit öltsük magunkra. Hogy metafizikai értelemben vett silány érzelmeket és közönséges gondolatokat tápláljunk, különben nem vagyunk eléggé őszinte ‘emberek’. Az emberfeletti ember gondolata, aki nem süllyed a hétköznapi játszmázás, az érzelmi tobzódás mocsarába, a többség szemében érzéketlen, rideg robot-ember. És mint mindig, ebben is van igazság.

Ha valakinek az érzelmi intelligenciája fejletlen, vagy megtagadja az érzelmi életet, akkor valóban robot-emberré változhat, akit csak a funkcionális ráció vezérel. Az érzelmek egyik legfontosabb szerepe az életben pont az, hogy segítenek áttörni a puszta fogalmi gondolkodás és rideg racionalitás hihetetlenül szűk korlátait. Segítenek a léleknek felül emelkedni a puszta megfontolás, értelmezés, ‘számítás’ bástyáin, hogy megmozdítsák az emberben lappangó mélyebb intelligenciát, amely sokkal inkább intuitív, ösztönös és valódi. Ez a valódi intelligencia az értelem, ami tényleg közelebb áll az érzelmekhez, mint a gondolkodáshoz, noha nem pontosan az, amit az érzelmi intelligencia modern fogalma takar. A felfokozott érzelmi élet, és a téves keretek között felfogott mai érzelmi intelligenciafejlesztés csapdája az, hogy kizárólag a köznapi érzelmek palettájáról válogat. Az az autentikus, hiteles ‘ember’, aki meri vállalni érzelmeit, amelyek alatt elsősorban a negatív tartalmú érzelmi töltetek értendők. Aki mer félni, mer szomorú és mérges lenni. Aki bevállalja, hogy hibás és gyakran téved, és aki nem tökéletes. Az ilyen fajta negatív érzelmi megerősítések tükrében kialakuló személyiség, noha hiteles lesz, szükségszerűen egyben negatív tartalmú és metafizikai értelemben hasznavehetetlen lesz. Ezért lenne fontos, hogy ha már személyiséget épít valaki magának a terápiás feldolgozások lezáró szakaszában ne csak a problémafeltárás, és szembesítés, hanem a pozitív érzelmi programozás is megjelenjen.

Visszatérve saját csoport-terápiás élményemhez, azt találtam, hogy minden résztvevő belekényszerült abba a szerepbe, hogy személyiségén valamilyen hibát, vagy csorbát találjon. Addig képmutatónak, színlelőnek és hazugnak lett tételezve, amíg töredékesen meg nem vallotta mi gondja, baja az életével. És ha egy szekér megindul… Kiderült, hogy mindenki diszfunktív, tele elfojtásokkal, fel-nem-tárt veszélyes gócokkal, aminek vége betegség, öregség, halál. A felszín alatt sodródó jéghegy minden egyes résztvevőt menthetetlenül a halálába taszít. Hála istennek, hogy az érzelmi intelligencia is fejleszthető, hát még a személyiség, így nem biztos, hogy mindenki hajója kormányozhatatlan roncs. Ha vállalod, hogy életedet pozitív szemlélet, tartalmas gondolatok mentén éled, nincs mitől tartanod. A tudat azzá válik, amire figyelmét fordítja. Ha valaki állandóan gondokkal és bajokkal foglalkozik, nem csoda, hogy az élete is tele lesz gonddal, bajjal. Nem véletlen, hogy a mahájána buddhista gyakorlatok legeslegelső eleme a pozitív életszemlélet, a szeretetteljes együttérzés felébresztése. Az éber tudatosság, a bódhi csitta felébresztése, nem véletlenül pont a minden érző lény iránt tanúsítandó kiáradó szeretet gyakorlásával érhető el. Nem csak a negatív érzelmi tartalmú gondolatok őszinte felvállalása tesz hitelessé. Autentikus lehetsz te akkor is, ha valóban mindenkit szeretsz, és mindenkivel képes vagy együttérző lenni. Csak ez a személyiség egy magasabb szintje, amihez kevesen kapaszkodnak fel, mert ehhez valóban fejlett érzelmi intelligenciára van szükség.

A fejlett érzelmi intelligencia tükrében tehát lehet hiteles érzelmi életet élni, és lehet hiteles személyiséget viselni. De nagyon fontos, hogy tudd: a személyiség mindig csak egy viselet! Egy személy-iség, de nem maga a személy, aki vagy. Aki, mint érzelmi öltözéket viseli azt. A ‘szép’ személyiség öltöztet – még dekoratívabbá, vonzóbbá tehet téged. És vice versa, a ‘ronda’ személyiség elcsúfit. Bármilyennek is látszik a személyiséged, tudnod kell, hogy ez csak látszat, és semmi köze ahhoz, ami valójában vagy. Viszont tény, hogy amíg emberi szerepben tetszelegsz, addig szükséged lesz egy személyiségre, amelyen keresztül mások felé, mint ember megnyilvánulhatsz.

A látszólagos külső elvárás, hogy emberi arcod legyen, olyan mérhetetlenül nagy, hogy még a legtöbb éber ‘ember’ is előbb-utóbb belemegy a játékba, és egyfajta színházi szerepként, felvállal valamiféle személyiséget. Nevet, kort, nemet, címet és rangot vállal, hogy a világ számára elérhető és megközelíthető legyen. Az újkori filozófia atyja René Descartes, szomorú beletörődéssel summázza ezt a folyamatot… mert bizony ál-arcot viselünk mindnyájan. A nyomás, hogy embernek látszunk akkora, hogy legtöbbször csak túl későn vesszük észre, hogy szerepünk a fejünkre nőtt. És a személyiség amellyel ideig-óráig azonosultunk már fontosabbá lett mint mi magunk. Ez megint csak a külső elvárások tükre miatt van és lehet így. Önvalónk az igazak álmát alussza, amíg képzelt személyisége tükrében mások megnézhetik önmaguk. A legtöbb ember szinte sohase lát túl ezeken az álruhákon, és így valódi önmagát sem pillantja meg egyetlen pillanatra sem. Élete úgy telik el, hogy egyetlen pillanatra sem került kapcsolatba valódi benső lényegével, önvalójával. Csak személyisége látszatvilágában téblábolt valamiféle reménytelen üdvösségre várván.

Amikor egy átlagos értelemmel bíró köznapi felfogású ember tekint embertársára, mindig csak ezt az ál-arcot, a személyiséget látja. Már ha látja egyáltalán, mert leggyakrabban csak saját burkolt személyiségelméleteit vetíti rá a többiekre. És ez még kilátástalanabbá teszi a hiteles személyiség felismerését. Mások észlelése ugyanis a legritkább esetben jelenti a másik személyiségének fizikai vagy közvetlen észleletét. Ugyanis az esetek szinte mindegyikében elnyomja a tényleges észleletet az úgynevezett szociális észlelés, amelyet döntően megváltoztatja a ténylegesen észlelt eseményt. A szociális észlelést alapjaiban befolyásolja az észlelő pillanatnyi hangulata, a másik pillanatnyi tevékenysége, a szituáció (amint és ahogyan azt az észlelő értelmezi), és persze a már kialakított sztereotípiái. Az észlelő, mások megismerése során saját korábban felhalmozott tapasztalataira és elgondolásaira támaszkodik, amelyek arra vonatkoznak, hogy társulnak a személyes tulajdonságok, jellemvonások. Ezt nevezik burkolt személyiségelméletnek. Egyes személyiségeket bizonyos prototípushoz rendelünk, aki a tulajdonságok ideális kombinációja, a kérdéses csoport, kategória tökéletes példája. És a köznapi értelemmel bíró ember feje tele van ilyen kategóriákkal.

Túlzás nélkül állíthatom, hogy a legtöbb ember ‘gondolkodása’ valójában ilyen kategorikus sablonok mentén épül fel. És nemcsak mások észlelésének tekintetében, hanem a világ egészének megismerése tekintetében is. A közfelfogás csak a már (köznapi értelemben vett) ‘megismert’ és (az átlagos értelem által) felfogott dolgokra alapoz, bár ezek a megismerések leginkább mások tapasztalataira, mások felfogására épülnek. Az átlagos gondolkodású ember leginkább mások korábban felhalmozott tapasztalataira és elgondolásaira épít, és szinte soha egyetlen pillanatra sem szakad el a már meglévő gondolati sablonoktól, kategóriáktól. Értelme és felfogó-készsége a sablonos gondolati sztereotípiák variálására korlátozódik, ami többnyire még csak nem is túl eredeti vagy kreatív. A legtöbb ember gondolataiban sem szabad. Hiába hiszi azt magáról. Csak azt képes elgondolni, amire fogalmaival képes rámutatni, és mivel fogalomalkotó képessége leginkább az utánzáson alapszik, csak olyan ‘új’ gondolatokat képes szülni, amelyek a már korábban meglévő gondolati sablonok mintájára készülnek. Mikor valaki valami újat gondol, valójában csak a meglévő gondolati struktúrák határain belül gondolkodik új-szerűen. Mikor ezeket a szavakat leírom, és ‘új’ gondolatokat vetek papírra, valójában semmi valódi értelemben vett új gondolatot nem teremtek. Csak a meglévő fogalomkészlettel, gondolati mintákkal dolgozom. Ezek új kombinációja tűnik, új gondolatnak. A fogalmak, és a szavak amelyeket használok, már léteztek. A nyelv, és a nyelv logikája amelyen kifejezem magam, már létezett. Valódi értelemben gondolataim nem szabadon születtek, a nyelvi kifejezések korlátolt jelentéstartalma, magának a nyelvnek a logikája, a valóság tükrében nagyon is szűk keretek közé szorítja a gondolatokat. Ez nem igazi értelemben vett szabad gondolkodás. Hogy ez és a valódi értelemben vett szabadgondolkodás pontosan mit jelent, illetve pontosabban szólva mit takar, majd a logikai megismerést taglaló fejezetből kiderül.

Hogy visszatérjek a személyiség észlelés gondolatához, a tárgyilagos megismerést még bonyolultabbá teszi az ítéletalkotásban szerepet játszó elsőbbségi hatás, ami szinte mindig valamiféle ‘holdudvarhatáson’ alapszik. Az első benyomás mindennél fontosabb az ítéletalkotásainkban, így az elsőre észlelt tulajdonság hatással van a később észlelt tulajdonságokra. Megint csak tény, hogy másokról, akár töredékes információk alapján is képesek vagyunk teljes képet kialakítani nagyon rövid idő alatt. Az észlelt jó tulajdonságból feltételezzük, hogy a további tulajdonságok is jók lesznek (fordítva is igaz…), míg az észlelt külső tulajdonságokból következtetünk belső tulajdonságokra (pl. aki szép, ápolt, az rendes, megbízható is). Ezt nevezik holdudvarhatásnak, ami döntő az első benyomás kialakításában.

Innen kéne folytatni a különböző személyiség észlelési elméletekkel. Majd azzal, hogy: Minden ember csak azt látja a másikban, amit látni vél, amit látni képes. Saját felfogó-készsége és képessége határozza meg, hogy a másikban mit lát. Hogy mit láthat. Hogy mit képes látni benne. Csak egy buddha ismerhet fel egy másik buddhát – mondja a régi bölcsesség. Lásd hát a buddhát mindenkiben!

A legtöbb esetben ez csak egy szerep és álca, bár az is megesett, hogy ezek a szerepek kezdik éltetni őket.

Mondok egy személyes példát: Első ébredésem tizenhat évesen talált rám. Ébredésem előtti, akkori én-em tele volt mindenféle elképzeléssel arról, hogy mi a bölcsesség, mi az élet értelme, mi az igazság. Felszínes műveltségének köszönhetően tele volt a feje mindenféle idegen kifejezéssel, szakzsargonnal, amit rendszeresen rosszul is használt, és a fejében  uralkodó zűrzavarban, egyre csak keveredett a katolikus keresztény neveltetés misztikus túlvilágképe, a buddhista tanítás frissen felfedezett izgalma, az európai okkultizmus alternatív világképe, a parapszichológiai kutatások, a pszichotronikai felfedezések minden bizonytalansága.

A tömegek által éltetett közfelfogás tehát nagyon erőteljesen befolyásolja személyiség-fejlődésünk alakulását. Például a mi kultúránkban egy tizenhat éves ember még csak ‘gyerek’, függetlenül attól, hogy számos más kultúrkörben ebben a korban a nők már gyermeket hoznak a világra, a férfiak teljesen önálló gazdasággal bírnak. Mikor az indonéz szigetvilág egyik szigetén Celebeszen jártam, és az ott élő toradzsákkal éltem egy darabig, egyik vendéglátóm felesége, aki talán ‘csak’ húsz éves volt és több, mint öt éve házas, nevetve mesélte, hogy eddig már háromszor vetélt el, és hogy milyen nehezen fogannak meg gyerekei. Húszéves férje fejrázva sajnálkozott, hogy nekik már soha nem lesz gyermekük. Ha ezt a mi kultúrkörünkben meséljük el, mindenki a fejét fogja, hogy „Te jó ég, hol élnek ezek?”. Idegen szóval élve tehát, szociokulturális értékrendünk döntően befolyásolja, hogy mit tartunk egészséges lélekfejlődésnek, mikor ép a személyiségünk, és ez a személyiség a maga kereteivel még belefér-e a mi társadalmi normáinkba vagy sem. Ezekre a társadalmi normákra, az erkölcs, morál, etika kérdéskörére, a második részben fogok visszatérni.

Az átlagos felfogású ember számára a hatalmas korlát abban rejlik, hogy szinte soha nem reflektál a készen kapott értékrendre, a készen kapott személyiség-mintákra. Vagy ha igen akkor mindig lázadásból, dacból teszi. Sőt, az ‘egészséges’ személyiségfejlődés modernkori elvárása, hogy a tinédzserkorba lépő gyermek lázadjon a szülői értékrend, a szülői minta ellen, különben nem válik eléggé autonóm személyiséggé. Látszólagos autonómiája a szülőktől és a hagyományos értékrendtől való elszakadását jelenti, ‘felnőtt’ személyisége záloga a látszólagos függetlenség.

Test-tudat és a dualista világszemlélet, mint kísérleti modell
Észlelés és megismerés

  1. Lételmélet úttalan utakon járóknak

A Világ-Játék
Mi az illúzió és hogyan (ne) lássunk túl rajta.
A kölcsönösen függő keletkezés világa

  1. Léthe-elmélet folyamba-nem-lépőknek

Magasabb lét-formák, magasabb világok

A Világ-Játék

Kezdjük tehát inkább egy egyszerűbb, egyértelműbb metaforikus képpel: A Föld nevű bolygó egy tanuló-bolygó. Minden tudattal bíró élő-lény, aki erre a bolygóra születik, azért kerül ide, hogy tanuljon, fejlődjön. Természetesen nem biológiai értelemben, hanem spirituális értelemben. Minden egyes élő-lény, hordoz egy egyedül rá jellemző egyedi értelmet, amely a fajára jellemző specifikus intelligencián túl, egyedivé, és megismételhetetlenné teszi őt. Ez a bolygónkon található összes élőlényre igaz, függetlenül attól, hogy mikroszkopikus méretű mikrobákról vagy makroszkopikus sejtközösségek, szervrendszerek által alkotott látszólag független identitással bíró növényi, állati, vagy emberi ‘lényekről’ van szó. Egy élő lény elhatárolása a többi élő lényétől biológiai értelemben rendkívül nehéz, hiszen minden egyes élő-lényt, milliárdnyi élő-lény alkot, és azok együttes jelen-léte, összehangolt munkája, együtt élése, úgynevezett szimbiózisa teszi lehetővé, hogy egy magasabb szinten egy ‘másik’ élő-lény ébredjen önmagára, aki látszólag önálló értelemmel és látszólag a többi mikroszkopikus sejtközösségtől teljesen függetlenül ‘létezik’ a világban. Kevés ember kerül tudatába annak, hogy létezése elválaszthatatlanul összhangban áll szinte megszámlálhatatlanul sok egyéb élő-lény létezésével. Hogy valójában semmiféle önállósága nincs, sem önálló teste, sem önálló ‘tudata’. Persze mikor egy ember, egy ‘valaki’ megbetegszik, rögtön tudatosul benne, hogy teste felett nem képes uralkodni, és szinte általánosnak mondható, hogy egy ‘beteg’ ember nem képes a testét alkotó szerveket, a szervezetét irányítani. A betegség esetében az élő-lények közötti összhang valamilyen okból kifolyólag megbomlott, és már nem ‘akarnak’ tovább együtt-működni – a szó legszorosabb értelmében.

Együtt működésüket pedig, megint csak a szó legszorosabb értelmében értelmük adja. Ez a szó egyszerre két dolgot is takar, de nem véletlen, hogy kettős jelentést hordoz. Minden egyes élő-lény értelmét meghatározza egyrészt egy látszólagos funkcionalitás, értelem, szándék, és ok, amely predesztinálja arra, hogy milyen lét-formában nyilvánuljon meg a világban. Azaz, hogy ‘valami’ milyen élő-lényként testesül meg ebben a világban, nem véletlen, hanem nagyon is célszerű: egy meghatározott értelmet tölt be a világban. Tovább bonyolíthatja a világ ‘helyzetét’, hogy ez a típusú értelem nem csak az élő-lényekre, hanem az általunk értelmetlennek tartott létezők végtelen sokaságára is igaz. A valóság tükrében nézve, nem igaz, hogy egy ‘értelemmel’ nem bíró kavics, ‘értelmetlenül’ hever a folyóparton. A valóság az, hogy nagyon is megvan az értelme miért hever pont ott, pont akkor, és rendkívül erős az indok és az ok, és számtalan természeti törvény köti gúzsba, hogy ne máshol legyen vagy máskor legyen ott. A valóság mezején betöltött szerepének mindig megvan az értelme, függetlenül attól, hogy egy ‘ember’ felismeri ezt az értelmet vagy sem. Amíg valaki az értelemről, mint a saját emberi típusú értelméről gondolkodik, nem juthat a valóság magasabb megismeréséhez. A valóságnak ezen a horizontján, a létezésnek ebben a létformájában MINDENNEK van értelme. Még egy jelentéktelennek tűnő kavicsnak is. Azok az emberek, akik saját létformájukat tekintik elsődlegesnek, büszkén mondhatnák, hogy persze, de az emberrel szemben a kavics képtelen önmaga létezésének értelmét felismerni! Ha nem tudnám, még  kíváncsi is lehetnék vajon hány ember gondolja úgy, hogy felismerte vagy megismerte élete vagy létezése értelmét

Értelemmel tehát minden ‘értelmetlen’ létező bír, annak tükrében, hogy milyen céllal létezik ezen a Földön. Ezen értelmek pedig megragadhatóak, és bizony létezik az észlelésnek egy olyan horizontja, ahol az élet-telen, értelemmel nem bíró ‘tárgyak’, értelmével is lehet kapcsolatot teremteni. Ilyenkor ezek az élettelen tárgyak ‘megszólalnak’, és felfedik értelmüket a kérdező előtt. Persze ez az értelem ilyenkor már egy ‘másik’ értelem fejében jelenik meg, pl. egy emberében, aki magáról vakságában azt hiszi, hogy ő maga rendelt értelmet az értelmetlen tárgyhoz. Ő használja valamire, ezért a tárgy léte általa nyert értelmet. De hát miért? Csak mert látszólag ő működteti? És ha igen, miért nem merül fel az ember fejében a gondolat, hogy esetleg őt is működteti valaki más – valamilyen magasabb értelem

Ezzel együtt természetesen az értelem, nemcsak metafizikai rendező elv, amely összhangot teremt a világ jelenségei között, hanem egyben ennek a metafizikai rendező elvnek a látszólag személyes megnyilvánulása is az egyes élő-lények szintjén. Minden egyes élő lény rendelkezik egy ilyen egyedi értelemmel, és minél ‘fejlettebb’ egy élő-lény annál fejlettebb értelemmel is rendelkezik. Az emberi értelem ‘magasabb’ rendű, mondjuk egy növényi értelemnél. Ez természetesen csak és kizárólag a konvencionális felfogás szerint igaz, a valóság tükrében pusztán annyit mondhatnánk, hogy merőben különböznek egymástól, és egészen más formában észlelik, illetve fogadják be a valóságot. Az egyes emberek értelme, semmiben sem fejlettebb vagy összetettebb, mint mondjuk a növényeké. Az emberi értelem megismerő-készsége, a valóságnak egészen más aspektusaira irányul, mint mondjuk a növényi. A növényi létformák értelme az úgynevezett vegetatív megélést, a Föld, és a természeti erők közvetlen változásaival kapcsolatos elválaszthatatlanságot célozza meg. Az állati létformák értelme, a predátori megélést, a Föld és az egyéb élő-lények elpusztításán keresztüli élet-formát célozza. Az emberi értelem még egyáltalán nem szakadt le a növényi és állati értelmek gyökeréről. Az emberi értelemben ugyanúgy benne él a vegetatív, letelepedett, gyökeret eresztő, állandósító hajlam, csakúgy mint a más élő-lények életének kárára történő létezés kikerülhetetlensége. Az emberi értelem egyszerre vegetatív és állati, de egyben több is azoknál.

A Világ Világossága

„De a legtöbb az isteni kinyilatkoztatásokból hihetetlensége által elfut az emberek elôl, hogy ne értsék meg.” Hérakleitosz

.“Ha az ember nem reméli a nem remélhetőt, kitalálni nem fogja, mert nehezen kitalálható és hozzáférhető.” [B18] Hérakleitosz

Xenophanész így szól erről: “Nem tártak fel az istenek ám mindent elejében; csak kutatás által lel idővel jobbat az ember.” [B18] Illetve “Senki sem tud bizonyost és senki se lesz, aki tudva értse az isteneket s - amiről itt szólok - a Mindent: mert ha a teljességre el is érne szavával, ő maga sem tudná - hisz mindenen ott van a látszat.” [B34]

... folytatás következik...

Top

Lábjegyzetek

[1] „Bár a logosz ez, örökre képtelenek értelmetlenségük miatt felfogni az emberek előbb is, mint hallották volna, s azután is, hogy már meghallották. Mert bár minden eszerint a logosz szerint lesz, mégis olyanok, mintha nem vennének tudomást róla, mikor megismerkednek oly szavakkal és tényekkel, amelyeken én végigvezetem őket, fölfejtve mindent természete szerint és megmagyarázva hogyan van. A többi ember azonban észre sem veszi, amit ébren tesz, ugyanúgy, ahogy elfelejti amit alva.” (Hérakleitosz töredékei Kerényi Károly fordításában, in Görög Gondolkodók 1. (Kossuth, Budapest 1992)

[2] Jól ismerem Xenophanész idevágó figyelmeztető igaz szavait: „Senki sem tud bizonyost és senki se lesz, aki tudva értse az isteneket s - amiről itt szólok - a Mindent: mert ha a teljességre el is érne szavával, ő maga sem tudná - hisz mindenen ott van a látszat.”

[3] Platón így ír erről az életformáról önéletrajzi 7. levelében: „Hiszen a végső belátást nem lehet szavakkal kifejezni, miként az oktatás szokásos tárgyait: az érte szakadatlanul végzett közös munka és az igazi életközösség eredményeként egyszerre csak felvillan a lélekben – akárcsak egy kipattanó szikra által keltett világosság.”

[4] Lásd Platón barlanghasonlatát az Állam VII. könyvében: Ebben Platón az emberi létet földalatti barlangban élő emberekéhez hasonlítja, akik a barlang bejáratának háttal ülnek, a barlang falát nézve. Kint, a barlang bejárata előtt tűz ég, és a tűz előtt elvonuló tárgyak és emberek árnyékot vetnek a barlang belső falára, amit a barlangi emberek néznek. Ezek az emberek, a barlangfalra vetülő árnyékokat vélik a valós dolgoknak, és gondolkodásukat ezekre alapozzák; azaz nincsenek is tudatában annak, hogy nem a valós dolgokat szemlélik. (Ez azért is van így, mert gyermekkoruktól így vannak odaláncolva.) Azonban, ha egyiküket kivezetik a barlangból, kezdetben semmit sem tud valós formájában szemlélni, csak annak árnyékát, és ezért a valósakat fogja kezdetben valótlannak tartani. Azonban ha megtanulja a valós dolgokat szemlélni, nyilvánvalóan nyomorúságosnak találja majd korábbi létezését, és korábbi gondolkodásmódját fogyatékosnak. Ha pedig arra kényszerítik, hogy újra visszatérjen barlangi életmódjához, ahhoz nehezen tud újra hozzászokni, hisz már megszokta a valós dolgok érzékeléséhez, és így az árnyékok felismerése nehezen megy neki. Így a többiek azt mondhatják, hogy felmenetele volt látása megromlásának oka, és ha azokat saját felismeréséről akarná meggyőzni, azok nem hinnének neki, sőt ha módjukban állna, megölnék.

[5] Platón így ír erről a Phaidrosz nevű dialógusában: „S e látvány a kocsis emlékezetét visszaviszi a szépség természetéhez, és újra látja, amint a meggondoltság társaságában szent trónuson nyugszik. Megrendül, szent félelem fogja el, hanyatt-homlok visszahőköl, és oly hevesen kénytelen visszarántani a gyeplőt, hogy mindkét lova tomporára rogy.

[6] Hogy mit kell értenünk az értelem alatt megtalálod majd ugyanennek a Lételmélet fejezetnek az úttalan utakon részében.

[7] A diszciplína kifejezést nemcsak mint irányzatot kell érteni, hanem – mint azt a szó eredeti jelentése is sugallja – mint szabályozó, ‘fegyelmező’ rendszert is. A diszciplína, mindig ‘fegyelmet’ is jelent, amely leginkább azt takarja, hogy az emberi tudatosság, maga a figyelem mire irányuljon. A szavak játékával élve mondhatom, hogy a diszciplína a figyelem fegyelme. Mint ilyen, minden diszciplináris rendszer korlátozó és lehatároló, mert valamire irányítja a figyelmet. Ezzel persze segíti az összpontosítást, az összeszedettséget, és ezáltal képes bizonyos dolgokat mélyebben látatni, mint a szertelen megismerés, amelynek figyelme nem összpontosul semmire. A diszciplináris ráhangolódás egy adott tartalomra viszont mindig egysíkú és szükségszerűen kirekesztő is, ami a megismerést értelem szerűen lekorlátozza.

Top

» Ezotéria - Spiritualitás és ezoterikus gondolkodás

Light

Kérlek támogasd a Spirituális Ezotéria Könyvtárat!
(Please support the Esoteric Library!)

A TE támogatásodra is szükség van!
(YOUR support keeps this site running. Thank you!)

Scarabeus


         

                         

 
[« vissza ]

Creative Commons License

[ előre »]

Web Matrix

buddhism | hinduism | taoism | hermetics | anthropology | philosophy | religion | spiritualism | parapsychology | medicine | transhumanism | ufology

Last updated: 21-03-2010