2009.
Volt egyszer egy ember, aki egy nagy folyó mentén élt. Sokat sétált a folyóparton, és kedvtelésévé vált, hogy felszedegette a színes kavicsokat a földről, amelyeket a folyó mosott ki. Szerette ezeket a köveket. Egyre figyelmesebben kereste az egészen különlegeseket. A szépen lecsiszoltakat szerette, amelyeknek egészen finom puha meleg volt a tapintása, és ezeken belül is a fehéreket; azokat, amelyek ha átnedvesednek, szinte selyem-fénnyel ragyognak. Ezeket gyűjtötte leginkább. Éveken át járta szorgalmasan a folyó partját – fel le sétálva a folyó mentén, és már ismerte hol erősebb a sodrás, és hogy hol vannak a titkos öblök, az örvénylő forgók, ahol egészen gömbölyűre csiszolt fehéren ragyogó kavicsokat lehetett találni. Ezeken a helyeken egészen bátran a folyóba gázolt, nyakig alámerülve a jéghideg sodródó árba, hogy a habzó zúgók tajtékjától fuldokolva felszínre hozzon egy-egy apró tündöklő gömbölyded kavicsot.
Büszke volt fehér kavicsaira. Ha mások eljöttek és látták az átlátszó üvegekbe felhalmozott aprócska fehér csiszolt köveket, szívesen vette le őket a polcról, hogy az ablak előtt állva, a napfény felé tartva megmutasson közülük egyet-egyet. És mikor kérdezték tőle, hogy hol találta ezeket, csak mosolyogva és elégedetten némán állt, majd titokzatosan annyit mondott: nem egyszerű ám ezekhez hozzá jutni; tudni kell, hol talál ilyesmit az ember. És boldog volt. Hogy ilyen ritkaság van a birtokában, amire mások csak áhítoznak.
Lett azután, hogy egyszer a fülébe jutott, hogy a folyó mentén valamicskével lejjebb él valaki, aki szintén köveket gyűjt. Elfogta a kíváncsiság, és elhatározta megmutatja neki, milyen gyűjteményre tett szert a hosszú évek során. Gondosan kiválogatta a száz legszebb gömbölyded kavicsot, csakis csupa fehéret, és elindult, hogy megkeresse a folyó-menti rokonlelket. Messzebb volt, mint gondolta. Az út hosszú volt és fáradságos. A hideg éjszakákon, dideregve feküdt a folyóparton, ilyenkor a gyenge tűz melegénél nézegette a fehér kavicsokat, és reménykedett, hogy másnap végre odaér, hogy büszkén megmutathassa milye van.
Mikor végre rátalált a házra, egészen kimerült volt már, mégis nagy örömmel nyitott be a ház kertjének ajtaján. A kapu magas és zárt volt, a ház körüli kertet kőfal vette körül, amin kívülről belátni nem lehetett. Ahogy lenyomta a kilincset, az ajtó elsőnek utat engedett, és szélesre tárulva, egy szinte vakítóan fehéren ragyogó kavicsos útnak adott teret. Az ember hirtelen zavarba jött. Nem mert belépni, sem rálépni az útra, nagyokat pislogva letérdelt a küszöbre, hogy kezébe vegyen egyet a vakítóan fehér apró kavicsok közül. Szinte letaglózva, teljesen zavarodottan fogta tenyerébe az egyetlen aprócska, tökéletesen gömbölyű gyöngyház-golyócskát. Remegő kezével a szeméhez emelte, mintha nem akarná elhinni, amit lát: a tenyerén pihenő apró igazgyöngyön túl, millió és millió hevert a tündöklő sétányt kövezve, egészen a házig. Hirtelenjében nem tudta mit tegyen. A hóna alá szorított üvegedényben lapuló fehér kavicsok, egyszeriben suta faragatlan szikladaraboknak tűntek. Ahogy letette az edényt a sziporkázó útra, a kavicsok fehérje koszos szürkének látszott a szivárványos gyöngyház-fehérhez képest. Nem tudta mit tegyen. Egyszerre érzett szégyent és dühöt - szeretett volna sírni, káromkodni, de nevetni is egyben. Kezeit az igazgyöngyök közé túrta, és mindkét markával a fejére kezdte szórni a gyöngyöket, mint mikor a gyászolók hamuval szórják meg bánatukban a fejüket. Egész eddigi életét hiábavalónak érezte, becsapottnak és szenvedés-telinek. A féltve-őrzött fehér kavicsok most értéktelen kőtörmelékként hevertek csillogó üvegedényükben a ragyogó gyöngyök társaságában. Szűkölő állat módjára embertelen vonyításba kezdett. Már nem is tudta mit érez – csak valamiféle tébolyult csalódottság reszketett benne legbelül. Nem látott, nem hallott semmit.
Majd egy kéz gyengéd szorítását érezte a vállán. Nem is tudta mióta lehet ott. Ahogy a küszöbön térdelve felnézett, tekintete egy szelíd szempárral találkozott. A szemekben mélységes együtt érző szeretet, kedvesség, és megbocsátás tükröződött. Ahogy kezdett felocsúdni, érezte, hogy vállát meleg pokróc borítja, amit a gyengéd kezek borítottak reá. A másik kinyúló kéz lassan felsegítette, és szó nélkül kézen fogva a házhoz vezette. Az aprócska ház ablakában ott állt az üvegedény, benne a gömbölyded fehér kavicsok. Ahogy a nyitott ablakhoz lépett, rendkívüli látvány tárult szeme elé, amit még sohasem látott: véget nem érő szelíd víztükör feküdt a ház lábainál, amely lágy hullámokkal nyaldosta a partot. A hullámok pedig minden egyes nekifutással, apró csillogó vízcseppekkel borították be a fövenyt, és ahogy a cseppek a szikrázó napsütésben szanaszét szóródtak, a föveny megtelt apró gyöngyszemekkel, amelyek szépen lassan visszaolvadtak a homokba, ahogy a víz visszahúzódott.
Ekkor a ház ura szólni kezdett: „Minden kilencszázkilencvenkilenc-milliomodik vízcsepp igazgyöngyöt sodor a partra, amelyet én összegyűjtök, hogy a kertemet díszítse. A gyöngyök pedig a tenger homokjából keletkeznek, ami nem más, mint a folyó által tengerbe sodort apróra tört kavics. Ne bánkódj hát; minden kavics így végzi egyszer! Gyere!” Ezzel kezébe adta a kavicsokkal telt üveget, majd kivezette a házból le a tengerparti fövenyre. És megint megszólat: „Te csak a folyót ismered, és annak az erejét. Pedig minden folyó a tengerbe torkollik, aminek ereje százszorta hatalmasabb, mint a világ összes folyója. Ne feledd a tengerbe tér meg minden, ha dolgát fenn a folyón már bevégezte.” Ezzel lehajolt, és a part fövenyéről egy igazgyöngyöt vett fel. Kinyitott az ember markát, és a tenyerébe rejtette. „Őrizd meg!” – szólt bíztató mosollyal az arcán, majd megfordult és visszament a házhoz.
Az ember még nézte a tenger hullámzását, a levegőben röpködő szikrázó cseppeket, hallgatta a mélységes morajlást és az aprócska homokszemek egymáson csiszolódó surrogó hangját, ahogy a víz finoman egymáson görgeti. Közben az arca kisimult, ráncolt homloka megpihent, és szája szélén szépen lassan huncut mosoly jelent meg. Megfordult ő is, és a folyó mentén elindult vissza haza. Az üvegben vitte hóna alatt a fehér gömbölyded kavicsokat. Mikor az ismerős zúgókhoz ért, szépen egyesével kivette őket, és tökéletes pontossággal a sodrás legközepébe hajította mindet. Mikor ezzel megvolt, az üres edénybe nyitott tenyeréből óvatosan belegurította az egy igazgyöngyöt, majd hóna alá csapva az üveget, halk csörömpöléssel fütyörészve, indult haza tovább.
» Ezotéria - Névtelen Mester
