"Verum est, certum et verissimum, quod est, superius naturam habet inferioram et ascendens naturam descendentis."

[« vissza ]	[ » Spirituális Ezotéria Könyvtár « ]	[ előre »]

Tarr Bence László

Sorsfonál
Egyéni Sors - Kollektív Sors

- Collective Karma -

2011.

Minden napéjegyenlőség egy-egy sorsforduló. Persze sokunknak ez már csak egy dátum, egy naptári bejegyzés. Aki viszont ilyenkor kiül a csillagos égbolt mennyei kupolája alá, és belenéz a csillagragyogásos hajnal szemébe, megérezhet valamit a kozmikus távlatokból. Hogy mily kicsiny és egyszerre nagyszerű az ember, és hogy valóban értelmes és igaz a kérdést feltennünk: mi végre vagyunk ezen a világon?

Ősi indiai bölcsesség

A védák tanítása szerint, minden csillagvilág csak egy meghatározott ideig létezik. Keletkezését és fennállását Isten álmának tudhatja, aki a kozmikus őserő ringató ölelésén, álmában szüli világunk határait. Bráhma a világteremtő Isten, Visnu kozmikus álmának egyszerű küldönce teremti meg számunkra azt a helyet, amit mi egyetlen valóságként a világnak gondolunk. Mikor az ember ráébred, hogy itt van a Föld nevű bolygón, emberi alakban, valójában egy isteni álom szereplőjeként eszmél magára. Ettől még minden ember valós szereplő, valódi érzésekkel, gondolatokkal, felismerésekkel. Csak végső értelemben álom-figura minden ember.

Mint minden álom, ez is lehet rémlátomások szűnni nem akaró folyama, de változhat csodálatos mennyei lélektánccá is, ahol szebbnél szebb csodák kápráztatják szemünk. Mint az éber álmodás esetében is, itt is a tudatos jelenlét, az „álomban való felébredés” a kulcs mozzanat. Ha ráébredünk, hogy világunk megannyi szereplője, magunkat is beleértve, gyermeki öntudatlanságban alvajáró módjára csak kábán szendereg, megértőbbek és elfogadóbbak lehetünk embertársainkkal. Többnyire tényleg nem tudjuk mit is cselekszünk.

Karmafonál

Az ókori görög mondavilág szerint, amikor a hős Tézeusz belép a bikafejű szörnyeteg, a Minotaurusz barlangjába, kezébe egy ezüst fonalat kap, amit a földalatti labirintusban bolyongva mindvégig kezében tart.

És miután a bikafejű szörnyet az útvesztő legmélyebb bugyrában legyőzi, a külső és felső világ kapujánál megkötözött fonál, szépen visszavezeti őt szerelméhez, a szépséges Ariadnéhoz - akitől a vezérfonalat kapta.

A mítoszok titkos tudást őriznek, képekbe, metaforákba rejtve: Tézeusz története arra tanít, hogy minden ember fontos küldetéssel érkezik ebbe a világlabirintusba. Minden embernek meg kell találnia az utat saját világa közepébe, meg kell küzdenie a maga Minotauruszával. Ez a szörnyszülött minden ember életében más és más: öltheti magára a betegség, a szegénység, az egyedüllét, a szenvedés, vagy bármilyen sorscsapás álruháját. Ismerjük fel! Nézzünk a szemébe! Itt vagy hát: sorsom és végzetem szörnyszülöttje - veled vívom meg elkerülhetetlen harcomat!

Bármennyire is változzon sötét hellyé ez az álomvilág, ez a világlabirintus, bármilyen rémalakot is öltsön álmaink Minotaurusza, sose feledjük: kezünkben a kivezető ezüstfonál! Soha egyetlen percre sem maradtunk egyedül, mert bármennyire is jutottunk mélyre és a sötétségbe, mindvégig összeköt bennünket egy magasabb és tisztább, felső világgal sorsunk fonala, amit eltéphetetlenül csuklónkra hurkolva viszünk magunkkal. Minden ember életét összeköti sorsa magával az őseredettel. Életünk minden pillanatát, minden percét, minden rezdülését összeköti valami titkos és rejtett értelem, valami fel nem tárt szándék, magasabb rendű elrendelés. Ezt a láthatatlan rendeltetést az indiai filozófiában úgy hívják: a karma fonala. Ami olyan kötöző-erő, amely egyben óv és terel is bennünket sorsunk beteljesítése felé.

Sorsforgatókönyvek

Az indiai filozófia azt is tanítja, hogy a karma fonala nemcsak egyetlen élet látszólag független eseményeit köti össze, hanem akár több egymást követő életét is. Bárhonnan is jöttünk erre a világra, és bárhová s távozzunk halálunk után, életeink szűnni nem akaró láncolatát valami közös szál köti össze. Az ember élete nem öncélú. Nem a véletlenszerűség csalfa és hóbortos játéka, ahol kártyajáték módjára mindent vagy semmit alapon mindenki lapot húz. Nagyon is „tervezett” és céltudatos, noha ezt a célt és tervet, énünk egy magasabb – és emiatt rejtettebb – öntudata készíti számunkra. Minden emberben van egy felsőbbrendű én, egy tisztább öntudat, aki az életet nem a történések aprócska eseményeiben szemléli, hanem egyben látja egész életünk filmszalagját.

Noha mi mindig csak egyetlen pillanatot élünk meg életünk nagy filmjéből, a film egyetlen tekeredő szalagban, egyetlen sorsfonálba sodorva ott van készen. Életünk filmjét pedig nem valami kozmikus felsőbb erő, hanem mi magunk rendezzük. Mi vágjuk, mi szerkesztjük döntéseinkkel. Olyan film ez, amit napról-napra, percről-percre újravágunk. Minden este, amikor elalszunk, a karma fonala kibomlik, szálai szépen kisimulva egymás mellé rendeződnek, és felsőbbrendű énünk újra kézbe veszi a szálakat és újra sodorja sorsunk fonalát. Majd a fonalat egy még nagyobb mintázatba szövi, ahol megannyi más élet más fonalával vegyülve kirajzolja sorsunk új mintázatát.

Egyéni sors, kollektív végzet

Az ember nincs egyedül. Nem egyetlen hős bolyong ebben a világlabirintusban, hanem tétovázó útkeresők milliárdjai. Ariadné-fonalaik sok száz milliói keresztbe kasul szövik egymást: gabalyodnak, gubancolódnak, sodródnak és kötődnek egymáshoz. Néha átvághatatlannak tűnő gordiuszi csomók kötődnek ezekre a szálakra, ilyenkor mondhatjuk, hogy sorsközösségek jönnek létre, ahol akár egyetlen ember sorsa, egy nagyobb kollektíva végzetévé válhat – mert a szállak olyan erősen gabalyodnak egymásba.

A kollektív végzet ilyen természetű színjátékai a sorscsapások. Amikor egyszerre egy nagyobb emberi közösséget súlyt, valamiféle kivédhetetlen erő. Ilyen például, amikor a volánnál elalvó sofőr a villamosmegállóban álldogáló vétlen járókelők közé hajt többekkel is végezve ezzel. Nehéz ilyenkor megérteni: mi köze volt ezeknek az embereknek egymáshoz. Mily módon kötődtek egymáshoz sorsfonalaik, hogy egyetlen kollektív végpontban érjen véget életük. Hiszen nem is ismerték egymást, nem is tudtak egymás létezéséről, életéről. Látszólag egyetlen közös pont életükben haláluk módja és pillanata.

Ha nem feledjük, hogy az élet nem véletlen, és nem értelmetlen céltalan bolyongás, akkor megpróbálhatjuk megfejteni miféle gubanc köti össze a kollektív végzet áldozatait. Mély meggyőződésem, hogy minden ember saját maga szövi sorsát. Lehetősége van napról-napra, percről-percre újraírni élete forgatókönyvét. Ha valaki ilyen zárójelenetet rendez magának, annak kell, hogy legyen tanítása mind önmaga, mind mások számára.

A fenti esetben könnyen elképzelhető, hogy az akaratlan vétkest, aki kocsija volánjánál elaludva többek életét kioltotta, ez az esemény tereli az önvizsgálat és ezáltal a mélyebb önismeret útjára, hogy világkorszakunk új Pál-apostola szülessen benne. Ne feledjük mit jelent a Pál-fordulat! Nem árulást, vagy új hamis célok felé fordulást. Amikor a keresztény-üldöző római Saulus, felébred a világ álomlabirintusában, homlokegyenest az ellenkezőjét teszi amit addig tett. Éber és tisztánlátó megtérése egy magasabb értelemhez, pont, hogy a keresztény tanítás legnagyobb apostolává emeli.

A nagy emberáldozatot követelő kollektív sorscsapások, mindig ilyen kijózanító, ébresztő tanítások. Mindig minden magaskultúra tudta és értette ezt. Az élet nem puszta kegyetlenkedésből, sátáni rosszindulatból teremti ezeket a helyzeteket – mindig tanítani szándékozik vele. A kérdés, hogy meg akarjuk-e belőle tanulni a leckét? Az embertömegeket elragadó sorscsapás valóban tömeges „áldozat” – a szó legszorosabb értelmében. Egyének önfeladó tiszteletadása előttünk, életben maradottak előtt: hogy legyen miből tanulnunk, okulnunk, fejlődnünk tovább. Egy népet fenyegető holokauszt, egy atomreaktorokat pusztító tsunami, egy panelvárost földig romboló földrengés, mind-mind tanítás: hogy valamit jobban és szebben kell csinálnunk. Hogy álmunk rémálommá vált, és ideje éberen odafigyelni, hogy milyen világot teremtünk magunknak, milyen szőttes mintázatába kevertük sorsfonalunkat.

A világ nagy labirintusjátékában természetesen nagyon kevés ember végzete, hogy ilyen kollektív sorscsapás formájában találkozzon Minotauruszával. A legtöbb ember egyéni sorsa nem az, hogy egy tízméteres vízoszlop-szörnyeteg szemébe nézve döntsön életről-vagy halálról. De mindenki találkozik vele, előbb-utóbb és valódi rendeltetésünk nem elbukni vagy áldozattá válni ebben a találkozásban, hanem az éber figyelem és a helyes döntések pengeélével legyőzni álmunk rémalakját. Tudván tudva, hogy az élet tanulópálya, iskola, ahol a világ jelenségei jóindulatú, de szigorú tanítómestereink. És ha ezt belátjuk, már azt is látni fogjuk, melyik lecke hiányzik még, még mit is kell megtanulnunk.

» Ezotéria - Egyéni sors - kollektív végzet
» Ezotéria - A kölcsönös függés világa
» Ezotéria - Küklosz Anankész: A Sors Kereke
» Ezotéria - Karmán innen, karmán túl