Héjjas Emese

Lehetséges-e a Megismerés?

A buddhista episztemológia és a modern pszichológia

- Buddhist and Pschycological Epistemology -

A Tan Kapuja Buddhista Főiskola

Szakdolgozat 1998.

TARTALOMJEGYZÉK I. Bevezetés II. A buddhista episztemológiai iskola történetének és elméleteinek rövid összefoglalása III. A modern pszichológia történetének és a témával kapcsolatos eredményeinek rövid összefoglalása IV. A mérvadó ismeret (pramăna) szerzésének két lehetősége összefüggésben a pszichológia elméleteivel és erre vonatkozó kísérleteivel 1. A megismerés és az ismeret fogalma 2. A mérvadó ismeret (pramăna) megszerzésének két lehetősége A) Az érzékelés (pratyakşa) jelentése a buddhista episztemológiában - pszichológiai megfelelői: érzékelés és észlelés B) A következtetés (anumăna) jelentése a buddhista episztemológiában - fogalomalkotás és fogalomhasználat a pszichológiában V. Lehetséges-e a megismerés? - Összefoglalás, konklúzió VI. Buddhista szójegyzék VII. Pszichológiai szójegyzék VIII. Irodalomjegyzék / Felhasznált irodalom IX. Képjegyzék

---

I. Bevezetés  

Szakdolgozatom célja a buddhista episztemológiai iskola és a modern pszichológia eredményeinek, elméleteinek bemutatása. A két meglehetősen eltérő rendszert összekötő kapocs a megismerés problematikája, amely az emberiséget örök idők óta kutatásra és elméletek felállítására ösztönzi. A legfőbb kérdés: lehetséges-e a megismerés? Melyek megismerésünk határai és vajon ezek tágíthatóak-e, s ha tágíthatóak, hogyan, milyen eszközökkel?

A kérdés felvetése abból az elemi vágyból származik, hogy életünkben jó és rossz dolgok, boldogság és szenvedés helyett felülemelkedettség, rálátás a világra, mindentudás és örök boldogság legyen. A szenvedésteli lét megváltoztatásához mind a buddhizmus, mind a pszichológia bizonyos ágai a megismerés tökéletesítését tekinti eszköznek. Természetesen különbség, hogy a pszichológia a jelen élet kínjait igyekszik kezelni vagy megszüntetni, a buddhizmus célja pedig az egész létforgatagból való megszabadulás. Mégis elméleteik, mellyel a megismerést igyekeznek pontosítani, több ponton is fedik egymást. Azt is mondhatjuk, hogy remekül kiegészítik egymást, mert míg az episztemológiai iskola az elméletet dolgozza ki részletesen, addig a pszichológia a hétköznapi életből vett példákon, kísérleteken keresztül ragadja meg ugyanazt a dolgot.

El kell azonban mondani, hogy míg a buddhista episztemológia egy többnyire egységesen kidolgozott filozófiai rendszer, tehát végső soron állít valamit a megismeréssel kapcsolatban, ugyanez a pszichológiáról nem mondható el. A pszichológia ugyanis mára egy több irányban fejlődő tudomány, amelyen belül vélemények és ellenvélemények csapnak össze; sokszor egymásnak ellentmondóan. Nincs tehát egy egységes álláspont, amire azt mondhatnánk: ez a pszichológia álláspontja. Eredményei jobbára számokkal alátámasztott valószínűségek, amelyek különféle elméleteket hivatottak igazolni. A pszichológia valójában egy hatalmas mozaik, melyben csak tudományosan igazolható tételek vannak (hiszen ez a tudományosság feltétele), de ezekből mégis összeáll egy kép, amely a buddhista episztemológia nézeteivel rokon.

[« tartalom ]

---

II. A buddhista episztemológiai iskola történetének és elméleteinek rövid összefoglalása  

A buddhista episztemológiai iskola az i.sz. VI. században alakult ki Indiában, tehát nagyjából ezer évvel Buddha születése után. Körülbelül ebben az időszakban vált szükségessé, hogy az egyes filozófiai irányzatok tanításaikat logikai levezetésekkel támasszák alá, és ennek terminológiáját a buddhista episztemológiai teremtette meg. S bár időben ez az iskola később alakult ki, mint a madhyamaka, filozófiailag mégis annak előzményének tekinthetjük, mivel az episztemológia már meglévő Abhidharma-tanokra épült, melyekkel a madhyamaka már korábban vitába szállt. A buddhista episztemológia megalapítójának Vaszubandhu [1] tanítványát, Dignágát [2] tekintjük. Az őáltala kialakított ismeretelmélet komoly vitákat kavart az ortodox brahmanikus gondolkodók körében, melyekre Dharmakirti [3] adott magyarázatot kb. 100 évvel később. Annak igénye, hogy állításaikat logikai levezetésekkel alapozzák meg a kor filozófusai, a Nyája-szútra [4] hatására alakult ki. Ettől kezdve a logika mint módszer kezdett széles körben elfogadottá válni, és ez lett az az egyezményes norma, amely alapján a különböző iskolák és irányzatok közötti vitákat el lehetett dönteni. Amit tehát logikai úton be lehetett bizonyítani, azt fogadták el helyes gondolatmenetnek.

Az episztemológiai iskola központi kérdése az volt, hogy mi az érvényes vagy mérvadó ismeret, mi lehet mérvadó ismereti forrás (pramăna), vagyis milyen módszerrel lehet megbizonyosodni az igazságról. Tehát nem pusztán mérvadó ismereteket írtak le, hanem feltérképezték az ahhoz vezető utakat, valamint kategorizálták az ismeretek fajtáit.

A pramăna kifejezés a szanszkrit Ö ma gyökből származik, melynek eredeti jelentése “mérni, felmérni, észlelni”, a pra-prefixum pedig a hagyományos értelmezés szerint azt jelenti, hogy “elsődleges, kiváló”. A szó végén a -na képző azt az eszközt vagy módszert jelöli, amelynek segítségével tudáshoz juthatunk.

Az ismeret fogalma azért némi magyarázatra szorul, hiszen az európai iskolarendszerben felnövő ember számára a tudás fogalma szinte lefedhető a lexikális tudással, vagyis olyan tudással, ami ha egyszer a birtokunkban van, hosszú távon érvényes ismeretnek bizonyul (pl. ha történelemből megjegyezzük a Rigó mezei csata dátumát, nem valószínű, hogy ez az ismeret megváltozik). Az indiai felfogás viszont csak azt az ismeretet tekinti tudásnak, amely egy pillanatnyi eseményre vonatkozik, azaz nem egy jövőbeli spekuláció vagy egy emléknyom egy már elmúlt eseménnyel kapcsolatban. A tudatban eszerint a felfogás szerint tehát nincsenek ismeretek, hanem a tudat folyamatos megismerésben van, de egyetlen ismeret sem maradandó. A megismerés mindig egy adott tárgyra irányul, amely lehet létező és nem létező tárgy. Mérvadó ismeret (pramăna) [5] pedig csak az az ismeret lehet, amely tárgyát biztosan felfogja (adhi-gam), azaz teljes biztonsággal képes beazonosítani a megismerendő tárgyat (niscita , adhyavasaya). Mivel ez a bizonyosság elemi feltétele a mérvadó ismeret megszerzésének, Dharmakírti így kezdi Nyăyabindu című művét: “Mivel helyes ismeret (pramăna) az előfeltétele annak, hogy az ember valóra váltsa célkitűzéseit, ezt fogjuk megvizsgálni.”

A mérvadó ismeret vagy pramăna kétféleképpen értelmezhető: egyrészt mint maga az ismeret, amely mérvadó, másrészt annak lehetőségei, eszközei, ahogy mérvadó ismeretekre szert tehetünk. Mérvadónak az episztemológiai iskola mindenképpen csak az új, friss ismereteket [“újonnan megbízható ismeret”, (tib.: gsar-du mi bslu-ba’i shes-pa)] tekinti, ezért - mint már hangsúlyoztuk - az elméleti feltevések és múltbéli ismeretek semmi esetre sem lehetnek mérvadóak. Ennek a rendkívül fontos és alapvető kritériumnak mindössze két ismeretszerzési forrás felel meg: az érzékelés (pratyakşa) és a következtetés (anumăna) [6].

A kétféle ismeretszerzési lehetőséget nagyon éles határ választja el egymástól. A kétfajta ismeretszerzési mód tárgyai ugyanis két különböző ontológiai síkon helyezkednek el, az érzékelés tárgyai ugyanis csak önjegyűek (svalakşana ), a következtetésé pedig csak általános jegyűek (sămănya-lakşana ) lehetnek.

Mielőtt azonban részleteznénk az ismeretszerzés két lehetőségét és annak tárgyait, fel kell vázolnunk a buddhista ontológiai rendszert, mely ugyanúgy szerves része a buddhista episztemológiának és fontos alapja a mérvadó ismeretre vontakozó elméletek megértésének. A buddhista lételmélet alapvető tétele szerint “létező (sat) az, ami megismerhető (jneya)”, vagyis mérvadó ismeretünk csak arról lehet, ami létezik. A létező dolgokat vagy dharmákat két nagy csoportba soroljuk: az állandó (nitya) és az állandótlan (anitya) dharmák csoportjába. Állandónak azt a tartamot (dharma) tekintjük, ami nem-összetett (asamskrita ), mivel az nem eshet szét alkotóelemeire; állandótlannak pedig azt, ami összetett (samskrita ), mivel az felbomolhat összetevőire. A dharmákat a különböző iskolákban más és más felosztás szerint osztályozták, mi Vaszubandu rendszerét követjük, amely az Abhidharmako ś a című művében található.

Az állandótlan létezők, a dolgok (bhăva) mulandóak, pillanatról pillanatra változnak (kşanika ), lényegük, hogy hatást keltenek (artha-kriyă). Összetettségükből (samskrita ) adódóan különböző okoktól (hetu) és feltételektől (pratyaya) függnek. Az állandó vagy nem-összetett (asamskrita ) létezők ellenben nem függnek semmitől, létezésük önálló.

Vaszubandu rendszere [7] a 72 összetett és 3 nem-összetett (vagyis állandó) dharmát a következő csoportokba sorolja:

I. A 72 összetett, vagy feltételekhez kötött tartam (samskrita-dharma )

1. Formák (rúpa ): 11 tartam

• 5 képesség avagy érzékszerv (indriya): látószerv, hallószerv, szaglószerv, ízlelőszerv, (testi) érzőszerv
• 5 érzékleti tárgy (vişaya): látvány, hang, szag, íz, (testi) érzés
• 1 érzékelhetetlen (meg nem nyilvánuló) forma (avijnapti-rúpa )

2. Tudat (citta), vagy tudatosság/tapasztalás (vijnăna) vagy elme/ész (manas): 1 tartam

3. Tudati tényezők vagy “funkciók” (caitta): 46 tartam:

• 10 általános tudati tényező (citta-mahăbhúmika ): érzet (vedană), indíttatás vagy irányulás (cetană), megkülönböztetés vagy képzet (samjnă), akarat (chanda), kapcsolódás (sparşa), megismerés (prajnă), visszaemlékezés (smriti), odafigyelés (manaskăra), odaadás (adhimokşa) és összpontosulás (samădhi).
• 10 üdvös tudati tényező (kuśala-mahăbhúmika): hit (śraddha), becsület (apramada), buzgalom (prasrabdhi), kiegyensúlyozottság (upekşa), lelkiismeretesség (hri), felelősségérzet (apatrapya), vágytalanság (alobha), önuralom (advesa), ártalmatlanság (ahimsa) és kitartás (virya).
• 6 szenves tudati tényező (kleśa-mahăbhúmika): beszűkültség (moha), becstelenség (pramăda), restség (kausidya), hitetlenség (aśraddhya), bágyadtság (styăna) és nyughatatlanság (audhatya).
• 2 általánosan nem üdvös tudati tényező (akuśala-mahăbhúmika): lelkiismeretlenség (ăhrikya) és felelőtlenség (anapatrăpya).
• 10 másodlagos szenv (upakleśa-bhúmika): harag (krodha), alattomosság (mrakşa), fukarság (mătsarya), irigység (irşyă), gyűlölködés (pradăsa), gonoszság (vihimsă), sértődöttség (upanăha), kétszínűség (măyă), becstelenség (śăţhya) és felfuvalkodottság (mada).
• 8 határozatlan értékű tudati tényező (aniyata-bhúmika): megbánás (kaukritya), tompaság (middha), értelmezés (vitarka), gondolkodás (vicăra), ragaszkodás (răga), önteltség (măna), kétely (vicikitsă).

4. Tudathoz nem kötött összetevők (citta-viprayukta-samskăra): 14 tartam

szerzés (prăpti), nem-szerzés (aprăpti), egyöntetűség (nikăya-sabhăga), eszméletlenség (asamjnika), eszméletvesztés (asamjnika-samăpatti), megszűnés elérése (nirodha-samăpatti), életerő (jivitendriya), keletkezés (jăti-lakşana), fennállás (sthiti-lakşana), romlás (jară-lakşana), mulandóság (anityată-lakşana), szó (năma-kăya), mondat (pada-kăya) és betű (vyanjana-kăya).

II. A 3 nem összetett, avagy feltétlen tartam (asamskrita-dharma)

• Tér (ăkăśa)
• Megszűnés kielemzés által (pratisamkhyă-nirodha)
• Megszűnés nem kielemzés által (apratisamkhyă-nirodha)

A fentiekben tehát azoknak a létezőknek az osztályozását láttuk, amelyek a megismerés tárgyai lesznek.

A buddhista filozófiában minden iskola különbséget tesz a kétféle igazság (satya dvaya) között. Ez a két igazság tulajdonképpen a tudat tárgyait osztja fel az alapján, hogy melyek azok a tárgyak, amelyek végső szinten igaznak (pramărtha-satya), létezőnek tekinthetőek, és melyek azok, amelyek csak az elkendőző tudat számára valóságosak (samvriti-satya). A megkülönböztetés azért különösen fontos, mert a buddhizmus végső célja, a létforgatagból való kiszabadulás csak a végső igazság megértése útján lehetséges. Abban minden iskola egyetért, hogy a végső valóság az, amely az érzékelésben betöltött szerepével megegyezik, elkendőző valóság pedig az, ami másnak látszik, mint ami valójában. Az viszont, hogy a dharmák közül melyek tartoznak az egyik és melyek a másik csoportba, viták tárgyát képezte.

A vaibhăşika-iskola szerint csak azok a tárgyak tekinthetők végső szinten valóságosnak, amelyek kielemzés és lebontás után is ugyanazt az érzékelő tudatosságot váltják ki, mint elemzés előtt, vagyis azok a tárgyak, amelyek - bárhogyan is próbáljuk megváltoztatni - nem változnak meg, vagy más szóval az őket felfogó tudatosság nem szűnik meg. Ez csak háromféle jelenségre igaz: az oszthatatlan anyagi részecskékre (az atomokra), az oszthatatlan tudatpillanatokra és a nem-összetett tartamokra (asamskrita-dharma ).

Az elkendőző valóság szintjén létező dolgoknak pedig azokat a tárgyakat tartják, amelyek ezekből az atomokból és tudatpillanatokból összeállnak, melyeknek léte nem tényleges (dravya), hanem rájuk erőltetett (prajnapti-sat).

“Az elpalástoló valóságok azok a jelenségek, amelyeket ha részekre darabolunk vagy tudatilag alkotórészeikre bontunk szét, az őket felfogó tudatosság megszűnik.” [8]

Az episztemológiai iskola ennek pont az ellentétét állítja, mivel az állandó tartamokat (nitya-asamskrita ) nem tényleges létezőnek, hanem “tagadásoknak”, hiányoknak (pratişedha) tekinti. (A tér pl. a tapinthatóság, a fizikai érzékelhetőség hiánya.) Így értelmezhető a megszűnés (nirodha) és a nirvána fogalma is. A végső valóság szintjén létező dolgok kritériuma az episztemológiai iskolában a hatóképesség (artha-kriyă), vagyis hogy egy dolog végső szinten képes hatást kifejteni. Hatóképessége abban áll, hogy érzékszerveinkre egyedi hatást gyakorol, ezenkívül érzékszervileg tapasztalható előzményei és következményei vannak. A meghatározás szerint “olyan jelenség, amely kiállja az értelmi elemzés próbáját abból a szempontból, hogy van-e tényleges léte, amelyet nem nyelvileg és foglamilag ruházunk rá” [AGÓCS, 1996:23.]. Ezek a tárgyak térben, időben és jellegükben meghatározottak (különben nem lennének pillanatnyiak).

Végső valóság tehát minden dolog (bhăva), amely állandótlan (anitya), összetett (samskrita ), önjegyű tárgy (svalakşana ), vagyis az érzékelés közvetlen tárgyai, ezek azok a tárgyak, melyek “önnön létüknél fogva önmagukban állnak” (svabhăvena svasvabhăvavyavasthiti).

Az elkendőző valóság tárgyai azonban azok a tárgyak, amelyek nem képesek végső szinten hatást kelteni, pl. a tér, és idetartoznak azok a tárgyak is, amelyek csak a fogalmi gondolkodás számára valóságosak ugyan, de nem érzékelhetőek. Hatást képesek lehetnek ugyan kifejteni (pl. a csokoládé fogalma megindíthatja a nyálelválasztást), de mivel a fogalmi megismerés ruházza fel őket léttel, nem önmagától létező dolgok, tehát végső szinten nem létezőek. Térben és időben nem meghatározottak, ezért ezek a tárgyak nem önjegyűek, hanem általános jegyűek (sămănya-lakşana ) és csak a következtetés tárgyai lehetnek.

A tárgyak önjegyű és általános jegyű megkülönböztetése kizáró jellegű, vagyis egy tárgy vagy az egyik, vagy a másik kategóriába tartozik, átfedés nem lehetséges. A két dolog azonban mégsem választható el teljesen egymástól, hiszen valamiféle kapocs mégiscsak van pl. egy egyedi rózsa és a rózsa fogalma között. [Ld.: Dharmakírti apoha-elmélete, 11.-12. old.] A kétfajta tárgy között a következőképpen lehetséges különbséget tenni:

• az önjegyű tárgy képes érzékszerveinkre hatást gyakorolni (artha-kriyă-śakti), míg az általános jegyű nem;
• az önjegyű tárgy egyedi (asadriśa ), az általános nem;
• az önjegyű tárgy nyelvileg kifejezhetetlen (śabdasyăviśaya), az általános kifejezhető;
• az önjegyű tárgy jelre való hagyatkozás nélkül (tehát érzékszerveken keresztül) felfogható, az általános nem.

Ez a megkülönböztetés azért alapvetően fontos, mert az episztemológiai iskola kétféle megismerési módot fogad el, melynek útján mérvadó ismerethez (pramăna) juthatunk: az érzékelést (pratyakşa), melynek tárgyai kizárólag egyediek (asadriśa) és önjegyűek (svalakşana ); és a következtetést (anumăna), melynek tárgyai csak általános jegyűek (sămănya-lakşana ) lehetnek.

Az érzékelés (pratyakşa) beleilleszkedik a világot felépítő ok-okozati láncolatba [9], hiszen maga az érzékelés is három feltételtől függ, és eredménye, okozata is van. Három feltétele a következő: egy meghatározó feltétel (adhipati-pratyaya), amely az adott érzékszervi erő (indriya), pl. a látás képessége; egy “éppen megelőző” feltétel (samantara-pratyaya), amely az érzékelést megelőző tudatpillanat; és egy tárgyi feltétel (ălambana-pratyaya), valamely egyedi, önjegyű tárgy. (Azért lehet csak önjegyű tárgy a tárgyi feltétel, mert csak az képes az érzékelésre hatással lenni.) Az érzékelés valójában nem maga a dolog, hanem annak vetülete, aspektusa (ăkăra). Ez mindig az adott dolog éppen aktuális formája, s ez a tudatra vetülő kép lesz aztán más dolgoktól megkülönböztethető. Az a kép, amely a tudatban megjelenik az érzékelés során, tudati természetű, de mivel egy bizonyos tárgy váltotta ki, nem téveszthető össze más tárgyak tudati vetületével. Eközben a tudat nemcsak a tárgyat érzékeli, hanem önmagát is, s így ebben a pillanatban a tárgy érzékelése azonos lesz az ön-érzékeléssel (sva-samvedană). Az érzékelés esetében csak akkor juthatunk mérvadó ismerethez, ha az adott tárgy tudati vetületéhez nem párosul sem fogalom, sem tudati szenny (kleśa), vagyis ha érzékelésünk fogalmiságtól mentes (kalpană-apodha) és hibátlan (abhrănta).

A nem-fogalmi természetű (kalpană-apodha) érzékelés Dharmakírti szerint meditációval valósítható meg úgy, hogy az adott tárgyra - és csak arra - való összpontosítással kizárunk a tudatunkból minden, a tárggyal kapcsolatos asszociációt, gondolatot, véleményt stb., és így végül csak a tárgy képe marad meg, amely mentes a fogalmiságtól. Ez azonban a hétköznapi tapasztalásban nem marad meg a puszta érzékelés szintjén, mert a fogalmi tudat túl gyorsan rávetül az illető tárgyra.

A tiszta érzékelés másik feltétele a hibátlanság (abhrănta), mely azt zárja ki, hogy egy téves érzékelést mérvadó ismeretnek tekintsünk. A téves érzékelésen belül négyféle hibalehetőséget különböztetünk meg:

• az érzékszervben vagy alapban rejlő (pl. rossz látás vagy hallás),
• a tárgyban rejlő (pl. amikor egymás mögött gyorsan felvillanó fény helyett vonalat látunk),
• a helyzetben rejlő (pl. amikor azt hisszük, hogy a mi vonatunk tolat, mert a mellettünk lévő elindult),
• a megelőző feltételben rejlő (pl. amikor érzelmi állapotunk befolyásolja érzékelésünket) hibalehetőséget.

Tehát ha ezeket a hibákat kiküszöböljük és képesek vagyunk fogalmi szintű megragadás nélkül érzékelni, akkor mondhatjuk, hogy mérvadó ismerethez (pramăna) jutottunk. Ez az érzékelés a tárgyat valóban úgy fogja fel, ahogyan van, vagyis teljes felfogó elme (vidhi-pravritti - buddhi ). Vannak azonban a tárgynak olyan, a hétköznapi tudat számára nem megnyilvánuló jellegzetességei (pl. a dolgok állandótlansága, folyamatos változása), amelyeket csak egy különleges érzékelés képes felfogni (a jógi-érzékelés). Mivel a dolgok valóban pillanatnyiak, ezért a számunkra múltban és jövőben létező tárgyak észlelése csak gondolatilag megszerkesztett, ráruházott (adhyăropa), s ez végső szinten nem valós. Az érzékelés négy típusa a következő:

• Érzékszervi érzékelés (indriya-pratyakşa) : A tárgynak az öt érzékszervre gyakorolt hatása, mely mentes a fogalmiságtól (pl. fényinger, szaginger stb. felfogása).
• Elmebeli vagy tudati érzékelés (mănasa-pratyakşa) : A tiszta érzékszervi észlelés pillanatát követő tudatpillanat, mely megragadja a tárgy vetületét és a tudatilag érzékelhető jelenségeket (érzetek, szenvek). Tárgyai a dharma-dhătu körébe tartozó tartamok. Ez az érzékelésfajta kapcsolja össze a múlt és jelen dolgait, és ezen a szinten alakulnak ki ítéleteink is. (Pl. annak felismerése hogy virágot látunk és hogy az a virág szép.)
• Önmegismerő érzékelés (svasamvedană-pratyakşa) : A tudat önmegismerő tevékenysége, amely a tárgy érzékelése közben zajlik, vagyis annak felismerése, hogy én vagyok az, aki megismer. Ez az érzékelésfajta felelős emlékeink személyes jellegéért, hiszen egy adott érzékelés közben a tudat önmagát is érzékelte. (Vagyis: Én látok egy szép virágot.)
• Jógi-érzékelés (yogi-pratyakşa) : Meditáció útján kifejleszthető különleges érzékelés, melynek folytán érzékelhetővé válik pl. a dolgok állandótlansága és üressége.

Az érzékelés folyamata pedig a következőképpen foglalható össze :

1. bhăva(dolog) - az érzékelést (pratyakşa) kiváltó ‘az ami’ = az önjegyű tárgy (sva-lakşana ).

2. sparşa (kapcsolódás) - a tudat (citta) kapcsolatba kerül az érzékelést kiváltó dologgal.

3. indriya (érzékszerv) - valamelyik érzékszerv érzékeli (indriya-pratyakşa) a dolgot.

4. phassa (érintkezés) - az érzékek (indriya) érintkezésbe lépnek a dologgal.

5. ăkăra (vetület) - a tudatban megjelenik a dolog ‘képe’ (ăkăra).

6. vedană (érzet) - a tudatban megjelenik egy ‘minőség’.

7. cetană (késztetés) - a tudati vetületre (ăkăra) rárakódnak a korábbi tapasztalásokból. származó beidegződések, hajlamok (văsană) és szubjektív tartalmak (kleśa).

8. pratibimba (visszatükröződés) - a hajlamos tudati vetület egy a dologhoz hasonló tükörképet (pratibimba) hoz létre.

9. adhyăropa (ráfogás) - a tudat a tükörképet azonosítja az észlelést kiváltó dologgal.

10. vişaya (tárgy) - a dologból (bhăva) [fogalommentes] érzékelt tárgy (vişaya) lesz.

Az érzékelés feltételei (pratyaya) :

• adhipati-pratyaya (meghatározó feltétel) = indriya (érzékszerv)
• samantara-pratyaya (megelőző feltétel) = kşana (az érzékelést megelőző tudatpillanat)
• ălambana-pratyaya (tárgyi feltétel) = sva-lakşana (önjegyű tárgy)

Az érzékelés okai (hetu) :

• kărana-hetu (hatékony ok) = pubbevătítakam eka-citta-kkhanam (a [kezdetben] lezajló tudatpillanat) - a létesülési folyamat (pratitya-samutpăda) létrejötte
• sahabhú-hetu (közös ok) = dharma (tartam) - a létezők együttes megjelenése
• sabhăga-hetu (egyöntetű ok) = bhăva (dolog) - az érzékelést (pratyakşa) kiváltó dolog
• samprayuktaka-hetu (társult ok) = caitta (tudati tényező) = az érzetek (vedană) megjelenése
• sarvatraga-hetu (mindenütt jelenlevő ok) = avidyă (nemtudás) = kleśa (szenv)
• vipăka-hetu (a megvalósulás oka) = karma (tettkövetkezmény) = sparşa (tapasztalás)

A következtetés (anumăna) tárgyai az általános jegyű tárgyak (sămănya-lakşana ), vagyis a fogalmaink, amelyeket azonban nem lehet teljességgel elválasztani az önjegyű tárgyaktól, hiszen a legtöbb fogalom alapja valamilyen valós önjegyű tárgy (ez nem vonatkozik persze az elvont fogalmakra mint pl. a szabadság vagy a szerelem, melyeknek alapjául nem tudunk valós tárgyat megnevezni). Más szóval az ítélet eredménye, a fogalom (vikalpa, kalpană) az októl, vagyis az érzéklettől eltérő természetű, de van köztük egyfajta megfelelés (sărúpya ). Ez nem jelenti azt, hogy a két dolog megfeleltethető lenne egymásnak, sőt a fogalom illuzórikus, amennyiben a valósággal azonosítjuk. A tiszta érzékszervi észlelés (indriya-pratyakşa) és a fogalom kialakulása között egyetlen tudatpillanat, a tudati érzékelés (svasamvedană-pratyakşa) közvetít, olyan módon, hogy az érzékszervi tudat számára megjelenő tárgy (vişaya) mint gondolati tárgy (ăkriti ) jelenik meg a tudat számára. A gondolati tárgy még nem ‘beazonosított’, így legtöbbször először érzet (vedană) jelenik meg, majd ebből fakad a késztetés (samskăra, cetană), hogy fogalmat alkossunk. Mivel a fogalomalkotás folyamata már a harmadik és negyedik halmaz (skandha) szintjén zajlik, így belejátszanak az érzelmek és az indulatok is. A tárgy keveredik szubjektív tudattartalmakkal [a szenvekkel (kleşa): a ragaszkodással (răga), az ellenszenvvel (dveşa) és a beszűkültséggel (moha)]. Hajlamaink (văsană) is hatással vannak fogalomalkotásunkra, ezek alapján emelünk ki például bizonyos jellemzőket és hagyunk figyelmen kívül másokat. A tárgy ilyenfajta leszűkítése könnyíti meg aztán a tárgy kategorizálását. Ezt nevezzük “íteletnek” (adhyavasăya), mely a keresgélést (vitarka) és a rögzítést (vicăra) takarja. A keresgélés alatt a tudat egy olyan megfelelő kategória után kutat, melyet az adott tárggyal be tud azonosítani. A rögzítés egy adott fogalmat (vikalpa) rögzít a tárgyhoz, melyet mindíg valamilyen kiragadott jellegzetességek alapján tesz meg. Eközben a dolog nevet kap (śabda-artha). Tulajdonképpen a fogalomalkotás az önjegyű tárgy megítélése, egy tudatos döntés eredménye, mely elválasztja az adott tárgyat minden más dologtól. A fogalomalkotás veszélye tehát, hogy a tudat a tárgyat olyannak tekinti, amilyen képzet a fogalomalkotás közben született, vagyis a képzetet azonosítja be a tárggyal.

A következtetés folyamata :

1. bhăva(dolog) - az következtetést (anumăna) kiváltó ‘az ami’ = az önjegyű tárgy (sva-lakşana ).

2. vişaya (érzékelt tárgy) - a dologból (bhăva) [fogalommentesen] érzékelt tárgy (vişaya).

3. ăkriti (gondolati tárgy) - a dolog tudatban megjelenő, nem beazonosított vetülete.

4. vedană (érzet) - a tudatban megjelenik egy ‘minőség’.

5. cetană (késztetés) - a tudati vetületre (ăkriti ) rárakódnak a korábbi tapasztalalásokból származó beidegződések, hajlamok (văsană) és szubjektív tartalmak (kleśa).

6. adhyavasăya (ítéletalkotás) - a tárgy beazonosítása egy [kész] fogalommal.

a) vitarka (keresgélés) - a tudat azonosítható kategóriát kezd kutatni.

b) vicăra (rögzítés) - a tudat egy ‘tudati képet’ kapcsol a tárgyhoz.

7. kalpană (fogalomalkotás) - a tudat egy fogalmat (vikalpa) rendel a rögzített tudati képhez.

8. śabda-artha (nyelvi jel) - a fogalommal ellátott tárgy egy szóval jelölése - megnevezése.

9. adhyăropa (ráfogás) - a tudat a megnevezett tárgyat (padărtha) azonosítja a tapasztalt dologgal.

10. samjnă (képzet) - a dologból (bhăva) nyelvi konvencióknak megfelelően jelölt, fogalommal ellátott tárgy (vyavahăra) lesz, mely az azonosság képzetét kelti.

A következtetés (anumăna) kategóriájába mindenfajta gondolati művelet beletartozik, amely a képzetalkotás folyamatában létrejött fogalmakat használja. Ezek a fogalmak a következtetés alapanyagai. És bár a fogalmaink jól elhatárolhatóak az érzékelhető tárgyaktól, s így nem tekinthetőek valósnak, a következtetés útján megszerzett ismeretek mégis lehetnek valósak. Ezt a következő módon lehet megmagyarázni: a gondolatoknak kétféle tárgya van, egy közvetlenül megragadott (grăhya-vişaya) és egy közvetett, vonatkozási (prav âtti-vi şaya ) tárgya. A közvetlenül megragadott tárgy az, amit a tudatunkban képzetként, fogalomként egy valós tárgyhoz hozzákapcsoltunk, a közvetett, vonatkoztatási pedig az a valós tárgy, amit érzékszerveinkkel képesek vagyunk felfogni. A helyes gondolatnak van valós vonatkoztatási alapja, a helytelennek nincs. A helyes gondolat csak a megragadott tárgyával kapcsolatban, a helytelen pedig mindkettővel kapcsolatban tévedésben van. Vagyis a helyes gondolatnak van valós, végső szinten létező alapja, a helytelennek pedig nincsen. Például az a kijelentés, hogy a hang állandó, helytelen, hiszen érzékszervi úton megbizonyosodhatunk arról, hogy a hang nem hallható mindig. Ennek ellentéte, vagyis hogy a hang állandótlan, érzékszervi észlelésünknek nem mond ellent, tehát helyes gondolat.

A következtetésnek mint mérvadó ismeretszerzési módnak (pramăna) a logikus gondolkozás az alapja, de fenntartásokkal kell kezelni, nehogy gondolatainkat azonosnak véljük a valósággal. Célja, hogy a gondolatilag belátott valóságot közvetlenebbül meg tudjuk tapasztalni, s képesek legyünk olyan tulajdonságokat is észlelni, amelyek a hétköznapi tudat számára nem felfoghatóak, pl. a dolgok állandótlansága.

A gondolkodás/következtetés tárgya a fogalom, egy nyelvi jelentést (śabda-artha) is hordoz, vagyis hogy nyelvi jel kapcsolódik minden tudati képhez. Ennek az az előnye az önjegyű tárgyakkal szemben, hogy bárhol és bármikor felidézhető, tehát tértől és időtől függetlenül tárgya lehet gondolatainknak, de ebből az előnyből két hátrány is származik. Ezek a következőek: 1. a képzet azonosnak tűnik az egyedi tárggyal, 2. a képzet azonosnak tűnik az egyedi tárgy időbeli, térbeli és jellegbeli adottságaival is. A képzet és az azt kifejező nyelvi jel a hétköznapi életben teljesen összemosódik, de egy új nyelv elsajátítása során derül ki, hogy a képzethez kapcsolhatunk más nyelvi jeleket is anélkül, hogy maga a képzet megváltozna. (Természetesen a nyelvtanulás egy másfajta világszemléletre való rálátást is eredményez, gondoljunk pl. arra, hogy a németben előszeretettel használják a passzív formát, tehát nem úgy fogalmaznak, hogy elvégeztük a feladatot, hanem hogy a feladat el van végezve.) A fogalmi gondolkodás célja végsősoron az, hogy olyan tudást érjünk el, amely megállja a helyét és nyelvi jelektől függetlenül is megjelenjen a tudatunkban. Ezt a tudást kell elmélyítenünk a tanulási folyamat végén meditatív úton.

A fogalmakkal kapcsolatban komoly viták alakultak ki a buddhista és a bráhmanikus filozófusok között. A vita tárgya az volt, hogy vajon a fogalmak valós vagy nem-valós létezők. A brahmanisták a nyája vaisésikákkal az élükön azt állították, hogy egy következtetés útján megszerzett tudás csak akkor lehet érvényes, ha a fogalmi kategóriáink, melyek segítségével ehhez a tudáshoz jutottunk, valós létezők. Ezeket az osztályokat állandó, oszthatatlan, immateriális, örök létezőknek tekintették. A buddhista filozófusok tagadták ezt, de mivel nem akartak a nihilizmus végletébe beleesni azzal, hogy kizárják a tényleges megismerés lehetőségét fogalmi úton, másfajta megoldást kerestek. Így aztán az apoha-elmélettel magyarázták azt, hogy bár a fogalmi kategóriák nem rendelkeznek valós léttel, de mégis lehetséges helyes fogalmi tudás.

Ezt az elméletet Dignága alkotta meg és Dharmakírti dolgozta ki részletesen. Lényege, hogy egy tárgy neve két részre osztja a világot, pl. ablakra és nem-ablakra. Maga a név csak arra való, hogy kizárja a tárgyat azoknak a tárgyaknak a köréből, amelyekre ez a név nem vonatkoztatható. Tehát amikor valamire azt mondjuk, ablak, akkor nem egy létező egyetemes osztály egy darabjának tekintjük, hanem kizárjuk a nem-ablakként létező tárgyak közül. Dignága szerint maga a következtetés is kizárásos alapon működő folyamat, hiszen a következtetés egy tételből és egy érvből áll, s az érv az, ami kizárja azt a tulajdonságot, ami összeegyeztethetetlen a tételben kimondottakkal. (Pl.: A hang állandótlan, mert keletkezett.) A mondatok esetében hasonló Dignága gondolatmenete: a mondatok szintúgy kizárásos módon fejezik ki jelentésüket. fontos megjegyezni, hogy ebben a felfogásban a nyelv és a gondolkozás nem választható el egymástól. A két dolog egymást feltételezi, s emiatt határozza meg Dharmakírti úgy a fogalmi ismeretet, mint egy olyan tudatosság-fajtát, amely a dologgal kapcsolatos nyelvi jelentést (śabda-artha) fogja fel. Komoly kérdés, hogy vajon az egyedi tárgyak és az általános jegyűek között milyen kapcsolat lehet, miért alakul ki mindannyiunkban többé-kevésbé ugyanaz a tudati kép a labdáról? Miért nem esetleges az, hogy a képzetek és a valós tárgyak ezeken a pontokon kapcsolódnak egymáshoz? Dharmakírti szerint ennek oka az, hogy minden egyedi tárgy valamifajta képzetet vált ki a tudatunkból, amelyet a minket körülvevő közösség hatására megtanulunk egy bizonyos módon értelmezni. Tehát valóban fennáll oksági kapcsolat egyedi tárgy és képzet között, de nem szabad elkövetnünk azt a hibát, hogy egy tárgy fogalmi visszatükröződését (pratibimba) valóságnak tekintjük és átitatva hibás hajlamainkkal (văsană) hagyjuk, hogy téves szemlélethez vezessenek. A képzet létrejötte ugyan segít minket eligazodni a hétköznapi életben, de a végső valóságot eltorzítja, elkendőzi.

Az apoha-elmélet körüli viták tovább folytatódtak, mivel a nyăya-iskola számára alapvető fontossággal bír az a kérdés, hogy az egyetemes kategóriák valós létezők-e vagy sem. Az ő elméletük szerint ugyanis a jelenségek és a szavak egymáshoz rendelése csak akkor lehetséges, ha a szóban kifejezhető szubsztanciák és minőségek valós léttel rendelkeznek. Parázs vita alakult hát ki, melyben a leghatásosabbnak tűnő ellenérveket a mimánszaka iskolába tartozó Kumárila (i.sz. VI-VII. sz.) dolgozta ki. Három pontban támadta Dignága elméletét: 1. a kizárásos elmélet ellentmond az ember belső ösztöneinek, hiszen érezzük, hogy a szavak valamilyen pozitív dologra vonatkoznak; 2. az apoha-elmélet körkörös érvelésű, vagyis ahhoz, hogy megtudjuk, mi az az ablak, tudnunk kell, mi az a nem-ablak, ahhoz pedig azt, hogy mi az ablak; 3. az elmélet értelmetlen, ha Dignága elismeri, hogy a mondat intuitív jelentése elsődleges a szavak jelentéséhez képest.

Dharmakírti a kritikák hatására továbbfejlesztette az apoha-elméletet. Eszerint a tudat kétféle módon működik: egyrészt pozitívan és passzívan, amikor észlelünk, mert felfogunk valamit, de nem csinálunk az információval semmit; másrészt negatívan és aktívan, amikor fogalmi gondolkodás történik; vagyis a tudat kizárásos alapon helyezi el a dolgokat fogalmaink közé. Ez utóbbi a valós tárgyból kiragad bizonyos jelleg-zetességeket, viszont más tulajdonságait kizárja a megértés köréből. Ezáltal felfoghatóvá teszi az egyedi tárgyat, de el is torzítja, sőt beazonosítja magával az eredeti tárggyal. A folyamat így zajlik: a tárgy először az érzékszervi tudatban vált ki egy vetületet (ăkara), majd a tudatra vetülve tükörképet (pratibimba) hoz létre. Az elnevezés tehát már a tudati képre vonatkozik, melybe hibás beidegződések (văsana) játszanak bele. A tükörkép alapján hozzuk létre a valós dolog képzetét és visszavetítjük magára az eredeti tárgyra. Ez a “ráfogás” (adhyăropa) a fogalmi gondolkodás legnagyobb buktatója.

Ez alapján gondoljuk azt, hogy a kizárás magában a tárgyban van benne, holott csak a tárgy képi visszatükröződésére fogjuk rá a valós tárgy önazonosságát.

“A név úgy tűnik, mintha maga lenne a valóság,/És úgy kezeljük, mintha az lenne a valódi./Ezt a torz képzetet időtlen időktől származó/Beidegződések folytán vetítjük ki arra, amit látunk.//Arra, ami a dolgokban egyetemes,/Az jellemző, hogy mások közül ki van zárva./Ez az, amire a szó vonatkozik,/Ám formája [ti. valós léte] nincsen.”) [10]

A gondolkodás és a nyelv tehát olyan negatív módon kialakult képzetekként tünteti fel a valós dolgokat, amelyeket egy elpalástoló (samvriti ) tudat hozott létre.

Sántaraksita (725-783) és tanítványa Kamalasíla (740-795) továbbfejlesztette az apoha-elméletet és háromféle negatív jelenséget különböztettek meg. A kizárásnak vagy tagadásnak két fő csoportját nevezték meg: az állító és a nem-állító tagadást. A nem-állító tagadás egyszerűen valaminek a hiánya, ilyen tagadás maga az üresség fogalma is. Az állító tagadás egy tagadást állít egy állítás mellé. Ez utóbbinak két fajtáját különböztették meg: a tárgyi és az értelmi vagy tudati tagadást. A tárgyi tagadás az az állító tagadás, amelyben valamilyen állandótlan valós létezőt fogalmilag negatív módon jellemzünk, pl. terítő nélküli asztal. Az értelmi vagy tudati tagadás pedig a negatív tárgy fogalmi visszatükröződése (pratibimba), vagyis az a képzet, amely a kizárásos megkülönböztetés révén létrejött. Ez a tudati kizárás pusztán tudati kivetítés, ráruházás (adhyăropa) és állandó jelenség (nem változik pillanatról pillanatra). Sántaraksita szerint e három típusú tagadás mindegyike szerepet játszik a fogalomalkotásban és a gondolkodásban, ugyanis a közvetlenül megragadott tárgy pozitív, a tagadás későbbi jelenség, melyben mereven különválik pl. a virág és a nem-virág, és a nem-nem-virág lesz a képzet, amelyet a tudat csak közvetve érzékel.

Az apoha-elmélet körüli viták végső soron kimerítették mindazt, amit a gondolkodásról és a fogalomalkotásról ismeretelméleti szinten el lehet mondani, de a viták konklúziója mégis csak az, hogy igenis juthatunk mérvadó ismerethez (pramăna) következtetés útján. Ez azt jelenti, hogy bár tudatunk szennyezett, mégsem vagyunk ebbe a hibás tudatba végérvényesen belekényszerülve; épp ellenkezőleg, ami szennyezett belőlünk, pont annak segítségével szüntethetjük meg szennyezettségét.

Jegyzetek:

[1] Vaszubandhu (kb. i.sz. 400-480): jogácsára filozófus, főműve az Abhidharma-kósa (Lásd: Tarr, D.: A mahajána iskolák történeti áttekintése . 1995, TKBF)

[2] Dignága (kb. i.sz. 480-540): az episztemológiai iskola megalapítójának tekintik, művei: Pramana-samuccaya, Hetucakra-damaru, Nyáyamukha [L ásd: AG ÓCS, BUDDHISTA LOGIKA]

[3] Dharmakirti (kb. i.sz. 600-660): a buddhista ismeretelmélet és logika meghatározó személyisége, művei: Pramana-várttika, Pramana-viniscaya, Nyayabindu [ Lásd: AGÓCS, BUDDHISTA LOGIKA ]

[4] Magyarul “A logika szövétneke” címen jelent meg Tenigl-Takács László fordításában

[5] Dharmakírti meghatározása: “Mérvadó ismeret az a tudás, amely megbízható/Megbízhatósága pedig abban áll, hogy képes betölteni a szerepét.” [in AG ÓCS p 6. ]

[6] A csárvákák csak az érzékelést (pratyakşa), a buddhisták és a vaisésikák az érzékelést (pratyakşa) és a következtetést (anumăna) fogadták el mérvadó ismereti forrásként, de a szánkhja iskola elfogadta a nyelvi közlést ( Ś abda), a nyája pedig a párhuzamot (upamăna) is.

[7] A táblázat teljes egészében Agócs Tamás Buddhista ismeretelmélet jegyzetéből származik. (Ennek hátránya, hogy a 8 határozatlan érték ű tudati tényező közül sajnálatos módon egy kimaradt.)

[8] Lásd: in AGÓCS p 22.

[9] A függő keletkezés (pratitya-samutpăda) tétele 12 tagú ok-okozati láncolatot jelent, melyek egymást létrehozva örök körforgásban tartják a szenvedésteli szamszárát. Ennek tagjai a következőek: 1. nemtudás (avidyă) 2. karmikus képzőerők (samskăra) 3. tudatosság (vijnăna) 4. szellemiség-testiség (năma-rúpa ) 5. érzékszervek (ăyatana) 6. érzékek érintkezése tárgyakkal (phassa) 7. érzés (vedană) 8. vágy (trişna ) 9. kötődés (upadăna) 10. létesülési folyamat (bhăva) 11. újraszületés (jăti) 12. betegség, öregség, halál (jară-marana). A függő keletkezés láncolata egyrészt értelmezhető mint a szenvedést előidéző ok-okozati lánc konkrét felvázolása, de általános értelemben olyan törvényszrűséget jelent, melyben semmi sem létezik ok nélkül és semmi sincs okozat nélkül. Tagjai minden pillanatban egyszerre vannak jelen és így hozzák létre a szamszárát.

[10] Lásd: in AGÓCS p 39.

[« tartalom ]

---

III. A modern pszichológia történetének és a témával kapcsolatos eredményeinek rövid összefoglalása [11]

A pszichológia története tulajdonképpen valamikor az ókorban vagy még korábban kezdődött, hiszen az alapprobléma, amelyet az ember a pszichológián keresztül meg szeretne oldani, az az ember testi és lelki kettősségének kérdése.

A pszichológia történetét legtöbbször Platónnal és Arisztotelésszel kezdik. Platón (i.e. 427-347) az embert elsősorban észlénynek tartotta, aki pusztán értelmével, gondolkodásával képes feltárni a végső igazságot önmagáról és a világról. Arisztotelész (i.e. 384-322) ezzel szemben az embert biológiai lénynek tekintette, a lelket pedig a test egyik funkciójának.

Közel ezer évvel később Descartes (1596-1650) kísérelte meg egyesíteni ezt a két álláspontot, és azt állította, hogy az ember tudatból és testből áll, és ezek független, de kölcsönhatásban lévő rendszerek. Szerinte a test mozgásai külső ingerekre adott reflexválaszok, a tudat pedig ideák tárháza. Minden elvont dolog, mint pl. a tér, az idő vagy a matematika velünk született és csak a tapasztalat által kerül napvilágra. A test és a lélek kölcsönhatásban vannak, mivel a lélek érzékeny a testi aktivitásra, a test pedig a szellemi ideák irányítása alatt áll.

Az angol empiristák [Locke (1632-1704), Hume (1711-76), Berkeley (1685-1753), Mill (1806-73)] elfogadva Descartes test-lélek felfogását önmegfigyelés és önelemzés útján próbálták meg feltárni az emberi szellem működését. Empirikus módszerrel és logikai gondolkodással végül arra jutottak, hogy nincsenek velünk született ideák, a lélek születéskor “tabula rasa” [12], ahová mindent a tapasztalat ír be az érzékelésen keresztül. A tanulás alapvető elemének az asszociációt tekintették (amit később a pszichológia tudományosan igazolt).

A XIX. században Németországban elkezdődött a nagy tudományos kísérletezés időszaka. Helmholtznak [13] sikerült megmérnie az idegingerület terjedési sebességét, Fechner [14] megpróbálta matematikai egyenlettel kifejezni az érzet nagysága és a fizikai inger nagysága közötti viszonyt, Wundt [15] pedig 1879-ben a lipcsei egyetemen megalapította a világ első pszichológiai laboratóriumát. A korai kísérletezők a tudat struktúráját, felépítését és a tudattartalmakat akarták feltérképezni. Ez volt a strukturalizmus irányzata, melyet Amerikában előbb a funkcionalizmus [16], majd a behaviorizmus (viselkedéstan) [17], Németországban pedig az alaklélektan [18] lépett túl.

A behaviorizmussal és az alaklélektannal egyidőben tűnt fel Sigmund Freud (1856-1939), aki kidolgozta a lélekelemzés (pszichoanalízis) elméletét, melyben a tudattalan a kulcsfogalom (Ld.: később).

A mai modern pszichológiában alapvetően ötféle nézőpontot különböztetnek meg.

Az egyik a biológiai nézőpont, amelyben a viselkedést és a mentális eseményeket neurobiológiai alapon próbálja megmagyarázni, vagyis mindent (az érzelmeket és érzéseket is) az agyban és az idegrendszerben zajló elektromos és vegyi eseményekkel igyekszik megalapozni.

A másik nézőpont a behaviorista, amelyben a pszichológia egyetlen tárgyának a viselkedést tekintik. Itt a reakciókra adott viselkedéses választ figyelik, tekintet nélkül a kísérleti személy mentális (érzelmi, lelki) folyamataira, mivel nem is feltételezik, hogy az inger és a válaszreakció közé bármiféle mentális folyamat beékelődhet. Elméletük szerint a viselkedés mindig valamilyen ingerre adott válaszreakció, és így bizonyos alapesetekben kiszámíthatóvá válik (pl. jutalmazás és büntetés esetében).

A harmadik felfogás a kognitív nézőpont, amely valójában a behaviorista nézetekkel szemben alakult ki. Alapvető elvei a következők: a.) csak a mentális folyamatok tanulmányozásával érthetjük meg az élőlények viselkedését, b.) lehet objektíven vizsgálni a viselkedést, de csak a mögöttes mentális folyamatok fogalmaival szabad értelmeznünk azt. Legfőbb kritikája tehát a kognitív pszichológiának a behaviorizmussal szemben, hogy az emberi működésnek túl sok területét hagyja figyelmen kívül, pl. a következtetést, a tervezést, a döntést és az emberi nyelvhasználatot.

A negyedik megközelítés a pszichoanalitikus megközelítés, melyet SigmundFreud alapozott meg. Elméletében ötvözte egymással a kognitív fogalmakat (mint pl. a tudat, az észlelés és az emlékezés) a biológiailag megalapozott ösztönök gondolatával. Feltevése az volt, hogy viselkedésünk nagy része tudattalan folyamatokból ered, vagyis olyan gondolatokból, félelmekből és vágyakból, amelyeknek az illető nincs is tudatában. Ezek általában olyan ösztönös késztetésekből származó érzések, amelyek valamiféle társadalmi vagy egyéb tiltás alatt állnak. Freud szerint a két legfontosabb alapösztön, amit elfojtunk, s ami mégis a legnagyobb hatással van viselkedésünkre, a szexualitás és az agresszió.

A modern pszichológia ötödik megközelítési módja a fenomenológiai nézőpont. Ez a szubjektív tapasztalásra alapoz és azt vizsgálja, hogy az egyénnek milyen elképzelése van a világról, hogyan értelmezi az eseményeket. A fenomenológiai szemléletű pszichológusok inkább a belső élet és az egyéni élmények leírásával foglalkoznak, nem pedig a külső ingerek hatásaival (behaviorizmus), és nem is az információ észlelés és emlékezés általi feldolgozásával (kognitív pszichológia). Nem kívánják előre jelezni az egyén viselkedését és nem dolgoznak ki erre vonatkozóan elméleteket. (A fenomenológiai megközelítés egyik válfaja a humanisztikus nézőpont, amely azokkal a minőségekkel foglalkozik, amelyek az embert az állatoktól megkülönböztetik. A humanisztikusok az egyén fő motivációjának az önmegvalósítás felé való törekvést tekintik.)

Ezek a nézőpontok a valóságban természetesen nem válnak ilyen szigorúan külön, hanem bizonyos jelenségek esetében a különféle irányzatok magyarázatai remekül ki is egészítik egymást (pl. az elhízás oka lehet: a.) genetikai hajlam /biológiai megközelítés/, b.) viselkedéses ok [pl. "vasárnapi ebéd"-helyzet], c.) szorongás csökkentése /pszichoanalitikus megközelítés/.)

A pszichológia manapság tulajdonképpen sok-sok részterület összefoglaló neve: létezik biológiai pszichológia, kísérleti pszichológia, fejlődés-, szociál- és személyiség-pszichológia, klinikai pszichológia, munka- és szervezetpszichológia, iskola- és nevelés-pszichológia stb.

E dolgozatban főként a kísérleti pszichológia [19] és a szociálpszichológia [20] kísérleteit és eredményeit ismertetjük.

Mivel a dolgozatban a megismerés problematikájával foglalkozunk, és ezen belül is az érzékelés, észlelés és fogalmi gondolkodás kérdéseit tárgyaljuk, elöljáróban fel kell vázolnunk röviden az érzékelés biológiai alapjait.

Érzékelésünk biológiai szempontból az idegrendszer segítségével történik, méghozzá úgy, hogy a test különböző pontjain lévő receptorok fogják fel a külvilágból érkező ingereket, majd az idegrendszer neuronsejtjei szállítják az agy különböző területeire az ingerületet. Az agyba érkezve ezek az igerek látvánnyá, szaggá, ízzé stb. állnak össze. Az érzékelés fogalma azonban a pszichológiában csak annyit jelent, hogy a test receptorai ingereket fognak fel; de amint az agyba érkeznek ezek az információcsomagok és valamifajta jelentés, vélemény, gondolat kapcsolódik hozzá, már észlelés ről (percepció) beszélünk.

Érzékelésünknek természetesen megvannak a határai, az ingerküszöb [21] alatt és bizonyos ingermennyiség fölött nem vagyunk képesek érzékelni. Látás esetében ez az intervallum, 400-700 nanométer között van; ez az ibolya és a vörös fény közti tartomány. Nem érzékeljük azonban a röntgen, az ibolyántúli vagy az infravörös sugárzást. A hallás esetében hasonló a helyzet, a 20-120 decibel közötti hangokat tudjuk csak felfogni; a 20 decibelnél halkabb hangokat nem halljuk, a 120 decibelnél hangosabbak pedig már károsítják a hallásunkat. Az ízlelés esetében négy alapízről beszélünk, a sós, az édes, a savanyú és a keserű ízekről, minden más íz ezek keveréke. A szaglással kapcsolatban nem sikerült alapszagokat megkülönböztetni, ezért az érezhető megkülönböztetett szagok száma igen magas, kb. 60.000. Ezeken az érzékelésfajtákon kívül megkülönböztetünk egyensúly- és mozgásérzékelést, hő- és tapintás-érzékelést, valamint a szervi érzékleteket mint pl. az éhség, a vizelési inger, a fáradtság stb. Az, hogy egy bizonyos ingert látásingerként vagy hangingerként stb. fogunk-e fel, az annak függvénye, hogy az ingerre mely receptorok fogékonyak, és hogy az adott receptorból az idegrendszeren át az agy melyik részébe érkezik az ingerület. (Természetesen a látóidegből nem kerülhet ingerület a hallóközpontba.) Úgy tűnik tehát, fizikai testünk - bár nem képes minden külső ingert felfogni - tökéletesen alkalmas arra, hogy érzékelése révén információk birtokába jusson a környező világról. Ami pedig az érzékszerveink számára felfoghatatlan ingereket illeti, a modern tudományok segítségével mégis tudomásunk van ezekről (pl. a távolság miatt érzékszerveinkkel érzékelhetetlen bolygókról, naprendszerekről, a parányiságuk miatt megfigyelhetetlen mikroorganizmusokról, a különböző sugárzásokról stb.).

Az észlelés vagy percepcióennél bonyolultabb folyamat, mivel itt bizonyos támpontokat használunk ahhoz, hogy a receptorainkon át beérkező információkat a legmegfelelőbben értelmezzük. Ez azt jelenti, hogy bizonyos tanulási folyamatok, öröklött késztetések alapján megmásítjuk, átalakítjuk ezeket az ingereket értelmezhető dolgokká (Ld. később: az ingerszerveződés 4 alapszabálya és a konstanciák). Az érzékelés ugyanis önmagában nem más, mint válasz az érzékszervekre ható energiákra; az észlelés pedig már az ingerek tárggyá szerveződött képét fogja fel.

Észlelés közben a pszichológia szerint nagyjából a következő folyamatok zajlanak le: 1.) az érzéklet (pl. látásinger) értelmezése először arra irányul, hogy az észlelő megállapítsa, az adott ingerek közül melyek tartoznak magához az észlelt tárgyhoz és melyek a háttérhez. 2.) az ingerminták nagyszámú körvonala közül az észlelés során kiválasztódnak azok, amelyek az adott tárgy körvonalát alkotják vagy amelyek az észlelő számára valamilyen csoportosítás alapján mintába szerveződnek. /A forma- és alakészlelés folyamata a pszichológia szerint veleszületett képesség, de az egyes minták jelentése csak a tapasztalattal alakul ki./ 3.) Az egyes formák és minták észlelése tovább bonyolódik, amint figyelembe szeretnénk venni az ingerlési összhelyzetet (vagyis a figyelmünk által kiemelt inger környezetében fellépő egyéb ingereket, amelyek jelentősen megváltoztatják az adott központi inger értelmezését). Az észlelés a pszichológia szerint itt már torzulhat. A mozgásészlelés esetében például nem mindegy, hogy az érzékelt látvány mely részét tekintjük állónak és melyet mozgónak /pl. elindul a mellettünk álló vonat, de hirtelen nem tudjuk eldönteni, hogy a mi vonatunk tolat, vagy a másik indult el előre/. 4.) Az észlelési folyamatok során felhalmozott tapasztalatok segítenek felismerni és osztályozni az észlelt dolgokat, tehát az észlelés ezen a szinten már fogalmi válasz. Ez azt jelenti, hogy a különböző helyzetekben meglévő közös, alapvető jellemzőket ragadjuk meg /pl. felismerjük a barátunkat egy új öltönyben/. 5.) A következő szinten észlelésünkbe belejátszanak szükségleteink, motívumaink, elvárásaink és ismereteink. Alapvető meghatározó tényezőként a dolgok időbeli meghatározottsága is felmerül, amelyért bizonyos feltételezések szerint periodikus élettani folyamataink a felelősek.

Az észlelés tárgyai alapján meg kell különböztetnünk, hogy az adott észlelés tárgyra, személyre vagy saját magunkra vonatkozik-e. Ez azért fontos, mert e három esetben a hibalehetőségek száma eltérő.

A tárgyak észlelése során különféle érzékcsalódásokról beszélünk, amelyek az adott ingerek téves felfogásán alapul. Ezek a tévedések elég jól behatárolhatóak és kiküszöbölhetőek, ha megismerjük azokat a belénk rögzült vagy velünk született késztetéseket, amelyek miatt nem a reális világot észleljük. (Ld. az ingerszerveződés 4 alapszabálya és a konstanciák)

Más emberek észlelésénél már bonyolultabb a helyzet, ezért itt nagyobb a hibalehetőség. Itt ugyanis nemcsak konkrét érzékszervi észlelésről van szó, hanem úgynevezett szociális észlelésről vagy személypercepcióról. Ez azt jelenti, hogy míg a puszta fizikai észlelés esetében érzékszervileg felfogható dolgok alapján tájékozódunk, ez esetben rejtett tulajdonságok feltérképezéséről is szó van. Nem elég tehát csupán érzékszerveinkre hagyatkozni, hanem kénytelenek vagyunk következtetni a másik ember belső tulajdonságaira is (máskülönben nem tudnánk a társas életben megfelelően viszonyulni másokhoz). Egy tárgy megítélésénél ugyanis könnyen leleplezhetőek tévedéseink (pl. ha valami nagyobbnak látszik, mint amekkora, méréssel meg lehet állapítani, hogy mekkora valójában), de a szociális észlelés esetében általában elfogultak vagyunk, és nincs standard, amihez képest ellenőrizhetnénk ítéleteink helyességét. Amit esetleg meg lehet állapítani, az az, hogy bizonyos emberek reálisabb képet képesek kialakítani másokról és ezért könnyebben boldogulnak a társas életben, mint a többiek.

Rengeteg kísérletet végeztek arra vonatkozóan a szociálpszichológiában, hogy mi minden befolyásolja a más emberekről bennünk kialakult véleményt. Ezeket úgy igyekeztek alakítani, hogy erről az ingoványos területről minél több számokban mérhető valószínűséget adhassanak meg. Elsőként azt vizsgálták, hogy mennyire vagyunk képesek mások érzelmi állapotát felmérni. Kiderült, hogy csak teljesen egyértelmű érzelmeket tudunk beazonosítani az adott szituáció pontos ismerete nélkül, vagyis az alapérzelmeket; az élvezetet, a bánatot, a félelmet, a meglepetést, az undort, a haragot stb. Amikor egy arcon vegyes érzelmek tükröződnek, már nem vagyunk képesek helyes megítélésre.

De saját érzelmi állapotunk is tévútra viheti megítélésünket. Máshogy ítéljük meg ugyanis a másikat jó és rossz hangulatban. Ezenkívül sztereotipizálunk, vagyis hajlamosak vagyunk tudatunkban az embereket kategóriákba sorolni (pl. a cigányok, vidékiek, egyetemisták stb. kategóriái). Ez ugyan egyfelől megkönnyíti a tájékozódást, de az egyes ember megítélésében már hibákat eredményez.

A következő hiba a személyészlelésben van, abban, hogy burkolt személyiségelméleteink vannak. Ez azt jelenti, hogy a megítélt ember egyik tulajdonsága alapján következtetünk a többire (pl. aki szép, az kedves is; aki intelligens, az nagyvonalú is stb.). Ez könnyen vezethet komoly csalódásokhoz az életben mind pozitív, mind negatív értelemben.

Torzítanak továbbá a személy-prototípusok. Ilyen pl. a tipikus háziasszony, a tipikus jótanuló stb. Ezek a típusok a sztereotípiákhoz hasonlóan a benyomás-kialakítás folyamatát hivatottak megkönnyíteni. Az emberek általában jobban emlékeznek azokra az emberekre, akik beleillenek valamelyik prototípusba, pedig az ezektől eltérő emberekről nehezebben alakítunk ki véleményt.

Megítélésünk azonban megváltozhat visszamenőleg is, amennyiben valakiről olyan információt kapunk, ami felülírja korábbi elgondolásunkat erről az emberről (Pl. ha környezetünkben valakiről kiderül, hogy homoszexuális, vele kapcsolatos emlékeinkben egyre több erre utaló jelet fogunk felfedezni).

Másokról alkotott benyomásunk természetesen nem töredezetten jelenik meg számunkra, hanem valamifajta egységgé ötvöződik. Hogy hogyan, azt a központi vonás hipotézis írja le. Ennek lényege, hogy az egy személlyel kapcsolatos benyomásunk általában egy központi vonás köré rendeződik, vagyis bizonyos tulajdonságok nagyobb jelentőségűek másoknál (pl. a melegszívű és a hideg jelző nagymértékben megváltoztatja az illető megítélését). Ehhez adódik hozzá aztán az, hogy milyen háttérben, milyen környezetben találkozunk az adott emberrel. Bizonyos tulajdonságoknak úgynevezett holdudvarhatása is van, ami szintén torzítja személyészlelésünket. Ez nemcsak azt jelenti, hogy egy szép embert hajlamosabbak vagyunk minden szempontból kedvezőbben megítélni, hanem azt is, hogy mások velünk kapcsolatos korábbi cselekedetei is erősen befolyásolnak minket (pl. aki egyszer kedves és segítőkész volt velünk, az bizonyára más helyzetekben is hasonlóan viselkedik és fordítva). A neveknek is van holdudvarhatása (pl. eleve máshogy ítéljük meg Szabó Józsefet és Steigerwald Ármint, pedig nem is ismerjük őket), valamint az is sokat számít, hogy mi volt az első információnk egy adott emberrel kapcsolatban.

Torzítva megítélésünket saját érzelmeink miatt képesek vagyunk egy szörnyű tettet bagatelizálni és egy aprócska botlást megbocsáthatatlannak tekinteni.

Észlelésünkbe érzelmeinken kívül belejátszik az is, hogy milyen motiváltságot feltételezünk az adott ember viselkedését tekintve. Az attribúció-elmélet szerint ezt két szempont alapján tesszük: 1.) belső vagy külső oknak tulajdonítható-e a viselkedés, 2.) ha belső oka van, szándékos-e vagy nem (Pl. a szomszédunk nem köszön az utcán - ennek oka lehet külső: nagyon siet, lehet belső és szándékos: utál minket, azért nem köszön, lehet belső, de nem szándékos: figyelmetlen és nem vett észre). E szempontok alapján nehéz helyesen megállapítani az illető viselkedésének okait, ezért sokkal gyakrabban tévedhetünk. Megítélésünk viszont ennek is függvénye.

Saját magunk észlelése legalább ilyen sok buktatót rejt magában, ha nem többet. Az ember saját magával kapcsolatosan ugyanis nemigen képes az objektivitásra. Rendszerint sokkal kedvezőbb képünk van saját személyiségünkről, mint bárki máséról, ráadásul nyilvánvaló hibáinkat is jobban meg tudjuk magyarázni. Az énattribúciós elmélet szerint a magunkról kialakított vélemény ahhoz hasonlóan alakul ki, ahogyan mások tulajdonságaira következtetünk, vagyis legtöbbször nem belülről, hanem kívülről próbáljuk saját viselkedésünk okait megfejteni. Ez úgy történik, hogy folyamatosan figyeljük a különböző szituációkra adott válaszreakcióinkat, és amit nem tudunk az eddig feltárt tulajdonságainkkal magyarázni, az új vonásként épül be a saját magunkról alkotott képünkbe (pl. ha egy erőszakos kéregetőnek pénzt adok, amit nem szoktam tenni, akkor ez mostantól része lesz belső én-képemnek, de persze nem olyan értelmezésben, hogy gyenge akaratú vagyok, hanem olyan formában, hogy úgy látszik, hajlamos vagyok az adakozásra). Az attribúció-elmélet alapja az, hogy külső-belső, szándékolt-szándékolatlan viselkedést különböztetünk meg. Ezzel magyarázzák például azt, hogy ha valaki belső motiváltság miatt tesz valamit (szívesen fest vagy rajzol), akkor ez jutalmazás hatására lassan átalakul, és sok esetben már csak akkor teszi ezt, ha jutalmat kap érte. Az elmélet szerint ez azért van így, mert az illető úgy értelmezi saját viselkedését, mint ami már nem saját belső késztetésére, hanem külső okokra vezethető vissza.

Saját megítélésünkben fontos szerepe van az önkárosító stratégiáknak [22] is. Ezeket akkor alkalmazzuk, amikor kellemetlen megállapításokat kellene tennünk magunkkal kapcsolatban. Ehelyett (pl. vizsgaszituációkban) olyan körülményeket teremtünk, amelyek az esetleges kudarcot megmagyarázhatjuk anélkül, hogy magunkat kellene hibáztatnunk.

Önismeretünk része az is, hogy érzéseket, érzelmeket tulajdonítunk az énünknek. Amit érzelemnek nevezünk, valójában egy izgalmi állapot és egy kognitív magyarázat összekapcsolása. Ez persze nem esetleges, legtöbb érzelmünk felismerését gyermek-korban sajátítjuk el. Mégis gyakran előfordul, hogy saját érzelmi állapotunkkal nem vagyunk tisztában vagy félreértelmezzük azt (pl. azt hisszük, hogy szerelmesek vagyunk és az esküvő után derül ki, hogy mégsem).

Mint látjuk, a pszichológiában nem válik élesen ketté az érzékelés/észlelés folyamata a gondolati síkon zajló következtetéstől, hiszen mind mások, mind saját magunk észlelését csak bonyolult következtetések eredményeként értelmezik.

Ezek a következtetések természetesen a fogalmak szintjén történnek, így fontos kérdés a pszichológiában is, hogy hogyan zajlik a fogalomalkotás, mit jelent az, hogy fogalom. Ezzel összefonódik a fogalmaknak a nyelvhez fűződő viszonya, a kommunikációban betöltött szerepe, valamint a következtetés különböző fajtáinak feltérképezése.

A fogalom a dolgok egy teljes osztályát képviseli és a világban való könnyebb tájékozódásunkat segíti elő. Ha nem lennének fogalmaink, nem lennénk képesek az érzékszerveink által érzékelhető dolgoktól elszakadni és gondolkodni, következtetni, emlékezni stb. Ezenkívül annyi szóra lenne szükségünk, ahány dolog körülvesz minket (pl annyi szóra, ahány színárnyalat, ahány darab szék, ahány ember stb. létezik).

Ehelyett létrejöttek tehát a fogalmak, amelyeket kétféleképpen lehet kategorizálni. Egyfelől vannak olyan fogalmak, amelyek tárgykategóriák (pl. az alma), olyanok, amelyek cselekvést jelölnek (pl. evés) vagy állapotokat (pl. öregség), s vannak elvont fogalmaink (pl. az igazság, a kettes szám stb.). Másfelől megközelíthetjük fogalmainkat hierarchikusan is, hiszen bizonyos fogalmak több dolgot foglalnak magukba, míg mások kevesebbet (pl. élőlény>állat>madár>rigó).

Egy fogalom a pszichológia szerint két részből tevődik össze. Az egyik rész a fogalom magja, a másik a fogalom prototípusa. A mag azokat a központi vonásokat foglalja magában, amelyek csalhatatlanul segítenek eldönteni, hogy az adott dolog, amelyet fogalmi gondolkodásunkba be akarunk illeszteni, melyik fogalomkategóriába tartozik (pl. a betörő fogalmának magja az, hogy betör mások lakásába/üzletébe és valami olyat vesz el, ami nem az övé). A fogalom prototípusa az a külső leírás, ami az esetek többségében az adott fogalomkörbe tartozó dolgokra igaz, de egyes esetekben nem (pl. a betörő általában gondozatlan, pisztoly van nála, veszélyes stb.).

A fogalmak tanulási folyamatok révén alakulnak ki bennünk. Ez a következő három módon történik: 1.) példánystratégia útján, amikor a fogalmat egy nagyon jellemző példán keresztül tanulja meg a gyerek, majd ezt a megtanult fogalmat terjeszti ki később olyan dolgokra, amelyek hasonlítanak a kategória eddigi elemeire (pl. a szék bútor, hasonlít az asztalra, tehát az is bútor), 2.) hipotézis-ellenőrzéssel, amikor a meglévő fogalom ismert eseteinek tulajdonságai alapján kategorizál (a szék és az asztal a lakásban van, tehát a lámpa is bútor), 3.) amikor az előzetes ismereteket és a megismert példányokat együtt használja fel a fogalom kritikus tulajdonságainak meghatározásában.

A fogalmi gondolkodás és a nyelv elválaszthatatlan egymástól, de sokáig úgy gondolták, hogy a nyelv gondolati struktúrákat tükröz, tehát a fogalmaink hamarabb jönnek létre, mint az ezt kifejező hangalakok. A nyelvi relativizmus hipotézise azonban megfordítja ezt a viszonyt és azt állítja, hogy a a fogalmaink nagymértékben függnek attól a nyelvtől, amelyet beszélünk. Az elmélet egyenesen azt mondja ki, hogy a más nyelveket beszélők másképp is észlelik a világot. Az valóban igaz, hogy különböző nyelveken bizonyos dolgokra több megnevezés utal (pl. az eszkimó nyelvben négy szó van a hóra), de ez nem jelenti azt, hogy az ezekhez tartozó fogalmi tartalom ismeretlen vagy más lenne, mint más nyelvek esetében. Ez pusztán annyit jelent, hogy az adott kultúrában az adott jelenség nagyobb jelentőséggel bír.

Ennek az elméletnek a hatására elkezdték vizsgálni, hogy a különböző nyelvekben milyen széles skálán mozognak a színek megnevezései. Az eredmény az volt, hogy egyik nyelven sem neveznek meg minden színt, sőt bizonyos nyelveknek csak a feketére és a fehérre van szavuk, az ott élő emberek észlelése mégis valószínűleg azonos a miénkkel.

Végeredményben tehát nem eldönthető, hogy a fogalmak vagy a nyelv alakult ki előbb, de tény, hogy csak egymást feltételezve van értelmük.

Fogalmaink segítségével olyan ismeretek birtokába juthatunk, amelyeket esetleg érzékszervi úton nem vagyunk képesek megszerezni. A problémamegoldás gondolati úton mindig fogalmak felhasználásával történik. Problémáról akkor beszélünk, ha a célunkhoz vezető utat nem ismerjük. Ilyenkor következtetéssel próbálunk közelebbjutni a megoldáshoz. Ennek két alapformáját ismerjük: a deduktív és az induktív következtetést.

A deduktív módszer tulajdonképpen a szillogizmus, egy olyan logikai lépés, amelyben két előzményből (premissza) zárótételhez (konklúzió) jutunk (ilyenkor általános tényekből vonunk le egyedi esetekre vonatkozó következtetéseket). Ez egy logikus következtetési módszer, de vannak buktatói. Pl. az a szillogizmus, hogy minden madár repül, minden vörösbegy repül, tehát a vörösbegy madár, igaz, de a következtetés logikailag hibás. A hibát a következő példa szemlélteti: minden hal úszik, minden kacsa úszik, tehát a kacsa hal. Logikai tévedés az is, ha azt állítjuk, hogy ha x, akkor z, tehát ha z, akkor x, vagyis: ha pl. nappali világosság van, akkor látok, tehát ha látok, akkor nappal van.

Az induktív következtetés mindig egyes tényekből von le általános következtetést. Tulajdonképpen maga a fogalomalkotás is felfogható az induktív következtetés egyik fajtájának, hiszen egyedi dolgok általános tulajdonságait sűríti magába.

Gondolati műveletek továbbá az absztrahálás vagy elvonatkoztatás (a lényeg kiemelése, megkülönböztetése a lényegtelentől), az általánosítás (a konkrét tényekből általános törvényszerűségek megfogalmazása, melynek során az ítéletek érvényességét bizonyos számú eset alapján a tárgyak és jelenségek egész osztályára kiterjesztjük), az analízis (az egész részekre bontása), szintézis (a részek újraegyesítése), összehasonlítás (a szintézis azon formája, melyben a viszonybaállítás a döntő), kiegészítés (a szintézis azon formája, melyben egy új egész felépítése a döntő).

Az, amikor valaki a fentebb ismertetett módokon felismeréshez jut, méghozzá kreatívan, újszerűen; meglehetősen rejtélyes dolog. A pszichológia sem képes megmagyarázni, hogy hogyan, de az ember képes olyan dolgokat kitalálni, olyan dolgokat felfedezni, amelyekre azelőtt senki sem gondolt, ami azelőtt egyáltalán nem létezett. Az alkotás folyamata négy részből áll: az előkészítésből, a lappangásból, a megvilágosodásból és az igazolásból. Ebben a folyamatban a lappangásból a megvilágosodásba való átmenet a legkülönösebb, ugyanis nem jósolható meg és nem is magyarázható semmivel. Próbálják ugyan az egyes feltalálók életével, körülményeivel, szerencséjével vagy személyiségjegyeivel ezeket a semmiből felbukkanó felismeréseket magyarázni, de hasztalan.

A következő részben az eddigiekben összefoglalt két rendszert fogjuk összevetni.

Jegyzetek:

[11] Ebben a részben csak azokhoz a fogalmakhoz tartozik lábjegyzet és hosszabb magyarázat, amelyekről a dolgozat további részében már nem esik szó.

[12] tabula rasa: üres lap (latin)

[13] Hermann von Helmholtz : német fizikus, fiziológus, 1850-ben ő mérte meg először az idegingerület terjedési sebességét. Jelentősek az akusztikai, thermo- és hidrodinamikai eredményei. (1821-1894)

[14] Gustav Theodor Fechner: német filozófus, természettudós, a kísérleti érzékelési pszichológia megalapítója. (1801-1887)

[15] Wilhelm Wundt: német fiziológus és pszichológus. Fő vizsgálódási területe az érzékeléslélektan. Érdeme, hogy a pszichológiát elkülönítette a filozófiától és meghonosította a pszichológiában a kísérleti és megfigyelő-leíró módszereket. A világ első pszichológiai laboratóriuma Lipcsében az ő nevéhez fűződik (1879). Az érzelmeket, különösen az akaratot a lelki történések alapjának tekintette, és a logikát, az etikát és a metafizikát a pszichológia alapján próbálta értelmezni. (1832-1920)

[16] Funkcionalizmus: a múlt század végén az evolúciós gondolat és a pragmatizmus hatására létrejött új pszichológiai irányzat. Fő kutatási területe az alkalmazkodó viselkedés, az adaptáció kísérleti vizsgálata.

[17] Behaviorizmus: Pavlov és Watson nevéhez fűződő pszichológiai irányzat, melyben a viselkedést a lelki jelenségek teljes kizárásával vizsgálják.

[18] Alaklélektan: Wertheimer, Köhler, Koffka és Lewin által létrehozott irányzat Németországban. Felfogásuk szerint élményeink az ingerek mintáitól, az élmény szerveződésétől függnek. A tanulást, az emlékezetet, a problémamegoldást mind az észlelésből vezették le. Az alaklélektan értelmezéseit később kognitív pszichológiának nevezték el.

[19] A kísérleti pszichológia kognitív és behaviorista szemléletből kiindulva a az emberek érzékleti ingereit, az ezekre adott válaszreakciókat, az észlelést, a tanulási folyamatokat és az emlékezést, valamint az érzelmeket vizsgálja.

[20] A szociálpszichológia az emberek másokkal való kapcsolatainak az attitűdökre és a viselkedésre gyakorolt hatásait vizsgálja. A szociálpszichológusok foglalkoznak például a közvéleménykutatással és a reklám-pszichológiával is.

[21] Ingerküszöbnek azt a legkisebb ingermennyiséget nevezzük, amit a szervezet még felfog.

[22] Berglas és Jones (1978) kísérletekkel alátámasztott elmélete

[« tartalom ]

---

IV. A mérvadó ismeret (pramăna) megszerzésének két lehetősége összefüggésben a pszichológia elméleteivel és erre vonatkozó kísérleteivel

1. A megismerés és az ismeret fogalma

 A megismerésről szólva tisztáznunk kell, mit értünk ez alatt. A megismerés olyan folyamat, amelyben egy megismerő tudat egy tárgyat megismertté tesz, vagyis tudásra tesz szert e tárggyal kapcsolatban. Ez azt jelenti, hogy a megismerés folyamatához szükség van egy tudatra, amely által és amelyben végbemehet a megismerés, valamint egy tárgyra, amelyről ismeretet szerzünk. Valójában azonban nem elégséges, hogy adott egy tudat és egy tárgy; a folyamat elindulásához ehhez többre van szükség. Elengedhetetlenül szükséges ugyanis az a törekvés, hogy megismerjük a tudat tárgyait. Ez legtöbbször abból fakad, hogy valamilyen szempontból kevésnek ítéljük meg tudásunkat, és ez sarkall további ismeretek szerzésére. Ezt a vágyat pszichológiai terminussal élve nevezhetjük motivációnak is, és ez minden esetben arra irányuló késztetés, hogy az adott szituációban a lehető legkevesebb szenvedést éljük át. A buddhizmus szempontjából ezt nem kell különösebben magyarázni, hiszen a buddhista törekvő egyetlen célja a szenvedés (dukkha) megszüntetése a vágy (trişna ) lekűzdése útján, tehát a megvilágosodás, a létforgatagból való kiszabadulás (nirodha). A pszichológia nem tűz ki maga elé ilyen nagy terveket, célja mindössze erre a létsíkra korlátozódik. Kutatásai arra szolgálnak, hogy az emberi szenvedések okait és pszichikai gyógymódjait feltérképezze, és lelkibeteg embereket tegyen képessé arra, hogy a lehető legkevesebb kínlódás árán illeszkedjenek be környezetükbe, dolgozzák fel az őket ért traumákat és éljenek kiegyensúlyozott életet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy látszólag kiegyensúlyozott emberek számára ne lenne a pszichológiának mondanivalója. Épp ellenkezőleg, minden ember életében vannak nehezen feldolgozható események, sőt a folyamatos stressz és frusztráció mindenki életében jelen van. A különbség itt is az emberek megélésében van, és ez az, amire nemcsak a buddhizmus, de a pszichológia is rámutat. Mindenkinek szüksége lenne tehát arra, hogy legalább a hétköznapi életben pontosítsa ismereteit, lássa, meddig valós az észlelése, és mettől kapcsolódnak be megélésébe saját vágyai, elvárásai, előítéletei stb.

Természetesen egy ismeret megítélése nagyon nehéz kérdés, és ez többek között az ismeret fogalmának kétféle értelmezésén alapul. Ismeretnek nevezzük egyrészt a lexikális tudást, a különböző adatokat és információkat, amelyeket az ember kisiskolás korától kezdve magol be. Az ismeret másik értelmezése Dharmakírti meghatározása: “egy korábban nem ismert dolog feltárása” [23]. Helyes ismeret csak az lehet, amelyben az észlelt tárgynak olyan szerepet tulajdonítunk, amelyet az valóban be is tölt (artha-kriyă). Nem tekinthetünk tehát egy korábban feltárt ismeretet mérvadónak. Különös paradoxon az, hogy miközben mind a pszichológia, mind az episztemológia korábban felhalmozott (tehát nem mérvadó) ismeretek tárháza, mégis oly módon próbál meg utat mutatni egy szenvedés nélküli létbe, hogy elveti ezeket az ismereteket. S a pszichológia sem úgy működik, hogy minden beteget mereven egy bizonyos metódus szerint igyekeznek gyógyítani, hanem minden eset más és más megoldásokat, ismereteket kíván. Ez azt jelenti, hogy a számtalan tudományos könyv elolvasása, megtanulása után a pszichológusnak el kell a tanult dolgoktól rugaszkodnia, és úgy kell segítenie újszerűen, helyzetreszabottan, improvizálva, hogy maga a beteg értsen meg dolgokat, hogy az adott pillanatban helyes ismereteket szerezzen; vagyis motiválttá kell válnia arra, hogy pontosítsa tudását.

Ahhoz azonban, hogy ismereteinket érvényessé tehessük, tudatosítanunk kell az ismeretszerzés mechanizmusát és ki kell javítani annak hibáit.

Nézzük tehát, milyen alapokon nyugszik megismerésünk.

[« tartalom ]

---

2. A mérvadó ismeret megszerzésének két lehetősége:

A) Az érzékelés (pratyakşa) jelentése a buddhista episztemológiában - pszichológiai megfelelői: érzékelés és észlelés

 Az érzékelés szó használatakor nem mindegy, hogy ezt buddhista episztemológiai vagy pszichológiai kifejezésként értelmezzük. Az episztemológia ugyanis az érzékelést és az észlelést máshogy közelíti meg, máshogy kategorizálja, mint a pszichológia. Ezt láthatjuk a következő táblázatban:

	Buddhista episztemológia	Pszichológia
1.	Érzékszervi érzékelés (indriya-pratyakşa): egy tárgynak az öt érzékszervre gyakorolt hatását jelenti, mely mentes a fogalmiságtól (pl. fényinger, szaginger stb. felfogása)	Az érzékelés fogalma, amely alatt az érzékszervek ingerlését értjük. Az érzékelés csatornáinak a pszichológiában nem csak a szemet, a fület, az orrot, a nyelvet és a bőrt tekintik, hanem érzékszervnek számít a fülünkben lévő vesztibuláris rendszer, amely a test helyzetét érzékeli, valamint a belső szervek is érzékszervként működnek, amikor pl. vizelési ingert közvetítenek az agy felé.
2.	Elmebeli vagy tudati érzékelés (mănasa-pratyakşa): A tiszta érzékszervi észlelés pillanatát követő tudatpillanat, mely megragadja a tárgy vetületét és a tudatilag érzékelhető jelenségeket (érzetek, szenvek). Tárgyai a dharma-dhătu körébe tartozó tartamok. Ez az érzékelésfajta kapcsolja össze a múlt és jelen dolgait, és ezen a szinten alakulnak ki ítéleteink is.	Az észlelésben az a folyamat, amikor az érzékszervek által az agyba irányított érzékletek formákká állnak össze az ingerszerveződés 4 alapszabálya, a kons-tanciák stb. alapján. Tárgybeazonosítást végzünk következtetés útján.
3.	Önmegismerő érzékelés (svasamvedană-pratyakşa): A tudat önmegismerő tevékenysége, amely a tárgy érzékelése közben zajlik, vagyis annak felismerése, hogy én vagyok az, aki megismer. Ez az érzékelésfajta felelős emlékeink személyes jellegéért, hiszen egy adott érzékelés közben a tudat önmagát is érzékelte.	Az észlelésben a tárgybeazonosítással párhuzamosan megy végbe, eredménye a szubjektív észlelés. A pszichológiában ezt is összekötik a következtetéssel. A gyermekpszichológia szerint egyéves korig alakul ki az éntudat, az előtt nincs szubjektív észlelés.
4.	Jógi-érzékelés (yogi- pratyakşa): Meditáció útján kifejleszthető különleges érzékelés, melynek folytán érzékelhetővé válik pl. a dolgok állandótlansága és üressége	A pszichológiában erre az érzékelésfajtának nincs megfelelője.

Láthatjuk tehát, hogy míg az episztemológia nem tesz különbséget érzékelés és észlelés között, addig a pszichológiában ezek nagyon is különböző fogalmak. Az érzékszervi érzékelés (episztemológia) azonosítható be az érzékeléssel (pszichológia). A következő két lépcsőfok, a tudati észlelés és az önmegismerő észlelés a pszichológiában nem válik szét, az észlelés fogalma alá tartoznak e folyamatok. (Ez azért van így, mert az alanyi-tárgyi szétválasztás miatt az alany részéről az érzékeléshez hozzátett én-képzet, vélemény, ítélet stb. mind mentális folyamat eredménye, tehát a pszichológia szempontjából nincs értelme különválasztani.) A kettőt együtt tekintik tehát az észlelés folyamatának, és evvel kapcsolatban a következőket állapították meg:

a) A legegyszerűbb észlelési folyamat az ábraalap-kiemelés, vagyis az , hogy egy adott képen különbséget tudjunk tenni a háttér és maga a tárgy között. (Ld. 1. ábra) [24]

1.a. ábra Attól függően, hogy mit tekintünk háttérnek, a képet láthatjuk serlegnek vagy két arcnak

1.b. ábra Ugyanúgy a nézőponttól függően hat vagy hét kockát észlelünk.

b) A formaészlelés a különböző elkülönült részek mintába vagy struktúrába szervezéséből áll. Ez az ingerszerveződés 4 alapszabálya alapján történik. (Ld. 2. ábra) [25]

2.1ábra A hasonlóság elve alapján sorokat látunk és nem különálló köröket

2.2 ábra A felső sort sornak, az alsó két sort csoportoknak látjuk a közelség elve alapján

2.3 ábra A jó folytatás elve alapján poharat lá-tunk, gondolatban kiegészítjük a jobb oldali ábrát

2.4 ábra A felső rajzot haj-lamosak vagyunk há-romszögként érzékelni a zártság elve alapján

c) Mozgásészlelés és megváltozott körülmények esetében az észlelő a különböző konstanciák (a tárgyak változatlannak észlelése) segítségével tájékozódik:

3. ábra 4. ábra

világosságkonstancia: a pingponglabdát bármilyen fényviszonyok között is fehérnek a szenet feketének látjuk, bár a szén napsütésben világosabb, mint a pingponglabda árnyékban. nagyságkonstancia: a különböző tárgyak nagysága állandónak tűnik függetlenül attól, hogy milyen távolságra vannak tőlünk. Pedig a tárgyak képének nagysága kisebb, ha messzebb vannak és nagyobb, ha közelebb. Ha tehát látunk távolabb egy felnőttet és előttünk egy méterrel egy kislányt, akkor a kislány retinára vetülő képe nagyobb lesz a felnőtténél, mi mégis tudjuk, hogy a felnőtt a valóságban nagyobb. (Ld. 3. ábra) [26] alakkonstancia: a tárgyakat mindig az összhelyzethez viszonyítva érzékeljük, vagyis hiába látom az asztalt felülről téglalapnak, oldalról egy hiányos négyzetnek stb., tudjuk, hogy ez egy és ugyanaz a tárgy más-más nézetből. Mozgást olyankor is észlelhetünk viszont tévesen, amikor nem is történik mozgás. Ilyen mozgáscsalódás pl. a moziban látott film, amikor valójában egymás után gyorsan felvillanó állóképeket értelmezünk mozgásként. Egyértelműen mozdulatlan ábrát is láthatunk mozgónak, mint pl. a 4. ábrán [27] látható képet.

d) Az észlelés fontos része az előzetesen elsajátított információk halmaza, ami nélkül nem tudnánk a dolgokat felismerni és beazonosítani. (Hamis felismerésekhez is vezethetnek ezek az információk: pl. szebbnek látjuk a híres festő művét.)

e) Szükségleteink, vágyaink, motivációink is alakítják észlelésünket, pl. egy sötét erdő félelmeink miatt rögtön veszélyessé is válhat megélésünkben. fontos motiváció a figyelem, pl. hamarabb fedez fel egy éhes ember éttermet, mint aki nem éhes.

Idetartozik az időészlelés, amelyet a periodikus éllettani folyamatokkal magyaráznak. (A ritmusérzékelést pl. a szívműködés és a légzés szabályszerűségével magyarázzák.)

Az időérzékelés három fajtáját ismerjük: az abszolút (az esemény valódi / mérhető időtartamával közel azonos), a relatív (az, hogy valami egy más dologhoz képest hosszabb vagy rövidebb ideig tartott-e) és a szubjektív időérzékelést (hogy az adott személy megélése szempontjából rövid vagy hosszú idő telt-e el, pl. fogorvosnál lassan, kedvesünknél gyorsan telik az idő)

Észlelésünk könnyen becsapható. A 5. ábrán [28] látható képek erre mutatnak néhány példát:

5.a ábra A két kép közepén látható körök egyforma méretűek, mégis más nagyságúnak látszanak	5.b ábra Hasonlóan a 5.a ábrához itt is azonos a két belső kör, de más méretűnek észleljük őket
5.c ábra Optikai csalódások A kép (Müller-Lyer-féle illúzió) középső vonalai egyforma hosszúak	5.d ábra Perspektívacsalódás: a “közelebbi” vonal rövidebbnek látszik
5.e ábra A vízszintes rácsok ferdének tűnnek	5.f ábra Ezen a képen deformáltnak látjuk a párhuzamosokat
5.g ábra Deformáltnak tűnnek a párhuzamosok és a négyzet is	5.h ábra A párhuzamos vonalakat ferdének észleljük (Zöllner-ábra)

Az önmegismerő-észlelés alapfeltétele, hogy legyen én-képzetünk, hiszen különben nem tudnánk észlelésünkhöz úgy viszonyulni, mint ami a mienk. A buddhista episztemológiában evidencia, hogy az én-tudat eleve bennünk van, hiszen a 12 tagú oksági láncolat még születésünk előtt lefutott. Ez azt jelenti, hogy születésünk pillanatától kezdve képesek vagyunk az észlelésre, vagyis képesek vagyunk alanyi-tárgyi megosztottságban felfogni a világot. A gyermekpszichológia megállapítása ezzel szemben az, hogy egy csecsemőnek nagyjából egy év kell ahhoz, hogy kialakuljon éntudata. Ez két fő szálból tevődik össze: a test-sémából és a társas történések halamazából. A test-séma kialakulása során a gyerek lassan megtanulja, hogy meddig tart a teste, hogyan képes testét megfelelően mozgatni stb. Ezzel párhuzamosan folyamatosan szembesül más emberekkel, melynek során saját magáról szerez tapasztalatokat és folyamatosan az én és a másik különválasztottságát érzékeli (pl. nem lehet az anyukája fülét sokáig húzni, mert az egy másik lény, aki ezt nem akarja stb.). E két ismerethalmaz adja ki az éntudatot, amely teljesen beépül az észlelési folyamatba. De nemcsak az éntudatot kell a pszichológia szerint egy babának elsajátítania, hanem a különböző észlelési szabályokat is. Piaget [29] szerint például 8 hónapos korban a babák nem ismerik a tárgyállandóságot. (Ld. 6. ábra) [30]

6.ábra Ha a játékot a csecsemő elől egy ernyővel eltakarjuk, úgy fog viselkedni, mintha a játék többé nem létezne. Ebből Piaget azt a következtetést vonta le, hogy a csecsemő még nem sajátította el a tárgyállandóság fogalmát.

A pszichológia ennek ellenére nem osztályozza megismerésünk tárgyait (tehát nem vizsgálja azt, hogy akkor vajon az éntudattal nem rendelkező csecsemők mit észlelnek - ennek vizsgálatának egyébként nincs is értelme, hiszen a csecsemők nem tudnak beszámolni világképükről, erre vonatkozóan elméleteket felállítani pedig teljesen értelmetlen dolog), hiszen eleve alanyi-tárgyi megosztottságból indul ki: az észlelő az ember, minden rajta kívül eső tárgy megismerhető, függetlenül attól, hogy ez egy kézzelfogható tárgy vagy egy fogalom. A kézzelfogható tárgyak, mivel érzékelhetőek, valóban kívül állnak. A fogalmak pedig olyan értelemben tehetőek tárggyá, hogy nem csak egy ember számára léteznek, hanem lehet róluk másokkal beszélni, tárggyá lehet őket tenni. Végső soron tehát az episztemológia egyedi (svalakşana ) és általános jegyű tárgyai (sămănya-lakşana ) a pszichológiában is ott vannak, de az általános jegyű fogalmak itt a megismerés, az információfeldolgozás, a tanulás, az emlékezés és a kommunikáció stb. elemei, vagyis a fizikai lét és az ember lelki-szellemi létének összekötő kapcsai. (Ezekről a következő részben lesz szó.) Hogy ezek a tárgyak valós tárgyak-e, azzal a pszichológia nem foglalkozik, hiszen nem is választja szét a tárgyakat valós és nem-valós kategóriákra. Evidenciának tekinti viszont azt, hogy az létezik a valóságban, amit a legtöbb ember érzékel és észlel (idetartoznak a hasonló módon megélt érzések, a közel azonos módon értelmezett fogalmak is), és ezek a dolgok olyanok, amilyennek a legtöbb ember tapasztalja ezeket. Ebből az következik, hogy azok a dolgok, amelyeket az embereknek csak kis százaléka érzékel, valószínűleg nem léteznek, sőt az őket tapasztaló emberek valószínűleg betegek és kezelésre szorulnak (pl. azok a skizofrén betegek, akik szellemeket látnak). Ez alól a szabály alól egyetlen egy esetben van kivétel: amennyiben ez a kisebbség tudományosan képes ezeknek a dolgoknak, törvényszerűségeknek stb. az érvényességét, létezését bebizonyítani. Mivel pedig a jógi-észlelés kevés ember számára tapasztalható és tudományosan sem bizonyítható a dolgok ürességtermészete, ezért a pszichológiában nem is találjuk meg ennek megfelelőjét.

Az episztemológiában az érzékelés tehát nemcsak az érzékszervek érzékenységét jelenti a külvilág ingereire, hanem egészen addig tekintjük érzékelésnek, amíg tudati képünk nem alakul ki az adott valós tárgyról, de még nem kezeljük fogalomként. A pszichológia ezzel szemben ott húzza meg a határvonalat, ameddig az érzékszervek ingerfelfogása megtörténik. Utána elveszünk a tudati működések útvesztőiben, mert különböző szabályok és beidegződések során valamit látni, hallani stb. kezdünk. Rárakódnak vágyaink, motivációink, emlékeink és ismereteink, és ettől kezdve egy észlelésről csak annyit tudunk megállapítani a pszichológia eszközeivel, hogy megegyezik-e más emberek észlelésével hasonló esetben vagy nem.

Összefoglalóan azt lehet mondani, hogy az episztemológia észlelés fogalma, valamint a pszichológia érzékelés fogalma egy dolgot jelent abban a tekintetben, hogy az észlelő ebben a folyamatban szembesül az én és más dolgok szétválasztottságával. Minden további lépcsőfok erre a kettősségre épül rá. Ezt kíséreljük meg kifejteni a következő részben.

Jegyzetek:

[23] Lásd: in AGÓCS p 9.

[24] Lásd: in GERÉB p 107.

[25] Lásd: in SÉRA p 55.

[26] Lásd.: in GERÉB p 104.

[27] Lásdd.: in GERÉB p 101.

[28] 5.a; 5.b; 5.c ábra Lásd: in GERÉB pp 104-105.; 5.d, 5.e ábrák Lásd: in SÉRA p 59.; 5.f, 5.g. ábra Lásd: in GERÉB p 106.; 5.h.ábra Lásd in GERÉB p 105.

[29] Jean PIAGET: svájci pszichológus, az ember gyermekkori kognitív fejlődését vizsgálta és térképezte fel (1896-1980)

[30] Lásd.: in ATKINSON p 76.

[« tartalom ]

---

B.) A következtetés (anumăna) jelentése a buddhista episztemológiában - fogalomalkotás és fogalomhasználat a pszichológiában

A következtetés tárgyai a fogalmaink. Ezek létrejötte meglehetősen bonyolult mind az episztemológiában, mind a pszichológiában. A korábban már szereplő episztemológiai folyamatleírást itt is láthatjuk, mert meg fogja könnyíteni a két rendszer összevetését.

A következtetés folyamata :

1. bhăva(dolog) - a következtetést (anumăna) kiváltó ‘az ami’ = az önjegyű tárgy (sva-lakşana ).

2. vişaya (érzékelt tárgy) - a dologból (bhăva) [fogalommentesen] érzékelt tárgy (vişaya).

3. ăkriti (gondolati tárgy) - a dolog tudatban megjelenő, nem beazonosított vetülete.

4. vedană (érzet) - a tudatban megjelenik egy ‘minőség’.

5. cetană (késztetés) - a tudati vetületre (ăkriti ) rárakódnak a korábbi tapasztalalásokból származó beidegződések, hajlamok (văsană) és szubjektív tartalmak (kleśa).

6. adhyavasăya (ítéletalkotás) - a tárgy beazonosítása egy [kész] fogalommal.

a) vitarka (keresgélés) - a tudat azonosítható kategóriát kezd kutatni.

b) vicăra (rögzítés) - a tudat egy ‘tudati képet’ kapcsol a tárgyhoz.

7. kalpană (fogalomalkotás) - a tudat egy fogalmat (vikalpa) rendel a rögzített tudati képhez.

8. śabda-artha (nyelvi jel) - a fogalommal ellátott tárgy szóval jelölése - megnevezése.

9. adhyăropa (ráfogás) - a tudat a megnevezett tárgyat (padărtha) azonosítja a tapasztalt dologgal.

10. samjnă (képzet) - a dologból (bhăva) nyelvi konvencióknak megfelelően jelölt, fogalommal ellátott tárgy (vyavahăra) lesz, mely az azonosság képzetét kelti.

 

Pszichológiai szókincsre átültetve ez így szól:

1. az érzékelt tárgy 2. a tárgynak a receptorokra gyakorolt fizikai hatása 3. a beérkező ingerek tárggyá szerveződése a tudatban (pl. ábra-alap elkülönülés stb.) 4. érzelmi reakció az adott tárgy tudati képére (pl. tetszik-nem tetszik, jó nekem-nem jó nekem reakció) 5. önkéntelen reakciók (feltételes és feltétlen reflexek [31]) automatizmusa korábbi tapasztalatok alapján (pl. ha korábban harapott már meg kutya, akkor a kutyaugatás azonnali menekülési késztetést vált ki) 6. a tárggyá szerveződött inger beazonosítása fogalomrendszerünkben; a) beazonosítás kategória szerint b) beazonosítás a kategórián belül 7. megtörtént a fogalom és a tudati kép azonosítása 8. verbális jel hozzákapcsolása az élményhez - a dolog elmesélhetővé válik 9. beazonosítjuk tudati képünket és az érzékelt tárgyat 10. a tudatban elraktározott fogalom, amelyet bárhol és bármikor hajlamosak vagyunk azonosnak tekinteni a későbbiek során a múltban érzékelt dologgal

Mint láthatjuk, a pszichológia fogalmaival leírható a folyamat, ám ez nem egyezik a pszichológia álláspontjával. Részint nem részletezi ennyire az észlelés folyamatát, részint nem állít fel kronológiai sorrendet. (Természetesen az episztemológiai leírás sem elsősorban kronológiai, hanem inkább logikai sorrend.) Itt valójában minden egyes észlelési folyamat mögött kognitív folyamatok húzódnak meg, ami azt jelenti, hogy egy érzékelésből csak tanult fogalmak, érzések, emlékek stb. (ezek mind-mind fogalmi természetű dolgok!) segítségével alakulhat csak ki észlelés. Ez azért fontos, mert ebből az következik, hogy már ahhoz a folyamathoz is szükség van fogalmi gondolkodásra, hogy egy adott tárgyat beazonosítsunk. Így végiggondolva meglehetősen esetlegesnek tűnik az észlelés és fogalomalkotás között húzott határvonal. Mi több, lehetetlen eldönteni, meddig tart maga az érzékelés és mettől kezdve lép be a folyamatba a fogalmi gondolkodás. Mindössze annyit lehet elmondani, hogy e két végpont elválaszthatatlanul összefonódik és erre számtalan példát lehet hozni.

A pszichológia szerint ez a tárgyak észlelésére ugyanúgy vonatkozik, mint más élőlények és saját magunk esetében. Tárgyészlelésnél ugyanis a tárgyról kialakult tudati kép azonnal kategorizálás alá kerül, hiszen anélkül nem tudnánk beazonosítani az adott tárgyat. Ezt abban a mozzanatban tudjuk elkapni, amikor egy ismeretlen tárgy észlelésekor azonnal, az észleléssel egyidőben konstatáljuk, hogy ilyet még nem láttunk, tehát nem találjuk a neki megfelelő kategóriát.

Más emberek észlelésénél - mint már említettük - nem elég pusztán az érzékszervileg felfogható érzeteket értelmezni, hanem sokkal bonyolultabb következtetéseket kell elvégeznünk ahhoz, hogy az illető valós képéhez hasonló vagy azzal azonos ismerethez jussunk. Először - csakúgy, mint tárgyak észlelésénél - kategorizálunk, vagy szakszóval sztereotipizálunk. Ez a kifejezés WalterLippmanntól származik, aki újságíróként elsőként hívta fel a figyelmet arra a kategorizálási módszerre, amelyet az emberek egymás észlelése során automatikusan alkalmaznak. Ezek a kategóriák lehetnek faji, etnikai, foglalkozás stb. szerinti besorolások, amelyek ugyanúgy megkönnyítik a tájékozódást, mint pl. tárgyak esetében az asztal fogalma, de ugyanúgy torzító hatású is. Ezekhez a sztereotípiákhoz legtöbbször előítélet is társul. A burkolt személyiségelméletek (Jones és Nisbett, 1971) olyan kategorizálást jelentenek, hogy egy adott információhoz automatikusan egy másikat kötünk, mivel tapasztalataink szerint ezek általában együtt járnak (pl. az intelligens ember nagyvonalú is). Következtetésünk tehát ebből a szempontból is belejátszik észlelésünkbe. A személy-prototípusok ismét egy kategorizálási lehetőséget nyújtanak: van tipikus háziasszony, tipikus agglegény stb. Ezek a kategóriák etnikumtól független kategóriák.

De kategorizáljuk embertársainkat nevük, anyagi helyzetük, társas kapcsolataik, öltözködésük, beszédstílusuk, műveltségük és még számtalan más dolog alapján is. Ezek a kategóriák nem térképezhetők fel egyszerűen, mivel túl sok van belőlük és folyamatosan változnak is (száz évvel ezelőtt még biztosan nem létezett a hippi prototípus).

Az emberi tudat valamifajta egységgé igyekszik kovácsolni benyomásait, legyen szó egy tárgyról, egy emberről vagy akár saját magunkról. Ezt az egységesítési törekvést a személyészlelés esetében Asch központi vonás hipotézise mutatja be. Véleménye szerint a benyomáskialakítás egyes központi vonások alapján történik, vagyis egy fontosabbnak tartott jellemző minden más, lényegtelenebb tulajdonságot átitat, és segít egységes rendszerré alakítani másokról meglévő ismereteinket. Központi vonás pl. az, hogy valaki melegszívű vagy hideg, és periférikus jelző, hogy udvarias vagy udvariatlan. Egy alapvetően kedves, jóindulatú ember udvariatlansága összességében jobb megítélést kap, mint egy hideg, komor ember udvarias viselkedése.

A holdudvarhatásoknak nevezett személyészlelési torzítások (Dion, Berscheid és Walster, 1972) meglehetősen ismertek, de soroljunk fel néhányat: a szép ember kedvezőbb megítélése pozitívabb lesz, értelmi képességeit hajlamosak vagyunk felértékelni, és elnézőbbek vagyunk, ha egy tanultabb ember téved, mintha egy tanulatlan. Magasabb pozíciójú emberek esetében is torzítunk. Erre példa Wilson kísérlete (1968), melyben diákjai egy részének azt mondta, hogy a vendégelőadó, akit várnak, professzor, a többieknek pedig azt, hogy egyetemi hallgató. Az első csoport a vendégelőadó magasságát átlagosan körülbelül 6 cm-rel becsülte magasabbnak, mint a többiek. Ez a példa talán egy kicsit túlságosan részletekbe menő, de bemutatásának célja az, hogy lássuk, egyetlen szó különbség mennyire befolyásolja észlelésünket.

Tulajdonképpen a legtöbb esetben embertársainkat nem úgy ismerjük meg, hogy azelőtt sohasem láttuk és semmit nem tudtunk, nem hallottunk róla. Ezért aztán eleve szennyezett tudattal szemléljük, és így nem is juthatunk róla valódi ismerethez. Amiről eddig szó volt, azok azok a dolgok, azok a tudati automatizmusok, amelyek már a kezdet kezdetén elhomályosítják a helyes megismerést.

A következő lépésben már nemcsak automatizmusaink determinálnak hibás észlelésre, hanem hihetetlen bonyolult következtetési folyamatok révén megpróbáljuk megfejteni más emberek viselkedését. Heider (1958) szerint az emberek “naív tudósokként” az ok-okozati összefüggéseket és a logika elveit felhasználva próbálják megérteni egymás viselkedését. Attribúció-elméletében két alapvető kérdést nevez meg, amelyek alapján tájékozódunk: belső ok vagy külső ok határozza-e meg az adott ember viselkedését, és ha az ok belső, akkor szándékos volt-e a cselekedet vagy szándékolatlan. Ez a fajta következtetési folyamat a már eddig is meglehetősen gyenge lábakon álló és igencsak vitatható megítélésünket tovább bonyolítja. Vannak persze közöttünk olyan emberek, akik viszonylag jó emberismerettel rendelkeznek és megítéléseikben ritkán tévednek, de ők sem csalhatatlanok.

Önészlelésünk már a kezdet kezdetén szennyezettebb, mint mások észlelése, mert alapállásunk magunkkal szemben általában pozitív. Nem vagyunk képesek reálisan felmérni saját képességeinket, lehetőségeinket, adottságainkat, és szinte soha nem teszünk magunkra rossz benyomást (ami másokkal kapcsolatban gyakran előfordul). Ha mégis valami olyat teszünk, amiért lelkiismeretfurdalásunk van, vagy ami nem illik bele éntudatunkba, hamar integráljuk a dolgot, ideológiákat gyártunk arra, hogy miért vagyunk ilyenek. Legtöbbünk azért rendelkezik némi önkritikával és önismerettel, ami egy kissé helyrebillenti az egyensúlyt. Ezek az ismeretek magunkkal kapcsolatban Bem szerint hasonlóan mások észleléséhez attribúciós úton alakul ki. Ugyanúgy következtetés folytán igyekszünk megérteni saját cselekedeteinket, feltérképezni külső és belső tulajdonságainkat aszerint, hogy valamit külső vagy belső nyomásra tettünk, és szándékos volt-e vagy sem.

Saját magunk és mások észlelése tehát annyi hordalékot tartalmaz, hogy ezeket megtisztítani szinte lehetetlen. A hétköznapi életben (és a pszichológia szempontjából) persze ennek tökéletesítésére azért van szükség, hogy hatékonyabban tudjunk résztvenni a világ dolgaiban, a személyközi kommunikációban, harmonikusabban tudjunk belesimulni ebbe a létsíkba.

A buddhizmusnak azonban távolabbi tervei vannak, méghozzá a teljes kiszakadás a létforgatagból. Amennyiben ezt tűzzük ki magunk elé célul, akkor máshogy kell közelítenünk mások és magunk észleléséhez. Ezt - mivel fogalmakkal kombinálunk - gondolati úton, következtetéssel lehet elkezdeni. Ha észlelésünket a fenti példákon keresztül vizsgáljuk, az első következtetés az, hogy megítéléseink különféle érzelmeken, indulatokon alapulnak és további érzelmeket hoznak létre. Észlelésünk során ugyanis skálákon helyezzük el a megítélendő tárgyakat, személyeket. Ezek kétpólusú skálák és számtalan árnyalatuk van. A legalapvetőbb skálánk a jó és a rossz megítélése, de van szép-csúnya, okos-buta stb. skálánk is. Azért fontos érzelmeink belevetülését észlelésünkbe feltárni, mert ez fogja okozni két legfontosabb érzelmünket, boldogságunkat és szenvedésünket (e kettő szintúgy kétpólusú skála). A tudatnak az a természete, hogy kettősségben gondolkodik, abból fakad, hogy jelen állapotunkban két csoportra bontjuk a világ dolgait: énre és másra, alanyra és tárgyra. Ha pedig az én és a más tudata pozitív és negatív, jó és rossz, kicsi és nagy stb. kategóriákat hoz létre, akkor ez az, amit meg kell szüntetni. Ennek megszüntetése nem kis feladat, hiszen magzati korunktól fogva tanuljuk és gyakoroljuk ezt a létállapotot, és automatizmusok ezrei visznek bele újra és újra ebbe a fajta létmegélésbe. Felgöngyölni ezt a dolgot kétféleképpen lehet, vagy az egyik feléről, vagy a másikról; vagyis vagy egyszer s mindenkorra elvágjuk ennek a gondolkodásmódnak a gyökerét, vagy a gyakorlatban megmutatkozó hibákat gyomláljuk addig, amíg a gyökér ki nem szárad. Az első megoldás számomra nem tűnik járható útnak, de a másodikat - még ha tovább is tart - ki lehet próbálni a gyakorlatban. Ebben a pszichológia sokat segít, hiszen bemutatja mindazokat a hibákat, amikre érdemes odafigyelni. Ha most újra visszagondolunk arra, hogy milyen automatizmusok alapján áll össze egy tárgy észlelése, egy személy megítélése, akkor megtanulhatóvá válik egy másfajta szemlélet. Az a szemlélet, hogy minden másképp van és sehogyan sincs. Hogy nem kell és nem szabad megítélnünk tárgyak és emberek milyenségét, nem kell észlelésünket korlátok közé szorítani. Hogy nem kell döntenünk igazságról, jóról-rosszról, hogy egyáltalán semmiféle különbséget nem kell tenni. Ez a szemlélet az ürességtermészet észlelése lenne, amelyben nincs alanyi-tárgyi megosztottság, nincs érzékelő-észlelő és érzékelt-észlelt tárgy. Nem válik külön, s így nem különül el semmiben - sem szépségben, sem jóságban stb. Az észlelésnek tehát az a paradoxona, hogy működése során tárgyakat hoz létre, amit észlelhet. Amint észlelésünk eltűnik a kétpólusú skáláival, már nincs is mit észlelni. Az érzékelés, az észlelés és a következtetés egymásra épülő folyamatai tehát képessé tesznek bennünket arra, hogy lebontsuk a saját magunk által teremtett, megkövesedett valóságnak tapasztalt ürességet.

Jegyzetek:

[31] I. P. Pavlov nevéhez fűződik a kétféle reflex megkülönböztetése. Feltétlen reflex az, amikor akarattól függetlenül egy bizonyos ingerre mindig ugyanúgy reagálunk (pl. ételszagra akaratlanul meginduló nyálelválasztás), feltételes pedig az, amikor tanulás útján egy adott ingerhez hozzákötődik egy reakció (pl. félelem a kutyától, ha már korábban megijedtünk tőle vagy más kutyáktól)

[« tartalom ]

---

V. Lehetséges-e a megismerés?

Összefoglalás, konklúzió

A kérdés megválaszolhatatlan, de nem értelmetlen. Aki ugyanis eljutott a végső felismerésig, az üresség tapasztalásáig, az már nem fogja megosztani velünk. Ahhoz ugyanis, hogy egy megvilágosodott bármit bárkivel megoszthasson, kommunikációra lenne szükség, pontosabban arra, hogy újra belehelyezkedjen az alanyi-tárgyi megosztottságba, hogy érzékeljen és észleljen, fogalmai legyenek és motivációja a cselekvésre. Elképzelhető ugyan egy másik lehetőség is: az, hogy a két állapot nem zárja ki egymást, tehát egyidejűleg képesek lehetünk megosztottságban és nem-megosztottságban létezni. S ha ez a paradox lét és nemlét valóban elképzelhető, akkor könnyen lehet, hogy már találkoztunk is megvilágosodott emberrel.

A megvilágosodott embernek nincsenek félelmei, nem ragaszkodik, nem szenved és nem tartja sem magát, sem más dolgokat fontosnak. Nem tesz különbséget, nem preferál semmit. Legfőbb ismertetőjele pedig az, hogy nem fél a haláltól.

S ha következtetni próbálunk ebből valamire, akkor talán azért nem fél tőle, mert ismeri. Talán az ürességtermészet tudása a halál, a megszűnés tudása. Annak tudása, hogy a halál nem ilyen vagy olyan, az is ürességtermészetű. S ha a halál fogalmához semmiféle érzet nem kapcsolódik, akkor értelmét veszti más dolgok megítélése is. Akkor nincs értelme vágyakat és szenvedést építeni magunknak, hiszen mindezek csak a haláltól való félelemben gyökereznek. Ez a félelem ugyanis megszüli az ellentétét, a biztonságérzetet, e kettő képviseli majd a jót és a rosszat, amelyek tovább-bontódnak széppé és csúnyává, kellemessé és kellemetlenné és így tovább. Ezek a minőségek pedig felruházzák érzékelésünk tárgyait és benépesítik tudatunk minden zugát fogalmakkal, vágyakkal, érzetekkel.

Most tehát itt vagyunk érzékelésünkkel és észlelésünkkel, melyeket megvizsgálhatunk, tökéletesíthetünk, s talán pontosítva minden egyes észleletet közelebbjuthatunk ehhez az állapothoz. Felhasználhatjuk vezérfonalként a buddhista episztemológiát, amely logikai láncban mutatja be megosztottságunk alapköveit. Hozzáadhatjuk a pszichológiát, amelyben sokak törekednek arra, hogy rámutassanak érzékelésünk és észlelésünk hibáira konkrét példákon keresztül. A két rendszert össze lehet illeszteni, mint egy gömb két felét. Az episztemológia az elmélet, a pszichológia a gyakorlat oldalából mutat be többet, s a gömb ebben a hasonlatban maga a mérvadó megismerés. Amiben az episztemológia messzebbre mutat, azt a pszichológia nem képes leírni, de nem is erre hivatott. Ez ugyanis hétköznapi, tapasztaló tudatunk számára nem megfogható, legfeljebb megsejthető. De addig is, amíg a halál árnyékában boldogok és boldogtalanok vagyunk, legalább az a biztosnak tűnő tudat bennünk van, hogy talán valakinek már sikerült…

[« tartalom ]

---

VI. Buddhista szójegyzék  

abhimukhí [tib.: mngon-du gyur-pa] : “nyilvánvaló (tárgy)” - közvetlenül, érzékelés (pratyakşa) útján felfogható tárgy, melyről érzékelés útján szerzünk tudomást.

abhranta [tib.: ‘khrul-med] : “hibátlan” - téves érzékeléstől, illetve hibás ismeretekről mentes - a {tényleges}megismerés (pramana) egyik kritériuma. (ld. még:artha-kriya, avisamvadi-jnana, samyag-jnana).

adhipati-pratyaya [tib.: bdag-rkyen] : “meghatározó feltétel” - minden olyan dolog, amely egy másik dolog keletkezését meghatározza. Az érzékelés (pratyakşa) esetében az adott érzékszervi képességre (indriya) vonatkozik, a tudati érzékelés (manasa-pratyakşa) esetében az előző tudatpillanatra. (ld. még: alambana-pratyaya, samanantara-pratyaya)

adhyavasaya [tib.: mngon-par zhen-pa] : “ítélet” - a tudatnak (citta) az a képessége, hogy az érzékelés (pratyakşa) által felfogott tárgyat felruházza egy fogalommal (vikalpa). Az ítélet részelemei a keresgélés (vitarka) és a rögzítés (vicara).

adhyaropa (samaropa) [tib.: sgro-‘dogs-pa] : “ráruházás”, “ráfogás” - egy tudati tükörkép (pratibimba) kivetítése a tapasztalati tárgyra (vişaya), mely kialakítja a valós dolog (bhava) {tév}képzetét. Ez a fogalmi gondolkodás természetében alapvetően bennerejlő hiba.

akuśala [tib.: mi-dge-ba] : “nem-üdvös” - ; ellentéte akuśala

anitya [tib.: mi-rtag-pa] : “állandótlan” - 1) létesülésnek (bhavana) kitett. 2) a létezők (sat) egyik fajtája, mely az “összetett” avagy “függő” (samkâta ) tartamokra vonatkozik. Pillanatnyi létük (kşanika ) van csupán és folyamatosan változnak; ellentéte a nitya.

anumana [tib.: rjes-su dpag-pa] : “következtetés” : gondolati folyamat, mely fogalmi úton fogja fel a megismerés tárgyát - a {tényleges}megismerés (pramana) egyik fajtája (ld. még:pratyakşa)

apoha [tib.: sel-ba] : “kizárás” - a jelenségek és fogalmak (vikalpa) nem pozitív beazonosítás, hanem kizárásos alapon való megkülönböztetése

apratisamkhya-nirodha [tib.: so-sor brtags-min-gyi ’gog-pa] : “nem kielemzés általi megszűnés” - az egyik nem-összetett (asamskâta ), állandó (nitya) létező; ellentéte a pratisamkhya-nirodha

asadâśa : “egyedi(ség)” - az önjegyű tárgy (sva-lakşana ) azon tulajdonsága, hogy mindig egyetlen egy pillanatnyi dolog, mely semmilyen más dologgal nem azonos. (ld. még: śabdasyaviśaya)

asamskâta [tib.: ‘du-mi-byed-pa] : “nem-összetett” - feltételektől nem függő létezők (sat), melyek állandóak (nitya). Három tartam: a tér (akaśa), a kielemzés általi megszűnés (pratisamkhya-nirodha) és a nem-kielemzés általi megszűnés (apratisamkhya-nirodha); ellentéte asamskâta

artha-kriya [tib.: don byed nus-pa] : “hatékonyság” - 1) a {tényleges} megismerés (pramana) azon kritériuma, hogy a megismert dolog képes betölteni a neki tulajdonított funkciót. 2) egy dolog azon képessége, hogy képes hatást kifejteni; elő tud idézni valami mást. (ld. még: abhranta, avisamvadi-jnana, samyag-jnana)

atyanta-parokşa [tib.: shin-tu lkog-gyur] : “nagyon rejtett (tárgy)” - olyan rejtett tárgy (parokşa), amelyet csak hit illetve az ellentmondás-mentesség elvén alapuló következtetés révén lehetséges megismerni

avidya : “nemtudás” - a valóság igaz voltának nem tudása: az a képzet, hogy a személyek és jelenségek (tartamok) állandó, tényleges, egységes léttel bírnak

avisamvadi-jnana [tib.: mi bslu-ba-i shes-pa] : “megcáfolhatatlan tudás”, “megbízható ismeret” - a {tényleges} megismerés (pramana) egyik kritériuma (ld. még: abhranta, avisamvadi-jnana, samyag-jnana)

akara [tib.: rnam-pa]:“vetület” - egy tárgy (vişaya) érzékszervi tudatban kiváltott, megjelenő képe

akâti :“gondolati tárgy” - nem ‘beazonosított’, tudatban megjelenő tárgy ; a következtetés (anumana) első eleme. (ld. még vişaya, vyavahara)

alambana-pratyaya [tib.: dmigs-rkyen] : “tárgyi feltétel” - az a dolog, amely az adott érzékelési pillanat tárgyát képezi (vişaya vagy akâti ). Bármely létező (dharma) lehet, beleértve a tudatot is. (ld. még: adhipati-pratyaya, samanantara-pratyaya)

ayatana : “bejárat” - a valóságos létező (világ) elemei. A megismerés, tapasztalás ‘okozói’. 12létező ‘bejáratot’ különböztetünk meg: a 6 érzékszervet (indriya) és a 6 érzékelhetőt (vişaya). (ld. még: dharma, dhatu, skandha)

bhava [tib.: dngos-po] : “dolog” - a dolog önmagában. ; a tapasztalásnak (sparşa) nem kitett, nem tárgyiasított dolog (vişaya vagy akâti )

bhavana : “létesülés”, “állandó változás” - A valóság a lét [megmaradás] és a nem-lét [mozgás] közötti folyamatosan váltakozó játéka. A keletkezés (upadana), fennállás (dhitti) és az elmúlás (bhanga) egymásra következő fázisa.

caitta [tib.: sems-byung] : “tudatfunkció” - a tudathoz (citta) társult tudati tényezők; (pl. az érzetek (vedana) jelentkezése egy észlelés (pratyakşa) kapcsán.) (ld. még: cetana, samjna, vedana).

cetana (samskara) [tib.: sems-pa] : “késztetés”, “indíttatás” - tapasztalás (sparşa) nyomán kialakuló (érzelmi), szenvek (kleśa) által befolyásolt inger, mely külvilág felé irányuló tudati megnyilvánulásra késztet - a tudat (citta) egyik “funkciója” (caitta) ; a tudathoz kapcsolt észlelési folyamat egyik eleme - a létezők (sat) egyik kategóriája; az öt skandha egyike (ld. még: rúpa , samjna, vedana, vijnana)

citta [tib.: sems] : “tudat” - valamely tudatpillanat (kşana ) összefoglaló neve; valójában ‘tudatfolyam’ (samtana), mely legfőbb jellemzője a tárgy (vişaya vagy akâti ) visszaható szemlélete

dharma [tib.: chos] : “létező”, “tartam” - a valóságos (létező) világ elemei. Mindaz, ami önnön létét (svabhava), illetve önnön lényegét (svalakşana ) ‘tartja’. 72 “összetett” (samskâta )és 3 “nem-összetett” (asamskâta ) létező tartamot különböztetünk meg. (ld. még: ayatana, dhatu, skandha)

dhatu : “tartomány”, “elem” - a valóságos létező (világ) elemei. A megismerés, tapasztalás ‘színterei’. 18létező ‘tartományt’ különböztetünk meg: a 6 érzékszervi tartományt (indriya), a 6 érzékelhető tartományt (vişaya) és a 6 tudatossági tartományt (vijnana). (ld. még: ayatana, dharma, skandha)

dravya-sat [tib.: rdzas-yod] : “tényleges létező” - olyan oszthatatlan szubsztancia, amely az észlelő tudattól függetlenül, valósággal létezik. A vaibhaşika iskola szerint 3 ilyen dolog van: a térbeli kiterjedés nélküli, oszthatatlan anyagi részecskék (atomok), az időtartam nélküli, oszthatatlan tudatpillanatok (kşana ) és a nem-összetett-tartamok (asamskâta-dharma ).

dveşa [tib.: zhe-sdang] : “ellenszenv”, “harag” - ; a három szenv (kleśa) egyike (ld. még: moha, raga)

grahya-vişaya [tib.: gzung yul] : “megragadott tárgy” - A gondolat egy közvetlenül megragadott tárgya. Olyan általános-jegyű (samanya-lakşana ) tárgy - azaz fogalom -, amelyet a gondolkodás közvetlenül megragad - tárgyként kezel. (ld. még: pravâtti-vişaya )

hetu [tib.: rgyu] : “ok”, “érv” - egy dolog létrejöttének alapja - a keletkezés legfőbb oka ; az emberre vonatkozóan a tett-következménnyel (karma) azonos

indriya [tib.: dbang-po] : “érzékszerv” - az érzékelt tárgyakat(vişaya) felfogni képes emberi képességek - a látás (cakşur), a hallás (srota), a szaglás (ghrana), az ízlelés (jihva) és a testi érzés (kaya)

indriya-pratyakşa [tib.: dbang-po’i mngon-sum] : “érzékszervi érzékelés” - az öt érzékszerv valamelyike által megragadott tárgy(vişaya) fogalommentes érzékelése (ld. még: pratyakşa)

jneya [tib.: shes-bya] : “megismerhető” - minden létező (sat) - azaz minden tárggyá tehető dolog (vişaya vagy akâti )

kalpana [tib.: (rnam-par) rtog-pa] : “fogalom (alkotás)” , “fogalmi megismerés”- egy adott tárgy ‘tudati képpel’ való “beazonosítása” (adhyavasaya), mellyel használatra alkalmassá tesszük (lásd: vikalpa)

kalpana-apodha [tib.: rtog-pa-dang bral-ba] : “fogalommentes” - az érzékelés (pratyakşa) egyik feltétele a “hibátlanságon” (abhranta) kívül. Például a tárgy puszta képe a tudatban, mely fogalmaktól (vikalpa) mentes.

karma : “tett(következmény)” - bármilyen tapasztalás (sparşa), illetve az abból eredő késztetés (samskara). A tettek nyomán a külvilágból újabb és újabb hatások érnek bennünket, majd ezekre úgy reagálunk, mintha eleve tőlünk függetlenül jöttek volna létre.

kleśa [tib.: nyon-mongs-pa] : “szenv”, “szenny” - a létesülés (bhavana) alapvető mozgató erői, meghatározó tényezői: a tompaság (moha), a harag (dveşa) és a vágy (raga). A megismerést (pramana) hibás irányba befolyásoló tényezők.

kşana [tib.: skad-cig] : “pillanat” - egyetlen tudatpillanat. A tapasztalási folyamat (sparşa) mértékegysége. 17 tudatpillanat képezi a leghosszabb tudatfolyamatot, azaz az érzékszervileg tapasztalható tárgyak tudatossáválásának folyamatát.

kşanika [tib.: skad-cig-ma] : “pillanat(nyiság)” - az a tétel, hogy egy dolog (bhava) léte csupán egyetlen tudatpillanatig tart. Nem marad állandó (nitya), hanem pillanatról pillanatra megváltozik. Minden összetett dolog (samskâta ) ilyen.

kuśala [tib.: dge-ba] : “üdvös” - ; ellentéte azakuśala

lińga [tib.: rtags] : “jel”, “bizonyíték” - egy fogalom (vikalpa) végső valóságnak (paramartha-satya) megfelelő jelentése (ld. még: sadhya)

manas [tib.: yid] : “elme”, “ész” -

manaskara [tib.: yid-la byed-pa] : “odafigyelés” -

manasa-pratyakşa(mano-vijnana) [tib.: yid-kyi mngon-sum] : “tudati érzékelés” - a tiszta érzékszervi érzékelés (indriya-pratyakşa) és a fogalmi megismerés (vikalpa) közti tudatpillanat, melyet a jelenlevő önjegyű tárgy vetülete vált ki. Közvetlenül csak tudatilag észlelhető jelenségeket tapasztal - a tudati érzékelés tárgyaira (dharma-dhatu) irányul. Ekkor lépnek be az érzékelésbe az olyan szubjektív tudattartalmak, mint a szenvek (kleśa) és a hajlamok (vasana). (ld. még: pratyakşa)

meya [tib.: gzhal-bya] : “felfogott tárgy” - az a tárgy, amellyel az adott megismerési forma (érzékelés (pratyakşa) vagy következtetés (anumana)) közvetlen kapcsolatban áll. Az érzékelés felfogott tárgyai ‘valódi dolgok’ azaz ‘nyilvánvaló tárgyak’ (abhimukhí); a következtetés felfogott tárgyai ‘fogalmi képződmények’, azaz ‘rejtett tárgyak’ (parokşa).

moha [tib.: gti-mug] : “tompultság”, “beszűkültség” - maga a tudatlanság (avidya). Az a fajta tudat, amely csak a szokásaiban megrögzült korlátok között képes szemlélni tárgyát; a három szenv (kleśa) egyike. (ld. még: dveşa, raga)

mokşa(vimokşa) [tib.: (rnam-par) thar-ba] : “megszabadulás” -

nairatmya : “magátlanság” - 1) az én/személy (pudgala) konkrét létének hiánya. 2) a tartamok (dharma) konkrét létének hiánya. Az a tétel, hogy nincs egy konkrét ‘dolog’ amelyre ráfoghatnánk hogy ‘az’=’az’.

nirodha : “megszűnés”, “kioltódás” - a lét (sat) illetve a tapasztalás konkrét halmazainak (skandha) felszámolása, megszüntetése, mely a létforgatagból (samsara) való kilépést jelenti

nirvana : “ellobbanás” : 1) a szenvek (kleśa) megszűnése. 2) a létezők (skandha) megszűnése, azaz a kioltódás (nirodha). Ez a szenvedés (dhukha) megszűnése.

nitya [tib.: rtag-pa] : “állandó” - 1) létesülésnek (bhavana) nem kitett. 2) a létezők (sat) egyik fajtája, mely a “nem-összetett” avagy “feltétlen” (asamskâta ) tartamokra vonatkozik ; ellentéte az anitya

padartha : “szó tárgya” - a nyelvi jel (śabda-artha) vonatkoztatási tárgya. Egyes elméletek szerint egy ‘egyedi dolog’ [Lásd: Vyadi], mások szerint ‘állandó formák’.

paramartha-satya [tib.: don-dam bden-pa] : “végső valóság” - a tényleges valóság. Olyan tudati tárgyak (jneya), amelyek végső szinten igazak; ellentéte a samvâti-satya

paryudasa-pratişedha [tib.: ma-yin-dgag] : “nem-típusú tagadás” (ld. még: prasajya-pratişedha)

parokşa [tib.: lkog-tu gyur-pa] : “rejtett tárgy” - következtetés (anumana) útján felfogható tárgy, melyről következtetéssel szerzünk tudomást; létére egy nyilvánvaló tárgy (abhimukhí) utal

phala [tib.: ‘bras-bu] : “okozat” - az okok (hetu) és a feltételek (pratyaya) eredménye

phassa : “érintkezés” - az érzékek (indriya) érintkezése tárgyakkal (vişaya); eredménye az érzet (vedana).

prajnapti-sat [tib.: btags-yod]: “ráfogott létező” - a nyelvi konvencióknak megfelelően megjelölt tárgyak (vyavahara), amelyek léte nem tényleges, szubsztanciális (dravya), hanem feltételezett

pramana [tib.: tshad-ma] : “{tényleges}megismerés”, “mérvadó ismeret” - Érvényes, igaz, a valóságnak megfelelő ismeret, illetve annak módszere. Két módon juthatunk megismeréshez: az észlelés (pratyakşa) és a következtetés (anumana) által.

prasajya-pratişedha [tib.: med-dgag] : “nincs-típusú tagadás” (ld. még: paryudasa-pratişedha)

pratibha : “(intuitív) jelentés” - egy szó (śabda-artha) fogalomtól (vikalpa) mentes, elsődleges jelentése, mely a szó ‘értelelme’. Mivel a szavak csak egy mondat egységes értelmén belül nyerik el pontos jelentésüket, azt mondhatjuk, hogy az elsődleges jelentésbeli egység nem a szó, hanem a mondat.

pratibimba [tib.: gzugs-brnyan] : “tükörkép”, “visszatükröződés” - egy önjegyű tárgy (sva- lakşana ) vetületének (akara) tudati visszatükröződése, amely már hibás beidegződések, illetve hajlamok (vasana) terméke

pratisamkhya-nirodha [tib.: so-sor brtags-pa’i gog-pa] : “kielemzés általi megszűnés” - az egyik nem-összetett (asamskâta ), állandó (nitya) létező; ellentéte az apratisamkhya-nirodha

pratişedha [tib.: dgag-pa] : “tagadás” -

pratitya-samutpada : “függő keletkezés” - 12 tagú ok-okozati láncolat, melyek minden pillanatban egyszerre vannak jelen és egymást létrehozva örök körforgásban tartják a szenvedésteli létforgatagot (samsara). Ennek tagjai a következőek: 1. nemtudás (avidya) 2. karmikus képzőerők (samskara) 3. tudatosság (vijnana) 4. szellemiség-testiség (nama-rúpa) 5. érzékszervek (ayatana) 6. érzékek érintkezése tárgyakkal (phassa) 7. érzet (vedana) 8. vágy (tâşna) 9. kötődés (upadana) 10. létesülési folyamat (bhavana) 11. újraszületés (jati) 12. betegség, öregség, halál (jara-marana).

pratyakşa [tib.: mngon-sum] : “érzékelés”, “észlelés”: érzékelési folyamat, mely érzékszervi úton fogja fel a megismerés tárgyát - a {tényleges}megismerés (pramana) egyik fajtája. Négy fajtáját különböztetik meg: az érzékszervi érzékelést (indriya-pratyakşa), a tudati érzékelést (manasa-pratyakşa), az önmegismerő érzékelést (svasamvedana-pratyakşa) és a jógi érzékelést (yogi-pratyakşa). (ld. még: anumana).

pratyaya [tib.: rkyen] : “feltétel” - ‘másodlagos ok’ (hetu), amely az okokkal együtt jelentkezik. A dolog keletkezésének egyik alapja. (ld. még: adhipati-pratyaya, alambana-pratyaya, samanantara-pratyaya)

pravâti-vişaya [tib.: ‘jug-yul] : “vonatkoztatási tárgy” - A gondolat közvetett, vonatkoztatási tárgya. Olyan önjegyű (sva-lakşana ) tárgy, amire a gondolat által megragadott képzet vonatkozik. (ld. még: grahya-vişaya)

raga [tib.: chags-pa] : “ragaszkodás”, “vágy” - az az inger, amely arra késztet (samskara), hogy egy adott tárgyat tapasztaljunk (sparşa) és állandónak (nitya) lássunk; a három szenv (kleśa) egyike (ld. még: dveşa, moha)

rúpa [tib.: gzugs] : “forma”,”anyag” - a létezők (sat) egyik kategóriája ; a világ anyagi, fizikai megjelenése, illetve az anyagi világot felépítő tényezők = az érzékszervek (indriya) és az érzékelt tárgyak (vişaya) ; az öt skandha egyike (ld. még: cetana, samjna, vedana, vijnana)

śabda-artha : “nyelvi jel”, “szó” - a fogalommal ellátott (kalpana) tárgy (vişaya) egy szóval jelölése - azaz egy dolog ‘neve’.

śabdasyaviśaya : “nyelvileg kifejezhetetlen” - az önjegyű tárgy (sva-lakşana ) azon tulajdonsága, hogy csak érzékelés tárgya (pratyakşa). (ld. még: asadâśa )

śanti [tib.: zhi-ba] : “megnyugvás” - a szenvek (kleśa), s így a szüntelen létesülést (bhavana) okozó késztetések (samskara) megszűnése. A feltételezett tapasztaló alany és a megtapasztalt világ beleolvadása a meg-nem-különböztetés örökkévalóságába. A buddhizmusban az ellobbanással (nirvana ) azonos.

samanantara-pratyaya [tib.: de-ma-thag rkyen] : “közvetlenül megelőző feltétel” - az érzékelés tudatpillanatát közvetlenül megelőző tudatpillanat (ld. még: adhipati-pratyaya, alambana-pratyaya)

samaropa (adhyaropa) [tib.: sgro-‘dogs-pa] : “ráruházás”, “ráfogás” - lásd: adhyaropa

samjna [tib.: ‘du-shes-pa] : “képzet”, “megkülönböztető felismerés” - a létezők (sat) egyik kategóriája ; a tudat (citta) egyik “funkciója” (caitta) - tudathoz kapcsolt észlelési folyamat egyik eleme ; az öt skandha egyike (ld. még: cetana, rúpa , vedana, vijnana)

samyag-jnana : “helyes ismeret” - a {tényleges}megismerés (pramana) egyik kritériuma. (ld. még:abhranta,artha-kriya, avisamvadi-jnana)

samskara : “késztetés” - lásd: cetana

samskâta [tib.: ‘du-byed-pa] : “összetett” - feltételektől függő létezők (sat), azaz azok a dolgok (bhava), melyek állandótlanok (anitya), pillanatnyiak (kşanika ), állandó változásnak kitettek (bhavana), ezért feltételhez kötöttek. Mindig más összetevőkkel (samskâta ) együtt jelentkeznek, különböző okok (hetu) és feltételek (pratyaya) közrejátszása folytán. 72 tartam. ; ellentéte azasamskâta

samtana [tib.: rgyud] : “tudatfolyam” - egy lény karmikus tetteinek (karma) ok-okozati összefüggéseiből összeálló, állandó létesülési láncolat; amely a személyiségben megnyilvánuló karmikus ‘gyűjtemények’ átörökítésén alapszik

samvâti-satya [tib.: kun-rdzob bden-pa] : “elkendőző valóság” - a nem-tényleges valóság. Olyan tudati tárgyak (jneya), amelyek végső szinten nem igazak, csak egy ‘elhomályosult’ tudat számára tűnnek valóságosnak; ellentéte a paramartha-satya

sat [tib.: yod-pa] : “létező” - minden megismerhető (jneya) - azaz minden tárggyá tehető dolog (vişaya vagy akâti ). (ld. még: dharma, skandha, dhatu, ayatana)

sadhya [tib.: bsgrub-bya] : “bizonyítandó állítás” -egy jel (lińga) nélküli fogalom (vikalpa), mely bizonyításra vagy érvekkel (hetu) való alátámasztásra szorul (ld. még: lińga)

samanya-lakşana [tib.: spyi-mtshan] : “általános {jegyű} tárgy” - az ember fogalmi tevékenysége (anumana) által létrehozott létezők; ellentéte a sva-lakşana

sarúpya : “megfelelés” - az érzékelt tárgy (vişaya) és a ráruházott fogalom (vikalpa) közti hasonlóság

sasrava [tib.: zag-bcas] : “szennyezett” - ;

siddhi [tib.: grub-pa] : “megvalósulás” - a dolog léte: az a hatékony (artha-kriya) pillanat, amelyben létrejön és kifejti hatását

skandha : “halmaz” - 1) a létezők (sat) egyik lehetséges csoportosítása - a létezők öt csoportját különbözteti meg: a formát (rúpa ), az érzetet (vedana), a képzetet (samjna), a késztetést (cetana) és a tudomást (vijnana). 2) a tapasztalási folyamatot felépítő elemek.

sparşa [tib.: reg-pa] : “tapasztalás”, “kapcsolódás” - az a folyamat, amikor a tudat (citta) kapcsolatba kerül a tapasztalást kiváltó tárggyal; azaz az érzékszervileg tapasztalható tárgyak tudatossá válása.

svabhava : “önálló dolog” - a dolog valójában ; a dolog valódi, igaz, tapasztalástól (sparşa) elzárt belső lényege

sva-lakşana [tib.: rang-mtshan] : “önálló {jegyű} tárgy” - 1) Azok a valós dolgok, amelyekből az érzékelhető (pratyakşa) világ felépül. 2) A valós dolgok csak rájuk jellemző tulajdonsága; ellentéte a samanya-lakşana

svasamvedana-pratyakşa [tib.: rang-rigmngon-sum] : “önmegismerő érzékelés” - a tudat (citta) a tárgy megismerésével egyidejűleg a tudat önmagát is tapasztalja mint felfogó tudatot. Emiatt lehetséges a visszaemlékezés. (ld. még: pratyakşa)

upamana : “párhuzam” - a sankhya-iskolában a mérvadó ismerethez (pramana) való jutás egyik fajtája.

vastu [tib.: gzhi-grub] : “(megalapozott) dolog” - minden létező (sat), azaz tárgy (vişaya), melyre kiterjed valamely {tényleges} megismerés (pramana)

vasana [tib.: bag-chags] : “hajlam” - korábbi tapasztalatokból származó beidegződések, “karmikus” maradványok, csíraszerű hajlamok, melyek befolyásolják az érzékelt tárgyról (vişaya) kialakított képünket. (lásd: kleśa)

vedana [tib.: tshor-ba] : “érzet” - a létezők (sat) egyik kategóriája ; a tudat (citta) egyik “funkciója” (caitta) - a tudathoz kapcsolt észlelési folyamat egyik eleme ; az öt skandha egyike (ld. még: cetana, rúpa , samjna, vijnana)

vicara [tib.: dpyod-pa] : “rögzítés” - a fogalomalkotás azon mozzanata, amikor a tudat a “keresgélés” (vitarka) során bizonyos kiragadott jellegzetességek alapján adott fogalmakat (vikalpa) rögzít a tapasztalt tárgyhoz (vişaya). (lásd: adhyavasaya)

vijnana [tib.: rnam-par shes-pa] : “tudatosság”, “tapasztalás” - a tudat (citta) lényege - az érzékszervi tapasztalásból (indriya) származó tudatban lejátszódó folyamat, azaz a tudathoz kapcsolt észlelési folyamat vége ; a létezők (sat) egyik kategóriája - az öt skandha egyike (ld. még: cetana, rúpa , samjna, vedana)

vikalpa [tib.: (rnam-par) rtog-pa] : “fogalom” - egy adott tárgy ‘tudati képpel’ társított leképezése, mellyel használatra alkalmassá tesszük. A dolog ‘megragadására’ alkalmas tudati elem; nem azonos a tárgy nevével (śabda-artha). (lásd: kalpana)

vişaya [tib.: yul] : “érzékelt tárgy” - 1) érzékszervi úton megtapasztalt dolog - a látvány (rúpa), a hang (śabda), a szag (gandha), az íz (rasa) és a {testi} érzés (spâaşţavya). 2) a tárgy általában. Az észlelés (pratyakşa) utolsó eleme. (ld. még: akâti , vyavahara)

vitarka [tib.: rtog-pa] : “keresgélés” - a fogalomalkotás azon mozzanata, amikor a tiszta érzékelést követő pillanatban a tudat kutatni kezd a megfelelő kategória után, hogy az adott tárgyat beazonosítsa. (lásd: adhyavasaya)

vyavahara : “jelölt tárgy” - nyelvi konvencióknak megfelelően jelölt tárgy, melynek léte nem tényleges, hanem ‘ráfogott’ (prajnapti-sat)

yogi-pratyakşa [tib.: rnal-‘byor mngon-sum] : “jógi-érzékelés”, - a {tényleges} megismerés (pramana) egyik fajtája. Meditáció útján kifejleszthető különleges érzékelés, amely a tárgy finom jellegzetességeiről, például az állandótlanságukról vagy az ürességükről is tudomást szerez. (ld. még: pratyakşa)

[« tartalom ]

---

VII. Pszichológiai szójegyzék  

ábra-alap jelenség: egy jelenetet előtérre (ábra) és háttérre (alap) bontó észlelési alapjelenség

absztrakció: elvonatkoztatás, elvonás; a leglényegesebb tulajdonságok kiemelése; a gondolkodás eleme

adaptáció: alkalmazkodás

alaklélektan: (más néven gestaltpszichológia) Wertheimer, Köhler és Koffka nevével fémjelzett pszichológiai irányzat, mely magyarázó elvként az észlelésben a mintát, a szerveződést, az egészlegességet hangsúlyozza

asszociáció: kapcsolatképzés, társítás; az együtt vagy közvetlenül egymás után észlelt vagy emlékezetbe vésett dolgok összekapcsolódása; az emlékezeti tartalmak felidéződése valamilyen kapcsolat alapján

attitűd: készenlét, viselkedéses és intellektuális beállítottság, amely a vágyakkal, véleményekkel, érzésekkel és ítéletekkel összefüggésben meghatározza az egyén adott helyzetben való reagálási módját

attribúció-elmélet: Fritz Heider elmélete, mely szerint egy adott személy viselkedését két szempontból próbáljuk megmagyarázni: külső vagy belső oka van, és ha belső, szándékolt vagy szándékolatlan az illető cselekvése

biológiai pszichológia: az a pszichológiai nézőpont, amelyben minden viselkedést biológiai okokra próbálnak meg visszavezetni

burkolt személyiségelméletek: Jones és Nisbett (1971) elmélete, mely szerint hajlamosak vagyunk egy személy egyetlen ismert tulajdonsága alapján más tulajdonságokat is rávetíteni

deduktív módszer: az általános tételből egyes esetekre való következtetés; levezetés, következtetés

emlékezés: a tudatnak az a képessége, hogy elmúlt dolgokat képes megőrizni emlékképek formájában, melyek gyakran torzultak az eredeti élményhez képest

emóció/érzelem: az aktiváció specifikus állapota; bipoláris jellegű, kellemes vagy kellemetlen színezetű, eltérő erősségű élmény. Kialakulásában velünkszületett és tanult tapasztalatok játszanak közre. Megkülönböztetünk alapvető érzelmeket, melyek bizonyos állatoknál is megfigyelhetőek (pl. öröm, düh stb.), valamint magasabbrendű érzelmeket, melyek csak az emberre jellemzőek (pl. intellektuális, erkölcsi, szociális, esztétikai érzelmek).

empirikus: tapasztalati; leginkább a gyakorlatból és nem a gondolkodásból vagy kitaláltból származik

én, éntudat: az egyén átélése, elgondolása, vélekedése, felfogási módja önmagáról

énattribúciós elmélet: Bem elmélete arról, hogy az emberek saját magukról is attribúciós módszerrel szereznek ismereteket /Ld. attribúció-elmélet/

érzékelés: az a folyamat, melynek során az érzékszervekben található receptorok a környezeti ingereket felveszik és ingerületté alakítják, majd az efferens (agyba tartó) idegpályákon a megfelelő idegrendszeri központokba irányítják. Az érzékelés elválaszthatatlan az észleléstől és nagy szerepe van a környezettel való kapcsolatfelvételben.

érzéklet/érzet: az érzékelés mozzanata, az inger hatására kialakuló élmény

érzelem/emóció: az aktiváció specifikus állapota; bipoláris jellegű, kellemes vagy kellemetlen színezetű, eltérő erősségű élmény. Kialakulásában velünkszületett és tanult tapasztalatok játszanak közre. Megkülönböztetünk alapvető érzelmeket, melyek bizonyos állatoknál is megfigyelhetőek (pl. öröm, düh stb.), valamint magasabbrendű érzelmeket, melyek csak az emberre jellemzőek (pl. intellektuális, erkölcsi, szociális, esztétikai érzelmek).

érzet/érzéklet: az érzékelés mozzanata, az inger hatására kialakuló élmény

észlelés: az érzékelési információk értelmezése, jelentésük megkeresése

fejlődéspszichológia: a pszichológiának azon ága, amely a törzsfejlődés és az egyedfejlődés törvényszerű változásaival foglalkozik a magzati léttől a halálig

figyelem: tárgyra irányulás, éberségi fok különböző formái. Minden megismerő folyamat alapja.

fogalom: tárgyak, tulajdonságok, viszonyok lényeges, általános és elvonatkoztatott jegyeinek gondolati tükrözése

gestaltpszichológia: (más néven alaklélektan) Wertheimer, Köhler és Koffka nevével fémjelzett pszichológiai irányzat, mely magyarázó elvként az észlelésben a mintát, a szerveződést, az egészlegességet hangsúlyozza

gondolkodási műveletek: az ismeretek rendszerezését segítik, ezek: analízis, szintézis, összehasonlítás, kiegészítés, következtetés, elvonatkoztatás stb.

hasonlóság elve: az ingerszerveződés 4 alapszabályának egyike (alaklélektan), az észlelő az egyforma vagy hasonló elemeket egységes egészként fogja fel

holdudvarhatás: a benyomásalakítási torzítások speciális esete, az észlelőnek azt a hajlamát jelenti, hogy olyan egyéb jellemzőket feltételezzen valakiről jó vagy rossz tulajdonsága kapcsán, amely ezzel összhangban van.

inger: fizikai hatás, amely a receptorokon és az idegpályákon keresztül az agyba jutva érzékletet eredményez

ingerküszöb: az a legkisebb imgermennyiség, amit az adott receptorok fel tudnak fogni

ingerület: a receptorok által az idegpályákra áttevődő inger

iskola és nevelés-pszichológia: tanulási, tanítási és érzelmi problémák feltárására specializálódó pszichológiai terület

jó folytatás: az ingerszerveződés 4 alapszabályának egyike (alaklélektan), az észlelő a látvány felbontásakor a legegyszerűbb tagolással él, a legegyszerűbb elrendezést emeli ki egésznek

kísérlet: a természettudományból származó feltáró vizsgálati módszer. Szisztematikus tudományos vizsgálat, melyben különböző tényezők egymásra gyakorolt hatását vizsgálják. Hátránya, hogy leegyszerűsíti a valós helyzetet, így az eredmények általánosítása vitatható.

kísérleti pszichológia: a pszichológia azon ága, amely a természettudományos módszereket alkalmazta a lelki jelenségek, elsősorban az érzékelés vizsgálatában. Legjelesebb képviselői Gustave T. Fechner, Herman von Helmholtz és Wilhelm Wundt, aki 1879-ben Lipcsében megalapította az első kísérleti pszichológiai laboratóriumot.

kognitív: gondolkodási, gondolkodással kapcsolatos, gondolkodással járó

kognitív folyamatok: az egészséges felnőtt ember lelki működéseinek összessége, ide tartozik az érzékelés, az észlelés, az emlékezet, a tanulás, a képzelet, a motiváció, a gondolkodás. Alapvető feltétele a figyelem

kommunikáció: információcsere, melynek során az egyén a másik tudomására hozza érzéseit, gondolatait, cselekvési szándékait, ezáltal befolyásolva a másik személy viselkedését. Feltétele a mindkét fél számára egyértelműen érthető közös jelrendszer. Fajtái: verbális kommunikáció, nonverbális kommunikáció, metakommunikáció

konstancia: állandóság észlelése, “megtartás” a változó ingerek ellenére, a tárgyak viszonylag változatlannak észlelése igen változó körülmények között, a tárgyak megvilágításának, távolságának, helyzetének változásai ellenére

közelség elve: az ingerszerveződés 4 alapszabályának egyike (alaklélektan), az észlelő az egymáshoz közel álló elemeket hajlamos összetartozónak látni, egységbe szervezni

központi vonás hipotézis: Solomon Asch elmélete, mely szerint más személyekről bizonyos központi tulajdonságok alapján alakítjuk ki benyomásunkat

metakommunikáció: a verbális kommunikációt erősítő személyközi kommunikációs jelek összessége, fajtái: tekintet, mimika, gesztus, testartás, testmozgás, távolságtartás, érintés stb.

motiváció: izgalmi állapot, melyet hiányállapotot hoz létre és a hiány pótlására, a szükséglet kielégítésére sarkallja az egyént

neuron: egyedi idegsejt, mely a receptor és az agy, vagy a mozgató központ és az izomrostok között közvetíti az ingerületet illetve a mozgásos választ

non-verbális kommunkáció: elemei kiegészítik, megerősítik, gyengítik vagy megcáfolják a verbális kommunikációt, mimika, tekintet, testmozgás, gesztus stb.

nyelvi relativizmus: Benjamin Whorf sokat vitatott elmélete, mely szerint észlelésünk az általunk beszélt nyelv függvénye, tehát anyanyelvi meghatá-rozottsága miatt másképp észleli a világot egy magyar és egy angol

önészlelés: az az elmélet, miszerint az észlelő saját attitűdjeit és hiedelmeit saját viselkedésének megfigyelése befolyásolja. Abból ítéli meg saját magát, ahogy érez, ahogyan viselkedik

önkárosító stratégiák: Berglas és Jones (1978) elmélete, amely szerint az emberek valószínű kudarchelyzetben mesterséges hátrányokat teremtenek azért, hogy mentesítsék magukat a felelősség alól

ösztön: veleszületett, biológiailag meghatározott, cselekvésre késztető hajtóerő, Freud szerint az egyéni élet célja a szükségletek kielégítésére

példánystratégia: a fogalomalkotás egyik módszere, amikor egy bizonyos fogalomkörbe tartozó dolgokat az első példány tulajdonságai alapján soroljuk be ebbe a körbe

percepció: az érzékelési információk értelmezése, jelentésük megkeresése, az érzékelés és az észlelés összefoglaló neve

Phi-jelenség: az a Wertheimer által feljegyzett jelenség, amikor egymástól kis távolságra elhelyezett, egymás után rövid időközönként felvillanó fénypontokat az észlelő vonalként észlel

prototípus: egy fogalmi kategóriát legjobban képviselő tag

pszichoanalízis: Sigmund Freud által kidolgozott lélektani irányzat és módszer. Mélylélektan, mely a tudattalan lelki működések vizsgálatával és ezek hatásával foglalkozik. A lelki betegségek kialakulásáért a tudattalan vágyakat és azok elfojtását teszi felelőssé, kulcsfogalmai a szexualitás és az agresszió. Mint módszer (szabad asszociáció) a tudattalan késztetések feltárására szolgál.

reakció: ingerre adott válasz, viselkedés vagy viselkedésváltozás

receptor: ingerfelvevő készülék, mely a különböző ingerek felvételére és ingerületté alakítására specializálódott

reflex: a mozgásfajták egy fajtája, két csoportja: a feltétlen vagy velünkszületett reflex, amely az adott faj minden egyedénél automatikusan kiváltható és minden esetben ugyanolyan válaszreakció várható az adott inger megjelenésekor; és a feltételes vagy tanult reflex, amelyet gyakorlás, tapasztalatszerzés útján egyénileg sajátít el mindenki

személyiség: az általános emberi és a speciális, egyedi tulajdonságok összessége

szenvedés: pszichológiai reakció károsító vagy szorongató eseményekre. Megkülönböztetjük hangos és csendes formáit.

szillogizmus: következtetési forma, amely két előzményből a zárótételhez, a konklúzióhoz jut

szociálpszichológia: határtudomány, amely a szociológia és a pszichológia közös területein alakult ki. A pszichológiának az az ága, amely az emberrel mint társas lénnyel foglalkozik. A személyek viselkedését vizsgálja különféle társas helyzetekben, más személyek jelenlététől a tömeghelyzetig. Vizsgálja a személyek egymásra gyakorolt hatását, a különféle társadalmi csoportoknak az egyén viselkedésére, valamint a vezetőnek a csoport tagjaira irányuló hatását.

sztereotípia: személyészlelésünket elősegítő és egyben károsító kategória, amely az adott embertípus legfontosabb jegyeit foglalja magában. Ez lehet etnikai, foglalkozás stb. szerinti megkülönböztetés.

tanulás: a szervezetben végbemenő minden olyan változás, amely tapasztalatszerzés, gyakorlás, ismétlés következtében megy végbe és viselkedésváltozást eredményez. (A viselkedésváltozás oka idegrendszeri eredetű.) A tanulás elválaszthatatlan az emlékezeti működéstől, amelynek során a bevésés, a megőrzés és a felidézés történik. Szorosan összefügg a képzeleti működéssel.

tudat: 1. a központi idegrendszer azon állapota, amikor éber állapotban az egyén tudatában van cselekedeteinek, viselkedésének és ezeket irányítani, befolyásolni képes. 2. a tudat mint sajátos átélés, az észlelési, gondolkodási és cselekvési epizódok megélési módja. A tapasztalat-tartalmak megnyilvánulásának átláthatósága, a személynek önmaga létezéséről tárgyi vagy gondolati összefüggésében szerzett tapasztalatainak összessége.

tudattalan: olyan emlékek, vágyak, impulzusok, amelyek nem hozzáférhetőek a tudat számára. Freud egyik kulcsfogalma, aki szerint ezek az álmokban, a viccekben és az elszólásokban válnak feltárhatóvá.

viselkedés: gyűjtőfogalom az élő szervezetek összes megfigyelhető, megállapítható vagy mérhető aktivitása számára. Bizonyos ingerekre, inger-konstellációkra adott reakciók, válaszok. Az aktivitások közé soroljuk a mozgást, a szervezet belső változásait és a külső és belső kiválasztási folyamatokat.

zártság elve: az ingerszerveződés 4 alapszabályának egyike (alaklélektan), az észlelő az egészlegességre törekszik, az egymáshoz közel lévő dolgokat zárt egységként értelmezi egy korrigálási effektus során

[« tartalom ]

---

VIII. Irodalomjegyzék

FELHASZNÁLT IRODALOM  

• AGÓCS: Agócs, T.: Buddhista ismeretelmélet, Budapest, Tan Kapuja Buddhista Főiskola jegyzete 1996
• ARONSON: Aronson, E. A társas lény, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó 1980
• ATKINSON: Atkinson, R. L., Atkinson, R. C., Smith, E. E., Bem, D. J.: Pszichológia, Budapest, Osiris-Századvég 1995
• BUDDHISTA LOGIKA: Ford. és komm. Agócs, T., Fehér, J., Hamar, I., Horváth, Z. Z.: Buddhista logika, Budapest, Orientalisztikai Munkaközösség - Balassi Kiadó 1995
• FORGÁCS: Forgács, J.: A társas érintkezés pszichológiája, Budapest, Gondolat 1985
• GERÉB: dr. Geréb, Gy.: Pszichológiai atlasz, Budapest, Tankönyvkiadó 1966
• GOVINDA: Govinda, L. A.: A korai buddhista filozófia lélektani attitűdje, Budapest, Orientpress 1992
• MÉREI-BINÉT: Mérei, F.-Binét Á.: Gyermeklélektan, Budapest, Gondolat 1970
• PSZICHOLÓGIAI KISLEXIKON: Összeállította Balogh É.: Pszichológiai kislexikon, Budapest, Tóth Könyvkereskedés és Kiadó 1997
• SÉRA: Séra, L., Oláh, A., Komlósi, A.: Általános pszichológia, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó 1988
• SKILTON: Skilton, A.: A buddhizmus rövid története, Gyula, Corvina 1997

[« tartalom ]

---

IX. Képjegyzék

A kép sorszáma	A kép témája	A kép fellelhetősége
1. a, b. ábra	Az ábra-alap jelenség két példája	in GERÉB p 107. 2., 3. ábra
2/ 1, 2, 3, 4 ábra	Az ingerszerveződés 4 alapszabálya	in SÉRA p 55. 8. ábra
3. ábra	A nagyságkonstancia szemléltetése	in GERÉB p 104. 2. ábra
4. ábra	Érzékcsalódás	in GERÉB p 101. 1. ábra
5/a, b ábra	Érzékcsalódás	in GERÉB p 104. 1. ábra
5/c ábra	Érzékcsalódás	in GERÉB p 105. 1. ábra
5/d, e ábra	Érzékcsalódás	in SÉRA p 59. 10. ábra
5/f, g ábra	Érzékcsalódás	in GERÉB p 106. 1. ábra
5/h ábra	Érzékcsalódás	in GERÉB p 105. 2. ábra
6. ábra	Tárgyállandóság kialakulatlansága	in ATKINSON p 76. 3.4. ábra

[« tartalom ]

Word formátumban [« word ]

Kérlek adományozz a Buddhista Könyvtár javára!
(Please support the Buddhist Library by donating!)

A TE támogatásodra is szükség van!
(YOUR support keeps this site running. Thank you!)

anthropology | buddhism | hinduism | taoism | hermetics | thelemagick | philosophy | religion | spiritualism | poetry | parapsychology | medicine | transhumanism | ufology

Last updated: 21-12-2021

privacy policy | terms of service