Pheme Perkins

A Jelenések Könyve

- The Book of Revelation -

[ » OSZK - Szegedi Bibliakommentár Újszövetség « ]

A Szentírás szövegét Békés Gellért-Dalos Patrik Újszövetség fordításából (Pannonhalma-Budapest, 1991) vettük.

TARTALOMJEGYZÉK Bevezetés Szöveg és kommentár Prológus (1,1-8)  Az Egyházakhoz írt levelek (1,9-3,22)  A hét pecsét (4,1-8,5)  A hét trombitaszó (8,6-11,19  Megszámlálatlan látomások (12,1-15,4)  A hét csésze (15,5-16,21)  A nagy Babilon (17,1-19,10)  Megszámlálatlan látomások (19,11-21,8)  Az új Jeruzsálem (21,9-22,5)  Epilógus (22,6-21) Áttekintő kérdések és vitatémák A jelenések könyve magyar nyelvű kommentárjai

  

Szent János A jelenések könyve   I. PROLÓGUS 1 Figyeljük meg a kinyilatkoztatást. [1] Jézus Krisztus kinyilatkoztatása, amelyet Isten azért adott neki, hogy megmutassa szolgáinak mindazt, aminek csakhamar meg kell történnie. Elküldte angyalát s úgy jelentette ki szolgájának, Jánosnak, [2] aki tanúságot tesz Isten szaváról  és Jézus Krisztus tanúságáról: mindarról, amit látott. [3] Boldog, aki olvassa és aki hallgatja ennek a jövendölésnek igéit, és megtartja mindazt, ami föl van jegyezve  benne, mert közel az idő. II. LEVELEK AZ ÁZSIAI EGYHÁZAKHOZ Üdvözlet. [4] János a hét egyháznak, mely Ázsiában van. Kegyelem nektek és békesség attól, aki van és aki volt és aki eljövendő; meg a hét szellemtől, aki trónja előtt áll, és Jézus Krisztustól. [5] Ő a hűséges tanú, az Elsőszülött a holtak közül és a föld királyainak Fejedelme. Ő szeretett minket, [6] vérével megváltott bűneinktől és Istennek, Atyjának országává és papjaivá tett: övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen. [7] Nézzétek, eljön a felhőkön. Látni fogja őt minden ember, azok is, akik keresztülszúrták. Akkor majd mellét veri miatta a föld minden népe. Így van. Ámen. [8] Én az Alfa és az Omega vagyok, (a kezdet és a vég), mondja Isten, az Úr, aki van és aki volt és aki eljövendő: a Mindenható. Az első látomás. [9] Én János, testvéretek és társatok Jézus (Krisztusban), az üldöztetésben, a királyságban és az állhatatosságban, a Patmosz nevű szigeten voltam Isten igéje és Jézus tanúsága miatt. [10] Az Úr napján elragadtatásba estem. Hátam mögött harsona hangjához hasonló  nagy szózatot hallottam. [11] Így szólt: "Amit látsz, írd egy könyvtekercsre és küldd el a hét egyháznak, (mely Ázsiában van): Efezusba, Szmirnába, Pergamonba, Tiatírába, Szárdeszbe, Filadelfiába, és Laodíceába". [12] Erre megfordultam, hogy lássam, kitől jön a szózat. Amint megfordultam, hét arany gyertyatartót láttam, a (hét arany) gyertyatartó között pedig ember fiához hasonlót. [13] Bokáig érő ruhába volt öltözve, mellén aranyövvel övezve. [14] Feje és haja fehér volt, mint a hófehér gyapjú, szeme mint a lobogó tűz, [15] lába mint a kemencében izzó sárgaréz, hangja  mint a nagy vizek zúgása. [16] Jobbjában hét csillagot tartott, szájából kétélű, hegyes kard tört elő, arca pedig olyan volt, mint a teljes fényében ragyogó Nap. [17] Láttára holtként rogytam lába elé. De ő rámtette jobbját és így szólt: "Ne félj! Én vagyok az Első és Utolsó, s az Élő: halott voltam, de most örökkön- örökké élek. [18] Nálam van a halál és az alvilág kulcsa. [19] Jegyezd föl tehát, amit láttál: ami jelenvaló és aminek ezután kell megtörténnie. [20] A jobbomon látott  hét csillag és a hét gyertyatartó titka ez: a hét csillag a hét egyház angyala, a hét gyertyatartó pedig a hét egyház." 2 Levél az efezusi egyházhoz. [1] "Az efezusi egyház angyalának írd meg: így szól, aki jobbjában a hét csillagot tartja, aki a hét arany gyertyatartó közt jár: [2] ismerem tetteidet, fáradozásodat és állhatatosságodat. Tudom, hogy nem tűröd meg a gonoszokat: próbára tetted azokat, akik apostoloknak mondják magukat, pedig nem azok, és hazugoknak találtad őket.  [3] Állhatatos is vagy: szenvedtél értem és  nem fáradtál bele.  [4] De az a kifogásom ellened, hogy elhagytad első szeretetedet.  [5] Gondold meg, honnan süllyedtél ide. Tarts bűnbánatot és tégy úgy, mint előbb. Különben föllépek ellened és elmozdítom helyéről gyertyatartódat, ha bűnbánatot nem tartasz.  [6] Az viszont jó benned, hogy gyűlölöd a nikolaiták tetteit. Én is gyűlölöm azokat.  [7] Akinek füle van, hallja meg mit mond a Lélek az egyházaknak: a győztesnek az élet fájáról adok enni, mely Isten paradicsomában van. A szmirnaiaknak.  [8] A szmirnai egyház angyalának írd meg: így szól az Első és az Utolsó, aki halott volt, de életre kelt:  [9] ismerem üldöztetésedet és szegénységedet. Valójában gazdag vagy. Tudom, hogy gyaláznak azok, akik zsidóknak vallják magukat, pedig nem azok, hanem a sátán zsinagógája.  [10] Ne félj a rád váró szenvedéstől. Az ördög néhányat közületek börtönbe vet, hogy próbára tegyen. Tíz napi üldözést kell kiállnotok. Légy hű mindhalálig, s neked adom az élet koronáját.  [11] Akinek füle van, hallja meg, mit mond a Lélek az egyházaknak: a győztest nem sebzi meg a második halál. A pergamoniaknak. [12] A pergamoni egyház angyalának írd meg: így szól, aki a kétélű hegyes kardot tartja: tudom, hol lakol: ahol a sátán trónja áll. [13] Mégis kitartasz mellettem és nem tagadtad meg hitemet, még azokban a napokban sem, amikor Antipászt, hűséges vértanúmat megölték nálatok, ahol a sátán lakik. [14] De van némi kifogásom ellened: vannak ott nálad Bálám tanításának követői, aki kioktatta Bálákot, hogy áldozati hús evésére és paráználkodásra csábítsa Izrael fiait. [15] Azonkívül vannak nálad követői a nikolaiták tanításának is. [16] Tarts tehát bűnbánatot, különben hamarosan föllépek ellened és harcba szállok velük szájamnak kardjával. [17] Akinek füle van, hallja meg, mit mond a Lélek az egyházaknak: a győztesnek rejtett mannát adok és egy fehér követ, a kövön új név áll, amelyet más meg nem ért, csak aki megkapja. A tiatíraiaknak. [18] A tiatírai egyház angyalának írd meg: így szól az Isten Fia, akinek szeme mint a lobogó tűz, és lába mint a sárgaréz: [19] ismerem tetteidet, szeretetedet, hitedet, szolgálataidat, állhatatosságodat, és utóbbi tetteidet, amelyek fölülmúlják az előbbieket. [20] De az a kifogásom ellened, hogy megtűröd Jezabel asszonyt. Ez prófétának mondja magát és tanításával arra csábítja szolgáimat, hogy paráználkodjanak és egyenek a bálvány áldozatokból. [21] 1Időt adtam neki, hogy bűnbánatot tartson, de nem akar megtérni paráznaságából. [22] Ágynak döntöm, és akik házasságtörést követnek el vele, azokat nagy nyomorúságba, ha el nem fordulnak tetteiktől. [23] Fiait halálra adom. Tudja meg minden egyház, hogy én vesék és szívek vizsgálója vagyok és megfizetek kinek-kinek tettei szerint. [24] Nektek, többieknek pedig, akik Tiatírában vagytok, de nem követitek ezt a tanítást és nem ismeritek a sátán úgynevezett mélységeit, azt mondom: nem rakok rátok más terhet, [25] de amitek van, ahhoz ragaszkodjatok, amíg el nem jövök. [26] A győztesnek, aki mindvégig kitart tetteim mellett, hatalmat adok a pogány nemzetek fölött. [27] Vasvesszővel kormányozza őket, és mint cserépedényeket, összetöri. [28] Ezt a hatalmat Atyámtól kaptam. És neki adom a hajnalcsillagot. [29] Akinek füle van, hallja meg mit mond a Lélek az egyházaknak. 3 A szárdeszieknek. [1] A szárdeszi egyház angyalának írd meg: így szól, akié az Isten hét lelke és a hét csillag: ismerem tetteidet. Tudom, hogy élőnek tartanak, de halott vagy. [2] Ébredj föl, erősítsd meg a többit, aki halálán van. Tetteidet nem találom tökéletesnek Istenem előtt. Jusson eszedbe tehát a tanítás, amit kaptál és hallottál. [3] Tarts ki mellette és térj meg. Ha nem virrasztasz, mint a tolvaj jövök (hozzád) és nem fogod tudni, mely órában érkezem. [4] De vannak néhányan Szárdeszben, akik nem szennyezték be ruháikat. Velem fognak járni fehér ruhában, mert megérdemlik. [5] A győztest ilyen fehér ruhába öltöztetik. Nevét nem törlöm ki többé az élet könyvéből, hanem megvallom Atyám és angyalai előtt. [6] Akinek füle van, hallja meg, mit mond a Lélek az egyházaknak. A filadelfiaiaknak. [7] A filadelfiai egyház angyalának írd meg: így szól a Szent, az Igaz, akinél Dávid kulcsa van, aki megnyit és senki be nem zárja, bezár  és senki ki nem nyitja: ismerem tetteidet. [8] Nézd, nyitott ajtót bíztam rád, amelyet senki be nem zárhat. Bár kevés az erőd, mégis megtartottad tanításomat és nem tagadtál meg engem. [9] Nézd, adok neked néhányat a sátán zsinagógájából, akik zsidóknak vallják magukat, pedig nem azok, hanem hazugok. Kényszerítem őket, hogy jöjjenek, lábadhoz boruljanak és ráeszméljenek, hogy szeretlek téged. [10] Mivel megőrizted állhatatosságra buzdító igémet, én is megőrizlek a megpróbáltatás órájában, amely eljön az egész földkerekségre, hogy próbára tegye a föld lakóit. [11] Hamarosan eljövök. Ragaszkodj ahhoz, amid van, hogy senki el ne vegye koronádat. [12] A győztest oszloppá teszem Isten templomában, és többé nem távozik onnan. Ráírom Isten nevét, és Istenem városának nevét, az új Jeruzsálemét, mely az égből, Istentől szállt alá, valamint az én új nevemet. [13] Akinek füle van, hallja meg, mit mond a Lélek az egyházaknak. A laodíceaiaknak. [14] A laodíceai egyház angyalának írd meg: így szól az Amen, a hűséges és igaz tanú, Isten teremtésének kútfeje: Ismerem tetteidet. [15] Nem vagy se hideg, se meleg. Bárcsak hideg volnál, vagy meleg! [16] De mivel langyos vagy és se hideg, se meleg, kivetlek szájamból. [17] Azt mondod: gazdag vagyok, dúsgazdag, semmire sincs szükségem. Hát nem tudod, hogy nyomorult vagy és szánalomra méltó, szegény, vak és mezítelen! [18] Tanácsolom neked, végy tőlem tűzben tisztult színaranyat, hogy meggazdagodjál; fehér ruhát, hogy magadra öltsd és ne lássék szégyenletes mezítelenséged; és kenőcsöt, hogy megkend szemeidet és láss. [19] Mindazt, akit szeretek, korholom és megfenyítem. Buzdulj föl és tarts bűnbánatot! Nézd, az ajtóban állok és zörgetek. [20] Aki meghallja szavamat és kinyitja az ajtót, ahhoz bemegyek és vele étkezem, ő meg velem. [21] A győztesnek megadom, hogy velem üljön trónomon, amint én is győztem és Atyámmal ülök trónján. [22] Akinek füle van, hallja meg, mit mond a Lélek az egyházaknak."   III. AZ ÚR NAPJA ELŐKÉSZÜLETEI 4 Látomás a jövendő dolgokról. [1] Ezután láttam, hogy megnyílt egy kapu a mennyben. Az előbbi hang, mely harsonaként szólt hozzám, így folytatta: "Jöjj föl ide! Megmutatom neked, aminek ezután kell megtörténnie." [2] Nyomban elragadtatásba estem. Íme, egy trón állt a  mennyben, és a trónon ült valaki. [3] Az ott ülő úgy ragyogott, akár jáspis és kárneol drágaköve. [4] A trón fölött smaragd színéhez hasonló szivárvány ívelt. A trón körül huszonnégy szék. A székeken huszonnégy vén ült fehér ruhába öltözve, fejükön arany korona. [5] A trónból villám és mennydörgő szózat tört elő. Hét fáklya égett a trón előtt: Isten hét szelleme. A négy mennyei élőlény. [6] A trón előtt kristályhoz hasonló, üvegként csillogó tenger terült el. Középen a trón előtt és a trón körül négy élőlény, elöl-hátul csupa szem. [7] Az első élőlény oroszlánhoz hasonlított, a második tulokhoz, a harmadiknak emberhez hasonló arca volt, a negyedik szárnyaló sashoz hasonlított. [8] A négy élőlény mindegyikének hat szárnya volt, köröskörül és belül csupa szem. A mennyei dicsőítések. Éjjel-nappal szüntelenül kiáltották: "Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten, aki volt és aki van és aki eljövendő!"  [9] Miközben az élőlények dicsőséget, tiszteletet és áldást mondtak a trónon ülőnek, az örökkön-örökké élőnek, [10] a huszonnégy vén leborult a trónon ülő előtt és imádta az örökkön-örökké élőt. Letették koronájukat a trón elé és így kiáltottak: [11] "Méltó vagy Urunk Istenünk, hogy tiéd legyen a dicsőség, a tisztelet és a hatalom,  mert te alkottad a mindenséget:  akaratod hívott létre és teremtett mindent." 5 A bárány és a tekercs. [1] Akkor a trónon ülő jobbjában egy kívül-belül teleírt könyvtekercset pillantottam meg, mely hét pecséttel volt lepecsételve. [2] Aztán láttam egy hatalmas angyalt, aki harsány hangon hirdette: "Ki méltó arra, hogy kibontsa a könyvtekercset és feltörje pecsétjeit?" [3] De senki sem volt képes rá sem a mennyben, sem a földön, sem a föld alatt, hogy kinyissa a könyvet és be letekintsen. [4] Erre keserves sírásra fakadtam, mert senki sem volt méltó rá, hogy kinyissa a könyvet és beletekintsen. [5] A vének egyike így szólt hozzám: "Ne sírj! Nézd, győzött az oroszlán Júda törzséből, Dávid sarja. ő nyitja ki a könyvet és töri fel hét pecsétjét. [6] Akkor láttam, hogy a trón, a négy élőlény és a vének között ott áll a Bárány, mintegy megölve. Hét szarva és hét szeme volt: ezek Istennek az egész földre szétküldött hét szelleme. [7] Odament és átvette a trónon ülő jobbjából a könyvet. A Bárány imádása. [8] Amint átvette a könyvet, a négy élőlény és a huszonnégy vén leborult a Bárány előtt. Hárfája és tömjénnel telt aranycsészéje volt mindegyiknek: ezek a szentek imádságai. [9] Új éneket énekeltek: "Méltó vagy (Uram), hogy átvedd a könyvet és feltörd pecsétjeit.  Hiszen megöltek,  de véreddel megváltottál minket  Istennek minden törzsből, nyelvből,  népből és nemzetből.  [10] Istenünk országává  és papjaivá tetted őket  és uralkodni fognak a földön!" [11] Amint néztem, sok angyal szavát hallottam a trón, az élőlények és a vének körül. Számuk meghaladta az ezerszer ezret és a tízezerszer tízezret. [12] Harsány hangon kiáltottak: "Méltó a Bárány, akit megöltek, hogy övé legyen a hatalom, a gazdagság, a bölcsesség, az erő, a tisztelet, a dicsőség és az áldás." [13] Erre hallottam, hogy minden teremtmény, mely a mennyben, a földön és a föld alatt, a tengeren és a tengerben van, így kiáltott: "A trónon ülőnek és a Báránynak  áldás, tisztelet, dicsőség és hatalom  örökkön-örökké." [14] A négy élőlény ráfelelte: "Ámen", a (huszonnégy) vén pedig arcra borult és imádta (az örökkön-örökké élőt). 6 Az első hat pecsét. [1] Akkor láttam, hogy a Bárány feltöri a hét pecsét közül az elsőt. Erre hallottam, hogy a négy élőlény egyike mennydörgő hangon így kiáltott: "Jöjj (és nézd)!" Egy fehér lovat pillantottam meg. [2] A rajta ülőnek kézíja volt. Koronát nyújtottak neki, és ő diadalmasan kivonult, hogy győzelmet arasson. [3] Mikor a második pecsétet feltörte, hallottam, hogy a második élőlény kiáltja: Jöjj (és nézd!)" [4] Egy tűzvörös ló vágtatott elő. Lovasa hatalmat kapott, hogy megbontsa a békét a földön, hogy öldököljék egymást az emberek. Hosszú kardja volt. [5] Mikor a harmadik pecsétet feltörte, hallottam, hogy a harmadik élőlény kiáltja: "Jöjj (és nézd!)" Erre egy fekete lovat pillantottam meg. Lovasának kezében mérleg volt. [6] A négy élőlény között szózat hallatszott: "Egy mérő gabona egy dénár, három mérő árpa is egy dénár de az olajban és a borban ne tégy kárt." [7] Mikor a negyedik pecsétet feltörte, hallottam a negyedik élőlény szavát: "Jöjj (és nézd!)" [8] Erre egy fakó lovat láttam. Lovasának halál a neve, nyomában az alvilág járt. Hatalmat kapott a föld negyedrésze fölött, hogy karddal és éhínséggel, halállal és fenevadakkal öldököljön. Az ötödik pecsét. [9] Mikor az ötödik pecsétet feltörte, láttam az oltár alatt azoknak lelkét, akiket Isten igéje és tanúságtételük miatt öltek meg. [10] Nagy szóval kiáltották: "Urunk, te szent és igaz, meddig tartasz még ítéletet és nem állsz bosszút vérünkért a föld lakóin?" [11] Erre mindegyiküknek  hosszú fehér ruhát adtak és azt mondták nekik, maradjanak nyugodtan még egy rövid ideig, amíg betelik bajtársaik és testvéreik száma, akiket meg fognak ölni, akárcsak őket. A hatodik pecsét. [12] Mikor a hatodik pecsétet feltörte, láttam, hogy nagy földrengés támad. A Nap olyan fekete lett, mint a szőrzsák és az egész Hold olyan, mint a vér. [13] Az ég csillagai a földre hulltak, mint amint a fügefa hullatja éretlen gyümölcsét, ha erős szél rázza. [14] Az ég eltűnt, mint egy felgöngyölt könyvtekercs, és minden hegy és sziget elmozdult helyéről. [15] A föld királyai, nagyjai és hadvezérei, a gazdagok és hatalmasok, minden rabszolga és szabad hegyi barlangokba és sziklák közé rejtőztek. [16] Így kiáltottak a hegyeknek és szikláknak: "Omoljatok ránk és rejtsetek el a trónon ülőnek színe elől és a Bárány haragja elől! [17] Eljött haragjuk nagy napja: ugyan ki tudna helytállni?" 7 Ezrek pecsétje. [1] Ezután négy angyalt láttam, amint a föld négy sarkán állt és föltartóztatta a föld négy szelét, hogy ne fújjon a földön, sem a tengeren és semmiféle fán. [2] Akkor láttam, hogy napkelet felől egy másik angyal száll föl, akinél az élő Isten pecsétje volt. Hangosan rákiáltott a négy angyalra, akinek az volt a dolga, hogy ártson a földnek és tengernek: [3] "Ne ártsatok a földnek, se a tengernek, se a fáknak, amíg meg nem jelöljük Isten szolgáinak homlokát!" [4] Hallottam a megjelöltek számát is: száznegyvennégyezren voltak Izrael fiainak minden törzséből: [5] Júda törzséből tizenkétezer, Rúben törzséből tizenkétezer, Gád törzséből tizenkétezer, [6] Áser törzséből tizenkétezer, Neftali törzséből tizenkétezer, Manassze törzséből tizenkétezer, [7] Simeon törzséből tizenkétezer, Lévi törzséből tizenkétezer, Isszakár törzséből tizenkétezer, [8] Zabulón törzséből tizenkétezer, József törzséből tizenkétezer, Benjamin törzséből tizenkétezer. A választottak győzelme. [9] Ezután akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számlálni, minden nemzetből, törzsből, népből, és nyelvből. Ott álltak a trón és a Bárány színe előtt, fehér ruhába öltözve, kezükben pálmaágakkal. [10] Nagy szóval kiáltották: "Üdv Istenünknek, aki a trónon ül és a Báránynak!" [11] Erre az angyalok mind körülfogták a trónt, a véneket és a négy élőlényt, arcra borultak a trón előtt és imádták Istent: [12] "Ámen! Áldás és dicsőség, bölcsesség, hála és tisztelet, hatalom és erő Istenünknek örökkön-örökké. Ámen!" A látomás értelmezése. [13] Ekkor az egyik vén azt kérdezte tőlem: "Kik ezek a fehér ruhába öltözöttek és honnan jöttek?" [14] "Te tudod Uram", - feleltem. ő megmagyarázta: "Ezek a nagy üldöztetésből jöttek és fehérre mosták ruhájukat a Bárány vérében. [15] Ezért is állnak Isten trónja előtt  és éjjel-nappal szolgálnak templomában.  A trónon ülő közöttük lakik.  [16] Nem éheznek és nem szomjaznak többé,  nap nem égeti őket, sem másfajta forróság.  [17] A trón közepén álló Bárány legelteti  és az élővizek forrásához tereli őket,  Isten pedig letöröl szemükről minden könnyet." 8 A hét harsona. [1] Mikor a hetedik pecsétet feltörte, mintegy félóráig tartó csend lett a mennyben. [2] Akkor láttam, hogy az Isten színe előtt álló hét angyalnak hét harsonát adtak. Az aranyos tömjénező. [3] Jött egy másik angyal arany tömjénezővel, s megállt az oltár előtt. Sok tömjént adtak neki, hogy tegye az összes szentek imádságával a trón előtt álló arany oltárra. [4] A tömjénáldozat füstje a szentek imádságával fölszállt az angyal kezéből Isten színe elé. [5] Ezután az angyal fogta a tömjénezőt, megtöltötte az oltár parazsával és lehajította a földre. Erre dübörgő mennydörgés, villámlás és földrengés támadt. Az első négy harsona. [6] A hét angyal pedig, akinél a hét harsona volt, fölkészült, hogy megfújja harsonáját.  [7] Az első angyal megfújta harsonáját. Erre vérrel vegyes jégeső és tűz támadt s a földre zuhogott. A föld harmadrésze elégett, a fák harmadrésze elhamvadt és a zöldellő fű mind leperzselődött. [8] A második angyal is megfújta a harsonáját. Erre mint egy tűzben izzó nagy hegy, valami a tengerbe zuhant. A tenger harmadrésze vérré vált, [9] a tengerben élő állatok harmadrésze elpusztult és a hajók harmadrésze elsüllyedt. [10] A harmadik angyal is megfújta harsonáját. Erre nagy csillag hullott le az égből, s mint égő fáklya lobogott. A folyók és vízforrások harmadrészébe zuhant. [11] A csillag neve Üröm volt. A vizek harmadrésze ürömmé változott és sok ember meghalt a víztől, mert megkeseredett. [12] A negyedik angyal is megfújta harsonáját. Erre a nap, a hold és a csillagok harmadrészét érte csapás, úgyhogy harmadrészük elhomályosodott, a nappal és az éjszaka világossága pedig harmadrészével csökkent. [13] Látomásom folytatódott. Hallottam, hogy egy sas az ég magasán repülve nagy szóval kiáltja: "Jaj, jaj, jaj a föld lakóinak a többi harsonaszó miatt, melyet a három angyal hallatni fog!" 9 Az ötödik harsona. [1] Az ötödik angyal is megfújta harsonáját. Erre láttam egy égről földre hulló csillagot. Nála volt az alvilág kulcsa. [2] Megnyitotta az alvilágot, mire füstje fölszállt, mint egy nagy kemence füstje, és elsötétült tőle a nap és a levegő. [3] A füstből sáskák lepték el a  földet. Olyan erejük volt, mint a föld skorpióinak. [4] Azt a parancsot kapták, hogy ne bántsák a föld füvét, se a zöldellő növényt, se a fákat, hanem csak azokat az embereket, akiknek homlokán nincs az Isten jele. [5] Ne öljék meg őket, csak kínozzák öt hónapon keresztül. Kínzásuk olyan, mint amikor skorpiómarás éri az embert. [6] Azokban a napokban az emberek keresni fogják a halált, de nem találják; vágyódni fognak a halál után, de a halál futni fog előlük. [7] A sáskák alakja harcra kész paripákhoz hasonlított. Fejükön aranynak tetsző koronát viseltek, arcuk olyan volt, mint az emberarc. [8] Hajuk mint asszonyok haja, foguk mint az oroszláné. [9] Vaspáncélhoz hasonló vértezet borította őket, szárnyuk csattogása pedig olyan volt, mint nagyszámú, csatába száguldó harci szekér dübörgése. [10] Farkuk és fullánkjuk mint a skorpióé, s farkukban olyan erő volt, hogy öt hónapon keresztül árthattak az embereknek. [11] Királyuk a mélység angyala volt, akinek héber neve Abaddón, görög neve pedig Apollión.  [12] Így múlt el az első jaj, de jön még két másik. A hatodik harsona. [13] A hatodik angyal is megfújta harsonáját. Erre szózatot hallottam az Isten színe előtt álló aranyoltár négy sarka közül. [14] Így szólt a hatodik harsonás angyalhoz: "Oldozd föl  a négy angyalt, aki a nagy Eufrátesz folyónál meg van kötözve." [15] Akkor fölszabadult a négy angyal, s órára, napra, hónapra, meg esztendőre készen állt, hogy megölje az emberek harmadrészét. [16] A lovassereg száma húszezerszer tízezer volt. Ezt a számot hallottam. [17] Látomásomban a paripákat és lovasaikat így láttam: tűzvörös, sötétkék és kénsárga vértezet borította őket, a paripák feje oroszlánéhoz hasonlított, szájukból tűz, füst és kénkő tört elő. [18] E három csapás: a szájukból előtörő tűz, füst és kénkő megölte az emberek harmadrészét. [19] A lovak ereje ugyanis szájukban és farkukban rejlett. Farkuk kígyószerű volt, s fejük volt, amellyel marni tudtak. [20] A többi ember, aki nem pusztult el ezekben a csapásokban, nem fordult el gonosz tetteitől, hanem tovább imádta a gonosz lelkeket, az aranyból, ezüstből, rézből, kőből és fából készült bálványokat, amelyek nem látnak, nem hallanak és nem is mozognak. [21] Nem fordultak el gyilkosságaiktól, varázslataiktól, paráznaságuktól és tolvajlásaiktól. 10 Angyal könyvtekerccsel. [1] Akkor láttam, hogy egy másik hatalmas angyal száll le az égből. Felhő övezte, fején szivárvány volt, arca ragyogott, mint a nap, és lábai izzottak, mint tűzoszlopok.[2] Kezében kibontott kis könyvtekercset tartott. Jobb lábát a tengerre tette, a balt pedig a  földre. [3] Harsány hangon kiáltott, úgy amint oroszlán ordít. Kiáltására hangját hallatta a hét mennydörgés is. Mikor a hét mennydörgés elhangzott, írni akartam. [4] De az égből ezt a szózatot hallottam: "Jegyezd meg, amit a hét mennydörgés hirdetett, de ne írd föl!" [5] Akkor láttam, hogy az angyal, aki a tenger és a föld fölött állt, [6] égre emelte kezét és megesküdött az örökkön örökké élőre, aki az eget és a benne lévőket, a földet és a rajta élőket, a tengert és a benne élőket teremtette: "Nem lesz több haladék, [7] hanem azon a napon, amikor a hetedik angyal megfújja harsonáját, beteljesedik Isten örökös titka, amint tudtul adta szolgáinak, a prófétáknak." A próféta megbízatása. [8] Erre az égből hallott hang ismét szólt hozzám: "Menj vedd át a kibontott könyvtekercset az angyal kezéből, aki a tenger és a föld fölött áll." [9] Odamentem az angyalhoz és kértem, hogy adja át a könyvtekercset. ő hozzám fordult: "Fogd a könyvtekercset és nyeld le! Gyomrodban ugyan keserű lesz, de szádban olyan édes, mint a méz." [10] átvettem a könyvtekercset az angyal kezéből és lenyeltem. Számban édes volt, mint a méz, de amikor lenyeltem, gyomrom keserű lett tőle. [11] Aztán ezt az utasítást kaptam: "Erről jövendölnöd kell sokféle népnek, nemzetnek, nyelvnek és királynak." 11    A két tanú. [1] Akkor vesszőhöz hasonló nádszálat adtak és azt mondták: "Rajta, mérd föl Isten templomát, az oltárt és az ott imádkozókat. [2] A templom előcsarnokát azonban hagyd ki, ne mérd föl. A nemzetek prédája lesz: negyvenkét hónapig fogják a szent várost taposni. A két tanú jele. [3] Két tanúmnak pedig meghagyom, hogy  szőrzsákba öltözve ezerkétszázhatvan napig hirdessen bűnbánatot." [4] Ez a két olajfa és a két gyertyatartó, mely a föld Urának színe előtt áll.[5] Ha valaki bántja őket, tűz csap ki szájukból és fölemésztik az ellenséget. És ha bárki is árt nekik, a halál fia. [6] Hatalmuk van arra, hogy bezárják az eget, hogy ne essék eső küldetésük napjaiban. Hatalmuk van arra is, hogy a vizet vérré változtassák és annyi csapással sújtsák a földet, amennyivel csak akarják. [7] Mikor tanúságukat befejezik, a mélységből fölbukkanó vadállat harcra kél ellenük, legyőzi és megöli őket. [8] Holttestük a nagy város utcáján fog heverni, ahol Urukat is keresztre feszítették. Ez szellemi értelemben Szodoma és Egyiptom. [9] A népekből, törzsekből, nyelvekből és nemzetekből sokan fogják nézni holttestüket három és fél napon keresztül és nem engedik, hogy holttestüket sírba tegyék. [10] A föld lakói ujjongani fognak emiatt s örömükben ajándékot küldenek egymásnak, mert a két próféta terhére volt a föld lakóinak. [11] De három és fél nap múlva Istentől az élet lelke száll beléjük és talpra állnak mindazoknak nagy félelmére, akik nézték őket. [12] Hallottam, harsány hang az égből így kiáltott: "Jöjjetek föl ide!" Erre ellenségeik szemeláttára egy felhőben fölszálltak a mennybe. [13] Abban az órában nagy földrengés támadt, a város tizedrésze összeomlott, és a földrengésben hétezer ember vesztette életét. A többieket félelem szállta meg és dicsőíteni kezdték az Istent a mennyben. [14] Így múlt el a második jaj, de hamarosan eljön a harmadik. A hetedik harsona. [15] A hetedik angyal is megfújta harsonáját. Erre nagy üdvrivalgás hallatszott az égben: "Urunké  és Fölkentjéé a világ uralma: ő uralkodik örökkön-örökké. (Ámen.)" [16] Az Isten színe előtt trónoló huszonnégy vén arcra borult és e szavakkal áldotta Istent: [17] "Hálát adunk Neked mindenható Úristen,  aki vagy, aki voltál (és aki eljössz),  mert átvetted a főhatalmat és uralkodol.  [18] A nemzetek ugyan háborogtak,  de eljött a megtorlásnak és a holtak  megítélésének ideje.  Jutalmazd meg szolgáidat:  a prófétákat, a szenteket és akik nevedet félik,  kicsinyeket, nagyokat;  azok pedig, akik megrontották a földet, pusztuljanak." [19] Erre a mennyben megnyílt Isten temploma és a templomban láthatóvá lett a szövetség szekrénye. Villámlás, csattogás, mennydörgés, földrengés és nagy jégeső támadt. 12 Az asszony és a sárkány. [1] Az égen nagy jel tűnt föl: egy asszony, kinek öltözete a nap volt, lába alatt a hold, fején tizenkét csillagból korona. [2] Mivel áldott állapotban volt, fájdalmában és szülési gyötrelmeiben kiáltozott. [3] Akkor egy másik jel tűnt föl az égen: egy nagy tűzvörös sárkány. Hét feje és tíz szarva volt, fejein pedig hét királyi korona. [4] Farka lesöpörte és földre sodorta az ég csillagainak harmadrészét. A sárkány odaállt a vajúdó asszony elé, hogy mihelyt szül, fölfalja gyermekét. [5] Az fiúgyermeket szült, aki vasvesszővel kormányozza az összes nemzeteket. A gyermeket elragadták és Isten trónjához vitték. [6] Az asszony  pedig a pusztába menekült, ahol egy Istentől előkészített helyet talált, hogy ott ezerkétszázhatvan napig gondját viseljék. Győzelem a mennyben.  [7] Akkor (nagy) harc támadt a mennyben: Mihály és angyalai megtámadták a sárkányt. [8] A sárkány és angyalai védekeztek, de nem tudtak ellenállni és nem maradt számukra hely a mennyben. [9] Letaszították a nagy sárkányt, az őskígyót, aki maga az ördög, a sátán, aki elcsábítja  az egész világot. A földre taszították, és vele együtt lezuhantak angyalai is. [10] Erre harsány hangot hallottam a mennyben: "Eljött Istenünk üdvössége, ereje és királysága,  s Fölkentjének uralma, mert letaszították testvéreink vádlóját,  aki éjjel-nappal vádolta őket Istenünk színe előtt.  [11] Legyőzték őt a Bárány vérével és tanúságának szavával,  mert nem kímélték életüket mindhalálig.  [12] Örvendezzetek hát mennyek és ti, akik benne laktok!  Jaj a földnek és tengernek, mert hozzátok szállt le az ördög nagy haraggal.  Tudja, hogy csak kevés ideje van." Az asszony röpülése. [13] Mikor a sárkány látta, hogy letaszították a földre, üldözni kezdte az asszonyt, aki fiúgyermeket szült. [14] Az asszonynak két nagy sasszárnyat adtak, hogy a pusztába röpüljön, saját helyére, ahol távol a kígyótól egy évig, két évig és félévig gondját viseljék. [15] A kígyó torkából olyan vízsugarat lövellt az asszony  után, mint egy folyó, hogy elsodortassa az árral. [16] De a föld megsegítette az asszonyt: föltárta gyomrát és elnyelte a sárkány torkából áradó vizet. [17] Erre a sárkány haragra lobbant az asszony ellen és harcba szállt többi gyermekével, akik megtartják Isten parancsait és kitartanak tanúságukban Jézusról. [18] Kiállt a tenger partjára. 13 Az első vadállat. [1] Akkor láttam, hogy egy vadállat bukkan föl a tengerből. Hét feje és tíz szarva volt, szarvain tíz királyi korona, fejein pedig istenkáromló nevek. [2] Ez a vadállat, melyet láttam, hasonlított a párduchoz, lába olyan mint a medvéé, szája pedig, mint az oroszláné. A sárkány neki adta erejét, trónját, és nagy hatalmát is. [3] (Úgy tűnt), mintha egyik fele halálra lett volna sebezve, de halálos sebe meggyógyult. [4] Az egész föld csodálattal nézte a vadállatot, és imádta a sárkányt, mivel hatalmat adott a vadállatnak. Imádták a vadállatot is és így kiáltottak: "Ki mérhető a vadállathoz? Ki tudja fölvenni a küzdelmet vele?" [5] Nagyzoló és káromló szája volt, és hatalmat kapott, hogy negyvenkét hónapig jártassa. [6] Káromlásra nyitotta száját  Isten ellen: káromolta nevét, hajlékát és a menny lakóit. [7] Azt is megengedték neki, hogy harcot indítson a szentek ellen és legyőzze őket. Sőt hatalmat kapott minden törzs, nép, nyelv és nemzet fölött. [8] Imádni fogják őt a föld lakói mind,  akiknek neve nem áll a világ kezdete óta a megölt Bárány életkönyvében. [9] Akinek füle van, hallja meg! Aki mást fogságba hurcol, fogságba kerül, aki karddal öl, kardélen hull el. [10] Ez az alapja a szentek állhatatosságának és hűségének. A második vadállat. [11] Akkor láttam, hogy egy másik vadállat emelkedik ki a szárazföldből. Két szarva volt, mint a  kosnak, de úgy ordított, mint a sárkány. [12] Az első vadállat színe előtt annak minden hatalmát gyakorolta és rábírta a föld minden lakóját, hogy imádja az első vadállatot, amelynek meggyógyult halálos sebe. [13] Nagy csodajeleket művelt, az emberek szemeláttára tüzet bocsátott le az égből.[14] E csodákkal, melyeket a vadállat színe előtt művelhetett, megtévesztette a föld lakóit és rábírta őket arra, hogy szobrot állítsanak a vadállatnak, mely kardéltől sebesült, de fölépült. [15] Hatalmat kapott arra, is, hogy lelket leheljen a vadállat szobrába, hogy megszólaljon a vadállat szobra és megölje azokat, akik nem imádják. [16] Elrendelte, hogy mindenkinek: kicsinek, nagynak, szegénynek, gazdagnak, szabadnak és szolgának jelöljék meg jobb karját és homlokát, [17] s hogy senki sem adhasson, vehessen, ha nem viseli a vadállat jelét: nevét, vagy nevének számát. [18] Ez itt a titok. Akinek van esze, számítsa ki a vadállat számát, mert az emberi szám: hatszázhatvanhat. 14 A Bárány és követői. [1] Akkor láttam, hogy a Bárány Sion hegyén állott. Vele volt a száznegyvennégyezer, aki homlokán viselte az ő nevét és Atyjának nevét. [2] Aztán szózatot hallottam az égből, mint nagy vizek zúgását s mint erős mennydörgés robaját. A szózat, melyet hallottam, úgy hangzott, mint mikor a hárfások hárfáikat pengetik. [3] Új éneket énekeltek a trón, a négy élőlény és a vének előtt. Az éneket senki nem tudta megtanulni, csak a földről megváltott száznegyvennégyezer. [4] Ezek azok, akik nem szennyezték be magukat asszonyokkal, hanem szüzek maradtak. A Bárány nyomában járnak, bárhová megy. ők a megváltottak az emberek közül, zsengéi Istennek és a Báránynak. [5] Ajkukon nincsen hazugság, szeplőtelenül állnak (Isten trónja előtt). A három angyal. [6] Akkor láttam, hogy egy másik angyal száll az ég magasán. Örök evangéliumot kellett hirdetnie a föld lakóinak: minden nemzetnek, törzsnek, nyelvnek és népnek. [7] Harsány hangon kiáltotta: "Féljétek Istent s dicsőítsétek, mert eljött ítéletének órája. Imádjátok őt: az ég a föld, a tenger és a vízforrások alkotóját." [8] Egy másik angyal követte, aki így kiáltott: "Összedőlt, összedőlt a nagy Babilon,  mely paráznaságának tüzes borával  ittassá tett minden nemzetet." [9] Egy harmadik angyal követte, aki így kiáltott: "Aki imádja a vadállatot és szobrát vagy aki viseli jelét homlokán vagy kezén, [10] az is inni fog Isten tüzes  borából, melyet színtisztán töltött haragjának kelyhébe. Tűz és kénkő fogja kínozni a szent angyalok és a Bárány színe előtt. [11] Gyötrelmének füstje fölszáll örökkön-örökké. Nem lesz nyugalma sem éjjel, sem nappal, mert imádta a vadállatot és szobrát, és viselte nevének jelét. [12] Ez az alapja a szentek állhatatosságának, akik kitartanak Isten parancsai és Jézus hite mellett." [13] Erre szózatot hallottam az égből: "Jegyezd föl: mostantól fogva boldogok a holtak, akik az Úrban halnak meg. Így van, mondja a Lélek: pihenjék ki fáradalmaikat, mert tetteik elkísérik őket." A Föld megremeg. [14] Folytatódott látomásom. Fehér felhőt láttam, a felhőn ember fiához hasonló ült. Fején arany koronát viselt, kezében éles sarló. [15] Egy másik angyal jött ki a templomból és harsány hangon kiáltott a felhőn ülőnek: "Lendítsd meg sarlódat és arass! [16] Itt az aratás ideje, már érett a vetés a földön." A felhőn ülő sarlóját a földre hajította és learatta a földet. [17] Ekkor egy másik angyal lépett ki a mennyei templomból, akinek éles metszőkése volt. [18] Egy harmadik angyal az oltártól lépett elő. Ennek hatalma volt a tűz fölött. Harsány hangon kiáltott annak, akinél az éles metszőkés volt: "Lendítsd meg éles késedet, és szüreteld le a föld szőlejének fürtjeit, mert beért már a szeme." [19] Az angyal lehajította éles metszőkését a földre, leszüretelte a föld szőlőjét és Isten haragjának nagy sajtójába vetette. [20] A sajtót a városon kívül kitaposták. Annyi vér folyt ki a sajtóból, hogy a lovak zablájáig ért, ezerhatszáz stádiumnyira. 15 A hét csapás. [1] Akkor egy másik csodálatos nagy jelet láttam az égen: hét angyalt, akinél a hét végső csapás volt. Általuk teljesedik be Isten haragja. [2] Tűzben játszó, üvegként csillogó tengert láttam. Akik legyőzték a vadállatot, az ő szobrát, és nevének számát, ott álltak Isten hárfáival az üvegtengeren. [3] Mózesnek, Isten szolgájának, és a Báránynak énekét énekelték: "Műveid csodálatosan nagyok, Uram,  mindenható Isten!  Utaid igazságosak és igazak,  nemzetek Királya!  [4] Ki ne félne téged, Uram?  Ki ne magasztalná nevedet?  Te egyedül vagy szent!  Minden pogány nemzet színed elé borul,  Ítéleteid nyilvánvalókká váltak!" Az angyalok haraga. [5] Ezután láttam, hogy megnyílt a szövetség sátrának mennyei temploma. [6] A templomból hét angyal lépett ki a hét csapással. Tiszta fehér gyolcsba voltak öltözve, mellük aranyövvel övezve. [7] A négy élőlény egyike a hét angyalnak hét aranycsészét adott, tele az örökkön-örökké élő Isten haragjával. Erre a templomot betöltötte Isten dicsőségének és hatalmának füstje. [8] Senki sem léphetett be a templomba, míg be nem teljesedett a hét angyal hét csapása. 16 A hét csésze. [1] Akkor nagy szózatot hallottam a templomból, mely a hét angyalhoz szólt: "Menjetek, öntsétek ki Isten haragjának hét csészéjét a földön." [2] Elment az első és kiöntötte csészéjét a földre. Rosszindulatú, fájdalmas fekély támadt azokon az embereken, akik a vadállat jelét viselték és szobrát imádták. [3] A második (angyal) csészéjét a tengerbe öntötte. Az olyan lett, mint a holtnak vére, és minden tengeri élőlény elpusztult. [4] A harmadik (angyal) a folyókba és vízforrásokba öntötte csészéjét, s azok vérré változtak. [5] Erre hallottam, hogy megszólalt a vizek angyala: igazságos vagy (Uram),  aki vagy és aki voltál.  Szent vagy, hogy így ítéltél.  [6] Mivel szentek és próféták vérét ontották,  vért adtál nekik inni: valóban megérdemelték!" [7] Hallottam, hogy az oltár felől egy másik is szól: "Úgy van Uram, mindenható Isten,  igazak és jogosak ítéleteid!" [8] A negyedik (angyal) a napra öntötte csészéjét. Az erőt nyert arra, hogy forró tüzével gyötörje az embereket. [9] Az emberek égtek a nagy forróságtól, de mégis káromolták Isten nevét, akinek hatalma volt a csapásokon. Nem tértek meg és nem adták meg neki a tiszteletet. [10] Az ötödik (angyal) a vadállat trónjára öntötte csészéjét, mire annak birodalma sötétbe borult. Az emberek nyelvüket harapdálták kínjukban [11] és káromolták az ég Istenét kínjuk és fekélyeik miatt, de mégsem tértek meg gonosz tetteikből. Csapatok gyülekeznek keleten. [12] A hatodik (angyal) csészéjét a nagy Eufrátesz folyamba öntötte. Erre kiszáradt a vize, hogy út nyíljék napkelet királyainak. [13] Akkor láttam, hogy a sárkány, a vadállat és az álpróféta szájából három békához hasonló tisztátalan szellem jön ki. [14] Ördögi szellemek ezek, akik csodákat művelnek és elmennek a föld összes királyaihoz, hogy harcra toborozzák őket a mindenható Isten nagy napjára. - [15] Lásd, úgy jövök, mint a tolvaj. Boldog,  aki virraszt és ügyel ruhájára, hogy mezítelenül ne járjon és ne lássák szégyenét. - [16] A királyokat összegyűjti arra a helyre, melynek héber neve Harmageddón. A hetedik csésze. [17] A hetedik (angyal) a levegőbe öntötte csészéjét. Erre a templomból a trón felől nagy szózat tört elő: "Megtörtént!" [18] Mire villámlás, csattogás és mennydörgés támadt, s akkora földrengés keletkezett, amekkora még nem volt, mióta ember van a földön. [19] A nagy város háromfelé vált és a pogányok városai leomlottak. Isten akkor megemlékezett a nagy Babilonról és haragja tüzes borának kelyhét nyújtotta neki. [20] Minden sziget eltűnt, és a hegyeket nem lehetett többé látni. [21] Mázsás jégeső hullott az égből az emberekre. Az emberek pedig káromolták az Istent a jégverés miatt, mert rettenetes nagy volt.  IV. BABILON MEGTISZTÍTÁSA 17 A nagy Babilon. [1] Egyik a hét angyal közül, akiknél a hét csésze volt, hozzám jött és így szólt: "Jöjj, megmutatom neked a nagy parázna asszony kárhozatát, aki a nagy vizek mellett ül. [2] Vele paráználkodtak a föld királyai és paráznaságának borától megrészegültek a föld lakói." És lélekben elragadott a pusztába. [3] Egy asszonyt láttam ott, aki skarlátvörös vadállaton ült. Ez tele volt istenkáromló nevekkel, s hét feje és tíz szarva volt. [4] Az asszony bíborba és karmazsinba volt öltözve, arannyal, drágakővel és gyöngyökkel fölékesítve. Kezében arany serleget tartott, tele utálatos és szennyes paráznasággal. [5] Homlokán ez a titokzatos név állt: "A nagy Babilon, a paráznák és a föld undokságainak anyja." [6] Akkor láttam, hogy az asszony megrészegült a szenteknek és Jézus vártanúinak vérétől. A vadállat és a szajha jelentése. Láttára nagy ámulatba estem. A látomás értelmezése. [7] Az angyal megkérdezte: "Mit csodálkozol? én meg  magyarázom neked az asszony titkát és a hétfejű, tízszarvú vadállatét, mely hordozza. [8] A vadállat, melyet láttál, volt, de nincs többé. Fölszáll a mélységből, de vesztébe rohan. A vadállat láttára, mely volt és nincs többé, de ismét megjelenik, csodálkozni fognak a föld lakói, akiknek neve nem áll a világ teremtése óta az élet könyvében. [9] Itt van szükség bölcsességgel párosult értelemre. A hét fej hét hegyet jelent, ezeken ül az asszony. De jelenti a hét királyt is. [10] Öt közülük lebukott, egy most uralkodik, az utolsó még nem jött el. Ha majd eljön, rövid ideig lesz csak maradása. [11] Maga a vadállat, mely volt, de nincs többé, lesz a nyolcadik: az előző hét közül való s vesztébe is rohan. [12] A tíz szarv pedig, melyet láttál, tíz királyt jelent. Még nem jutottak uralomra, de a vadállat után királyi hatalmat nyernek egy órára. [13] Ezek egyetértenek a vadállattal, erejüket és hatalmukat rendelkezésére bocsátják. [14] Harcot indítanak a Bárány ellen, de a Bárány, aki az uralkodók Ura és a királyok Királya, legyőzi őket meghívott, kiválasztott és hűséges szövetségeseivel." [15] Azután így folytatta: "A vizek, amelyek mellett látomásodban a parázna asszony ült, a népeket, törzseket, nemzeteket és nyelveket jelentik. [16]  A tíz szarv, melyet láttál, és a vadállat meggyűlölik a parázna asszonyt, kifosztják és levetkőztetik, sőt húsán rágódnak és tűzön sütik. [17] Isten sugalmazta nekik, hogy tervét végrehajtsák és uralmukat egyetértve a vadállatra ruházzák, amíg Isten igéje be nem teljesül. [18] Az asszony, akit láttál, az a nagy város, amely a föld királyain uralkodik." 18 Babilon bukása. [1] Ezután láttam, hogy egy másik angyal száll le az égből, akinek nagy hatalma volt. Tündöklése beragyogta a földet. [2] Harsány hangon kiáltotta: "Összedőlt, összedőlt a nagy Babilon!  Ördögök tanyája lett és minden tisztátalan szellem hajléka  és minden tisztátalan, undok madár odúja.  [3] Paráznaságának tüzes borából ittak az összes nemzetek.  A föld királyai paráználkodtak vele,  a föld kereskedői pedig meggazdagodtak pazar fényűzéséből." [4] Akkor egy másik szózatot hallottam az égből, mely így szólt: "Vonuljatok ki onnan, én népem,  hogy részetek ne legyen vétkeiben  és csapásai ne érjenek titeket is.  [5] Bűnei az eget verik,  de Isten számon tartja gonosztetteit.  [6] Fizessétek vissza neki, ahogy ő fizetett,  és tetteit kétszeresen viszonozzátok.  Töltsetek serlegébe kétannyit, mint nektek töltött.  [7] Amekkora tündöklése és fényűzése volt,  annyi gyötrelmet és bánatot okozzatok neki.  Így büszkélkedik magában:  Mint királyné trónolok,  nem vagyok özvegy és nem ismerek gyászt.  [8] Ezért egy nap zúdulnak rá a csapások:  halál, gyász, éhínség, sőt tűz hamvasztja el,  mert hatalmas az Úristen, aki megítéli." A föld királyinak gyásza. [9] "Siratják és gyászolják a föld királyai, akik paráználkodtak és gyönyörökben éltek vele, mikor majd látják füstölgő égését. [10] Gyötrelmeitől való félelmükben, távolról így kiáltanak: Jaj, jaj, te nagy város,  Babilon, te hatalmas város!  Egy óra alatt beteljesedett ítéleted. A kereskedők gyásza. [11] A föld kereskedői is siratják majd és gyászolják, mert senki sem veszi meg többé áruikat: [12] Arany és ezüst árut, drágakövet és gyöngyöket, gyolcsot, bíbort, selymet és karmazsint, semmiféle tujafát és elefántcsont díszt, sem értékes fából, rézből, vasból és márványból készült edényt, [13] fahéjat és balzsamot, illatszert, kenetet és tömjént, bort, olajat, lisztlángot és búzát, barmot és juhot, lovat és kocsit, rabszolgák testét és lelkét. [14] Gyönyörűséged gyümölcsei elfonnyadtak,  eltűnt tőled minden pompa és fény,  s nyomuk sem lesz többé. [15] A kereskedők, akik meggazdagodtak belőle, gyötrelmeitől való félelmükben távol tőle megállnak, siratják és gyászolják, s így kiáltanak: [16] Jaj, jaj, te nagy város!  Gyolcsba, bíborba és karmazsinba öltöztél!  Arannyal, drágakővel és gyöngyökkel voltál ékes!  [17] Egy óra alatt elpusztult  ekkora gazdagság! A hajósok gyásza. Minden hajóskapitány és tengerész,  minden tengeren hajózó és kereskedő távol tartotta magát, amikor megpillantotta füstölgő égését, és így kiáltott: [18] melyik város hasonlított ehhez a nagy városhoz! [19] Port hintettek fejükre és sírva és gyászolva kiáltották: jaj, jaj te nagy város!  A te gazdagságodból gazdagodtak meg mindnyájan,  akiknek hajójuk járt a tengeren.  Elpusztultál egy óra alatt! Örüljetek! Babilon elpusztul! [20] örvendezz miatta te menny, s ti szentek, apostolok és próféták! Isten megtorolja rajta igazságtokat." [21] Egy erős angyal erre malomkő nagyságú követ ragadott föl s a tengerbe dobta e szavakkal: Ily robajjal dőljön le Babilon, a nagy város,  és nyoma se legyen többé!  [22] Hárfapengés meg ének, fuvolaszó és harsona  ne zengjen többé benned!  Ne éljen benned semmiféle mesterség művese!  Ne hallatsszék malomkattogás!  [23] Mécses fénye ne villanjon föl benned!  Vőlegény és menyasszony ne hallassa szavát!  Kereskedőid a föld nagyjai voltak,  varázslataid tévútra vezettek minden nemzetet.  [24] Kezéhez tapad a próféták és szentek vére,  s mindazoké, kiket megöltek a földön." 19 Az isteni győzelem öröméneke.  [1] Ezután nagy sereg örömujjongását hallottam a mennyben: "Alleluja!  Üdv, dicsőség és hatalom Istenünknek!  [2] Igazak és jogosak ítéletei!  Elítélte a nagy parázna asszonyt,  aki paráznaságával megrontotta a földet.  Megbosszulta szolgáinak vérét, mely annak kezéhez tapad." [3] És újra kiáltották: "Alleluja! Füstje fölszáll örökkön-örökké." [4] Erre a huszonnégy vén és a négy élőlény arcra borulva imádta a trónon ülő Istent és így kiáltott: "Úgy legyen! Alleluja!" A győzelmi ének. [5] A trón felől pedig szózat tört elő: "Dicsérjétek Istenünket, ti szolgái mind,  S akik őt félitek, kicsinyek és nagyok." [6] Akkor nagy sereg énekét hallottam, mely sok víz zúgásához és erős mennydörgés robajához hasonlított: "Alleluja! Az Úr, mindenható Istenünk, átvette az uralmat. Örvendezzünk, ujjongjunk és dicsőítsük őt! [7] Elérkezett a Bárány menyegzőjének napja. [8] Jegyese fölkészült: Méltó volt arra, hogy ragyogó fehér gyolcsba öltözzék." A gyolcs a szentek igaz cselekedeteit jelenti. [9] Akkor így szólt hozzám: "Jegyezd föl: Boldogok a Bárány menyegzős lakomájára hivatalosak!" és hozzáfűzte: "Ezek Isten igaz igéi." [10] Lába elé borultam, hogy imádjam, de ő így szólt hozzám: "Vigyázz ne (tedd)! Csak Istent imádd! Én csak szolgatársad vagyok és testvéreidé, akik tanúságot tesznek Jézusról. A Jézusról tett tanúság a prófétálás lelke. V. A POGÁNY NÉPEK ELPUSZTÍTÁSA A királyok királya. [11] Akkor a megnyílt mennyben egy fehér lovat pillantottam meg. Lovasa a Hűséges és az Igaz, igazságosan ítél és harcol. [12] Szeme olyan, mint a lobogó tűz, fején ékes diadém, rajta olyan név, amelyet senki sem ismer, csak ő maga. [13] Vértől ázott ruhát viselt. Neve: Isten Igéje. [14] A mennyei seregek tiszta fehér gyolcsába öltözve fehér lovon kísérték. [15] Szájából éles kard tört elő, hogy azzal sújtson a nemzetekre. Vas vesszővel fogja kormányozni őket, és taposni fogja a mindenható Isten haragja borának sajtóját. [16] Köntösén csípő magasságban ez a név volt írva: "Királyok Királya, uralkodók Ura." A sas lakomája. [17] Akkor láttam, hogy egy angyal áll a napban. Harsány hangon rákiáltott az ég magasán repülő madarakra: "Jöjjetek, gyűljetek egybe Isten nagy lakomájára! [18] Egyétek a királyok húsát, a hadvezérek és hatalmasok húsát, a lovak és lovasaik húsát, szabadokét és szolgákét, kicsinyekét és nagyokét!" [19] Akkor láttam: A vadállat és a föld királyai hadseregükkel összegyűltek, hogy harcra keljenek a Lovassal és seregével. [20] De ezek elfogták a  vadállatot és vele együtt a hamis prófétát, aki csodákat művelt, hogy félrevezesse azokat, akik a vadállat jelét viselték és bálványképét imádták. Mindkettőt elevenen kénkővel égő tüzes tóba vetették. [21] A többit a Lovas kardja ölte meg, mely szájából tört elő. És a madarak mind jóllaktak azok húsával. 20 Az ezeréves uralom. [1] Azután láttam, hogy egy angyal szállt le az égből, akinél a pokol kulcsa volt, kezében pedig nagy lánc. [2] Megragadta a sárkányt, az őskígyót, aki nem más, mint az ördög, a sátán és ezer esztendőre megbilincselte. [3] Letaszította a pokolba, bezárta és lepecsételte, hogy félre ne vezesse a nemzeteket, míg el nem telik az ezer esztendő. Annak elteltével szabadon engedik, de csak rövid időre. [4] Akkor trónusokat láttam, azok ültek rajtuk, akikre az ítéletet bízták. és láttam azok lelkeit, akiket Jézus tanúsága és az Isten igéje miatt lefejeztek, akik nem imádták a vadállatot és bálványképét, és jelét nem viselték homlokukon és kezükön. Ezek életre keltek és Krisztussal ezer esztendeig uralkodtak. [5] A többi halott csak akkor kelt életre, amikor letelt az ezer esztendő. Ez az első föltámadás. [6] Boldog és szent az, akinek része van az első föltámadásban! A második halálnak nincs hatalma rajtuk, Isten és Krisztus papjai lesznek és ezer esztendeig uralkodnak vele. Góg és Magóg ellen. [7] Mikor eltelik az ezer esztendő, a sátán kiszabadul börtönéből [8] és megindul, hogy félrevezesse a föld négy sarkán lakó nemzeteket, Gógot és Magógot, és harcra gyűjtse őket. Számuk annyi, mint a tenger fövenye. [9] Fölvonulnak a föld minden táján, körülzárják a szentek táborát és a szeretett várost. De tőz csap le Istentől az égből és megemészti őket. [10] Az ördögöt, aki félrevezette őket, kénkővel égő tüzes tóba vetik, ahol a vadállattal és az álprófétával éjjel-nappal, örökkön-örökké gyötrődni fog. Az utolsó ítélet. [11] Akkor nagy ragyogó trónt láttam. A rajta ülő tekintete elől menekült a föld és az ég, és nem maradt számukra hely. [12] és láttam, hogy a holtak, nagyok és kicsinyek ott állnak trón előtt. Könyvek álltak nyitva. [13] Kinyitottak egy másik könyvet is, az élet könyvét. A holtakat megítélték tetteik szerint, amint a könyvekben föl volt jegyezve. A tenger  visszaadta a beléveszett holtakat, a halál és az alvilág is visszaadta halottjait. Valamennyit megítélték tetteik szerint. [14] A halált és az alvilágot tüzes tóba vetették. [15] Ez a tüzes tó a második halál. Aki nem volt följegyezve az élet könyvébe, azt a tüzes tóba vetették. VI. AZ ÚJ TEREMTÉS 21 Az új ég és új föld. [1] Akkor új eget és új földet láttam. Az első ég és első föld elmúlt, és a tenger is megszűnt. [2] Ezután (én magam János) láttam, hogy a szent város, az új Jeruzsálem leszáll a mennyből, Istentől. Díszes volt, mint a vőlegényének fölékesített menyasszony. [3] A trón felől harsány hangot hallottam: "Nézd, ez Isten hajléka az emberek között! Ő velük fog lakni, azok pedig az ő népe lesznek, és maga Isten lesz velük. [4] Letöröl szemőkről minden könnyet. Halál nem lesz többé, sem gyász, sem jajgatás, sem fájdalom. Ami eddig volt, elmúlt." [5] A trónon ülő így szólt: "Íme, újjáalkotok mindent." Második következtetés. Azután hozzám fordult: "Jegyezd föl: ezek a szavak hitelesek és  igazak." [6] Majd így folytatta: "Beteljesedett. Én az Alfa és az Omega vagyok, a kezdet és a vég. Én a szomjazónak ingyen adok az élő vizek forrásából. [7] A győztes részesedik mindebben. Én Istene leszek, s ő az én fiam. [8] A gyáva, a hitetlen, a szentségtörő, a gyilkos, a parázna, a varázsló, a bálványimádó és a hazug mind a kénkővel égő tüzes tóba kerül. Ez a második halál." Az új Jeruzsálem. [9] Akkor odajött egyik a hét angyal közül, akiknél a végső hét csapással teli csészék voltak és így szólt hozzám: "Jöjj, megmutatom neked a menyasszonyt, a Bárány jegyesét." [10] Lélekben elragadott egy nagy magas hegyre és megmutatta a mennyből Istentől alászállt szent várost, Jeruzsálemet, [11] mely Isten dicsőségében ragyogott. Tündökölt, mint a drágakő, mint a kristálytiszta jáspis. Széles, magas fala volt, tizenkét kapuval. [12] A kapuk fölött tizenkét angyal és a kapukon nevek, Izrael tizenkét törzsének neve. [13] Kelet felől három kapu, észak felől három kapu, dél felől három kapu, nyugat felől három kapu. [14] A város kapujának tizenkét alapköve volt, rajtuk a Bárány tizenkét apostolának tizenkét neve. [15] Aki velem beszélt, arany mérőnádat tartott kezében, hogy fölmérje a várost és kapuit, meg falát. [16] A város négyszögben épült, hossza akkora, mint szélessége. Fölmérte a várost az (arany) náddal: tizenkétezer stádium volt. [17] Hossza, magassága és szélessége egyenlő. Megmérte falát: száznegyvennégy könyök, emberi mérték szerint, ami az angyal mértéke is. [18] A falak jáspisból épültek, a város pedig tükörfényes színaranyból. [19] A város falának alapköveit mindenféle drágakő ékesítette. Az első alapkő jáspis, a második zafír, a harmadik kalcedon, a negyedik smaragd, az ötödik szárdonix, [20] a hatodik kárneol, a hetedik krizolit, a nyolcadik berill, a kilencedik topáz, a tizedik krizopráz, a tizenegyedik jácint, a tizenkettedik ametiszt. [21] A tizenkét kapu tizenkét drágagyöngy: mindegyik kapu egy-egy drágagyöngyből. A város utcái tükörfényes színaranyból voltak. Isteni jelenlét a városban. [22] Templomot nem láttam benne. Az Úr, a mindenható Isten, és a Bárány a temploma. [23] A városnak nincs szüksége sem napvilágra, sem holdsugárra: Isten dicsősége világítja meg, fénye pedig a Bárány. [24] Világosságában járnak a nemzetek, és a föld királyai hódolnak neki. [25] Kapuit nem zárják be soha, hiszen nincs is ott éjszaka. [26] Kincseikkel és értékeikkel neki adóznak a nemzetek. [27] De nem léphet be oda tisztátalan szentségtörő és hazug, csak az, aki föl van jegyezve a Bárány életkönyvébe. 22 A víz és az élet fái. [1] Azután megmutatta nekem az élővizek folyóját, amely kristálytisztán fakadt Isten és a Bárány trónjából. [2] Az utca közepén és a folyó mindkét partján az élet fái álltak. Tizenkétszer hoznak termést, vagyis minden hónapban gyümölcsöznek. A fa levelei a nemzetek gyógyulására szolgálnak. [3] Átok nem lesz többé benne. Isten és a Bárány trónja áll majd ott és szolgái hódolnak neki. [4] Látni fogják arcát és homlokukon hordják nevét. [5] Nem lesz többé éjszaka és nem szorulnak lámpafényre vagy napvilágra. Az Úristen ragyog rájuk, s uralkodni fognak örökkön-örökké. VII. EPILÓGUS [6] Azután így szólt hozzám: "Ezek a szavak hitelesek és igazak." Az Úr, a prófétalelkek Istene, elküldte angyalát, hogy hírül adja szolgáinak, aminek csakhamar meg kell történnie. [7] "Nézd, hamarosan eljövök. Boldog, aki megszívleli e könyv prófétai szavait." [8] Én, János hallottam és láttam ezeket. Miután hallottam és láttam, leborultam az angyal lába elé, aki ezeket megmutatta, hogy imádjam. [9] De ő így szólt hozzám. "Vigyázz, ne (tedd)! Én csak szolgatársad vagyok és testvéreidé, a prófétáké, és azoké, akik megszívlelik e könyv (prófétai) szavait. Egyedül Istent imádd!" [10] Azután folytatta: "Ne pecsételd le e  könyv prófétai szavait, mert az idő közel van. [11] Aki gonoszat tesz, tegye továbbra is, aki tisztátalan, csak tisztátalankodjék, de aki igaz, legyen még igazabb, és aki szent legyen még szentebb. [12] Hamarosan eljövök és magammal hozom a jutalmat, hogy megfizessek kinek-kinek cselekedete szerint. [13] Én az Alfa és Omega vagyok, az első és az utolsó, a kezdet és a vég. [14] Boldog, aki megmossa ruháját (a Bárány vérében)! Joga lesz az élet fájához, és a kapukon át bemegy a városba. [15] A kutya, a varázsló, a parázna, a gyilkos, a bálványimádó és mind, aki hamisat szeret és tesz, kinn marad. [16] Én, Jézus, elküldtem angyalomat, hogy tanúságot tegyen ezekről az egyházakban. Én vagyok Dávid gyökere és sarja, a tündöklő hajnalcsillag." [17] A Lélek és a menyasszony hív: "Jöjj el!" Aki hallja, hívjon: "Jöjj el!" Aki szomjazik, jöjjön, s aki kívánja az élet vizét, igyék ingyen. [18] Figyelmeztetek mindenkit, aki hallja ennek a könyvnek prófétai szavait: "Aki ezekhez hozzátesz valamit, arra Isten ráméri a könyvben leírt csapásokat. [19] Aki pedig elvesz valamit ennek a prófétai könyvnek szavaiból, annak Isten elveszi jogát az élet fájához és a szent városhoz, melyről szó van a könyvben." [20] Aki minderről tanúskodik, kijelenti: "Igen, hamarosan eljövök." Úgy legyen. Jöjj el, Uram Jézus! [21] Az Úr Jézus (Krisztus) kegyelme legyen minden szenttel! Ámen.

[ További fordítások : » JELENÉSEK KÖNYVE , » János apostol Jelenéseinek Könyve , » Jelenések könyve , » Revelation ]

A Jelenések Könyve

BEVEZETÉS

Egy nehéz időkre való könyv

Az utóbbi tíz évben a Jelenések könyve iránti kirobbanó érdeklődés minden szinten megfigyelhető - a bibliatudóstól az alkalmi bibliaolvasóig. A Föld legkülönbözőbb részén élő emberek egyik kérdést a másik után teszik fel a Jelenések könyvével kapcsolatban. Miért vonzódunk annyira ehhez a komplex, gyakran bizarr íráshoz, amely a mi modern tudományos és technológiai világunktól az elképzelhető legtávolabb áll? Persze, a kérdések nagy része azon a félreértésén alapszik, amely a Jelenésekről valamiféle szimbolikus kódot feltételez, amellyel előre megjósolja azokat a pontos személyeket és eseményeket, amelyek a világ végéhez vezetnek. Az értelmezésnek ez a fajtája eretnek keresztény körökben már a Kr. u. 2. század óta létezik. A montanisták egyik csoportja még a frígiai pusztába is elment, hogy megnézze, amint a mennyei Jeruzsálem leszáll az égből. Várakozásaikban csalódtak, ahogyan az ilyen próféták elvárásai azóta sem teljesedtek be. Az egyház nem azért fejezte be a Szentírást ezzel a könyvvel, hogy a jövő eseményeiről dicsőítő jóslatokat mondjon.

Akik ilyen jövendölésekre számítanak, azok a Jelenések lelki mondanivalóját vesztik szem elől. A könyvben épp ennek a lelki igazságnak kellene érdeklődést keltenie. Annak ellenére, hogy milyen nagy a tudományos fejlődés, hogy a távközlési eszközök segítségével egyre könnyebben jutunk információkhoz, hogy az emberi szenvedés csökkentésére mily nagy nemzeti és nemzetközi erőfeszítéseket tesznek, úgy tűnik, hogy a világ most ficamodott ki leginkább. Értelmetlen kegyetlenségek, háborúk, elnyomás, éhínség - bárhová nézünk, mindenütt azt látjuk, hogy a civilizált társadalmak mindinkább összeomlanak

Aggodalmainkat leginkább talán filmjeink tükrözik vissza A "Csillagok háborúja" és "A Birodalom visszavág" c. népszerű filmek azt a jövőt ábrázolják, amelyben a világmindenség legnagyobb része a gonosz erők hatalma alá került. Ezeknek a filmeknek a "high-tech" (kiváló technikai) háttere szintén társadalmunkat jellemzi. A fiatal, tapasztalatlan és lelkileg fegyelmezetlen Luke Skywalker személyében a jó hatalma, "az erő", utolsó ütőkártyaként jelenik meg. Ezek a filmek nem olyanok, mint a régi western mozik, amelyekkel gyakran összehasonlítják. Azokban mindig tudjuk, hogy a "jó fiúk" fognak győzni. Ők a nagyobbak, a jóképűbbek, az okosabbak, nekik vannak a jobb lovaik stb. A "Csillagok háborúja" típusú filmek azonban nem ruházzák fel a jót ilyen előnyökkel. "A Birodalom visszavág" azzal az utalással végződik, hogy lehet, hogy Luke apja elvesztette a Birodalom vezetéséhez szükséges erejét. Így ezek a filmek megdöbbentő képet festenek arról, hogy a gonosszal és a lelki zűrzavarral szemben milyen bizonytalan és hiábavaló a technológiai fejlődés. Ugyanakkor felébresztik a reményt, hogy eljön majd a lelki megújulás ideje.

A Jelenések könyve olyan, mintha ezt az időt venné filmre. Ég és Föld között kozmikus távolság van; a Földön lévő jót egy kis számú üldözött emberi csoport képviseli; égi támogatás és ihletés ad nekik erőt; különös, szimbolikus állatok szerepelnek, és a jó és a rossz közötti kozmikus háborúskodások tanúi vagyunk. Tehát megkérdezhetnénk önmagunktól, mit is mondhat ez az első századi keresztény próféta a huszadik század végén élő ember számára. Milyen leveleket írhatna a mi egyházainknak? Mit szólna a mai keresztények lelki tévelygéseihez? A Jelenések könyve iránti növekvő érdeklődés azt bizonyítja, hogy az emberek ösztönösen megérzik a könyv üzenetét. A jó és a rossz közötti harc látomását keresik, amely nem ihlet meg modern filmrendezőket, vagy egyébként is primitív ítélet-prófétákat.

A Jelenések mint apokalipszis

Aki a "Csillagok háborújá"-nak egyik részét sem látta, nem fogja megérteni a fenti hasonlatokat. A legtöbb huszadik századi olvasó hasonló helyzetben van a Jelenésekkel. Ez ugyanis tele van olyan képekkel, amelyeknek hosszú történetük van, az ókori közel-keleti mítoszoktól az Ószövetség prófétáin keresztül a zsidó apokalipszisekig (pl. Dániel könyve). Ezeket a képeket gyakran használták a zsidó írásokban, és az újszövetségi időktől kezdve újra használták. A Jelenések néhány képe görög mitológiai elemeket is felhasznál, amelyet olvasói a díszítő művészetekből jól ismertek.

Az apokalipszis a "kinyilatkoztatás" görög megfelelője. Dánieltől (az Ószövetség végén) a Jelenésekig (az Újszövetség végén) és a Jelenések után is találkozunk ilyen zsidó és keresztény körökből származó látomásos írásokkal. Ehhez a kifejezési formához a közönség éppúgy hozzászokott, mint ma a "Csillagok háborúja" típusú filmekhez, még akkor is, ha nem látták azt. Olvassa el a Dán 7,12-t! A Jelenések képeinek nagy része Dánielből és az Ószövetség prófétáinak szóképeiből származik. Dániel könyvének ezek a fejezetei a világtörténelem eseményeinek látomás-sorozatát tartalmazzák. A látomás-ciklusok egymást fedik és az azonos eseményekről váltakozó képeket alkotnak. A Jelenések ugyanígy használja a látomás-ciklusokat. Dániel és a Jelenések egyaránt egy üldözöttségtől szenvedő közösséghez szólnak. Dániel könyve megírása idején Palesztina szíriai vezetője megpróbálta erőszakkal eltéríteni a népet a judaizmusról. Azok közül, akik ezt megtagadták, sokat halálra ítéltek. A vértanúság fölötti elmélkedés létrehozta a vértanúság teológiáját. Ezeknek a mártíroknak a vérét vezeklésnek tekintették azoknak a zsidóknak a bűneiért, akik nem maradtak hűek a vallásukhoz.

A mártíromság teológiája fontos szerepet játszott az őskeresztényeknél Jézus halálának megértésében. Az ő vérét az egész világ bűneiért való vezeklésként fogták fel. A Jelenések ezt a Jézus-képet a hit mártírjaként mutatja be. Az igazhitű vértanúk dánieli képét alkalmazza, hogy az üldözött keresztényeket felbátorítsa. Ahogy Antiochusnak nem sikerült eltörölni a judaizmust, úgy az új császári vadállatnak, Rómának sem fog sikerülni a hívő keresztények megsemmisítése. Figyelje meg a Dániel könyve 7. fejezetében olvasható kifejezést: "Olyan volt, mint az Emberfia", aki az Isten trónusához emelkedik. Eredetileg az "Emberfia", aki átveszi a világ fölötti uralmat, Izrael vértanúira vonatkozott. A Jelenések ezt a képet Krisztusra alkalmazza. Jézust a könyv nyitó verseiben úgy mutatja be, mint a mennyei Emberfiát.

A zsidó apokalipszisek - Ezdrás 4. könyve és Báruk 2. könyve -, amelyek kb. ugyanabban az időben keletkeztek, mint a Jelenések, a zsidók szenvedését és lelki tájékozatlanságát írják le, miután a rómaiak romba döntötték Jeruzsálemet, és felégették a templomot. Báruk 2. könyve a Jelenésekhez hasonlóan olyan leveleket foglal magában, amelyek azokhoz szólnak, akik meg fogják kapni a kinyilatkoztatást. Mindhárom apokalipszis azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy Isten miért nem hozza el a messiási kort, és miért nem semmisíti meg a rosszat közbelépésével - különösen azt a rosszat, ami a Római Birodalomban való sátáni megtestesülést jelenti. Mindhárom a világtörténelem szimbolikus látomás-sorozatával válaszol, ami Isten terve szerint megy végbe. Azt ígérik a hívőknek, hogy sokkal közelebb állnak a történelem végéhez, mint a kezdetéhez. A szenvedőket azzal bátorítják, hogy az isteni ítélet minden bizonnyal eléri azokat, akik rosszat tettek, és boldogságot hoz azoknak, akik tűrtek. Nem feledkeznek meg azokról, akik szenvedtek, és Istenben való hitben haltak meg. Ők boldogságban és békében élnek. Habár a Jelenések képei és témái furcsának tűnnek számunkra, ezek a párhuzamos példák azt bizonyítják, hogy a könyv keletkezésének idején igen jól ismerték azokat.

Mindegyik apokalipszis császári elnyomás alatt élő egyénektől származik. Ez a helyzet a másik oka az erősen jelképes nyelvezet használatának, amelyet csak azok az emberek érthetnek meg, akik jól ismerik az ilyen képes beszéd értelmezésének hagyományát. A politikai vezetőket veszélyes dolog lehetett kritizálni. Akadt ugyan néhány ókori filozófus, aki megbírált egy-egy zsarnok politikai hatalmasságot, de általában inkább megvárták, amíg azt a bizonyos császárt meggyilkolták, és csak azután tettek rá kritikus megjegyzéseket, miután elveszítette népszerűségét. A zsidó írók ehhez még hozzáteszik azt a trükköt is, ami egyrészt megvédi őket, másrészt bizonyos autoritást kölcsönöz látomásaiknak. Úgy mutatják be írásaikat, mint egy-egy híres ember titkos, nemrégiben felfedezett kinyilatkoztatását azokból a hajdani időkből, amikor üldözték. Dániel a babiloni király udvarában élő bölcs volt három évszázaddal korábban. Báruk a babiloni fogság idején élt írnok volt és Jeremiás próféta segítőtársa. Ezdrás is írnok volt, aki a száműzetésből visszavezette Palesztinába az embereket, amikor csaknem egy évszázad múlva a perzsák kerültek hatalomra. Ezekről az izraeli bölcsekről azt állították, hogy szimbolikus kijelentéseket hagytak az eljövendő szenvedésekről, amelyek most beteljesülnek Izraelben.

A Jelenések olvasója menten észrevesz egy különbséget: a szerző a szimbolikus beszéd hagyományát használja, és a Római Birodalom gonoszságát a babiloni gonoszsággal jelképezi, ám ő maga nem rejtőzik álnév mögé. Megmondja nekünk, hogy kicsoda és hogy hol van. Keresztény próféta, a neve János, és Patmosz szigetén él. Művészi síkon az ő jelenésének olyan közvetlensége és lendülete van, amely megkülönbözteti zsidó kortársaitól. ők a kinyilatkoztató angyalt hosszú beszédre késztetik a gonoszról és az isteni igazságtételről. Látomásaikról azt mondják, hogy hosszú időt vettek igénybe, amelyet gyakran félbeszakítottak böjtölési és félrevonulási időszakokkal. János látomása nem foglal magába ilyen teológiai párbeszédet. Úgy tűnik, mintha az egész egyszerre történne, s az olvasót szinte jelenetről-jelenetre magával ragadja. A jelenetek úgy kapcsolódnak egymáshoz, akár egy epikus film drámai alaphangjai - a harc kaotikus kavarodása, a lovak dübörgése, a trombiták hangja és a gyönyörű zenei szünetek a mennyben, amikor az égi seregek dicsőítő énekeket zengenek Istennek és Krisztusnak. És ez a roham meg sem áll mindaddig, amíg el nem érkezünk az új Jeruzsálem békéjéhez.

Ebben a Jelenésekről szóló tanulmányban több részre osztjuk a könyvet, és megpróbáljuk kinyomozni a szimbolikus látomások hátterét. Egy efféle eljárás azonban tönkreteszi a könyv drámai lendületét. Próbálja tehát meg azt, hogy egyvégtében végigolvassa az egészet. A legjobb hangosan olvasni, hiszen a legtöbben csakugyan úgy ismerték meg a Jelenéseket, hogy felolvasták - valószínűleg a szentmise alatt. E tanulmány részletei is hozzájárulhatnak a Jelenések látomásainak, mint egésznek a megértéséhez.

A szerző és körülményei

Gyakran feltételezik, hogy a Jelenések könyvét ugyanaz a személy írta, mint aki a negyedik evangéliumot. A szerző azonban nem azonosítja magát az evangélistával. Tulajdonképpen még utal is az apostolokra, mint múltbeli, külön csoportra (18,20; 21,14). Már az ókorban gondoltak arra, hogy a két könyvet nem írhatta egy és ugyanaz a személy, mivel a stílusuk egészen más. Az a tény pedig, hogy a Jelenések könyvét eretnek csoportok is felhasználták, sok keresztényben is felkeltette a gyanút. Mivel azonban a Jelenések-beli János akár azonos is lehetne az evangélista Jánossal, az Apokalipszis kivívta a keresztények elismerését, akik máskülönben lehet, hogy visszautasították volna. Manapság már nincs szükségünk arra, hogy feltétlen azonosítsuk a két szerzőt. Felismertük, hogy az egyház azért illesztette be ezt az írást a Bibliába, mert a keresztény hit hiteles és fontos látomását tartalmazza.

A Jelenések könyve hét erősen stilizált levéllel kezdődik, amelyeket a kis-ázsiai városok egyházaihoz intéztek. A szerző határozottan elvárja, hogy az olvasók az egész könyvet elolvassák. Ez azt jelenti, hogy a hét levél célja nem csupán azokat tanítani, akik a címzett egyházakhoz tartoznak, hanem az összes keresztényt. Kétségtelen, hogy az első évszázad végén Kis-Ázsiában élő keresztények jobban megértették az emberekre és az eseményekre vonatkozó szimbolikus utalásokat, mint ahogyan mi, manapság. Néhány probléma azonban elég világosan kirajzolódik. Egyesek laza erkölcsűvé kezdenek válni. Vannak, akik mintha elveszítették volna a hit iránti érdeklődésüket. Másokat, férfiakat és nőket, félrevezetnek a hamis keresztény tanítók és próféták. Még nehezebb megmondani, mit jelentenek a "Sátán zsinagógája" és "azok, akik magukat zsidóknak tarják, de nem azok" kifejezések. A tudósok egy része úgy gondolja, hogy az említett városok zsidó lakossága volt felelős a keresztények üldözéséért. Mások meg azt állítják, hogy a keresztények azzal próbálták a gyanút és üldözést elkerülni, hogy zsidónak nevezték magukat.

A látomások olyan keresztényeket mutatnak be, akik üldözésnek és néha vértanúságnak is ki vannak téve, mert megtagadják a császár imádását. Olyan hivatalos határozatra azonban nincs bizonyíték, amely a Birodalomban bárkit ilyen hódolatra kényszeríttet volna. A Jelenések könyvében leírt üldözések helyi jelenségek lehettek. Talán a helybéli hivatalnokok, vagy más városi polgárok bujtogattak erre, akik így akarták bebizonyítani saját hűségüket a római császári vezetésnek. A hagyomány a Jelenések könyvét Domitianus császár uralkodásának idejéhez kapcsolja (akit Kr. u. 96-ban meggyilkoltak). Domitianus nagy hangsúlyt fektetett a császári hivatalok monarchikus jellegére, és kegyetlenül kivégeztette mindazokat, akiket hűtlenséggel vádolt, még ha a saját körébe tartoztak is. Néha ugyan megpróbálta megkedveltetni magát a tartományokban, és egy-egy különlegesen népszerűtlen helyi hivatalnokot leváltott, uralkodása alatt pedig Kis-Ázsia általános fejlődésnek örvendett, ám úgy általában nem szerették. Meggyilkolása feletti örömüket szobrai ledöntésével üdvözölték. Alattvalói közül nyilván nem csak a keresztények voltak elégedetlenek.

Az emberek gyakran nehezen értik meg a "császár-imádat" jelentését. Úgy képzelik, hogy ez azt jelentette, hogy a császárt arra a helyre tették, amelyet mi Istennek tartunk fenn. A Jelenések egyetért ezzel, de a legtöbbünk számára kész rejtély az efféle magatartás. Jusson eszünkbe, hogy az ókori embernek milyen sok istene volt! Abban is hittek, hogy bizonyos személyek haláluk után felemeltetnek, hogy attól kezdve az istenekkel lakozzanak. A római művészet Julius Caesar idejétől kezdve úgy ábrázolja a császár lelkét, amint felviszik az égiek társaságába. Az élő császárok tisztelete Augusztusszal, Caesar utódával kezdődött. Ez gyakran egyszerűen annyit jelentett, hogy ugyanazokat a jelzőket használták a császárra és az emberiségnek adományozott javaira, mint amiket az istenekre mondtak imáikban és dicsőítő énekeikben. Egyes polgárok vagy bizonyos városok azzal is megtisztelhették a császárt, hogy ünnepnapokat jelöltek ki számára, áldozatokat ajánlottak fel, és ünnepi játékokat rendeztek a nevében. Követet kellett küldeniük a császári udvarba, hogy az uralkodót értesítsék efelől. Persze abban bíztak, hogy a császár majd viszonzásul városukra hinti isteni kegyelme fényét - netán kegyesen könnyít az adózás valamely formáján. Egyik város a másikkal versengett abban, hogy ki tudja a legpazarabb tiszteletet felajánlani. Ezek a szokások azután nagymértékű polgári büszkeséget és helyi politikai mesterkedést vontak maguk után. Mindeme tevékenység abban a reményben történt, hogy majd előnyökhöz jutnak attól a messze távolban élő személytől, akinek a szobrai és képei mindenütt jelen voltak, akinek ellenőrzését az egész világ érezhette, de akit az emberek legnagyobb része soha életében nem látott.

Az az ember, aki visszautasította a császár hódolatát, nem csak az efféle polgári alkalmakkor válhatott nevetségessé vagy gyanússá. A császár-imádás elemei a mindennapi élet részét képezték. A rabszolgák és azok az emberek, akik veszteséget szenvedtek perükben, odamenekültek a császár valamelyik szobrához, mert azt remélték, hogy ettől a távoli személytől, aki a "mindent-látó" igazságot képviseli, majd kegyelmet kapnak. Az ilyen remények persze elég ritkán teljesültek, de már maga az a tény, hogy rebesgettek olyanokról, akiknek így segített, ébren tartotta bennük a reményt. A legtöbb hivatalos üzletet és törvényes tranzakciót az isteneknek és a császárnak tett esküvel pecsételték meg. Az embereket ilyen eskütételre szólították fel, amikor kölcsönt kaptak vagy adót fizettek. A helyi kereskedő cégek olyan lakomákat tarthattak, amelyeken tósztokat mondtak a császár tiszteletére. Az étkezés valószínűleg italáldozattal kezdődött, amelyet az ő tiszteletére öntöttek ki. Még családi körben is ilyen italáldozatokat kellett felajánlani étkezések előtt.

A zsidók úgy kerülték el az ilyen helyzeteket, hogy a nem-zsidókkal nem kötöttek sem üzleti, sem társadalmi kapcsolatokat. A nem-zsidók olyannak ismerték őket, hogy visszautasítják a polgári büszkeség és szolidaritás ünnepségein való részvételt. Következésképpen "emberiséggyűlölők" hírében álltak. A keresztények más helyzetben voltak. Legtöbben ebbe a nagyobb, nem-zsidó közösségbe tartoztak. Ráadásul nem tanúskodhattak volna saját hitük mellett, ha tartózkodtak volna a nagyvilággal való kapcsolattól. Ennek ellenére, már a Korintusiakhoz írt 1. levélben láthatjuk, hogy a keresztények és a nem keresztények közötti társadalmi kapcsolatok terén jó néhány probléma merült fel. Az 1Kor 8. és 10. meghatározza, hogy a keresztények milyen lakomákon vehetnek részt. Szent Pál azt mondta a keresztényeknek, hogy nem kell elszigetelődniük. Nem kell tartózkodniuk attól a hústól, amit valamely pogány isten áldozatára használtak, majd eladták a piacon; ám kétféleképpen kell óvakodniuk attól, hogy hitüket veszélyeztessék. Nem fogadhatnak el olyan meghívást, amelyik pogány istent tisztelő templomi lakomára szól (1Kor 10,14-22). Pogány barátaik otthonába szóló meghívókat elfogadhatnak, és mindenből ehetnek, amit felszolgálnak, ám annak a húsnak a fogyasztását, amelyről valaki megmondta, hogy bálványnak áldozták, el kell utasítaniuk.

Szent Pál a Rómaiakhoz írt levél 13,1-7-ben megpróbál a keresztényeknek a politikai rendszerhez való hűségével is foglalkozni. Annak ellenére, hogy a keresztények tudják, hogy minden hatalom Istenen alapul, és Jézus visszatérése hamarosan véget vet az emberi hatalomnak, mégis kerülniük kell a hatalmon lévőket, mert az ő hivatásuk: nézni, amint a jót előléptetik és a gonoszat megbüntetik. Péter 1. levele 2,12-17 ugyanezeket az érzéseket visszhangozza. A keresztényeket még arra is tanítják, hogy "tiszteljék a császárt". Mivel a politikai hatalomnak ez a jóindulatú nézete az őskereszténység idején széles körben elterjedt, feltételezhetjük, hogy ez is hozzájárulhatott a kis-ázsiai keresztények bizonytalanságához. Vajon kikerülhetik az üldöztetést és a támadást, ha követik a helyi szokásokat és követeléseket? Mi a különbség aközött, hogy az ember nem sokat firtatja a hús származási helyét, no meg ha kilöttyint egy kis italáldozatot az istenek tiszteletére? És ha már úgyis engedelmeskedni kell a hatóságoknak, akkor vajon nem kellene a kívánt esküket is letenni? Ha figyelembe vesszük a császár-imádás társadalmi összefüggéseit, milyen könnyű lett volna a keresztényeknek ilyen következtetésre jutniuk! Lehet, hogy a levelekben említett hamis tanítók közül akadtak néhányan, akik épp arra biztatták a keresztényeket, hogy tegyenek ilyen engedményeket. János tisztázni akarja, milyen nagy különbség van aközött, hogy úgy beszél valaki a császárról, mintha isten lenne, vagy részt vesz a neki hódoló szertartásokon - mindkettő egyenlő a kereszténység megtagadásával. És ez annyit jelent, hogy az illető együttműködik a sátáni erőkkel.

A kinyilatkoztatás teológiája

A Jelenések könyve komoly kérdéseket vet fel arról, hogyan kell a keresztényeknek egy nagyobb, gyakran ellenséges társadalomban élniük. Lehet, hogy ma nem ismerünk ilyen politikai hatalmak hódolatára kényszeríttet népet, de elég a reggeli újságba beleolvasni, hogy azoknak a gyűlöletéről, sőt legyilkolásáról olvassunk, akik a keresztényi szeretet nevében szembehelyezkednek a kormány zsarnokságával. A legmeghökkentőbb esetek azok, amelyekben az ún. keresztény országok kormánya folytat elnyomó politikát, ami pedig gyökeres ellentétben áll a kereszténység etikai tanításával. A Jelenések könyve ilyen tapasztalatokról beszél. Arra a kísértésre figyelmeztet, hogy ne hallgassunk vagy ne hunyjunk szemet a gonoszság és az igazságtalanság fölött.

Vannak olyan apróbb, mindennapi helyzetek, amikor a keresztények szívesebben hallgatnak, és közönyösek. Egyesek elvárnák, hogy csoportosan cselekedjünk, vagy az egyházak együttesen lépjenek fel, hogy a rossznak a közösségen belül ellenálljunk. Mások, akik olyan helyzetben vannak, mint ama bizonyos keresztény, aki egy barátja lakomáján vesz részt, sokkal individuálisabbak. Talán még azt is megengedjük az embereknek, hogy rágalmazzanak vagy kicsúfolják azt, amiben hiszünk, csak hogy ne kelljen felszólalnunk. Inkább elkerüljük a vitát, semmint megkérdőjelezzük azokat a véleményeket, magatartásokat és gyakorlatokat, amelyeket helytelennek tartunk. Az emberek persze olykor azért hallgatnak, mert nem tudják, hogyan védjék meg a hitüket. Sokszor szeretnék megvédeni, de nem találnak rá megfelelő szavakat. Meg kell tennünk mindent, hogy segítsünk egymáson. Végül is, amint a Jelenések könyve oly gyakran hangsúlyozza, egyetlen keresztény sem mentes attól a kötelességtől, hogy Krisztus tanúja legyen.

Végül a Jelenések könyve nagy lendületének arra kellene minket ösztönöznie, hogy ellenálljunk annak a pesszimizmusnak, amely a gonosz széleskörű elterjedését tétlenül végignézi, és arra az elhatározásra jut, hogy időpazarlás lenne a dolgokat megváltoztatni. Az efféle vélemények helytelenek, hiszen a keresztények nem azért vannak, hogy felmérjék a statisztikák igazságát. Ezek gőgös ítéletek, mert egyedül Isten az, aki meghatározhatja, "hogy mit érdemes tenni." Ezek démoni ítéletek, mert hozzájárulnak ahhoz, hogy a pesszimizmus és a gonosz uralkodjék az emberek életén. A Jelenések nem olyan könyv, amelyik a keresztényeket rémítgetve szándékozik megjavítani. Amikor a gonosz legkellemetlenebb alakját is bemutatja, akkor felbátorítja őket: amikor magára veszi az isteni és császári hatalom minden alakját; amikor a helyi véleményeket is maga mögött tudja; amikor vallási vezetők is a csekély számú kitartók ellen harcolnak. Mégis a hitükhöz ragaszkodó kevesek fognak részesülni Krisztus halálának a gonosz feletti győzelmében.

A Jelenések könyvének szerkezete

A Jelenések könyvének komplex szerkezete van. Sok tudós azt állítja, hogy a szerző egymás mellé helyezett olyan látomás-beszámolókat, amelyek eredetileg különállóak voltak. Mivel ennek a munkának nem az eredetet vizsgálata a célja, kérem, figyeljék meg, ahogyan a szerző bejelenti a következő látomás-ciklust, mielőtt az előzőt befejezte volna. Az ilyen szakaszok az előre- és hátratekintő filmkockákra hasonlítanak. A könyv széles váza a hetes sorozatra épül, amely a látomás-ciklusokat alkotja. Ráadásul a látomás-ciklusokat két könyvtekercs formájában mutatja be: az egyik a Bárány által kinyitott könyv, az 5-11. fejezetig, a másik, amelyet a próféta megevett, a 11-22. fejezetig. A könyv második része is kettős alapra épül, az Isten és a Sátán közötti harcra, amit két város - Babilon (= Róma) és Jeruzsálem - közti ellentét fejez ki.

A JELENÉSEK KÖNYVÉNEK VÁZLATA

  1,1-8 a.                           Bevezetés 
                                          Előszó (1-3. v.) 
                                          Előírás és kijelentések (4-8. v.) 
1,9-3,22 b.                       Hét levél 
4,1-8,5 c.                         Hét pecsét 
8,2-11,19 d.                     Hét harsonaszó 
12,1-15,4 e.                     Megszámlálatlan látomások 
15,5-16,21 f.                    Hét pohár 
                                          Babilóniai közjáték (17,1-19,10) 
19,11-21,8 g.                   Megszámlálatlan látomások 
                                          Jeruzsálemi közjáték (21,9-22,5) 
22,6-20 h.                        Epilógus 
                                          Kijelentések (6-20. v.) 
                                         Áldás (21. v.)

[ » tartalom ]

PROLÓGUS Jel 1,1-8

A bevezetés két részből áll. Az első rész a Jelenések könyve egészének névleges bevezetője (1-3). A második, az első szakasznak: a hét egyháznak írt levelek bevezetője (4-8. v.).

1,1-3 Figyeljük meg ezt a kinyilatkoztatást. A könyv nyitó szavai az Átdolgozott Standard Verziójában (ÁSV) a következők: "Jézus Krisztus kinyilatkoztatása"; az Új Amerikai Biblia fent idézett szövege megváltoztatta a nyitó mondat szavait. A "kijelentés" szó itt sajátos értelemmel bír, ugyanúgy, mint az Újszövetség minden könyvében. Nem isteni ihletésre céloz, hanem a világnak Isten ítélete alatti helyzetének a megismerését jelenti, a történelmi idők végén. Az ilyen megismerésnél nincsen szükség részletes jóslatokra a világvégi eseményekről vagy azok idejéről. Ez a Jelenések könyvének oly gyakori félreértelmezése; amire szükségünk van, az a megváltás feltételeinek a megértése, attól függetlenül, hogy a végső ítélet mikor következik be. A bevezetésben már érzékeltettük azt, hogy a Jelenések könyvének szándéka: útbaigazítani azokat a keresztényeket, akik nem tudják pontosan, mi kell a megváltáshoz.

Az első mondat kínos, mert mindenki beletartozik, aki ezért a jelenésért felelős. A Jelenések könyvének mondanivalója egyrészt Jézusnak egyházaihoz szóló üzenete, másrészt Istené, a közelgő ítéletet illetően. A hét levelet Jézusnak, a mennyei Emberfiának a látomásához kötötte. A levelek után következő látomások angyali közvetítőket mutatnak be, akik mindazt interpretálják, amit János lát. Ezek az angyalok a zsidó apokalipszisek ismert alakjai. Amint már láttuk, ez a kinyilatkoztatás szokatlan, mivel élő prófétának tulajdonítják, nem pedig valamelyik múltbeli hírességnek.

Sok olyan kifejezést is használnak itt, amelyet a könyv befejezésében is alkalmaznak. A 22,6-ban újra elhangzik az ígéret, hogy megmutatják, aminek "hamarosan meg kell történnie" (1. v.). A 22,16-ban Jézus az, aki elküldi az angyalt. Ehhez hasonló ígéretek ("aminek meg kell történnie") a Dániel 2,28f, 45-ben találhatók. Ott "aminek meg kell történnie", az emberi birodalmak megsemmisítésére és Isten örök uralmának megalapítására vonatkozik. Ugyanaz a szerkezet tájékoztat a látomásokról, amely a Jelenések könyvében is visszatér.

Néhány tudós azt állítja, hogy a második versben megjelenő "szolgák" kifejezés egy olyan keresztény próféta-iskolára vonatkozik, amelyik ilyen látomásokat keresett. Mi azonban azokkal értünk egyet, akik szerint ez minden keresztényre vonatkozik. A következő vers áldást mond azokra, akik olvassák, hallják és megtartják az üzenetet. Ez azt jelenti, hogy a Jelenéseket hangosan kell olvasni a liturgikus összejövetelek alkalmával, mert mindenkihez szól. Ehhez hasonló boldogság jelenik meg a befejezésben (22,7). A boldogság ünnepélyes kihirdetése a liturgikus összejöveteleken bizonyos figyelmeztetést hordoz magában. Azok, akik nem hallgatják meg a kinyilatkoztatást, nem kerülnek a megváltottak közé. Ezek a boldogságok Lukács evangéliuma 11,28-at tükrözik: "Boldogabb, aki hallgatja és megőrzi Isten igéjét". Az evangéliumokon kívül egyedül a Jelenések tartalmaz még boldogság-kijelentést. Mivel a könyv ragaszkodik a szám-szimbolikához, hét boldogság-kijelentéssel találkozunk (1,3; 14,13; 16,15; 19,9; 20,6; 22,7.14). A többiek a megváltás áldásaira vonatkoznak.

A 2. vers fontos szavakat vezet be a Jelenések szótárába: "bizonyságtétel/tanú". Ugyanaz a görög szó felel meg mindkét kifejezésnek. Az "Isten Igéje" és a "Jézus Krisztus bizonyságtétele" kifejezések adják tudtunkra, hogy a Jelenések a "tanú" szót szélesebb értelemben használja a hitéért mártírhalált halónál. A 9. versből megtudjuk, hogy Jánost Patmosz szigetére száműzték az "Isten igéje és Jézus tanúsága miatt" (ASV). (Az UAB ezt a mondatot olyan szavakkal toldotta meg, amelyek nem szerepelnek a görög eredetiben.) Itt a második versben János az egész kinyilatkoztatást "Isten Igéjének és Jézus Krisztus tanúságának" kategóriájába helyezi. Mivel mindkét összefüggésben ugyanazt a kifejezést használja, feltételezhetjük, hogy e kinyilatkoztatás tartalma nem teljes meglepetés. Ő már azokhoz az elvekhez tartja magát, amelyeket ezekben a látomásokban kifejezett. Ő már valamilyen módon ellenállt a "vadállatnak". Lehet, hogy nyugtalanította a keresztények között egyre növekvő hanyagság. A kinyilatkoztatás majd összesíti és tisztázza mindezeket a gondokat és tapasztalatokat. A próféta biztosra mondhatja, hogy a keresztények nem hagyhatják magukat hamis tanítók által félrevezettetni, vagy azt sem engedhetik meg maguknak, hogy a kellemetlenségektől és nehézségektől elmeneküljenek. Ehelyett úgy kell ezt az Isten-látomást felfogniuk, mint a világ szuverén irányítójának az ábrázolását.

1,4-8 Üzenet az egyházaknak. Ez a rész szabványos levélbevezetővel kezdődik. A következő levelek üzenete mögött újból többszörös tanúság áll. János Istennek és Jézusnak a szószólója. A "kegyelem és béke" a korai kereszténység szokásos levélkezdő üdvözlése volt. Az utolsó vers visszatér ehhez a záró áldással: "Az Úr Jézus (Krisztus) kegyelme legyen minden szenttel!" (22,21). A köszöntés az 5a verssel fejeződik be, amelyet egy doxológia (5b-6) és két profetikus jóslat követ.

A levél küldőinek, Istennek és Jézusnak nevét felváltva alkalmazza, hogy megtartsa az egyensúlyt. Az isteni szabványos kifejezése - a "volt, van és mindig lesz" - helyett így írja le Istent: "aki van, aki volt és aki eljő". A szabványformula félreérthető. Azt sugallhatja, hogy Isten nem fog semmit sem tenni a gonosz fölötti korlátlan hatalmának kinyilvánításáért. A trónus előtt álló hét lélek a zsidó liturgia képeiben használatos. Értelmezhető számuk is lehet: hét arkangyal; Isten hét szeme (Zak 4,10-ben); hét gyertya mint a 2Hénok 6,11 zsidó apokalipszisben). Jézus nevének három része párhuzamban van Isten nevével. A "Hű tanúbizonyság" Jézus teljes bizonyságtételére vonatkozhat, nem csupán a halálára; mert a Jelenések gyakran használja a "tanú" szót általánosabb értelemben. Az "elsőszülött a halottak közül" Jézus feltámadására vonatkozik. Ez egy dicsőítő részben jelenik meg, amely Jézusnak a kozmosz fölötti uralmát ünnepli a Kol 1,18-ban. Végül a "földi királyok fejedelme" bevezeti az üzenet politikai vonatkozásait. Jézus már uralkodik azokon, akik hatalmukat az ő követőinek üldözésére használják fel. Az 5a versben következő doxológia felkéri a keresztényeket Jézus üdvözítésének dicsőítésére, amelyet már megkaptak. A doxológiák és a dicsőítő énekek a Jelenések profetikus megértésének fontos részei. Arra tanítják a keresztényeket, hogy ők már most hálával tartoznak Istennek a megváltásért és a győzelemért. Nem kell addig várniuk, amíg a gonosz végső legyőzése eljő.

Két profetikus kijelentés zárja le ezt a szakaszt. Az első Dán 7,13 és Zak 12,10 összekapcsolásából ered. A korai keresztények ezt a mondást elítélő jóslatként használták azok ellen, akik Jézust visszautasítják (Mt 24,30; Jn 19,37). Az ilyen ítéletjóslatoknak kettős perspektívájuk van, mivel az igazaknak megígért megváltásra is vonatkozik. A Jelenéseket ebből a perspektívából kell olvasni. A gonosznak és hatalmának elítélése az igazak megváltását jelképezi.

Az utolsó kijelentés arra emlékezteti az olvasót, hogy ez a kinyilatkoztatás az igaz Istentől származik. A Jelenések az alfát és az omegát, a görög ábécé első és utolsó betűjét használja Istenre és Jézusra egyaránt (1,17; 2,8; 21,6; 22,13). A "Mindenható" (pantokrátor) isteni cím (4,8; 11,17; 15,3; 16,7.14; 19,6.15; 21,22). Istent királyként mutatja be, aki a későbbi látomásokban szembeszáll a birodalom hatalmával. E liturgiai ábrázolás már az elején leszögezi, hogy ez a kinyilatkoztatás Isten teljes hatalmával történik.

[ » tartalom ]

AZ EGYHÁZAKHOZ ÍRT LEVELEK Jel 1,9-3,22

1,9-20 A próféta elhivatásának látomása. A Jelenésekben az első Jézus-látomás azzal bízza meg a prófétát, hogy írjon Kis-Ázsia egyházainak. Habár ezeket az üzeneteket bizonyos közösségekhez címezték, a kinyilatkoztatások mégis az egész kereszténységnek szólnak. Ezeknek az egyházaknak a problémái valószínűleg tipikusan olyanok voltak, amelyekkel minden keresztény egyház szembesült. János profetikus elhivatottsága némiképp különbözik az Ószövetség elhivatottság-történeteitől. A keresztény próféta elsősorban a feltámadt Jézus üzenetének a tanúja. Nem a prófétát, hanem Jézust ábrázolja úgy, mint aki azzal fenyegeti a csökönyös embereket, hogy szavaival elítéli vagy az igazakat megvigasztalja az ígéret szavaival.

A próféta tisztázza, hogy annak a közösségnek a tagja, amelyhez a Jelenések szól. A "nyomorúság", a "királyi uralom" és az "állhatatosság" a keresztény megváltás feltételei. Az "állhatatosság" különleges fogalom az Újszövetségben. Többet jelent a nehézségekbe való puszta belenyugvásnál. Ez az az erény, amely képessé teszi az embert, hogy végig kitartson, egészen az utolsókig, még akkor is, ha a világ utolsó napjai szörnyű szenvedést és kínt jelentenek majd az igazak számára. Az emberek rendszerint úgy gondolnak a királyi uralomra, mint amelyben csak haláluk után osztoznak Jézussal. János azonban ennél többre utal. Ő már megmutatta, hogy Jézus a világ királyainak a fejedelme. Ezért tehát olyan keresztényekről beszélhet, akik az utolsó napok szenvedéseit eltűrik, s mint akik már az uralomban is osztoznak.

Patmosz kicsiny, szegényes sziget volt, amelynek városai sem voltak. János kijelenti, hogy tanúságtétele miatt került oda száműzetésbe. További magyarázattal nem szolgál, hiszen a kis-ázsiai keresztények nyilván tisztában voltak a körülményekkel. A korai keresztények az "Úr napjának" ünnepét a zsidó szombattal helyettesítették, mert ezen a napon ment Jézus a mennybe (lásd Barnabás15,9; Ignatius, Magnesians 9). Ezen a napon ünnepelték az eukarisztiát (Didakhé 14). Így a szerző a keresztény hét legszentebb liturgiai idejére helyezi látomásait. Isten hangja harsonaszóként jelenik meg az Ószövetségben (Ez 3,12; Kiv 19,16). A világ végét is harsonaszónak kell hírül adni (1Tessz 4,16).

A hetes számnak, a Jelenések elsődleges numerológiai jelképének, sok különböző asszociációja van. Az ókori írók a hetet a hét bolygóra értették. A római császárt hét csillaggal a kezében ábrázolták (= a hét bolygó), amely a császár egyetemes uralkodásának jelképe volt. Következésképpen az a kép, amint Jézus hét csillagot tart a kezében, szimbolikus kihívás, amely a hatalomra tartott igényére céloz. Jézus a kozmosz uralkodója. A könyv közvetlen szövegösszefüggésében a hetes szám azokra az egyházakra vonatkozik, amelyekhez a levelek szólnak (20. vers).

Jézus ilyetén leírásának nem a vizuális kép megvalósítása a célja. A látnok inkább az Ószövetségből szedegette össze a képeket, hogy Jézus isteni természetét és hatalmát kifejezze. Az alapvető kép összekapcsolja a Dán 7,13-14-beli trónust átvevő Emberfia ábrázolását Isten képével, aki e trónust átadja neki (Dán 7,9-10). A leírás többi eleme Dániel egyik látomásából származik, amely a 10,5-6-ben egy kinyilatkoztató angyalról szól. Olvassuk el ezeket a részeket! Aki Dániel könyvét ismeri, az menten rájön, hogy Jézust ez angyali, mennyei teremtményként ábrázolja, aki a kinyilatkoztatás forrása és ugyanakkor uralkodik a világ fölött. Az alak szájában levő kard valószínűleg Isten Igéjének kardjára utal (vö.: Iz 49,2).

Az angyali vagy isteni kinyilatkoztató megjelenésekor a félelem az első reakció, amely az ilyen látomásokban gyakran megjelenik (Iz 6,5; Ez 1,28; Dán 8,18; 10,9-11). Ezt a bátorítás követi (Dán 10,12). A Jézus-leírások isteni tulajdonságokkal ruházzák őt fel. Most megkapja Isten neveit: "az első és az utolsó", "az élő". Jézus megérdemli ezeket az elnevezéseket halálának és feltámadásának köszönhetően.

Van egy téma, amely végigvonul a Jelenéseken: az élet és a halál paradoxona. Jézus meghalt és most él. Azok, akik hitetlenek, most élnek, ám később, amikor az ítélet napja eljő, meghalnak. Ha a keresztények képesek megmaradni abban a meggyőződésben, hogy Jézus halála/feltámadása megfordította az élet és a halál pólusait, hogy a halandó testünk iránti gondoskodáson kívül egy sokkal fontosabb élet is létezik, akkor nem kell félniük és rettegniük. A Jelenések látomásai segítségével megpróbál úgy foglalkozni ezzel a félelemmel, hogy a földi élet valóságát eleven, sőt groteszk módon szembeállítja a mennyország békéjével és dicsőségével. Sok mindent elhatározunk, amiket tudat alatt halálfélelmünk motivál - legyen az valóságos vagy szimbolikus halál - attól tartva, hogy azt, amit szeretünk, vagy azt hisszük, hogy élni sem tudunk nélküle, elveszítjük. Ezért még akkor is meg kell vizsgálnunk saját meggyőződésünket az életről/halálról, ha nem fenyeget a vértanúság veszedelme. Valóban megváltozott a véleményünk azáltal, hogy hisszük, hogy Jézus meghalt és most él? Avagy ugyanaz a tépelődés vonatkozik miránk is jelenlegi énünk és biztonságunk miatt, mint ami a hitetleneket motiválja?

Az értelmezők egy része megpróbálja bebizonyítani, hogy az "egyházak angyalai" (ASV; "vezető lelkek" az UAB-ban) az illető közösségek püspökeire vonatkozik. De a levelek soha nem utalnak arra, hogy bizonyos meghatározott egyházi vezetőkhöz írták volna. Ezért egyetértünk azokkal, akik szerint a Jelenések azon egyházak angyali őreire gondol, akik a korszak zsidó elmélkedése szerint a föld különböző nemzetei felett őrködtek. Ez a perspektíva megegyezik a Jelenések egy másik tulajdonságával: a külső, földi események igazsága megtalálható az őket elindító mennyországi cselekedetekben.

A levélminta

A levél prófétai felmérés, kritika és bátorítás az említett egyházak számára. Mindegyik levél ugyanazt a mintát követi:

1. Parancs a megírásra 
2. A profetikus hírnök-formula, amely Jézust a levél küldőjeként mutatja be. 
3. "Tudom"-szakasz. 
A következő elemeket foglalja magában: (a) "Tudom, hogy" + a helyzet leírása; (b) "De van egy kifogásom ellened" (megrovás); (c) parancs a vezeklésre; (d) "Nézd" + profetikus kijelentés; (e) ígéret: az Úr hamarosan eljő; (f) figyelmeztetés a kitartásra. 
4. Felhívás meghallásra. 
5. Ígéret a győztesek jutalmazására.

Ezekből a levelekből alig tudunk meg valami keveset a kis-ázsiai egyházak problémáiról. Rejtélyesen olyan helyzetekről beszélnek, amelyeket eredeti hallgatósága jól ismert. Üzenetük profetikusan figyelmezteti a keresztényeket, hogy vigyázzanak, nehogy elveszítsék azt a megváltást, amelyet Krisztustól kaptak.

Ignatius, Antióchia püspöke, nagyjából két évtizeddel később (kb. Kr. u. 110 körül) ugyanennek a területnek az egyházaihoz intézte leveleit. E levelek azt bizonyítják, hogy az egyházak akkoriban nagyjából-egészéből még mindig ugyanazokkal a problémákkal küszködtek. Ignatius bizonyos eretnek tanítókat emleget, akik tagadják, hogy Krisztus valóban ember volt, valamint kétségbe vonják a helyi egyházi vezetők hatalmát. Arról is ír, hogy akadnak a keresztények között olyanok, akik továbbra is a zsidó szokásokat követik. Ezek nem hajlandók olyan tanításokban hinni, amelyek nincsenek benne az Ószövetségben. Úgy tűnik, Ignatius idejében az ellenzék sokkal doktrinálisabb irányultságú és jobban szervezett lehetett, mint azok, akikről a Jelenések levelei írnak. Mégis ez az erős ellenzék lehet a Jelenések megírásának elején jelentkező irányzatok folytatása. Ha ez így van, akkor János szigorú intései a hamis tanítóktól nyilvánvalóan jogosak, mert azok továbbra is fertőzték az egyházakat.

2,1-7 Az efezusi egyháznak. Efezus városa nagy megújuláson ment át a római uralom időszaka alatt. Ez az újjászületés lehetett az oka annak, hogy a köznép akkora lelkesedést mutatott a Birodalom iránt. Következésképpen cseppet sem csodálkozhatunk azon, hogy a polgár büszkesége a császár iránti áhítatban manifesztálódik. Ugyanakkor ez a város fontos keresztény központ is, hiszen a páli kis-ázsiai misszió része.

Az 1,13.16 Jézus leírására emlékezteti az olvasót. A levél elején megdicséri a közösséget állhatatosságáért és azért az ellenállásért, amelyet a magukat apostoloknak nevező hamis tanítókkal szemben tanúsított. A Jelenések az "apostol" kifejezést rendszerint kizárólag a Tizenkettőre érti (így a 18,20; 21,14-ben). Feltehetően a magukat apostoloknak nevező emberek úgy használták ezt a fogalmat, ahogyan Pál idejében az utazó hittérítőkre alkalmazták (pl. Róm 16,7). Lehet, hogy ezek a vándorló misszionáriusok a 6. versben említett nikolaita-szekta doktrínáit hirdették.

Bár a hamis tanítók nem veszélyeztették az efezusi közösséget, emlékeztetni kellett őket kezdeti lelkesedésükre. A magasságból való lezuhanás képe az Iz 14,12a-ban levő hulló csillagén alapulhat. A gyertyatartó-ábrázolás eszünkbe juttatja az Isten jelenlétében levő hét gyertyatartót a Zak 4,2-ben. A Jelenések Efezust a gyertyatartók elmozdításával fenyegeti.

A meghallásra történő felhívássorozat a levelek befejező részében a szokásos prófétai figyelmeztetés, amely a Jelenések 13,9; 21,7; 22,2-ben is megjelenik. Az az ígéret, hogy az élet fájáról ehetnek, az első századi zsidó apokalipszisekben is megtalálható. Azt bizonyítja, hogy a megváltás visszafordítja Ádám átkát. A Jelenések már bebizonyította hallgatóságának, hogy az elveszített halhatatlanságot Jézuson keresztül visszakapták.

2,8-11 A szmirnai egyháznak. Szmirna meglehetősen új város volt, Efezustól északra. Számottevő zsidó lakossággal rendelkezett. Amikor Polikárpusz püspök Kr. u. 155-ben vértanúhalált halt, emiatt a keresztények és a zsidók közötti konfliktust okolták. Ez a levél a halál általi élet témájához vezet, így bátorítja a szenvedő közösséget. Mégsem lehetünk biztosak abban, hogy csak a zsidók voltak felelősek a keresztények szenvedéseiért. Lehet, hogy néhány keresztény úgy próbált megmenekülni az üldöztetéstől, hogy megtartotta a zsidó szokásokat (hasonlítsuk őket össze az azokra való utalással, akik nem akarják elfogadni a Jézusban való hitet, mert emberi dicsőségre vágynak a Jn 12,42-43-ban). A Jelenéseknek bátorítania kell ezt az egyházat, mivel még több szenvedés vár rá. Az "élet koronája"-kép valószínűleg az igazak fejére helyezett drágakövekből kirakott koronának (Zsolt 21,4) és Jahvénak, mint a remény koronájának kombinációjából keletkezett. A hallgatóság a győztes atlétáknak kijáró koronával is azonosíthatta.

A 11. vers arról a halálról beszél, amelytől a kereszténynek valóban félnie kell: az ítéletnapi kárhozattól vagy a "második halál"-tól. Ezt a halált csakis úgy kerülhetik el, ha kitartanak a jelenlegi szenvedésben.

2,12-17 A pergamoni egyháznak. Pergamon Kis-Ázsia fontos városa volt. Híres Caesar-temploma magas, teraszosított dombra épült. A város Augustus Caesar és Róma istennő kultuszáról volt nevezetes. A császár-kultuszról hírhedt város a próféta szemében a "sátán trónjához" hasonlít. Talán épp a polgári kultusz valamelyik formájának megtagadása vezetett a híres vértanú, Antipász halálához.

Az egyházat megfeddi a nikolaita tanítások követéséért. A Bileám nevű hamis próféta által félrevezetett izraelitákhoz hasonlítja őket (Szám 25,1; 31,6). Néhány kutató azt állítja, hogy ennek a szektának a tanítása szerint megengedhető, hogy a keresztények részt vegyenek a császár tiszteletére rendezett ünnepségeken. Például az is arra utal, hogy efféle lakomákon részt vettek, hogy elítéli őket az "áldozati húsból" való evés miatt. Ez a látszólagos részvétel felmenthette a keresztényeket az üldözések alól. Úgy érezhették, hogy számukra ezek a rítusok nem jelentenek imádást, hiszen nem hisznek a császár isteni mivoltában. A Jelenések megfordítja értékrendszerüket: a császári kultuszban való bármiféle részvétel egyenlő a sátán imádatával.

A megváltás ígéretei két témát emelnek ki, amelyekkel néhányukat elítélnek. A keresztények a "mannát" az eukarisztia előjelképének tekintették, amely viszont a Krisztussal való végső messiási lakomát jelképezi a mennyben. A győzteseknek is új nevet ígérnek. A Fil 2,6-11-ben Jézus megkapja az "Úr" nevet, amikor felszáll a mennybe. A hívők által adományozott új nevekkel részt vesznek Krisztus győzelmében, amikor osztoznak Vele a mennyei lakomán. Az elkövetkező időre azonban a manna is és az új nevek is a mennyekben lesznek elrejtve, de a keresztényeket ez nem késztetheti dicsőséges megváltásuk feladására.

2,18-29 A tiatírai egyháznak. E városnak kisebb jelentősége volt az előbbi háromnál. Polgáraitól megvonták az engedélyt, hogy Pergamon helyett odaépítsék a császár templomát.

A város egyháza nagyon megosztottnak tűnik. A szerző bátorságot önt mindazokba, akik hűek maradnak a közösséghez, és szigorúan megbírálja azokat, akik egy prófétanő tanításait követik. A prófétanőt Izebelnek nevezi, Áháb király pogány felesége után, aki rávette férjét Baal pogány isten imádására (1Kir 16,31). Megfenyíti őt és követőit (= gyermekek; lehet, hogy próféta-tanítványok is, úgy ahogyan az Ószövetségben valamely próféta tanítványa az illető "próféta fia" lehetett, pl. Ámosz 7,14). A zsidó hagyományok a szexuális erkölcstelenséget gyakran összekötik a bálványimádással. Következésképpen ez a kombináció nem világosít fel különösebben bennünket a prófétanő csoportja felől. Csak annyit tudunk meg róluk a Jelenések szerzőjétől, hogy meg akarják ismerni a sátán "mély dolgait". Valószínűleg azt is megcélozhatták, hogy Isten mély dolgaiba is betekintsenek. A zsidó apokalipszis idejében egy ilyen kifejezés azt a természetes óhajt közvetíthette, hogy megismerjék a világ végét és az ítéletet körülvevő titkokat. Látomásaik valószínűleg a pogány kultuszban való részvételüket is legitimálhatták. János jelenései biztosítják majd az igazi keresztény ismereteket az ilyen mély dolgokról. E hamis tanítás követőit figyelmezteti, hogy bűnhődniük kell, semmit nem rejthetnek el a mindentudó Isten elől (Jer 17,10). A prófétanő és követői büntetésének súlyossága bűneik komolyságától függ, attól, hogy mennyire ferdítik el a prófétálás ajándékát. Ám a közösség azon tagjai, akik továbbra is ellenállnak Izebelnek és gyermekeinek, nemcsak a győzelmi ünnepen fognak részt venni, hanem Jézus jelenlegi uralkodásában is a népek felett.

3,1-6 A szárdeszi egyháznak. Ezt a kikötővárost, amely a gyapjú behajózásáról volt híres, a Kr. u. 17-ben történt földrengés után újjáépítették. Az az ígéret, hogy a győzteseket fehér köntösbe öltöztetik (5. vers), a város gyapjúkereskedésére utalhat. Nem tudhatjuk biztosan, miért kapta a város az "élő" nevet, hiszen valójában halott volt. Lehet, hogy az odavalósi keresztények híresek voltak lelkesedésükről vagy lelki ajándékaikról. A levél arra figyelmezteti őket, hogy mindent elveszíthetnek, ha nem figyelnek oda a parancsolatokra. Cselekedeteik egyáltalán nem méltók keresztényekhez. Mivel a szerző nem sorol fel semmiféle specifikus hibát, sem hamis tanítókat, ennek az egyháznak a problémája egyszerűen az lehetett, hogy eredeti áhítatuk csökkenőfélben volt. A hívőknek tett minden ígéretben benne rejlik a nem hívők figyelmeztetése. Még a nevüket is kitörlik az élet könyvéből. A szerző két Jézusnak tulajdonított ítéletre emlékeztet. Jézus meg fogja tagadni azokat, akik őt megtagadják (Mt 10,32). Éberen kell virrasztaniuk az éjszakai tolvajt (Mt 24,42; úgy mint ahogyan az 1Tessz 5,2-ben a közelgő ítéletre kell figyelni).

3,7-13 A filadelfiai egyházhoz. Ez a városka a Szárdisztól dél-keletre húzódó földrengészónában terül el. Az egyházat nem feddi meg, de kitartásra buzdítja azok ellen, akik magukat zsidóknak nevezik, de nem azok. Nem tudjuk, hogy ez a vita keresztények és zsidók között zajlott-e afelett, hogy ki Isten valódi népe - az igaz Izrael, avagy belső konfliktus volt-e azok között, akiknek a Jelenések szól és egy zsidó-keresztény csoport között. Ahogyan a szerző Pergamonról mint a "sátán trónjáról" beszélt a császár-kultusz miatt, úgy itt a zsidó probléma vezeti arra, hogy közösségét a "sátán gyülekezetének" vagy zsinagógának nevezze. Az ilyen apokalipszis-típusok Isten ellenfeleit gyakorta ruházzák fel a sátáni jelzővel. Az, hogy mindkét levél megemlíti a sátánt, még nem jelenti azt, hogy a probléma itt is ugyanaz, mint Szmirnában.

A Jelenések több messiási próféciára hivatkozik annak bebizonyítására, hogy Jézus Dávid valódi örököse. Úgy tűnik, hogy Iz 22,22-25 áll legközelebb ehhez a próféciához, mivel a kulcsra és a nyitott ajtóra céloz: "Az ő vállára teszem le Dávid házának kulcsát, amit kinyit, azt senki be nem zárja, s amit bezár, azt senki ki nem nyitja". Mivel az ajtó még mindig nyitva áll ez előtt a közösség előtt, még megvan a lehetőségük a megváltásra, ha továbbra is kitartanak. A levél még azt is megígéri, hogy hitük igazsága akkor lesz nyilvánvalóvá, ha azokból, akik zsidóknak tartják magukat, néhányan megtérnek. Az ígéret, ahogyan a többi levél bűnbánatra szólítása, arra emlékeztet, hogy a Jelenésekbeli levelek nem egy immáron megpecsételt sorsról szólnak. A megrovottaknak még mindig van idejük a bűnbánatra. A hívőket pedig folytatásra kell ösztönözni.

A befejező ígéretek az új Jeruzsálem eljövetelét hirdetik, s ez zárja a Jelenések látomásos részét. Iz 22,23 a messiási szolgát biztos szeggé teszi, amire atyja egész háza szilárdan támaszkodhat. A győzteseknek újfent új nevet ígér. Itt megtudjuk, hogy ez a név a győztes Jézus neve.

3,14-22 A laodíceai egyháznak. Laodícea úgyszintén a földrengés-övezetben, Efezustól keletre terül el. Ezzel befejeztük a városokban tett kört. Pál idejében itt már létezhetett egy egyház (Kol 4,13). Ezt az utolsó levelet igen gyakran idézik "langyosság" szóképe miatt. Laodícea vízellátása melegforrásaiból származott, és az ivóvíz langyosan érkezett a városba. A próféta által használt szóképek másik alapja a város virágzó gazdasága és kereskedelme lehetett. Ruhakészítő iparáról épp oly nevezetes volt, mint bankközpontjáról, valamint szembetegségekre specializálódott orvosi iskolájáról. Ennek az egyháznak a problémái ahhoz a nagy anyagi jóléthez kapcsolódnak, amelyben az ottani keresztények éltek. Itt nem voltak szegény vagy szenvedő keresztények, ám jólétük lelki jólétüket veszélyeztette.

A prófétai figyelmeztetések több ószövetségi képből merítenek. Csak azok nyerhetik el a színaranyat, akik átjutnak a Jézustól származó isteni tűzpróbán. A Zak 13,9-ben az Úr megígéri, hogy szétválasztja a rosszakat a jóktól azáltal, hogy megtisztítja népét, mint az értékes fémet. Az az ígéret, hogy megváltási ruhát fognak kapni, amely eltakarja szégyenteljes meztelenségüket, nemcsak a város ruhaiparára vonatkozik, hanem egy prófétai átok megfordítására is: Isten levetkőzteti ellenségeit és feltárja szégyenteljes mezítelenségüket. Iz 47,1-3 ezt az átkot összekapcsolja azzal a képpel, amely a népet mint "menyasszony"-t ábrázolja. Látni fogjuk, hogy ez az ábrázolásmód a látomás-rész befejezésében újból visszatér. Az új Jeruzsálem lesz a Bárány igazi menyasszonya. Ez 16,8- 14 Izraelt fiatal menyasszonyként mutatja be, aki az Úrral való menyegzőjére felékesíti magát. Az esküvői kép azért jelenik meg ebben a szakaszban, mert az első ígéret az isteni menyegzőn való részvétel. A Jelenésekben minden megváltási ígéret tetőpontja a Bárány győzelmében való részesedés. Itt a győzteseknek megígérik, hogy megvan a helyük Jézus és az Atya trónján, az ünnepi vigalmon. Habár a leveleket bizonyos meghatározott városokhoz címezték, figyelmeztetéseik is, ígéreteik is minden keresztényre vonatkoznak. 

[ » tartalom ]

A HÉT PECSÉT
Jel 4,1-8,5

A könyv következő részét új látomás vezeti be. Az értelmezők egy része feltételezi, hogy a levelek és a látomás-ciklusok eredetileg egymástól független írások voltak, és csak akkor kapcsolták őket össze, amikor a látomások könyvét, amit mi Jelenések könyvének ismerünk, összeállították. Ha eredetileg független írások voltak is, a két rész képei összeillenek. A levelek előfeltételezik az utánuk következő megváltás-látomásokat, amelyek a levelek ígéreteit és intéseit magyarázzák. Például ha a 13. fejezetben nem számolna be a vadállatról, nem tudnánk, hogy a bálványimádás és a sátán trónusának leírása a császár-kultuszra vonatkozik.

A különböző látomás-ciklusok, amelyek a Jelenések hátralevő részét alkotják, egybeesnek. A harsonaszót a szerző a pecsétek befejezése előtt vezeti be, és a hatodik és hetedik harsonaszó között majdnem két teljes fejezet van. Az apokalipszisek rendszerint megismétlődő látomás-ciklusokat tartalmaztak, amelyek ugyanazon a helyen történtek, de más-más perspektívából közelítették meg. A különböző ciklusok egybeesése a Jelenésekben azt mutatja, hogy a látomásokkal ugyanez történik.

Az apokalipszisek azt is érzékeltetik a hallgatósággal, hogy közelebb vannak a világ végéhez, mint az elejéhez. Jelképesen úgy ábrázolják ezt, hogy Izrael egész múltját átfogó látomásokat írnak le. Ezek a múltbeli események az Ószövetség megváltástörténeteiből és/vagy a népnek a babilóniai és perzsiai birodalmak alatt szerzett legutóbbi tapasztalataiból származnak, ahogyan azt Dániel látomásaiban megtaláljuk. Ekképpen a hallgatóság az isteni igazságot láthatja a múlt eseményei mögött és újra meggyőződhet arról, hogy a jövő, bármennyire kaotikusnak és megtévesztőnek tűnhet, ugyancsak isteni kormányzása alatt áll.

A Jelenések ugyanezt a folyamatot követi. Miközben figyelmesen átolvassa a látomásokat, ne feledkezzen meg arról, hogy nagy részük a szerző és hallgatósága szemszögéből már beteljesült. Ne fogadjuk el a Jelenések olyan értelmezését, amely a látomásokat a mai emberekre és eseményekre alkalmazza; azok a képek, amelyekre a szerző hivatkozik, a múltra vonatkoznak. A Jelenések azt akarja megértetni velünk, hogy ugyanaz az isteni ítélet és irányítás, amely a múltban létezett, ma is működik, és nem ugyanazoknak a múltbeli eseményeknek kell ma valamiféleképpen megismétlődniük. Amikor az apokalipszisek leírták a jövő megváltás/ítélet eseményeit gyakran eltávolodtak a történelmi eseményektől és a mitológiai szimbólumok és metaforák nyelvén szólaltak meg. A Jelenések hasonlóképpen cselekszik. Erről a nyelvezetváltásról az jut eszünkbe, hogy a látnok előtt az az isteni vagy szimbolikus igazság jelenik meg, amely majdan a történelem folyamán bekövetkezik. De meg sem próbálkozik azzal, hogy úgy jósolja meg a történelmi eseménysorozatokat, ahogyan a történelemkönyvekben vagy az újságokban olvashatjuk.

Azt is hiba lenne elgondolnunk, hogy a Jelenések valódi célja a harag és a büntetés ábrázolása. A levelek és a látomások egyaránt világosan megmutatják, hogy céljuk a keresztények felbátorítása arra, hogy a nehéz és zavaros időkben is hívők maradjanak. Jusson eszünkbe, hogy Jánosnak még azokkal a keresztény prófétákkal is meg kellett küzdenie, akik azt állították, hogy ismerik Isten "mély dolgait". A Jelenések nem arra próbálja a keresztényeket tanítani, hogy gőgösen elvárják a többiek borzalmas szenvedését, míg ők maguk a mennyei boldogság fényében sütkéreznek. János látja, hogy a Krisztusban kivívott győzelem a kárhozattól való megváltás isteni folyamatának kezdete, amelynek minden teremtményben végbe kell mennie. A könyvben végig örvendezésre és ünneplésre hívó himnuszok buzdítják a keresztényeket megváltásuk ünneplésére.

4,1-6a Az isteni trónus. Az Ószövetség számos látomást tartalmaz a mennyei trónusról és környékéről. E látomások bevezetik a próféta küldetését, akit a mennyei udvarról szerzett tapasztalatai feljogosítanak arra, hogy Istennek a néphez intézett szavát közvetítse (1Kir 22,19; Iz 6,1-13; Ez 1,4-26; Dán 7,9-10). Olvassa el az Ezékiel-passzust! Ez majd megmutatja, hogy a Jelenésekbeli jelenet mennyire ismerős lehetett az olyan ember számára, aki a korábbi szóképekben már járatos volt. Isten trónustermének a látomása nemcsak egy megszokott prófétai kinyilatkoztatás bevezetője, hanem a könyv olvasóit az egyik fő témájára emlékezteti: nem Caesar, hanem Isten a kozmosz Ura. Az utolsó levél megígéri, hogy Jézus és a hívők az isteni trónuson is osztozni fognak ama utolsó lakomán. A következő látomás megmutatja majd nekünk a Bárány győzelmes trónra emelését.

A mennybéli látomások gyakran azzal a meghívással kezdődnek, hogy lépjünk be avagy nézzünk be a mennyország nyitott ajtaján (Ez 1,1; Mt 3,16; ApCsel 7,56). Noha a látomások a levelek után következnek, a szerző nem utal arra, hogy a levelekben leírtak mind megtörténtek, mielőtt a látomásokban leírt események megkezdődnek. Az az ígéret, hogy megmutatják azt, "aminek meg kell történni az eljövendő időben", az apokalipszisek szokásos bevezetője. Mint már említettük, az ilyen apokalipszisek a múltban elkezdődött látomásokat tartalmazhatják, olyan személyeket és eseményeket mutathatnak be, amelyeket jelenlegi hallgatósága ismer, s ezután pillant be a jövőbe.

A látnok a könyv bevezető látomásaiban felszólítást kapott. Az első látomásciklus vége után újabb felszólítást fog kapni. Most az isteni trónteremről számol be. Ez a jelenet összekapcsolja az Ószövetség Salamon templomának képét (lásd 2Krón 3-5), az angyalok trónusát, az üvegtengert, a tömjént, az énekszót és az áldozati oltárt a zsinagóga tóratekercs-képével, véneivel és himnuszaival, valamint az ítéletre összegyűlt mennyei udvar hasonlatával (mint Dán 7,9-14-ben). A koronák és a hófehér köntösök azt sugallják, hogy a huszonnégy vén inkább emberi, semmint angyali alakot képvisel. A magyarázók egy része efelől feltételezi, hogy netán Izrael prófétáit szimbolizálhatják.

A szerző a mennyei liturgia képeit az ítéletre összegyűlt mennyei bíróságéval kombinálja. Amikor a következő jelenetben a Bárány kinyitja a könyvtekercset, azt látjuk, hogy az ítélet megkezdődött. A képhalmaz világossá teszi, hogy hol van a hatalom és az erő. A trónus és a vének között Isten hatalmas vihar formájában jelenik meg. A hét fáklya Isten hét lelke, amelyek az egész kozmoszra vigyáznak (Jel 5,6; lásd Zak 4,2). Az üvegtenger azt tükrözi, ami azelőtt Salamon temploma előtt állott. Ez Isten teremtő erejét jelképezi, amely legyőzi a káosz tengerét. A tenger kozmológikus mitológiája, mint a káosz óriás szörnyének otthona, amelyet az isteni viharnak a világ teremtése előtt le kell győznie, a Jelenésekben később még világosabbá válik. A Birodalom a tengerből származó vadállatban ölt testet. A teremtő Isten a tengeri vadállat legyőzése által helyreállítja a rendet.

4,6b-8 A négy mennyei élőlény. Az Ez 1,4-20-ban a próféta először hatalmas forgószelet lát. Isten trónus szekerét találja benne, amelyet négy élőlény húz. Ezékiel feltételezi, hogy mindegyik teremtménynek négy arca van: ember, oroszlán, bika és sas. A Jelenések mind a négy trónushúzónak egy-egy arcot jelöl ki. Lehetséges, hogy e képeket a babilóniai horoszkóp jeleiből vette. A bika, Taurus, a föld jele; az oroszlán, Leo, a tüzet jelzi; a harmadik, emberarcú élőlény a Skorpió lehet, mivel a skorpiót gyakran emberi arccal ábrázolták, a víz jeleként. A sas a negyedik elemet, a levegőt szimbolizálja. Ezen kívül Istennek a Római Birodalom fölötti uralmát is jelenti. A négy teremtmény ekképpen nemcsak az isteni trónus azonosítására szolgál, hanem Isten uralmát is kifejezi a kozmosz négy eleme és a horoszkóp jelei fölött. Az utolsó vers behozza a látomásba az Iz 6,1-2-ben található trónterem látomást. Az élőlények összekeverednek ennek a jelenetnek az angyalaival és szeráfjaival. A keresztények később mind a négy evangélistát szimbolikusan e teremtményekről nevezték el.

4,8b-11 A mennyei dicsőítések. Az Izajás látomásába való átmenet a háromszoros "szent" éneklésével folytatódik. Istent mindenki legfelsőbb Teremtőként dicsőíti a mennyben. Ez a magasztalás a jelképrendszer vonatkozásait is tisztázza: Isten a Teremtő és minden létezőnek Ura. Az újszövetségi periódus számos zsidó csoporttól származó írásában is vannak olyan leírások, amelyek az isteni trónusról és a mennyországi angyalok magasztalásáról szólnak. A liturgiai keret érzékelteti, hogy a földi imádók tetszésnyilvánításai az igazi, mennyei istenimádás egy-egy képe.

5,1-7 A Bárány átveszi a könyvtekercset. Most áttérünk az isteni Teremtő dicsőítéséről a megváltás tervére. Ez 2,9-10-ben a látnoknak egy "kívül is, belül is teleírt könyvtekercset" mutatnak be, amelyre ez volt írva: "Siralom, panasz és jajszó". Ezt a tekercset a látnok előtt kibontották, úgy, hogy láthatta, mi volt ráírva. A Jelenések ettől kissé eltérő képpel kezdi. A könyvtekercs le van pecsételve. Ez a kép Dániel kinyilatkoztatására emlékeztet. Ott a látnoknak megmondják, hogy zárja le a kinyilatkoztatást: "Te meg, Dániel, zárd el ezeket a szavakat, pecsételd le a könyvet a végső időkig: sokan eltévelyednek és a gonoszság növekedni fog" (12,4). János kérdése arról, hogy ki nyithatja fel valójában a könyvet, ilyen apokaliptikus látomásokra utal. Visszautasítja annak a lehetőségét, hogy a keresztényeket kivéve bármilyen apokalipszis vagy kinyilatkoztatás meg tudná fejteni Isten tervének titkait a világvégét illetően. Így azt is tisztázza, hogy Ezékiel és Dániel próféták utódaként, egyben ő az utolsó próféta. A rejtett könyvet most a Bárány felnyitja, és a megváltás történetének utolsó felvonásai megkezdődhetnek. Az angyal felhívást intéz az egész kozmoszhoz, hogy tanúskodjék a könyvtekercs kinyitásánál, amely olyan merészség, amelyet a kozmosz egyetlen más teremtménye sem tehet meg.

Júda oroszlánjának messiási próféciája válaszol a felhívásra. A Messiás most jelen van és kész a könyv felnyitására. 4Ezd 11,36-46-ban az oroszlán felágaskodik és kimondja a végítéletet a negyedik császári vadállatra, a római sasra. Itt a győzedelmes oroszlán által kinyitott könyvtekerccsel fog megkezdődni az a látomás, amely kimondja a császári hatalom végét. A Jelenések más képeket kapcsol Júda oroszlánjához, Dávid leszármazottjához Iz 11,1-10-ből és a győzelem sokkal általánosabb messiási megjelenítéséhez. A keresztény hallgatóság tudja, hogy a Krisztusban kivívott győzelem az ő halálában és feltámadásában rejlik. Ezt a tényt a messiási oroszlán látomásában mint lemészárolt Bárányban szimbolizálja. Jó néhány kép van itt összevonva. A korai keresztény hagyomány Jézust a húsvéti Báránnyal és Iz 53,7.10-12 védtelen szolgájával azonosította. Egy másik zsidó apokalipszisben, az 1Hénokban a látnok Dávid Bárányát nagy, szarvas juhvá látja nőni, amely legyőzi az Isten népét megtámadó ellenséges vadállatot (89,45-46; 90,9-16 ). Júda oroszlánja/a Bárány e látomásban a győztes kos szarvaival is megjelenik. A trónus előtt álló hét lélek lángoló szemével néz (1,4; 3,1; 4,5).

5,8-14 A Bárány imádása. Újból a mennyei kórus dicsőítő énekeit halljuk. Az "új ének" gyakran megjelenik a zsoltárok imádásra hívó soraiban. Itt ráadásul az a jelentősége, hogy dicséreteit felajánlja a győztes, mennyei trónuson ülő Úrnak. Új népet teremtett a földiekből Istennek. Így Isten kozmikus uralmának egyetemessége az egyetemes megváltásban is győz a Bárány megbékítő halála által.

Amikor meghalljuk a dicsőítést, a szerző kiszélesíti a vízió látókörét, úgy, hogy a mennyei lények miriádját, majd a kozmosz különböző szintjén levő élőlényeket látjuk, amelyek a Bárányt dicsőítik. Dicsőítésüket megerősíti a négy trónus előtti élőlény Ámen válasza és a vének imádása. A könyv a teremtmények által felajánlott dicsérettel éri el tetőpontját. Ez a keresztények bizalmának mennyei alapja, amelyet az elkövetkező isteni győzelem látomásának igazsága követ. A Bárányt már győzelmesen emelték trónra, mert új papi királyságot nyert. Megmutatja a keresztényeknek, hogy az egész kozmosz Istent és a Bárányt dicsőíti megváltó erejükért.

6,1-8 A négy lovas. A Jelenésekben egyik kép a másikba ömlik. Az előző Isten-ábrázolásokban már láttuk ezt a módszert. Most, amikor a szerző a földi események belső valóságát írja le, összevegyíti a mitikus jelképeket, a profetikus utalásokat és az ezeknek megfelelő történelmi eseményekre való célzásokat. A négy lovas a háborúk szaggatta területen élő népek nagyon is valóságos tapasztalataira céloz, a háborúk és a megszálló seregek katasztrófájára. A fehér ló és az íj a Róma által gyűlölt, keleti ellenségek, a pártusok kedvenc fegyvere volt. Később Isten hangja felszólítja a pártusokat, hogy jöjjenek el az Eufrátesz túlsó partjáról, és kezdjék meg Róma lerombolását (9,13-21). A látomás megjósolja, hogy a pártusok támadásai fogják előidézni Róma összeomlását. A várakozásnak valóságos alapja volt, mivel Róma Kr. u. 62-ben vereséget szenvedett Pártiától. Nem Pártia lett az a nemzet, amely kifosztotta Rómát, de Róma végül is a határain dúló ellenségeivel vívott háborúkban esett el.

A lovasok megjelenítése szintén a prófétákat idézi. Zak 1,8-15; 6,1-8 különböző színű lovakon ülő lovagokat ábrázol, akiket azért sorakoztattak fel a földön, hogy megbüntessék azokat, akik Isten népét elnyomják. Az első látomások háborús borzalmai épp ráillenek a régió konfliktusos időszakaira. Kr. u. 79-ben kitört a Vezúv, amelyet Rómában pusztító tűz és járványok, Kis-Ázsiában pedig éhínség követett.

A próféták a háború borzalmait, az éhséget, a járványt és a vadállatokat Isten fenyítéseként értelmezték. Ez 5,12-17-ben Isten szörnyű átkot mond ki, ez képezi a szakasz alapját. Ezékielben a nép egyharmadát járványok és éhínség fogja elpusztítani; egyharmada háborúban veszíti életét, és a megmaradó harmad száműzetésben szóratik szét. Lehet, hogy azért, mert még oly sok csapás sújtja a földet, a Jelenések szerint az Ezékiel-átok egyik változataként a föld egynegyede elpusztul. A harmadik lovas a háború megtévesztő gazdasági hatását mutatja be, amely éhezéshez vezet. A negyedik lovas a járvány okozta halált képviseli. A lovasok csapásai a profetikus képek beillesztésével közvetlenül a környék életében megszokott tapasztalatokra vonatkoznak.

6,9-11 Az ötödik pecsét. Ez a jelenet átmenet a háború csapásai és a következő földrengés-jelenet között. A vértanúk témáját is bevezeti. Akik szenvedtek, bosszúért kiáltanak. Ez a kiáltás nem a személyes gyűlölet vagy a harag kinyilvánítása, mint ahogy ezt egyesek gondolják. Ez is az apokalipszis műfajának közös vonása: az igazak arra kérik Istent, hogy határozottan nyilvánítsa ki igazságát és igazságosságát. Ez a tény megcáfolhatja egy olyan világ látszatát, amelyben Isten igazsága elhanyagolható lenne anélkül, hogy megbüntetné őket, egy olyan világét, amelyben üldözni vagy egyszerűen csak lenézni lehet mindazokat, akik nyíltan kiállnak Isten mellett. A négy lovas által hozott csapások arra szolgálnak, hogy emlékeztessék a hallgatóságot arra, hogy a világ nem oly békés és virágzó, mint amilyennek lennie kellene.

A bosszúért kiáltók helyzete az Ószövetség "igazait" tükrözi, akik a Mt 23,35-ben a templom és az oltár között vannak. Az Istenhez szóló könyörgés, hogy jöjjön és álljon bosszút az igazak vérén, a Zsolt 79,5- 6.10-re utal. Ez a zsoltár az Úrhoz könyörög, hogy ne haragudjon többé népére, hanem álljon bosszút ellenségükön, amely elpusztítja a nemzetet. Ezek a szavak egy háború és annak pusztításai által tönkretett nemzet szavai, amely egyedül csak Istent hívhatja segítségül. A vértanúk arra kérik itt Istent, hogy mondjon ítéletet igazságukról, és hajtsa végre az ítéletet. A Jelenések látomásai, amelyek a könyvtekercs felnyitásával megkezdődtek, tisztázzák, hogy Isten már meghozta döntését a gonoszok ellen, de nem ígéri meg az ítélet azonnali végrehajtását. Még sok mindennek kell megtörténnie. Az emberek gyakran kifogásolják ennek a szakasznak a hangnemét, amely Istent kegyetlennek tünteti fel, olyannak, aki addig nem akar cselekedni, amíg az igazak véréből elegendő nem folyt el. Az UAB fordítása hozzájárul ehhez a benyomáshoz azzal, hogy a görög "beteljesültek"-et az "amíg az arányos rész beteljesült"-tel fordította. Ez a rész valójában nem egy kvótáról, egy arányos részről szól. Az apokalipszisek az igaz emberek problémájával foglalkoznak, akik látszólag értelmetlenül szenvednek és halnak meg Istenért. Gyakran azzal biztatják hallgatóságukat, hogy az ilyen szenvedés nem végtelen, nem fog örökké tartani, mert úgy képzelik, hogy van egy bizonyos időszak vagy egy eseménysorozat, amelynek be kell következnie. Sem az igazak, sem a gonoszok nem mozdíthatják ki a történelem eseményeit ebből a sémából. Ez az isteni terv misztériumának része. A Jelenéseknek nincs ínyére a szenvedés. A könyv a Messiás mint feláldozott Bárány képe köré épült. Az igazságért szenvedőket biztosítja afelől, hogy Isten odafigyel az ügyükre, szenvedéseiket és küzdelmeiket számon tartják a mennyben.

6,12-17 A hatodik pecsét. A kozmikus katasztrófa e látomására a szerző a végítéletnapi borzalmak minden metaforáját felhasználja. Hasonlítsa össze az ítélet látomásával Mk 13,4-19-ben! Emögött a rész mögött számos ószövetségi prófécia rejlik. Földrengéssel, az isteni teofánia jelével kezdődik (vö.: 1Kir 19,1; Iz 29,6). Ezt a jelet a hallgatóság igen jól ismerte, hiszen az említett városok a földrengészónában terülnek el. Jelek lesznek a csillagokban és a Holdban (Jo 3,4); a sötétségben (Iz 50,3); a hulló csillagokban (Iz 34,4). Az a borzalmas emberi kiáltás, hogy a hegyek omoljanak rájuk és temessék be őket, úgyszintén jelen van a profetikus tradíciókban (Oz 10,8 a földrengéshez köti; Iz 2,10.19; Jer 4,29). A 17. vers "nagy nap"-ja Iz 2,10.19-ben (és Zak 1,14-ben) jelenik meg. E szörnyű látomás kérdésére, hogy "ki állhat szembe vele?" (Náh 1,6; Mal 3,2-nek megf.) a következő fejezetben az igazak megpecsételése a válasz. A szerző tehát összegyűjtötte az ítélet bibliai hagyományokból már jól ismert rémségeit. Ezek a szörnyűségek vezetik be a pecsételést, amely biztosítja az igazakat afelől, hogy ők ezt is kibírják, úgy, ahogyan a földön is kibírták az üldözést.

7,1-8 A 144,000 kiválasztott megpecsételése Izrael törzseiből. Az ítélet szörnyű napját általában az isteni teofánia látomása követi, amikor Isten megjelenik az ítélet napján. A Jelenések szakít ezzel a mintával, hogy a két csoport megpecsételésének leírásával megválaszolja a kérdést: ki tud ellenállni? A kutatók véleménye a 144,000 azonosságát illetően megoszlik. Egyesek szerint ők képviselik Izrael igazait. Mások azzal érvelnek, hogy ezek olyan keresztények, akik a "tizenkét törzsből" valónak mondják magukat (Jak 1,1-ben). Egy ilyen zsidó-keresztény hagyomány képezheti a Jelenések e szakaszának az alapját is.

Az Ószövetség jó néhány része alkalmazza a pecsételés-szóképet, amellyel az Isten népéhez tartozó személyt jelölték. A Kiv 28,11-21 ezt a jelet a végső csapás alóli felszabadulással azonosítja. Az egyiptomi csapások később jelennek meg a látomásokban. Iz 44,5 az Úr választottjainak megpecsételését úgy mutatja be, hogy kezükre "Én az Úré vagyok", "Jákob" és "az Úré" szavakat írják. Láttuk a levelekben, hogy a Jelenések új nevet ígér a győzteseknek, Istenét, az új Jeruzsálemét és Jézus saját "új nevét" (3,12). Az Ez 9,4 arra utasítja a bálványimádók városának egyik büntető angyalát, hogy először menjen, és jelölje meg a kereszt jelével mindazoknak a homlokát, akik a városban történő szörnyűségek miatt siránkoznak, hogy ez megvédje őket az elkövetkező katasztrófáktól. Ezekhez az Ószövetségi pecsételési és megváltási példákhoz a keresztény hallgatóság még saját tradícióját is hozzáteszi, amely a keresztelést "pecsételésnek" fogja fel.

Isten visszatartja a négy angyalt, akik el akarják engedni az isteni szélvihart. A Föld négy sarkából jönnek, Isten haragjának a megtestesítőjeként (vö.: 1Kir 19,11; Jer 49,36; Ez 37,9; Zak 6,5).

7,9-12 A kiválasztottak a Bárányt magasztalják. Az Ezékiel párhuzam alapján arra számíthatnánk, hogy menten követi a végzet új látomása. Jusson azonban eszünkbe, hogy még a hetedik pecsétre várunk, ami ezt az első látomás-ciklust befejezi. A Jelenések azonban nem egyszerű katasztrófa-jóslat. A megváltás és a keresztény reménység mennyei alapját is megmutatja. Következésképpen új látomást tár elénk. Ahogyan az előző magasztaló látomásban, a látomás perspektívája addig szélesedik, amíg meglátjuk az egész Föld Bárányt dicsőítő sokaságát. Minden kiválasztott dicsőítő éneket énekel, és pálmaágat lenget a győzelem jeléül (1Makk 13,37.51; Jn 12,13). Ahogyan a mennyei liturgiába már előzőleg vetett bepillantásból tudjuk, a dicsőítő himnusz antifonikus. A kiválasztottak dicsőítésére a mennyei lények "Ámennel" válaszolnak, azután ők is felajánlják énekeiket Istennek és a Báránynak.

7,13-17 A látomás értelmezése. Az, hogy a látnok vízióját angyal értelmezi, az apokalipszisek megszokott jelensége (ld.: Ez 37,3). Ez a rész Ezékielre és Dánielre való utalásokat tartalmaz. A megpróbáltatások, amelyeken ezek az emberek átmentek, Isten imént kihirdetett büntetései is lehetnek (Dán 12,1). A 15-17. versek eléggé problematikusak, mert a kiválasztottakról szóló látomások fókuszát leszőkítik mindazokra, akik hitükért meghaltak. De lehetséges, hogy a szerző ezalatt azokat érti, akik a vértanú sorsban osztoztak, mivel őket már megváltotta a Bárány vére.

Az Ószövetség jó néhány megváltás-képe leírja, hogy mi vár a kiválasztottakra. Az igazak nem fognak sem éhezni sem szomjazni (Iz 49,10; Zsolt 121,6). A nyájnak lesz pásztora (Ez 34,23; Zsolt 23). Isten majd letörli a kiválasztottak könnyeit (Iz 25,8). Most, hogy már láttuk a kiválasztottak Jézus halála által elnyert megváltását, készen állunk az utolsó pecsét kinyitására.

8,1-5 A hetedik pecsét. A hetedik pecsét beszámolója egy olyan verset tartalmaz, amely bevezeti a következő ciklust, a harsonaszókat (2. vers). Ez az egymásba illesztés igen jellemző a Jelenések stílusára. Az ítélet bejelentése után arra számítunk, hogy valamely hatalmas, netán ijesztő harcossal találkozunk. Az ítélet kezdetét harsonaszó jelzi (mint az 1Tessz 4,16-ban), amely az Úr megjelenését hirdeti. A mennydörgés és villámlás szintén az isteni jelenlét kifejezése. Ám mégsem az Úr megfélemlítő epifániáját kapjuk, hanem a további imádás előtt félórányi csend következik. A csend az Illésnek megjelenő "halk hangot" idézheti (1Kir 19,11-12; 2Krón 2,17; Hab 2,20). Ámosz 9,1 az oltár mellett állva ábrázolja az Urat, amint közli a prófétával az ítéletet, amelyet népe ellen hozott. Itt egy angyal felajánlja Istennek a nép imáit. A felajánlás után az angyal a földre hajítja az oltár parazsát, amiből arra következtethetünk, hogy az imádságok megegyeznek az előző fejezet vértanúinak fohászaival. Isten népe megváltást kért; a jelképes válasz arra mutat, hogy könyörgésükre válasz érkezett.

[ » tartalom ]

A HÉT HARSONASZÓ Jel 8,6-11,19

Ez a ciklus szerkezetileg az előzőével azonos. Négy harsonaszó hirdeti a földön bekövetkező isteni csapásokat. A tetőpont felé való haladás, amelyben a sátánt kiűzik a mennyországból, megszakad. Először két hűséges tanút és a sorsukat látjuk. Azután a próféta újból megbízatást kap egy angyaltól, ezzel felkészülünk a könyv második részének kinyilatkoztatására. Az első négy harsonaszó, mint az előző sorozatban, rövid, egységes csoportot képez, míg a három utolsó hosszabb, és jóval eltérőbb. Ennek a szériának az egyiptomi csapások szolgáltak modellül. Igen mértékletes tanítást ad. A csapások és katasztrófák nem vezetnek bűnbánatra. A túlélők inkább bálványimádó életmódjukat folytatják. Ez a ciklus intenzívebb az előzőnél; a föld egynegyede helyett az egyharmadát fogja érinteni.

8,6-13 Az első négy harsonaszó. Azok az emberek, akik ezt a csapássorozatot túlélik, nem jönnek rá, hogy a rájuk mért szenvedés Isten büntetése volt. Ez a sorozat az előbbihez hasonlóan olyan katasztrófákat mutat be, amelyek még nem a végső ítélethez tartoznak. A látomás a különböző ószövetségi próféciák képeit összekapcsolja az egyiptomi csapásokkal. A Zsolt 18,13 Isten népe megmentéséért való megjelenését egybefűzi a parázs földrevetésével. A vér a Kiv 9,24-ben szereplő csapásra emlékeztet. A második harsonaszó a tengeri halak kipusztulását hirdeti (ld.: Kiv 7,18). Az égő, tengerbe hulló hegy katasztrófája ábrázolásának történelmi és profetikus jelentősége is van. Az akkori hallgatóság számára ez a Vezúv Kr. u. 79-ben történt kitörését jelenthette, amikor az olvadt lávafolyam a tengerbe ömlött és útjában mindent megsemmisített. Egy égő hegy a Jer 51,25 leírásában is megjelenik. Az Úr pusztító hegyet fog küldeni a babilóniai birodalom ellen.

A Babilónia megdöntésére célzó utalások a következő harsonaszónál folytatódnak. A hulló csillag a kigúnyolt babilóniai királyt idézi Iz 14,12-ből. Jeremiásban (23,15; 8,14; 9,14) az Úr azzal fenyegeti népét, hogy mérgezett vizet, ürömöt ad népének, mert letértek az ő útjáról és bálványimádókká lettek. E csoport végső harsonaszavának sötétsége az Egyiptom fölé boruló sötétséget juttatja eszünkbe (Kiv 10,21-29). A próféták gyakran említik az ítéletnapi sötétséget (Ám 8,9; Iz 13,10; 50,3; Jo 2,3.10; Ez 32,7-8). Ez a sötétség azonban nem az ítéletnapi sötétséget képviseli; mindössze az égitestek egyharmada veszíti el fényét.

Az első katasztrófa-ciklus a nemzetközi háborúk megpróbáltatásait idézi. Ez a természeti katasztrófák ciklusa, amelyeket isteni parancs hívott elő. A 13. vers az ég közepén repülő, a föld lakosaira háromszoros jaj!-t kiáltó sas baljóslatú látomásával jut el tetőpontjára (hasonlítsa össze a "jaj!"-jal kezdődő profetikus ítéletjóslatokkal, mint pl. Am 5,7-27-ben a három jaj! profetikus bejelentése!). Az ég közepén szálló sasról az is eszünkbe juthat, hogy összehasonlítsuk az Emberfia ítéletnapi eljövetelének sasaival/keselyűivel, amelyek Mt 24,28-ban a holttest fölé gyűlnek. A jaj!-ok a következő harsonaszót jelentik be. Kettőt nyomban bemutatnak, a harmadikat elhalasztják, mint az előző ciklusban.

9,1-12 Az ötödik harsonaszó. Az ötödik harsonaszóval kilépünk a földi katasztrófák birodalmából a mitologikus katasztrófák világába. Mitologikus vadállatok jönnek elő, hogy megtámadják a föld lakosait. Olyan az egész, mintha egy horrorfilmet néznénk, amint ezek az élőlények előbújnak a föld alól, hogy meggyötörjék az embereket. Noha az ötödik harsonaszó a sáskajárást idézi (Kiv 10,13-15), ezek nem afféle közönséges szöcskefélék, amelyek a mezőket végigseperve tönkreteszik a termést. Egy nagy, mennyből hulló csillagnak, valószínű a sátánnak a birtokában vannak azok a kulcsok, amelyekkel ezeket az élőlényeket kiszabadítja az alvilágból. Nem a természetnek ártanak, a terméssel nem is törődnek. Azért küldték őket, hogy megkínozzák az emberiséget. Ezek a teremtmények voltaképpen a skorpióhoz hasonlítanak. A skorpiókat "tüzes sárkány"-nak nevezték (Mtörv 8,15; Szám 21,6; Iz 14,29). E látomás profetikus mintája a Jo 1,4-ben található, ahol sáskákat és szöcskéket küldtek az emberiség ellen. A Jelenések azonban kilép ennek a próféciának a birodalmából, amely a lehetséges természeti katasztrófát bevezeti a mitologikus és a démoni birodalmába. A sáskamarás kínzó, de nem öl. Az emberi szenvedés e csapás esetében oly heves, hogy a hatodik pecsét kiáltásának a megismétléséhez vezet: az emberek szeretnének meghalni, de nem tudnak (hasonlítsa össze Jer 8,3-mal; Jób 3,21-gyel; a legborzalmasabb szenvedés az embereket arra készteti, hogy keressék a halált, ám nem találják).

A sáskaleírás néhány vonása Joelből származik: a fogak, a repülés, a harcosok öltözete és a harci lovakhoz való hasonlítás (1,6; 2,4-5). Az emberi arc a skorpió hagyományos ikonográfiájának része volt. Lehet, hogy az asszonyi haj is csillagászati jelképrendszerből származik. Az aranykorona majd a későbbiekben jelenik meg a vadállat koronájában. Ezeknek a teremtményeknek a vezetője valószínűleg ugyanaz az angyal/démon, akinek bukása kiszabadította őket a Hádeszből. E démonok öt hónapon át gyötrik az emberiséget. A látomást újabb jajkiáltás és figyelmeztetés zárja.

9,13-21 A hatodik harsonaszó. A démoni teremtmények új részlege jelenik meg. Ezek a rémítő lovasok nem földi katasztrófákat jeleznek, hanem megtámadják az emberiséget, és egyharmadát elpusztítják. Az oltárról jövő angyali hang bejelenti, hogy eljött az ideje a romboló angyalok kiszabadításának. Az ilyen angyali kiáltást az 1Tessz 4,16 az ítéletnapot hirdető harsonaszóval asszociálja. A hang és az oltár társítása az olvasót azokra a csapásokra emlékezteti, amelyek válaszként érkeznek az igazak imádságára. De még ez a "jaj!" sem a világ vége. Csupán a föld lakóinak egyharmadát ölik meg. Ezek a rémületes lovasok szándékosan kegyetlenebbek az előző csoportnál. Szájuk tüzes lehelletével és kígyóhoz hasonló farkuk mérgével mészárolnak.

Ebben a két látomásban a Jelenések túllép az Ószövetség prófétáinak metaforáin, és a természeti katasztrófákat vagy emberi háborúkat követő borzalmak metaforikus leírásán. A szerző most a mitológia, a démonok és a borzalmak birodalmába lép. Ez a lépés még kijózanítóbbá teszi a sorozat befejezését. Még az ilyen mitikus vadállatok támadása sem változtatja meg az emberiséget. A következtetés majdnem ugyanaz marad, mint az Ószövetségben: azok, akik megkeményedtek Isten Igéjével szemben, nem bánják meg bűneiket, mit sem törődve azzal, hogy mi történik velük. Sem szenvedés, sem rémület nem elég nekik ahhoz, hogy megtérjenek. Akik ilyen időkben élnek, folytatják a bálványimádást és a bűnös életet. Még több jelnek kell bekövetkeznie, mielőtt a megrémített emberiség beismeri, hogy ezek Isten tettei (11,13).

10,1-7 A kis könyvtekercs. Újra várnunk kell az utolsó jaj!-ra, a hetedik harsonaszóra. A látnokot újra megbízzák, és meg fogják nevezni azokat, akik az utolsó napokban Isten tetteinek tanúi lesznek. Isten nem kezdi el a végső eseményeket további profetikus bizonyságtétel nélkül. Ez a látomás visszavisz minket Ezékiel prófétához. A felhő és a szivárvány az isteni jelenlét jelei (Ez 1,28). Az angyal arca Isten dicsőségétől fénylik. Az épp imént látott démoni képek eltűnnek ebben az új, isteni látomásban. A könyvtekercs-jelenet újra megmunkálja az Ez 2,8-3,3-nak azt a képét, amelyben a próféta megeszik egy könyvet. A mennydörgés és az oroszlánbőgés egyaránt azt jelzik, hogy az ítéletnap a prófétákban megkezdődik (Ám 1,2; 3,8; Jo 4,16). A hét villám szintén Isten hét lelkére emlékeztet bennünket.

De a vég még nem jött el. A prófétának még nem szabad kinyilatkoztatni azt, amit a mennydörgés mond. Dániel lezárja kinyilatkoztatása misztériumait (12,4), mert azok az utolsó napokon élő nemzedéknek szólnak, nem pedig azoknak, akik a könyv megírása idején élnek, több száz évvel azok előtt az események előtt, amelyekre céloz. János műve azonban nem ilyen fikció. A hallgatóság által jól ismert keresztény prófétához intézett kinyilatkoztatással kezdődik, nem egy régóta halott, bölcs ember szavaival. Az a megpecsételés, amit János hallott, azt sejteti, hogy ez még nem a vég. Hogy a hallgatóság a halogatás újabb jele miatt ne essen kétségbe, az angyal megesküszik Istenre, hogy a vég ideje, a hetedik harsonaszó, már nincs messze. Amikor eljön az idő, minden beteljesedik, amit Isten a prófétáknak ígért.

10,8-11,2 A próféta megbízatása. Az a szakasz, amelyben Jánost újból megbízzák a következő látomások leírására, Ezékiel két tettét idézi: a könyvtekercs megevését és a templom megmérését. Akár Ezékielt, Jánost is arra utasítják, hogy egyen meg egy könyvtekercset, amelynek az íze olyan édes, mint a csurgatott mézé (Ez 2,8-3,3). A keserűség (UAB: "fanyar") érzése annak a keserűségét juttatja eszünkbe, amikor bejelentik az Úr napját (Szof 1,14). A második vers kellemetlen: "ők" (UAB: "valaki") azt mondják a prófétának, hogy újra prófétálnia kell. Pogányokkal és királyokkal kell szembeállnia (mint Jer 1,10-ben), de még nem láttuk, hogy a próféta beteljesítette volna első megbízatását. Lehet, hogy a vers egyszerűen csak félresikerült átmenet a két különböző utalás között a próféta hivatásáról, Ezékielhez hasonlóan.

Isten templomának megmérése Ez 40,3-ban jelenik meg. A próféta azért méri meg a templomot, mert helyre kell állítani. E helyütt a mérés azt jelenti, hogy a templom egy részét az idők végezetéig tartósítani kell. Az a három és fél év, ami alatt a külső udvar pogány uralom alatt lesz, az a durván számított 1290 nap, amely alatt a Dán 12,11-ben a templomot megszentségtelenítik. A Dán 7,25 három és fél évet ad meg arra, hogy ennyi ideig uralkodik a negyedik, és egyben utolsó vadállat Isten szentjein. Dán 12,7-ben a kinyilatkoztató angyal megesküszik az Örökkévalóra (hasonlítsa össze a 10,5-6-ban az angyal esküjével!), hogy ez az utolsó birodalom három és fél esztendeig lesz uralmon. Ezért a Jelenések hallgatósága tudja, hogy a látomás ezt a korábbi hagyományt idézi. Az, hogy a templom egy részét megvédik az uralomtól, a maradéknak, Isten szentjeinek megőrzését szimbolizálja. A második versben található mondás a templom szétrombolásával kapcsolatos régebbi zsidó jóslatot tükrözheti, ahogyan Lk 21,24-ben is hasonló jóslatra bukkanhatunk a "pogányok idejé"-ről. E jóslatok hallatán szerző és hallgatósága egyaránt tisztában van azzal, hogy negyedszázaddal előbb a római császári seregek porig rombolták a jeruzsálemi templomot. Az uralom időtartamának precíz meghatározását nem sokat keresgélték, avagy nem vették figyelembe a dánieli három és fél esztendőt. A próféciát a múltra való történelmi célzások egyikének tekinthették, amelyek megmutatják, hogy a leírt események és jövőbeli elvárásaik ahhoz az időhöz tartoznak, amelyben élnek.

11,3-14 A két tanú jele. A pogányok uralkodása összeillik a két tanú jelével. A kettes szám valószínűleg a törvény által előírt tanúk számára vonatkozik. Ezékielnek a 11,1-4-ben prófétálnia kell a város két hamis tanácsadója ellen. Isten tanúi az ilyen hamis tanácsadók ellenpólusai lehetnek. Más kutatók szerint a kettes szám a két eszkatologikus prófétát, Mózest és Illést képviseli. Az általuk végrehajtott jelek Mózes Egyiptomra küldött csapásait, Illésnél pedig a mennyek bezárását idézi föl (1Kir 17,1). A negyedik vers a tanúkat a gyertyatartókkal és olajpálmákkal azonosítja, amelyeket Zakariás próféta az Úr mellett látott (Zak 4,3.11.14). Emberi ellenség nem támadhatja meg ezeket a tanúkat, halálukat egy mitikus vadállat okozza. Ez az a tengeri vadállat, amely Dán 7,3-7, 19,21-ben Isten szentjei ellen harcol. Ez újabb példája annak, hogy a Jelenések előszeretettel összekapcsolja a látomásciklusokat. Ez a vadállat majd a 13. és 17. fejezetben újból visszatér; a római császári hatalomban testesül meg, valamint az isteni szuverenitás igazságával való halálos konfliktusában.

A szakasz hátralevő része Ezékielre épül. Ezékiel a két hamis tanító ellen prófétál, akik a prófécia kellős közepén meghalnak (11,3). Az utcán heverő próféták holtteste Ez 11,6-ra emlékeztet. Jeruzsálem szimbolikus "Szodoma és Egyiptom" elnevezése a Szodoma és Egyiptom elleni jóslatokat tükrözi az Ez 16,26.48.53.56-ban. Láttuk, hogy a Jel 11,2 alapját egy, a templommal kapcsolatos korai keresztény prófécia képezheti. Lehetséges, hogy ez a szakasz ugyanebből a hagyományból merít. A Mt 23,29-30 a próféták sírját hívja tanúnak Jézus kortársai ellen.

A Szent várost tipró népek szintén tanúként fogják végignézni a két halott próféta felemelését/feltámadását. Ez a rész hagyományos zsidó történelmi mintát őriz: a gonoszok megölik és kigúnyolják az igazakat; az igazakat felemelik/feltámadnak; a gonoszok meglátják azok felemelését, akiket lenéztek, majd saját elítélésüket siratják. Ahogyan oly sok egyéb helyen, ahol a szerző a mitikum felé hajlik, a Jelenések felnagyítja a bemutatás groteszk és rémítő oldalát. A holttest eltemetésének visszautasítása az ókorban az elképzelhető legsúlyosabb büntetésnek számított. Egyetlen temetetlen holttest az egész várost beszennyezte. A Jelenések ennek ellenére bemutatja az utcai holttestek körül ünneplő és bámészkodó embereket. Az egész világot beleérti. A holttestek a jelképes három és fél éven át temetetlenül hevernek.

E periódus után Isten cselekszik. A testek felemelkednek, mint Ez 37,10 száraz csont látomásában, és Illésként a mennybe viszik őket (2Kir 2,11). Máténál (27,52) a világvégével társított földrengés áttevődik Krisztus keresztre feszítésére és feltámadására. A jelet figyelő emberek rémülete egy másik ószövetségi próféciát idéz, amelyet a korai keresztények a pogányok azon reakciójára használtak, amikor látták a keresztre feszített dicsőséges visszatérését (Zak 12,10). fontos emlékezni arra, hogy ebben az "igazak felemelése"- motívumban a gonoszok a végén jönnek rá bűnösségükre, amikor meglátják az igazak felemelését. De már túl későn kapnak észbe. Nincs már számukra megváltás. A pogányok ilyenformán félelem nélkül imádják a bálványokat. Beismerik, hogy tudatosan elhanyagolják a próféta szavát. A feltámadás/felemelés úgy fenyegeti a gonoszokat, mint saját elítélésük jele.

A 14. strófa visszakapcsolja e hosszú szakaszt a második jaj! - hoz, amelytől levált. Lehetséges azonban, hogy e két rész hagyományai olyan próféciában gyökereznek, amely eredetileg nem volt benne a harsonaszó-ciklusban. Felhívják figyelmünket, hogy az utolsó harsonaszó következik.

11,15-19 A hetedik harsonaszó. A Bárány győzelmes trónra emelésének víziójával visszatérünk a korábbi ciklusok fókuszpontjába. Talán az előző szakasz képeihez kapcsolódó korai keresztény mennybemeneteli/felmagasztalási és érvényesítési próféciák segítenek majd abban, hogy ezt a látomást ahhoz kapcsoljuk. Az előző látomás rémségeiből az új király trónra ültetésének mennyei ragyogásába emelkedünk. Az angyali hírnök bejelenti a király uralkodásának kezdetét. Valamilyen módon eltávolodunk a hetedik harsonaszó jaj!-ától, mert a Bárány trónra emelése nem azonnalra ígér további földi katasztrófát.

Ez a látomás összefoglalja az ötödik fejezet Bárány-látomását. Az a látomás dicsőítő himnusszal végződött, amely a Bárányt uralkodásra méltónak hirdeti (5,9.12). Ez a kijelentés túllép ezen a látomáson. A vének hálaadó éneket zengenek, mert a Bárány átvette az uralmat a nemzetek fölött. Ez az ének előrejelzi az Úrnak a háborgó nemzetek feletti uralmát (Zsolt 99,1). Kijelenti, hogy Isten ellenségeinek ítélete már elkezdődött a Bárány trónra emelésével együtt, még akkor is, ha az Úr még nem sepert el ilyen hatalmakat a föld felszínéről. A zsidó legenda úgy tartja, hogy a Salamon templomának megsemmisítésekor eltűnt frigyláda a messiási korban visszakerül. Itt azt látjuk, hogy a frigyláda a mennyei templomban nyugszik. A frigyláda körüli erőteljes szélvihar Isten jelenlétét jelzi.

Ez a látomás a Bárány jelenlegi szuverenitását hirdeti. A vadállat elkövetkező borzalmainak mennyei előjátékát biztosítja, ugyanúgy, ahogyan a 4., 5. fejezet látomásai biztosítják az első két látomás prológusát. Most már olyan eseményekre térünk rá, amelyek a szerzőt és hallgatóságát érintik. A vadállat, mint Dániel negyedik, tengeri vadállata, a Birodalmat jelképezi, amelynek az elnyomása alatt élnek, és azt a császári ideológiát, amely ellen harcolniuk kell. 

[ » tartalom ]

MEGSZÁMLÁLATLAN LÁTOMÁSOK Jel 12,1-15,4

A vadállat és a Bárány követőit új látomássorozat állítja szembe egymással. Ezt sokan úgy értelmezik, hogy a sárkány támadása az asszony és ivadéka ellen a harmadik jaj!. A magyarázók a 12,12-es jaj!-ra mutatnak: "Jaj a földnek és a tengernek, mert hozzátok szállt le az ördög nagy haraggal". A szerző szintén így képzelhette ezt a szakaszt, mert hét látomásra osztotta. A ciklusokat azonban nem számozza meg, így a kommentátorok a szekciók felosztását illetően nem tudnak dőlőre jutni. A könyv első felében használt irodalmi eszközök ebben a részben is folytatódnak. Földi borzalmak váltakoznak mennyei látomásokkal. Mitológiai utalásokkal zsúfolt szimbólumok keverednek egymással. A jelen valósága átfedi a jövőbeli előrejelzéseket. Nem lehet pontosan megállapítani, hol kezdődik az egyik és hol végződik a másik. A szerző hagyományos gonosz-ábrázolása egészen a groteszkig erősödik. Bármennyire furcsák is ezek a látomások, jusson eszünkbe, hogy ezek egytől egyig a keresztények által megtapasztalt világ interpretációi. Annak a való igazságnak a kimutatására törekszenek, amely az ő világukban működik.

12,1-6 A napba öltözött asszony. Az asszony és a sárkány története az ókori közel-keleti, zsidó és görög eredetű mítoszforrások gazdag jelképrendszerén alapszik. E szakasz eseményei között igen sok a párhuzam. Mi most itt megelégszünk néhány nagyobb kép felvázolásával, hogy rámutassunk, milyen mélyen gyökerezik a jelkép az emberiség mítosztudatában. A Jelenésekben a nőnek az a fontos szerepe, hogy Babilon szajha-ábrázolásának az ellentétéül szolgáljon.

A "napba öltözött asszony"-ról a hallgatóságnak menten Apolló napisten római története juthatott eszébe. Rómát, a mennyek királynőjét, anyaként imádták. Augustus császár kijelentette, hogy uralma Apolló napistennel asszociálható aranykorszakot hozott a Birodalomra. Néró császár, akinek a vadállat következő látomásaiban nagy szerepe lesz, még ennél is tovább ment. Kijelentette, hogy gyermekkorában éppúgy megmentették egy kígyó támadásától, mint a gyermek-Apollót. Az Apolló-mítosz szerint Python meg akarta ölni Létót, aki Apollóval, Zeusz fiával várandós volt. Zeusz az északi szél képében megmenti Létót, és elviszi egy szigetre. Ezután Poszeidón, a tenger istene, tovább segíti az asszonyt azzal, hogy hullámaival elárasztja a szigetet.

E mítosznak a Jelenések történetével való hasonlósága nyilvánvaló. A napba öltözött asszonyt sárkány üldözi. Egy sas biztonságos helyre viszi. Azután a föld továbbsegíti a menekülésben, mert elnyeli a sárkány vizeit. A mitológiai tradíciók egyéb helyein is találkozhatunk olyan istenanya történettel, amelyben ki kell védenie a sárkány támadásait. Egyik történet sem azonosítható annyira a másikkal, mint a Jelenések és az Apolló-történet. Mindegyik azt az archetípusos szimbólumot tükrözi, amelyben a mennyei anyát és gyermekét megtámadja a káosz vizeinek gonosz szörnye. Az anyát és a gyermeket meg kell menteni a gonosz erőktől.

A Jelenések hallgatósága számára, amely éppen a Bárány trónra emelését látta, ez a jelenet visszapillantás az isteni gyermek születésének/megmentésének alapvető fontosságú történetére. Mitikus magyarázatot ad a vadállat és a Bárány követői közötti ellenségeskedésre. Könnyű megérteni, hogy a keresztények később miért azonosították az asszony alakját Máriával. A Jelenések azonban a szimbólum őstípus jelentését használja. Nem száll le az egyén azonosításának a szintjére. Az "asszony" leírását minden fejezetben ezen a személyen túli szinten kell olvasni. Az üldözött asszony gyermekeit is úgy mutatja be, mint akiknek ugyancsak meg kell vívniuk a földön a sárkánnyal. Így a hallgatóság annak a mennyei asszonynak a jelével szembesül, amely a földi valóság prototípusává válik.

Már az előzőekben láttuk, hogy János nem csupán egyetlen forrásból meríti képeit. Az asszony képe ószövetségi hagyományokat is idéz. A napba öltözés azt a dicsőséget juttatja eszünkbe, amelybe a teremtő Isten öltözött a Zsolt 104,1-2-ben. A koronájában levő tizenkét csillagnak asztrális jelentősége van, a zodiákus tizenkét jelét ábrázolja, de Izrael tizenkét törzsét is jelképezheti (hasonlítsa össze a Holdat és a tizenkét csillagot József álmában, a Ter 37,9-ben.) Iz 7,14 a születendő gyermeket messiási jelnek ábrázolja. Az asszony szülési fájdalmai Sion lányának fájdalmait tükrözik (Mik 4,10; Iz 26,17). Kiáltozása a templomból kihallatszó kiáltás egy részére emlékeztet, épp mielőtt Sion életet ad a Messiásnak Iz 66,6-8-ban. A kép nyilvánvalóvá teszi, hogy az asszony gyermeke a Messiás. Ő tereli a nemzetet vaspálcával (Iz 66,8; 7,14).

Újból a Jelenésekre jellemző halasztás következik. Iz 66-ban az asszony szülési fájdalmait a megváltás messiási kora követi. E fájdalmak itt a sárkány támadását idézik elő, amely még mindig nem a jó és a rossz közötti végső leszámolás. A sárkány a jó ellentétének mitologikus ábrázolása. Az ókori közel-keleti teremtésmítoszokban a harcoló viharistennek a világ megteremtése előtt le kell győznie a vizek sárkányának káoszát. A zsidó apokalipszisekben a vadállat legyőzése a világ végső megsemmisítését és az új teremtés kezdetét jelenti. Ez a vadállat a Dániel szerinti tengerből jövő vadállat még erőteljesebb változata. Színe és a csillagok szétrombolása egybefőzik a könyv első felében található romboló tényezőkkel. Mint Dánielnél, a vadállatnak sok feje van, amely a királyságok sokaságát jelképezi (7,7). A csillagokat lesepri az égboltról (8,10). A csillagok megsemmisítése, ugyanúgy mint a harsonaszó-látomásokban, az egyharmadára korlátozódik.

A sárkány a mennyei jelek közül a legutolsó. A többi mitikus élőlény vagy kiemelkedik a tengerből vagy kapcsolatba kerül a földdel. Az asszony három és fél éven át tartó jelképes védelme a fejezet végén visszatér, miután a sárkányt kiűzték a mennyből. Az, hogy az asszony a sivatagba repül, az Illés-történetet idézi (1Kir 19,5-7). Az asszonyra feltehetően angyalok vigyáznak a pusztában (1Kir 19,5-7).

12,7-12 Győzelem a mennyben. Láttuk, hogy a Jelenések következetesen olyan győzelmeket mutat be, amelyeket előbb a mennyben kell véghezvinni, és csak azután kell a földön megvívni. Az a történet, amikor a sátán leesik a mennyből, most úgy alakul át, hogy először Mihály küzd meg a sátánnal. Ez arra mutat, hogy azoknak az üldözéseknek és ellenségeskedéseknek, amelyeket a keresztények átéltek, ez az ősi konfliktus a forrása. A bukott angyalok mítoszát összekapcsolja Istennek a káosz szörnyén aratott győzelmének képével. A Jelenések-beli történet megtartja mitikus szimbólumainak időtlen minőségét. Az ókori világ kultuszaiban évente megismételték a mítosz történetét. Ezzel juttatták kifejezésre a minden gonosz és káosz forrása fölötti isteni győzelem örökös érvényét. Valamely mellékértelmének a Jelenések mennyei győzelemábrázolásához kell kapcsolódnia. Az ősmítoszok módján azzal bátorítja az üldözötteket, hogy a rend győzedelmeskedik a káosz felett. Mihály tradicionálisan Isten népének őrizője és a sátán ellenfele (lásd Dán 10,13.21; 12,1). Mennyei győzelme a sátáni erők fölötti állandó uralmát jelképezi.

A nyolcadik vers Dán 2,35-öt, a kilencedik Iz 14,12-t idézi. Jézus mondásaiban is megjelenik az a hagyomány, hogy a sátán mennyből való kiűzetése a messiási korral áll kapcsolatban (Lk 10,18; Jn 12,31). A kilencedik vers arra emlékeztet, hogy a legyőzendő sárkány a sátán. A 10-12. vers győzelmi éneke baljóslatú jelnek tűnik. Egyrészt Mihálynak a sátán fölött aratott győzelmét ünnepli, és megmutatja azt a győzelmet, amely Isten igaz népének győzelmében realizálódik. Másrészt figyelmeztetésül szolgál mindazoknak, akik a földön vannak.

A sátánnak, a mennyei vádlónak a kiűzetése a Messiás győzelmes felemelésének képéhez tartozik. A sátán azon próbálkozásait, hogy a szenteket bevádolja Isten előtt, hitükkel és a Bárány áldozatával legyőzik. Az énekben való örvendezés a Zsolt 96,10-13-at tükrözi, a kozmosz boldogságát pedig Iz 44,23; 49,13-ban találjuk. Az előző énekek miatt azt várjuk, hogy ez a himnusz is ugyanúgy végződik. Ehelyett figyelmeztetést kapunk. A legyőzött, dühös sárkány még kegyetlenebbül üldözi a földön az asszonyt és gyermekét. Mihály győzelme megmutatja, hogy a sátán uralma a vége felé közeleg. A következő leírás a hívők messiási szenvedésének leírása, a bűnösök jajkiáltásai helyett.

12,13-18 Az asszony röpülése. Az asszony röpülésének története, amelyet először a mennyben mutat be, most a földön is megismétlődik. A sas szárnyai az Ószövetségben az isteni védelem jelképeként jelennek meg (Kiv 19,4; MTörv 32,11; Iz 40,31). Újból a szimbolikus három és fél esztendőn át viselik gondját az asszonynak. A vizekkel asszociált sárkány (pl.: Iz 29,3; Jób 40,23) megpróbálja felhasználni elemét, a tomboló özönvizet az asszony ellen, ám az megmenekül (Zsolt 32,6; 69,16). A tomboló vizekből való megmenekülés azt a képet hangsúlyozza, hogy az asszony voltaképpen Isten népe, amelyet kimentettek a tengerből és a fáraó tomboló gyűlölete elől (Szám 16,32; MTörv 11,6; Iz 29,3-5. 10; 30,12).

A tizenhetedik vers tisztázza, hogy az asszony valóban Isten népét képviseli. A sárkány nekiindul, hogy megkeresse az asszony gyermekét. Az igazak, akiket úgy ír le, hogy azok "kitartanak tanúságukban Jézusról", felkeltik a gyűlöletet a keresztények ellen, amelyet itt a sárkány dühe fejez ki. A szerző ezekről a tapasztalatokról azonban csak közvetve számol be, mivel ebben a szakaszban még tovább folytatja a mitológiai szimbólumok fokozását. A konfliktus- és megváltáslátomásokat, amelyekben a megváltás profetikus jóslatai, Izrael Isten népévé alakításának történetei, és az archaikus mitológiai jelképek mind összekeverednek, most kibontja és megmagyarázza. Már láttuk, hogy a levelek azt érzékeltetik, hogy a hallgatóság nagy része nem tekintette sátáninak a római császári hatalommal kapcsolatos tapasztalatait. Jó néhányan közülük nyilvánvalóan kompromisszumot kötöttek környezetükkel.

13,1-10 A tengerből jövő vadállat. A sárkány hatalma két vadállatban rejlik - egyik a tengerből, a másik a szárazföldről jön. A vadállatok a zsidó apokalipszisekben a végső idők antikrisztusát és a hamis tanítókat jelképezik; ugyanakkor ők az Isten uralmának ellenálló császári hatalom utolsó megtestesítői, Dániel látomásainak végső vadállatai. Láttuk, hogy 4Ezdrás Rómát a tengerből kiemelkedő óriási sasként ábrázolja (11,1). A tenger azt mutatja, hogy a szóban forgó vadállat az ókori közel-keleti mitológia vízkáoszának szörnyét testesíti meg, mint minden rossz elsőrendű okozóját. A szerző azonosítja a vadállatot a hallgatóság számára, és emlékezteti őket arra az ezoterikus számmisztikára, amelyet az akkori keresztények nyilván jól ismertek: a vadállatok száma 666 (13,18). Ez a szám nem a jövőre vonatkoztatott jóslat. A Jelenéseknek bármily olyan értelmezését, amely a számot valamiféle mai számhoz csatolná, el kell utasítani. Ez a kód egyike azoknak, amelyet a szerző és hallgatósága ismert. A vadállat azonosságát illető legjobb megoldás a "Néró Caesar" marad, mert e titulus héber betűi 666-ot tesznek ki.

A Jelenések sok más jellegzetessége is ráillik a Néró-legendára, és hozzájárul ahhoz a meggyőződésünkhöz, hogy Néró az a személy, akire a szerző utal. A Birodalom keleti részének népei között az a legenda szállt, hogy Néró nem halt meg. Visszatér majd, és felkelést fog vezetni Róma ellen. Emlékeznek még az első lovasok pártusaira? A legenda szerint Néró a pártusokhoz menekült. A Kr. u. 69 és Kr. u. 88 közötti időszakot egy sor felkelés jellemzi, amelyeknek vezetői Nero redivivus-nak - új életre kelt Nérónak - tartották magukat. Tulajdonunkban van egy ebből a korszakból származó zsidó próféciagyűjtemény, amelyet "zsidó szibilla jóslatok" néven ismerünk. A jeruzsálemi templom rómaiak általi megsemmisítése utáni időszak korábbi jóslatai Nérót úgy említik, mint aki az ázsiai hadak élén nagy győzelmet aratott Róma felett.

Más szavakkal kifejezve, a zsidók számára ez a legenda akkoriban azt jelentette, mint a többi legyőzött keleti nemzet számára: a Róma elleni érzés szimbólumát és a reményt, hogy szabadságot és jólétet hoz Ázsiának. Az ötödik könyv későbbi jóslatai továbbra is azt érzékeltetik, hogy Néró valahol keleten él, de a Jelenésekhez képest más vágányra terelik a róla alkotott nézetüket. Nérót Isten mitologikus, utolsó napokbeli ellenfelével azonosítják. Kinevetik, amiért isteni születésűnek tartja magát. Az a véleményük róla, hogy még mindig él, és szörnyű háborút vív az Isten által küldött királlyal. Más szövegek, mint a Zsidó Szibillák és az első századi zsidó apokalipszisek keresztény átdolgozásai, valamint Izajás mennybemenetele, Nérót világosan a sátánnal azonosítják. Úgy emlegetik, mint aki kozmikus jeleket valósít meg, magát Istennek nevezi, a városokban kitéteti saját képeit, és a föld népeitől megköveteli, hogy imádják. Mivel a Jelenések a Zsidó Jóslatok negyedik könyvének jóslatai kivételével minden más jövendölésnél korábbinak tűnik, sátáni Néró-ábrázolása valószínűleg az első példa arra a felfogásra, hogy Néró nem a keleti népek megmentőjeként fog megjelenni, hanem a Gonosz utolsó kitörését testesíti meg Isten és az ő népe ellen.

Jusson eszünkbe, hogy az embereknek hiába mondták, hogy Néró meghalt, ők váltig abban hittek, hogy még mindig él. Nem csoda, hogy olyan könnyű volt így gondolni rá, hiszen halála idején mindössze harmincegy éves volt. A harmadik vers leírja, milyen halálos seb van a vadállat fején, ennek ellenére még életben van. Az a történet, amely elbeszéli, hogy Néró Keletről, a pártus seregek élén fog bevonulni, visszaköszön a 17,8-10-re, amelyben szerzőnk leírja az emberek ámulatát, amikor megpillantják az egykor élt vadállatot, amely jelenleg nem él, de újra életre fog kelni. Már láttuk, hogy a 12. fejezet napba öltözött asszonya annak a császári propagandának az antitézise, amely Nérót az Apolló-legenda szerint ábrázolja. Végül a Jelenések megírása idején uralkodó császár megpróbálja visszaállítani a Néró-kép pozitív oldalát. A "Néró Caesar" elnevezést hivatalos titulusként használja.

Mivel Néróval kapcsolatban figyelembe kellett venni a széles néptömegek pozitív elvárásait, mindenképpen szimbolikus és óvatos megközelítésre volt szükség. Veszélyes lett volna a római uralom kritizálásával kezdeni. A Jelenések hozzáteszi ehhez a kritikához Néró bemutatását, olyan fordított szimbólumot, amely igencsak szemben áll ezzel a hatalommal, és amely Nérót Róma démoni uralmának rövid kivonatává teszi. Ugyanakkor ebben az időben a Néróra és a politikai ügyekre való szimbolikus utalások és szavak e régió általános kifejezéseivé váltak. Zsidók és keresztények egyaránt megértették a Jelenések próféciájában megtestesülő írásmódot. A szerző meg sem próbálja titkolni gondolatait azok elől, akik hozzászoktak az efféle beszédmódhoz.

A tengeri és a szárazföldi vadállatok megfelelői megvannak Behemótban és Leviatánban Jób 40,15-27-ben. A Dán 7,3-ban szereplő utolsó birodalom vadállatát is jelentik. Dániel a világtörténelmet négy birodalomra osztja, mindegyiket egy-egy vadállat képviseli, és mindegyik Isten ellensége. A Jelenések a megkezdett taktikát folytatja, amikor a négy vadállatot egybesűrítve jeleníti meg, s groteszk mivoltát csak fokozza azzal, hogy további fejekkel látja el. A hallgatóság igen könnyen rájön arra, hogy a vadállat az általuk megtapasztalt Római Birodalmat jelképezi. Nagyon is jól megértik, hogy a bestia képi ábrázolása a Római Birodalom ama kihívása, hogy isteni előnyöket élvez, és a sátán az "isteni" császárt testesíti meg. A zsidó és keresztény apokalipszisekhez még hozzáteszi az "apokaliptikus" gondolkodás olyan evidenciáit, amelyek Egyiptom és Babilónia legyőzött népei között élnek. Noha a "sátán" és az igaz Isten közötti halálos konfliktus nem szükségszerű része a pogány apokalipsziseknek, ezek a nemzeti felszabadítás óhaját tükrözik, és a hagyományhoz és az előző dicsőséghez való visszatérés vágya nagyon hasonlít zsidó kortársaik vágyaihoz. Nagy Sándor hódításai után a keleti népek között elterjedt eszkatológikus elvárások általános fejlődését néhány politikai filozófus úgy értelmezte, mint a császári hódítás "fonákának" bizonyítékát. A császárok öndicsőítő, sőt önistenítő feliratai és kijelentései a Birodalmat jótékonynak mutatták be. Az irodalom is így tesz, amelyet olyanok írtak, akik hasznot húztak a császári terjeszkedés áldásaiból. Láttuk, hogy azok a helyi, polgári hatalmak, amelyek a Birodalomban előnyöket kerestek, csatlakoztak a Birodalom jótékonyságát hirdető kijelentésekhez, és részt vettek a császár tiszteletére rendezett kultikus tevékenységekben. Nyilvánvaló, hogy az adókivetéssel a helyi polgárság általában nem értett egyet.

A Jelenések a világot valóban úgy ábrázolja, mint amely retteg a vadállattól. Senki nem tudta elképzelni, hogy hatalma megbuktatható. Ahogyan a vadállat a császár és a hamis messiás, az antikrisztus paródiája, a vadállat követése sem csupán a Birodalom iránti hűség jele. Ez az igaz keresztényi tanítványság paródiája is. A behegedő seb nem csupán a Néróval kapcsolatos legendákra vonatkozik. A valódi halandóság gyógyítását is parodizálja a feltámadásban, Krisztusban, aki meghalt és most él. A 11. fejezet két mennybe emelt tanúja egy másik császári szimbólum, a császár apoteózisa ellentípusaként is értelmezhető. A művészi alkotások úgy ábrázolják az elhunyt császárt, hogy a mennybe vitetik, ahol együtt lesz az istenekkel. Néhányan egész komolyan állították, hogy látták az elhunyt császárok lelkeit, amint a halotti máglyáról a mennybe emelkednek. A császár istenségéről tett efféle hamis kijelentések persze erősen hozzájárultak a császár tiszteletéhez. A Jelenések már megmutatta hallgatóságának, hogy a valódi felemeltetés Krisztus trónra emelése, ahonnan most uralkodik. A tetszésnyilvánítások, amelyeket a népek a vadállatnak énekelnek, a mennyben énekelt, valódi Bárányt dicsőítő énekek paródiái. A negyedik vers még a Kiv 15,11-beli, Istennek ellenségei feletti győzelmét is kifigurázza. A közönség már tudja a korábbi mennyei harcokból, hogy Mihály, az ég angyalai, sőt Isten hívő emberei is győzhetnek a vadállat fölött, amely rettegésben tartja a világot. A hallgatóság már tudja a választ azokra a retorikai kérdésekre, hogy "ki mérhető a vadállathoz? Ki tudja fölvenni a küzdelmet vele?"

Az 5-8. versek felerősítik a konfliktus képét. A jelképes negyvenkét hónapig tartó időszak a bármely ellenséges erőnek adott uralkodási időt jelenti. A kutatók egy része azt állítja, hogy a 6. versben található istenkáromlás Domitianus címeire vonatkozik. őt nevezték ugyanis "dominus et deus"-nak, úrnak és istennek. Ezek a versek tisztázzák, hogy a világ maga két részre oszlik - a vadállat és a Bárány követőire. Csak a Bárányhoz tartozók fognak ellenállni a vadállat uralmának.

Az első vadállat története profetikus jóslattal ér véget. A szokásos, meghallásra való felhívás azt érzékelteti, hogy ez a Bárány követőinek szól, és nem jaj-jóslat a vadállat követői ellen. Az első rész Jer 15,2-t tükrözi. A jóslat Mt 26,5-tel is kapcsolatba hozható. A jóslat világosan felhívja a hívők figyelmét, hogy szenvedési időszak következik. Talán azt is meg akarja nekik magyarázni, hogy az istenkáromlást semmiféle emberi lázadás nem fogja megállítani. Az értelmezők egy része a húsz évvel későbbi, Trajánusz idejében történt zsidó felkelést hozza fel annak bizonyítékául, hogy szükség volt ilyen figyelmeztetésekre. A Jelenések egy korábbi keresztény jóslatra is utalhat a Kr. u. 66-70-i zsidó lázadás idejéből.

13,11-18 A földből jövő vadállat. Az első vadállat hatalma átkerül a másodikba, de nyilvánvaló, hogy mindkettő a Birodalmat jelképezi. A 12. vers azt érzékelteti, hogy a második vadállat a helyi hatóságok által gyakorolt császári hatalmat képviseli. Azt már láttuk, hogy keleten a császár-kultusz elterjedése a helyi kormányoknak és az egyéni kezdeményezéseknek volt köszönhető. Általában abban reménykedtek, hogy mindez császári kedvezményt vagy elismerést vív ki városuknak. A 12. vers is ilyen folyamatot ír le, és újból arra céloz, hogy a vadállat nem más, mint Néró. Láttuk, hogy a jelek és a csodák Néró legendájához tartozhattak, de az utolsó idők hamis prófétáira is jellemzőek (vö.: Mt 24,24). A tűz mennyből történő lehívását az isteni erő különösen megható jelének tekintették (1Kir 18,21-23-nak megf., és a tanítványok kérése Jézushoz Lk 9,51-56-ban). A városok és a templomok szintén kérhettek jeleket és csodákat a helyi szentélyek támogatására. A kultikus ábrázolás a 14. versben folytatódik, amikor az embereket egy kultikus szobor felállítására utasítják. Az imádat megtagadása halálbüntetéssel járt (hasonlítsa össze Dán 3,2-3). Nincs bizonyítékunk arra, hogy a Birodalomban ilyen hódolatra kényszerítettek volna valakit. Plinius és Trajánusz két évtizeddel későbbi levelezéséből megtudjuk, hogy a rómaiak semmiféle különleges büntetésük sem szabtak ki a feljelentett keresztények számára. Plinius és Trajánusz fel akarják menteni a kereszténységgel vádoltakat, ha elismerik a császári hatalmat, és tömjént égetnek a császár valamelyik szobra előtt. A névtelen vádakat is visszautasítják. Ha a vádlott teljesíti a császári határozatot, akkor annak kell büntetést fizetnie, aki vádat emelt ellene. Ha a vádlott ellenállt, akkor az állam potenciális veszélyeztetőjeként kivégezték. Nem tudjuk, hogy Kis-Ázsiában, a Jelenések írásának idején hogyan kezelték az efféle eseteket. Az is lehet, hogy az ilyen problémák még épp csak akkoriban vették kezdetüket, és János arra figyelmezteti a keresztényeket, hogy a vadállat netán növelni fogja követelményeit.

Arra sincsen közvetlen bizonyítékunk, hogy az embereket megjelölték volna a homlokukon, amint ezt a 16. versben írja. Lehet, hogy ezt a képet János a keresztények megkeresztelésének ellentéteként használja. Az a "jel" amit egy-egy személy visel, a vadállat vagy a Bárány követőjeként azonosítja. Átmenet nem létezik. A 17. vers hamarosan visszavisz a komor valósághoz, a császárhódolat parancsának visszautasításához. A keresztényeket vagy kizárják vagy hátrányban részesítik a kereskedelemben, amely igen fontos tevékenység volt olyan városokban, mint Laodícea. A városhoz címzett levél arra utal, hogy a keresztények ugyanúgy érdekeltek voltak a kereskedelmi fejlődésben, mint a többiek. Néhány feltételezés szerint hátrányuk abból származott, hogy visszautasították a pénzérmék használatát, amelynek egyik oldalára a császár "isteni" arcképét vésték. Ám még ha használták is az ilyen érméket, egyéb problémákkal is szembesülniük kellett. Megtagadhatták a tranzakciókat kísérő eskütételeket, amennyiben az esküformula a császár istenségét emlegette. Így azután a keresztényeknek elég nehéz lehetett kereskedelmi tranzakciókba lépni a nem keresztényekkel, anélkül, hogy elfogadják a vadállat isteni mivoltát és hatalmát említő hagyományokat.

14,1-5 A Bárány követői. A jelenet most visszatér a 144,000-hez, azokhoz, akik magukon viselik a Bárány jegyét. A 17. fejezetben folytatódik a császári hatalom elítélése. Sion hegyét gyakran úgy ábrázolja, mint a Messiás korábbi megjelenési helyét a végső Gonosz elleni harcban. A Bárány megjelenik hű követőivel. Ez a kép megerősíti a két csoport, a vadállat és a Bárány követői közötti ellentétet. Ez a csoport Isten népének "első gyümölcse"-ként jelenik meg. A 16,14 vers a pogányok összejövetelét mutatja be az utolsó időkben.

E jelenet bevezetése Jahve napjának prófétikus kihirdetését idézi (vö.: Jo 2,27; 3,3-5). Ám ez az összejövetel még nem a vég. Ehelyett a vadállat imádásának ellentétét kapjuk. A 144,000 megtanulja az "új himnusz"-t, amelyet majd a Bárány előtt énekelnek. A Jelenések úgy értelmezi a profetikus ígéreteket, hogy Izrael megmaradt része megtisztul, és bűn nélkül lakozik majd Isten szent hegyén, ahogy ez ebben a csoportban beteljesült (Szof 3,8-13; Iz 53,9). A tökéletesség és a szentség Isten igaz népének jellemzői, azoké, akiket a Bárány megváltott. Mivel a keresztényeket figyelmeztetik a bálvány- és a vadállatimádására, a következő mondatban a megszokott szexuális tisztaságról szóló kijelentéssel találkozunk: a Bárány követői "nem szennyezték be magukat asszonyokkal". Ez a vers nem azt jelenti, hogy a keresztényektől elvárták az aszketizmust. A zsidó profetikus nyelvezet gyakran szexuális erkölcstelenségként említi a bálványimádást. A Jelenések majd a 17. fejezetben visszatér erre a társításra Babilon parázna nőjének képeiben. Az angyal bejelenti Babilon megsemmisítését (14,8).

14,6-13 Az ítélet kihirdetései. Emlékszik még az ég közepén repülő sas három jajkiáltására (8,13)? Most egy angyali hírnök repül az égen, és kikiáltja isteni jóslatait. Ezek a jóslatok arra intenek, hogy ne kövessék a vadállatot. Ahogyan az isteni ítélet kihirdetése jaj!-t jelent a vadállat követőinek, úgy a hívőknek megváltást jelent. Vezeklésre és állhatatosságra szólítja fel őket. Következésképpen, az első angyal az evangélium hirdetője, a föld minden emberének szóló örömhír kijelentője. Az angyali evangélium üzenete az, hogy a megváltás ideje elérkezett; a mennynek és a földnek teremtője elfoglalta trónusát. Így a Jelenések himnuszai, amelyek a Bárány győzelmét ünneplik, az evangélium hirdetői is. A kihirdetés Iz 25,9-10-ben az Úr győzelmének ünnepét idézi szent hegyén. A Jelenések angyala arra kéri az egész világot, hogy fejezze ki hódolatát győztes teremtője iránt.

A második angyal jaj-jóslatot hoz Babilon ellen, amely Iz 21,9-et Jer 59,7-tel kombinálja. A zsidó apokalipszisek az uralkodó birodalmat mindig a babilóniai birodalommal azonosítják, úgy, hogy Dánielnél Babilon a szíriai birodalmat és Nagy Sándor utódát jelenti. A Jelenések természetesen Rómát érti Babilon alatt. A "paráznaságának tüzes borával ittassá tett" mondat újból a bálványimádásra és hódolatra tesz célzást. Ezeket a szóképeket majd kiterjeszti a nagy Babilon látomásában.

A harmadik angyal szigorúan figyelmeztet a vadállat imádása ellen. A büntetések számos profetikus témát összekapcsolnak. A bűnösök kiürítik az isteni harag poharát (Iz 51,17.22; Jer 25,15). Átélik a Szodomára küldött kén borzalmainak tapasztalatát, és örökké tartó kínzásban lesz részük (Iz 66,24; 34,9f). Az istenteleneknek nincs nyugtuk (Zsolt 95,11). Kínzatásuk ellentétben áll az igazakra váró békével (Iz 57,2.10).

A 12. és 13. vers a Bárány követőire alkalmazza jóslatait. Kitartásra buzdítja őket. Megígéri, hogy nem olyan sors jut osztályrészükül, mint a vadállat imádóinak a halála. Jusson eszünkbe, hogy ezek a jajkiáltások nem arra ösztönzik a keresztényeket, hogy kárörvendezzenek ellenségeik végzete felett. Inkább felbátorítja mindazokat, akiket a feladás gondolata kísért, akik azt gondolnák, hogy Isten világ feletti uralkodásának "evangéliuma" nem lehet valóságos, s akik félnek a vadállat nagyságától és hatalmától. A Jelenések minden rendelkezésére álló szimbolikus eszközt felhasznál annak megmutatására, hogy Isten megváltása az igazság, a hatalom, és hogy az uralkodást illetően minden nemzet számára ez az érvényes; és valójában az számít, hogy valaki ellenáll-e avagy sem a vadállat hatalmának.

14,14-20 Az eszkatológikus aratás. Az angyalok e földi aratásának szóképe két ószövetségi részt kapcsol össze: Dán 7,13-at és Joel 4,13-16-ot. Az aratás két lépésben történik: először a gabonát, majd a szőlőt takarítják be. A felhőkön ülő Emberfia-ábrázolás Dán 7,13-ból származik. Habár a korai keresztények az Emberfia-képet általában Jézus második eljövetelére alkalmazták, az Emberfia itt egy angyal, a templomból jövő angyali hang parancsának alárendeltje. Ezt a témát a korábbi jelenetek romboló angyalainak munkájából már ismerjük. Az első aratás az aratás Uráról szóló, Mk 4,29-ben lévő mondásra emlékeztet, valamint a Mt 13,39-ben lévő angyali betakarítókra. Az első aratás jelentőségét illetően megoszlanak a vélemények. Néhány tudós a pogány nemzetek megsemmisítéseként értelmezi, akik az utolsó napon szent hegyén megtámadják a Messiást. Mások az Újszövetségben egyéb helyen előforduló búzaaratás pozitív képeire mutatnak rá. Szerintük az aratás első jelenete összegyűjti az igazakat a gonoszok elítélése előtt. Szerintünk az első vélemény a helytálló. E látomás alapvető elemeit Joel 4,13-16 adja. A sarlóval és szőlőpréssel való begyűjtésre szóló felhívás negatív. Az aratási jóslat után a próféta kijelenti az Úr népének szentségét és megváltását a Sion hegyén. A Jelenések fordított sorrendben ismertette meg velünk ennek a próféciának az elemeit. Láttuk a sion-hegyi szentek vízióját (14,1-5). Ígéretet kaptak, hogy az Úr eljön az ítéletben (14,7). Most az aratás következik.

Semmi kétség, a szakasz második felének szőlőszüretéhez negatív kép fűződik. A tömjénfüstölőnél álló angyal visszakapcsolja ezt a látomást a korábbi harsonaszó-látomáshoz. Mielőtt a harsonák megszólaltak volna, felvitte a szentek imáit Istenhez, azután lezúdította a tömjénezőből a parazsat a földre (8,3-4). Majd azt parancsolta a negyedik harsonaszó angyalának, hogy engedje el az Eufrátesz partján levő halált hozó lovasokat, hogy öljék meg az emberiség egyharmadát (9,13). Most a harmadik angyali hangban félelmetes emlékeztetést találunk, mert megengedi a harag szőlőinek letiprását. A 18. vers Jer 25,30-at idézi. Isten ellenségeinek szőlőprésben való megtörése hagyományos volt (lásd Iz 63,1-6). Isten ellenségei egyetlen óriási vértengerré válnak.

15,1-4 Mózes éneke. Amikor már-már úgy érezzük, hogy az elbeszélés közeledik az isteni harag és ítélet nagy napjához, a Jelenések újból más irányba kanyarodik. Az első vers bejelenti a végső csapásokat, de ezt a győztesek éneke félbeszakítja. Számos kommentátor úgy gondolja, hogy az utolsó jaj!, amit a harsonák kihirdettek és azután az utolsó hetes ciklusú megsemmisítési látomásra elhalasztották - a hét pohárban megtalálható. A közjátékban még egyszer visszatérünk a mennyei templomhoz. Ebben a képben a vadállat tengerét és a vértengert az üveg- és tűztenger helyettesíti, amelyben a vadállat legyőzői dicsőítő éneket zengenek. "Mózes éneke" és a "Bárány éneke" Istent magasztalják, és megígérik, hogy a föld minden nemzete imádni fogja az Urat, amikor hatalmas tetteit meglátja. Úgy tűnik, hogy ez az ószövetségi szakaszok kollázsa (Zsolt 111,2; 139,14; Ám 4,13; Jer 10,7; Zsolt 145,17; 86,9; Óz 6,5). Ez az ének Isten uralmának egyetemes elismerésére vár, amelyet a mennyei dicsőítés jelenetei újra s újra kihangsúlyoztak.

[ » tartalom ]

A HÉT CSÉSZE Jel 15,5-16,21

Ez a ciklus befejezi a földi csapások sorozatát. A ciklusok mindegyike más-más perspektívából megismételte az eljövendő ítélet témáját. Mindegyik erőteljesebb volt az előzőnél. Mindegyik rövid csapásokkal kezdődött, és bonyolultabb, mitologikus csapásokkal végződött. Mint a harsona-ciklus, a csésze-csapások is a Kivonulás csapásaira utalnak. A csésze képe az ószövetségi hagyományok két elemét foglalja magában, amelyeket a Jelenésekben már bemutattunk. A Kiv 27,3 leírja a bronzcsészéket, amelyeket a papok az áldozatokból maradt zsír és hamu kihordására használták. A Jel 8,3-5-ben a tömjén-oltárnál álló angyal földre üríti a tömjénezőből a parazsat. Itt angyalok jönnek ki a templomból, és csapásokkal megtöltött csészéket hoznak. A második képben, amelyet a borprés-látomás vezetett be, a borral telt csésze látomása Isten haragját jelenti (Zsolt 75,8; Iz 51,17.22). Ahogyan az előző csapások esetén, ezek a csapások sem késztetik az embereket sem vezeklésre, sem Isten imádására. Továbbra is istenkáromló életet élnek, amellyel megpecsételik saját ítéletüket.

15,5-8 Az angyalok haraggal telt csészéket hoznak ki. Ennek a résznek Ezékiel kilencedik és tizedik fejezete a modellje. Ebben az Ezékiel-részben az írnok és a hat angyal alkotja a szükséges hetet. Felszólítják őket, hogy öljék meg Isten városának bűnöseit. Az írnok az angyalok előtt halad, és hogy az igazakat megmentse a pusztulástól, megjelöli őket. A Jelenéseknek nincs szüksége ilyen eljárásra, mert az igazak és a gonoszok már magukon viselik annak a pecsétjét, akit követnek. Az angyalok bemutatása összekapcsolja Dán 10,5-6-ot és Ez 28,5-öt. Az Ez 10,4 bemutatja az isteni dicsőség felhőjét, amely az Úr jelenlétében betölti a templomot. Itt az őt szimbolizáló füst megtiltja, hogy bárki a templomba lépjen, mielőtt a csapásokat kivinnék. Az Ez 10,6-8-ban az angyalok tüzet dobnak a földre az isteni trónusról. Itt a lelkes állatok egyike adja át a csészéket az angyaloknak.

16,1-11 Az első öt csapás. Az első öt csapás az embereket és a vízi állatokat fekéllyel, vérrel, tűzzel és sötétséggel sújtja. A templomból kihallatszó szó Istené lehet (vö.: Iz 66,6), mivel senki nem léphet be oda; vagy a kinyilatkoztató angyalé (vö.: Ez 9,1). Ezeknek a csapásoknak a felerősödését az egész földet érintő szenvedés jelzi. A harmadik csapást, amely minden friss ivóvizet tönkretesz, egy antifónikus kijelentés követ, Isten ítéletének igazságát illetően azokkal szemben, akik az igazak vérét kiontották (vö.: Zsolt 119,137; 145,17; 79,3; Iz 49,26). A negyedik csapás összekapcsolja a napban levő apokaliptikus jelet a földre vetett tűzzel. A sötétedés helyett (amely más apokaliptikus látomásokban, pl. a harmadik harsonaszóban követi) a nap fellobban, és lángja megégeti az embereket. Az utolsó csapás sötétsége az Egyiptomot beborító sötétséghez hasonlít. Arra a korábbi csapásra is hasonlít, amelynél az égitestek fényei megsemmisülnek. Az emberi szenvedést a fekélyes betegségek okozzák, mint a sorozat első csapásában.

A negyedik és az ötödik csapás is a korábbi harsonasorozathoz kapcsolódik abban, hogy kihangsúlyozza az emberiség vezeklésre való képtelenségét. Ahelyett, hogy elfordulnának a gonoszságtól, annál inkább káromolják Istent, minél nagyobb a szenvedésük. Istennel szembeni ellenséges magatartásuk felerősödése mindinkább előkészíti a Keletről érkező rombolást. Iz 46,11-13-ban azzal válaszol Jahve a keményszívűeknek, hogy elhívja Keletről az emberét. Az a felhívás a megváltás előjátéka: Babilon gyönyörű leánya Iz 47-ben jólétből rabszolgasorsba jut. A Jelenések hasonló mintát követ. Látjuk Babilon luxuskörülmények között élő leányát, és tanúi leszünk lecsúszásának. Azonban e csapás előtt még két csapás hátravan.

16,12-16 Csapatok gyülekeznek keleten. Azt már tudjuk, hogy az emberek a keleti pártusoktól várják a rombolást. Azt is láttuk, hogy a Jelenések az egy-egy sorozatot befejező csapásoknál mind groteszkebb és mitologikusabb képekhez folyamodik. A hatodik csapás egy kísérteties csapat hadikészülődését mutatja be. Az "Úr útjának előkészítése" kigúnyolásaként az Eufrátesz-folyó kiszárad, hogy a démoni csapatoknak utat engedjen. Úgy törnek előre, akár az egyiptomi békák (Kiv 7,6-11; Zsolt 7,45; 105,30). Jeleket művelnek, és a föld minden királyát csatába szólítják. Ez a gyülekezet az igazak Báránnyal való gyülekezetének (14. fej.) démoni ellentéte. A Jelenések ezt hátborzongató ábrázolásban mutatja be - a Jeruzsálem megtámadására érkező seregek profetikus látomása Zak 14,2-5-ben. Zakariás az Urat úgy ábrázolja, amint Sionból ellenségei ellen vonul. Amikor az Olajfák hegyén áll, a hegy kettéválik; a völgy megtelik, és egy óriási földrengés dúl. Később ugyanebben a látomásban az Úr olyan csapást mér ellenségeire, amely megrothasztja testüket (Zak 14,12).

A 15. vers megszakítja ezeket a katasztrófajóslatokat, és arra figyelmezteti az igazakat, hogy vigyázzanak. Ehhez kapcsolódó mondások a második eljövetelről ismertek az Újszövetségben (Mt 24,43; Lk 12,39; 1Tessz 5,2.4; 2Pt 3,10).

16,17-21 A hetedik csésze. Láttuk, hogy az erőteljes földrengés, a villámlások és az ítélet bejelentése, a "be van fejezve", mind Isten világvégi megjelenésének jelenetéhez tartoznak. Annak a teofániának, a gonoszok végső megsemmisítését kellene elhoznia, mint Zak 14-ben. Ám ezt újból elhalasztják. Babilon bemutatása és lerombolása majd a következő részben fog megtörténni.

Az utolsó csapást a szentélyben, a trónról mondják ki a teofánia minden jelével. A nagyváros megosztása és lerombolása az Olajfák hegyén történt földrengésből is származhat. A Jelenések összefoglalja a 14,3-16 jaj!-át, és a következő részben leírt nagyváros elesésének látomására vár. A hegyek és a szigetek eltűnése Isten jelenlétének jelei (Iz 41,5). Az emberiség viselkedését még a városok sokaságának rombadőlése és az óriás jégesők sem változtatják meg. Akár az előző csapások esetében, tovább folytatják az istenkáromlást. Az utolsó napok gonoszságát felerősítik a büntetések, amelyeket Isten az emberiségre küldött. 

[ » tartalom ]

A NAGY BABILON Jel 17,1-19,10

Ebben a részben minden halasztás és várakozás, minden Babilon leomlására való utalás beteljesül. Babilon összeomlását a 14,8-ban bejelentették. A 18. fejezet végül bemutatja a megsemmisülést. A város külsejének leírása arra emlékezteti az olvasót, hogy Babilon a császári Róma sátáni hatalmának megtestesítője.

17,1-6 Babilon nagy paráznája. A csészét hordozó angyalok közül az egyik tanúnak hívja a látnokot Babilon összeomlására. A hetedik csésze Jeruzsálemet Babilonnal, a lerombolt várossal azonosítja. A "parázna asszony"-hasonlat a hitetlen Jeruzsálem és a más városok elleni profetikus jóslatokat juttatja eszünkbe (Iz 1,21; 23,15-18; Ez 16,15-35; 23,3-49). A föld királyainak részegsége Jer 25,15-29-ben jelenik meg. Ott az Úr kezétől jövő harag poharát a pogányoknak adja.

A fenevadon lovagló parázna asszonynak nem találjuk ószövetségi megfelelőjét. Lehetséges, hogy János ezt a képet a 13. fejezetből és a pogány kultikus ábrázolásokból vette. A fenevad színe azokra a véres és tüzes csapásokra emlékeztet, amelyek az egész könyvön végigvonulnak. A fejezet második felének értelmezéséből kitűnik, hogy ez a látomás a korábbi vadállat-látomások egyik variánsa. Az asszony leírása több ószövetségi szóképet használ Sion leányának pompája ellen Iz 3,16-24-ből; Ez 28,11-16 Tírusz gazdagsága és kérkedése ellen; és Jer 51,7 Babilon ellen. Jer 51,7-ben Babilon az Isten kezében levő aranyserleg, amelytől a pogányok megrészegülnek. Itt a parázna asszony erkölcstelenségétől (= bálványimádás) részegülnek meg úgy, ahogyan a vadállat a 13. fejezetben bálványimádásra vezette a világot. A parázna asszony homlokán levő szimbolikus névről azok a nevek jutnak eszünkbe, amelyeket az igazak kaptak (akik vérét issza); a fenevad jegye, amely követői homlokán van, a Bárány követőinek a pecsétjére céloz (9,2). Az asszony az igazak vérétől részegült meg (16,16; 18,24 a megrészegedett föld képének megf. Iz 34,7-ben). Ennek a résznek a végén újra megjelennek a hűséges vértanúk.

17,7-18 A parázna asszony látomásának értelmezése. Ahogyan korábban a vadállat képénél láttuk, a parázna asszony a tradicionális ábrázolás kiterjesztése. Mint a legtöbb szimbolikus történelmi beszámolóban, a fejek száma itt sem egyezik pontosan a római császárok történelmi számával. Legjobb esetben is legfeljebb a Domitianus idejéig létezett császárok körülbelüli számával azonos. Az azonban világos, hogy a nyolcadikként visszatérő fenevad, a hét egyike, Néróra vonatkozik. A 4Ezdrásban levő sas-látomásában a Római Birodalom császárait a szárnyak képviselhetnék, de csak hármat választ ki a fejek képviselőiül: Vespasianust, Titust és Domitianust (11,29-32; 12,22-28). A legjobb feltételezés az, hogy ezek azok a császárok, akiket egészen különlegesen utáltak. Mivel a Jelenések a Róma-ellenes érzésekben közel áll a kortárs zsidó apokalipszisekhez, e forrásokat nyugodtan használhatjuk az esetleges azonosítás céljára.

Caligula volt az első olyan császár, aki ellenállást váltott ki a zsidók között, amikor azt követelte, hogy szobrát állítsák fel a templomban (emlékezzünk csak vissza, hogy a vadállatot is ezzel vádolják a Jel 13,15-ben!). A fejek - Caligulával kezdve - Caligulát, Claudiust, Nérót, Vespasianust és Titust jelképezik. Domitianus "az egyik, aki van", a hatodik. Még egy császárra lenne szükség, hogy a hét meglegyen. Mint más apokalipszisekben is, a szerző úgy érzi, hogy már csaknem az utolsó napokban van, ha nincs is még egészen benne. A hetedik császár uralkodása nagyon rövid életű lesz.

Senki sem tévesztheti szem elől a vadállat és Róma közötti párhuzamot, mert az asszony e város hét hegyén trónol. A 2. vers az eszkatologikus időszakot Néró keletről való visszatérésével azonosítja. A tíz szarv a Dán 7,7,27 látomásából származik. A szarvak Róma szövetségeseiként jelennek meg, s hirtelen megölik a parázna asszonyt. Habár a Jelenések sokkal archaikusabb és bizarrabb ábrázolásmódot alkalmaz, mint az Ószövetség prófétái, a szerző egyetért velük abban, hogy a nemzetek végül teljesítik az Úr parancsát. Isten a nemzetek barátságát gyűlöletté alakíthatja, ha a megváltás tervéhez ez szükséges. Habár a szarvak arra utalnak, hogy a parázna asszonyt végül legyőzi a Bárány, és még szövetségesei is az asszony ellen fordulnak, teljes bukásáig mégis meg kell várnunk a következő jelenetet. A 16. vers a profetikus szövegek számára céloz (Óz 2,4; Ez 23,29; Jer 41,42; Mik 3,3).

A parázna asszony víziójának interpretációja megismétli mindazt, amit az olvasó már előbb is hallott. A fenevad az egész világot uralja, a Bárány követőinek kivételével. Nekik kellő betekintésük és bölcsességük van ahhoz, hogy ismerjék azoknak az időknek az igazságát, amelyben élnek. A parázna asszonyt Rómával azonosítják, és ismerik a reá váró végzetet. Nem hálózza be őket az istenség ürügye alatt. A vadállat megnevezése, mint "aki létezett valamikor, és most már nem létezik, és mégis újra létezni fog" (8. vers), Isten nevének paródiája is lehet, "aki van és aki volt és aki lesz" a Jelenések első részéből (Jel 1,4). Biztosak megváltásukban, mert a nevüket bejegyezték az élet könyvébe (vö.: Dán 12,1).

18,1-8 Elesett, elesett Babilon. A Jel 14,8 bejelenti Babilon bukását. Hatalmas, mennyei angyal jelenti, hogy az égi bíróság által kimondott ítélet bekövetkezett. Ez az angyal dicsőségesebb, mint akiket eddig láttunk (hasonlítsa össze Ez 43,2-vel). Dán 4,27 "a nagy Babilon"-nak nevezi. Ebben a részben több ószövetségi nagyváros elleni jóslatot fedezünk fel (vö.: Iz 13,21; 34,11.14; Jer 50,39; 51,8). Ez a szakasz leginkább Tírusz elítélését közelíti meg Ez 27,12-18-ban. Náh 3,3-4 Babilont a részegség és a prostitúció városának írja le. Iz 23,17 a pogány nemzetek ittasságára utal. A Tírusz elleni jóslatok azonban kihangsúlyozzák, hogy a város a kereskedelmének köszönheti a fényűzést, ám a mérhetetlen gazdagság nem védi meg a bukástól.

A két angyali hang képviseli Babilon elítélésének hátterét. Amikor a parázna asszonyt elítélik bűneiért, Isten kétszeresen fizet majd vissza minden elkövetett gonosztettéért. Az igazakat arra figyelmeztetik, hogy meneküljenek Babilonból, nehogy a parázna nő bűnei őket is bemocskolják. Ehhez hasonló jóslatok jelennek meg Jer 50. és 51. fejezeteiben. Jeremiás és Izajás más szakaszai a második kihirdetés kiindulópontjául szolgálnak. Az ötödik vers Jer 51,9 mintája alapján, a hatodik vers Jer 51,15.29 (és Iz 40,2) alapján íródott. A hetedik és nyolcadik vers Iz 47,1-9-et tükrözi. Azonban amíg Izajás Babilon kérkedő lányának azt mondja, hogy egyetlen nap leforgása alatt elveszíti férjét és gyermekeit, a Jelenések azt mondja, hogy egy nap alatt zúdulnak rá a csapások: a halál, az éhség, a gyász és a tűz. Ez a büntetése egybefoglalja az összes babiloni csapást, amellyel a könyvben találkoztunk.

18,9-10 A föld királyainak gyásza. Mindazok, akik a város jólétéből és bűnösségéből hasznot húztak, most elsiratják a sorsát. Ennek a siratási szakasznak az ihletője Ez 26 és 27. A királyok jajgatásai Ezékiel 26,16-ra utalnak. Látják, amint a várost megemészti a tűz.

18,11-17a A kereskedők gyásza. A föld királyaihoz hasonlóan a kereskedők is megsiratják a város bukását. Piacainak leírása pontosan ráillik bármely földközi-tengeri kikötőváros leírására. A keleti hódítások után Róma arról lett híres, hogy a tartományok minden gazdagsága és luxusáruja oda folyt be, még a távoli India fűszernövényei is. A gazdag árukatalógus Ez 27. fejezetére emlékeztet. Ez 27,13 szerint Hellász rabszolgákat követelt.

Habár a beszélő felcserélését nem jelzi, a 14. vers nem illik oda a kereskedők gyászához. Valószínűleg olyan angyali ítéletet reprezentál, mint a 21-23. vers hosszabb ítélete.

A királyokhoz hasonlóan, a kereskedők is visszahúzódnak. Nem kívánnak osztozni a város végzetében. De elsiratják mindazt a gazdagságot, ami a várossal együtt odalett.

18,17b-19 A hajósok gyásza. Az utolsó siratócsoport az, akiknek a hajói odaszállították a világ kincseit. Mindegyik siralom a következő mintát követi:

1. Bevezetés: "Jaj! jaj! a nagy város..." 
2. A lényeges veszteségek megállapítása: királyok - hatalom; kereskedők - anyagi javak; hajósok - kereskedelmi haszon. 
3. Befejezés: "Egy óra alatti" elpusztítás. A hajósok gyászának Ez 27,29-ben van megfelelőjük.

A siratások egy nagy kereskedelmi központ leomlásának megdöbbentő képét festik meg. Azok, akik hasznot húztak dicsőségéből, messziről nézik, hogyan ég porig. A két angyali kihirdetés közé helyezett ítélet szívszorító emberi jellegzetességet mutat az isteni és mitikus szimbólumok erőteljes drámája közepette.

18,20-24 Örüljetek! Babilon elpusztul! Az örvendésre való felszólítás éles ellentétben áll az előző rész siratásaival. Ugyancsak ellentétes a város (= Jeruzsálem) népének a két tanú halála fölötti örvendezésével (11,8), eltér a 12,12 örvendezésre való felhívásától. Ott az egek örvendhettek a vadállatot megölésekor, a földiek azonban bajokra számíthattak. Ez a felhívás a szentek imáira adott válasz. Mindenkit, aki a város markában szenvedett, örvendezésre szólítják. E felszólítás mintája a MTörv 32,42-ben van; a nemzeteket Isten imádására hívják, aki megbosszulta szolgái vérét. Jer 51,48-49 felszólítja az eget és a földet, hogy zengjen öröméneket Babilon elestéért. Az isteni ítélet törvényes háttere, az "akiket megöltek Izraelben ... akiket lemészároltak a földön" (Jer 51,49), ugyanaz, mint amit ennek a résznek a végén találunk. A város elesik a próféták és a szentek véréért.

Az örvendezésre való felhívás és a törvényes ítélet annak az utolsó angyali kiáltásnak a kereteit képezi, amint az erős angyal egy nagy malomkövet dob a tengerbe. Az angyal előadja a Jer 51,63-64-ben található, Babilon elleni nagy prófécia befejező részét. A prófétának azt mondták, hogy Babilon elleni próféciájának szavait kösse egy nagy kőhöz. Amint bedobta a követ az Eufráteszbe, azt kellett mondania: "így süllyedjen el Babilon, és ne keljen föl többé abból a nyomorúságból, amit ráhozok!". A Jel 18,21 e szavakat visszhangozza: "Ilyen robajjal dőljön le Babilon, a nagy város, és nyoma se legyen többé!" Az angyal elmegy, és lejegyzi azokat a jeleket, amelyeket soha többé nem használ város felépítésére. Ez a felsorolás továbbra is az Ez 27-et, és az ehhez hasonló próféciákat követi (Iz 23,8.27; Jer 25,15-17; 49,38). Ez a város soha többé nem épül fel megsemmisülése hamvaiból.

A könyv még a nagyváros megsemmisítésének bejelentésével sem ér véget. A Jelenések könyve több, mint a római hatalom összeomlásának története. Ez Isten és követőinek konfliktusa a gonosz erőivel. A város a vadállat megtestesülése, és magát a vadállatot kell megölni. A vadállat cselekedetei azok, amelyek az Istennek szembeszegülő birodalmakat hangsúlyozzák. Mielőtt ezt a történetet meghalljuk, még egy közjátékot nézhetünk végig az egekben, a megváltásért való, imént ismertetett hálaadást.

19,1-10 Az isteni győzelem öröméneke. A mennyei kórus új győzelem-éneket zeng. Isten ítéletét és igazságosságát dicsőítik. fontos, hogy felismerjük az ilyen himnuszok teológiai perspektíváját. A vértanúkon való bosszúállás többet jelent annál az egyéni vágynál, hogy az ember lássa a rossz megbüntetését. Annak bizonyítéka, hogy a világot Isten és igazsága irányítja. Az az ítélet a helyes, amit ő mond ki Róma hatalmáról és dicsőségéről. Így ezek a győzeleménekek olyan világot ünnepelnek, amelyben az isteni igazság fog győzni a nemzetek és az emberiség ügyeiben, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy a bizonyítékok ennek ellentétét igazolják.

A negyedik vers visszafordít minket az isteni trónterembe. A trónus körül álló élőlények egyike felszólítja Isten minden szolgáját és a világmindenséget, hogy imádják őt (Zsolt 135,1). A gyülekezet a felszólításra nagy örömzsoltárral válaszol (vö.: Zsolt 118,24). Ahogyan a korábbi öröménekekkel is bepillantást nyertünk Isten jövőbeli győzelmébe, ez az örömének is az elkövetkező megváltásba, a Bárány menyegzői ünnepségébe vezet. A menyasszony a babiloni prostituált ellentéte. Az ellentmondás a mennyei Jeruzsálem feltárulkozásával világosabbá válik. A menyasszonyi ruha itt az igazak erényes tetteit interpretálja. Az igazak a nagy menyegzői lakomán a Bárány megváltásának részesei. Ez a jelenet az ókori káosz szörnyét legyőző mítosz egy másik részét is felidézi, amely ezután fog lejátszódni. A győztes, fiatal Isten lakomát tart az isteni hegyen. Mivel a termékenység és az új teremtés a káosz erői fölötti isteni győzelemből származnak, a mítosz néhány formája a szent menyegzőt az új isteni hatalom megnyilvánulása részeként ünnepli.

A 10. vers kissé félszeg. A 9. vers megfelelő befejezése lehetne e résznek azoknak az üdvösségével, akik az ünnepen részt vesznek. A látnok most hirtelen az angyalt imádja. Amíg a kinyilatkoztató angyal első megjelenésekor megfelelő volt az ilyen válasz, addig e helyütt nincs sok értelme. A látnok természetesen tudja, hogy az imádás mennyei alanyai Isten és a Bárány. Lehet, hogy ez a vers a keresztény prófécia igazságáról szóló önálló darab - minden igaz lelket Jézushoz kell mérni - és a szerző azért tette be ezt ide, hogy Istennek az ellenségei fölött aratott győzelméről való keresztény látomását autentikussá tegye. 

[ » tartalom ]

MEGSZÁMLÁLATLAN LÁTOMÁSOK Jel 19,11-21,8

Valóban úgy tűnik, hogy a "halogatás az a nyersanyag, amelyből a Jelenéseket készítették". A menyasszony megpillantása előtt újabb látomás-sorozatra bukkanunk. Ezek a látomások is az isteni győzelem mitikus mintáit tükrözik. Istennek még meg kell buktatnia a szörnyet, és meg kell alapoznia a földön isteni jelenlétét. A lakodalmi ünnepség csak ebben az utolsó ciklusban játszódhat le, amelyben a mitikus célzások végkifejletükhez érnek. Az új teremtés mitikus mintája az Isten számára való új templom építését is jelenti. A téma itt kissé módosul, mivel az Úr lakóhelye az új Jeruzsálem lesz. Az isteni harc és győzelem mintájának alapelemeit a Jelenések könyvének utolsó fejezeteiben találjuk. Ezeket más anyagokkal is kibővítik, amint ez a Jelenések minden látomásával megtörtént. A vadállatot voltaképpen kétszeresen győzi le. Ilyen győzelem a mítosz néhány más változatában is megjelenik, amikor az istennek külön harcban kell legyőznie a káoszt és a halált. A minta alapvető elemei a következők:

1. Az isteni harcos megjelenik (19,11-16) 
2. Az isteni szuverenitás megfenyítése (19,19; 20,8-9a) 
3. Csata és győzelem (19,20-20,3; 20,9b-10) 
4. Győzelmi kiáltás (19,17-18) 
5. Az isteni királyság megnyilvánulása (20,4) 
6. Megváltás (20,5-6; 21,4; 22,1-5) 
7. A teremtés megújítása/szent házasság/templomépítés (21,1-3. 9-27)

A győzelmi kiáltás voltaképpen inkább az isteni győzelem előtt hallatszik, semmint utána, ahogyan a mitikus történetekben. Számos példát láttunk a megváltás "előrejelzésére", amely a Jelenésekben a Bárány trónra emelésével és királyságával egyenlő. Az efféle előrejelzés a szerző azon igyekezetét fejezi ki, amellyel biztosítani szeretné hallgatóságát a megváltás jelenlegi bizonyosságáról.

Amikor a szerző egy archaikus, mitikus minta alapján szerkeszti meg történetét, mint ebben az esetben is, azt látjuk, hogy az sokkal többet foglal magában történelmi események egyszerű előrejelzésénél. Megmutatja, hogy a keresztény történetben beteljesülnek a mítoszban elképzelt örök igazságok. Az elbeszélés folyamán megfigyelhetjük azoknak a jelképeknek a lélektani erejét, amelyek az embert meggyőzik a kozmosz rendjéről. A világot többé nem a profán idődimenzió vagy a szokványos történelemszemlélet felől, hanem az isteni idő perspektívájából szemléljük.

Ha a szerző a keresztény megváltást a legarchaikusabb mitikus megváltás-remények beteljesüléseként képzeli el, akkor már a történelmi jóslatok mögé került, és a társadalmi kritika szintjén is túllépett. Róma elítélése a 18. fejezetben befejeződött. Most még a Rómával vívott harc is csupán annak a nagyobb harcnak egy felvonása, amelyet a gonosz és a káosz elsőrangú erőivel vív a világ irányításáért. A Jelenéseknek igaza volt a Római Birodalmat illetően, amely számos kortárs szemében isteninek és halhatatlannak tűnt. Ez a birodalom, mint annyi más, összeomlott. A Jelenéseknek abban is igaza van, hogy a legszörnyűbb katasztrófák sem fogják megtéríteni azokat, akikből hiányzik a profetikus belátás, ezért meg sem értik Isten igazságának és igazságosságának a perspektíváját. Az emberiség még a kimondhatatlan szörnyűségekkel szembesülve is elhanyagolhatja, vagy ami még rosszabb, káromolhatja Istent. Amikor a Jelenések továbbra is azt állítja, hogy Isten irányítása legyőzi a rosszat, semmiféle naiv optimizmust nem táplál az emberek és viselkedésük felől; inkább azt állítja, hogy a megváltás bizonyosságának egyetlen forrása Isten győzelme lehet.

Most utazásunk utolsó lépéseihez, a megváltás képeinek utolsó felnagyításához érkezünk. A Jelenések megmutatja nekünk, hogy a megváltás minden emberi reményének Isten és a Bárány irányítása alatt kell végbemennie. Mitikus mintákat hoz fel, mert azok, mint az Ószövetség próféciái, beteljesülnek az isteni győzelem keresztény történetében.

19,11-16 A messiási harcos. Krisztus halálában megnyeri a valódi csatát. Következésképpen, a Jelenések sokkal kisebb hangsúlyt fektet a Messiás-harcos, és az ellenséggel vívott harcának leírására, mint azt várnánk. A kor egyéb apokalipsziseivel ellentétben, az igazak nem vesznek részt földi háborúban párhuzamosan az isteni harcos és a sátán konfliktusával. A könyvben minden hódítási elem isteni szinten zajlik. Emberi hadseregek nem vesznek részt benne. Ez a megközelítés elég nagy mértékben különbözik attól a Háborús Könyvtekercstől, amelyet a Holt-tenger melletti esszénusok írásai között találtak. E zsidó szektának többek között egy olyan tekercse is volt, amelyben tanácsokat adott, hogyan álljanak fel hadirendbe az igazak, akik a messiási győzelemből szerették volna kivenni a részüket. Arra nézve is útmutatásokat adott, hogy mit kell tenniük az összegyűlt csapatoknak, mit írjanak a harsonákra és a zászlókra, és leírta azokat a győzelmi énekeket is, amelyet Isten csapata az ellenségen aratott győzelem után zengene.

A Messiás végül megjelenik a harcban. Mint a Háborús könyvtekercs seregeire, rá és fegyvereire is neveket írnak. Ő azonban nem emberi csapatok, hanem isteni seregek élén érkezik. A nevek az isteni megváltás forrásaként írják le a lovagot; ő nem a rombolás korábbi lovasa. A lovag leírása az isteni nevek egész sorát említi: Hű és Igaz, Igazság, ismeretlen név, Isten Igéje és végül az isteni éljenzés, Királyok Királya, Urak Ura. Az ismeretlen név arra az "új név"-re is vonatkozhat, amelyet Isten Jeruzsálemnek ad, amikor Iz 62,2-ben neki adományozza a megváltást. Mindezek a nevek az isteni szuverenitást és a megváltást jelentik.

A Dán 10,6-ban említett égő szemek ismerősek a Jel 1,14 és 2,18-ból. A messiási korona a Zsoltárokat idézi (Zsolt 21,4; 132,18), a "Királyok Királya" címet és természetesen a vadállat fején levő számos koronát. A lovas vérfoltos ruhában megy harcba, mint ahogyan Isten is Iz 63,1-3-ban. A szájában levő kard Iz 11,4-et és 49,2-t; a bot a Zsolt 2,9-et idézi. Az isteni szőlőprést már a Jel 14,10 és 17,6-ból ismerjük (vö.: Iz 63,2; Jo 4,13). Az isteni harcoshoz kapcsolt nevek, képek és szimbólumok kombinációja világossá teszi, hogy ettől az ítélettől senki nem menekül meg. Isten harcba száll a gonosz megtestesítőjével.

19,17-21 A sas lakomája. Ezt az isteni harcos és a vadállat közötti viadalt - mint a többi mitikus részt - szinte le sem lehet írni. Ennek leírása helyett tehát újból a baljóslatú madarak szelik át az eget. Azért gyűlnek össze, hogy fellakmározzák Isten ellenségeit (Szám 16,30; Iz 63,1-6). A Góg elleni átok Ez 39,4-ben arra figyelmeztet, hogy Góg elesik Izrael hegyein és teste a madarak étkéül adatik. Oly sokan fognak meghalni, hogy Isten összegyűjti a madarakat és a vadállatokat, hogy falják fel az elesett harcosok testét (Ez 39,17-20). Így a madarakat itt mindazoknak a lakomájára hívják, akik a vadállatot követték. Néhány kommentátor szerint ez a lakoma annak a mennyei győzelmi lakomának a hátborzongató paródiája, amely a mitikus ciklusban a vadállat legyőzését követi. Újabb halasztás - az isteni harcos nem-emberi ellenségei, a vadállat és a hamis próféta nem halnak meg, hanem Hádész börtönébe kerülnek.

20,1-6 Az ezeréves uralom. Ez a rész több apokaliptikus téma kombinációja. A Messiás ezeréves uralkodásának spekulációi szokatlanok. Azonban Ezékielnek az a része, amelyre a szerző alapozott, megkétszerezi a megváltás képeinek végső idejét: a Messiás uralkodik, Gógot és Magógot legyőzik, s leírja az új Jeruzsálemet (Ez 37-43). A Jelenéseknek ez a része az uralkodó Messiást mutatja be Góg és Magóg legyőzése előtt. A királyság megjelenése előtt egy angyal bebörtönzi a sárkányt a szakadékba. Arra a csillagképű angyalra hasonlít, aki a Jel 9,1-ben a mélység kulcsait birtokolja. A Hádészbe való leszállás a 12,9-ben ábrázolt sátáni bukás folytatása.

A királyi szék ábrázolásának jelentősége itt nem egészen világos. Az utolsó levélben megígérik az igazaknak, hogy Isten/Jézus trónusán fognak ülni (3,21). Szokás szerint az igazak - vagy az igazak egy csoportja - trónusokat emelt, hogy onnan ítéljék el a gonoszokat (vö.: Dán 7,9, a vadállat; Mt 19,28-30, a pogányok; és 1Kor 6,2-vel is). Habár a Jelenésekben a trónuson ülnek, ítéletre felhatalmazva, nem világos, hogy kit fognak elítélni, mivel a messiási királyságot a földön alapították, és az utolsó ítélet leírása még csak ezután következik.

Úgy tűnik, hogy ez a rész a feltámadással kapcsolatos hagyományokat is elegyíti. A feltámadás első évszázadi képei azzal az általános ítélettel váltakoznak, mely az igazakat elválasztja a gonoszoktól, valamint a feltámadással, mint az igazak megjutalmazásával. A 4-5. versekben található kevéssé sikerült megkülönböztetések a két hagyomány kombinációját is jelenthetik. A hűséges tanúkat korai feltámadással jutalmazzák és azzal, hogy részt vehetnek az ezeréves uralkodásban. A 6. vers tisztázza, hogy a feltámadás a megváltás döntő jele. Mások az ítéletkor támadnak fel.

20,7-10 Góg és Magóg ellen. Mint az előbbi csatajelenetben, itt sem ad leírást a voltaképpeni harcról. Abban a hagyományban, amelyre a Jelenések épül (Ez 38,22.39), a seregeket a nemzetek fiai teszik ki. Vagy a Jelenések feltételezi, hogy az előző megsemmisítésnek akadtak túlélői, mert a sárkányról azt mondja, hogy megakadályozták a nemzetek félrevezetésében, vagy ha nem, azt kell feltételeznünk, hogy ez a csapat a halottakból/feltámadottakból áll. A hagyományos kép felsorakoztatja a nemzeteket Isten népe ellen, akik Jeruzsálemben (= a szeretett városban) vannak a Messiással. Úgy tűnik, hogy e küzdelem mögött ez a tradíció áll. A Jelenések nem részletezi tovább a szembenállás természetét. Ami a lényeg, az a gonosz, a vadállat és a hamis próféta végső és örök bebörtönzése.

20,11-15 A halottak ítélete. Isten megjelenik királyi trónusán, hogy végrehajtsa az ítéletet (hasonlítsa össze Dán 7,9-cel). Ez a kép előfeltételezi a bárhol is lévő halottak egyetemes ítéletét. Isten minden ellenségét az ítélet tüzébe vetik, a második - és valódi - halálba. Ez a büntetés magába foglalja a halál mint ellenség és az alvilág együttes megsemmisítését (Iz 25,8; 1Kor 15,26).

21,1-5a Új ég és föld. Ez a szakasz annak az új égnek és földnek a látomásával zárul, amely átveszi a régi teremtés helyét, mert az végre elmúlt (Iz 65,17 ). A szerzőt nem érdeklik az új alkotás képeinek burkolt célzásai, amelyeket Izajástól vett. Következésképpen nem tekinthetjük ezt a verset a természeti világ megújulása útmutatásaként, ahogyan azt néhány ökológiában érdekelt értelmező megtette. Az új teremtés valódi központja az új Jeruzsálem (vö.: Iz 52,1-3). A mű utolsó szakaszában a szent város lesz Isten és a menyasszony utolsó lakóhelye. A trónus hangja bejelenti, hogy az isteni jelenlét ígéretei ebben a városban fognak beteljesülni (vö.: Ez 37,27; Zak 2,14; Jer 38,33). Az isteni jelenlét és béke városa a leomlott Babilon megdöbbentő ellentéte (Iz 25,8; 35,10; 65,19). Iz 43,18-19-ben az Úr arra kéri Izraelt, hogy azért, amiért ő "új dolgokat alkot", ne felejtse el a régi dolgokat. A Jelenések bejelenti, hogy az ígéret végre beteljesült. Isten mindent újjáteremt.

21,5b-8 Második következtetés. Ez a két utolsó fejezet előre jelzi az egésznek a befejezését. Megbízza a látnokot, hogy jegyezze fel azt a hiteles látomást, amelyet tőle kapott (19,9-nek megf.). A következő rész folytatja a Bárány mennyasszonyának a látomását, amely párhuzamos a babiloni parázna asszony bevezetőjével (hasonlítsa össze a 21,9-et és a 17,1-et). Ez a megszakítás lehetővé teszi a Jelenések számára, hogy a menyegzői jelenetet és a lakomát előre jelezze (egyszer már jelezte a 19,7-8 énekében). Az írásra buzdító parancs és az Alfa és Omega isteni nevek visszavisznek bennünket a könyv elejére (1,11.19). E szakasz intései az első levelek figyelmeztetéseit, mint a győztesek ígéreteit idézik (nagyjából az Iz 55,1-6 profetikus mondásaiból származnak). A rész megismétli a levelek figyelmeztetéseit. A 8. vers a különböző bűnök és a bálványimádás ellen figyelmeztet. Így ez a szakasz arra emlékezteti az olvasót, hogy alkalmazza a könyv tanulságait a saját helyzetére. Szenteljen figyelmet a Jelenéseknek és vezekeljen, különben kikerül a végső megváltásból. Most az utolsó megváltás utolsó képével, az új Jeruzsálemmel találkozunk.

[ » tartalom ]

AZ ÚJ JERUZSÁLEM Jel 21,9-22,5

Végül teljes dicsőségében látjuk az új Jeruzsálemet. Az Isten valódi lakhelyéül választott város látomása kikerekíti az előző fejezetekben leírt vadállat és Babilon mindenféle hamis igényének elutasítását. A Bárányhoz tartozó közösség végső gyülekezését is jelenti.

21,9-21 A Bárány mennyasszonya. A mennyasszony látomásának bevezetője szándékosan idézi fel a babiloni parázna asszony bevezetését. A két város egymás teljes ellentéte. A város ábrázolásának nagy része Ezékielből származik: a város a hegyen a 40,2-ből; az Isten dicsőségével telt város a 43,2-4-ből. A falak leírása elsősorban Ez 40,5; 48,31-35-re utal, habár e rész mögött Jeruzsálem falainak profetikus leírása is rejtőzhet (pl. Jer 30,18; Iz 26,1; 60,10.18; 62,6). Angyali őrzők jelennek meg Ez 49,12-ben (és Iz 62,6.10). Ezékiel kapui a tizenkét törzset jelképezik (43,31-34). A Jelenések számára a Tizenkettő az apostolokat jelenti. Az Ezékiel-féle szókép használata az asszony mennyasszonykénti leírásából indult és a várost meghatározó építészeti jellegzetességekig jutott el.

E képet a következők folytatják: mint Ezékiel (40. fej.), a látnok megméri a várost. A méretek a város tökéletességét és nagyságát hangsúlyozzák. A falakon levő kövek a Kiv 28,17-20-ból származnak (39,10-13; 36,17-20). Egyes kutatók a különböző köveket megpróbálják csillagászati szempontból értelmezni. Ha a szerző ismerte is ezeket a hagyományokat, nem ad olyan útmutatást, hogy a város leírásában efféle szimbolizmust használt volna.

21,22-27 Isteni jelenlét a városban. Ezt a várost másnak ismerjük meg, mint Ezékiel prototípusát, amikor megtudjuk, hogy ott nincsen templom. Isten és a Bárány jelenléte az egész várost egyetlen templommá változtatja. Izajásból származó metaforákkal ábrázolja az isteni jelenlétet a városban; az alapvető szakasz a 60,1-20. E rész elemeinek többsége ott található. Az Úr dicsősége betölti Jeruzsálemet, ezért nincs szükség világító égitestekre (60,19-20; Iz 24,33 is). A föld királyai idejönnek, és idehozzák gazdagságukat (60,3.11). A város kapui mindig tárva-nyitva állnak (60,11a). A város a szentség városa. Profanitás nem léphet be. Ebben a városban csak az igazak laknak (60,21; Iz 35,8; 52,1; Ez 44,9). A Jelenések Izajás látomásából indul ki, és megfelelő hozzáadásokkal látja el, hogy megfeleljen a Bárány és az Élet Könyve ábrázolásának. Eképp cselekedvén kijelenti, hogy a látomás beteljesedett. Az isteni jelenlét dicsősége megoszlik Isten és a Bárány között. Az igazak, akik a városban laknak, hívő keresztények.

22,1-5 A víz és az élet fái. Az új Jeruzsálem látomása lakói halhatatlanságának és áldottságának képével fejeződik be. Az életet adó víz, amely Isten és a Bárány trónusából folyik ki, felidézi a források képét, amelyek a templom-hegyből fakadnak, Jo 4,18 és Ez 47-ben (Jer 2,13; Zsolt 46,5; 36,10). A Ter 2,9 életfája kapcsolatban van az Ez 47,12 patakjai melletti fákkal, amelyekből tizenkét gyümölcsöző fát kapunk. Ezek a fák a Jo 1,14;2.15-ben megígért gyógyulást biztosítják a pogány népeknek. Ahogyan semmiféle profán nem teheti be a lábát a városba, úgy a patak melletti ligetben sem lakhat semmiféle elátkozott (vö.: Zak 14,11). A Jelenéseknek ezek az utolsó versei megfelelő befejezésként szolgálnak, mert összesítik azokat az ígéreteket, amelyeket az igazaknak tettek a könyvben. Ezek az ígéretek a mennyei városban egytől egyig beteljesülnek. 

[ » tartalom ]

EPILÓGUS Jel 22,6-21

A Jelenések különálló profetikus jóslatok gyűjteményével zárul. Ezek bizonyságot tesznek a könyvben található kinyilatkoztatás hitelessége mellett. A beszélő egyik jóslatról a másikra vált. Halljuk a kinyilatkoztató angyal hangját, Jézusét, a Lélekét és a prófétáét. Három téma ismétlődik a könyvben: figyelj a kinyilatkoztatásra; a vég közel van; az igazakat megjutalmazzák. A kezdeti buzdítás "Nézd, hamarosan eljövök" kifejezése a befejezést az előző látomáshoz köti (1,1; 2,16; 3,11; 22,6b.7.12.20).

Az Úr eljövetelének közelsége gyakran a kitartásra való buzdítások része. Ez a kombináció azt érzékelteti, hogy a kifejezés a rendszeres etikai felbátorítás része volt, amelyet az egyházakhoz intéztek. Nem az volt az elsődleges cél, hogy pontosan kiszámítsa a vég bekövetkeztét; a kifejezés felbátorítja a hallgatókat az Úr eljövetelét illetően, és kéri őket, hogy továbbra is tartsanak ki. A Jel 2,16 a nikolaiták eretneksége elleni buzdítás. A Jel 3,11 állhatatosságra buzdít.

Mint a Dániel befejező részében (12,5), a szerző aláírja a Jelenéseket, hogy hitelességét bizonyítsa. Dániellel ellentétben (12,10) a kinyilatkoztatás szavai nincsenek lepecsételve. Másodszor is megfeddik a látnokot a kinyilatkoztató angyal imádása miatt (19,10-ben is). Az angyalok és az igazak Isten dicsőítésében együtt vannak, amint ezt már a mennyei liturgia jeleneteiben láttuk.

Az igazak és gonoszok szétválasztását hitelesítő jóslat az utolsó napokban olyan jelenséget is igazol, amelynek ez a látomás-sorozat a drámai bizonyságtétele. A különböző csapások az emberiséget nem vezették bűnbánatra. A prófécia nem téríti meg a gonoszokat (hasonlítsa össze Ez 3,27; Dán 12,10).

Jézus isteni hatalmának Alfájával és Omegájával beszél, hogy megerősítse azt a jutalmat, amely mindenkinek megadatik. Az üdvösség (14. vers) a 7,14 egy variánsa, amely már magában foglalja a szent város új látomásait, amelyben az élet fájával semmi profán nem lakik. A 15. vers bűnlajstromot sorol fel, amely megmutatja azokat a rossz cselekedeteket, amelyek nem léphetnek be az új városba (Jo 3,22-4,17; Jel 21,7-8).

A 16. versben Jézus azonosítja az 1,1 angyalát, mely szerint az angyal az ő hírnöke. A Jézusnak adott messiási nevek az Ószövetségből származnak: Izáj gyökere (Iz 11,10); Jakab csillaga (Szám 24,17); hajnalcsillag (Iz 9,1; 60,1).

A "jövés"-re való felhívás a 17. versben arra a liturgiai gyakorlatra utalhat, amikor az igazakat az Eukarisztiához hívják. Itt antifonális felhívással állunk szemben, amely a megígért jutalom átvételére hív. Ugyanannak a liturgiának a másik részében kérték az Urat imáikban arra, hogy jöjjön. Pál szerint az arám nyelvben, Marana tha: "Uram, jöjj!" (1Kor 16,22). Ez egy olyan szabály kimondásával is kapcsolatos, amely szerint minden hitetlent és azt, aki nem szent, kizárják. A 15. vers bűnlajstroma ilyen mintaként szolgálhatott a Jelenések számára. Így a hallgatóságot emlékeztetik arra, hogy a liturgiai közösségbe való hívás annak a végső felhívásnak az ábrázolása, amely Isten szentjeit összehívja. Azt is eszünkbe juttatják, hogy a Jelenéseket ilyen közösségben olvasták.

Az utolsó versek továbbra is a prófécia igazságát bizonyítják. Azok megátkozása, akik az ilyen kinyilatkoztatás szavait megváltoztatják, a MTörv 4,2-ből származik. Ilyen átkok az Újszövetség idején a zsidó apokrif írásokban is megjelennek. Jézus saját bizonyságtétele a kinyilatkoztatás igazságát illetően eljövetelének liturgikus imáiban talál válaszra. A páli levelekben megszokott befejezés zárja a Jelenéseket. Emlékeztet arra - mint az epilógus nagy része is -, hogy a Jelenések a hallgatóság számára készült, akik már hallották a levelekben figyelmeztetéseket és az ígéreteket. Ezeket a látomásokat saját helyzetükre kell alkalmazniuk. A megdicsérteknek folytatniuk kell, bízva abban a megváltásban, amit megígértek. Akiket vezeklésre szólítanak fel, azoknak meg kell hallgatniuk a figyelmeztetést, mert különben a keményszívűek és az istenkáromlók között találják magukat, akik nem akarják meghallgatni az Úr szavát.

A Jelenések üzenete nem az Úr második eljövetelének kiszámítása. Ha az emberek megfogadják a könyv figyelmeztetéseit, akkor meg kell győződniük az Úr közelségéről, és a megváltás keresztény látomásának bizonyosságáról. A Jelenésekben felmerült kérdések nagy része továbbra is nehézséget okoz a keresztények számára. Kérdőre kell vonniuk a politikai és gazdasági követeléseket, ha azok lerombolják azokat a keresztény értékeket, amelyeket követniük kell. Meg kell vizsgálniuk a gonoszhoz és az igazságtalansághoz való emberi alkalmazkodás természetét. A keresztényeknek szembe kell nézniük a szekták veszélyeivel is, amelyek az evangéliumot elferdítik, mert azt állítják, hogy ezoterikus tudással rendelkeznek, "ismerik Isten mélységeit", amely mások számára hozzáférhetetlen. Azt a kérdést is fel kell tenniük, hogy valóban hisznek-e Istennek a kozmosz fölötti hatalmában, amelyet a Jelenések valóságosnak és aktívnak ír le, vagy lehet, hogy a keresztények úgy érzik, hogy Isten "messze fenn" van, és nem érdeklik a mi mindennapi bajunk az egyéni vétkek feljegyzésén kívül. Lehet, hogy a prófétákban követelt igazság, amelyre a Jelenések állandóan utal, látszólag nem tartja számon a modern világ komplexitását. A Jelenések soha nem tűrne el ilyen hozzáállást a keresztények körében. Felhasznált minden rendelkezésére álló mitikus és szimbolikus eszközt annak megmutatására, hogy milyen veszélyei vannak a világ erői hamis értékelésének. A keresztények az idők végén élnek. Értékeiket az evangéliumokból veszik és abból, ahogyan Isten a dolgokat látja. Mindig készen kell lenniük, mert "Az Úr hamarosan jön!"

[ » tartalom ]

ÁTTEKINTŐ KÉRDÉSEK ÉS VITATÉMÁK   I.   
Bevezetés

1. Miben emlékeztet filmre a Jelenések? Mondjon rá két példát! 
2. Mit jelent az apokalipszis? Nevezzen meg egy ótestamentumi apokalipszist. 
3. Mit értenek az apokalipszisek mártíromság alatt? És mit ért alatta a Római Birodalom? 
4. Ki volt a Római Birodalom a császára a Jelenések keletkezése idején? Milyen volt az uralma? 
5. Mit jelent a császárimádat? Miért okozott ez problémát a keresztényeknek?

  II.   
1,1-8 Prológus

1. Melyik a Prológus két része? 
2. Mit jelent az, hogy "jelenés"? 
3. A Jelenések témájának mi a jellegzetes tanúsága vagy bizonyítása? 
4. Kiknek szól a Jelenések? 
5. Mit üzen a prológus Istenről és az üdvösségről?

  III.   
1,9-3,22 Az Egyházakhoz írt levelek

1. Mit mond el számunkra a Jelenések szerzőjéről a látomásra való meghívás? 
2. Hasonlítsa össze Jézus nyitó leírását Dan 7,9 - 14-el és 10,5 - 6-al. Mit mond el számunkra az, ahogyan a Jelenések leírja Jézust? 
3. Válasszon ki három példát a levelekben az élet/halál ellentétre. Mit tanulhatnak a keresztények ebből az ellentétből? 
4. Nevezzen meg két különböző olyan problémát, amellyel a kis-ázsiai egyház szembesült? 
5. Vajon hogyan alkalmazná a mai kereszténységre a levél tanítását?

  IV.   
4,1-8,5 A hét pecsét

1. Hogyan alkalmazzák az apokalipszisek a látomás-ciklusokat? Hogyan kapcsolódnak ezek a ciklusok a történelmi eseményekhez? 
2. Tanulmányozza a trónus és a Bárány látomását. Mit használ fel a Jelenések ezekben a látomásokban a zsidó hagyományokból? 
3. Sorolja fel az összes mennyei könyörgés példáját, amelyet ebben a részben talál! Mit üzennek számunkra ezek a mennyei himnuszok? Hogyan kapcsolódik ez az üzenet ahhoz a látomáshoz, amely előtte volt? 
4. Írja le egy olyan konkrét, emberi tapasztalatot, amely a négy lovas látomását tükrözi! 
5. Mit tanulhat az olvasó az "oltár alatt lévő mártírok" és a "144,000" látomásából? 
6. Miért ér bennünket meglepetésként a hetedik pecsét tartalma?

  V.   
8,6-11,19 A hét harsonaszó

1. Mi az alapja ebben a részben a csapásoknak? Mit tanulhatunk a csapások látomásaiból? 
2. Hogyan mozdul el a Jelenések a mitológiai szimbólumok birodalmába? 
3. Abban, amit a próféta számunkra mond, melyek a bűncselekményre utaló szimbólumok? Hogyan használják fel az apokalipszisek a három és féléves időtartam szimbólumát? 
4. Írja le a két tanúbizonyság jelét. Vajon miért keltenek rettegést ezek a víziók? 
5. Mi a Bárány himnuszának az üzenete?

  VI.   
12,1-15,4 Megszámlálatlan látomások

1. Miféle mitologikus történettel asszociálhatta a hallgatóság a "napba öltözött asszony" látomását? Milyen üzenetet közvetít ez a szimbólum? 
2. Mi a jelentése a zsidó apokalipszisekben a tengerből felbukkanó sárkánynak/vadállatnak? 
3. Mit tudunk meg a 12,7 - 12-ben a sárkány mennyei győzelméről? 
4. Hogyan szimbolizálódik a Néró-legenda a vadállatban? Mondjon rá három példát! 
5. A császárkultusz figyelembevételével milyen üzenetet hordoz a vadállat szóképe? Mi csábíthatta arra a keresztényeket, hogy elfogadják a császár előtti hódolatot? 
6. Milyen ígéretet tartogat a Jelenések mindazoknak, akik ellenállnak a vadállat imádatának?

  VII.   
15,5-16,21 A hét csésze

1. Mi a csésze csapásainak üzenete? Mennyiben hasonlítanak ezek a csapások a Jelenések előző látomásaihoz? 
2. Vajon mi rejtőzik a Keletről jött sereg csapásának szimbolizmusa mögött? 
3. Hogyan készíti fel a hatodik és a hetedik csapás az olvasót arra, ami következik?

  VIII.   
17,1-19,10 A nagy Babilon

1. Írja le azt az ószövetségi képet, amelyet a Jelenések Babilon leírására használ! 
2. Honnan tudjuk, hogy Babilon Rómát jelképezi? Melyek a vadállat fejeinek jellegzetességei? 
3. Melyek azok az okok, amelyek miatt a nagy városnak romba kellett dőlnie? Milyen kapcsolat áll fenn azok között, akik megsiratják a város rombadőlését? 
4. Mi az üzenete annak a győzelmi himnusznak, amellyel ez a rész bevégződik? 
5. Miért folytatódik a Jelenések még Babilon lerombolása után is?

  IX.   
19,11-21,8 Megszámlálatlan látomások

1. Miféle mitikus minta húzódik meg e rész mögött? Miért alkalmazza a szerző ezt a mintát? 
2. Miben különbözik Krisztus messiási győzedelme egy mitikus hős győzelmétől? 
3. A Jelenések e részében milyen kapcsolat áll fenn a feltámadás és az ítélet között? 
4. Az ítélet végső látomása miképpen juttatja az olvasó eszébe a jelenések elejét?

  X.

21,9-22,5 Az új Jeruzsálem

1. Ön szerint miért megfelelő befejezés a Jelenésekhez az új Jeruzsálem látomása? 
2. Mi új van Isten népe közötti jelenlétéről ebben a látomásban? 
3. Hogyan teljesedik be ebben a látomásban az üdvösség korábbi ígérete? Mondjon rá két példát!

  XI.

22,6-21 Epilógus

1. Hogyan viszi vissza a Befejezés az olvasót a mennyei látomásokból a mindennapi keresztényi élet realitásába? 
2. Mi a "Jöjj el, Uram, Jézus!"- ima liturgiai háttere? 
3. Hogyan tudná leírni a Jelenések mai keresztények számára szóló üzenetét?

  

[ » tartalom ]

---

A JELENÉSEK KÖNYVE MAGYAR NYELVŰ KOMMENTÁRJAI

Bernáth L.: Apokalipszis - 1800 éves titok feltárulása. Budapest 1933. 
Bernáth L.: A Jelenések könyvének végleges megfejtése. Budapest 1937. 
Bogdánffy Sz.: A szinoptikus apokalipszis. (Diss.) Nagyvárad 1943. 
Conrad, L. F.: Tanulmányok a Jelenések könyvéről, egyházról, világtörténelemről. Budapest 1920. 
Csia L.: Az utolsó napok a bibliai apokalipszisben - különösen az Apokalipszis magyarázata. Budapest 1940 
Gyarmati B.: A világesemények kulcsa, Apokalipszis-magyarázat. Budapest 1944. 
Kapun E.: A magyar és a világháború az evangéliumban. Az apokaliptikus világnézet - János jelenéseinek megfejtése történeti alapon. Budapest 1930. 
Karner K.: Apokalipszis-fordítás és magyarázat. Bécs 1974. 
Keller B.: Mennyei Jelenések könyve. Budapest 1937. 
Kocsis E.: János jelenéseinek magyarázata. In: Jubileumi kommentár. Budapest 1974, 368-404. o. 
Matthew, H.: Mennyei Jelenésekről való könyv. Léva 1940. 
Németh Á.: Teológiai szempontok a Jelenések könyvének értelmezéséhez. (Diss.) Budapest 1975. 
Pároka F. D.: A mennyei jelenésekről írott könyv. Kispest 1949. 
Pataky A.: Az Apokalipszis történelembölcselete. Budapest 1937. 
Pataky A.: Az Apokalipszis rendszere, jövendölései. Budapest 1942. 
Reichert Gy.: Ama fényes hajnalcsillag - Jelenések könyvének magyarázata. Budapest 1939. 
Székely I.: Apokaliptika a világirodalomban. Budapest 1923. 
Székely I.: Szent János apokalipszise. Budapest 1917. 
Szunyogh X. F.: Hét mennyei üzenet. Budapest 1941. 
Vankó Zs.: Jézus Krisztus Apokalipszise. Írásmagyarázat a Jelenések könyvéhez. Budapest 1994. 
Victor J.: Galata levél és Jelenések könyve (elmélkedések). Budapest 1979. 
Zeiner A.: A csodálatos próféta - János apostol Jelenések könyve. Budapest 1933. 

[ Forrás : » A Jelenések Könyve ]

» Vallásfilozófia - Jelenések Könyve
» Vallásfilozófia - Az apokaliptikus áramlatok világképe

» Spirituális Ezotéria - Exit Mundi : Világ Vége Jóslatok – Rosszlatok

Kérlek támogasd a Vallásfilozófia Könyvtárat!
(Please support the Religion Library!)

A TE támogatásodra is szükség van!
(YOUR support keeps this site running. Thank you!)

anthropology | buddhism | hinduism | taoism | hermetics | thelemagick | philosophy | religion | spiritualism | poetry | parapsychology | medicine | transhumanism | ufology

Last updated: 24-10-2024

privacy policy | terms of service