Taoizmus - Taoism

Kínában, a Hadakozó Fejedelemségek korában (i.e. V-III. szd.) volt egy állam, Chu, mely az egész kínai kultúra déli áramlatának bölcsőjeként vallásos kultuszaival, szokásaival, hiedelemvilágával a taoizmus eszmerendszerének, hitvilágának legfőbb alapját alkotta [1]. Chuból származnak mind a taoista filozófia legfontosabb művei, így a Daode jing, Zhuang zi, valamint azok a sámánisztikus eredetű kultuszok, melyekből a taoista vallásos hagyomány kialakult [2]. Ez, az időszámításunk előtti évszázadokban még csak különálló jelenségekben és kultuszokban létező vallásos tradíció fokozatosan kezdett testet ölteni, kialakítva sajátos arculatát, melyet a Hankor második felétől (i.sz. I-III. szd.) neveznek taoista vallásnak [3]. A taoizmusnak, mint vallásnak a megalapítójaként Zhang Daolinget tekinthetjük, aki egy ősi hagyománynak, az úgynevezett ’módszer mesterei’ (fangshi) varázsló és mágikus tradíciónak volt az egyik képviselője, a mai Sichuan tartomány területén. A fangshik kétféle hagyományt képviseltek [4]. Egyrészről egy mágikus, gyógyító hagyományt, másrészről pedig egy a halhatatlanságra törekvő, a hosszú élet művészetét gyakorló tradíciót. Ez társadalmilag megosztotta a taoizmust követőket, hiszen a mindennapi élet varázslatait és mágikus praktikáit az alacsonyabb társadalmi rétegekhez tartozó parasztok, földművesek igényelték elsősorban. A halhatatlanság kutatása pedig mindig megmaradt a felsőbb rétegek privilégiuma. A mágikus, varázsló hagyományt követő fangshik az élet minden területén megtalálhatók voltak, így a házépítéseknél, sírhelyek megválasztásánál, mezőgazdasági munkáknál. A járványok idején ők voltak az orvosok, gyógyítottak, ördögöt űztek. Eszközeikben minden esetben a talizmán mágiát (fuzhou) használták, mely hagyomány mind a mai napig él a taoizmus mágikus szemléletében és a népvallások területén egyaránt.

A taoizmus vallássá alakulásának másik fontos jellemzője a különféle istenek, szellemek tisztelete, segítségül hívása, és a nekik való szertartásos felajánlások bemutatása. Ez lehetőséget teremtett arra, hogy a taoizmus kialakítva saját panteonját egyéni arculatot öltsön. A már korábban a különféle népi hagyományokban tisztelt istenségek kultuszát, a Zhang Daoling által alapított iskola, az Öt mérő rizs iskolája (Wudou midao) egyrészről szigorúan elutasította, másrészről viszont sok istenséget beemelt saját panteonjába, s a vallásos kultusz tárgyává tette [5]. A taoista vallás első templomai a már korábban hegyszorosokban, fontos utaknál, útelágazásoknál virágzó szent helyekből, vagy éppen a Motista istentisztelet templomaiból alakultak ki [6]. Az áldozati felajánlások közül a legfontosabb a füstölés volt, melyhez különleges füstölőedényeket használtak. Ezeknek a kultusz során oly nagy jelentőségű tárgyaknak az eredete szintén jóval korábbra, a Zhoukorig (i.e.1122-225) nyúlik vissza. A Zhoukorban használtak az áldozatok bemutatására különféle alakú bronzedényeket. Ezek egyik típusa, a ding volt, mely háromlábú edényként hatalmi, uralkodói szimbólummá is vált [7].

Az uralkodó hatalmát, az Égi mandátumot (tianming), kilenc ding edénye garantálta. Ezekben az edényekben végzett felajánlások biztosították a kapcsolatot az Ég és a Föld között, az Ős(ök) (di) és az uralkodó között. A taoista templomok bejáratánál elhelyezett fő füstölők, füstölő edények mind a mai napig őrzik ezeknek a háromlábú dingeknek az alakját. A Hankorban, úgynevezett Poshan lu füstölőet használtak, melyeknek kilenc nyílása volt, hegyformájúak voltak, ezzel testesítve meg a világhegyet (Kunlun) [8]. A kilenc elsősorban a ’Kilenc tartományt’ (jiuzhou) jelentette, mely maga Kína, a Középső birodalom volt, melyet a hagyomány szerint a legendás Xia-dinasztiát (i.e. 2205-1765) megalapító kultúrhérosz, a Nagy Yü (Dayü) alapított. A Nagy Yü alakja ugyanúgy, mint a Kilenc tartomány, átkerült a taoista vallásos hagyományba, s mind a mai napig a kultusz tárgyát képezi [9]. A Nagy Yüvel kapcsolatos események, így a Luoshu és/vagy a Hetu mágikus diagram használata, mind beépültek és részeivé váltak a taoizmus vallásos hagyományának. A népi és a taoista kultuszok mind, egyaránt a császári kultuszok mintájára jöttek létre.

A világi hatalmat gyakorló császár jelentősége megegyezett a szakrális hatalmat gyakorló taoista mester (daoshi) hatalmával, aki a világi uralkodóhoz hasonlóan, csak mint annak égi megfelelése, gyakorolta befolyását. Az Égi mesterek hagyományában (dianshi dao, wudou midao, zhengyi dao) is jól megfigyelhető ez, hiszen ők egy külön birodalmat is kiépítettek, mely a világi, a császárok által irányított kínai birodalomnak volt a tükörképe. Ennek a szakrális birodalomnak ugyanúgy megvoltak a maga törvényei, adói, mint világi megfelelőjének. Az Égi mestereket azért is nevezték úgy, mint Öt mérő rizs iskolája, mert szolgáltatásaikért (gyógyítás, ördögűzés) évente egyfajta adót szedtek be, mely öt mérő rizs volt [10]. Ezt raktáraikban halmozták fel, melyeket aszály, vagy természeti csapásokkor megnyitottak a nép előtt. Így nagy népszerűségre és befolyásra tettek szert Dél-Kína egész területén. Ennek az öt mérő rizsnek ugyanakkor meg volt a szimbolikus, rituális jelentősége is. Egyes szertartásokon az öt égtájra (a közép is egy égtáj a kínai hagyományban) kihelyeztek egy-egy rizzsel teli edényt, mely hitük szerint egy szent teret (daochang) hozott létre, melyben az adott szertartást elvégezhették. Zhang Daoling később Dél-Kínába vándorolt, ahol a ’Sárkány és tigris hegyen’ (Longhu shan) alkémiával, az örökélet elixír golyócskák (jindan) előállításával foglalkozott.

A taoizmus másik jelentős hagyománya a Gehong (i.sz. 383-443) nevével fémjelzett alkémiai hagyomány, mely az i.sz. III-IV. szd-ra tehető. Gehong egy családi alapon továbbhagyományozódó tradíciót képviselt, mely jelentős könyvtárral rendelkezett. Ebből a könyvtárból válogatta össze kora legjelentősebb munkáit és írta meg az ’Egyszerűséget átölelő mester’ (Baobu zi) című könyvét, melyet a kínai alkémia nagy klasszikusának tartanak [11]. A könyv ugyanakkor bepillantást enged Gehong korának taoista vallásos kultuszaiba és hiedelemvilágába egyaránt. Az alkémiai taoista hagyományt ugyanakkor a taoizmus ezoterikus hagyományának is tartjuk, melyet a Keleti-Han dinasztiában (i.sz. 25-220) élt taoista remete, Wei Poyang alapított. Wei Poyang alkémiai kemencéjében (üstjében), mely egy három lábú ding volt, elixír golyócskákat állított elő, melyekkel ő és tanítványai elérték a alhatatlanságot (xian). Könyvét, a Zantong jit szintén az akémía klasszikusának tartják.

A kínai alkémiának két irányzata létezet. A neidan, belső elixír és a waidan külső elixír. A neidan tartalmazta a meditációs és légzőgyakorlatok rendszerét, míg a waidan, a taoista hit szerint örökéletet adó elixír golyók készítésének receptjeit. Ezek a receptek sokféle ásványi anyagot, és sok, gyakran az egészségre ártalmas, halált okozó dolgot egyaránt tartalmaztak. Az ilyen úgynevezett ’gyógyító szerek’ (yao) valamely szimbolikus tartalmuk miatt váltak az elixír alkotórészévé. Így pl. az arany a sosem rozsdásodó tulajdonsága miatt.

Az alkémia terminusában (jindan) a jin aranyat, míg a dan cinóbert jelent. A cinóber egy vörös színű ásvány, mely a taoista hagyomány szerint a föld esszenciája. A yangnak, s így a napnak is a szimbóluma. Mindezeken kívül, bizonyos eljárásokkal arannyá transzmutálható, így minden örökélet golyócska egyik alap összetevője [12]. Gyakorta használtak realgárt, ólmot és arzén-szulfidot is az alkémiai eljárások során. A kínai terminológiát: ’kő evés’ arra a gyakorlatra vonatkozik, mely a táplálkozás során előírja ezeknek a ’gyógyító szereknek’ a fogyasztását, megevését. A gyakorló így veszi magához az egyes anyagok esszenciális tulajdonságait, s válik maga is romolhatatlanná, halatatlanná [13]. A i.sz. XI. századtól a waidan alkémia fokozatosan átadta a helyét a neidannak, a belső elixír gyakorlásának.

A III-IV. században a Maoshan hegyen a taoizmusnak egy újabb iskolája tűnt fel. Ez volt a Shangjing iskola, melyet egy Wei Huacun [14] nevű taoista nő alapított. Az iskola tanításai az ún. Shangjing szövegekre épültek, melyeket Wei Huacun revelációi során kapott az istenektől. Ezt a hagyományt idősebb fia, majd egy bizonyos Yang Xi vitte tovább, aki az iskola szövegeit rendszerezte, megteremtve ezzel egy egységes doktrinális háttér kialakulásának az alapjait. A szövegeket később a Shangjing iskola egyik későbbi neves követőja Tao Hongjing (i.sz. 456-536) rendszerezte újra. Lu Xiujing (406-477) ezekre a Shangjing szövegekre is alapozva hozta létre a taoista kánon (daozang) első variációját, a szövegek és iskolák hierarchikus gyűjteményét, s a taoista vallás doktrinális egységét volt hivatott - buddhista mintára - megteremteni. A Shangjing iskola tanításai az Égi mesterek hagyományából, a Ge Hong hagyományból [15], sőt a buddhizmusból is merítettek. Nagy, de nem kizárólagos jelentősége volt a szent szövegeknek (jing), melyek a papi felavatás (beavatás) legfőbb alapját képezték. A gyakorlataikban a legjellemzőbb az ún. transzutazás volt, melyben a gyakorló meditációs ülésben (vagy a szent Yü táncot járva) a csillagokba szállt. A legfőbb csillagképnek a Nagygöncölt (Ursa Major) tekintették, melynek hagyományukban kilenc csillaga volt, s létezett egy ún. ’fekete konstellációja’ is, mely ellentétpárját képezte, s yin istenségek (po lelkek) lakhelyéül szolgált [16].

A Shangjing hagyományban is használtak talizmánokat, de az Égi mesterektől eltérően nem parancsoltak az egyes istenségeknek, hanem segítségüket, áldásukat kérték szertartásaik során.

Tanításik három fő pillérre épültek: a belső univerzum, az isteni birodalmak (külső univerzum) és e kettő harmonikus egymásra hatása és egyesítése. E három alkotta a tanítások alapját és a gyakorlatok célját. A gyakorlás legfőbb eleme így a csendes és elmélyült meditáció volt. A Shangjing hagyományban a testre úgy tekintenek, mint különféle istenek és szellemek (shen) lakhelyére. Ezek, a test különböző pontjain élő istenségek védelmezik meg a testet a betegségektől, járványoktól. A meditáció terminusa az ’istenek megőrzése’ (cunshen) arra a folyamatra utal, melyben a gyakorló megőrzi a testében lévő istenségeket, nem engedi eltávozni őket, így tartja fenn a harmóniát a mikrokozmosz és a makrokozmosz között [17]. A Shangjing hagyományban, a test legmagasabb rangú istensége a Nagy egy (Taiyi). A meditációt az ’egy őrzése’ (shouyi) néven is említik. A Nagy egy, tulajdonképpen nem más, mint a Tao esszenciája, minden élet lényege, az univerzum metaforája. A következő szinten a ’három eredendő’ (sanyuan) istenei találhatók. A három, a test három fő energiamezőjére (dantian) utal, ahol ezek az istenek élnek. Ez a három fő energiamező: az ’alsó cinóber mező’ (xiadantian), mely a köldök alatt található, a ’középső cinóber mező’ (zhongdantian), mely maga a solar plexus és a ’felső cinóber mező’, mely a két szem közötti részen, a homlokon van. A három energia pedig, mely bennük van: ’az eredendő mag’ (yuanjing), ’az eredendő lélegzet’ (yuanqi) és az ’eredendő szellem’ (yuanshen). E három szimbolikusan és ténylegesen is egymás alá-fölé van rendelve, s a testben a gerinc vonalára épülve a világhegyet, az univerzumot jelentik. Az ’eredendő szellem’, a szellemi potenciál, az Ég birodalma. Az ’eredendő lélegzet’, a lélegzet, a Föld birodalma. Az ’eredendő mag’, a teremtő erő, a Víz birodalma. A taoista szertartásokban e három birodalom (hivatal) főisteneinek (sanguan) áldozatokat mutatnak be, így egyesítve szimbolikusan a külső és a belső univerzumot.

A következő szinthez a test öt belső szervéhez (wuzang) tartozó istenségek tartoznak, melyek az öt elem [18] (öt változási állapot) (wuxing) analógiájára épülnek. Ez az öt tartja egyensúlyban a test és a világ folyamatait, folytonos egymásra hatásukkal, mely kétféleképpen, az egymást építő és az egymást romboló hatások eredőjeként hozza létre a harmóniát. Ha az öt nincs harmóniában egymással, akkor a testet betegség sújtja. A Shangjing meditáció során az egyes szervekhez tartozó istenségeknek - analógiában az öt elemmel - más-más színe van, mely színek intenzitásukban jelzik a meditációját végző gyakorló felé, ha bármely szerv (vagy istenség) valamilyen okból nincs a megfelelő állapotban. A gyakorlónak ilyenkor helyre kell állítania a harmóniát szervezetében, ekkor az istenségek is harmóniába kerülnek, s ez helyreállítja az univerzum harmóniáját is. A testben az istenségeken kívül ún. ’férgek’ is laknak. Ezek a dantianeknél a gerincoszlop három kitüntetett pontján élnek. Ez a ’három féreg’ (sanchong) akadályozza meg a cinóber mezők helyes működését. A taoista hit szerint a gyakorlók érzelmei és rossz lelki állapota élteti, a magvas élelmiszerek pedig táplálják őket. Éppen ezért lett a taoista szerzetesek és papok egyik legfőbb szabálya a magvas ételektől való tartózkodás (bigu).

A Shangjing iskola külső univerzumról való elképzelésében is benépesíti a világot istenekkel. A legfontosabbak a nap, hold és a csillagok istenei, melyekkel a gyakorló transzutazásai során lép kapcsolatba. A különféle égitesteket az ’eredendő lélegzet’ (yuanqi) megszilárdult formáinak tartják, így a gyakorlatok során az ezekkel történő azonosulás – a taoista szemlélet szerint - a Tao esszenciájának magunkba fogadásával egyenértékű. Ezekben a gyakorlatokban a taoista mintegy ’megeszi’ az univerzumot, a napot, a holdat, a csillagokat és így válik egyé velük. Az azonosulásnak ezen a fokán a gyakorló egy az univerzummal, egyé válik a Taoval. A spirituális égi utazásnak ezt a fajtáját feitiannek, azaz ’Égbeszállásnak’ nevezik. A tényleges transzutazást feixingnek, ’csillagokba szállásnak’ hívják.

Az i.sz. IV-VI. században az Égi mesterek hagyománya, buddhista és konfuciánus elemek összeolvadásából egy újabb taoista iskola, a Lingbao jött létre. Tanításai, az alapszövegének tartott ’Öt talizmán szöveg’-re (Wufujing) épülnek, melynek szerzőségét a hagyomány Gexuannak, Gehong nagybátyjának tulajdonítja. A szöveg lényegében a világot az öt szent égtáj alapján építi fel, melyeket az égtájak istenei őriznek, s a hozzájuk való áldozati szertartások rítusok garantálják a világ harmóniáját. A Lingbao szövegeket ’vörös szövegek’-nek (chishu) is nevezik. A vörös szerencsés szín a kínai hagyományban, a yangot jelenti, s természeténél fogva a teremtéssel és a rossz, ártó erők elűzésével hozzák összefüggésbe. Mindezeken kívül, a szövegeket eredetileg vörös tussal írták, ezzel is utalva jelentőségükre [19]. A Lingbao iskola továbbfejlesztette az Égi mesterek szertartásait, s kifinomultabbá téve őket a későbbi taoista szertartásos hagyomány alapjává lettek. A szertartások kidolgozása egy bizonyos Lu Xiujing (i.sz. 406-477) nevéhez fűződik, aki mindemellett összegyűjtötte és hierarchikus sorrendbe állította kora taoista iskoláit és szövegeit, létrehozva ezzel a taoista kánont (daozang). A kánon három barlangból (sandong) és négy kiegészítésből (sifu) állt [20]. A hierarchiában a legelső helyen a Shangjing szövegek álltak. A három barlang a ’szellemek barlangja’ (dongshen), a ’misztériumok barlangja’ (dongxuan) és az ’igazság barlangja’ (dongzhen).

A kánon és az alaptanítások mind erőteljes buddhista hatást tükröznek. A halhatatlanság képzetét lassan felváltja a megváltás eszméje, mely ugyanúgy, mit a buddhizmusban, kizárólag más lények megszabadulásával együtt érhető el. A későbbi Ligbao szövegekben már a Mahayana buddhizmus konkrét terminusai is felfedezhetők. A létforgatagból való egyéni megszabadulást ekkor már csak mások megváltása után tartják lehetségesnek.

A XII. században jött létre egy újabb jelentős iskolája a taoizmusnak, mely mind a mai napig az egyik legdominánsabb irányzata, a Quan Zhen iskola. Alapítója Wang Zhongyang (Wang Zhe) volt, aki a taoista hagyomány szerint a nyolc halhatatlan (baxien) [21] egyikétől, Lü Dongpintől tanulta az iskola alap gyakorlatainak és tanításainak rendszerét. Tanításaiban, a világtól elvonult, életét a taonak szentelő remete eszményét állította példaként. Ez, a világtól elvonult taoista kép egyrészről a hegyekbe vándorolt remete életforma megvalósításával, másrészről pedig a kolostori, közösségen belüli elvonulás ideájával előmozdította a szigorú rendszabályok és taoista kolostorok rendszerének fejlődését. Bár a Quan Zhen iskola, mind a konfuciánus, mind pedig a budhista hagyományból sokat merített, mégis megmaradt taoistának, s gyakorlataiban a belső alkémia (neidan) módszereit alkalmazta. Idővel több aliskolára bomlott szét, melyek közül Qiu Changchun nevével fémjelzett északi Quan Zhen lett a legnépszerűbb. A Quan Zhennek ezt az ágát Sárkánykapu (Longmen) iskolának hívják.

A taoizmus történetében, a Ming dinasztiától (i.sz. 1368-1644) kezdődően két, egymástól jól elkülönülő irányzat alkotta a tanítások északi és a déli hagyományát. Az északi hagyományt a Quan Zhen iskola, míg a délit az Égi mesterek iskolája képviselte. A taoizmus térben is két központ köré rendeződött. Az északi iskola központja Pekingben a Fehér felhő templom (Baiyunguan), míg a déli központ a Jiangxi tartományban lévő Sárkány és tigris hegy (Longhushan) lett.

A taoista vallás mai állapotára erőteljesen rányomja a bélyegét az un. Népvallások (minsujiao) hatása, mely egyrészről erőteljesen szinkretikus jelenség, s magába foglalja a buddhizmus vallásos elemeit is, másrészről pedig a lokális, helyi kultuszok tárháza, s így területenként más-más változatokban létezik. A mai taoizmus is nagyrészt e hatások eredményeként egyfajta népi-taoizmusként van jelen a kínai, délkelet-ázsiai társadalomban, s csak egyes templomokhoz és kolostorokhoz köthetően található meg ’tisztán’ valamelyik hagyománya.

Jegyzetek:

[1] Chu sámánizmusról bővebben ld: Állandóság a változásban: Kósa: 398.

[2] Qu Yuan irodalmi alkotásai pl: Száműzetés, illetve a Kilenc varázsének és az Égi kérdések is mind Chuból származó művek, melyekből a Chu hitvilág jól tükröződik. Qu Yuanról bővebben ld: Tőkei-Miklós 1960: 42.

[3] A sinológia feloldani látszik azt a nézetet, mely a taoizmus filozófiai és vallásos megjelenési formáit külön-külön kezeli, megteremtve ezzel annak a látszatát, hogy e hagyománynak kétféle, egymástól különböző aspektusa létezett(zik) Kínában. Bővebben ld: Robinet: 3.

[4] Ld. Eva Wong 1997: 32.

[5] Az Öt mérő rizs iskolájáról bővebben ld: Vasziljev: 217.

[6] A taoista oltárakról ld: Mítoszok és Vallások Kínában: Prukay: 78.

[7] A hagyomány szerint az első kilenc dinget egy legendás orszákban, Kunwuban öntötték. Itt élt a fazekasok ura, akit szintén Kunwunak neveztek, s az általa gyártott edényeket is így hívták. K.Schipper: 176.

[8] A Poshanluról bővebben ld: Scipper: 6.

[9] A hagyomány szerint a Nagy Yü, amikor megfékezte a vizeket, egy táncot járt el, az ún. Yü lépéseit (yübu), mely az Ursa Major (Dadou) csillagkép csillagainak alaprajzát kövti.

[10] A taoizmussal gyakran szembehelyezkedő konfuciánus hagyomány ezt az iskolát ’a rizslopók iskolája’-ként emlegette.

[11] Egyes részeinek fordítása magyarul ld. Athanor folyóirat 2001. Fordította Prutkay Csaba.

[12] A taoisták úgy vélték, hogy bizonyos éjjel is világító gombák nőnek a hegyekbe azokon a helyeken, ahol cinóber található. K.Schipper: 176.

[13] A ’kőevést’ ellentétbe állítják a ’magevéssel’, ami a különféle magvakból készült élelmiszerek fogyasztását jelenti és a taoizmusban az egyik legfontosabb tilalmak közé tartozik.

[14] Wei Huacun az Égi mesterek hagyományában magas tisztséget töltött be, italáldozó volt. Martin Palmer: 86.

[15] Yang Xi a Xu család révén kapcsolatban állt a Ge családdal is. Isabelle Robinet: 115.

[16] Bővebben ld: Livia Kohn: Taoist Meditation and Longevity Techniques.

[17] A taoista, táplálkozásra vonatkozó rendszabályok között van egy, a szagos növények fogyasztásától, mint pl. a hagymaevéstől tiltó parancsolat, mely szintén erre az elképzelésre épül, hogy ti. a taoista hit szerint az ételben lévő ’szagos növények’ kikergetik testünkből az isteneket.

[18] Fa (mu), tűz (huo), föld (tu), fém (jin), víz (shui).

[19] Bővebben ld: Robinet: 151.

[20] Ez a három barlang a buddhista kánon, az un. Hármas kosár (tripitaka) hatására alakult ki.

[21] A nyolc halhatatlanról bővebben ld: Kwok Man Ho-Joanne O’brien: 1991