|
Költészet
(Poetry)
TARR BENCE LÁSZLÓ VERSEI
 ÉBREDÉS
Az emberek közt csak kevesek
kik átjutnak a túlsó partra;
a többség, az emberek sokasága,
csak fel-alá rohangál a folyópart mentén. |
Annak, akinek nincs part,
és nincs parton túlnan sem,
ő, aki megszabadult minden gondtól és kimozdíthatatlan
-- őt nevezem szent embernek. |
Hódolat minden Felébredettnek, és a Nagy Tökéletesség tanításának.
A Felébredett tanítása olyan, mint a csónak,
mely átsegít a szenvedés folyóján.
A túlpartot mégsem éred el soha, mert időben,
az időtlen MINDENSÉGET éred el.
Kik megpihenni tévedésből kikötőkbe vágynak,
nem látják mily Ékkő pihen Lótusztrónján.
Hisz minden Felébredett az elérhetetlent érte el,
nyugalmat lelve az elnyughatatlanban.
A megszabadultnak, nincs végső állomás,
az éberség útja csak, örökös otthona:
jövés előtt menve, és menés előtt jőve.
A szenvedésfolyam örökös sodrában,
lénye hordozza az el-nem-érők terhét,
cipelve bárkit bárhová bármiért.
A tudat érintetlen érintésével,
a sodráson száraz lábbal kel át.
Ott nincs elérés hol, mit elérni vágyunk
mindig is a miénk.
És nincs ráébredés arra, ami
most is örök létével ragyog.
Mást ne keress hát! Minden csak ehhez vezet.
Sem elhagyni, sem megtalálni nem tudod.
Keresni reménytelen, elveszteni nem lehet.
Ki birtokolni véli, a célt biztosan elvéti. |
Mert elvenni annyi, mint elveszteni azt,
noha elveszíteni képtelen.
Tanítása, csak a tudatfelettinek szól,
mivel sem átadni, sem befogadni nincs rá mód;
mégis ki éberen tanít, mást nem taníthat,
mert nincs is más, mi átadható.
Mily szerencsés, ki az igazság lényegét így ragadja meg,
félelem nélkül, az utolsó vágyat is kioltva.
Mert sem kezdete, sem vége nincs a nagy felismerésnek,
sem jutalom, mit elnyerni kellene.
Így a megvalósítás a meg-nem-valósításban érendő el.
Hisz ami megvalósul, el nem érhető.
Ébredj rá, a rá-nem-ébredés képtelen voltára, és a felismerés fénye számodra éberen ragyog!
Felfedve mindazt ami van, és ami mindörökkön lett légyen volt,
el nem hagyva semmit, el sem érve akármit is, így mégis győzelmet aratsz MINDEN felett. Győzedelmesen. Bevégezvén a dolgokat.
Ezért neveznek, Felébredettnek. |
SONG OF AWAKENING
Few among men are those
who cross to the farther shore.
The rest, the bulk of men,
only run up and down the hither bank. |
He for whom there is neither this shore
nor the other shore, nor yet both,
he who is free of cares and is unfettered
-- him do I call a holy man. |
Homage to all buddhas and their teaching of the Great Perfection.
The Buddha’s teaching is compared to a vessel
taking over the river of suffering to the other side.
Yet the other side is impossible to reach,
as there becomes a time, out of time
where ALL is reached.
Those who wrongly-seek a haven accessible,
do not see the Jewel in the Lotus,
for ALL buddhas have attained the unattained,
comforting to the uncomforting.
There is no final destination for the enlightened,
as the journey there is their ever-present home:
arriving before leaving, and leaving before arriving.
On this ever-flowing river of suffering
their beings become vessels for the unattained
carrying whomever wherever for whatever.
Mindfully focused on nothingness,
they cross over the flood.
There is no accomplishment where
what is accomplished has always been.
And there is no other awakening
than to the one that is ever present.
Look no beyond. All other roads could only take you to this.
Thus there is no leaving (it) nor returning (to it).
|
It’s hopeless to find, but impossible to lose.
Those who try to possess it have failed to attain.
For possessing is losing,
though losing it would be impossible.
Teaching it is through mental-avoidance,
as it is not to be given or to be received;
Yet, all that is awake teaches no other,
for there is no other to be taught.
How fortunate are those who glimpse this essence of truth
fearlessly with the last yearning vanquished.
For there is no beginning and no end to this recognition,
and no prize to be won.
Attainment is thus accomplished through not-attaining.
For what there is to attain is not ours to achieve.
Awaken to this not-wanting to awake
and the light of recognition will dawn upon you.
Uncovering what there is,
and what forever have been.
Nothing lost, nothing gained,
yet ALL conquered. Vanquished. Outdone.
They call me Buddha for no other than this. |
Tüzönát
Tüzönát
Ősrobbanó gyönyör lángtengerén át
Világra eszmélt Ősidő.
Kortalan hajnal csillag hajóján
mámoros csókra ébredő.
Ősbölcsek mosolya az égről figyel,
mi késztet a borba rejtett titkok sejtelmét kiinnom?
Hétszemű őrzőm gondosan vigyázza
borom tüze ne lépje szent mértékét át.
Gondolatba fojtva az idő megpihen.
Szavakkal áldozzuk most a csodát.
Véremmel vegyül borod, te Isten
Örök szövetségünk időtlen óráján.
| (2008 nyár - Szintézis tábor) |
[ Teteje ] |
FORTUNA FORTES ADIUVAT
FORTUNA FORTES ADIUVAT!
Himnusz Mars Istenhez
Zöld fű mezején
Megannyi égő láng ragyog
Merre hajt égő tüzed lángja?
VAN mit a tűzbe rejtenem ne bánja
Emberi világ önző szabálya
Mit ős vizek benned rejtenek mélyen.
Mars ős mezején
Hol a csillagvilág megébred
Számszerét megőrzi a harcban
A vitéz, kit hív az ősi tűz a harcba
Hová vesz a szemedben a hajnal?
Ne félj TE hát!
Ne őrizd magad itt az Éjnek!
Őstüzek lángja ha éget itt legbent,
Hol vár tereád az Isten.
Szólj hát Te is az Istenekkel!
A Bátraké a Szerencse!
| (2009 nyár - Szintézis nyári Mars tábor) |
[ Teteje ] |
Bátraké a szerencse
FORTUNA FORTES ADIUVAT
Költeni kéne pont ma itt,
mondani bölcsen valamit
a költőkről. – „Az Isten szent levele”?
Fura Bolond – m i n d l e v e l e.
De hát a SZERELEMmi lényeges,
az EGYetlen mi végleges
érvényt szerez, s igazol
mindent, s mégis begazolsz
itt a szavak körmönfont izén,
a fogalmamsincs ködös mizén…
Fémlábas tükrében gázláng virul,
ahogy a konyha pultján bepirul
a pirítós – csak feketére,
te meg vársz itt a nagy fityfenére,
s míg a pára elterül
a lényeglátás elkerül.
Bár ez a mai nap megint itt lett,
téged sajnos elkerül az ihlet,
s mi marad? Egy pirítós,
s mézes hagymalekvár, s egy kis sós
keksz hozzá…
- legközelebb s’ilyet hozzá’!
Vágynám most a végtelent,
a JÓT, hogy költsem idelent,
s, hogy a bölcs szavak szép dallamát,
egy poppos dalba írjam át…
Húrom feszül, s repedne a lant,
de csak finggereblyézés ez itt alant!
Lennék én József Attila barátja szépen,
a Költészet Napjára készülnék most éppen,
de nagyon fáj – a vakság,
s itt: ez a süket duma…
hiába sodor felém bármit is a Duna.
Jöjjön má’ minek jussa a lényeg,
hogy a Teljesség Felé sodorjalak téged,
ha a hajtűkanyarokban a sebesség el nem veszít,
ahogy fordulnánk itt újra, meg újra megint.
Ahogy arcunkat az Olümposz vágya deríti,
tán lesz ki közülünk végre kideríti,
hogy eljön-e tényleg a végén mi értünk
a szárnyas paripa, tudván mi nem féltünk
ma sem, mert ÉLTÜNK.
É l t ü n k, É l t ü n k, É l t ü n k,
szerelmes vágyakkal érted porig ÉGtünk.
Ha KELL – szívünk K I T Á R V A!
Nem.
Tényleg nem.
Ma sem mentem el itthonról hiába.
Jöttem. Láttam. Győztem.
- s tudni vélem, de nem tőlem
nem, nem is magamtól…
egy nálam sokkal, de sokkal nagyobbtól,
hogy veled, ha veled is, ma netán megesne,
bizony tudd: a BÁTRAKÉ A SZERENCSE!
| (2017.04.11.) - A költészet napjára |
[ Teteje ] |
Szellemhajózás
Nincs kihunyó csillagragyogás,
csak fekete lyukak mélysége táncol
körül gigászi vonzerőt,
önmagábahulló vörös óriás napok
fehérlő törpe csillagjaival.
Válasszunk magunknak hát csillagot,
ismeretlen bolygórendszerben új magot:
éjfeketét ha kell, mert ragyogó fényforrásai ők
párhuzamos világoknak,
felnemfedezett űrlótusz-virágoknak
melynek kelyhében új buddhák
ébrednek fel, menni, de menni, de menni kell
el-felé, fel-felé, ki-felé, be-felé
lélekzetem bárkám alja,
csillag-csillag térjek arra…
S mint távoli galaxis körül keringő sötétlő űrbe ragadt,
fénycsóválta hulló csillag zarándokútja végén
a tajtékzó lélekzet csillaghabba hull…
Zuhanórepülésbe, szabadesésbe, légüres térbe tér vagy ér…
a lelkem?
Távoli helyeket kémlelő cső,
az élet jelei után fűrkész(ő),
míg apró élőlények milliárdjaiból épül(ő)
sejtbárkám kapitányaként,
önnön múltjába bámul épp,
esztelen mértékek súlya alá
görnyedő időként,
épp pont „ő”.
Az időtlen erő az, mi meggörbíti hátam,
s nem fogyatkozik egyetlen perccel sem,
ahogy a távolságot mérem,
Szédítő száguldás a kezdet felé.
Mert befejezném itt a táncot,
ahogy egyre közelít a tél,
és jéggé dermedve meg-megállnék
a Naprendszerek közti égi pályán,
évmilliárdos nyugvópontokon.
Míg szét nem szakít valami újjászülető kozmosz,
mindent elsöprő vonz ereje,
mely táncba hívja a csillagport,
s ragyogtatja hirtelen.
Mindenen túl. Csak a sötét,
mely betakar, s körül ölel.
S légy bármily messzire is,
látszólag mindentől távol,
összefonódtál velem szűntelen,
s atomjaink kvantumtánca
egyszerre fordul minden felé.
Ha fényévmilliárdok állnak is köztünk,
utolér a fény.
S az ősrobbanásban született
végtelen idő őrleménye,
a mindent átkaroló egyetemes állandó,
melynél sebesebb nincsen,
s érintésével összeköt,
s megőriz mindent.
Felejthetetlen emlék minden ember,
ki csak egyszer is állta a Nap sugarát,
a Holdnak fényét, a Csillagragyogásos hajnalt...
szertelen fénytenyerével érintőlegesen
a világmindenség az orcádra simult,
mikor a csillagozott légterekbe bámulva
megkerested az origót,
s a Te világod tengelyének
a milliárd keringő égi test közül
engem választottál,
s én, a mennyeken át tégedet…
hacsak egyetlen pillanatra is.
Mert összerezegtem én már minden atomoddal,
tested minden porcikája sejtjeimben lüktet,
s pupillád fekete lyukába veszejtett százezer gondolat.
Hunyt pilláim mögött
halvány fényed édes derengése világlik,
örökégő mécses, Eärendil lángja.
Tündérbájitalod, szerelmetes étked,
ragyogó csillagod a látható határa,
s világom legperemét látszata jelenti,
s a tettek halálát e megannyi gondolat.
Lám: „az öntudat
Belőlünk mind gyávát csinál,
S az elszántság természetes színét
A gondolat halványra betegíti.
Ily kétkedés által sok nagyszerű,
Fontos merény kifordul medriből
S elveszti „tett” nevét”.
|
|
Kérlek támogasd a KÖLTÉSZET Könyvtárat!
(Please support the POETRY Library!)
A TE támogatásodra is szükség van!
(YOUR support keeps this site running. Thank you!)
|
