Valami történt utamon a mennybe
Valami történt utamon a mennybe
Mentem az úton, Csaba királyfi csillag ösvényén.
Ezer csillag fogta angyali fénybe fáradt kezem.
Nehéz árnyak, haldokló világok elbomló környékén
Jártam, s vezetett – fénye elvakította szemem.
Ahogy mentem, a pusztuló kozmosz kiáltott,
Fájó sikoltásában halottam az ember
Öldököl, szeret, épít – hiszi, hogy ismeri a világot:
Léthei feledésben lépcsős Bábelen utazna a mennybe,
De nem ismeri a menny csillagösvényét.
Ő a földről létrát dönt az égnek, s onnan
Nyakát szegi. Ikaruszként zuhan; fizetve tévedését.
Népek balga imája halálüvöltésként dobban,
Ezernyi torok üvölt talán nekem: Istenem!.. Istenem?..
Valami történt a mennyhez vezető úton;
Álmomból ébredten kinyílott csillagfénytől vakított szemem.
Régóta baktatok Istenhez az égi azúron;
Jóságában híve, vak gyermeteg hittel mentem.
Régen halottam, ember vagy te is, higgy, jobb lesz...
Ám valóban jobb lesz-e? - ha odaérek megkérdezem.
Táncoló árnyak
Táncoló árnyak
Táncoló Árnyak futnak a falakon;
néha untat ez a monoton tánc.
Mindig csak némán, sohasem szabadon
Fordul akaratlan, perdül tovább.
Ostoba tánc ez, színtelen karnevál
mi önmagát ünnepli s nyomorát;
Fakó halott arcok, hangtalan kavalkád
Fordul akaratlan, perdül tovább.
Álomként lobban e végzetes haláltánc
Miben ellángol koldus és király,
Emlék marad csak a homályos emberlánc
Fordul akaratlan, perdül tovább.
S mi létüket szolgálja, a kegyetlen gyertyaláng
Csak önmagát emészti egyre tovább;
Hasztalan áldozat, ez esztelen fénycsodák
Fordulnak egyre, csak egyre tovább!
Árnyam velük táncol, némán csak és vakon,
Sodródik tova hogy táncol a láng,
Táncolj csak te is! Mint azon a napon!
Fordulj akaratlan, perdülj tovább!
Táncoló árnyak futnak a falamon
Néha untat ez a monoton tánc;
Mindig csak némán, sohasem szabadon
Fordulunk egyre, perdülünk tovább...
Boszorkányszombat
Boszorkányszombat
És elaludtam. Álmom elkezdődött; de lehet,
hogy épp akkor ért véget...
Rémes sötétségben valami tán nevetett:
Istenem – meghaltam vagy élek?
Vigyetek! Röpüljetek velem az éjen át!
Őrült sötétségben mint sabbati tánc!
Gonosz nevetésed vad harsogása
ne visszhangozzon a rémes éjszakába!
Szürke ködfátylon túl diabólusi éneket
Dalolnak az éji fák:
Ördögi diszharmóniát, fordított szépeket –
Hallom démoni dalát.
Vigyetek! Röpüljetek velem az éjen át!
Őrült sötétségben mint sabbati tánc!
Pokoli szférák istenkáromlása
Ne harsogjon a rémes éjszakába!
Kaotikus rendben látom szennyes kavalkádban
Lidérc és halott talán
Önkívületben, akaratlan forog a táncban,
Szabadulna a halál...
Vigyetek! Röpüljetek velem az éjen át!
Őrült sötétségben mint sabbati tánc!
Tudattalan bábok végtántorgása
Ne kísértsen a rémes éjszakába!
A sír sötét mélységéből kivetett halottak
Sápadt arca egyre sír –
Halál angyalai torzult fájdalmukban szólnak,
Arcukon remeg a kín.
Vigyetek! Röpüljetek velem az éjen át!
Őrült sötétségben mint sabbati tánc!
Csukott szemetek csillagragyogása
Ne vakítson a rémes éjszakába!
Ők már tudják csak kényszerből perdül, forog a tánc;
Szolga itt mind ki táncol,
Rab, balga minden, akaratlan fordul a világ,
Mi az ami ide láncol?
Vigyetek! Röpüljetek velem az éjen át!
Őrült sötétségben mint sabbati tánc!
Ember te vak báb, itt szolgálsz halálra –
Repülsz vakon a rémes éjszakába!
Gyere! Táncoljunk részegen; a Sátán kinevet,
Isten meg se lát.
Gyere! Feláldozom érted ha kell lelkemet,
Csak menekülj halált!
Vigyetek! Röpüljetek velem az éjen át!
Őrült sötétségben mint sabbati tánc!
Feláldozott lelkem halálsikoltása
Hasítson bele a rémes éjszakába!
Az Ember tragédiája
Az Ember tragédiája
Mikor elszörnyedve láttam, hogy elpusztul a világ
amit Isten teremtett. És az ő teremtménye
korbácsolta halálra. Fájdalmasan felkiált
újra és elhal hangjával az emberek reménye.
Kiáltását hallva elhagytam tehetetlen testem
és hallhattam volna a szférákat mint zenét,
de csönd volt, végtelen, mint a világűr némasága,
s a meghasadt égbolt azt suttogta: elég...!
A csillagok tánca most néma és gyászos volt,
lomha nászuk gyászzenére lüktetett;
ezüstfátylas arcát sötétségbe bújtatta a hold,
fájdalmát siratva keservesen nevetett.
Elértem a mennyhez minek csarnoka már tele volt,
és Isten gyermekei mind ott álltak néma csöndben.
Dal nem hallatszott, hang nem visszhangzott,
arcukon a gyász tükröződött, szemük úszott a könnyben;
És a ziháló angyalok énekelni kezdtek
a mennyben: lassú, fájdalmas, pokoli gyászzenét.
Ott álltak mind az isten gyermekei, a szentek
és a felismerés mint villám csapott belém:
Isten nem jön vissza! Gyermekei már rég meghaltak!
S a Vízöntő el kell, hogy hozza a tisztító halált;
nincsenek többé követői a Halnak,
nincsenek gyermekek kik meghallgatnák szavát!
És az első könnycsepp, mely elmossa az embert,
szememből csordult ki. Istentől a végzetes második.
Ezzel, megtört szerződésünk - mit az idő elnyelt;
de, az isteni könnycsepp az Égből a Földre érkezik...
Ikarusz
Ikarusz
Kapj szárnyra ember, mert neked még adatik
Az isteni fényből. Repülj a nap felé!
Szárnyakat én adok az utolsó napig,
Részegülj, menj végzetes sorsod elé!
Nézd angyali szárnyaid, hogy süti a nap...
Ne köszönd – én repültem vele eleget már.
Kiálts: Isten az Atyám nevében szabad!
Szárnyalj! Hát nem tudtad?.. szabad a határ!
Úgy, egyre feljebb, repülj mint a madár!
Minden szabad, ugye jó angyalnak lenni?
Isteni tudás s élet a napban vár –
Te is biztos Isten akarsz lenni!!?
Látod? Ikarusz is ilyesmit csinált,
De nélkülem; neked én angyali szárnyat
Adtam. A sajátom, mit Isten fabrikált.
Ettől ugyan senki, s te sem leszel fáradt.
Ugyan; az isteni fénytől tán káprázik a
Szemed? Bukdácsolsz? Tán még tudásra szomjazol?
Hát részegülj és bukj! – kárhozat angyala,
Úgy, mint én és a szent tudástól fuldokolj!
Gyere! - már hárman leszünk, bukott angyalok.
Ember, te mindig is az istenre vártál –
Én az Úrhoz szárnyakon sohasem szállhatok;
Te se szállj! – csak úgy mint én, örökre vágyjál...
Lám ugyan már ki látott bohócot sírva esengeni
Lám ugyan már ki látott bohócot sírva
Esengeni hatalmas kőszirt lábainál
Vallomás (1)
Vallomás
Ma az ég peremén, zafírkék szemeid tükrén,
A Nap és a Hold járja násztáncát veled.
Éjjel, a mindenség koronáján ülvén
Sugárkoszorúval díszíted fénytől ittas fejed.
Most is lám a hajnali pír hinti apró
Igazgyöngyökkel tele illatos hajszálaid.
Nefrit fátyladat lengeti lágyan a tó,
Derengve leheli bágyadt vállaid.
Engedd, hogy szívedben meglessem az álmod…
Nefelejccsel ültethessem lelkedet tele,
Kietlen pusztába, hogy ne kelljen járnod:
Ó tán eszedbe jut mi a virág neve.
Rubin ajkad, majd tán megigézi azt a
CSillagot, mely csak érted világított
A végtelen sötét tér csillagvilágába;
Kívánva, hogy álmod legyen áldott.
Vajon az ég magányos mélyéről küldve
Eljut-e hozzád a pislákoló fényfohász?
Leszállsz-e holdbárkád napszekér szülte
Ezüstjéből, hogy gyengéd kezed adja át
Drága szerelmünk gyümölcseit?
Bárcsak repülhetnék
Bárcsak repülhetnék
“Az út olyan, mint a darvak
vonulása a kék egén.”
Bárcsak repülhetnék...
Fent ugyanis látszólag létrejön a formátlanság:
hosszú kígyózó zöld, rövid lengedező aranysága
egymásba ölelve, karolva járja
a lég töredezett repedésein keresztül táncát.
A szemem bogarán csillámlik.
Fent ugyanis látszólag létrejön az arctalanság:
száz meg száz fekete árny tépi, marja, várja,
csökevényes fontoskodó verébszárnya
mikor viszi végre fel a csillagégbe.
Az élet végessége.
Fent ugyanis látszólag létrejön a halhatatlanság:
tükörbe nézve az ezredévek barázdája,
hegyek, völgyek képébe vájja
a föld magjába termékenysége zálogát.
A lét teljessége.
Fent ugyanis látszólag létrejön a sekélytelenség:
nincs tovább felnézni a határtalanságra –
lent terül el a végtelenség és a
mélységesség hinti el odalenn magvát.
A nap ragyogása.
Fent ugyanis látszólag létrejön az árnyéktalanság:
csak a fény áramlik méltóságra
ihletetten, s folyóként átmossa a lég
könnyáldás áztatta égi kék vizét.
A sötétség homálya.
Fent ugyanis látszólag létrejön a változatlanság:
az éjszakai nappalok fürdetik
csillagfényben a tiszta éj
ezüsttakaróba bújtatott ártatlanságát.
A szemem bogarán csillámlik.
Fent ugyanis látszólag létrejön a látszattalanság:
s az önmagát kérdező csendesség szavára
a feltárulkozó teremtő teljesség
ajánlkozik fel a mindenségnek.
Bárcsak repülhetnék.
Vallomás (2)
Vallomás
Megkopott emlékeimmel zsebemben ballagok
a kopár, néptelen, kiüresedett szokások között:
„Puszta ez!”, s a díszes szalagok
és csillámló csillárok, s ajtók mögött
keresek valakit. Halottként hallgatok,
hátha a vakító csillagok fölött
meghallom lélekzeted néma neszezését.
Kifelé figyelek s várom, hogy a vágy
őrjítővé fokozza egy őrült nevetését,
ki látva arcom mily fakóra vált,
ahogy levetkőzte meztelenre kevélységét,
hahotázva kezdte harsogni, hogy a világ
egy csoda, hisz nézd ez az ember
oly halovány mint egy holt,
s mégis él! Tudod mit, nem kell
ide semmi, csak egy üveg bor!
S könnye csordult, nem tudom sírt-e
vagy nevetett ezen a pompás csodán...
Pedig puszta ez; s a lelkemben
céltalan kavargó, kiszáradt port
néztem, ahogy tükröződött szememben,
s kerestelek, mint egy bolygó holt;
egy elveszett múlt a kopár jelenben.
Cinkosan kacsintott felém a hold,
s néztem, vártam hátha szemedben
megcsillan a fény; de a fakó papiros
lapjáról némán mosolyogtál rám...
S szívem megdobbant, mint mikor a tilos
gyümölcsöt vette ajkam ajkadról át…
az édes harmóniát, a belső, titkos,
szerelmes, édeskés, néma éjszakát...
Ó hányszor imádtalak, fényes lázban
úszó testtel, s a csendes csodálattól
kiszáradt ajkaim hangtalan zajában
némán igéztem a szent borzalomtól
ihletett isteni neved. Csatákban
őrülten suttognám imámat: irgalomból
neved – hisz boldogan hal meg ki hallja csupán.
És szent borzalommal halnék veled,
ha tudnám te ott vagy, vársz odaát...
Vártam, s lelkem mélyén szavaltam neked.
Mindent. Csillagot, részeget, pusztát, csodát;
Te ott voltál, s én mindig csak veled
táncoltam, mert Te vagy a csillag, a nevetés,
az ajtó, a puszta, a céltalan kavalkád,
a könnyek, a gyümölcs, a hangtalan neszezés,
emlékek, jövő, minden csak Te voltál,
és én, tolmács csupán... Mert nekem,
Minden Onnan Dereng Istenem.
Az ÉN Vérem
Az ÉN Vérem
Kezdetben vala az EGY és ez önmagában teljessé lett.
Önkettőzetlenségében minden irányba végtelenül kiterjedt
és ezáltal határtalan és osztatlan volt.
Ezután vágy ébredt benne az önmegismerésre,
és, hogy önmaga tükrébe nézhessen kettévált –
arca önmaga szemébe nézve tükrözte a teljességet.
Az ÉN vérem; szólt az egyik a másiknak,
de, hogy melyik beszélt egyikük sem tudta
mivel, hogy a kettő kezdetben még lényegét tekintve EGY volt.
És lett, hogy az egyik szerette a másikat
Lévén, hogy az önmagához hasonlatos volt.
Szemük együtt ragyogott és az egyik a másikban
lelte gyönyörűségét és lett, hogy az egyik a másikban
teljesen feloldódva elfeledkezett önmagáról.
Ekkor így szólt a másik: ÉN vagyok az egyetlen
ki elsőként született. Nincs hozzám hasonló.
S, hogy nem látta a benne lakozó egyévált
másikat egynek és osztatlannak vélte magát.
Lett azonban, hogy ez ráébredt egyedüllétére
és elkezdte keresni a másikat, akit sehol nem
talált. Kereste a kiterjedt világ minden sarkában,
de bármerre járt csak önmagát találta,
s nem látta a másikat sehol.
Ekkor így szólt: Bejártam a világ minden
sarkát, de magamon kívül senkit nem találtam.
Lám mily hatalmas és egyetlen vagyok ÉN.
Lett ezután, hogy a másik, kit szeretetében
teljesen elfeledett, egyszer megjelent álmában.
Arca az ő arca volt, szeme az ő szeme,
hangja az ő hangja, szava az ő szava.
Lám ilyen vagyok ÉN gondolta, s boldogságot érzett.
Ám az megszólalt és szavai furcsák voltak és zavaróak:
ÉN nem TE vagyok és TE nem ÉN, bár ÉN TE lettem
míg TE megmaradtál ÉNnek lenni. Míg TE meg nem
szűnsz ÉN lenni és azzá nem válsz amivé ÉN lettem
meg nem ismerhetsz engem.
S lett, hogy ez felkerekedett, hogy megtalálja azt,
de bármerre is kutatott csak önmagát találta.
Lám ÉN nem találom őt sehol gondolta, s hogy
mivel így gondolta nem lelte sehol sem.
Ekkor a keresésbe belefáradtan önmagáról elfeledkezve
hirtelen észrevette az egyik a másikat.
Szívében végtelen öröm és békesség támadt, miközben a
vágy a másik közelébe nem repítette.
Arca az ő arca volt, szeme az ő szeme,
hangja az ő hangja, szava az ő szava.
S lévén, hogy az egyik a másikhoz hasonlatos volt,
egymással szemben állva egymás tükrébe nézve
meglátta az egyik a másikban önmagát.
S lévén, hogy a kettő kezdetben még lényegét tekintve EGY volt,
az egyik a másik köré fonta karjait és ölelésükben egyik se
tudta, hogy melyik öleli a másikat.
Szemük együtt ragyogott és a másikban lelve gyönyörűséget,
teljességük minden irányba végtelenül kiterjedt
és ezáltal határtalan és osztatlanná lett.
Elvesztem látásod
Elvesztem látásod
Fejemre csuklyát húz az időtlen hóhér
elvesztem látásod
és te is enyémet.
Kivárom a pillanat
mikor válik fanyar ízzé számban,
és mikor már ragacsos nyálam
takonyként koszorúzza szavaim kapuját
kiköpök egyet.
Az ajtót csendesen teszem be,
lámpám fényét köpenyem rejteke őrzi,
és könnyeimét is, mely arcomon ragyog.
Epilógus helyett
Epilógus helyett
Mindenkinek más gyümölcsöt terem a pillanat.
Ha íze fanyar a szádban tudd: készen nem vagy még.
S fintorod mely arcodon ül, álarc mögé rejti a szép ragyogását,
s a létet mely otthonába tartunk mind.
