[« vissza ]

Tarr Bence László
MINDENEK OSTROMA

[ előre » ]

MODYNAK.

Örök múzsámnak, hű szerelmemnek,
Aranyló hajú, szőke Istenemnek.

A verseskötet » megrendelhető
a Tarandus Kiadó honlapján keresztül.

Prológus helyett: Valami történt utamon a mennybe

Utószó

Mentem az úton, Csaba királyfi csillag ösvényén.
Ezer csillag fogta angyali fénybe fáradt kezem.
Nehéz árnyak, haldokló világok elbomló környékén
Jártam, s vezetett – fénye elvakította szemem.

Ahogy mentem, a pusztuló kozmosz kiáltott,
Fájó sikoltásában halottam az ember
Öldököl, szeret, épít – hiszi, hogy ismeri a világot:
Léthei feledésben lépcsős Bábelen utazna a mennybe,

De nem ismeri a menny csillagösvényét.
Ő a földről létrát dönt az égnek, s onnan
Nyakát szegi. Ikaruszként zuhan; fizetve tévedését.
Népek balga imája halálüvöltésként dobban,

Ezernyi torok üvölt talán nekem: Istenem!.. Istenem?..
Valami történt a mennyhez vezető úton;
Álmomból ébredten kinyílott csillagfénytől vakított szemem.

Régóta baktatok Istenhez az égi azúron;
Jóságában híve, vak gyermeteg hittel mentem.
Régen halottam, ember vagy te is, higgy, jobb lesz...
Ám valóban jobb lesz-e? - ha odaérek megkérdezem.

Fényévmilliók távlatába feszített idegzetem íjként hajtja hátam,
s fejem lehajtom e roppant tér ereje előtt.
Csak földi tükrében játszadozik fénye
megannyi csillagvilág végtelen egének;
csalárd csillogásuk szememet nyugtatja,
s hiszem hogy én is a világnak része,
a végetnemérő mindenség egésze
vagyok jó magam.

Talpig nyoszolyában jő elém a mátkám,
hogy titokzatos fátylát csábosan lengesse,
szemem bogarán csillámlik tánca,
s Argosz öbleiben készülődő bárka
jelzi, hogy útra készen várom be a hajnalt.
Iaszon lelke háborog keblemben,
s küzdeni vágynék én is az égbolt sárkányival.

S hogy farkával meglegyint, lehelete éget,
nem bánom, amíg engem ez a világ éltet.
Kupolája akol megannyi baromnak,
lopott tüzükkel a sötétben villognak;
hályogos szempárok tapogató lépte
versengve siet az árnyékok elébe.
S leszegett szememből törlöm ki a könnyet – s nem látok.

Eme barlang szája sehol; csak sűrű homály
mely mindent betakar lágy simogatásával,
s vackolódni vágyom én is hirtelen e kotorék világban.
Jó pásztor módjára a csillagég betakar,
levegőétkével megrakja a zablám,
s szelíd unszolással tovább hajt előre.
Igázott homlokom a föld porába bámul,
s reszkető inaim nekifeszülnek
a láthatatlan terhet a mélységbe szántani.

Tébláboló léptem tompa koppanása,
az ismeretlen hajcsár ostorpattogása
elegyedik szépen a világnak zajával,
e véget nem érő ős vigíliával.
S töröm a földet, a magot mélyen a trágyavilágba vetve.

És ha majd a mindent megemésztve,
a fekete sáros iszap veszejtő labirintusán át
a hajtás végre a nap világára tör,
arcomat tán simogató puha tenyerével
az ég boltozatára emeli.

S az ég peremén túl, az égi seregbe
harcos szekeremmel én is beállok,
sziszifuszi dicsfény meddő csarnokába.

S hogy ki vagyok én, – még kérded?
Mikor láng nyelvem éget beléd minden szót,
mint a törvény kövébe a szent akarat?
Nem látod-e parázslani szemem tüzében az éteri lángot,
ahogy játszadozik a kő repedésin?

Hogy fáj-e ha éget? – a megannyi szent borzalom,
mely ajkamra adja az égbekiáltó rettentő szavakat?

Halálos forróság, izzadó zsarátnok hamvába porladva kiált a szó,
és az iszonyú szenvedés csontfehéren izzik
a vérvörös lángtenger hullámölén.

Hogy fáj-e ha éget? – látni ha vélem Isten egét?
Hová forduljon kínba ha rándul mindenlátó szeme a mennyei égnek?

Százszínű ruháját, éjszínű leplét, megannyi taraját a lángba ha dobja,
illan az égbe, áldoz a minden
legnagyobb áldozást – égő egén.

Hogy fáj-e ha éget? – ha szárnyalni vágyom
lángízű temetőm szürke porából?

Hamva ha betakar, kialszik a lángja,
s tűzkarú szárnyak hullnak mindhiába;
a Napnak közelébe ki vágyik ez átka,
s hullik alá mind.

Hiába.

Hasztalan égve a sötétbe világít
öntudatos lángja a tudott halálnak,
s a mélységes sötétség meddő ölébe
hiába szórja napszította átkát.

Fáj, hogyha éget.
– s a megannyi máglyarakásba megfárad a lélek.

Nehéz a forró lánc, s az izzó vas mikor a húsba mar,
dühödt haragját a lángoknak adja.
Lángkoszorú őrzi fejét a tudónak,
ahogy kínzatói nézik közönyös szemekkel.

Mosolya igaz szó.

Könnye igaz gyöngye.

Fáj – hogyha égeti kínzatók keresztje,
de csókolja mohón már; feloldozást várván,
s a sercegő lángtenger kínszülötte szárnyán
repül is a mélybe, égi sötétbe, Isten közelébe.

Fényesebb a Napnál, láng-szárnya emeli;
hamvába halva még él, és ha átszeli
a rettentő magasság térteli egének
végnélküli termét, eléri célját:
végre hazatérhet – hogy fáj-e ha éget?

Fáj-e ha éget?

Koszorús fejemet az utcakőre hajtom;
lágy angyalkezével a bánat betakar.
Elaludnék, de megannyi lidérces szempár
lángszagú világa engem akar.

Pocsolyáttaposó megannyi láb hada
péppé tapossa minden gondolatom.
Megállnék, de rohanok mégis
hovatovább nem nyugodhatom,

míg a kikeleti vendég fene barátja
esztelen fejszéjét fejembe nem vágja
hogy Pallasz módjára szűzen ne foganjon
egy bölcselő gondolat végre fejemben.

A kő hidege arcomba marja repedt mintázatát.
Szemem sarkából még látom a víz tükre
hogyan simítja el ráncolt homlokzatom,
s bukom a mélybe ismerősen már.

Szörcsögő folyadék-folyondár torkomra erősen hurkol,
s sziszegő présgép alakban hörgöm a szent szavakat
valami istenről s a fiúról ki leszállott a mennyből
és itt van az országa pocsolyák földjén.

Esztelen bánat fojtogató árnya borul fölém,
s én, ki a csillageget bámulnám csak egyre
hasztalan a sötétben bolyongok
nem lelvén menedéket az utca porában.

Számba sár íze tolul, míg fogaim a szavakon rágódnak,
elmém mennyei paloták tornácán bolyong;
megannyi hoppmester cifra ruhája lengi szememben
légkönnyű táncát úszva az éjjel.

Révbe érni vágyom, hogy tajtékzó vitorlám
szakadt vásznát befoltozza a remény,
hogy szabad kikötők mámorító átka
ne kísértse roppant fedélzetét hajómnak

– mely megannyi tenger habját taposta
mézízű tajték ragacsos nyálán részegedve.
Tisztulni vágyom? Miközben a szennyes
mámor nadrágom szárán csorog?

Nem vagyok napszámos ki más földjét túrva
aranypénzt lelni sóvárog lelkében,
jobbágy módjára túrva a fekete földet
magot vetve hol korábban a semmi volt.

Fejem alatt a kő jéghideg;
kristályszilánkok vakítják szemem.
Melegednék, de nem engedem a lángot
fellobbanni szívem udvarában.

Megyek, mert vársz rám. Az otthon melegével,
Józan tisztasággal, a kimért mértékkel.
Világod véges világ, határa határod.
Szeressem? Megvessem? Elvegyem? Elvessem?

Ragacsos utcapor tapad hajamba,
a hajnalpír orcámon ragyog.
Számban ócska gondolatok fanyar íze társul
kimért boroknak olcsó párlatához.

Szeretnélek szeretni.

S hogy társam légy.

Te,

Mody.

A szélfalu tégely szénfekete méhén
lángszavú isten lehelete éget
porítva széjjel a fekete trágyát.

Izzadva fázón évezredes vággyal
görnyed a lángba minden akarat,
holtszemű látó vakvilági átka
fűti kemencém mindhiába.

Arany fehéren szíve ha izzik
átadja nékem vére vörösjét.
A parázsba ha gyűjtöm
megárad a forrás, s bővizű kútja
esdeklőn megárad,
s szomjukat oltani mind ideárad
az égi seregnek megannyi ereje.

Hatalmuk hatalmam. Erejük erejem.

Hetvenhét fátylával a hétszemű küldönc
a mennyei házat őrzi vigyázón;
Napszeme jobbom, Holdszeme ballom.
A nászukból születő éteri szellem
koronás fejével mindörökre látón
vigyázza homlokom égi közepét.

A bölcsek hegyére mind aki vágyik,
a lenti sötétből hozza a kincset,
hogyha magasba felérve a révész
az isteni vámot az égi határon
csontos kezébe mohón ha kéri.

Nincs aki lássa a szentfalu várat.
Nincs aki hallja a mennyei zsoltárt.
Holtszínű gyermek lent az edényben
aranyló vörösre erővel ha támad
vággyal igázza a zöldszínű sárkányt,
vad duhajával rázza sörényét.

Körme ha húst tép, mancsa ha markol,
a vénuszi barlang rejti ha kéri;
a Jordán folyása fordul az árral,
hogy párját keresse a fekete földön.

Szája ha izzik az éteri párlat
nyelve hegyéről ajkaimra hullik.
Csillagos balzsama minden bajra gyógyír,
életadó méreg, mely megölve éltet.

S ha átitatódva a fürtök borával,
a mennyei mámort serlegembe gyűjtve,
vashasú kemencém ajtaját kitárom,
feltörik az őstűz fehérlő tojása
s benne az egeknek sasszárnyú varázsa.

Az ősöreg csatában győztes szivárvány
hétszínű fátylát nincs aki lássa,
e titkok barlangjának lágyfalú mélyén.

Aranya aranyunk. Ereje erejünk.

Az élet vizének hűsét míg kortyolja
koszorús fejemnek vajjal-kent fohásza,
az éltető józanság villámszabta tánca
messzire röpíti lelkemnek szekerét.

Kutamnak vizében tiszta forrás nyugszik,
s tükrébe ha nézek szemednek ajtaján
csillagruhába öltöztetve lépsz be;
s hogy a mozdulatlan mámor, kéjszagú temető
sírjába beléptem, révbe ért a lelkem.

- Bár, parázsló kemencém porába roskadva
már éledni látszik a lángszavú főnix,
hogy ajka vizével öntözze a lángot.

Hol hát a világ?

Letűnt istenek jajszava csendül fel néma ajkakon,
S csak a holdeső áztatta holtfakó arcokon
Játszik a villámcsapta láng,

Majd némán elhal.

Az isteni fény szabta árnyékbábok tánca
Még tovább illeg-billeg, majd kénytelen fohásza
Mit senki se hall

Az éjszakába hullik.

Mikor még szemedben hullámzik
gyöngyökkel díszített tested tánca,
és kisimult arcodon felizzik
az éj titokzatos láza,

varázslatos árnyként setten mindig tova
a vágtában megpihent lomhadó gondolat.
S a kifáradt békében lassan elszáll oda
hol magába szívhatja sebzett illatodat,

hajad zuhataga mossa habtisztára.
S a józanság vizében sziklaként merül fel
az új remény kicsinyke szikrázó szikrája:
szemed lángja talán sose lobban el...

Ahogy éjjel alszol és ringó lágy ruhádon
cirógatva átsüt az éjfekete hold,
csak nekem mesélsz széles e világon;
arról, hogy ki veled lám maga a minden,

nélküled – jól tudom, semmi sem.

Csupán...

halnom kéne tudni ezután.

Parázsparipán vágtázó
kikelet aranyát számláló
szamár szavalattól megidézve
délibábos álmon lovagolva
kikerekedve áltudománnyal
szemeimre sötét fátyol borul.

Szellemidéző hajnali álom
testem kristálypalotáját rejti.
Lélekszekeremmel tovaállva
égboltozat csúcsára hágva
bekocsikázom a napnak kapujába
csodacsatáknak büszke mezejére
harcos aratásnak pihenő helyére.

Réttelteli város aranykupoláin
csillagporos éjszaka ragyog
holdsugaras gyémánt sötétség
szemeim bogarán csillámlik.

Fejemetleszegő taglótól
lefele húzva betalálok nézni
a napsugarát elemésztő mély kút
jéghideg zavaros vizének
tajtékzó haragos tükrébe.

Fülsüketítő moraját fürkészve
kitudakolom szívének szavát
jövőbe lesekedve belépek
a holdnak termeibe hol a látók
rettenetes titkaikat őrzik
hogy a mélységest avatatlan szemek
ne illethessék felperzselő
tekintetük vad zuhatagának
nyílzáporeső hadával.

Léthe kupáját kezembe adván
csúf vihogásuk köpenyükbe rejtve,
időtlen fonalával a párkák
pókhálókupolájú gubóba
gúzsba kötöznek a szövedékük
fojtogató ragacsos taknyával.
Szavaimat feledve begubódzva
a szívem mélyén rejlő sugár
gyémántkoszorúba zárja
gondolataim zabolátlan táncát.

Rendbe igázva a nap ragyogása
sötét termeimet aranyozza.
A prés alatt lassan sajtolt nedűt
kristálypoharamba begyűjtöm
a nap sugarát, a holdnak fényét
a csillagragyogásos hajnalt.
Kikelet kakasa köszönt majd engem
ha a pávafarokkal már megemésztem
a sáraranyillatú fekete trágyát.

Isteni kovácsként kikalapálom
a vöröslő tűz izzó parazsán
a fehéren ragyogó szivárványt.
Sárkány tüze zöldesfehéren
varangyköpetű vad lehelettel
kiolvasztja az oroszlán erejét,
sárba taposva reszkető palotám.
Inamszakadva, széjjeltépve
holtan heverek a kútnak mélyén.

Ocsmánytalan mélységes iszonyat
halálarcú lidérc fátyla
borítja üveges fakó szemem.
Kupám italához vérem vegyül.
Csontkupolámat a szél szanaszéjjel
teríti lélekváró Hádész mezején.
Higanyfolyású tekeredő szélvész
szárnyas sarujával, kígyós botjával
hüvelyem porába keveri a nektárt,
sárfalú tégelyem arany tojását
szénfekete űr méhébe rejti.
A földnek mélyébe zárva bevárom
a szétrothadásnak iszonyatos végét.

A napsugarától életre keltve
kemencém lángján vörösre festve
az élet erejét magamra öltöm
a szőlővenyigét koszorúba kötve
a csillagerőt ágyékomba gyűjtöm.

Magamhoz ölelem a világnak leányát
megülöm vele a napholdnak nászát –
angyalsereghajtó égi vezérek
hetes karának minden ereje
ki és beárad kitárt kapuin
az égi kupolának, mennyei titkának.

A felhevülésből kiáradó párlat
gyöngyszemeiből születik a nagy mű.
A bölcsességben kiköpült vajból
a tengernyi mélység aranyló kövét
pálcámnak hegyére tűzöm.

Szárnyas kalapommal ím már beállok
az isteni tánckar menetlő hadába;
Győzelmi zászlóm vörösfehéren
harci szekerem ormára betűzöm.

Felvágtatok vele az időtlen ösvény
villámcikázó zegzugos útján
a nagy hegy csúcsára, szikla peremére
hol ott áll Olümposz héttornyú vára
tizenkét terme telis arannyal.

Mennyegzőm bíz ott ülik a bölcsek,
fehér ruhájuk kivarrva a kinccsel,
lelkük ragyogása gyémánthoz hasonló.
Leülök közéjük az isteni trónra,
szótlan köszöntnek az időtlen vének.
A kristálykupolájú tértelen termek
megtelnek mind tiszta beszéddel;
a bőség szarujából, élet vizéből
eltelik mindaz ki ide felhághat.

Mátkám hozza a kristálypohárban
az örökéletrejtő gyöngyöző szómát,
hogy a győzelmi nektárt kiigyuk fenékig
betöltvén ezzel az isteni rendet.

Toprongyos elmém néma harang.
Kongó igéddel tétova lendül
hasztalan szózatom – üres szavam.

Halk vagy. Neszezésed dörgő óceán,
morajló katlan, mélytorkú zúgás.
Üvölthetnél! Hogy lássalak végre;
hogy bágyadt pillám nyissam az égre!

Hol jársz? – s merre járok én?
A kezedbe adnám minden gondolatom.
Szentélyed éke, szívednek legmélye
titkos magányába hív néma szavad.

Meg nem tett talányok, íztelen tréfák,
üreslő ünnepek, kopár hangulatok...

Hová lett látásod? Hová lett rejteked?
Égbeli másának földízű tükre
mondd kivé és mivé lett? És hová?
Hol jársz te itten? – s merre talállak?

Lámpád kialszik ha őszül az éj.

Sötét sötétjébe gyér neon világát
ködös derengés betonarca rágja...

Borszagú ihlet, kátrányízű étek,
lóhalálban illan porlad el az élet...
- bőrszagú tapintás, simogató dallam,
lágytüzű mámor könnyes ébredése,

fürkésző pillanat ezer arcú vétke
gyöngy szem koszorúja, sikamlós azúrja,
vasba öntött mása, csillagragyogása,
kígyózó útjaid csikorgó varázsa,

rebben
szárnyal
illan.

Áldoz az égnek.
Mindenség szemének.

Látod!?

– remélem.

Világom labirintusában,
rohanó időm folyamában
kötél idegzetemből sodrom
az útvesztő fonalat:

Fátylas időmből kimérve
kupámba halott lelkem cseppen;
sárkányvére erjed...

Fejnektetejére állított bitófám
fonák fáklyájával világlik értelmem,
s sodródom hajómmal megannyi szirt felé –
szorító ölelésük fogas szája csókol majd
ha a sekély vizeknek posványába érek.

Szivárvány ajtaját aranykapujának
nehéz kezekkel kétvégletre tárva
ragyogó napkelet bíborba öltöztet:
töviskoszorúmmal s vérvörös palásttal
bolyongva keresem az igaz élet fáját.

Aranyalmás kertek kígyósziszegése
gyökérbarlanglakó rovarnép beszéde
lágy dallamos szózat szólongat hiába
- törhetetlen átok hajt s köt igámba.

Megyek gondolatlan árbochoz kötözve,
s viasszal telt süket fülem
szélnek ereszti a megannyi beszédet.

Merre tovább? S némán toppan léptem,
üres kongása halk isteni szózat –
csendes imádság, hangtalan fohász.

Várok.

Hátha eljössz.

Asztal megterítve: kupámban véred csorog,
tányérodban testem vacsorája –
Urak lakomája, s pompás magány.

Mikor jössz végre?

A születés várva-várt fájdalom
égbekiáltó szó, csupa meztelen bánat
anyaszült vágyakozás – a jövőre.

Hittétel amellett, hogy hiszünk Benned
és a világban melyben élünk

halálunkból való feltámadás
vágyakozás az örök életre

egy pillanatnyi ábránd, hogy legyőztük az időt
s hogy kegyetlen kaszája sebet nem ejthet

Út a teljesség felé
- egyéváló óhajunk megtestesülése

A mindennel való bujálkodás,
s a mindenség egyetlen kortyban tűnik el
ajkunk résein át, hol az ölelő vágy
lángforró hamvába hal csillagszívű lelkünk.

A halhatatlant megragadni
egyetlen gyermek világra zárt gyönge kezét fogva

ölembe emelem az esetlen jövőt
kristályszemében égszínű palástját viseli az Isten

gyönyörű szépségem, egyetlen szerelmem:
a gyermek. A Világ nekem most Ő. És Én neki a Világ.

Karjaimba zárva szívemre ölelem a mindent,
s az embert – érzem, hogy minden és mindenki jó,
és hogy nincs bűn vagy megbocsátás,
hogy mindez felnőtt butaság képzelt szüleménye.

Csak a jó van. Az ő szemében ott az értelem,
ott a szeretet, és ott a szépség

ott a jóság – a határtalan rengő végtelen mámoros zúgása
ajkán az isteni bölcsesség néma szavával elmondja a mindent

nincs nyitott kérdés és nem is kell válasz
apró tenyerébe zárva világom megpihen

Tudom, hogy Isten ölel keblére, s azt
hogy csak az nem hisz Benne
ki nem ölelte még szívéhez az új életet.

[2005.05.30., 05:30]
várakozás Csilla születésére

Félek, hogy elmúlik a nap
hogy el nem mondom mindazt
amit elmondani csak ma lehet:

azt a megannyi fohászt
azt a végetnemérő reményt
megannyi vigaszt és engesztelést
esdeklő kívánságot és vágyakozást
hogy teljes és egész legyen minden
hogy Te mindenben teljesülj
és hogy ne szenvedj hiányt
hogy öröm és bánat
mindig teljes legyen házad táján
és hogy csillagvilágod szikrázó palotája
tornácára mindig csak igaz ember lépjen be

Esdeklő kezemmel az üres légbe markol szívem;
hálaimámat tétova elmém rebegi
megannyi cikázó gondolat pompás vonulatával:

Kérlek add, hogy legyen.
Kérlek add, hogy ne legyen.
Hogy mit, miért, mennyiért -
felfogni képtelen.

Csekély értelmem erjedt nedű vánkosára hajtja fejét.

Álld meg őt Istenem
derengő szíveddel.

[2005.05.30., 23:59]
Csilla születésének estéjén az utolsó percben

Kérdések keresztútján meg-megállva
gondolat-barázdáim el-elboronálva
szántok-vetek, aratok terméketlen elmém
viharverte lápos földjén...

Lomha ingoványba tévedt kósza állat módján
lassan lépdel minden szavam, meddő gondolatom...
vizslatva botlik léptem, csetlik hangom
s hangulatom –
malomba kötve körbe-körbe járkál
felfoghatatlan súlyos tengelye körül.

Porlepte nehézkedés csillagközi árnya
gigászi erővel ránt önmagába;
mily távoli minden –
s mily közeli mégis.

Táguló időmben végtelen távlatokkal
kacérkodom bátran
Huncut önámítás torz-szülötte vágyán
növesztgetem szárnyam
Daedeloszi becsvágy vak labirintusában.

Kiutat ő se lel önnön csapdájából
csak végzetes repülés szárnyaszegett átka
oldozza halálra dicstelen óhaját.

Mindig csak Ő
– a Fiú az áldozat.

Sohasem a király.

Akasztott álmából aranypénzek hullnak a meddő messzeségbe
S fájáról csak hamisan aranyló almák jutnak a vétlenek kezébe...

Megannyi kételyem a termékeny szűz földbe vetvén
bő termést aratok s megannyi bús utolsó lakomát.
Időm lassan betelvén életemmel számot vetek;
hetvenkedem bátran harmincegy évemmel:
s eme veteményből megannyi
sárkányfog ivadék terem nemhiába,
hogy héroszi pártus-csatámat
lett légyen kivel megejtenem.

Szűzi Ariadném veszejtő fonalát nyakamra hurkolva
boldog mosollyal löki el lábam a mocsaras földet;
Égbe-nyíló kitárt karom keblére öleli a sikamlós üres teret,
s hogy az olvadt viasz csorog végig karom görcsös markolatán
meg se érzem... ahogy konokul visszaránt csigolyám poros roppanása
halálos csókunk beteljesülése előtt.

Égi szeretőm magára vonja csillagos fátylát
míg földbemart ajkam iszapos sár fonnyadt levén kérődzik.

Bizony, így van ez. Elillanó pillantásával búcsúzik a pillanat.
Szép pillái fekete bársonyával betakar az éj,
s törődött lelkem szalma-vánkosára hajtja csöppnyi fejét.

Vigasztalásul ökrök bőgése zenél;
ágyam fejénél gyertyalángjával virraszt a csend,
míg valahol a napkelet távolában
útra készülődik

a megkésett

bölcsesség.

Vártál Valahol.
Pontosan érkeztél – mint mindig.
Titkos találkahelyünk az időtlen mindenhol
és a megbeszélt időpont az örök pillanat.

A végtelen tömegben
(mégis oly nehéz felismerni arcod)
türelmesen vársz rám
s én érkezem.

Minden út hozzád visz
s én sietek folyton
noha elkésnem nem lehet,
ha az öröklét karjai ölelnek szívükre.

S Te ismered jöttöm
S érkeztem idejét.

Csak Te tudod merre talállak
S azt, hogy mikor érek oda
Hozzád.

Hogy vágylak-e? – már magam sem tudom.
De, hogy Te vágysz rám – tudom biztosan.
Mint hűséges szerelmes ki párját várja híven,
Te töretlen várod míg hazaérek.

Kóbor szívem világnak adván
messzi űz engem megannyi vihar.
Hogy hozzád hajt-e szél, s majd téged talállak?
- Ott; hová éppen most érkezem?

Hol nem vagy? És miért nem talállak?

Te is Én. Én is Te.
Te nem is Én. Én nem is Te.
Én IsTeNem.

Azt hiszem rámtaláltál.

Azt hiszem rámtaláltalak.

Éber órámon kopogtat a csend.
Halkan megbújsz szívem udvarában,
mint játszi gyermek, ki félve lesdekel
vágyódva anyja után.

Ki itt a gyermek – Te vagy Én?
Ki lesdekel a másik után?
Nem múlik el úgy nap, hogy jöttöd ne várnám –
Te megkésett vándor… hisz pirkad már az éj.

Terhed, hogy ajtómban megpihen,
megpihenhetsz te is.
Ráncos homlokom kisimul ha alszol mélyen,
S míg álmodik – én őrködöm.

Éber virrasztásom, alvó magány.
Fényosztó ragyogásod kelt ha váltani kell.
A test kész, de a lélek gyenge.
A lélek kész, de a test még maradni vágy…

Álmát a világ ringatja
s tündöklésed palotájában újra szép a Világ.
Táncos menyegződet megannyi mátkám járja.
S Te örülsz. – Nevetésed szívből jövő…

S míg ujjam a sebben kotorász,
Te álmodsz valahol.
Mosolygó orcád kipihent –
mint győztesé a harc után.

S boldog fáradt arcod ölembe fektetem.
Gyermeki bizalom, feltétlen szeretet, s örök elfogadás.
Kezem arcod cirógatja, s míg könnyem csorog arcodon,
Te csak nyugszol szépen – az Élet már nem riaszt.

Csukott szemed kábán mered távoli partok felé,
s míg vitorlád bontod, én maradok; várok.
Tudom, hogy értem jössz, ha már a hét tengert bejártad,
s ha már betörted a pokol kapuit…

Buta kisfiús erőfitogtatás
– most jól megmutattad;
s itt hagytál – engem!..
Szívem felfogni képtelen.

Ólom súllyal nehezül az álom,
s Te tovatűnsz halkan,
s tovatűnök
Én.

Ki marad (ébren), ha elalszom én is?

Asszondom én is fűrészporos tapétán pásztázó szemeimmel
átlátván a helyzet képtelem alakzatán,
hogy a várakozásba belefáradt rézangyalát neki –
ennek a lélektelen percnek!

Melyből hiányzik báj, eszmény, tartalom;
üres, mint Buddhák kolduló csészéje,
tartalmas űrjébe gondolat-foszlány tolong
viszkető szemeim recehártyája mögül.

Kék tinta-szántotta fehér papíron játszó
Csalóka fénysugár hiteti vélem, hogy írok.
S hogy bír némi értelemmel mindaz mit
Elmém kezeim által ide firkant.

Messzire-suhanó megannyi gondolat
fáradt-nehéz könnyű násza,
karbafont ölelkezésük felgyűri a párnát,
fejem, hogy ne légyen hová lehajtanom.

Pihenni vágyom és értelmet találni
ezen óra polírozott műfa asztalánál –
irodai neonfény duruzsol körül
hűvös lehelettel eme meleg időben.

Szomjam az igazság és bölcsesség nedűjére vágyik,
s kortyolok a légből megint jó nagyot hozzá,
hogy vigyen a lábom má’ tovább innen,
s hogy innen végre felállnék.

Menten menni tovább.
El.
Innen.

Lelkem csillagudvarában a végtelen húrja feszít,
s repülnék tollatlan vesszőként át a légen,
ha karom ereje bírná a nagy megfeszülésben
a jó irány vételt és a célzást.

Hovatovább nem?
Céltalan megérkezés;
oda hol Most Vagyok.

Kék műplüss-forgószékek raktár-labirintusába
Hol egymásra hányt gondolatok fonalával
Keresem a kivezető utat…

Indulok.

Hogy lett légyen hová meg is érkeznem.

Van, hogy a néma csend
Pont AZ, mit elmondanál
Mikor a sok szó csak megannyi torlasz
és akadály

Bármit leírni is lázadás
Ellenszegülés belső parancsodnak.
Hiú ábránd azt remélni, hogy
Bármit is felfog belőled földi szózatom

Itt ülök mégis várva, hogy szólhatsz-e általam.
Elmémben figyel a csend és lesi érkezésed.

Ha lenne mit is mondanod
Vajon elmondanád-e?

Ne keresselek?
Húrelméletek hamis akkordjain?

Kvantumcsápjaim messze ragadják a téridőt.

Pont.

Pont itt.

És

MOST.

Felhőtlen éjjel ha fogy a hold
életre kell a csillagragyogás.
Időtlen távolba ha vesz
nézésem és szemlátomást
lelkem messze röpül
a gyér derengés csillagszárnyán,
Galaxis udvarok tornácára lépve
kopogtat világok ajtaján.

Hosszú az út, s rövid az élet;
rövid az út, és hosszú az élet
mely elvezet hozzád Uram.

Világom rejteke.

Szemfényem mily vak tereád;
csak csillagragyogásod őrzi
összetartozásunk emlékeit:
hosszú sétáink porladva születő
élet-terek örvénylő pusztulása helyén.
Csak hiszem, hogy emlékszem e szóra:
Szeretet – s mutattál százezer csodát,
ahogy világok legmélyén elrejtve
lángolt a sötétségbe rejtett fény -
És láng, és ragyogás.

Inkább Erő, mint Égő Tűz,
mely felfoghatatlan erővel ránt magához
mint önző gyermek ki karjaival
nyakamra hurkol nehéz kötelet,
hogy cipelni kelljen Őt
most már örökkön tovább.

A TE terhed, mely nőttön-nő tovább
ahogy egyre száguldunk valamely végkifejlet felé.

Kint csak a világ zaja, egyre zúg
- csak benn és lenn van szentséges béke,
csend és emlékezés.

Reád.

És sétáinkra a csend köpenyében
a kezdet végén.

Itt vagy velem.

Érzem és tudom.
És én nem itt vagyok,
hol csalóka elmém és érzékeim fátylain át
csak dereng nékem ez a felismerés.
Nem szűk szobám és koponyám lakhelyem,
nem tollam az mi szántja a papírt.

A téridő mozdul szavadra,
s alkot, teremt új vágyakat.
Lábam a csillagvilág kútjának vizébe lóg.

Kávája-kerevetje határtalan.

Minden csepp mi a vízbe hullik vet
százszor száz karikát
s szül végtelen vágyakat
– s végtelen világokat,
melyben újabb és újabb
hullám dereng.

Álmok álma e hajnal.

S ébredni
csak világból világba lehet…

Csak Te vagy az ébredés!
- ha szemünk rádeszmél
bamba szendergése kába mámorából.

Túlélni a halált?
Csak az élet álmát alussza mind!

Ébredni nem fáj!
Lesz, s van kire vágynom.

Ha mennem kell.
Ha távozom
sosemvolt létemből
- csak az élet foglya voltam.

S életem boldogan leteszem,
mert Tudom, hogy mi sosemvolt,
mert mind Örök és Lét is egyben.

Ez AZ ami VAN.

És EZ MIND TE VAGY.

És ÉN.

Nem itt van otthonunk,
csak a csillagfény ragyog szemeink tükrén át.
És ez tükörország – varázsa elkábít,
és el is veszejt ha túl sokáig maradsz.
Senki se sír hát mikor ébred,
S elhagyja a látást,
mely csak tükör által homályosan
festi le néked a világot.

Lenni vagy Nem-lenni – valóban ez itt a kérdés.

Hajózni kell! – Élni, nem kell.

Mindig csak Tovább!

Hív!

A Végtelen!

Érzem, vagy sejtem, hogy szólni vágysz általam…
Órák óta érzem a benső kényszer feszítő tükrét,
hogy orcádba nézve elvesszem látásom ismét.

Miért vágyjuk a végtelent?
Miért szűk nekünk ez a lakhely?
Ez a bőrből varrt ruházat?

Mire hajt az élet-éhség, szenvedés-vágy
bennünk egyre csak egyre,
ahogy ereimben lángol az utolsó vacsora.

Ez vérem bora, mely értetek ontatik
a bűnök bocsánatára.
Mundus Vini – a Világ bora.

Poharamba félig töltve várom, hogy szólj hát!
Mindenki alszik. Egyedül csak én vagyok ébren!
Zajongó zsivajával a világ csak a háttérben zörög.

Tücskök ciripelnek a csillagoknak éppen!
Időtlen idill, melyen távoli gép-robaj távoli zaja zizeg át.
Ákost idézem, és megannyi bölcseket.

Titusz és Szent Pál földjén,
hol világom most lángra gyúl.
Vagy-e még vakságom óráján velem?

Imádkozzál érettünk most!
Ím halálunk órája ez!
Ez IS, és mindegyik mindörökké. ÁMEN

Minden pillanatban meghal és újraébred bennem a gondolat.
De „én”? - Élek vagy halok?
Nem tudom. Ilyenkor létezem.

Lenni vagy nem lenni
– ilyenkor nem is akkora kérdés.
Borom poharába feledkezve legalább is nem.
A borok nem filozofálnak.
Zamatukban őrzik a tudást. Terólad.
Apró szemcséik legbensőbb kódjába rejtve.

Társalognak

Rólad.

Velünk.

Száraz.

És Vörös.

O Mustikoz Deipnoz -
Bár nem tudom MIT jelent,
(tán utolsó vacsorát – tán nem igazán)
de titkába rejtve érzem itt vagy
lüktető ereimbe rejtve
általa és általunk…

Teret adni neked,
Teret adni annak ami Jó.
To Agathón.
Legbensőbb Atya Atyám.
Jó így leírni ezt.
Hogy véremnek érezlek,
és hogy enyém vagy egészen.

Bárcsak minden fiú így szeretné atyját.
EZ Jézus fiú titka. A Fiúé.
És az enyém. Itt és most.

Hogy szeretni vágylak
És gyermekeddé lenni egészen.
A gyermeki részegember.

Ősrégi kép ez, hol az ereje-hagyott
részeg aggastyánt a gyermek kíséri haza;
mert a gyermek még tudja hová kell hazatérni.

Ha utolsó borod tényleg ez volna, nem bánnám.
Kicsit savanykás, fanyar-édes, száraz utóízzel a szájban.
Pont, mint az élet maga.

Talán épp így tökéletes.

Ha Héraklész tüzes bikája ily földbe harapott,
hol ilyen bor terem, nem is bánta nagyon.
Herakleion. Hős tett EZ is.

Ily borba zárni ezt a megannyi érzést.

Isten, tényleg TE vagy a MINDEN.

Jó tudni

EZT

És érezni,

ahogy a tű fokán

átbújik minden.

Hozzád.

Ahová

érkezem.

[2009.07.15., hajnal, Mália (Kréta - Görögország)]
'The Last Supper' - Mustikoz Deipnoz 2006-os borhoz írva,
ami 2007-ben elnyerte a Mundus Vini címet
a német Der Grösse Internationale Weinpreis versenyen

Szeress úgy, ahogy az éjszaka várja a nappalt,
a fagyos föld a hívogató lángforró Napot.
A dermesztő jéghideg sötétbe begubódzó
fázó ijedség, arcát ha simítja ébresztő kezed.

Lágy melegével forró ajkaival életre kelti
a föld mélyébe rejtett szunnyadó vágyakat,
Hogy hívogató lágy énekére,
kidugja fejét hótakarója alól.

És nyúljon az Égbe
légi érintésed esztelen óhaja után.

A barlang hidegébe éji menedékül
csendben vackolódik az ős aggodalom;
hogy jöttödet várja szent bizalommal
hogy felragyogsz ismét újra reám.

Szemed sugara ha lángszínben izzik,
remegve ébred a fényre sötét
lelkem ha olvad dermedt ridegéből
lángszikrák szórják parázs-varázsod.

Elérhetetlen távoli helyről
fényed ragyog csak egyre reám.
Csak lényed varázsa puha árnyék-kezével
ébresztget engem, hogy ébredni kél.

A végtelen űr hidegébe elrejtve,
vajon vágyódsz-e Te, és vágysz-e reám?
Tündöklő ragyogásod szemvakító fénye
miféle tükre a fénytelen éjnek? A föld hidegének.

A barlangban szunnyadó várakozó élet
miért siet elédbe, ha érzi érintésed?
Jönnél, ha hagyni eltudnád égi helyed,
Hogy leszállj a föld holt hidegébe?

Keresnél engem a földnek porába keverve,
oldhatatlan béklyó guzsajába kötözve?

Hogy a Nap milyen, fel soha nem foghatom,
csak a napfény ér ide hozzám.

És csukott szemeim mögött téged idézlek,
Mint körbezárt emésztő lángtengert
egy fagyos üres csillagvilág éltető katlanaként.

Minden élet forrása és reményeként;
Hogy visszatérünk olthatatlan forrásod közepébe,
Honnan kivetetten
egy holt bolygó hideg anyagába kötötten

szomjazik utánad a rádeszmélő óhajtó gondolat.

Így
Szeretlek.
Én.

Szeress, szeress, szeress

Engem.
Te is.
Így.

Nem régi versekre emelem most poharam,
hanem véled ülök most ismét újabb halotti tort
Uram.

Porbatöltött kupáink hangosan koccanak.
Össze.
Vissza.

Percről.
Percre.
Ahogy meghal bennem újra és újra minden pillanat.

És minden gondolat.

Nincs bennem semmi.
Csak az érzés, hogy valami elmúlt, ami volt.
És, hogy lesz talán valami ez után is.

Folyton-folyvást.

Nem akarok emlékezni. Csak arra.
Ami ÉN vagyok.

Túl szavakon, érzéseken, gondolatokon,
ami nem emlék vagy tapasztalás,
nem külső rámutatás
mások szájából hangzó irányadó vélekedés
Nem TE - hanem ÉN.

ÉN-TE-LEN.

Nincs benne irány és irányultság
mozgás vagy mozdulat.
Csak a forrás.
A pont,
az
O r i g O

Ahonnan mozdul most is kezem,
ahonnan most is száll a szó.

A szótlan csend.
A körbejárt határtalan.
A palackba zárt szellem.

És koccintunk megint, eme újabb utolsó vacsorán.
És isszuk vérünk kelyhét olthatatlan szomjtól égve
vámpír módjára megint.
Megint.
Megint.

Mire is int?
(Megint.)

Hogy emlékezzem MAGamra.

Miféle csíra sarjadzik csontomba vetve,
hol milliárd mikrosejt rezdül bennem minden pillanatban.

Ki által?

Hol vagyok?

ÉN?

Tarr Bence László esszék, tanulmányok és novellák mellett húsz éve ír verseket, amelyek tárgya gyakran az Istent kereső ember viszonya az élethez, valláshoz, az örökléthez. Versei filozófiai létkérdések mélységes mély tükrei, melyekben híven mutatkozik a huszadik század végén született, modern ember kulturális sokszínűsége és szinkretizmusa; a klasszikus műveltség és a spirituális hagyomány.

A versek, a klasszikus műveltség gyöngyszemei, amelyek számos spirituális hagyományból merítenek. A halmozott rétegeken átsejlik a mitológiai, hermetikus, alkimista és keresztény szimbólumvilág harmonikus egysége. Ezek a versek meditációs formák is, melyek felett merengeni és gondolkodni kell. Ezt az elmélyülést segítik » Papp Norbert festőművész grafikái, amelyek önálló értékkel bíró táblarajzok - a versek képbe öltött és továbbgondolt másai.

Ez az összművészeti forma teszi egyedülállóvá azt a barangolást, amelyre ez a mű (a » Tarandus Kiadó negyedik könyve) készteti az olvasót.

A verseskötet » megrendelhető a Tarandus Kiadó honlapján keresztül.

Jó utat! Szerencsés partot érést!