Lángom
Lángom
Szivárvány idő és szellemlét koszorú vár
borús homlokomra díszül.
Cserzett bőröm repedésin kilesve fanyar illat
lesdekel mézédes álmok után.
Megfordulok néha várva a hajnalt,
tán álmot hoz szememre bíbor kikeletje
és ébredek tovább én e trágyadombot hagyva,
csonttemetőmet, porral telt kupámat.
Hajam csomóban, elmém gúzsba kötve –
Gordiusz papjai jutnak eszembe.
Szememben bogárfény, szívemben a lélek,
fénykötelékek gúzsba kötöznek.
Valami mozdul, mélyen benn – zsigereim kapujában...
tekeredő sárkány tüze lomha lángot táplál.
Lomha – de erős. Kénes füstje torkom marja
s futva hányom mosdómba kéjes gondolatom.
Valami mozdul: kicsiny láng; gomolygó füst.
Bendőm tele a kátrányszagú ocsmányság-lakomával,
s úgy érzem ha három világkorszakon át csak okádnék
sem fogyna e láng.
Van kinek laktató.
Van kinek éltető; éhítő, szomjat oltó,
mámort hozó, kívánatos étek:
e lángban álló világ.
De nekem, fáj. A gyomromat fekszi.
Okádék szárad csapzott hajamba.
Megtisztulás... vécé papír... szabadulás...
Remegő inak. Az orrom tág – csak mint végbelem.
Buddha-mezők árnyékszékei tolongnak elmémbe,
megannyi rakás,
csonthalom kupolák,
táncoló vázak árnyjátéka.
A reszketeg apóka a tükörből reám bámul,
holtsápadt arcán gyötrő gondolat-koszorú.
Láng nyelve sziszegve serceg,
szeme isteni szikrát szór a térbe.
Fénykoszorúja írisze szemében sírva nevetve néz,
kicsiny lángja tengerbe borítja szemének világát.
Üres a bendőm, beleim kígyótánca csitul...
Üres az elmém, üres a házam, üres az életem.
Csak a láng – az van teli; de az színültig.
F
S hogy ki vagyok én, – még kérded?
Mikor láng nyelvem éget beléd minden szót,
mint a törvény kövébe a szent akarat?
Nem látod-e parázslani szemem tüzében az éteri lángot,
ahogy játszadozik a kő repedésin?
Hogy fáj-e ha éget? – a megannyi szent borzalom,
mely ajkamra adja az égbekiáltó rettentő szavakat?
Halálos forróság, izzadó zsarátnok hamvába porladva kiált a szó,
és az iszonyú szenvedés csontfehéren izzik
a vérvörös lángtenger hullámölén.
Hogy fáj-e ha éget? – látni ha vélem Isten egét?
Hová forduljon kínba ha rándul mindenlátó szeme a mennyei égnek?
Százszínű ruháját, éjszínű leplét, megannyi taraját a lángba ha dobja,
illan az égbe, áldoz a minden
legnagyobb áldozást – égő egén.
Hogy fáj-e ha éget? – ha szárnyalni vágyom
lángízű temetőm szürke porából?
Hamva ha betakar, kialszik a lángja,
s tűzkarú szárnyak hullnak mindhiába;
a Napnak közelébe ki vágyik ez átka,
s hullik alá mind.
Hiába, hasztalan égve a sötétbe világít
öntudatos lángja a tudott halálnak,
s a mélységes sötétség meddő ölébe
hiába szórja napszította átkát.
Fáj, hogyha éget.
– s a megannyi máglyarakásba megfárad a lélek.
Nehéz a forró lánc, s az izzó vas mikor a húsba mar,
dühödt haragját a lángoknak adja.
Lángkoszorú őrzi fejét a tudónak,
ahogy kínzatói nézik közönyös szemekkel.
Mosolya igaz szó.
Könnye igaz gyöngye.
Fáj – hogyha égeti kínzatók keresztje,
de csókolja mohón már; feloldozást várván,
s a sercegő lángtenger kínszülötte szárnyán
repül is a mélybe, égi sötétbe, Isten közelébe.
Fényesebb a Napnál, láng-szárnya emeli;
hamvába halva még él, és ha átszeli
a rettentő magasság térteli egének
végnélküli termét, eléri célját:
végre hazatérhet – hogy fáj-e ha éget?
Fáj-e ha éget?
Pusztába kiáltó szó
Pusztába kiáltó szó
Mit is mondhatnék?
Mikor kiáltó szó minden szavam;
tengernyi üvöltés, haragvó kín,
pusztító mocsok, szennyes folyam.
Nincs aki állja ennek a folyónak
rettentő sodrását.
Mély árkot vájó, föld mélyébe harapó,
tépi marja, rágja, féreg módjára
a szent szűzi földet.
Savas nyála csöppen, mérgezi a földet;
mélységes-mélyre ér, alap alapjához.
Mélytorkú lágy folyam.
Mohó. És lomha. Mindent megemésztő.
Fájdalmas és sebes.
Nincs gát mely megtarthatná.
Nincs erő, mely útjába állna.
Ha bennreked megöl.
Mérgez.
Rombol.
Pusztít.
A földbe kiáltva, a mélységbe vetve,
faragatlan nyers karó módjára
sebesre tépi a lágyszavú földet
hogy a nap világára segítse
a mélybe szántott, eltemetett magvait.
A silány földbe hullott
megtett és meg nem tett tetteket.
Szavakat.
Csendeket.
Repedt mintázatán silány gaz hajt majd a nap felé,
s szélrázta vézna karjai játszanak csak a homok viharával.
Ezért megy mind a pusztába.
Hogy a pusztába kiáltó szó
meg ne mérgezze a lélek ragyogását.
S csak, a földbe kiáltva veszíti erejét ez,
hogy meg ne haljunk rettentő szorításán.
Poetica Prostitutia est
Poetica prostitutia est - A költészet gyalázható
Hol vagy múzsa!? Most – mikor van időm hívni.
Örvénylő sodrásban mint kit az ár folyton elragad,
beléd kapaszkodom minden inam fehérlő erejével.
Ha véresre karmol vad szorítása, tűrd!
Mint szent mártír kin folyton gyalázkodik
megannyi jöttment alak.
Arcukat felejted, csendben nyitod lábad,
hogy vágytól igázott lomha elméjét
öleden nyugtassa megannyi szószónok – pökhendi lator.
Ízléstelen lázuk bohóc-virtusa furakodik egyre, csatázva a félsszel.
Árnyékkatonákkal vívott mívelt színcselekmény
rettentő szavakkal, kóbor esdekléssel, sóhajtó magánnyal,
s vajh mi fizetséged?
Szád mégis forró, pihe-puha lágy ölelés, bővizű forrás, harapós katlan.
Nem nézel szememben semmit, csak engem,
míg szemed tükrében én nem látok mást, csak magam.
Milyen vagy? Most – mikor van időm hívni.
Lángruhájú tüzesléptű forró elemésztő..?
Azúrszemű, aranyhajú karcsú táncotlejtő..?
Földes lombruhájú lomha elfelejtő..?
Éjviharú, hollókarú szilaj elveszejtő..?
Lógok ajkadon, hogy szólni sem tudsz már –
lélegzeted engem éltet, s belengi csókod minden hajlatom.
Édes emlőd bor-vizű kútja mohó torkomnak nektárát csak adja.
Te ringyó!
Gyalázlak!
Miért nem sikoltasz – hogy tűröd… ezt, tovább?
Miért nem köpsz szemembe?
Öled forró tégely – izzasztó zsarátnok
hamvába roskad szénfekete trágyalelkem
édes ölelésén.
Jaj, mennyi fájdalom cirógatja keblem
míg édes lehelleted játszik füleimmel…néma imádság –
szótlan becézés, játszi igézés, pillád ha rebben.
Miért szeretsz te engem? Mert téged gyalázlak?
Most – mikor van időm hívni.
Ruhád a hideg kőre ejted,
bársonyos lépted nyomot hagy az éjben…
Illatod belengi szobám, s vetetlen ágyam hív vánkosul.
Vétlen szívedre emelj fel engem –
s emellek én is míg angyalszárnyam bírja…
Ha nem vagy itt – felejtem ki vagy, s hogy ki vagyok én.
Nem vagyok méltó, hogy hajlékomra jöjj,
de ha csak egy szóval mondod,
meggyógyul az én lelkem.
Maldoror könyvéből
Maldoror könyvéből
Lautreamont emlékének
(részlet)
Első könyv
1. Az ember nem lehet elég merész, mikor tollát úgy forgatja, mint egy őrült berserker, és felkoncolja az irodalom látszólagos, felszínes hagyományait. Ahogy belsejéből kifordul minden titka, fekélye, a napfény tündöklő táncot jár rákos daganatain. Ekkor ismerjük meg igazán, hogy a felszín önző palástjába burkolja igazi értékeit és a mélyben örvénylő kitárulkozó Káosz csak parancsszavunkra vár, hogy rendbe álljon.
2. Kevés az olyan ember, aki sólyom módjára képes lecsapni a porral vastagon borított páncélra, és elég mélyre tudja vájni karmait, hogy a kiszakított húson át felragyogjon a fény. Ekkor a naptól részegülten zuhan, mint Ikarusz, bele a fénybe, hogy titkait felfedve kioltsa az isteni ragyogást; hatalmas szárnyaival elfedi az emberek elől, s csak a maga olthatatlan szomját hűti vizével.
3. Hát ilyen ember vagyok én, és napról napra részegedem a kiolthatatlan forrásból. Hadat üzenek a tudománynak és tollamat úgy vágom tomporába, hogy nyüszítve térdepeljen lábaim előtt és kívánságomra elárulja legrejtettebb vágyait. De a tudomány Is, mint a Szfinx arra van ítélve, hogy rejtélye megfejtője előtt, mielőtt az nevén szólítaná kővé váljon. Hát így, te is tudomány, lomhaságod miatt válj kővé és süllyedj az óceán mélyére, ahol a pokolfajzatok hordája élezheti rajtad ocsmánytalan agyarát.
4. Te mindig arra vágytál, hogy magad által szerkesztett magyarázat-szárnyakon repülj az Égbe, de tudd meg, hogy a repüléshez szükséges szárnyakat a képzelet és a vágyódás növeszti, miket te régen letaszítottál bukott trónusod talpazatáról. Nem kell elárulnod féltett titkaidat. A világot mint a sáskák felzabálnák a magyarázataid. Hát tudd meg a Teremtő szánalmas mosollyal arcán már készíti gyászos temetésed. Minket szárnyaló Angyalokat kér gyásznagynak, kiket most én képviselek.
5. Ezért hát zuhanj előttem, ki felfeddheti titkod, bár zuhanásod korántsem lesz olyan látványos mint Ikaruszé, ki a fényből a sötétségbe hullt, míg te a sötétségből az éjbe zuhansz.
6. Ahogy a szűkölő tudomány halálra rémült arccal kővé válik, a győzelem kéjes öröme önti el testemet; de mint minden érzéki öröm, pillanatok alatt darabokra hullik és az éter hullámain elsodródik a világegyetem végtelenjébe…
7. Most a szobámat díszíti a megdermedt hamis próféta, és a nevében kioltott életek ezrei végkielégítésként odajárnak, hogy túlvilági idegeik nyalábjait borzolja a kéjes fájdalom, amit nekik ez a látvány nyújt. Mindez persze eltörpül példaképe szobra mellett, ki mégnagyobb hóhér volt. És a holt lelkek milliói, árnyékéltük bosszújaként lángcsóvával ölelik a hit megkövesedett véráztatta szobrát. Mint tengernyi szentjánosbogár, lüktet a fájdalomra, mintha gyászzene volna, a töménytelen gyertyaláng; nyugodalmat nem hagyva a kővévált hóhérnak. Túlvilági szemük lyukakat éget kínzójuk homlokán, nehogy kényszeredett álmában békét találjon.
8. Emberi könyörület! – találj irgalmat ezeknek a néma báboknak, kiket éltük alatt úgy rángatott a sors, mint az elszabadult vitorlavásznat a viharos szél. Ezután persze hajójukat arra sodorta az ár, ahol már a véráztatta sziklás parton annyi az emberi tetem, hogy a dögkeselyűk is undorodva fordítják el fejüket és távolabbi vidékekre szállnak. A tenger háborog, és méltóságteljes fölényével nem emészti el ezt a szennytömeget, minek bűzös levét már messzire elvitte az ár, hogy az ember okkuljon a jelből És Szorosan fogja vitorlája kötelét. Mégis nap mint nap újabb hajók ezrei csapódnak a véráztatta szikláknak; és a moszattal benőtt emberi koncok arcán halvány mosoly ring, ahogy helyüket kérvén melléjük úsznak az újonnan jövők.
9. Néha végigsétálok a partokon, nézem az emberek galacsinná gyúrt hatalmas tömegét, és lelkemben üvöltök; úgy, hogy a templomokban kialszik az örökégő mécses. Ijedt apácák félve összebújnak, azt híve, hogy valami fensőbb hatalom számukra felfoghatatlan módon megszentségtelenítette szent frigyük minden pillanatát. De bennem lángoszloppá erősödik a kínzó gyötrelem és felperzselem a hatalmas hullatömeget, megadván nekik a végtisztességet. Így a tengerrel vetekedve levetem méltóságom, aki nem fogadta lelkébe ezeknek az embereknek a tragédiáját, és a súlytól kétrét görnyedve lerogyok szobraim elé.
10. Nektek is megadtam volna a kegyelmet, ha le tudjátok vetkőzni, mint véráztatta véres ruhát, a méltóságotokat, és fejethajtotok az Igazság előtt!
11. Most én leszek a vezetőd ember! A felkoncolt igazság kelyhéből részegülten én leszek ki megénekli szörnyű tragédiád. Hallgass és tanulj, hogy ne akkor tündököljön az igaz felismerés emésztő lángja arcodon, mikor algák és rákok otthona rothadó tested. Én leszek az új Messiás, aki kivezet Egyiptom rémséges poklából, ahol az értetlenség ördöge tivornyázik, és dühöng a közöny. Elismerem isteni szerep, de tudd: a megváltásod magad hozhatod el és csak temagad! Ha előtted megyek a rögös és kanyargós úton rajtad áll, hogy követed-e lépteim...
Második könyv
1. Képzeletem szárnyán lebegek a Semmi végtelenjében. A Borzalom adott testet ezeknek az izomkötegeknek, hisz még a teremtés előtt járunk. Vaskos bakancsom péppé tapodja az idő fonalát. A hátamon futkározó borzalom démona lovagol gerincoszlopomon, és karmát mélyen a hátamba mélyeszti. Ezt a démont, a tudás szülte – hisz tudom mi következik ezután –‚ s ez adta kölcsönbe szárnyaim.
2. Hallgasd csak, mi ez a hang? Ami olyan ódát zeng, mit még emberi fül nem hallott… Ez a csend hangja; ahogy végtelen folyamként hömpölyög a megelőlegezett téren át. Ezt a diabólusi harmóniát csak a tiszta űr dalolhatja nékem, mert Isten nemsokára megtölti teremtményeivel és a teremtett tér megtelik a világegyetem zajával...
3. Mégis egyvalami messze fénylik, amit Isten vesztett el mikor még gyermek volt. Ez az isteni darabka most úgy tündököl, hogy a nemlétezőhöz szokott szememet vakítja ez a puszta létezés. Dühömből áradó gyűlölethullámokon közelébe hajózom, hogy láthassam mi ez a szentségtörő fényforrás; mit képzeletem már megfestett lelki szemeimnek – és a vászonról az ördög csúfos képe néz rám kifejezhetetlen grimasszal az arcán. Most már látom, hogy egy sikoly az, ami kezdi maga körül sűríteni a nemlétezőt. A gyermeki Isten mikor érzelmeivel labdázott, a vesztett golyócskát itt hagyta és az most bosszúból isteni hatalmát fi togtatva felragyog – fokozva kiábrándultságomat.
4. Ahogy tündököl, az eljövendő anyag kíváncsian feléfordítja durva, kimunkálatlan arcát, hogy fürödhessen a látszólagos isteni fényből. Én már látom az eljövő borzadályt, mitől a gyermeki Isten hirtelen nő aggastyán korba és megmaradt hajszálait nevetségesen fésüli át homlokán, hogy többnek látsszék.
5. Ahogy a megelőlegezett létező sűrűsödik a fényforrás körül, az hirtelen a ránehezedő tömeg nyomása alatt felizzik és lángra lobban, miközben a feltörő sikoly szertefut az éter hullámain. Ekkor az ijedt Isten akaratán futva feltűnik, és szemtanúja lehetek szörnyű metamorfózisának. Igen, a teremtés játszódott le szemem előtt a felelőtlen Istennek köszönhetően. Nem, nem a végtelen jóindulata hozta létre az anyagot, hanem a lázadás sikolya, amit ő eldobott magától, és csak ezért nem ismeri mi a szenvedés. Nem, az Isten nem jó, hanem nincs a rossz birtokában, mert eltaszította magától: ebből következik, hogy nem önszántából választotta a jóság beláthatatlan hosszú rögös útját.
6. A sikolyból létrejött anyag könnyedén alakítja át a tiszta űrt saját céljainak, és valami új mozgatóerő hajtja, amit mi emberek úgy hívunk, hogy vágy. Elkezdődik az öldöklés a transzcendencia és a matéria között és a lángralobbanó hidrogénfelhők zajában már ott lovagolnak az apokalipszis hírnökei. Isten már elküldte, hogy fatális tévedése nehogy még egyszer előforduljon.
7. A lázadó sikoly hangján üvöltve elhagyom a vérgőztől terhelt levegőt; és ez a hang adja ihletettségem hangját: Gondolod ember, van még esélyed? Marad még remény, vagy egyáltalán mire vársz? Megmondom: arra, hogy Isten szövetségre lépjen veled. De gondolod, hogy téged, akit a lázadó sikoly szült, téged fog megkérni, hogy add vissza neki azt, amit sohasem vettél el?
8. Hát így nézz ember, minden este a csillagos égre, hogy tudod, az apokalipszis lovasai már száguldanak feléd; és a táguló világegyetem csak időt nyer neked. A fénylovasok dárdái már jó néhányszor csiklandozták talpadat, de nehogy azt hidd, hogy könyörületességből nem vágták eddig beléd iszonyatos küldetésük halálhozó gyümölcsét.
9. Vagyunk egy páran, kik folyvást kiengeszteljük Istent vallomásainkkal. Mert Te őszintén sohasem tudtál gyónni, hisz szégyelled nevetségesen gyermekded titkaid. Igen, bevalljuk sosem elkövetett eredendő bűnünk minden változatát, hogy a Teremtőt (ezt gúnynévként ragasztotta rá az emberiség) jobb belátásra bírjuk sorsunkat illetően.
10. Nehogy azt hidd, hogy ezt bármelyikünk érted teszi. Csupán magunk üdvösségét egyengetjük, mert úgy tűnik, ez Istennek tetsző cselekedet.
11. Rettegj haragjától és az eredendő bűntől mit rádkent, pedig maga vot elkövetője, de tudd meg: te ezerszeresen többet vétkeztél rövidke életed alatt és fogsz is, még ha másokra kened is. De mondd, kinek nincs megengedve ezután…
Tarr Bence László,
1992. Budapest
| (2008 nyár - Szintézis tábor) |
[ Teteje ] |
