KÖRTÁNC

(2000)

[ Teteje ]

Megtisztulás

Megtisztulás

Koszorús fejemet az utcakőre hajtom;
lágy angyalkezével a bánat betakar.
Elaludnék, de megannyi lidérces szempár
lángszagú világa engem akar.

Pocsolyáttaposó megannyi láb hada
péppé tapossa minden gondolatom.
Megállnék, de rohanok mégis
hovatovább nem nyugodhatom,

míg a kikeleti vendég fene barátja
esztelen fejszéjét fejembe nem vágja
hogy Pallasz módjára szűzen ne foganjon
egy bölcselő gondolat végre fejemben.

A kő hidege arcomba marja repedt mintázatát.
Szemem sarkából még látom a víz tükre
hogyan simítja el ráncolt homlokzatom,
s bukom a mélybe ismerősen már.

Szörcsögő folyadék-folyondár torkomra erősen hurkol,
s sziszegő présgép alakban hörgöm a szent szavakat
valami istenről s a fiúról ki leszállott a mennyből
és itt van az országa pocsolyák földjén.

Esztelen bánat fojtogató árnya borul fölém,
s én, ki a csillageget bámulnám csak egyre
hasztalan a sötétben bolyongok
nem lelvén menedéket az utca porában.

Számba sár íze tolul, míg fogaim a szavakon rágódnak,
elmém mennyei paloták tornácán bolyong;
megannyi hoppmester cifra ruhája lengi szememben
légkönnyű táncát úszva az éjjel.

Révbe érni vágyom, hogy tajtékzó vitorlám
szakadt vásznát befoltozza a remény,
hogy szabad kikötők mámorító átka
ne kísértse roppant fedélzetét hajómnak

– mely megannyi tenger habját taposta
mézízű tajték ragacsos nyálán részegedve.
Tisztulni vágyom? Miközben a szennyes
mámor nadrágom szárán csorog?

Nem vagyok napszámos ki más földjét túrva
aranypénzt lelni sóvárog lelkében,
jobbágy módjára túrva a fekete földet
magot vetve hol korábban a semmi volt.

Fejem alatt a kő jéghideg;
kristályszilánkok vakítják szemem.
Melegednék, de nem engedem a lángot
fellobbanni szívem udvarában.

Megyek, mert vársz rám. Az otthon melegével,
Józan tisztasággal, a kimért mértékkel.
Világod véges világ, határa határod.
Szeressem? Megvessem? Elvegyem? Elvessem?

Ragacsos utcapor tapad hajamba,
a hajnalpír orcámon ragyog.
Számban ócska gondolatok fanyar íze társul
kimért boroknak olcsó párlatához.

Szeretnélek szeretni. S hogy társam légy.
Te, Mody.

 

(2003)

[ Teteje ]

Születés

(2005.05.30, 05:30 - várakozás Csilla születésére)

[ Teteje ]

Megannyi óra

Megannyi óra

Félek, hogy elmúlik a nap
hogy el nem mondom mindazt
amit elmondani csak ma lehet:

azt a megannyi fohászt
azt a végetnemérő reményt
megannyi vigaszt és engesztelést
esdeklő kívánságot és vágyakozást
hogy teljes és egész legyen minden
hogy Te mindenben teljesülj
és hogy ne szenvedj hiányt
hogy öröm és bánat
mindig teljes legyen házad táján
és hogy csillagvilágod szikrázó palotája
tornácára mindig csak igaz ember lépjen be

Esdeklő kezemmel az üres légbe markol szívem;
hálaimámat tétova elmém rebegi
megannyi cikázó gondolat pompás vonulatával:

Kérlek add, hogy legyen.
Kérlek add, hogy ne legyen.
Hogy mit, miért, mennyiért -
felfogni képtelen.

Csekély értelmem erjedt nedű vánkosára hajtja fejét.

Álld meg őt Istenem
derengő szíveddel.

 

(2005.05.30., 23:59 - Csilla születésének estéjén az utolsó percben)

[ Teteje ]

Philosophia Perennis

Philosophia Perennis

Mikor még szemedben hullámzik
gyöngyökkel díszített tested tánca,
és kisimult arcodon felizzik
az éj titokzatos láza,

varázslatos árnyként setten mindig tova
a vágtában megpihent lomhadó gondolat.
S a kifáradt békében lassan elszáll oda
hol magába szívhatja sebzett illatodat,

hajad zuhataga mossa habtisztára.
S a józanság vizében sziklaként merül fel
az új remény kicsinyke szikrázó szikrája:
szemed lángja talán sose lobban el...

Ahogy éjjel alszol és ringó lágy ruhádon
cirógatva átsüt az éjfekete hold,
csak nekem mesélsz széles e világon;
arról, hogy ki veled lám maga a minden,

nélküled – jól tudom, semmi sem.

Csupán...
halnom kéne tudni ezután.

 

(1997)

[ Teteje ]

Hogy mit is akartam?

Hogy mit is akartam?

Hogy mit is akartam?
Kiinni lelked minden cseppjét
mohó részegségben
olthatatlan szomjjal égve

szemedben meglátni a végtelen zálogát
hajnali öröklét derengő homályát
a napszítta lehelet józanító csókját
arcomra didergő friss hajnali pírját

szellemittas kéjpuha párnám
minden ölelésed, néma szavad
türelmes sóhaj, lemondó fohász,
halkszavú kétely, tompa mosoly

nincs mit is mondanom
elalél minden gondolat
ha szívembe idézlek
angyali szerelmem
örök óhajom.

 

(2005.04.12)

[ Teteje ]

Villamoson

Villamoson

Ágyadban hűlt helyem találod –
fakó illatom, testem melegét.
Töröld le szádról a plasztik mosolyt,
a nap fényével kelve tovaszállt gondolatom...

Kényszerű alku keserén rágódva
rosszízű számban rothad az étek –
éjsötétben kelek, éjsötétben nyugszom;
látásod tükrös homály, szuszogó lélekzet,
fanyarédes emlék, esdeklő pillantás.

Fekszel mozdulatlan, neszez érintésed,
öntudatlan rándul kivételes tánca;
levegőbe markol, illanó magányba –
csikorgó vasgépek repítnek hiába...

Zaj, zúgás, zötyögés - itt,
Ott - csend, nyugalom, néma magány.
Gyötrő fájdalom, s egyedüllét - itt,
Ott - egyedüllét, s gyötrő fájdalom.

Széttépő vak kényszer ostoba igája
hová húzza bárgyú ökörnyakam?
Csendben-tűrt szolgaság pórias rab-étkén
meddig dagad még kehes alakzatom?

Csontsovány életem vézna toppanása,
krisztusi szívednek néma dobbanása
halkan beszélget lágyszavú szókkal...
Kipp. Kopp. – ideje leszállni már.

 

(2004.02.13)

[ Teteje ]

Hovatovább nem?

Hovatovább nem?

Asszondom én is fűrészporos tapétán pásztázó szemeimmel
átlátván a helyzet képtelem alakzatán,
hogy a várakozásba belefáradt rézangyalát neki –
ennek a lélektelen percnek!

Melyből hiányzik báj, eszmény, tartalom;
üres, mint Buddhák kolduló csészéje,
tartalmas űrjébe gondolat-foszlány tolong
viszkető szemeim recehártyája mögül.

Kék tinta-szántotta fehér papíron játszó
Csalóka fénysugár hiteti vélem, hogy írok.
S hogy bír némi értelemmel mindaz mit
Elmém kezeim által ide firkant.

Messzire-suhanó megannyi gondolat
fáradt-nehéz könnyű násza,
karbafont ölelkezésük felgyűri a párnát,
fejem, hogy ne légyen hová lehajtanom.

Pihenni vágyom és értelmet találni
ezen óra polírozott műfa asztalánál –
irodai neonfény duruzsol körül
hűvös lehelettel eme meleg időben.

Szomjam az igazság és bölcsesség nedűjére vágyik,
s kortyolok a légből megint jó nagyot hozzá,
hogy vigyen a lábom má’ tovább innen,
s hogy innen végre felállnék.

Menten menni tovább.
El.
Innen.

Lelkem csillagudvarában a végtelen húrja feszít,
s repülnék tollatlan vesszőként át a légen,
ha karom ereje bírná a nagy megfeszülésben
a jó irány vételt és a célzást.

Hovatovább nem? Céltalan megérkezés;
oda hol Most Vagyok.
Kék műplüss-forgószékek raktár-labirintusába
Hol egymásra hányt gondolatok fonalával

Keresem a kivezető utat…

Indulok.

Hogy lett légyen hová meg is érkeznem.

 

(2008.08.25 - IBM tréningterem)

[ Teteje ]

Hosszú Tél

Hosszú Tél – Töredék
Nekrológ Kránicz Sanyinak

„Nekem mondod!?” – lankadó szavakkal aratott diadal.
Az utolsó, amit nekem mondtál,
s egy röpke pillanatra vetekedtünk a szavak súlyával
- kinek is nehezebb a mondanivalója.

Látod. Te győztél.

Csak egy héttel később tudtam meg halálhíredet:
a kegyes betegség gyengéd kezével rejtette előlem
a rettentő szavakat.

Ocsúdni alig tudok még és sírni sincs erőm.
Csak bámulok rabul ejtő gondolatok szűk sikátorába.

Mikor táncra hívott, mi mind visszaléptünk az élet idétlen színpadáról;
csak te maradtál, hogy eljárd haláltáncodat Isten és a világ előtt.
„Ez is megvolt.” – mondtad kurtán mikor vége lett a táncnak,
Zorbai téboly tétova arcodon, s elsiettél – most már tudni hová.

Üres helyedre zajos zsivajával hamar betört a közöny,
s e sodrásban nincs megállj, csak esztelen tévelygés
üres naptárak katonás lapjain át!

Futva ragadnék bárkit, ki egy szóra megállna,
de a rohanó sietség ezerkarú átka
mögül senkinek nem állik, egy féldholdnyi távról
megtorpanni végre, hogy szót ejtsen rólad – velem.

Most lesz igazán hosszú a Tél.
Végetnemérő vágyakozás az Új Életre.

Tudom, ha megpihentél meghallod majd szavam,
s mi várunk asztalunknál ha eljön végre
a Húsvét.

 

P.S. Kránitz Sándor (Sanyi) kollégám volt a Hunfalvy-ban, aki pár napra a szalagavató-bált követően, ahol közösen táncoltunk a tanári karral, valami hirtelen rátörő súlyos reménytelenség érzése miatt megölte magát. Nagyon érzékeny ember volt. Én éppen egy hétig otthon voltam valami betegség címén, és csak egy héttel később szembesültem halálhírével, teljesen váratlanul, mikor az iskola aulájában megláttam a gyertyákkal, virágokkal övezett fényképét. Bárkivel, valakivel szerettem volna a kollégáim közül beszélni arról, hogy mi történt, de mindenki csak rohant az óráira egy kegyetlen kies folyosókkal teli szívtelen középiskola buta embertelen rendjében. Teljesen kétségbe voltam esve. Ekkor született ez a vers.

(2004.03.08. - Hunfalvy János középiskola)

[ Teteje ]

Szeress Úgy...

Szeress Úgy...

Szeress úgy, ahogy az éjszaka várja a nappalt,
a fagyos föld a hívogató lángforró Napot.
A dermesztő jéghideg sötétbe begubódzó
fázó ijedség, arcát ha simítja ébresztő kezed.

Lágy melegével forró ajkaival életre kelti
a föld mélyébe rejtett szunnyadó vágyakat,
Hogy hívogató lágy énekére,
kidugja fejét hótakarója alól.

És nyúljon az Égbe
légi érintésed esztelen óhaja után.

A barlang hidegébe éji menedékül
csendben vackolódik az ős aggodalom;
hogy jöttödet várja szent bizalommal
hogy felragyogsz ismét újra reám.

Szemed sugara ha lángszínben izzik,
remegve ébred a fényre sötét
lelkem ha olvad dermedt ridegéből
lángszikrák szórják parázs-varázsod.

Elérhetetlen távoli helyről
fényed ragyog csak egyre reám.
Csak lényed varázsa puha árnyék-kezével
ébresztget engem, hogy ébredni kél.

A végtelen űr hidegébe elrejtve,
vajon vágyódsz-e Te, és vágysz-e reám?
Tündöklő ragyogásod szemvakító fénye
miféle tükre a fénytelen éjnek? A föld hidegének.

A barlangban szunnyadó várakozó élet
miért siet elédbe, ha érzi érintésed?
Jönnél, ha hagyni eltudnád égi helyed,
Hogy leszállj a föld holt hidegébe?

Keresnél engem a földnek porába keverve,
oldhatatlan béklyó guzsajába kötözve?

Hogy a Nap milyen, fel soha nem foghatom,
csak a napfény ér ide hozzám.
És csukott szemeim mögött téged idézlek,
Mint körbezárt emésztő lángtengert

egy fagyos üres csillagvilág éltető katlanaként.

Minden élet forrása és reményeként;
Hogy visszatérünk olthatatlan forrásod közepébe,
Honnan kivetetten
egy holt bolygó hideg anyagába kötötten

szomjazik utánad a rádeszmélő óhajtó gondolat.

Így
Szeretlek.
Én.
Szeress, szeress, szeress
Engem.
Te is.
Így.

 

(2010.02.25.)

[ Teteje ]

Seneca

Seneca

Ha jó vitorlám kifeszítem
kitárt karom ölelni vágy,
s kétrét hasadt kárpit-szívem
az alkonyi bárkán hív odaát.

Gályarab módjára a tenger ölel
hínárszagú-posvány deszkafalával
s a kristálytiszta tenger noha közel,
messzebb nem lehetne láncra vert zajával.

Csak zúg-búg, ver odakinn a hullám,
cseppjei hullnak rám vízpermet-szilánkok,
s rácsos fedélzetem, szemrehulló pillám
szitálja a napfényt: káprázat talányok

fura fodrozódások,
tengermélynyi árkok,
zátony-ősrobbanások.

Remegés és rángás, éjmélyi születés
nemlátott alagút fénynélküli végén.

Kormányvesztett szellemhajóm
kísértet talánya
merre fordítja vitorlám
világtalan kapitánya?

A hajcsár dobja zúg csak egyre -
szívem ütemesen verje,
fekete űrjét egyre sebesebbre,
hej-hó fiúk a kincses sziget messze
nincs közel!

Áldott Magánosság jövel.
Ágyam elé köttetve tüzel
a szellemhad térdeplőpárnám
szöggel kivert komor álmán.

S megyek büszke seregem élén,
parttalan kikötőkbe térvén
Bolygó holland    k i    n  e  m      k    ö     t          ő
kikötőibe.

A víz csak a párát veri be,
hogy a sós lég a szomjam oltsa
cserepes ajkam szóba fojtva…

Ki nem tudja mily kikötőbe tart
annak úgyis mindegy,

honnan fúj a szél!

(2012.01.18.)

[ Teteje ]

Fifty-fifty

 

Ha élted terhét soknak érzed, gyerek vagy még, és majd megérted, hogy benned csillag-milliárdok élnek a végtelen tág büszke térnek szünetein át. S e titokzatos nagy szimfóniát karmesterként te zenéled, benned hangzik fel az ének - léted minden egyes szólama apró-cseprő bús dala öröme és bánata. Egy dolgod van: Élni. Készen. Meghalni, ha kell egészen. Föld mélyébe rejtve mélyen titokzatos rejtekében növekedni a világgal olthatatlan sodró vággyal. A teljességet félkészen bejárni a mindenséggel parolázni. De leállni, megállni, beállni - ha tudnál se merj! Mert ember légy, ki tudva őrző életeken átívelő bölcsességgel minden és   s  e   m   m    i Ezzel sajnos nincs mit tenni. Csak élj! És élj és élj, örökké! Ne félj magad elveszíteni! Ha nem veszítesz, nem is találsz, ne szűk partok mentén halássz, mert tudd, hogy élted óceán parttalan hatalmas talány végetnemérő időfolyam mely sodrás inkább, mi nem rohan túlvilágok, újvilágok céltalan partjai felé. S nem elérés.

Mely Föld-arcodba vájja folyó-barázdák ezer-ráncait. Te vagy e Föld: mely csonthalmok szent kupoláival ékesített vágyvilágok örök nyughelye. Te vagy az Idő: mely végetnemérő határtalanság fényes horizontja. Te vagy e Tér: mely helyet teremt megannyi kételyednek, életezredednek, fogyó seregednek. Hogy bevedd a bevehetetlent. Hogy elérd az elérhetetlent. Hogy meghald a halhatatlant. Határozd meg a meghatározhatatlant. Hogy megértsd a megérthetetlent. Hogy megéld a megélhetetlent. És mindezt csakis egyben, az Egyben. Hogy ne távozz innen soha kevesebben. Egyben. Készen. Merészen. Indulj tovább útra készen, s meg ne állj míg el nem éred az elérhetetlen messzeségben az elérkező örök öröm hazaváró partjait. Mert révész minden ember éppen Ki önnön éltén át kell lépjen S léte sodró folyamán át az összecsengő szimfóniát meg kell ismerje merészen. Hát legyél készen! Készen. Mindig készen. És élj sokáig, Egészen!

 

(2013.05.31. - Réti Attila barátomnak 50-ik születésnapjára)

[ Teteje ]

Egyszer Fenn – Egyszer Lenn

Egyszer Fenn – Egyszer Lenn

Ha volna készen el nem érnem
távoli partok partjait,
feledésbe nem merülne,
s el nem veszne soha vélem,
a lényeglátó lényeges.

Beteljesülhetetlen ígéretek
ostoba szántóföldjén át,
megannyi meddő szimfóniát
kürtöl az éjbe a
félholt lidércek százada.

S én érzek szégyent miatta: ÉN.
De mi VÉGRE?

Felnemfogható foghatatlan harcban
kivérző szívem, csak folyóként ontja,
ránemérző hegybírák ecetízű átkát.

Ragyogástalannak látszó vermek
sötétjébe behágó, önfelfalatással
megáldott lelkek, torz kálváriáját.

Dombrafelhágó kőszívű kedvvel
botladozva rázza az égnek
töviskoszorúzott mályvaízű álmát.

Olvashatatlanná lett kéziratom
szegényessé lett most. Pont.

Pontos pontatlanság emészt.
Szerte rág.

Feloszlik bennem az értelem.
Szertelenné lettem.
Szét s z ó r t t á.

Szerelemben szervesültté lenni
de jó volna.

De én csak a halálba ha tartok.
Éltem szertefoszt.

S ki olvassa majd széthulló firkálmányaimat?

Megszáll valaki most is.
Szellemórám másokat igéz.
Ki írt ily kezekkel?
S ily szavakkal?

Lennék én, Én. Ha tudnék.

De erővel veszi át hatalmát az ösztönerő.

S láthatatlan kéz verítéke feljegyzi, tollam keserű méreg folyását:
Szart sem ér ez, az egész.

 

(2014.10.27.)

[ Teteje ]

Őrizz és Védj

Őrizz és Védj! – Radnóti után szabadon

Versosztó félszbukta-átirat

Egyetlen verset sem kedvelek.
Mert mit ér a szó, e sok háborult között?
És mit érek én, a ritka és nehéz szavak tudósa,
hogyha  ostobán mobilt szorongat minden kerge kéz?

Elektronmázas nyákra pózol, és csak ide posztol nehéz ígéretet.

Feszülő fényhúr minden ember,
melyet csak az őrület vaskarmai feszítenek.
És csak a lélek alján fut a réten
susogó saruban a halál.

Egünkre láng fut, majd a földre hull
S egyre csak alkonyul
és az ily őszi tájra
nagy hiába, csak a sötétség borul.

Az égi fényjelekből olvasót pedig,
csak fojtogatja a meg-megannyi szó megint,
s a fájdalom keríti körül fehéren,
mint a tengert melyet a temérdek só behint.

Őrizz hát és védj, feszítő vaskarom,
s te hószín öntudat, maradj velem:
tiszta szavam sose kormozza be
a barna füsttel égő, tudatlan kábulat!

Álmomban a szél fú már éjjelente
s a hófehéren villanó vitorlák
csattogva híznak messzi útra készen.

És úgy írom át, itt e lassu költeményt,
mint búcsuzó, ki ujra kezdi éltét,
s ezentúl bottal írja verseit
szálló homokra távol Áfrikában.

 

(2014.)

[ Teteje ]

XV

Lángban áll a világ, koldusok.
És lángban állok én is.

Parazsamkapuját átlépve belépek hozzád
kísértő gondolat:

Hogy elégtelen lesz-e a mérték
mellyel a sors asszonya mér majd,
s szemfátylas mérlege kibillen
az egyensúly kényes ólma alatt.

Ha arannyá válna ma bennem
e szemfosztó pillanat
ragyogó gyümölccsé,
mely az örök élet fáját idézi tebenned.

Szívem kitárt kapuján át belépdel
megannyi árnyék alak,
s, hogy fosztani jő a sereg
sziszegi a magasból, a kígyószavú vágy.

Elvérző sebet ejtve takarja
emlékhalmaimat…

De bennem él talán mi a méltóság:
Hajnalban, s alkonyatkor is,
a lomháneltheverő hegyek
szemfénye rámkacsint.

Olvasnék költők mirtuszkoszorúiról,
de jelöletlen sírok rejtik
gyermekhantok temetetlen koraérett
magzatmázait.

Számtalanszor járt már bennem
az éjfeketeszinü kámfor.
Illanó tüze lángja egyre feketébb.
S a fénytelenbeveszve elalszik
bennem is a láng.

Mily zsinóron köt köldököm sorsom fonalához?
Mily hurok tekeredik épp most a nyakamba?
Hol lóg majd kiakasztva, s mily templom kapujára kitűzve
e lázas gondolat?
Ki érti majd szeretőn még, Maldoror álmait?

S a kísértő árnyék mely fölém borul tán
oszlik a zajban,
S a csatahévben elomló indulat megáll.

S csend van – csak a béke honol.

S az irgalommal megáldott percben
a fény beragyogja a jászolt.

S kisded lelkem felsírja a jármotcipelő barmok
kérődző szemét.

S világtalan elenyészik a fájás, ahogy múlik majd a nap.

Hovatovább, s a csendben.

Ss
sss
sss
sss
sss
s!

(2015.01.13.)

[ Teteje ]

Új(r)év

Van bennem merengős, sejtelmes valami
- jégarcú tükrébe révedő valaki,
télvíznek idején.

Lezárva végleg az idő-pecséttel
egy újabbvolt esztendő bűvös körét.

Hólevélhalomba
gyűlik az életfa

lomha
lombja.

Minden év elveszik,
s megkerül majd egyszer
az örök emlékezet tértelen egén.

Nem látja még szemem
merre múlnak ráncaim -
szemembe vésve őrzött
angyalszárnyú árkain
elfolyó megannyi
hasztalan könnyfolyam
mily hasadékot repeszt
a kőkemény föld-páncél
gránit falán.

Harcban áll a világ,
s harcban állok én is –
még mindig.

Mind
és
örökké?

Éber őrzők
hadra készen
védik a mennyek
sziklapalotáját.

Lángpallosú kerub-angyal
ezrek várják
a nagy leszámolásban
az utolsó ítélet
világvégi lázát.

Ármányban él minden ember,
titkos cselszövés
ő
maga.

Fel nem-fedhető Janus-arcú kétkedő.
Köpönyegét jól forgató ügyesen kémkedő.
Isten és az Ember szövetségese.

Menni.
Menni tovább.

Évről-évre, hétről-hétre,
mélyből-mélybe.

A magasság fennkölt
szépséges távlata
csak a felhők
és madarak záloga –
kik énekükben őrzik
a titkot Terólad
és rólunk.

Hogy fentről nézve
mily térkép vezeti
lépteink és időnk
szűnni nem tudó hadát.

Átlépni nemcsak esztendők ajtaján,
de kétarcú világunk oszlopai között,
hogy az alkonyi bárka ködfedte partjai
s kitárt aranyló világa mögött,
jöjjenek most már közelébb
ragyogó napjaink.

Avaloni nyughely dicső pihenése,
héroszi nemzettség smaragd asztalánál.
Rangra emelni az életet magát,
és talpig behinteni azt, az igaz arannyal.

Mert itt van megint az örök(lött) pillanat,
s itt van mint mindig az örök(lött) bölcsesség
olthatatlan kútja – hűsvizű forrása.

És van ami száraz még.

Így hát csak valóban, az ide-út vezet oda át,
hol a kifogyhatatlan bőség,
az őselegendőség jut majd ránk.

Hajóra szállni MIND!

És

mind

örökké

Ámen.

 

(2012.01.01.)

[ Teteje ]

Sebnél sebesebben

Szebbnél-szebben
sebnél sebesebben
láznál lázasabban
igaznál igazabban
öröknél örökebben
szemnél szemtelenebben
láthatónál láthatóbban
minden percben szívem dobban.

Érted.

Ha megérted –
sebzett szavam vérző nászát
fehér leples titkolt gyászát
temetni mind ki ideér
az öröklét gyermekded álmait.

Hófehérnél fehérebben
keservnél keservesebben
haldoklónál haldoklóbban
maradónál maradandóbban
reménynél reménytelenebben
személynél személyesebben
kitartónál kitartóbban
angyalszárnyam lángra lobban.

Érted.

Ha megérted –
makacs szívem őrült vágyát
a labirintus csókos száját
fonálbaszőtt álmos idő
napszította lázait.

Világnál világosabban
csóknál igazabban
ostornál ostorozottabban
szegnél szegesebben
hegynél hegyesebben
fénynél fényesebben
szeretőnél szeretőbben
a világot elrejtő hamis temetőben.

Érted.

Ha megérted –
támad fel minden szó, emésztő gondolat
a mindenség igéje, tengernyi torkolat
folyó időnkbe vájt tengerárok
kétkézre kulcsolt számba őstitkokat zárok.

Maroknál markosabban
szabadnál szabadabban
dalnál dalosabban
lassúnál lassabban, lassabban
halottnál halottabban
halknál egyre csak halkabban
dobban dobban dobban
dobban robban dobban.

dobban
dobban
dobban
dobban jobban dobban
dobban dobban dobban
dobban
dobban
roppan

(2012.04.26.)

[ Teteje ]

Az Idő előtti feltűnők és eltűnők főértekezése

(kik a herpelény jobbján, balján és tetszésük szerint a hátán is ülnek)

Ne légy botor, hogy nemtudád
a fő herpelény füknyász!

Bitangolódjon-é érdemtelenül
a hejhovanemhulló őszi levéllel?

Felhörpölődjön-é a sok eső levével,
hogy görömbölődjék kartaul enyhá.

Meg, csalauoul a csalárd csillogással,
hejhohopeszi csürümcsiccs!

Ki ne preljül, ha hull a hó?
Ne csak én legyek itt hergevész,

S nem penget lantot hiába a dalnok,
ha a szaralband terküj karampa.

Bíz nagyon sok munka van még,
én is csak a friss füvet óvom,

Hogy higyhegyhögybe harpalol
a kerecsendis tőtrafu.

(2015.03.02.) Kéringer Andrásnak (aki tudniillik hergevészeti főheherész és füknyász), valamint idő előtt és után (f)eltünő barátainknak.

[ Teteje ]

Őszi derengés

Őszi derengés

Sárguló levél.
Lehulló gondolatom
odakint felejtem.

Lehulló levél.
Fán felejtett gondolat
őszi szélben száll.

Széllel-szálló kép.
Őszi sárga gondolat
lehullik végre.

(2015.09.25.)

[ Teteje ]

Szóval írni

Szóval írni. És szóban mérni,
a végtelenben meg-megérni,
mint jó gyümölcs a fán.

Csendben, láthatatlanul.
Mint aki mindent kitanul.
S ha földre hullik, mielőtt a kéz megtartaná,
akkor is illat és nektár.

- csak a csend szalasztja el.
A bölcsesség mindig áttelel.
S bár csak a völgyi virágok, ha nyílnak,
a költő-lelkek csak írnak és írnak,

gyűjtik halomba, megannyi alomba
A melengető kis gondolat-takarót,
- a Mindenséget vágyó-akarót:

Az örök öröklétet, (meg persze
a mindennapi jó ebédet),
talán EGY szóval: a Szépet.
S mindenhol csak, csakis az épet.

A húr zeng, ha megfeszítik.
S ma mindenki tud számolni tízig.
Langymeleg víz, aligha oltja szomjad.
Nincs rá mentség, hogy ne tudjad

a Mindeneket.

Ma sms-ben viszed magaddal,
s zsebedben figyel az őrangyal
távvezérelt hullámhosszon,
hogy ha kell, téged kiosszon.

Osszon hát, ha kell.
Nekem itt és most, ez így pontosan megfelel.
Posztot fülembe így lehel,
az öröklött áhítat.

Remélem, téged is átitat!
(Nem, ez tényleg nem átirat,
csak egy egyszerű, égi táv-irat… J)

(2016.04.11.) a költészet napjára

[ Teteje ]

Semmi

Semmi – vicces nincs benne.
Csak luciferi téboly: értelem.
A Fény… az bántja a szemem.

„Ugye nem féltek a sötéttől?”
Itt elbújunk, s majd megkeressük
egymást, ha vége lesz,
a barlangon kívül odafenn.

De most csak árnyak bábjátéka emészt minket,
értő figyelmünket gúzsba köti,
s láncra verve szürcsöljük a terhes párát,
lihegő keblünkkel.

Leláncolt e játék.

Rabul ejtett.

 Az éjfekete ötven árnyalata.
Ez most e világ alapzaja.

S az Ördög? Semmi már.
Nincs mi felett őrködni –
a dögvész mindenkit elemészt,
csak a téboly marad,
megannyi magánzárka:
önző gondolat.

Mindenki tudni vél,
és ismerni –, de látó,
tiszta fénykiáltó, alig él.

A Fény, most csak dereng.
El-pislángol. El-szunnyad. El-fárad. El-alél.
Alig él. Alig él. Alig él.

Ma mindenki megbeszél.
Százezermilliárd csalfa vélemény.

Milliónyi szó…
Tényleg.
Fullasztó.

Ki hallgat ma már? Ki figyel?
Ki itt a csend? A kapuőr?

Lehet, hol azelőtt az angyal állt a karddal,
talán – már senki sincs.
Szabad az út: össze-vissza,
s kibetérünk a mennyek kapuján.
Lábadozunk vagy lázadozunk
– már senki sem érti,
mert nincs meg a mérce, csak a szemfedő,
s a mérleg hol erre, hol arra billen.

S a kéz mely egykor kardot markolt,
ma már csak simogat és beetet,
s rászed még egy adaggal:
vegyél-vigyél-egyél…

Inkább a pokolban nyugodnék,
ha nem az enyém lenne EZ.

S JÓ így?

Ha az útnak vége,
már csak mi ketten osztozunk.

Vannak itt bennlakók és vannak itt kegyencek,
vannak alávalók, és vannak itt fegyencek,
vannak alattvalók és nincstelen lelencek…
És TE melyik vagy?

ÉN, itt csak átutazó.

Fénylő tekintetem az odafennt idézi,
s macskaszemem minden zugba világít.
A nevem most furcsamód idegen,
most más fajhoz tartozom idelenn.
Innen nem jut ki élve senki sem,
de én jól tudom nem vagyok semmi sem.

Figyelmező és Fegyelmező.
A Fény katonája, - egy idegen harcosa.
Puszta szóvá lett ez is csak,
s talán most kinevetsz:

A semmi ágán ül szívem,
s mellé bújik a bánat.

(2017.03.08.)

[ Teteje ]

Holnap tali

(Modynak, Varró Danisan)

We are very different – Te meg Én.
Az individualiszmusz tenyerén.
Hozzád minden este szól a tévé,
szobánk dísze furcsa sztélé,
s benne folyvást kala-Majka honol –
az „adás” után egy egész ország lohol,
s üres szívébe koldus adomány csörög,
de a tapsgép fenejókedvvel csak zörög,
s pörög a szajré, a firleflanc és a mittudoménmi,
én egyszerűen ezt nem tudom nézni.

Elmémben Petőfi még nem egy rádió,
A természet korlátlan vadvirága mérvadó.
Kávéházak vérző ifjúsága,
s bolygó üstökösök írói magánya.
Velem mégis forog a Föld.
Hétmilliárdnyi emberlakta űrállomás lakosa vagyok.
A csillagközi térben száguldó kődarabra vetett űrhajós,
ki nem maradhat ennek a világnak semmivel sem adós,
ki csak a kormányt keresi vadul,
ez a helyzet nem és nem,
nem ejthet itt engem rabul…
Keretbe-feszített fiatalság hüvelykujjal nyomkod,
s szenvtelen közönnyel tanul itten „babul”.

Oh yes. – mondja az angol költő.
Kéne, most rögtön egy akutöltő,
mert kifogyóban van a térerő…
és a muse, most meglehetősen difuse.
Még szerencse, hogy itten mostan
a guglifordító még megvan.

Minden mugli ordító, s csak a Roxfort sorsfordító.
Itt van hát a Pottermore, vágyvilágunk ez fedi le.
És szívből reméljük a láthatatlan varázsvilág
minket is megszelidít a varázsdoboz fényjátékán át,
s tágra zárt szemekkel pislogunk a vörös fénybe egy élten át.

Téged elméd fonalhálója messze repít,
s a sok csomózott szógubanc folyton befeszít.
Engem kardok csattogása s lángtenger emészt,
s csak marsi gyíkemberhadakkal szemben vagyok merész.

S hol útjaink találkoznak mégis, megfogjuk egymás kezét,
s mint két ovis csak mondjuk-mondjuk egymásnak a sok mesét,
s szerelemből egymásnak kavicsokat adunk, s kis puszit,
meg párizsisszendvicsből készített friss uzsit.

S útra kelünk; te fonalboltba,
én meg a tecsőn egyenest a Holdra.
„Te gubancmintákkal maszatolsz!
Te meg minden hülyeséget hazatolsz!”
Lelkedben kislányos tarka-barka minta,
ágas-bogas hinta-palinta.
Lelkemben kisfiús hősi kardcsattogtatás
sárkánygyíkkal vívódó erőfitogtatás.

S Varró Dani korábban jól megfogalmazta:

„De gomblukunkat mégis egymás hiánya lakja,
és elválásaink megannyi kis patakja
a visszaérkezés tavába fut be, lásd.

Elhagylak, s lépteim megint mögéd szegődnek.
Mert nem szerettem én még senkit így előtted,
és nem tudok utánad szeretni senki mást.”

Akkor holnap tali!
Legyen helye a nappali!
S szemünk összekacsint, mert
oh yes, we are different,
de ez jó érzés most itt,
bent.

(2017.03.31.)

[ Teteje ]

Dühütés - Zornhau

Egyetlen csapás –
mely elválaszt éltet és halált.
A jobb vállról indul…
vagy jobban szólva,
a jobbik én tétova szándékának
hirtelen felindulásából elkövetett,

Emberölés.

Villám
csapta
azonnali
Halál.

Istenítélet.

De írni nem erről akartam.
Csak az Életről,
s a folytán-folytásról,
mely kukta módjára nyomás alatt,
féken tartja a hevülő érzületet.

Istenfélő, jámbor ember volnék,
szememben valódi emberszeretet virít.
Mogorván írom mégis e szókat,
s nem értem mily szégyen pirít:

hogy sokszor és sokat nem vétettem,
cselekedettel, szóval, s nem értettem
miért NEM fogja vissza értelmem
egy érthetetlen kéz?

Igen, igen, igen, sokszor, de sokszor
nem, nem, nem voltam kész
rá, hogy szemembe nézz,
te végtelen Drága…

„Megjöttél?” – hallom, s minden hiába.

Feszület.

„Feltenném inkább az internetre!”
– hipersztrádákon hasítunk a végtelenbe,
és tovább…
Azt hiszem, már nem várnak minket úgy nagyon,
úgy odaát…

Vagyunk képkeretekbe fagyasztott ostoba nyomik.
Nem, nem tudom akartam-e én itt valaha valamit.

Ne lájkolj! Te inkább önmagadba nézz,
a webkamerádba smink nélkül is beférsz.
S küldj inkább az Úrnak ma is egy SMS-t,
hogy a mennyei váró bíz ma is tuti, hogy tele lesz
az isteni nyájjal…

S, hogy jöhet az isteni nagy birkanyírás,
csak az aranygyapjú nincs meg,
s lesz itt sírás-rívás
ha kiürül az akol.
A lelkem biztos, hogy csúnyán meg(a)lakol
eme blaszfémián, de elbirom,
s lesz belőlem egy jó kis parancs-ikon…

hogy néha rákattints majd, ha kérve-kérlek,
s így talán majd egyszer elérlek
digibitek millióin át:

vak-pali, vak-pali mindent lát…

(2017.09.18.)

[ Teteje ]

Hótakaró

- Karácsonyi Anamnézis –

CsendBenn
a sejtek magvába bújik el az Élet
s fehér lepelbe öltözteti a tájat a kegyes Halál,
- a csendvilágban Isten szava újra rámtalál.

Földre hullik most a csillagvilág,
s szikrázó csillagpor-mázba dermed a külvilág,
gyönyörű szép fehérbe,
tiszta csendbe révül végre
a lármás hangoskodás. Vége.

A trillázó száncsengő-mámor, a pláza-kacaj
arcára fagyos mosolyt fest a tél.
S ősz aggastyán-kezével a Tél-apó
kristályfényű holdsarlót figyelmezve emel –
szótlan kérdésére csak a néma csend felel:
gyönyörű szótlanság. A gondolat bennakad.
„A hang fennakad, Lehellet megszegik.
- Ajtó megől fehér galamb, Ősz bárd emelkedik.”

Susogó saruban szalad a réten a szellő,
de már nem zörög a fagyos haraszt,
jégbefagyott tisztasága, az öröklétbe villan,
- mint egyetlen villanófény pillanatképe,
melyben az éteri – ha csak egy elillanó percre is,
de Földre száll.

Nem. Nem. Nem. Nem. Nem. Nem rémiszt meg a Halál.
Az Ember lépte sáros pocsolya helyett, most szikrázó csillagport talál.
Újra-újra-újra-újra, a végtelen Tejúton jár.

Feje fölé csillámló ágakkal borul az éj.
S ha szikrázik, hadd szikrázzon – ami valóban szép.

Az ép elméjűség ragyogó tótükre
jéghideg.

Fájdalmas – ahogy az öröklétbe dermed szememben a csarnokvíz.
Az orcámon legördülő drágakő-könnycsepp csillámló szépség-folt.
A mozdulatlan mozdulat az Ég felé tekint.

A Föld szelleme készül elhagyni e kupolás termet – s minden Életet.
Hókirályném szívem, tiszta mérlegére helyezi,
- hófehér párnáján megpihen minden gondolatom,
S míg szerelmes csókja kékülő ajkamra fagy,
lehullik rólam a porhüvely átka;
csillagösvények szövevényes árka.

Az alkonyi bárka most fátlylas derengésbe merül,
az ezüstös napfény ködöd kikötőben derül –
és Én elhagyom e középszerű Földet,
tündérkórusok néma dicshimnuszát zengve:
Az örvénylő galaxis már nincs is olyan messzi-messze!

Lelkem vakító kristályfény,
Égbe hasító felhulló-csillag,

Hópehely.
Láthatatlan égi kéz emel.

Angyali szárnyak tollpihe fodra,
Égben szálló felhőhab karika-bodra.

Légbekapó utolsó lélekzet.
Józan visszaemlékezés: otthonomra,
az Égi világon messzi túlnon-túlra.

Öleljen hát szerelmesen, szépen a hótakaró!
Emlékezz rá, a KARÁCSONY mire VALÓ,
Mi végett hullik a HÓTAKARÓ?
HOL az időtlen JÓ(T)AKARÓ?
S MI véget kezedben a (lelki) JÉGVAKARÓ?

Fényeskedjék hát néked is a csendes Világosság,
Most, és Mindörökké.

Ámen.

(2018.12.15.)

[ Teteje ]

Időszembesítő

Fekete lyuk. Szemlátomást nehezül
az Életjáték megfeszül.

Csak a pillanat tartja arcomat tenyerében,
a Világ most van elemében.

S míg a bizniszköltők koszorús versei keringnek
arcod tükrébe reped az idő.

Fátyol, tollvonás, epizód.

A tavaszbalátó rétek zsonganak ablakom alatt,
Miközben ez a nap is újra és újra elhalad

mellettem… és megintcsak nem és nem, és nem lettem
sem óriás, sem katona, sem vadakat terelő juhász.

„Csak várom, hogy üzend, hogy vársz!”

Szemedben gyönyörű sötét világra ébred: csillogó a bánat,
szép párja, kedvese a tündöklő alázat.

Ma fekete lyukba bámul - értetlenül,
s érzi, hogy minden Miattad, egyedül miattad szembesül.

Láthatatlan a látlelet.
Lehet, hogy ismét elfeledtelek…

De ilyenkor, olykor ezen a napon
megjelensz nekem ezen a lapon,

És lapozok tovább.
Várlak és Te vársz odaát.

A fekete lyukba nézve felderül,
hogy senki, de senki nincs idelenn egyedül.

És ha néha mégis, mélyen leges legbelül,
a végén úgyis Minden ki derül.

(2019.04.11. – A költészet napjára)

[ Teteje ]

Csillag Szóró

Az Ember: megannyi égi vándor
egy földi vágyvilág bűvkörébe kötve.
Ősrobbanások csillagpora kozmikus távlatokba rejtve,
a könyörtelen vonzás által a porba le-le ejtve.
Önmagát és őshonát el-elfelejtve
keringünk űrködök ölelő karjaiba zárva
végtelen ősidő körkörös örvényein át...

Körünkbe zárva óv és őriz az Anya Föld,
mentsvár és menedék az emberi lét-idő.
Szerető Hatalom,
húsvérből épülő véges birodalom.

Az Élet, védelmi vonal, puszta sánc;
az arcunkra rajzolt, barázdált kacska ránc.
Mely pillanatnyi gátja az öröklét partjainak,
tajtékzó örvények zablázó habjainak.

Hullámverésével Ostromol a Minden,
s a dagadó árban ismét beléd kapaszkodom:
Hit, Remény, és Szeretet.
Meglelni benned a csodát.

Világom közepe csak én vagyok, de végtelen vágyam
kitörni magányom bűvköréből, hogy Te légy az Omega,
és bizony-bizony mondom néktek, Te légy az Alfa.

Csillagvilágod szemed tükre:
határtalannak látszó fényosztó ragyogás.

Csak a végtelenbe kapaszkodva látlak igazán.
Te se láss bennem mást,
mint Napok tűzében ébredt csillagragyogást.

(2020. január)

[ Teteje ]

Tolle lege

Jöjjetek hát titokzatos jelek az Égen,
szélfútta alakom a jövőbe így érjen.
A fényírta világba öltözött porlepte gúnyám,
tiszta erő deleje rázza.

A villámlásba réved most tágra zárt szemem,
a röntgensugaras áttetsző színvilág monokróm vázlatába,
a csontig hatoló hideg mámorába,
ahol a józanság kristályos hóleple piheg.

S körém most a csillagközi űr vándorlelkei gyűlnek,
s mint néma raj vesznek őrjöngve körül,
s fülembe duruzsolva tombolva kérnek, hogy pengessem a lantot,
a csörgős líra dalba idéz.

Vérverejtékes görcsbe áll most a kéz:

Nincs olyan, hogy vers.

Csak a szádba adott szavakon rágódsz,
melyet fénynyalábok atomsugárzása robbant gondolattá,
mása elmédben bont mindent lebomlott anyaggá,
melyet Te, mégis Igaznak hiszel?

Végnélküli térben, az időtlen mostban: MOST VAN.
Mostvan. Örökkön-örökké.
Máskor nem is lehet.
Hát nyeld vissza ítéleted.
A szó mit mondanál, légkönnyű leheleted,
a lehetetlen határáról visszanéző pillanat,
melyben megláthatod önmagad
fénylő árnyékát.

Sugárkoszorúba zárt térhullámzó óceán,
idegen hajósa, a kormányhoz kötözött idétlen szélszakáll.
A partot kémlelő esdeklő szemüreg,
melyben fáradt kocsányon guvad a távolbalátó üveg,
a horizonton túlra, a láthatatlant fürkésző lázas agyvelő,
merre menő… mire menő?

A kvantumtérben sziporkázik a lepton-tűzijáték –
határozatlan világok dőlnek egymásba, hogy itt lehess.
Fény évek rágnak át.

Elemésztenek a vágyak.
Szétfeszítenek a szárnyak.
Melynek hiánya

Fáj.

(2021.04.11.)

[ Teteje ]

Odaát

Bográcsban fő a gondolat.
A kondér alján mi megmaradt
az ember kenyérre keni…
A hasát ezzel tömi teli.
Kennyérre kenjük és így adjuk oda át
Hozzáteszünk egy kis cuffadt paprikát,
és tessék kész is a teli tál
érthetetlen módon érte sorba áll
és rakat-lakat hasát tele tömi
az ember, szinte ördögi
Egy-szerű.

Gondos kezünk a gondtalan gondokat apróra vágja,
hogy ne rágódjunk rajtuk hiába
fénytelen
annyi éjen át.

„Bocs, odaadnád a paprikát?”

Képtelen erő feszíti szét
az ittlét határvonalát…
táguló ölében fényre vár,
alakra, színre, vázra,
kijózanító toll-vonásra.

Ecsetbe áztatott mázas burokba rejtve üzen.

Simogató lángos keze felhőt takar,
villódzó tekintete adózni akar
Puha tenyere villódzó fény játék
Mindent felfedő csöppnyi árnyék

szívemen.

Hurkos keresztje vigyázva fedi fel a szemem
mely isteni hevülettel irányítja kezem,
rozsdás szegekkel tákolt deszkapalánk hullik a csendben szerteszét
dobogó szívemmel érintem érdes tenyerét.

Az idő oszt most kártyát nekünk
és a csendet rakjuk halomba, míg a tizenkettő figyel
Elhagyjuk ecsetvonás firkantotta névjegyünk
és elmegyünk

Haza.

Órára
percre
hazatérünk
hazaérünk

Oda
Át.

(2021.05.04.)

[ Teteje ]

A Toronyőr / Egyenesen Át

Édesapámnak:
A szeretet, óceán.

Világba zártan
a szélfútta tenger habjában
tajtékzó örvények, sodrások árjában
vészes sekélység peremén
éldegélő ősz apó, a torony őre.
Kémlelő tekintete a közelgő viharba bámul,
a sós tengerár részvétlen permetez,
s a habzó sziklák acsarkodva marják
az algás posványban emelkedő tengerár hullámait.

Hasztalan.

A sodrás elmossa elaléló karjait,
és a hullámölelésből sziporkázó eső permet száll csak alá.
Gyengéden simogatna az éj.
De az őr tekintete messze és távol réved.
Fürkésző szeme a messzit igézi,
s látni véli máris a cikázó villámok haragos ostorcsapásait,
melyek lángra gyújtják villanófényű repedésben
az égi éj leplét.

Mogorva kéz sietve lángot csihol,
s a toronybazárt tüzes katlant tükörképek verik vissza,
s az ijesztő fénynyaláb messze nyúlik csápos karjaival,
hogy:

ITT
A VESZÉLY!
KÉSZÜLJETEK!
EL!
INNEN!

Itt csak a zord szirtek karmos foga vár,
melyet a sekélység sötét vize rejt a felszín alá,
s a habzó tajték.
Fürkésző szeme a végtelen mélységet kémleli,
melyen messze hajózik megannyi víg alak.
Ismeretlen békés öblök felé, hol csendes partok mezőket rejtenek,
hol városok vásári zsivaja zsong,
s teszi-veszi mind a dolgát
– a közelgő viharról, tajtékról, tépázó szélről, mit sem sejtve,
távol élve a zord helytől, hol a torony áll.

Mi végett?
És mi módon jutottál te erre a helyre?
Hol a magány sivár és részvétlen röntgenfénye csontodba rág?
Ki figyeli és miért e néma fénysugarat
- mely puszta figyelmeztetés, hogy elkerüld messziről e helyet!

Míg más a mélységgel dacolva, a hullámok hátán lovagol,
bátran épít és dacol,
útrakel.

Százszor,
ezerszer,
százezerszer
feszíti vásznát
a szélnek,
húzza vitorláját,
sebesre töri tenyerét
evezők szálkás lapátjain,
s sorsot vetve
a mélység akaratával,
dacol.

Te
a
rideg
falakba zárva
messziről kémleled
mikor szenved majd törést.
Vészjósló villogásod néma szó,
tétova szándék, hangtalan fohász, üres kacaj.

Az ÁR mindent elragad, s a hajóst sodorja tovább.

Navigare Necesse Est – elmarta ezt is az idő sós oldata,
s horgonytvetett kietlen sziklaszirten ragadt parányi csónakod.

A rozsdás láncot a hullámár rángatja, s csörgésére csak a szél fütyül.

MIÉRT?
Ez az alátkozott hely?
MIÉRT?
Ez a széltépázta magány?

A pásztázó fénysugár itt csak halálos árnyékra lel,
tajtékzó sziklasírok emésztő vermeire.

S hiába érkezik a sikongva zúgó szélvihar,
a vakító villanás,
a mennydörgő robaj,
s a felhőszakadás…
a szívedből nem szakad fel ez a bénító nyomás,
s nem nyugszol meg.

S NINCS TALÁN.

A béke csak a parton honol.
Ezen, és a túlsó parton egyaránt.
De a tajtékzó tengerár peremén élve sehol…
s félúton jársz ha azt hiszed, a célt itt elérheted,
és elindulnod is kár volt, ha ilyen révbe tértél.

A messzi mélység óriás teremtményei én(ek)ükkel óvva intenek,
s mutatják az utat, ha menni kell… mert HAJÓZNI kell, ÉLNI nem kell.
Mindig CSAK tovább…

S mikor Napvitorlád az Égnek feszül,
s kezed ismét a magadfaragta kormányon pihen,
s elhagyod a sekély szirtek peremvidékét,
tudod, hogy legvégül parttalan kikötő vár.
Hol Avalon fénylő révjeibe érve,
a héroszok szigetére tart minden hajós.

A Nap hídján hajózva az alkonyi bárka vezet.
Tündöklő ragyogása igaz fény – nem holmi ijesztő villanás.
Körülölelő teljesség, fényosztó pompájában.
Százszínű palástja elől, menekül minden ami sötét;
belőle születik újra a Mindenség.

Áldott akit meghív lakomájára.
Ezért formáz hozsannát áldó ajkam.
Mert MINDENKIT igazít.
És nem, nincsenek kivételek.

S míg valóban egyetlen út van
- mely oly láthatatlan, mint a darvak vonulása az égbolton át,
a tenger végtelen, és végtelen tág rajta ez az egyetlen út.
De az út nyílegyenes.
Mely egyenesen át
vezet.

Tengerre hát!

(2021. október)

[ Teteje ]

A gyáva rossztól megsebezve…

Kovács Ákosnak

A sír kitaszít.

Honnan vettem, hogy az Isten a Földre szállt?
Poros könyvek megfakult lapjairól?
Sejtelmes megérzések borzongó idegáramaiból?
Hogy néha kiráz a hideg, ha reá gondolok?
Mert hát nincs honnan-hová… kivel-miért… meddig-hogyan…
Csak tétova ácsorgás, a párás-leheletű esti járat időalagútjában,
hol a ködös megértés szitál.

És ernyőnk alá dideregve bújunk, az égből aláhulló metsző hideg elől,
mely csontunkról tompa közönnyel fosztja a létet.
Pengéje lényegbevágó. Sallang-mentes.
Kínosan tiszta, éleslátó, tényleges.

Semmi ez-meg-az, meg így-vagy-úgy, vagy néha-talán…
Csak az itt-és-most, és az így.
Feltáruló mellkasodban a szíved citeráz.
Rezgő húrja hamisan zengedez,
mint a felnemhangolt, ernyedt lustaság.

Kezed a lajtorja első fokára hág,
és ínad megfeszülve íjjá hajtja hátad,
hogy az S-be görbült tengely végre torz parabolaként
egy pontba gyűjtse mi a (l)égből kiárad.

Szemed gyűrűje ide-oda, té-tova, erre-arra fókuszál,
Nem, nem rettent meg semmilyen halál.
S csontváz kezed a légbe markolva jó fogást keres,
ahogy a görcs áll lefoszló rostjaid hagymahéjköpenyébe.

Porból vétettünk és azzá is leszünk.
Sáros lábnyomod elhordja a szél,
s csak kísértő gondolatod árnya lebeg majd
jeltelen sírod körül, hol betapasztott süket fülek
húzzák a gályát eltelve a világi csatazajjal,
míg árbochoz kötözve téged szirének éneke igéz.

Őrjöngve tépnéd le láncaid és vetnéd magad a habok közé,
vagy inkább a gyáva rossztól megsebezve,
tépett szárnyakon az égbe szállnál,
felrepülve a képzeleten:
Hogy vérző, beharapott ajakkal,
karikatúrává radírozott, képtelen alakkal
de legbelül,
győztesen.

A ragyogó nap lángtükrében majd visszanézlek,
míg kezemre forró viasz csorog,
és majd téged igézlek,
mint engem idéznek
itt
most
szomorú verssorok.

(2021.12.03.)

[ Teteje ]

Írjatok a szélre!

karácsonyi széljegyzet

Írjatok a szélre…
fénytollak aranybamártott száraival!
Könnyel, vérrel, verítékkel,
könnyed és nehéz, mély merítéssel:
SZAVAKAT!

Legyen a szó égbekiáltó, intő jel!
Vagy barlang falán hagyott néma kéznyomat…
s a sötétbe rejtett titkokat,

felfedezésre szánt rejtett kincseket,
miket az időbe rejtve bölcsen idetett
egy titkos idegen,
olvasd el!

A szavak mágiájába idézett szellem
furcsa vonások alakjain át üzen,
egy más világból,
egy más magányból.

A szó egyedüllét. Csillagpor.
Mi mégis üzenet.
Távoli letűnt világok halvány fénye,
melynek vöröslő tűzénél kel újra létre,
vagy dermed fagyos kővé a lélek.

Csillagtávcsöveinken át,
a végtelenbe bámulunk,
és gondolatainkba tolakszik megannyi fényalak.
Tovatűnt érzések lenyomata táncol
- szépen lassan libben a fátyol,
az elenyésző papírlapon megsárgult tollvonás
már csak az akarat,
mely – ha jól figyelsz, szólni hagy:

Írjatok a Fényre!
Kemény, harsány, nagy szavakat!

MÉG, TÖBB, SZEBB, JOBB, ERŐSEBB VILÁGOT!

Építő, zengő elhatározást!

Megkondult harangként zúgjátok a szélbe,
ha jó, ha fáj,
ha szép, ha muszáj,
ha KELL!

Ha szétfeszít!
Ha a szóbafojtott forma megelevenít
benned.

Téged.

Mely világra hozza a méhed…
gyümölcsét…
Jézus(t)!

Már fohászkodom itten,
mert hogy a lélek grádicsain át,
a légbe lépve,
égi lajtorján angyalok szózata hív.

„És kongok én is, mint néma harang.”

Írjatok az Éjre!

Tartsatok részeg őrjáratot
a józanság felett!

Vigyázzátok az esztelen életbenmaradók karámait,
a jó barmok párnázott, fényűző jármait,
a szélmalmok vinnyogó, csikorgó kerekét,
a falraakasztott szentképek megkopott keretét,
a markokba görcsre zárt kérődző tápokat,
a halombagyűlő bezsákolt álmokat,
mert IDE születik
a megváltás,
jászolba fektetve…

S az Égből ragyogó fénycsillag hullik nyílt keblemre,
fényíve kupolát rajzol, mely évezredeket feszít majd keresztre,
s stigmás kezemről remegve, vérvörös tinta csorog szemembe,
ahogy töviskoszorúmat
homlokomra
igaz
ítom.

Írjatok a szélre!

Dalnokok, látnokok,
némák és vakok!

Megmentett és elveszett lelkek,
írjatok! Írjatok!

Megnemtett tetteitekkel,
megnemélt életeitekkel,
kinemmondott szavaitokkal,
sosemlátott rajzaitokkal,
láthatatlan alakzataitokkal!

Néma
( )
szavakkal!
Megszeghetetlen paranccsal!

Üreslő csenddel
mely a légbe hasít
nyomtalan
gyógyító
sebet.

Mert, hogy el nem feledtelek.

MOST
(SEM).
ÉS
HALÁLUNK
ÓRÁJÁN
(SEM.)

ÁMEN.

N.B.
Írjatok a fényre!
Írjatok az éjre!
Írjatok a szélre!

(2022.02.06.)

[ Teteje ]

Káli Júga

világvégi látlelet

Bámuld, hol izmos férfitestű hősök,
izzadva repítik bárgyú szépségek
helikopter-vágyát,
miközben lángviharban égő tűz
villódzik akaratlan.

Hol távoli ostoba világok dőltnek romba,
s hídpillérek szakadnak egyre csak át,
hogy a felduzzadó szennyes törmelék-halomba
vérfolyam mossa el a végét
s bámulod egyre csak a tévét
minek képernyőjén át
százezrével osztják a halált.

S csacsogva bájolog mosópor-illatú
fehér templomok forgódobjaiban
a műköröm egészség,
míg cukormáztól cuppog a tolongó segítség
és árad a minden sok mosolygó álarc mögül.

Az én körmöm berepedt,
s talpamon véres vízhólyag lyuka tátong,
s erősen sántítok bal lábamra már…
ahogy félszemű Héphaisztosz nehéz pöröjét vállamra véve,
villámból kovácslom a lángfútta szavakat.

Reklámtollam bárgyún serceg,
míg a viszkető macskakaparás
bal kezemen el nem múlik.
S borostás éjem a párnán nem hagyja
izzadságízű lenyomatát.

A háttérben egy bősz kórus dalol,
valami bús, vérszagú szimfóniát,
míg sikongó gyermekek fájdalma csendül,
majd némul el egy újabb katasztrófa árkain át,
egy szélesvásznú világveszedelem
újabb halálüvöltésében.

Gyomromban keserűség
számban fanyar mosoly
szívemben meghasadt kárpit
homlokomon töviskoszorú.

És üres vászon lett életem
melyre csak tiszta fény fest
árnyalatokat,
sűrű árnyékokból
torz alakzatokat
némán.

Csíkos pizsamán jobb zsebében taknyos keszkenő
melybe orrom fújom,
s csontvázlovasok hada ébred e harsonaszóra,
felnemfedezhető földalatti tárnák csontkupolái,
a sohanem-feltámadó remény zsoldos katonái.

Míg a hősünk a háttérben már a napvilágon át,
a végső reménytelenséget egy csapással
- s egy lenge ruhájú kiszőkített társsal
örökre legyőzve, a világnak adja
a megváltó új reményt.

S míg az üdvözült embersereg szorgosan kotorász,
s a romok között emlékeket keres,
látom, hogy lábam lassan visszeres,
s hogy számban a retainer sebesre töri beharapott ajkam,
ahogy a keserűség pirulái szerte-szét gurulnak.

És az undok kiábrándultság taknyát
orromból a nadrágomba kenem,
míg unottan átmászva rajtam
a falnak fordulsz, s fejedre húzott takaród
hóhér csuklyája alól még
szó se rebben.

Kérdésem késként villan az éjben,
de csak árnyékot talál,
s a néma közönyben dacos szuszogást.

Míg a lecsengő szignál dallama harangozik bennem
s valami reklámszöveg arról,
hogy valamit meg kell tennem,
de már nem emlékszem csak sejtem,
hogy valamit valakitől valamiért
elvenni kellene…
ettől lesz szebb és jobb a jelleme
ennek a kórnak…
fura az íze a mentolos fluornak,
mely a fogamra kent híg paszta lenyomatában
keresi az értelmet itt a mában,
s míg bőszen időzve a számban párolog
lassan-lassan feldereng végre pár dolog:

hogy a hősnő a filmben a hősre vár,
de idekinn túl hamar bezárt,
s az alsó polcon hiába kereste kezed
a Tesco gazdaságos csomagolású
szeretet-szeletet,
kosarad ma túl hamar telelett
mindenféle szarsággal.

S kifutottál az időből,
csak az üres filmszalag
néma zúgása pörög a gépben,
s a lámpákat kapcsolja le most éppen
az égi takarító néni.
Nincs, tényleg nincs mit félni.

A fim végén már nincs felirat,
de tudja mindenki már,
hogy a játéknak vége.

NE!

Most ne nézz az Égre,
honnan magányos csillag
hullik komoran alá,
s világunk
romokban
hever
s temet
maga
alá

egy
vissza
nem
térő
fénylő
üstököst.

(2022.02.)

[ Teteje ]

Pontot az i-re

Lagymatag ez a koradélután.

Csak ujjamon szoros a körgyűrűbe zárt idő,
ahogy hömpölyög és árad egyre csak felfele
eme lágyan ringó mozgólépcsőn át.

Lankad figyelmem. – a külvilág halkan neszel,
halk zsivaj terjeng míg elnéző emberek arca
az üresbe bámul, s ha zavart tekintetük
össze-összeér némán, fordulnak tovább.

Lágyan szitál a fény porszem takarója,
hinti be ködös szemem.

Végső soron Rend van.

Bennem a csend honol,
sürgés-forgás ölel körül,
s jönnek-mennek
az emberek
és a gondolatok.

Drága Napsugár vezeti kezem,
s a körbetáncoló idő körém tekergődzik,
de csendesen és szelíden csupán.

Jobb szeretem, ha vér folyik
szívem tárta égi sebből,
valami ennél színesebből,
ha már érzem, hogy erőm és időm fogytán,
a szorításból valami lényeges
fohász kél.

De most csak fény és árnyék játszik
merített papír lapjaimon át,
valami csendes-komor melódiát,
valami könnyedet,
amit kezem idetett,
éppen e papírra.

E fura kis szatíra, amit a költészet napjára
présel ki magából elmém,
S e líra… lagymatag.

Brazil tánczene lüktet,
kutyák farka csóvál szvittet,
bámészkodó emberek keze tétova kószál,
eme unalmas-unalmas órán.

Csak szép szemed világít
s jelent itt nékem bármit,
s hogy kezed ma kértem meg
egy ezredévvel korább
és, hogy nem-nem-nem
nem adtam semmivel sem alább,
mint a legtöbbel, mit adhatok
szívemet, lelkemet,
ha akarod, ha hagyod.

Mosolygó napfény orcám,
vonuló büszkeség e pillanat,
mely határozottan odarak
egy pontot az I-re,
a nagy jelölőre.

Igen! - így hangzott el, úgy hiszem.

I – azaz, áj
akkor is ha néha fáj…

I LOVE YOU.

(2021.12.28.) A 23. Házassági évfordulónkra.

[ Teteje ]

Miegymás

Nem mondhatnám, hogy értelek
ahogy forró könnyed a mellkasomra hull:
„S csak a bánat járja át az öröm pillanatát”,
de mégsem jó…
ahogy szomorodva
a sötétbe ragyogva
hull mélybe a szó.

Nem tudom mit mondjak,
ha szólhatnék is?
Új nevet adnék néked
e végtelen történet végén,
hogy újjá szülessen benned
e varázsvilág,
a Holdnak TE gyönyörű gyermeke.

Porlepte köpenyem körülölel,
a Földtenger habjai még tajtékzanak,
ahogy kósza vándorként jöttömet
az éj hasadtával az alkonyat köszönti.

Szemedben bánatóceán,
s szívem aprócska tenyerében,
suta ujjaim közt a görcsös réseken át,
a pillanat kihulló igazgyöngyei
a padlón gurulnak szerteszét.

S tétován állunk a tágra nyílt ajtóban,
jövünk vagy megyünk – magunk se tudjuk rég,
csak mezítelen szívünk dobbanása simul
egymás keblére, ahogy ijedten egymásba markol:
hogy menni kél!

Pedig szemünk tükrében tiszta képet fest a látszat,
és a nincs és van, egy ölelésben tűnik el.
Egyévált óhajunk sóhajtása, egyetlen szorító kézfogás,
mely ujjbegyeink érintésével becéz
– szótlan érintés, simogató dallam –
melyet záródó ajtó rideg kattanása temet
a berregő csendbe
mi jő ezután…

Minek nevezzelek TE drága pillanat, TE drága gondolat,
téged TE drága kedves?
Szemed szememben ég, lelked lelkemben világlik,
egymás kelyhét isszuk olthatatlan szomjjal,
ahogy oltárunkon testünk lakomája pihen.

Lángol az örökégő mécses –
ahogy lángolok én is, ahogy lángolsz te is.
Tűzforró leheleted éget, mint parázsvarázs.

Te is én, én is te
nem hívhatlak másnak,
mint lomha úrvacsorának,
mert önnön mása lennél
minden miegymásnak;
mint ahogy itt és most mi egymásnak
tükrébe lépünk be,
hogy világunk ajtaján kibejárva
így merüljünk el… mert tudjuk jól,
ez a pillanat sosem múlik el.

Hagyd, hogy szemeink tükörvarázsa
lágyan, csendben ringasson el,
s kérlek még most, - még most vagy soha,
ne ébressz, kérlek még ne ébressz engem fel!

(2023.07.06)

[ Teteje ]

TEmegÉN

Hát ITT állunk most TEmegÉN.
A semmi de semmi közepén.
Egymásba haló szívünk dobog csak némán,
Karunk indaként ölel, kapaszkodót keresve egymásban,
s hallgatjuk egymás szíve hogyan dobban.

Árnyunk a holdfényre táncol, merítünk merítünk egymásból
Lélegzetünk is elakad, kapkod,
ahogy nyelvünk csetlik botlik
a kimondhatatlan szavakon rágódva.

Mások lettünk TEmegÉn.
Láthatatlan erőtől hajtva megrészegedvén
mezítelen állunk egymás tükrébe nézve
s tétova szándékunk csak szívünk ritmusára táncol
ahogy tenyerünk egymásba simul.

Tűzforró könnyek mossák szívünk tisztára,
elemi erők járnak át.
Szótlan igézik szívünk dobbanását,
ahogy ajkunk egymásra forr.

De EZ nem TE vagy és nem ÉN.
Csak két csupasz lélek kivérzett reménye
lobban lángra szívünk óhajában.
És a köztünk feszülő ürességben
Isten végtelen tenyerében
a tiszta fényragyogásba vonzott
lelkünk éjjeli lepkeként
a szerelem lángjába hull.

Egyévált szívverésünk ősemlékezetet idéz,
s ezernyi csillag tűnik szívünk fekete lyukában el
ahogy új bolygóvilágunk egymás napja körül kering.

Felfoghatatlan vonzerővel ránt magába a pillanat.
Örülhetek, ha egyáltalán élni hagy,
ahogy magamban hordozlak, ahogy megidézlek,
ahogy körülölel téged bennem MINDEN gondolat.

És csendben fekszünk egymás karjába omolva
és rettegünk, hogy eljön a hajnal, amikor elválni kél.
És az iránytű ördögin pörög:
minden szó ostoba, s hazugság,
s a néma hallgatás az egyetlen igaz,
mert kimondhatatlan.

S a szívünk kivérzik, mint keresztre-feszített megváltóknak.

Minden szó korbács, mely mély sebet ejt
s bármit mondanék csak fájdalmat okoz.
S bennünk a közel és távol fényévmilliók távolsága,
melyet egyetlen szívdobbanás térugrása köt össze
minden pillanatban.

S minden fényragyogás, minden napsütötte pillanat
árnyékot szül, mely puszta viharelőtti csend, s villámokat szór.
S meglovagolva minden vihart, hajad zilálva melledre hull,
s egyszerűen gyönyörű vagy, nevetésed tündéridéző kacagás.

Háborgó tenger zúgása tépi szívemet,
partjait tajtékzó hullám őrjítő habja zabolázza,
s őrjítő szírénként dalol bennem minden pillantásod,
s ugranék a veszejtő mélybe esztelen.

S nem tudom szellemárnyunk meddig kísért bennünket
beteljesíthetetlen vágyunk lakhatatlan partjain,
ahová számkivetett hajótöröttként az ár sodor.

S csak a kettőnk közötti üres tér nyújt most menedéket,
mert szívem hasad, ha rád gondolok… és nélküled már elhervadok.

A köztes térben állunk TEmegÉN,
az ÖrökÉlet küszöbén,
Egymásba haló szívünk dobog csak némán,
míg minden leheletem téged idéz.

És
minden
lélegzet
az

utolsó.

(2023.08.29.)

[ Teteje ]

---

Körülölel a csend

Jólesik, hogy mindenki alszik, álmodik,
s megint csak én vagyok ébren.

Személyes ez az útmutatás.
Rátapintó tapintat arra, ami VAN.

Deres ólompohár
metszett üvegében
holt betűk
őseim idézik,
s kétszavas
varázsigéjük igéz.

Holdfoszlány éjszaka
zafírkígyó csikorog
óramutató orsózza
az idő fonalát.

Benemféride…
bármi más
CSAK
a LÉNYegi

Csatornám a derengő éj,
s a deres homály:
halántékomba rejtett
idő húrja feszít
meg már megint…

hogy az Isten fáján
a rézangyal csillogása,
pörgő-forgó számadása
emlékezetembe idézze
a világot megváltó
kisded születését.

„Hideg szél fújdogál… s jaj, de nagyon fázik.
a kisded Jézuska, értünk siránkozik.”

Mire várok
én e hajnalon?
Miféle megváltó
kegyes érintésére
vágyik szívem?
Honnan érkezik
hozzám, a számkivetetthez
az isteni kacaj?

S e történet bárgyú.

Csillámkúpos
tintaokádó
tűhegybe
mártott
gondolat,
mit
vénülő
kezem
ide
r
a
k

Jól ápolt körmeim
be nem szakadnak
eme lagymatag lírán

mert hát
nem szegeznek
kihegyezett vaskarókkal
durva palánkok
keresztbe tett
durván gyalult
emlékműveire

nem helyeznek
égbenyúló kőtemplomok
rideg szentélyeibe,
nem tesznek örökégő,
a világot elemésztő,
titkos tabernákulumok
rejtett szekrényeibe

nevem nem
ejtik áhítattal,
testem nem
kenik fel malaszttal,
nem hajt térdet
előttem senki,
nem bírtam
megváltó Isten lenni,
így…

ebben az évben sem.

Sűrű most a sötét idelenn.

Hű macskám az ölemben
dorombol érthetetlen
álom fohászt,
s felnemtekeredő
gondolat-tekerccsé
gubancolódik bennem
az indulat.

No, nézzük: hová jutottunk?
Meg-megálljt parancsol néha a pillanat;
hogy felidézzem sírhantjaimat,
az elnemtemetett téridőt,
az elnemhantolt emlék-temetőt.

Nem tudom mit írok.
S soha nem látom az út, hová vezet
- minden hegycsúcs,
végtelen árkok határa,
s minden mélység végén
ott a magasság,
„hajnalban, s alkonyatkor is.”
S az idő, karjaiban ringat engem
csendesen.

Szél cicomázza
kedvesen
lélekzetem:
szószékekre nem illik a bánat,
csak a halk szavú alázat,
idézi most Radnótit ide…
volt-e néki kit szeretnie,
ha szomorúbb volt
a vasárnap délelőttnél?

S a déli harangok szózata messze még,
hisz hétfő hajnal lőporos újesztendeje
durrog még fülemben,
kiolthatatlan lángoló szívemben,
hol várva-várt ólomsúlyú pillanatban
tetten értelek,
ahogy kezem lefirkant ide lent:
szemem mögül TE lesdekelsz utánam,
s vágyod a végtelent!

üres lapok
bármi vagyok
minden lehetek még

itt és most
leteszek

MINDENT
és
SEMMIT

Bármikor
Új
Életet
Kezdhetek

Veletek.

Szeretek.

Élni.

S Megélni
Minden
Mozdulatot.

ITT & OTT
HOLOTT
HALOTT
LELKEM
ELFELEJTEM
POSTÁRA ADNI
MA
IS

Na, Halmahéra, várjál megyek, Napsütötte Isten leszek! Téli-nyári gyerekek, az Isten legyen veletek! Csak nagyon-nagyon legyetek… az idén, a Balaton-parton (is)! Bence 2024.01.01. Budapest

JÓISTEN A Mennyek Országa Második felhő, harmadik sarok ∞

 

(2024.01.01.)

[ Teteje ]

[« vissza ]

[ előre » ]