[« vissza ] |
Tarr Bence László
ALKIMISTA VERSEK |
[ előre » ]
|
 Napsugarát elemésztő mély kút
 |
Napsugarát elemésztő mély kút
Parázsparipán vágtázó
kikelet aranyát számláló
szamár szavalattól megidézve
délibábos álmon lovagolva
kikerekedve áltudománnyal
szemeimre sötét fátyol borul.
Szellemidéző hajnali álom
testem kristálypalotáját rejti.
Lélekszekeremmel tovaállva
égboltozat csúcsára hágva
bekocsikázom a napnak kapujába
csodacsatáknak büszke mezejére
harcos aratásnak pihenő helyére.
Réttelteli város aranykupoláin
csillagporos éjszaka ragyog
holdsugaras gyémánt sötétség
szemeim bogarán csillámlik.
Fejemetleszegő taglótól
lefele húzva betalálok nézni
a napsugarát elemésztő mély kút
jéghideg zavaros vizének
tajtékzó haragos tükrébe.
Fülsüketítő moraját fürkészve
kitudakolom szívének szavát
jövőbe lesekedve belépek
a holdnak termeibe hol a látók
rettenetes titkaikat őrzik
hogy a mélységest avatatlan szemek
ne illethessék felperzselő
tekintetük vad zuhatagának
nyílzáporeső hadával.
Léthe kupáját kezembe adván
csúf vihogásuk köpenyükbe rejtve,
időtlen fonalával a párkák
pókhálókupolájú gubóba
gúzsba kötöznek a szövedékük
fojtogató ragacsos taknyával.
Szavaimat feledve begubódzva
a szívem mélyén rejlő sugár
gyémántkoszorúba zárja
gondolataim zabolátlan táncát.
Rendbe igázva a nap ragyogása
sötét termeimet aranyozza.
A prés alatt lassan sajtolt nedűt
kristálypoharamba begyűjtöm
a nap sugarát, a holdnak fényét
a csillagragyogásos hajnalt.
Kikelet kakasa köszönt majd engem
ha a pávafarokkal már megemésztem
a sáraranyillatú fekete trágyát.
Isteni kovácsként kikalapálom
a vöröslő tűz izzó parazsán
a fehéren ragyogó szivárványt.
Sárkány tüze zöldesfehéren
varangyköpetű vad lehelettel
kiolvasztja az oroszlán erejét,
sárba taposva reszkető palotám.
Inamszakadva, széjjeltépve
holtan heverek a kútnak mélyén.
Ocsmánytalan mélységes iszonyat
halálarcú lidérc fátyla
borítja üveges fakó szemem.
Kupám italához vérem vegyül.
Csontkupolámat a szél szanaszéjjel
teríti lélekváró Hádész mezején.
Higanyfolyású tekeredő szélvész
szárnyas sarujával, kígyós botjával
hüvelyem porába keveri a nektárt,
sárfalú tégelyem arany tojását
szénfekete űr méhébe rejti.
A földnek mélyébe zárva bevárom
a szétrothadásnak iszonyatos végét.
A napsugarától életre keltve
kemencém lángján vörösre festve
az élet erejét magamra öltöm
a szőlővenyigét koszorúba kötve
a csillagerőt ágyékomba gyűjtöm.
Magamhoz ölelem a világnak leányát
megülöm vele a napholdnak nászát –
angyalsereghajtó égi vezérek
hetes karának minden ereje
ki és beárad kitárt kapuin
az égi kupolának, mennyei titkának.
A felhevülésből kiáradó párlat
gyöngyszemeiből születik a nagy mű.
A bölcsességben kiköpült vajból
a tengernyi mélység aranyló kövét
pálcámnak hegyére tűzöm.
Szárnyas kalapommal ím már beállok
az isteni tánckar menetlő hadába;
Győzelmi zászlóm vörösfehéren
harci szekerem ormára betűzöm.
Felvágtatok vele az időtlen ösvény
villámcikázó zegzugos útján
a nagy hegy csúcsára, szikla peremére
hol ott áll Olümposz héttornyú vára
tizenkét terme telis arannyal.
Mennyegzőm bíz ott ülik a bölcsek,
fehér ruhájuk kivarrva a kinccsel,
lelkük ragyogása gyémánthoz hasonló.
Leülök közéjük az isteni trónra,
szótlan köszöntnek az időtlen vének.
A kristálykupolájú tértelen termek
megtelnek mind tiszta beszéddel;
a bőség szarujából, élet vizéből
eltelik mindaz ki ide felhághat.
Mátkám hozza a kristálypohárban
az örökéletrejtő gyöngyöző szómát,
hogy a győzelmi nektárt kiigyuk fenékig
betöltvén ezzel az isteni rendet.
Vas Philosophorum
Vas Philosophorum
A szélfalu tégely szénfekete méhén
lángszavú isten lehelete éget
porítva széjjel a fekete trágyát.
Izzadva fázón évezredes vággyal
görnyed a lángba minden akarat,
holtszemű látó vakvilági átka
fűti kemencém mindhiába.
Arany fehéren szíve ha izzik
átadja nékem vére vörösjét.
A parázsba ha gyűjtöm
megárad a forrás, s bővizű kútja
esdeklőn megárad,
s szomjukat oltani mind ideárad
az égi seregnek megannyi ereje.
Hatalmuk hatalmam. Erejük erejem.
Hetvenhét fátylával a hétszemű küldönc
a mennyei házat őrzi vigyázón;
Napszeme jobbom, Holdszeme ballom.
A nászukból születő éteri szellem
koronás fejével mindörökre látón
vigyázza homlokom égi közepét.
A bölcsek hegyére mind aki vágyik,
a lenti sötétből hozza a kincset,
hogyha magasba felérve a révész
az isteni vámot az égi határon
csontos kezébe mohón ha kéri.
Nincs aki lássa a szentfalu várat.
Nincs aki hallja a mennyei zsoltárt.
Holtszínű gyermek lent az edényben
aranyló vörösre erővel ha támad
vággyal igázza a zöldszínű sárkányt,
vad duhajával rázza sörényét.
Körme ha húst tép, mancsa ha markol,
a vénuszi barlang rejti ha kéri;
a Jordán folyása fordul az árral,
hogy párját keresse a fekete földön.
Szája ha izzik az éteri párlat
nyelve hegyéről ajkaimra hullik.
Csillagos balzsama minden bajra gyógyír,
életadó méreg, mely megölve éltet.
S ha átitatódva a fürtök borával,
a mennyei mámort serlegembe gyűjtve,
vashasú kemencém ajtaját kitárom,
feltörik az őstűz fehérlő tojása
s benne az egeknek sasszárnyú varázsa.
Az ősöreg csatában győztes szivárvány
hétszínű fátylát nincs aki lássa,
e titkok barlangjának lágyfalú mélyén.
Aranya aranyunk. Ereje erejünk.
Az élet vizének hűsét míg kortyolja
koszorús fejemnek vajjal-kent fohásza,
az éltető józanság villámszabta tánca
messzire röpíti lelkemnek szekerét.
Kutamnak vizében tiszta forrás nyugszik,
s tükrébe ha nézek szemednek ajtaján
csillagruhába öltöztetve lépsz be;
s hogy a mozdulatlan mámor, kéjszagú temető
sírjába beléptem, révbe ért a lelkem.
- Bár, parázsló kemencém porába roskadva
már éledni látszik a lángszavú főnix,
hogy ajka vizével öntözze a lángot.
A Világ Leánya
Kóré Koszmu
Hol hát a világ?
Letűnt istenek jajszava csendül fel néma ajkakon,
S csak a holdeső áztatta holtfakó arcokon
Játszik a villámcsapta láng,
Majd némán elhal.
Az isteni fény szabta árnyékbábok tánca
Még tovább illeg-billeg, majd kénytelen fohásza
Mit senki se hall
Az éjszakába hullik.
Nincsenek szavak
Nincsenek szavak
Nincsenek szavak, csak néma csend az ős-ármány kapujába ha téved lépted te vándor,
Minotaurosz-falu labirintusba ha lépve, a Janus-arcú végzet jő eléd.
Ős-igék rettenete csak mi gúzsba köti elméd ha szólni kél,
de nincs hang mely emberi torkok szálain játszva pendíthetné eme terhet.
Titánok földrázó morajával, hogy vetekedhetne az ember?
Roppantó markába bezárja tehát az idő a bús-komor igéket.
Esztelen terhet cipelve megáll hát a szó kapujában a bánat –
szótlan-enyésző sötétbe ha hullik babérkoszorúval porba sújtott fője.
A démon ha támad nincs hová bújni a rettenet szülte Istentelen sárban,
csak szörny-alakba rejtve bújik meg az Isten ha nézed:
Bikafejű állat öklelő szarvával, kétágú homloka kétarcú fája közt,
napholdba rejtett savas mérget fröcsköl.
Dühödt orrlikán át a méreg-pára vérvörös füstje szerte-széjjel árad.
Nincsen szó. Nincsen szó, mely útjába állna, az ős-ármány démon alakjának.
Az Ős-varázs igéit nincs emberi szózat mi szájra vehetné,
ki a szilaj vesztét szóval megfékezhetné,
ki kegyelmes szívvel serlegével át,
lényegíthetné a csendbehulló mát
Mert csak a néma holnap jön majd buta katonásan
temetni a tegnap nyugvó bíborában
az elrejtett
kincsek
suta
mar
ad
vány
a
i
t
.
NAPKINCS
Ki kívánkozik kincses kamrák kulcsát keresni,
hol hűvösen dereng a jég?
Hótakaróba már nem rejted meleged,
a fagyott Föld őrzi csak magvaidat rég.
Parlagon hever a műveletlen ágy,
s hol betakarítani vágyod majd a vetést.
A tavasszal érlelt búzakalász tudod jól,
korai még és satnya,
de éhed fagyrágta farkasüvöltés.
Jó tudni, hogy a földnek méhén,
még lángforró magma ölel.
Kristálykoszorúval övezve a mélyben,
őrült erővel öklel a vágy.
S ha a jéghideg földbe bevájod karmaidat,
és sasszárnyú léttel ha téped fel egyre
a titkok kamráinak rubin kövét,
mily tükrébe nézel a létnek,
s mily halál karma takarja itt
e roppant kereteket?
Hol zeng határa a dalnak,
a dobszavú mának,
a Nap kapujának?
Hol hamvad el az izzó parázs,
s a zsarátnok mily új vágyakat tüzel?
Perzsel a Napfény,
láng a határa, leng a szakálla,
kép a határa, s képtelen varázsa,
nyers erő és ragyogás.
Bűvköröd épít fel soha sem foghatod
hol van tükörország - s hol nem van határa,
s, hogy mi ez az EGÉSZ.
Képtelen kuszaság az éjnek mélyén?
Miközben százezermilliárd Nap fénye ragyog?
Csak a távolság az, mely az ember varázsa,
s esztelenre szűkült kicsinyke világa
rávilágít a helyre, mely üres szó.
Erőtlen vonás a papír lapon,
mely szóvá görbül a térben,
s bennem, ha értem.
Nem féltem - az idén sem.
Elmém tűzijátéka szikrahadat soroz.
Sziporkáz a csillagpor mely testembe vegyült,
és hogy Napkincsé szervesült
egy esztelen esztendő veszejt el bennem egy újabb évet,
s hogy tovalép gyorsan a hajnal,
a szenvtelen Hold bámul rám időtlen arccal,
s fényfátlya csengi „csak hagyj fel a harccal”,
lábszag terjeng és némi nonszensz
ahogy ágyamba simulsz,
hogy fejben lépd át az újév küszöbét.
Csupa botlás ez az élet,
hagyd hát az ajtód inkább nyitva.
A huzaton kívül, a napfény így is befárad,
hogy felkavarja benned a tespedt vágyad,
s a csillagport, melyen – ha szikrázik, hadd szikrázzon –
a napfény, ha lázad.
Csak be ne zárd,
be ne zárd,
be ne zárd
a zárad.
|
