A Bonbonniere kabaré zsúfolásig tele. Keménygalléros duhajok, megbízható korhelyek maguk előtt tolva párjukat, szeretnének mind közelebb helyet kapni az apró színpadhoz, mintha ezzel a hasonlóan igyekvőktől bármilyen udvarias gesztust ki lehetne csikarni. Persze, Nagy Endre műsora ez! Poénjaitól hangos a város. A cingár, tömött-fekete bajszos férfi középmagas, bizony kissé hájas testén harántráncokat vető zsakett fénylő szövetén ide-oda bukdácsol a rivalda fénye. Jellegzetes hangon vezeti fel az esti csipkelődést. Hanglejtésében ott bujkál a garathoz szorított, göcögő nevetés, a közönségnél a kirobbanó kacagás biztos előkészítője. A gondosan kidolgozott, célba találó szöveg elengedhetetlen.

Pedig manapság, hideg koponyájában hetek óta egymást kergetik az álmatlanságot, bénító ideggyengeséget okozó rémképek: „Biztos jön az öldöklés, a könyörtelen halállal a tömérdek szétroncsolt, megégett emberhús torkot kiszárító, gyomrot forgató bűze. Biztos, igen, igen! Rendetlenség lesz, a nemtörődöm, felső osztály imbecillis módon vonogatja a vállát, a felkapaszkodott, a társaságban éppen csak feltűnt polgár meg itt vigyorog, mit sem sejtve sorsáról. Ja, a paraszt aaaaz, nem számít. Otthon, az apja, az „öreg” Grosz Salamon hitközségének kóser élelmet szállító nyomorultjai jó része már Amerikában van”, csikorgatja a fogát, de az arcán széles, bíztató mosoly ül.

Mégis, a sejtelmesen megvilágított színpadon, mint fellobbanó zsarátnok, izzik tekintete, szája szögletében erőltetett mosoly, mellyel az odabent dörömbölő, komor képek lefojtva küzdenek, valahol az agytekervények mélyén a megfelelő kifejezésért. De nagyon feszítik az elmét! A hasadni készülő tudat küszködve takarja el azokat, elvégre, ez itt a kabaré. Hogy ki is ő valójában, nem érdekel senkit ezen a helyen. Itt hahotázni, vigyorogni, somolyogni, kacagni kell, kinek-kinek esze szerint, mit is fog fel a hallottakból. Akik érzékelik a vidám, könnyed csevegés elemeibe zseniális pontossággal belefűzött mögöttes, fekete utalásokat, összeszorított szájjal figyelnek, miközben döntik magukba az elmét lebunkózó, méregerős italt.

Talán ugyanezen az estén a nagyváradi kaszinóban – Nagybandi egykori törzshelyén – Ady félhalkan, tűnődve beszél a Pestre szakadt humoristáról a szivarfüst felhőjében a töredezett mozaik arcokká torzult társaságának lump, szibarita figuráihoz: „Igazán egy kicsit lelkiismeretünk e terroros, gyáva időkben ez a szép csúnyaságú, elmés, bátor és küldetéses ember. Súlyos és rizikós időkben ott ő volt türelmetlen igazságaival mindig, erős kimondásaival, s egészen nagyendrei, sajátos és mégis egészen magyaros-cabaret stílusával.”

Tudjátok, micsoda elme kell ahhoz, hogy „szóval: mindennel, ami egy becses írónak, kegyetlen szemű gúnyolódónak, kedves embernek s kellemetlen agitátornak Magyarországon adódik és adódhatik”, vonja fel szemöldökét, mely így összeér homlokába lógó zsíros tincseivel, diabolikus grimaszt kölcsönözve a mindig az őrület határán táncoló költőnek. Micsoda bátorság kell ehhez, s mennyire érdemes és „szinte jól eső, hogy van egy hely még, ahol a komiszságokat valóban komiszságnak merik látni és bélyegezni, egy kis színpadi fórum, mely fölér egy ál-parlamenttel.” Szavai itt elhalkulnak, mert rádöbben saját, egyre erősödő jellemtelenségére, akarat gyengülésére vagy inkább gyávaságára. Hol merészeltem én nyilvánosan gyakorolni ezt a kettős, vidámságba rejtett, kacagtatónak álcázott bírálatot? Inkább Párizsba rohangáltam és dicsőítettem a szabad eszmék világát. Mereng, de eszébe jutnak versei, s könnyeden legyint a levegőbe: azért azok fenn vannak valahol, egyenlő erővel a magasban. Révedezik. A társaság tagjai tisztelettudóan hallgatnak. Talán, ihlet szállta meg a poéta urat…

A kompániából valaki végül halkan megjegyzi: – Jó lenne, egy hasonló elme ide, Váradra is! – Majd meghívjuk őt! Hiszen, idevalósi – feleli a költő. Grosz Bandi kedélyét megülő, kirobbanó életkedvét kínzó sötét gondolatait a vele fellépő, igen csak fess-sármos Árnyay jelenléte is enyhíti. Árnyay… A név annyira sejtelmes és finom. A művésznévhez csatolt Károly már inkább tekintélyt parancsoló. A kettő között komoly ellentétet feszül, de így még izgatóbb. (Az Árnyay nevet „keresztapja”, Endre bá’ aggatta rá. Eredeti neve homályban marad.) Endre úr figyelmét a rabbi hívta fel erre a húszas éveinek végén járó, jó kiállású, finoman ívelt orrú, markáns vonású fiatalemberre, aki annak idején a yeshivában, a Tízparancsolathoz tartozó hatszáztizenhárom szabály magyarázatához mindig valami kacagtatót tett hozzá a Bar Micvahra készülő tanórákon. Ki is akolbólították hamarosan, mert nem volt eléggé átszellemült, nem bizonyult fennköltnek a szent tanok tanulmányozásakor, sőt.

Boltozatos homloka mélyen ülő, kicsit szigorú tekintethez vezet. Ajka vonulata már-már nőies, amit az erőteljes, közepén behúzódást mutató áll ellensúlyoz. Léptei kecsesen viszik izmos-nyúlánk, arányos testét a színpadon. A pap azt is elmondta, három gyermeke van, rendes, istenfélő ember. Sose hiányzik a péntek esti istentiszteletekről, és aznap sohasem vállal fellépést. A rejtélyes Nostradamus a példaképe. Jó fiú persze, csak ugye, a vére, a vére.

A jelenet hemzseg a jól kidolgozott csattanóktól, rögtönzések élénkítik a napi élet furcsaságait kifigurázó képeket. A tréfamester és a színész elemében van. A komikus jól kidolgozott poénjait Árnyay beszólásai tovább erősítik. A nézősereg gurul a nevetéstől. A vörös félhomályban az apró színpadot beterítő, erős fény mulatságos fintort, hamiskás arcjátékot rajzol a jókedvű, fénylő arcokra.

Az egyik páholyban szigorú tekintetű dáma ül. A szorosra kötött kalapszalag és az örökös rosszallás furcsa grimaszba vonja arcát, bajuszkás szája csak egy vonal. Duci teste ide-oda himbálózik a számára kissé szűk, bársonyszéken. Lába hegye éppen csak leér a vastag szőnyeggel fedett padlóra.

A vaskosabb tréfák hallatán ijedten fordul a mellette egyenes derékkal ülő üde, kipirult arccal kacagó kisasszony felé, aki alig tudja levenni a szemét a sejtelmes nevű színészről. Ő is vonzza a tekinteteket: tengernyi méz szőke haj, katedrálissá tornyozva (nem vendéghaj, de nem ám!), magas homlok (a papáé), nagy, szénfekete szem. Felhúzott szemöldöke rendre gunyoros táncot jár. Finom, kissé pisze orr, igen apró fülek és mandolinívű áll keretezi a dús, vérpiros ajkat a bársonybőrű arcon. Igen, a száj környéki apró, lefelé görbülő vonás, az akaratosság biztos jelvénye. A felső vonulat íve vérpezsdítő, rajta hosszanti, apró barázdák láthatók, amelyek középre érve egy határozott völgyben merülnek el. Na és az alsó! A vörös, nagy ívet vető szél a bőr közelében duzzadt és fénylően sima, a középvonal felé két szimmetrikus cseresznyeszerű begy, közöttük is behúzódó sánc. A félig nyitott ajak felezővonalát kihangsúlyozza a metszőfogak közötti alig észrevehető rés.

A színházi ruha sem képes lefogni a duzzadó, a szorításból szabadulni igyekvő kebleket, melyeket még jobban kiemel a homorú has és a széles csípő. A bokáig érő finom kelme, teniszezéstől erős combokat és vádlit takar.

A rosszalló tekintetű nevelőnő bosszankodik magában. Nagy firma ez az Endre! Váradon gyakran megfordul az úrék szalonjában, s nyíltan kapacitálja őket, ha Pesten járnak, ki ne hagyják a kabarét! Na, tessék! Azt nem mondta, hogy nem éppen a kisasszonynak való dolgokról is lehet itt szó! Rendezi a gondolatait egy fafejű, elzászi apa leánya. Összeszorított szájjal forgatja, dobálja a neheztelő szavakat, de megszólalni nem mer. Összeszűkült szemmel átkozza magában ezeket a léha alakokat. Korlátolt elméje semmit sem örökölt anyja egy francia táncosnő könnyedségéből és parfümös-pille életkedvéből.

Matildka egyszer csak összerezzen. Endre bácsi hosszabb szövege alatt a sajátosan ernyedt tartásba helyezkedett Árnyay sasszemmel, módszeresen pásztázza a nézősereget, elsősorban a szebbik nem képviselőit. Átható tekintete teljes nyugalommal megállapodik Matild ragyogó szemén, és kihívó gátlástalansággal vonul végig gyönyörű domborulatain. A leány a bőrén érzi a be- és áthatoló szemsugarakat, és bizseregve sóhajt. „Igen, a mama lelkemre kötötte, nem hagyhatom el Alice-t. Ugyanezt mondta a nevelőnőmnek is: egy percre sem veszíthet szem elől engem. Hallottam. Kár. Pedig ez a fiú roppant csinos, okos és lenyűgöző, de félek is tőle.” Nem is érti, miért gondolja, bármi is történhet közöttük.

A kicsattanó erő, a fiatalos lendület elsöpri az előző nap fáradalmait: Váradról Pestre majdnem egy nap az utazás. Az út jutalom a kitűnő érettségiért. (Nagyváradi Főgimnázium, 1912.)

A szünetben Alice púderezni megy, ez alatt a pincér tálcán pezsgőt hoz Matildnak. A pohár alatt vizitkártya: „Gyönyörűség! Megőrülök magáért! Telefon: 197. Árnyay.” A lány éppen csak, hogy elrejti az üzenetet, amikor felcsattan a hang:

– Mon Dieu, mi ez a pohár, kisasszony? – A gardedám fertőt szimatol, és harcias tekintettel keresi a merénylőt. Maga is érzi, itt nem sokra megy a szigorúsággal. A lokál hangulata lassan megmozgatja az ő vérét is. Viaskodik benne a kötelességérzet: most azonnal vissza a szállodába, vagy – végtére az érettségin van túl a kisasszony – lassan megismerheti a külvilágot is. Nem tudja, szükséges-e sürgönyözni a családfőnek az „incidensről”.

A szálloda egyetlen lakosztálya az övék. A leány szórakozottan engedi, hogy Alice vetkőztesse, bár az utóbbi hónapokban már zavarja ez a buzgalom. Észre sem veszi a kihulló névjegykártyát. Szerencsére a nevelőnő sem. Zsongító érzések közepette bújik a csipkés ágynemű rengeteg közé, és azonnal álomba merül.

Az azsúrozott párnák összevisszaságából keletkező résen át végeláthatatlan tér nyílik a leány szeme előtt. A barokk bodor felhők között élesen megvilágítva áll Árnyay. Csodás koponyája, homloka szélesen takarja a látóhatárt. Pengényire vékonyodott teste szúnyoglábakon imbolyog. Tagjain szeszélyes villanásokkal pásztázik a rivaldafény. Közeledő szája mézédes szavakat suttog, amelyek sajnos nem érthetők. „Milyen nyelv ez?” Tűnődik Matild. „Igen, talán a tündéreké. Na de, vannak férfiak is közöttük? Nehezen hihetem.” Fonja a gondolatot. Mindegy is milyen az, ha ezzel maradhat a vágyott férfi közelében. A színész ajkai megnyílnak, hegyes metsző fogai, akár egy vérszívóé, hajából ördögszarvak emelkednek. Vigyorgó tekintete robbanva lobban dús, összevont szemöldöke alól. Lehelete szivarbűz és konyak illatának keveréke. „Jaj! Belém harap!” Riad fel a leány. Izzadt homlokát nyögve törli damasztkendőjével, s félig még szunnyadó elméje nem érti, mi volt ez.

A szobaasszony macskaléptekkel megy az ablakokhoz, és ereszti le a redőnyöket. A földön talált kártyát Alice éjjeli szekrényére helyezi.

Az árnyékoló résein átszűrődő éles fény a kisasszony kerekded pofikájára vetül. Sóhajtva dörzsölgeti szemét, s dacosra görbült szájjal fájlalja az izzadást, a sóvárgást, de egyúttal a riadalmat is okozó álom elröppenését. A szekreteren az ingaóra lassan delet mutat. A bekészített zsúrkocsin fedőkkel letakart, reggelire szánt ételek illatoznak. Az edények alatt míves Bunsen égő melegít. Alice most érkezik vissza a távírdából. Arcán az önmaga által is gyűlölt kötelességtudat gonosz ráncai.

Igen, megírta a pezsgőspohár „borzalmat” az úrnak! Utálja is magát, meg dicséri is. Tekintete az éjjeliszekrényre esik. Felkapja a kártyát. Villámló tekintete szeretné eltüntetni a szavakat. Tudja jól, az üzenet nem neki szól. Sarkon fordul, és késedelem nélkül veszi az irányt ismét a postahivatal felé. Feladhatná a fogadópultnál is az üzenetet, azonban annak tartalma ezt lehetetlenné teszi.

*

„Jó, menjünk az állatkertbe”, sóhajtja lemondóan Tildácska.

„Kit érdekel most az oroszlán, a zebu és más különös teremtmények?”

A kisasszony szórakozottan nézegeti a sohasem látott lényeket. Meg sem bámulja a zsiráf hosszú nyakát. Tekintete a távolba vész, a kabaré ricsajos zenéje szól a lelkében. Meg az a sejtelmes fiú, akiről semmit sem tud, azon kívül, hogy ej, de jó vágású, de snájdig, s milyen okos, milyen jókedvű, de riasztó is! Ördögszarv, meg, juj, micsoda metsző fogak! „Jaj! Hova lett az üzenet?!” Igaz, sejtelme sincs, miként lehetne telefonálni ebben a nagyvárosban, anélkül, hogy Alice azt meg ne tudná.

A városligeti tó melletti vendéglőben narancsos fácánt rágcsál, majd parfé, bártfai ásványvíz következik. Nincs jó étvágya. Merengve nézi a Vajdahunyad várát. „Igen, a Hunyadiak, nagy vitézek, de hol érnek fel azzal a delejező, vonzó alakkal?” Nem kötik le a körívben álló, hatalmas és szigorú királyszobrok sem. Inkább szeretne a párnái közé fúrt fejjel, egyiket talán combjai közé szorítva, tűnődni. Kéri is Alice-t, hívjon konflist, haza akar menni. Álmatag tekintettel megy előre a szobájába, és veti magát a bevetett ágyra. Később szétdúlja azt, hogy testformává alakított párnái közé nyomakodhasson. Alkonyodik, amikor kinyitja a szemét. Meghökkenve látja, glédában állnak az utazóbőröndök, rajtuk a számtalan kalapdoboz, piperés táska.

– Mi ez? – kérdezi dobbanó szívvel a nevelőnőt. Az nem mer a szemébe nézni, és hadarva közli, hogy távirat érkezett a papától és azonnal haza kell utazni!

– Na de, miért?! Mi történt?

A nevelőnő pirulva rázza a fejét, az okot nem tudja. Matildból kibuggyan a zokogás, az ágyra veti magát, fejét a párnák alá rejti, és egyre biztosabb abban, hogy vége a világnak, nem is érdemes már élnie.

*

Árnyay, Árnyay, Árnyay kattogják a pullmankocsi kerekei. Tilda tűnődve nézi a távolba vesző alföldi rónát, és azon elmélkedik, mi értelme lesz bármelyik napnak is otthon ezután. „Hát lehet itt élni? Van-e itt a pusztán valami is?”

A papa, a város építészmestere a kanonoksori ház hatalmas ebédlőjében járkál fel és alá. Döng az intarziás parketta a robusztus termetű ember léptei alatt. Kerek fején csak egy két tincs libeg ide-oda, hatalmas, sodrott bajsza egyik végét hevesen rágja. Izgalmában úgy pördít odébb egy súlyos, dúsan faragott karosszéket, mintha csak egy sétabot lenne. Töri a fejét, miként találhat megfelelő érvet a hirtelen haza parancsoláshoz úgy, hogy ne fedje fel a nevelőnő „árulását”.

Egy óra múlva érkezik a vonat, s addigra valami hihetővel kell előállnia. Az apró termetű, tömjén illatú mama – arcán a sok gyermekszülés, és néhányuk korai elvesztésének örökre rögzült, fájdalmas lenyomata – mintha dolga lenne a pohárszék körül, szeretne jelen lenni, amikor Tildácska berobban, és méltatlankodik. Védelmébe venné, de azt is tudja, nem szorul rá egyáltalán.

A papa – Ady lelkes híve, és a szabadkőműves páholy tagja – gyakran viszi a költőért rajongó Matildot az EMKE-be, az újságíró-költő törzsasztalához. Számtalanszor észleli leánya kihívó viselkedését, amit csak azért tűr, mert a fruska emlékezetből fújja a poéta számos versét. Másrészről, megbízik a kissé koravén lánya esztétikai érzékében: nem lehet számára vonzó az a csélcsap, züllött alak, aki még ráadásul csúf is. Homlokába fésült, ritkás haja, nagy gülü szeme, szivarmocsoktól barna ujjai, ronda fogai. Az esze, mint a borotva, meg kell hagyni, és a modora egyszerűen lenyűgöző. Mindenkihez kedves, még az ellenlábasaihoz is. Ellenállhatatlan alak! Azért jobb odafigyelni.

– Végre! Igen! – kiált fel a férfi, és kihúzza magát: a városi ifjúsági egylet több napos találkozót szervez Félix fürdőn, s legyen a leány annak nagyasszonya! Ott lesz a Gyertyánffy Pubi is, a polgármester unokaöccse, valami titkárféle a Hadügyminisztériumban. A megszakított pesti jutalom utat majd felfrissítik később, de akkor ő maga is a leányával megy. Ez így jó!

Matildka szeretetteljesen csókol kezet a papának, aki nagy lendülettel beszél a találkozó fontosságáról, a leánynak szánt szerep jelentőségéről. Mi is lenne az, momentán, pontosan ő maga sem tudja.

Az immár „érett”, fiatal nő nyugalmat erőltetve magára, elnézően nem kérdez konkrétumot, csak nyájasan bólogat az „érvelés” hallatán.

Az apa igyekszik kitűnni a társadalmi események szervezésében. Az elmúlt években nagyon meggyötörte a fel nem vehető vád és pusmogás. Neve szerint azonos lenne egy Partium-szerte keresett, nagy csalóval, afféle Strasznov Ignáccal. A további magyarázkodást elkerülendő, anyai dédanyja leánykori nevére módosította sajátját. A leány úgy gondolja, egyébként is kapóra jön, hogy az érettségire készített kosztüm mellé a varrónő éppen most fejezte be a nyári ruháit. Lesz miben pompáznia. Bár Tildácska nem túlságosan hiú. Leginkább az zavarja, hogy a divat nem nagyon hagyja érvényesülni szépséges, telt keblét, ívelt csípőjét.

Teteje

A tóparti fakabin öltözőkben nagy zsivajjal készül a női kar, hogy mielőbb bemutathassák az idei fürdőruha fantáziákat. A bodros kalap, nyaktőig és bokáig zárt dresszekre varrt díszítések, mintha szándékosan álcázni akarnák az idomokat. Matild apró, finom mozdulatokkal lefejt egy-két fodrot a két felkar közötti részről. A kabin résein beszüremkedő hűvös levegő egy idő után figyelemreméltó hegyesedést eredményez a kebeldombok csúcsán. Ezt halk kuncogással fogadja, s azon nyomban kilép a tópart irányába. A sudár leány nyomába azonnal ifiurak szegődnek, csupán csak az udvariasság hajtja őket, bizonyára. Hiszen a leány az összejövetel fő jelensége.

A Pubi gyerek a fővárosiakra jellemző koravén zsúrfiú. Sovány, hajlott teste összerázkódik, valahányszor tüdőre szippant a szivarkájából. Olajos tekintettel tart szemlét a leánykar felett. Hamar feltűnik számára az építész leánya. A délelőtti méta és történelmi kvíz után a sátrak alatt hideg ételekkel roskadásig telerakott asztalok körül zsong a társaság.

– Mondja csak, kedves Pubi, milyen az élet ott Pesten? Ismeri a Bonbonniere kabarét?

– Hogy, kedves? A Váradi mulató mását? Persze, de oda kíséret nélkül nem járnak a magafajta ifjú hölgyek. Csak nem volt ott?

– De igen, és mondhatom igen jól mulattam. Igaz, a nevelőnő is velem volt, sajnos.

– Tilda kacag és csippent a szemével. A fiatalúr tekintete fellobban. Tudja jól, mit jelent ez, csak nem várta volna éppen ettől a finom kisasszonytól.

– Hallom, hogy az édesapja állást keres önnek Pesten. Volt szerencsém ajánlhatni a minisztériumot, mert tudomásomra hozta, hogy a főgimnázium önnek az érettségi mellé gépírónői képesítést is adott. Megjegyzem, nagyon okosan.

– Ó! Valóban?

– A leány alig képes leplezni meghökkenését.

– Árnyay, Árnyay, Árnyay – dünnyögi alig hallhatóan.

– Tessék, mit mond? – kérdi Pubi.

– Semmi, semmi. Remélem, a papa velem is közli az elgondolásait. Ezért éppen nem lelkesedem túlzottan – pirul bele a nagy füllentésbe.

A nyárutón a papa rendezi a feltételeket. Matild Pestre megy, Alice-szal. A nevelőnő halkan tiltakozik, nem érzi ott jól magát, ha szabad, és különben is „ a madmoiselle talán vihetné társalkodónőnek a barátnőjét, a Juliannát, az úgy is magányos, és nagyon is kedvelik egymást, és tudnak már magukra vigyázni, hiszen túl vannak az érettségin. Különben is nekem itt van még az Annika, a Borbála kisasszony és a székelykeresztúri rokonkislány is, ugye.” A bűntudattól hebegő nő talán így próbálja ellensúlyozni túlbuzgóságát, amivel bizony – úgy érzi – kiesett Tilda kegyeiből. Igaz, a leány ennek semmi jelét nem mutatja. „Vajon, megtudta ármánykodását?”, töri rajta a fejét.

*

Árnyay imbolygó léptekkel halad a macskaköves utca közepén. Igyekszik mindig csak a sötétebb kockákra lépni. Állítja, ha egymás után ötre sikerül, akkor nem lesz otthon kravál. A mindig perlekedő, kócos, vastagajkú feleség, jaj! „De hát, mit tehettem volna a házasságszerző ellen? A büdös szájú, csámpás hazug! Igaz, szép hozományt ügyeskedett ki. Most segíts Michel de Nostredame!”

– Hát maga meg hol volt már megint?! – A hang részvétlenül ütődik ide-oda a konyhagőzben. – A gyerekek már meg sem ismerik, megálljon! Hogy a sátán ölelje! Jaj, Isten tiltja! Nem gondoltam komolyan! – nyöszörgi. A zsémbes-csámpás asszony mélyről jövően zokog.

Próbálná elkapni a színész kezét, hogy összecsókolja, de az felemelt fejjel, kalapját a sarokba hajítva a szobájába menekül. Kótyagos fejjel, bűntudattól mardosva, aminek okát nem is érti igazán, gyufáért kotorász a zsebében. Nem tudja pontosan, helyes-e, de meggyújtja a menóra minden ágán lévő szentelt gyertyát, s jarmulkéjét a fejére csapva, viharos hajlongások közepette csendben átkozódva imádkozik. „Hát miért így? Sosem lehet megkérdezni, hogy milyen volt az előadás? Hát nem érdemlek én többet? Ájvé, hát hol van az a szépség, kinek pezsgőt küldtem? S a másik, s a harmadik?” Hajába túr, tépné dús fürtjeit, de megállítja a hirtelen jött józanság: a kipa után kap, szertartásos, lassú mozdulattal a szekrénykére helyezi. „Hé, mi lesz akkor holnap a színpadon, ha megkopasztod magad, te mesüge?!”

Nyögve huppan le áporodott, penész szagú ágyneműjére, s nagy sóhajtások között rúgja le karmazsin magas szárú cipőjét. Már három éve nem mer a felesége mellett aludni, mert mindig elkapja a vére, s akkor gyömöszöli, öleli halálra, lihegve ontja magvát belé, s mellé, bárhova, mert azért ott van abban a nőstényben a vonzás! A három gyermek után is ruganyos mellek játéka, és a nő millió éves képessége a hímség felhorgasztására, rohamra indítására. Még akkor is, ha egyébként a házimunka, a kimerültség már számos alkalommal a teljes közömbösségbe taszította.

Ruhástul terül el az ágyon, s azon nyomban elalszik. A feleség halk sírás közepette sompolyog be, és óvatos mozdulatokkal vetkőzteti le az öntudatát vesztett urát. Elnézi gyönyörű testét, amelyet nem tud elemészteni az örökös éjszakázás, a szivarfüst és a pezsgő alattomos mámora. Az alsónemű leráncigálása nyomán előtűnik a most alig arasznyi hímtagja. Koronája annak vitézül domborodik most is, sánca nagy taréjt vet, a szaporító anyag zacskója ijesztően hatalmas, benne a szférikus tojásdadok tolakodóan hintáznak. Óvatosan, mintha bárki is megláthatná, az asszony megnyalja a szája szélét, és ősi-ritmikus mozdulatokkal simogatná a szeretett fegyvert, ha merné. Utálja is, meg rajong is érte. Igen, mert mindig másállapotba kerül a sorozatos enyelgések után. Még alig huszonnégy éves, s már itt a három ördögfajzat! Az egyik rosszabb, mint a másik. Persze, mert az apjuk soha sincs itthon! „Nem ismernek ezek sem istent, sem embert”, perel magában. Közben azért fellángol benne a vágy, érzi, odalent nedvesség önti el. Azt is tudja, itt most nem lehet a semmiféle testiségbe keveredni, hisz’ a fáradtság ugye, ernyesztő. Így hát csak csodálja, s közben villanó szemmel vizsgálja az urát, felébred-e? Nem? Nem. „Annál jobb! Végre önnön-örömködöm”, mondja magának, és macska mozdulattal ereszkedik az elernyedt férfitest mellé, hátát az uráéhoz vetve. Mérhetetlen boldogság önti el e fura kapcsolódás nyomán, megbocsát mindent. „Jó ember ez! Szeretem! Bármit is tesz ott az orfeumban, a kabaréban!”

A férfi mormogva fordul a hátára. A pezsgőpoharas lánnyal álmodik, s közben hivatalosan is utálja a bajszos gardedámot.

*

A Hadügyminisztérium tekintélyes magasságú előcsarnokában visszhangot vet a csizmasarkok összeverődése. „Hű! Ki ez a sudár, elől ugyan csak domborodó hölgy?” Tovább gyűrűzik az összecsapott bokák hangja, a heves fejbólintások a dolguk felé haladó tisztek csodálatát viszik Matild felé, aki királynői tartással vonul a kabinetfőnök irodája felé.

–Tessék, kisasszony, parancsoljon helyet foglalni. Megkaptam a kedves papa telegramját. Már vártuk. Mikor gondolja elfoglalni státuszát? Nem sürgős! A minisztérium természetesen megfelelő hajlékot biztosít önnek a Kelenhegyi úton, ha megfelel. Nem minden gépírónőnek jár ez a juttatás Matild sejti, hogy a Gyertyánffy Pubi, meg annak vezérkari ezredes apja keze van a dologban.

– Ha nem óhajt a barátnőjével egy fedél alatt lenni, kérem, tudassa velem, és akkor számára is találunk alkalmas helyet! Képességeire természetesen garancia a Nagyváradi Főgimnázium igazgatójának ajánló levele.

A lebarnult, az egészségtől majd kicsattanó leány vonzerejének teljes tudatában csak bólint, és várja a további tájékoztatást. A katona immár teljesen belegabalyodva hivatali kötelességének elemeibe, de alaposan megzavarva érzékei felhorgadásától is, dadogva tudatja, hogy „a sofőr készen áll, szívesen hazaviszi a kisasszonyt. Ugyebár, ma szerda van. Nyilván idő kell a berendezkedéshez.”

– Nagyon is elég, ha jövő hétfőn, fél tízkor méltóztatik megjelenni.

Teteje

Julianna apró, egérszerű. Szürke gombszemei idegesen ugrálnak egyik pontról a másikra, nem illenek bájos, gótikus ívű arcához. Laposka, inkább fiús testét hiába öltöztetik a legdrágább párizsi ruhákba, szegény, figyelmet alig tud kelteni maga iránt. Hiába volt végig évfolyamelső a főgimnáziumban, s a tanárok kedvence, mit sem ér ez a korzón, ahol a fiúk bizony elnéznek a feje felett. A kapott lelki tüskéket hasonló magatartással ellensúlyozza, sokszor kicsiny dolgokban is mulatságos és jól kiszínezett kifogásokat emel aranyos fintorgás közepette. Kényeskedve vizsgálja a négyszobás villalakás berendezését, s hamar kijelenti, ez neki nem felel meg. Otthon, a tanítóék laknak efféle helyen. A míves bútorok, a Gellért hegy látványa, a Ferenc József híd pompás íve csak lelkesedést válthatna ki. Persze, ítélete hamis, ő is tudja. Nem izgatja különösen senki véleménye, igazi elkényeztetett, egy szem gyermek. Édesapja Erdély egyik legnagyobb sókereskedője. Matild pontosan tudja, barátnője ugyancsak oda van Pubiért, ezt lehetett látni a félixfürdői összejövetelen.

– Jól van, Julikám, majd telefonozunk a kabinetfőnöknek, szerezzen számodra valami alkalmasabbat valahol a minisztérium környékén… – hangsúlyozza Matild gonoszkodva, és egyúttal Gyertyánffyra utalva.

– Ja, mondja csak, Szedlacsek – találomra hívja így a kocsist –, mikor van új előadás a Bonbonniere-ben?

– Ó, kisasszony, most nyári szünet van! Hisz’ az úri közönség lent van Abbáziában, vagy fent a hegyekben.

A hír hallatán a leány akaratosan dobbant. A konflis padlózata ágyúdörgéssé erősíti a hangot, a lovak megriadva vágtába kezdenek.

Julika kalapját lerepíti a menetszél. Kétségbeesetten kapaszkodnak a kacskaringósra hajlított vaskönyöklőbe, amíg a kocsis lecsillapítja a paripákat. Matild szemében furcsa fény villan: „Akár le is eshettem volna s zúztam volna halálra magamat! Akkor talán sajnálna mindenki, még az Árnyay is. Ő is?”

*

– Rajta, Karcsuckám, megyünk Váradra! – jelzi vidáman

Nagybandi. – Tarr úr óriási nyárzáró összejövetelt szervez, s könyörögve kér, ne hagyjam cserben. Ott lesz a püspök úr, a főrabbi, a polgármester meg a város krémje.

Afféle kései juniális ez. Ki kell tenni magunkért. Igaz, nagyon, de nagyon vegyes a társaság. Így hát sok nagy poént ki kell hagynunk. Főleg a klérust érzékenyen érintőket.

Árnyay magában elégedetlenkedik: „miazöreganyámkínja?! Még ez is.”

– Mennyi időre megyünk? – kérdezi fáradt hangon, bátortalanul. – Egy hétre?! Az asszony megöl otthon, hogy keveset vagyok velük. Ha most megtudja, hát nem tudom… Éppen eleget vagyok távol. Most még ez a filmezés is! Nahát! („A filmen feltűnést kelt Árnyay Károly, aki fényes moziszínésznek bizonyult ebben az első, kis szerepében, a Hercegnő pongyolája című kinemaszkeccsben.” Lelkesedik a kritikus a Színházi Élet, 1912.III.számában).

Árnyay hangtalanul nevet. Szánja is meg örül is az alkalomnak. Igaz, ha tudná, hogy a bőkebles Tilda kisasszony itt van a városban, hát ugyan csak fokozódnának kínjai a túra miatt, de nagyon.

*

A kisasszony Julikával városnézésre indul. Érdekes, a kocsist úgy irányítja, hogy egyszer csak az Erzsébet körúton találják magukat, a bűvös hely közelében. Matild szól a kocsisnak, nézze meg a heti műsort. Döbbenten értesül, az imádott név nincs a táblán. Sőt, semmilyen színlap sincs. A portástól kapott Incze Sándor Színházi Élet, illusztrált színházi művészeti és mozi hetilapjának legutóbbi számát reménykedve lapozgatja, hátha rábukkan Árnyay nevére. De nem. A Bonbonniere-ben nincs műsor. Bánata hamar dühre vált, „mi a csudával ütheti agyon az időt az előtte álló négy napon?!”

– Na, Juli, gyerünk ebédelni!

A tabáni rác vendéglőben paprikás compót esznek, jóféle sashegyi spriccerrel öntözve. A szeparéba beszivárog a kesernyés szivarfüst és a férfi közönség zsongása, felcsattanó kacagása. A törzsvendégek jól megnézik elmentükben a két úri leányt. Némelyik félrevont szájjal jegyzi meg: „gardedám nélkül? Hová lesz már ez a világ? Hajaj!”

*

Az étkezőkocsi kényelmes foteljében előrebukó fejjel hortyog Bandi bá’ meg Árnyay. A sok éjszakázás, meg a mérsékelt siker feletti bújuk a pohárhoz irányította őket a hazafelé úton. A humorista nagy horkantással nyitja a szemét.

– Én mondom Karcsuckám, ezeknek a falusiaknak gőzük sincs a kabaréról! Pedig én aztán értek a nyelvükön, ismerem az észjárásukat. S mégis! A fafejűek!

Tudja magában, hogy a sikerhez, ismernie kellene az aktuális, helyi szenzációkat, pletykákat, azok híján csak az általános poénok ülnek. Int a levegőbe egyet, és imbolyogva megy könnyíteni magán.

A fess színész félig álomban, szűk szemréssel szemléli az alföldi pusztaságot. A robogó vonattal mintha versenyre akarna kelni, számos szabadon görgő bogáncs-gömböt őrületes sebességre gyorsít a szerelvény menetszele. A szúrós termések között sok apró bogár él, egy sovány mezei egér mentené az életét, de végül az örvénylő szél a kerekek közé szívja a tehénganajjal keveredett csodajárgányt, s mindennek vége. A jelenetet méla tekintetű marhák szemlélik. A gulyás a pipáját szívja, és öblöset böffent, majd oldalát vakarva elégedett morgás mellett éleset szellent a székül szolgáló gerenda repedései közé. Árnyay mindezt elkent képként érzékeli, így, el is hessegeti magától a tényszerű idegenséget. „Ójaj, hát lehet itt élni? Mi van itt egyáltalán?” Elmélkedik. Gondolatcsillámai hamar elenyésznek a sorozat abszint, meg a sok pohár fröccs okán. Az ételbe alig túr bele. Visszatámolyog a párnázott ülésű magánkupéjukba. Finombőrös csizmája fellendül a bársonyra, s máris lehorgad a feje. A vonat kattogása mély álomba küldi. A tavaly látott, párizsi Moise Zaharovics Sagalov-Chagall kiállítás látomásos, komor színvilágú képei szövik át öntudatlan állapotában is rettegést és menekülést kiváltó álmát.

Elmosódottan látja, fekete lebernyegbe burkolt felesége repül a róna felett, egy gyermek a hátán, kettő a karjába kapaszkodik innen-onnan. Az égbolt mély lila, a hunyorgó csillagok hideg fénye gonosz vonást mélyít az asszony arcára. Lúd nagyságú varjak károgva repkednek körülöttük, csőrüket csattogtatják, szemük gyémántként szikrázik, és vetít ide-oda villanó, éles csóvát rájuk. Csak az alkalmat várják. A távoli templomtorony harangja egyet kondul. A hang repedezve hull darabokra az éjsötét légben.

A „hajnali órán” – reggel nyolc órakor – a Keleti pályaudvar királyi várójába botorkálnak be nyúzottan. Áporodott, dohányszagú ruhájuktól maguk is undorodnak. A damaszt abrosszal terített asztal mellett alázatosan álldogál a főpincér. Ismeri Nagy urat, nagy tisztelője. Olykor megrándul a válla, s szája elé kapott kézzel nyomja el felbuggyanó nevetését. Nyilván valamely híres tréfa, csattanó jut az eszébe. Pattint az ujjával, s a pincérek futva hozzák a friss törökkávét, a brióst és az elmaradhatatlan abszintet. Árnyay gyomra nagyot rándul az erős ital nyomán, de szükségesnek érzi a szesz támogatását. Nem nagyon kívánkozik haza az egyszerű bérházba. Bizony, ordító a kontraszt a Fekete Sashoz képest.

*

Nyögve száll ki a konflisból, és már előre fél a rázúduló panaszáradattól. Nem téved. Hanna, a felesége elkínzott ábrázattal azonnal a bajokat sorolja. Nincs egy kérdése sem a nagyváradi útról, volt-e siker, élvezetes volt-e az utazás. Csak a bajokat sorolja. Árminka három napja lázas, a Rebi örökké felesel, s a kicsi Száli pedig minden éjjel sírva jön, hogy fél.

A színész elúszó tekintettel hallgatja, majd néhány használhatatlan, vigasznak szánt mondat elmotyogása után a szobája felé veszi az irányt, azt ismételgetve, hogy szerepet kell tanulnia, noha tudja, nyári szünet van.

Teteje

A két leány munkába készül immár. Julika önkéntes lesz egy nem rég nyílt, Brunszvik Teréz elveit követő magánóvodában. Effélét szeretne otthon is alapítani. Matildka csinos kiskosztümjében a minisztériumba indul. Nem izgatja különösképpen a feladat. Magabiztos, ami az emlékező tehetségét illeti: megjegyez akár öt-hat bővített mondatot is. A keze pedig úgy jár az írógép billentyűzetén, hogy az tiszta csuda! Na hiszen, ez nem lehet nehézség a zongorához képest! A női szalonban otthon, mindenki irigységgel vegyes csodálattal hallgatja, amikor Liszt zenei költeményeit játssza, hibátlanul. „Ha nincs Remington betűváltós, akkor addig nem dolgozom, amíg be nem szereznek egyet.”

*

Mannlicher százados a szokásosnál is pedánsabban piperészkedik a fürdőszobában. Felesége rá is szól, mi ez? Nem vallhatja be, hogy őt érte a szerencse, hogy az a szépség az ő osztályára kerül. Itt a fegyverbeszerzésekkel foglalkoznak. „Lehet majd kétértelmüsködni a puska- meg az ágyúcsövekkel”, gondolja hamiskás mosollyal ceruza vékony bajusza alatt. „Lehet?”

Az irodába lépve már ott találja Matildot, aki kurtán bólint felé, és azonnal megjegyzi:

– Miféle ősírógép ez, kérem? – Hangjában gúny és lekicsinylés cseng, miközben édes arccal tekint az akaratlanul is vigyázz állásba merevült katonára.

Az torkát köszörülve dadogja:

– Máris intézkedem, kisasszony.

Még jó, hogy nem szalutál.

– Nos –, feleli a leány – értesítsenek, ha itt a Remington, addig otthon leszek. Ha van írásos anyag, amiből feljegyzéseket kell készíteni, azokat adja át!

A tiszt megsemmisülve kotorász az íróasztalán, s találomra felmarkol pár iratot. Amikor tekintete az egyik íven, vastagon szedett figyelmeztetésre esik: szigorúan titkos, csak akkor eszmél, és szabadkozva magyarázza, hogy az efféle iratokat nem szabad az épületből kivinni!

– Annál jobb – feleli a leány, és veszi a kalapját, ridiküljét, és utánozhatatlan, fölséges léptekkel készül elhagyni a szobát. Még odaszól az ismét haptákba rögzült aktavitéznek.

– Kérem, hívasson egy bérkocsit!

A hirtelen jött szabadidőt a Szépművészetibe tervezett látogatásra használja fel, hogy a régi mesterek művei között közelebbről megszemlélje Bronzino, Vénusz, Cupido és a Féltékenység című művét az Esterházy gyűjteményből. Otthon van egy hasonló festmény a firenzei manieristától – ha csak nem másolat. Később tudja meg, nem az. Dédapja vásárolta egy toszkán bolhapiacon valamikor a múlt század elején. Vénusz győzelmének allegóriája igen csak foglalkoztatja. Minden részletét látni akarja, főleg Vénusz szépséges testét, na meg a fiatalt, aki az istennő bal kebelét markolja, míg csókot kap. Szeretné megfejteni, mi a szerepe az ifjútól balra a háttérben fejét fogó, ördögi vicsorgású, kimeredt szemű fejalaknak. Van, aki nem a féltékenység megjelenítésének tartja, hanem inkább az őrületének. Tudja, van egy hasonló témájú kép a londoni Nemzeti Galériában is. Azt még tavaly látta a papával.

A lépcsőn lefelé jövet, kuncogva idézi fel az elképedt aktakukacot cérnabajszával, átható, olcsó kölni illatával.

*

A nyárutói napok semmittevéssel telnek a színész számára. A kabaré zárva, mindenki nyaral, aki számít, a Tátrában, Herkulesfürdőn, vagy a tengernél. Ő is egyedül van most, mert Hanna a gyermekekkel lent van Ungváron a szüleinél. A Silberstein papa jó ember. Rőfös üzlete jól megy. Hanna egyetlen gyermek. Három testvére sorban elment a másvilágra ilyen-olyan gyermekbetegségek miatt.

Még szerencse, hogy a Nagybandi itthon van. Beteg, azért. Megy hozzá látogatóba, visz neki tokaji aszút, attól biztos meggyógyul.

A kabarettista lakásában elképesztő a rendetlenség. Könyvek, papírhalmazok egymás hegyén-hátán. Koszos edények itt-ott. Elgurult, üres palackokba rúg a belépő Árnyay. Persze, egy agglegény így él. De hát én is, pedig van asszony a háznál, gondolja. Átnyújtja a borosüveget a lázrózsás arcú mesternek, aki azonnal kinyitja, és ördögi vigyorral jelzi: „igen, ez az igazi orvosság! Vinum tokaiense passum!” Kiáltványt hirdető pózban áll, öblös hangját rezegtetve. Árnyay azonnal a lényegre tér.

– Mit tudsz Bandi bátyám a váradi lányról? Hol találom meg?

Bandi bá’ összeszűkült szemmel hezitál egy darabig, megmondja-e, vagy tegyen úgy, mintha nem lenne híre a leányról. „Ha tagadom, akkor ez a fiú búskomorságba esik, s maholnap kezdődik a szezon, s akkor nem veszem hasznát. Egy orrát lógató színész nem való a kabaréba!”

– Ja, itt van a hadügyben, gépírónő – tudatja mintegy mellékesen.

A férfit hirtelen jött melegség hatja át – ez nem a tokaji hatása –, azonnal mehetnékje támad, de marasztalja az illem, meg a hála. Elbeszélgetnek a közeli nyitó programról. Viccelődnek, poénokat szerkesztenek nagy kacagások közepette. A mester láthatóan elemében van. Felpattan, gesztikulál.

– Tudod, Kárlikám ebben a jelenetben olyan ábsztrákciók vannak elrejtve, hogy a közönség csak ritkán foghatja fel, ugyanúgy, mint például azt, hogy a kazuár pillogásakor a szemhéj ultramarin kék – gagyog Bandi bá’.

– Persze… – fűzi tovább Árnyay. – Olyan pillanatnyi lehet a poén keltette intellektuális öröm, mint amikor a gólyatöcs nász-rikoltása rögvest elhal a nádasban.

Az utolsó szavakat elfojtott nevetése szabdalja szinte az érthetetlenségig. Egymásra nézve tátott szájjal, hangtalanul és zihálva somolyognak frissen képzett, nyakatekert hasonlataikon.

Bandi bácsit olykor köhögési roham fogja el, rázza, görnyeszti. De mintha kicserélték volna. Úgy érzi, javul. Biztos benne, ez csak is a tokajitól, meg az áldott humor adta jókedvtől lehet.

*

Matild kisasszony már negyedik napja dolgozik, azután hogy megérkezett a betűváltós csodagép. A százados áradozva meséli az osztályfőnök ezredesnek, micsoda nagyszerű munkaerő ez a leány. Csak hát egy baj van! A korábbi alkalmazottak esetében megszokott évődés, cicázás itt aztán nem megy! Olyan hideg tekintettel döfi át az embert, hogy bele rémül a katona.

Délután kettőkor Matild számára befejeződik a munka. Az épületből kilépve észre sem veszi, hogy ebben az órában, napok óta ott áll egy fiáker, felhúzott tetővel, pedig nem is esik. Csak egyszer kellene oda pillantania, láthatná a rá szegeződő, átható szempárt. Igen, Árnyay az ottan. Gyűjti a merészséget, hogy végre a leány elé álljon. A színész maga is furcsállja, mitől ez a gyomorremegés, ez a bátortalanság? A frissen keményített, magas gallér dörzsöli a nyakát. A császárkabát szivarzsebében friss, fehér szegfű. Érdekes, most émelyíti az illata.

– Kisasszony! – szólal meg ércesre hangolt baritonján.

Lép le a fiáker lépcsőjéről, s áll a leány elé.

Az augusztus végi nap óaranyba vonja a délceg alakot. Matild ráemeli tekintetét, s mintha villám csapta volna meg, egy mozdulatba merevül.

– Árnyay! – kiáltja csengő, kissé remegő hangon. – Árnyay! – Ismétli meg, és egész testét édes borzongás futja át.

Királyi bólintás mellett mosolyogva nyújtja kesztyűs kezét, amit a színész finoman szorít meg, fenséges meghajlás közben. A leány fejében egyszerre cikáznak az otthoni intelmek, enyhe hányingert idézve elő, de mégis azt kérdezi a lehető legtermészetesebb hangon:

– Hová megyünk?

A szíve nagyokat dobban, teste őrülten pezseg, és tudja, bármit is tanult a hittanórán, bármit is sulykolt belé Alice a viselkedésről, ő már elveszett! Az elementáris vonzás minden aggályt félre söpör. Szinte öntudatlanul libben fel a kocsira. Elsüllyed a puha bőr ülésben, a kocsistól elválasztó függöny valahogy kioldódik.

Árnyay válaszolna, de a bársonyos ajkak már az övére forrnak hihetetlen lendülettel, nyelvecske tolakszik a fogai közé. Ő maga is teljes önkívületbe esik. Pedig ha tudná, Matildkának ez az első csók az életében! A csodás és túlburjánzó női ösztön dolgozik benne (h)ősiesen, magától értetődően. A természetes, tiszta szemérem oldódik. A leány fejében kissé kótyagosan ott motoszkál a gondolat: „A férfi idősebb, hát mutasson tapasztaltságot. Ő maga mifélét, ha nincs.” Mégis, önfeledten nyomakodik a férfi mellkasához, gubózna be a karjai közé.

A színész egyik csodálója a főurak közül, felajánlotta a nyárra Árnyaynak zugligeti villáját elvonulásra, szellemi, lelki töltekezésre. Ő a családjával régészkedni ment az egyik görög szigetre. A személyzet rendelkezésére áll.

A fiákeres kürtjének hangjára szapora léptekkel az első inas jelenik meg, és a komornyik intésére nyitja a vasrácsos kaput. A főbejárat elé gördülő járműből lángvörös arccal lép ki Matildka. Réveteg tekintettel, félig álomban támaszkodik Árnyay karjára. Így vonulnak be a tágas fogadó teremből nyíló vendégszárny egyik szobájába a komornyik kalauzolása mellett, az inasok, a szobalányok közömbösre idomított tekintetétől kísérve.

Néhány kiszámított perc múlva kopogás. A hatalmas, baldachinos ágy közelében, az alkóv színes fényeket ontó ablaka elé asztalt gurít a főszolga. Frissítő italok, szendvicsek, falernusi bor. A csavart oszlopos virágállvány márvány lapjára illatfelhőt árasztó virágcsokrot helyez a szobalány. Meghajolnak, és hangtalanul suhannak ki a szobából.

A citromlével teli, metszettüvegű-ezüstfejű kancsón áttűnik a délutáni nap sugara. A görbe üvegen megtört fénypászmák nimfa táncot járnak, pillanatos alakok, tér-viszonyok villannak fel az asztalka terítőjén.

A leány teljes bódulatban, szinte csimpaszkodva öleli a férfit. Öntudatlanul szabadul meg ruháitól. Egyáltalán nem zavarja, hogy Árnyay mosolygós, óvatos-lágy tekintettel nézi. A selyempárna halmok között feltárulnak a leány lelkesítő idomai. Matild bíbor arccal, kalapáló szívvel vár. Szája kiszárad az izgalomtól. Lassan csillapodnak a lelkét gyötrő intelmek. „Jaj, a papa! Ójaj, Alice, na meg Ferenc atya!”

A színész a lehető legfinomabban veszi a karjába, és mint egy babát nyugtatgatja, ringatja. Az alkonyati órára a kigyúlt arcú leány immár testileg is éretté válik.

„Ez a drága, kedves lélek olyan természetességgel forrt össze velem, ami csak is annak lehet legfőbb bizonyítéka, hogy mi tényleg egymásnak rendeltettünk”, bodorítja a színész a gondolatot később, nem kevés iróniával tömeges sikerei tolakodó felbukkanására, miközben tekintetét a dúsan terített lakoma finoman rendezett részletein legelteti.

Az asztal mellett ülve tüneményes gyorsasággal fogy el a sok szendvics, az ital. A rágás mozdulataiban, hevességében van valami atavisztikus. Árnyay nem gondol a külvilágra. Jéghideg „érvek” sorával zárja ki az idill megzavarására egyébként ugyan csak alkalmas zűrös családját. A kulináris orgia egyenesen húzza őket az együttlét ismétlődéséhez. Majd újra és újra. Az alkonyati fény a lila árnyalataira festi a testeken gyöngyöző verítéket.

Az „immár testében is éretté vált” leányt rohanó gondolatok gyötrik. Zavarja testiség technikája. „Jaj, de mulatságos mozdulatok! Igaz, én csak emelem, majd süllyesztem a csípőmet egyre gyorsabb ütemben, bár senki sem tanított rá, na de, a férfi, a hím, a gím, a bak, a bika? Az meg mit művel? Jaj, ahogy az ülepe emelkedik, majd lefelé döf egy nagyot, s közben taszít erre, s arra!” Nem sok köze van a fennköltséghez.

A verejték kihűlése borzongáshoz vezet. S vissza, dédelgető gondolataihoz, viharzó lelkéhez. „Talán jobb lenne csak tisztán rajongani. Rajongani, örömkönnyektől libabőrt simítani a karokon, tarkót dörzsölgetni, a gyöngy-gömb benyomások okozta hevülés okán befúrni az arcomat a rejtélyes illatú egyiptomit kipárolgó felöltő hajtóka alá, figyelni a mellkas emelkedését, lelappadását, a bordákra tapasztott füllel beinni a hang, a hang zenei baritonjának gyomorig elérő rezgéseit! Édesem, csillagom, egyetlenem, angyalom!”, lelkendezik magában. „Igen! Az elég is lehetne, de hát itt van a harmatozó öl, s a régóta megismerni vágyott, vitézen fejet emelő tag! S akkor ezekkel mi legyen? Majd megkérdezem a mamát! Miért is nincs itt? Ő hogyan fogadta annak idején ezt a nem is tudom, hogyan nevezzem… testfonódást, viadalt?”

Száját beharapja, tétován néz a hím irányába, aki teljes nyugalommal harap óriásit az ujjnyira vágott pármai sonkából, majd kortyol rá nagy húzással a falernusiból. „Ó, mennyire állati!” Undorodna, ha igazságérzete nem terelné vissza az általa is művészinek ítélt jelenbe. „Jó, én is beleolvadtam, egyszer, meg még egyszer, s még hányszor?” A testi töltekezés valós fizikai öröme igazságosan elnyomja elméje mélázó ellenvetéseit, kétségbe esett próbálkozását, hogy igazolja Ferenc atya ugyancsak elméleti ízű prézsmitálását, amennyiben a plátói kapcsolat feljebbvaló lenne. „Azt hiszem” – gondolja, arcát a fenséges császárfa szirmai felé fordítva, „a kettő együtt jelenti a lényeget, amint a két nemiség is csak együtt érhet valamit.” Felkacag fejét hátravetve, és gurul a párnák közé, szemét a színészre villantva. „Érted, te főteremtés?”

Árnyay arcán állatias vigyor táncol. „Akármit is gondol ez az életvirág, gyöngyöző, buja gyönyörgyömöszölő, egyetértek vele. Naná!”

A visszaúton Matildka halkan, de költői deklamációval Ady egy Csinszkának írt szerelmes versét mondja, szinte magának, a bérkocsi rézgombjára szegezett tekintettel. Keze akaratlanul a férfiét keresi, s mikor azzal összekapcsolódik, pillái lecsukódnak, és úgy érzi, lényét teljes boldogság önti el. A Gellért-hegy lábához érkező kocsiban számos arcjátékot próbál ki, melyik lenne a leghatásosabb a közömbösség hangsúlyozására Julika előtt. Azt is tudja, nem képes magába tartani e selyemdélután rejtelmeit barátnője előtt. Azt is mérlegeli, vajon minden részletet elmesélhet-e? Reméli, nem kelt irigységet? Gyorsan elhessegeti a gondolatot azzal, hogy majd sokat beszél a Pubi gyerekről, hogy Julinak találkoznia kellene már vele…

Szerencsére, barátnője még nincs otthon. Tildácska elomló testtel, tompuló érzékekkel és ringató gondolatokkal fekszik a kereveten. Kezében édesanyjától kapott levél. „Ne, most ne!” Fél mosollyal az arcán idézi maga elé a férfit. Erejével, gyöngédségével, megértő testiségével. Nem érez semmi lelkifurdalást, öröme határtalan.

Felgyúló arccal idézi maga elé az elválás kézcsókját, a gyengéden összeérintett bokát, amelyben semmi katonás nincs, inkább a férfi mivolt a mára vonatkoztatott jelölése csupán a tétova küzdelem jeleként, hogy itt, az utcán, még ha a konflis árnyékában is, de nem csókolhatja meg ajkát még egyszer, vagy inkább ezerszer!

Izmai erejét gyengítve árad a béklyózó, a lenyűgöző, a mindig várt szerelem zsongító érzése, ahol nincsenek megfontolások, észérvek. „Milyen jó is lenne most Félixfürdőn lenni újra!” Előbb utóbb úgy is elmondaná az esetet a barátnőknek. Julianna ugyan itt van, de ő annyira prűd, meg annyira éretlen az efféle dolgokra. Meg talán, meg is bántódna, vagy irigyelné őt. „Elmondjam neki? Inkább nem! Jaj, és a mama? Nem tehetek úgy, mintha nem érdekelne, mit is írt!”

Mamája gyöngybetűi, az örökös aggodalom ismételt sorai összefolynak előtte, a levél kicsúszik kezéből. A borítékból libegve hullanak a dugipénz bankjegyei a parkettára. A leány mély, édes álomba merül.

Teteje

Szeptember közepén indul a kabaré. Julikát úgy kell unszolni, hogy vele tartson a mulatságba. A társnőjét valahogy nem pezsdíti a bolondozás, a nevetés. A Gyertyánffy ifiúr mindig elfoglaltságra hivatkozik, amikor Matildkával a cukrászdában vannak, és olykor-olykor összetalálkoznak a hivatalnokkal.

A kabaré ismét nagy összeállítással vonzza a vendégeket. „Szinte jól eső, hogy van egy hely még, ahol a komiszságokat valóban komiszságnak merik látni, és bélyegezni, egy kis színpadi fórum, mely fölér egy ál-parlamenttel.” – jut néhány törzsvendég eszébe Ady találó megállapítása, melyeket annyiszor hallottak itt ettől a szeretnivaló bohémtól. Az egyik szeparéban, Bíró Lajos asztalán alig férnek el a már kiürített pezsgős üvegek. A felbillent tálkából az orosz kaviár rózsaszín ikragömbjei szétgurulva, mint nevető szemek, figyelik a ház legkedvesebb vendégszórakoztató hölgye üde, csilingelő tereferéjét. A szépnő gyakorlottan, szórakozott mozdulattal csavargatja ujja köré az író dús fürtjeit. A társaság őt ajnározó tagjai már rég az asztal alatt horkolnak, miközben a Lala bácsin nyoma sincs a töméntelen ital hatásának.

– Megeszlek, te, macska! – Öleli a konzumnőt, s csúszik erőteljes tenyere a lazaselyem estélyi alá.

A zenekar a terem méretéhez túl hangosan játszik. Vágni lehet a füstöt. Árnyay ma különösen kitesz magáért, hisz’ itt van Tilda! A leány, ragyogó arccal követi minden mozdulatát, hangosan kacag, sokszor talán erőltetve is, a csattanó jelentőségéhez képest.

Hazafelé úgy érzi, a bérkocsi túlzottan imbolyog. Mire a lakásba érnek, émelyeg, alig tudja leküzdeni a hányingerét. Persze, az a fránya szivarfüst, meg a ricsaj. A pipereszekrényben érintetlen a havibaj kendők doboza.

*

– Mondja, Károly, szeret ön engem?

Az önözés-magázás mindkét részről, a bizonytalanságot tükrözi, csak más és más okból. A leány ezzel, a látszólag távolságtartó módszerrel hárítja a „bűnt”: „odaadtam magam neki, pedig mit is mondott Ferenc páter, s édesanyám, jaj, jaj?” Árnyainál ez pusztán udvariasság, nincs mögötte semmilyen lelki megfontolás.

– Ó, hát hogy kérdezhet ilyet, drága Matildka?!

mit tud a lelkemről, a gondolataimról? Szaggatottan szakadnak ki belőle a szavak, egyes elemek nagyon bizonytalanul csengenek. A színész nem jön zavarba. Teljes nyíltsággal, ötölés-hatolás nélkül ömlenek belőle a szavak. Nem a színpadra szánt hangsúlyozással. Természetes kedvességgel önti ki szívét.

– Tudja, drágám, kettőnk között valami elementáris vonzalom épül. Nem lehet harcolni ellene. Tudom. S azzal is tisztában vagyok, hogy őszinteségem nem vezethet oda, hogy eltaszít magától! – szaval a férfi. Hangjából félreérthetetlen könnyelműség árad. Olykor fejhangon felkacag.

A leány önkéntelenül bólint, e pillanatban valóban azt érzi, jöhet bármilyen kitárulkozás. A hanglejtés hallatán azonban szeme összeszűkül. Tréfára veszi ez itten az ügyet? Mégis úgy érzi, ez a hangolás nem ingathatja meg az ő legbensőbb érzéseit sem. Árnyay lelkesülten folytatja.

– Azzal kezdem, hogy a testi vonzalom leküzdhetetlen. Ez nyilvánvaló, ugye. A maga érettsége, határozott karaktere, műveltsége, higgye el, egyedülálló. Ilyen fiatalon! Igen! Számomra pontosan megtestesíti az eszményi nőt.

Az August pörkölt kávé és vanília illatú cukrászdájában ülnek a csendes vasárnap délutánon, tejszínhabos csokoládé és aprósütemény mellett. A pincér inas túlfűtött figyelemmel lesi a vendégeket.

Árnyaynak eszébe jut a maga, szegénységben töltött ifjú kora. A sok nélkülözés. A vallási tébolyba esett apja, aki azután megőrült. A Lipótmezőn tett látogatásai csak fokozták kétségbeesését. Az öreg hónapokon át nem mozdult ki cellaszerű szobácskájából, amit a főorvos jóindulatából kapott, hogy zavartalanul végezhesse kényszeres imaáradatait. „Ó Adonáj, bűnös vagyok, megbocsátást, ajajj, megbocsátást!” Sikoltozta gyakorta, miközben az évek során hüvelyk ujja karmosra nőtt körmével mély barázdát vájt a szoba falába, azt képzelve az nem más, mint maga a siratófal. A mosdatlanság, az elnyűtt ruhájába ivódott szenny édeskés-savanyú szaga sokáig megugratják az őt csak nagy ritkán látogató Árnyay gyomrát. Hiába, nem engedi, hogy fürdőbe vigyék, mert nincs mikve az elmeintézetben.

A mama sem bírta tovább, hiába segítette a hitközség a csonkává vált, népes családot. Amikor egy este megcsókolta az öt gyermekét, és irányt vett a Margit híd felé, Károly még nem tudta, hogy soha többé nem jön vissza. A kistestvérei a beregszászi rokonokhoz kerültek. Ő ekkor már túl van a kitüntetéses érettségin. Színiiskolába jár Rákosi Szidihez. Kremsner Szidónia szigorú tanár, a tehetséget azonnal felismeri. Fel is kapta a fejét a férfi Berzsenyi szavalatán.

„Hervad már ligetünk, s díszei hullanak.
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.
Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
S tükrét durva csalét fedi.
A hegy boltozatin néma homály borong.
Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
S most minden szomorú s kiholt.
Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejcs, enyész.
Lassankén koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
Egy-két zsenge virágait.
Itt hágy s vissza se tér majd gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhúnyt szememet fel nem igézheti
Lollim barna szemöldöke!”

A vers keltette hangulat nehezen kisöpörhető zavarként kóvályog a férfi fejében, jelentős ellenpontot képezve azzal, amit mostanában tennie kell a tandíj előteremtéséért. Az első hónapokban Árnyay éjszakai fogdmeg munkákat vállal büdös, ész nem bántotta lények között. A felkelés előtt az ágyhoz szegező derékfájás a vásárcsarnoki egész napos ládacipelésre emlékezteti. Orrából kiűzhetetlen a rohadt paradicsom és kelkáposzta büdössége. Később mentesül a tandíj alól. Nyomorult szállásokon lakik. Valóban, megkönnyebbülés, amikor a Silberstein lányt megajánlja a sádchen. Nem is gondolkodik. Végre, nem egyedül. A chászene kicsit szomorú, csak a feleség rokonai vannak jelen. A saját testvéreiről mit sem tud. „Szeretni fogom, igen, ha tudom. Egyszerű, műveletlen szegény, s mint utóbb kiderült, lusta is! S itt már a három gyermek. Kicsik még ahhoz, hogy láthassam, kibe mi is szorult. Kire ütnek? Árminkám, mi lesz belőled?”

– Nem folytatja, Károlyka?

A kedves hang visszalendíti a jelenbe. Nagy sóhajtással veszi Matildka mindkét kezét az övébe. Tekintetét szinte belefúrja a leány szemébe, ahonnan kedves biztatás sugárzik.

– Nos, kedvesem, nekem feleségem és három gyermekem van. A kezek nem mozdulnak az övéiből, nincs meghökkenés, nincs ráncolt szemöldök. Meglepő derűvel fogadja a leány a mindenki más számára elfogadhatatlan hírt. A férfi sietve folytatja.

– Önt el nem hagyhatom, de őket sem! Tegnap jártam a rabbinál. Segít. „Tartózkodjatok a szexuális tilalmak megszegésétől – ה רֵָבעֲ הָ ןִמוּ – és minden vétkezéstől, amely a nemi élettel kapcsolatos, – הוְָרֶע רֶדֶגּ אצֵוֹמ ה תָּאַשֶׁ םוֹקמָ לָ כּשֶׁ – mert valahány helyen a szexuális bűnök ellen emelt kerítést találsz a Tórában, – השָֻּׁדְק אצֵוֹמ ה תָּאַ – a szentség említését is megtalálod ott. Például: – וֹגְו הלָָלֲחוַ ה נָֹז השִָּׁא ’ – Parázna vagy megszentségtelenített nőt el ne vegyetek!”

A héber szavakat Károly halkabban idézi, hiszen tudja, Matild nem érti azokat. Önmagának szánja, talán mentesítik a vázolt kettősség okozta feszültség alól.

– Tudja, így idézett nekem, de azt is mondta, hogy a tilalmas szentenciák a férfiakra nem vonatkoznak – kacag fel ördögi szemvillanás kíséretében. Fürtjei vadul repülnek szét, sokáig rázza a nevetés, Matild nem kis megrökönyödésére.

– Húh! – szakad ki Tildából.

A férfi őszintesége tetszik neki, de hát egy másik nő! Fiatalsága, tapasztalansága könnyeddé teszi, még hiányzik belőle a teljes birtoklás vágya. Az erkölcsi aggályokat félre söpri az élvezetes testiség buzdulása, öröme. Motoszkál ugyan benne valami félsz is, de nem bizonytalan. A legnagyobb gyötrődést az okozza, mit is mondhat majd a papának, aki szerencsére, nem jött velük, mert a püspök úr át akarja alakítani a magánkönyvtárát, és arról kell tanácskoznia vele.

– Látja, Károly, az őszinteség a legnagyobb kincs.

Tilda hangja kicsit mulatságosan, iskolásan hat, mintha erkölcstanból felelne a gimnáziumban. Ez azonban maga a valóság.

– S azt is tudnia kell, én el nem hagyom. Hiszi? – mondja a leány. Arca ragyog, aranyszőke fürtjei szinte dicsfényt vonnak arca köré.

– Maga egy angyal, kedves-drága! Igen! Szép lesz! – A férfi szavaiban semmi bohém felhang nincs, komolyan gondolja. – Valóban? Szép lesz!

Elhalkul el a hangja, mert valami felelősségérzet féle csak ott motoszkál kikezdett és rogyadozó erkölcsi tartásában. „Szabad egy fiatal életet így lefoglalni? Hogy képzeled a jövőt, te Adonisz?” Elhessegeti a keserűséget hozó kérdéseket. Ösztönösen kergeti el a boldogtalanságot sejtető józanság érveit. Fel sem méri, mégis milyen keretben prezentálhatja magát e kedves leány szülei előtt? „Befogadhatják? Kétséges. Sőt, lehetetlen!” Vállát megvonva fütyörészni kezd. A dallam azonban inkább szomorú, ami megrökönyödést vált ki a ragyogó leányból. Megkérdezni nem meri, mire is gondol ez a drága, szép ember.

*

A gyönyörű pár ünnepélyesen halad a járdán, amikor Árnyay hirtelen kibontakozik a karolásból, és a kőperemről elrugaszkodva szinte repül a levegőben a túloldal felől az úttestre szaladó, bűbájosan öltöztetett kisleány felé, és elrántja a fékezni már nem tudó, batárszerű automobil elől. Magát nem kímélve zuhan a kövezetre, és veri a halántékát a szegélykőbe. A gyermek hisztérikusan zokog, amihez erősödő hanggal társul a pesztra sikoltozása. Igen, eleresztette a gyermek kezét, míg csácsogva tereferélt ismerősével. A férfi előtt elhomályosodik a világ, nem is hallja a hálálkodó szavakat. Homloka szélén óriásira növő duzzanat támad, hiába próbálja Tilda vastag piperetükrével azt lenyomni. Lassan kel fel, leporolja a ruháját, de mozdulatai szögletesek, gyámoltalanok, támaszra szorul.

A sofőr csak hümmög, ő még ilyen felelőtlenséget nem látott, dörmögi, csak úgy, magának. A gépkocsi utasa igazi piperkőc, kezét tördelve jajong, és ismételgeti, „jaj de borzasztó, de szörnyű, hadd vigyem legalább haza az urat, kérem!”

Matild határozottan bemondja a Kelenhegyi utat, s már robognak is. A megszeppent kislány az ijedelem okozta könnyek közt, de már mosolyogva integet utánuk. A tágas lakásban Árnyayt a napokkal korábban elköltözött Julianna szobájába vezeti óvatos léptekkel Matild. A férfi fejfájása kissé enyhül a kapott Aszpirin hatásaként. Ijedten vizsgálja ábrázatát az állótükörben. Hogy lesz ebből holnapután fellépés? Tildácska frissen illatozó tea szervizzel érkezik, bal karján kamillás borogatás.

– Feküdjék le, maga hős! Itt a gyógy-gyolcs – mondja derülve a most képzett szóleleményen. A férfi fölé hajolva, óvatos mozdulattal helyezi a frottír törülközőt a homlokára úgy, hogy az eltakarja a látását is.

– Azt már nem! – kiáltja Árnyay, és odébb helyezi a kötést.

– Így nem láthatom, Matildka!

A pillanatnyi képvesztés bántja, mert a fölé hajoló leány pompázatos látvány és illat: a kissé széttáruló pongyola és az üdeség rózsája. A férfi karja ölelésre lendül, de félúton megáll. Itt nem viselkedhet úgy! Mennie is kellene, várja a család. A családja várja. „Ugye, nem lesz pörlekedés?” Nem baj, ha lesz is, most már van ereje nevelni Hannát, hisz’, buzog benne a jóakarat, a szerelem, igaz, más iránt. Ebből a többletből marad elég oda is.

Csak most jut eszébe, „hát nincsenek otthon, akkor, talán, maradhatnék itt? Kizárt dolog… Mi lesz a kisasszony jó hírével?” Tépelődik, morzsolgatja inge szélét, szórakozottan tekergeti egyik hajtincsét, határozottan jobban érzi magát. A tompa fejfájás elmúlt, a tea is jó hatással oldja a fizikai sérülés okozta feszültséget. Lehajol a cipőjéért, hogy indul – a mozdulatot doboló lüktetés kíséri a duzzanat területén –, amikor felpillant. Tilda áll előtte, ruhátlanul, teljes tudatában szépségének. Évezredes, jellegzetes vonás: a szem csillogásában ott az ősi vonzás ragyogása, a finom mosoly a szájszögletben, kissé lefelé hajló, pimasz remegés a feladványt közvetíti: na, ezzel mit kezdesz, te férfi?! Haja leengedve, részben takarja csúcsaival kissé kifelé hetykélkedő kebleit. A fürtök közül az egyik bimbó pimaszul kikandikál. A has alján a dombszőr ugyan olyan, mézszínű bodor. A sportos combok finoman összezárva, de a jobb lábfej kifelé fordul, sejteti a nyitást. Mint Botticelli megszületett Vénusza, csak ez a leány kezével nem takarja el hökkentő emlőit.

Árnyay meredten bámulja a varázslatos jelenséget, majd megfeledkezve fogadalmáról, felpattan, karjába zárva a leányt, háttal zuhan vissza az ágyra. Teljes összefonódás. Az egymáshoz tapadó bőr nem lélegzik, verejtékük összekeveredik, tagjaik egymásba kulcsolódnak, ringató, alig mozdulatok harmonizálnak Zeusz elképzelésével: valóban, ez az én eredeti, egyfejű, négyszemű, négytagú lényem – de most egymás felé fordulva, ναι ναι, πραγματικά.

Teteje

A maszkmester valódi művész. Nem zavarja, hogy a publikum mind hangosabban követeli Árnyayt, aki türelmesen várja, hogy ábrázata színpadképessé váljon. A lelappadt dudor most az okkersárgától a liláig mindenféle színben játszik. Sok púder nem lehet, mert azt a verejtékezés leoldja, s a kép rémisztővé válik. Ez alatt Nagybandi sziporkázik a függöny előtt. Tisza István nyáron zajlott házelnöki önkényét figurázza ki hihetetlen intellektussal. Bámulatos ritmusban keveri ellenpontokként a komikus és drámai elemeket. Persze, idővel a nevettető csillámok sűrűsödnek, s a közönség a térdét csapkodja. Endre bá’ ekkor még nem sejti, neki kell helyt állnia Karcsuc helyett is az est őrá eső részében.

Árnyay sietve indul a pódium felé, amikor a gyengén kivilágított öltözőfolyosón Matild lép elé, hirtelen, rémült-sápadtan, nyúzottan.

– Károlyka, bocsásson meg, hogy itt zavarom, de nem tudom fegyelmezni magam, és nem vagyok képes magamban tartani a hírt!

– Mi történt, az ég szerelmére?

Tildácska arcán egyszerre van jelen a rémület és az azt áttörni készülő boldog ragyogás. A látvány ugyancsak meglepő és talányos.

– Most jövök a nőorvostól. A papa egykori iskolatársa, itt praktizál Pesten. Nagyon kedves és finom ember. Tudja, senki máshoz nem lett volna bizalmam. Ott van a rendelője a Szervita téren, a Lajta házban. Rém érdekes, most épült ház, teljesen elüt a korábbi stílusoktól. Sima, gránitlapokkal fedett falak, úgyszólván semmi díszítés, s képzelje, elektromos hajtású felvonó van benne…

A férfi türelmesen hallgatja, érzi, a mellékes mondatok csak elodázni akarják a lényeget.

– Gyermeket várok, Károlyka! – buggyan ki belőle, és a férfira borul. Könnyes a szeme, de ragyog az arca.

– Óriási! – rikkantja a színész.

A kiáltás behallatszik a függöny elé, ahol Endre bácsi éppen a Tisza Pistára lövést leadó képviselő bátorságát dicséri. Rögtönözve, nyomban megismétli a szót: „óriási!” Valóban, hogy a parlamenter önmaga ellen fordított revolver tölténye megakadt a koponyacsontjában! „Bizony, hölgyeim és uraim, ilyen keményfejű képviselőkre lenne szükségünk minden országos dologban.” (Bő két hónappal azelőtt a házelnök önkényesen megszavaztatta a véderő-törvényt. Erre reagált „mélyebb öntudatzavarában” az ellenzéki.)

– Hogyan lesz ezután? – kérdezi bizonytalan hangon Matildka.

– Természetesen, gondoskodom mindenről. Legelőször is, drágaságom, tudatnod kell a szülőkkel a hírt.

Immár képtelen magázni ezt a szeretett leányt, másállapotában.

– Mégpedig személyesen, angyalom – folytatja Árnyay. – Ne tekintsd gyávaságnak, de nem kísérhetlek el a bejelentésre. Azért, mert, bár nem ismerem az édesapádat, mint izraelita, magyarázkodásra kényszeríteném a környezetében. Nem így van, szivecském? Emellett, nem enged az itteni program és a hétvégére is kinéz egy utószezoni fellépés a műsorral Ótátrafüreden. Kell a szórakozás a még ott nyaralóknak. Ugye, megérted, aranyom? – kérdi, és folytatja azonnal. – Hát akkor, máris megyünk innen. Bandi bá’-t megkérem, vigye el az estén a rám eső részt, és rajta, ünneplünk! Ja, egyedül nem utazhatsz, bogárkám, ezért most megkérem Lajos bácsit, a maszkmestert, adja melléd a majd’ korodbeli leányát, a Karolinát. Hamar megbarátkozol vele, nagyon kedves teremtés. Az idén kezd a bölcsészkaron, régész lesz, nő létére! Őt, mint friss barátnődet mutathatod be otthon. Jó lesz így, csillagom? – simítja meg Tilda karját. – Reggel levelet írok a kedves papának. Biztosítom, pontosan tudom, mi a kötelességem! Vagyis, gondoskodom rólad édes drága! Okosságból nem tárom fel, hogy milyen hiten vagyok, s azt sem, hogy házas lennék. Kérlek, kedves, táviratozz haza, hogy holnap után érkezel, fontos hírrel.

Mintha először válna apává, Árnyay büszkén tekintget körbe. Erőteljes pillantást vet a függönyhúzó kurblira, a fénycsóvában látszó állványokra, mintha megerősítést, bíztatást várna e tárgyaktól. Lelkében vad mérkőzést vív lelkiismeretének halványuló ereje a nagyvilági léttől belé ivódott felelőtlenséggel. Tildácska mit sem vesz észre a férfi pillanatnyi vívódásából, arca fokozatosan felderül, már sugárzik, ragyog a határozott, céltudatos szavak hallatán.

*

Árnyay a Rézkakasban, kevés somlóiban gyengére párolt fogas-süllőt rendel a leánynak. A boros íz-lében kevéske vajas petrezselyem, bors és citrom van. Személyesen megy a konyhába ellenőrizni Charlemagne-t, a séfet, akit ő keresztelt el így, és fogadott barátjául, miután egy kései órán az ételművész órákon át szavalt neki Villon- t, hol eredetiben, hol saját fordításában. A fiú egyébként Nyárádszeredából való. Valamikor a Milléneumi ünnepségek idején került Párizsba a nagykövetségre, hogy bemutassa, milyen is a finom magyar konyha. Öntudatosan készít minden fogást, és biztos sértésnek venné, ha valaki kifogást emelne.

A színész narancsos fácánt eszik. A rendelésekor Tilda elmosolyodik, mert eszébe jut, az üzenetváltás napján ő is ezt a fenséges étket kérte, de nem nagy étvággyal nyámmogott felette, mert minden gondolata a férfi körül forgott.

Kevéske Törleyvel koccintanak az édesség után, majd hosszasan nézik egymást lágy tekintettel, szavak nélkül merülnek el egymás lelkében, fel-feltörő örömhullámok közepette. Árnyay arcjátékában bizony, sok a manír, a színpadi rutin-hozta begyakorolt elem.

*

A háttérben a mama kezét tördeli, Hanna közömbös, karikás szemmel nézi perlekedő gyermekeit.

Karolinka gömbölyded, kerekarcú leány. Messziről illatozik levendula parfümje. Jóságos, szelíd tekintettel nézi Matildkát, el nem eresztené a kezét. Szorosan ülnek egymás mellett az I. osztályon, noha a kupé üres. Robog a vonat velük Váradra. Karolinka mindent tud. Árnyay részletekkel szolgált a Ruszwurmban. A biedermeier környezet alig csillapítja a leány riadalmát. Nehezen fogadja a tényt: egy korabeli leány immár anya lesz! „És milyen titokzatosak a viszonyok! Jaj, hogy támogassam ezt, ha nincs még jegyesség sem. Különben is, most jobban foglalkoztat Tutmoszisz kora, mint bármi egyéb!” A gondolatra elszégyelli magát. Nem önzésre nevelték az orsolyitáknál! Bátorítást kellene adnia. Ugyanakkor semmit sem tud a leány szüleiről! Fél is Tilda apjától! „Ki vagyok, hogy egy efféle liaison-t támogassak? Nem vagyok jártas férfi dolgokban, honnan is tudhatnám, mi lenne itt a szerepem? Igaz, Árnyay csak az útra kért fel. Nem biztos, hogy jelen kell lennem a bejelentésnél… maradhatok a szállodában is az időre.” A gondolat megnyugtatja, és fennhangon bátorítja Tildát! A leány meglepő nyugalommal hallgatja Karolinát. Nem mutatja, egyáltalán nem érez semmiféle gyávaságot. Sőt! Melegség uralja lelkét, határozott békesség van benne. Híres esze, és szíve pedig a helyén.

Az állomás előtt Oszkár, a sofőr várja őket levett sapkával. A szokásos gonddal segíti be Matildkát a bőrülésre, közben kérdőleg néz rá, ki is az a hölgy vele?

– Vigyen először bennünket az Apollóba, a kisasszony ott lakik majd – mondja Matild, és Karolinára mutat.

A hazafelé vezető úton csendes békességhez társuló határozottság szállja meg, érzi, a legtermészetesebben kell viselkednie, ha még ez itthon nem is elfogadható, vagy legalább is, vita tárgya lehet.

– Hát, mi a nagy hír? – tárja ki karját a papa.

– Előbb a mamával szeretnék tanácskozni – tér ki a kérdés elől a leány.

– Hol a mamácska? – kérdezi a betoppanó Alice-t.

Megtudja, hogy éppen most érkeztek meg a polgármesternél tartott gyermekzsúrból, és a nagysága lepihent. Matild kimenti magát a papánál, és a szobájába megy. Sokáig ül a rózsaszín bútorok között. Bámulja magát az ovális, nagytükör előtt, tenyere olykor hasára téved. A mozdulat utánozhatatlan, ősi.

– Itt vagyok, lelkem! – A mama hangja mindig fáradtan cseng, de van benne valami nagyon is különleges kedvesség, zenei zsongás. Matild hosszasan öleli, és alig hallhatóan mondja:

– Mama, mamácska! Jaj, mamám!

– Hát, miért sóhajtozol, Tilda? – Már sejt valamit, valami különöset. Szeretné elhessegetni a megérzést, nem kell ide semmi szó. Érzi, s már tudja is. – Babád lesz, ugye? – kérdezi bársonyos hangon, sugárzó szemmel. A leány heves mozdulattal átöleli, sűrűn bólogat és elerednek a könnyei.

Simogatja Tilda hátát, majd az ágyra ülve ölébe vonja, és alig észrevehető mozdulatokkal ringatni kezdi.

– Szereted?

– Nagyon, nagyon! Gyönyörű ember! Művelt, okos és színész!

Vinné tovább a lelkesedés a leányt, hogy Árnyay egyéb viszonyairól is beszámoljon. Mintha szavak nélkül is erre bíztatná a mamája, de itt megakad. Lelkesültségét jócskán lehűti a férfi furcsa helyzete. Rémülten tapasztalja, nem képes megfogalmazni a szeretett egyén státuszát. Így hát, mintha fejbe kólintották volna, hallgat.

– Tudod mit, lányom? Jobb lesz, ha először én beszélek a papával! Azután majd, ha megenyhült, jöhetsz te!

A leány csókokkal borítja anyja kezét, és a megkönnyebbülés végre mosolyra váltja könnyeit.

A mama bensőjében még apróbbra zsugorodva, alig hallhatóan szól a papának, „mindjárt jövök”.

Átsétál a Szent László székesegyházba. A délutáni órán üres a hatalmas bazilika. A sohasem emberi léptékű márványoszlopok, árkádok hideget lehelve zsugorítják a kicsike asszonyt. A kesernyésre égett füstölő illat szurkálja a szemét, s könnyezni kezd. Tudja, nem ez az oka. A mellékoltárok képeinek olajalakjai fürkészve vizsgálják, már-már ítélkezve: „Csak valami nagy baj hozhat bárki hívőt ide e lehetetlen órán.” Puttók hancúroznak az árkádok tetején, s kacagva fityiszt mutatnak az egyik kép alján főangyalok izmos lába alatt görnyedő Sátánnak.

A mama nem megy előre a főoltár előtti, dúsan faragott oldalülésükre, hanem az egyik padsor szélén ül le, majd térdre ereszkedik. Fohászkodik, könyörög és kér, vegye majd az ura jó kedélye szerint az ügyet. Ne legyen haragvó, ne kiáltson botrányt.

Váratlanul a teret egy csapásra betöltő hangvihar csap fel az orgona felől. A generál tutti fortissimo-ja megrezegteti a padokat, az örökmécses lángja imbolyogva lendül ki. A pufók-húsos gyermekszentek rémülten húzódnak az oszlopok mögé. A festmények lebegő-elnyúló alakjai rendeződnek, arcukról olajpikkelyek sodródnak le, szép formájuk repedezik.

A helyenként disszonáns hangtömb az apró asszonyt a légbe emeli, a boltozatok, a mellékhajók mennyezete közelében vitorlázik riadtan verdeső lelke. Megnyugodni nem tud. A mély hangbombák visszaverődése nehezen ül el. „Igen, ez jel, de vajon mit sugall?” Az egymással is küzdő futamokból képződött orkán tépi, nyüvi apró mivoltát. Menekülne. Az anima vergődése csak lassan oldódik. A keresztvetés szenteltvízének hűvöse a homlokán lassan elcsendesíti riadtságát.

Az új kántor gyakorol csak, mert a püspök úr szigorú.

*

– Nahát, ki az a szerencsés fickó, aki elcsavarta az én Afroditém fejét?! – harsogja nevetve a papa vacsora előtti gyomorkeserűzés közepette, és öleli magához kipirult arcú nagylányát.– Mondtam én, az a nagyváros egy kísértés halmaz!

Matildot meglepi a papa abszolúte nem elítélő magatartása. Csak később jön rá, ez már biztos a szabadkőműves szellem, s a fő, közvetett „szövetséges”, immár Pestről, biztosan Ady. Szabadabb felfogás, lazultabb viszonyok. S persze hat édesanyja kedves, meggyőző ereje.

– A mama mondja, hogy valami Adonisz az illető. Úgy van? Nincs egy fotográfia róla? Na, és mikor lesz az esküvő? – érdeklődik a papa.

Matild néhány újságcikket mutat az apjának a hírnév előtt álló Árnyayról. Mennyire tehetségesnek tartják a kritikusok és egyébként is. A pesti légkör, a minisztérium, a katonák és persze a kabaré! Az egy hely! Ott mindig felvidámodik az ember. Ömlik a szó Matildkából, mintha ezzel a témaváltással az ő ügye meg sem történt volna.

Másnap, a reggeli után a papa dolgozószobájába hívja nagylányát. A hatalmas copf íróasztal – a püspök úr ajándéka – az egyező stílusú karosszék és a mennyezetig érő könyves szekrények, az épülettervek tekercseit tartó, míves állványok komolyságra intenek. A terebélyes tervezőasztalon vonalzók, irónok, csúszó-líneák garmadája látszólagos rendezetlenségben.

– Ülj le, Matild! – int a leánynak. – Hajnalban átgondoltuk a fejleményeket édesanyáddal. Úgy tartjuk jónak, hogy elkerüljük itthon a „megesett leány” kissé unalmas történetét – elnézést kérő mozdulat mellett kicsit feszülten felnevet –, a szükséges időre felköltözik hozzád a mama, addig pedig a házbéliek közül valaki. Nem mi döntjük el, ki legyen az, majd te válassz. Jó ez így?

A leány mindvégig apjára függesztett tekintettel hallgatja. Kétségtelen, szereti őt, és a sok korábbi eszmeviadal ellenére, lám, az érzés viszonos. Sőt, a hallottak meggyőzik Tildát, valóban felnőttként kezeli immár az apja. Maga az érzés megsokszorozza elszántságát, bármit is hoz a jövő, nem marad magára. Azt a bizonytalanságot is hordozó feltevést, miszerint Árnyay valaha is elhagyná,fellobbanó elpirulás kíséretében hamar kiigazítja magában. „Hogyan? Az Árnyay? El nem hagyná! Soha!” Hirtelen feláll, megkerüli az íróasztalt, és lendülettel öleli magához apja busa fejét, és apró csókokkal hinti gyöngyöző feje búbját, s közben lelkesedéssel ismételgeti, „köszönöm, papa! Köszönöm, köszönöm szépen!”

A papa hümmög, krákog, s hirtelen zsebkendőjéért nyúl, hogy kifújja az orrát, mielőtt könnyezni kezdene. Tilda keringőzve hagyja el a szobát.

– Hát ez a leány! – tűnődik egy szivar mellett a papa.–

Mindig azt hittem az esze alapján, hogy felkelthetem az érdeklődését az én tudományom iránt – bár az végképp nem nőnek való –, s tekintélyes személy lesz itthon. Igaz, inkább vonzódik a művészetek iránt, gyakran emlegeti, nem való neki a rideg minisztériumi környezet, inkább beiratkozna művészettörténetre. S akkor, most hogy lesz ezzel a színpadkirállyal? Meg kell néznem magamnak! Amúgyis, már régóta fel kellene mennem az építészegyleti titkárhoz, hiszen lekötelezettje vagyok a tervezőasztal beszerzése körüli segítségéért. – nagyot sóhajt, míg kifújja a szivarfüstöt.

*

Ebédre Lináért elmegy Oszkár. A fiút sofőrként szólítani nagy tapintatlanság lenne – a mama szerint – ugyanis, ez a mokány, vasmarkú legény hihetetlen tudást halmozott fel a Bólyai féle térgörbület területén. Marosvásárhelyre szakadt lévén, magától értetődőnek tartja, hogy a tudós Bólyaik – apa és fia – munkásságát fejből tudja. Hiszen a líceumban ingyenesként helyezte el a bözödújfalusi, szombatos szülők igen eszes fiát a katolikus pap. De volt egy feltétel: megígértette vele, hogy az Újszövetséget is meg kell tanulnia. Az Apollóból visszavezető úton Oszkár (akinek tisztes neve Gyárfás) fennhangon magyaráz Karolinának, „mekkora egy svindler vala az a Gauss, hogy a Bólyai kapitány Appendixét (inkább három p-vel ejti) nem tartotta újdonságnak! Sőt, azt is ki merte jelenteni, hogy ő már régebben foglalkozott a témával, ami lehetséges, de akkor miért nem írt róla egy sort sem? – rikkantja harsány nevetés mellett.

– Tudja, kisasszony, ki volt Euklídesz? – kérdezi hunyorítva Gyárfás-Oszkár a rémült leányt, aki nehezen szabadul a gondolattól, hogy valami hibbanttal hozta össze a sors.– Nem baj, ha nem tudja. Csak azért kérdezem, hogy addig nincs értelme János kapitányról bármit is szólanom, amíg az alaphelyzet nem világos kegyed előtt! Karolina görcsösen kapaszkodik a táskája fülébe, mintha az bármi védelmet nyújthatna. Nagy megkönnyebbülésére, megérkeznek. Tilda nagyot kacag új barátnője beszámolóján. Nyugtatja, s közli: „Ez a fiú még a végén akadémikus lesz. A papának szándékában áll Pestre küldeni a Weisz-Fejér Lipóthoz, jó barátjához, aki épp a tavaly ment fel Kolozsvárról a Tudományegyetemre. Még Göttingenben barátkoztak össze. Lepipált a Lipót mindenkit a szám-művészetben.”

Az ebédlő súlyos, faragott lábakon álló, ovális asztalánál sokan foglalnak helyet. A családon kívül mindig van néhány vendég. A papa ragaszkodik ahhoz, hogy a háztartásbeliek (nem szereti a cseléd szót használni) minden napra maguk közül jelöljenek valakit érdem szerint, aki az asztalhoz ülhet. A mama határozottan egyetért, szereti az urával együtt az embereket, jobban, mint azt a korszellem diktálná. A fehér asztal melletti beszélgetésbe is bevonja az éppen soros személyt, s bíztatóan bólintgat felé, csak szépen, okosan! Meglepő, mennyire természetesen nyilatkoznak emez „alsóbb osztály” tagjai, szinte figyelmeztetően: az iskolázatlanság ugyan hátrány, de megvan a magukhoz való, józan eszük! Kétségtelen a nyers, de tiszta észjárás frissítően hat a fennkölt elmékre is! Matild különös szeretettel fordul az aznapi jelölthöz, és nem túlhangsúlyozott tapintattal kérdez.

– Hát Bözsikém, lelkem, mi hír a piacon, igaz-e, valóban érkezett kígyóhal?

– Jaj, kisasszony, hát hogyne. Ott vannak a jégben, s várják a sorsukat. Hanem, ha szabad, kérdezem, elmehetünk-e a szabadnaposokkal a színkörbe a szombaton? Az István falujából jönnek vándorszínészek, és adják elő a János Vitézt. – mondja pirulva. – Nagyon szeretném látni, miféle egy óriás? És igaz-e, hogy követ esznek? Az aranyló húslevest rozmaringos kacsacomb követi. Fiatal hagymával készült paradicsomsaláta mellett, bakszén felett héjában sült pityóka is van.

A papa hatalmas falásokkal tünteti el a szárnyas húsát, a jó zsíros bőrkével együtt. Nagyokat húz hozzá a tokaji ófurmintból. Tilda megfigyeli, csak a hús után kortyint az óborból, a serpenyős burgonya mellé mindig csak a lilahagymás-paradicsom salátát helyezi. Igaz, ezek illenek össze igazán jól.

– És ezt hallottátok-e? – kezdi a papa öblös hangon, nem eresztve az óbor néhány cseppjét és aromáját a szájában. – A telegdi komám, a Sátori Mór, ebéd utáni szunyókálását erősen megzavarta a varjak kétségbeesett károgása. A teremtésit, hát mi történik itt?! – meséli. – A kerítés töviben egy varjúcska imbolyog. A varjú szülőpár egyre erősödő károgással bíztatja. Mór, a település ismert vegyésze, jólelkétől ösztökélve, sóhajtva kecmereg ki székéből. Látja ám, a varjúcska-gyermek ott gubbaszt a kerítés tövében. Felszállni nem tud. Megy megmenteni. Ügyesen, egy letört cseresznyefa ágat nyújt felé, melyre a kicsi madár rögvest felkapaszkodik. No, akkor, hol a fészek? – kérdezi saját magától a férfi, az ebédhez szolgált, jó erős Küküllő menti bortól kissé kótyagosan. – Néz fel Mór az irdatlan magas platánfára. Felfedezi, jó magasan, ott a varjúfészek. Hozzá egy menetes ág vezet. Nyögve elmegy a csűr melletti lajtorjáért, s nagy sóhajtások közepette vonszolja a fa törzséhez. Feltámasztani csak az isten segedelmével tudja, miközben majd leszakad a dereka. Megy a madárkáért. Megkapja, s ügyesen a zekéje szárnya alá dugja. Felkaptat a létrán. Az utolsó előtti fokon, térdét a favázhoz szorítva egyensúlyoz, előhúzza a csőrével harciaskodni kész szárnyast. Emeli a fészekhez vezető ághoz, mikor az oktalan madár felé vág alig-éles csőrével. Mór hátrahőköl, és már zuhan is le, vagy hat métert. A hátára esik. Jajdul és nyög. A ház felbolydul, rohan menteni az urat. Majd’ egy hétig nyomja az ágyat a madárbarát! – A papa, széles jókedvvel kacag. Az ófurmint dolgozik. Nem veszi észre a gyermekváró leánya arcán az igaz rémületet, sem a felesége kéztördelését.

– Azért jó, ha a vége jó, bár a kismadárral mi lett, nem tudom – mondja elcsendesülve.

– Sátori Mór már indul a jövő hétvégi lovasversenyen, bejegyezte magát.

Az intéző, meg József, a mindenesek feje, hevesen bólogatnak. Ők az egyedüli férfiak a nagy kompániában.

Kora délutánra elcsendesedik a ház. A szülők egymást átkarolva szuszognak a hálószobájukban. Tilda jázmin illatú ágyán heverve Árnyayról szóló cikkeket böngész. Egyik keze, a melle alatt simogatja magát.

Karolina a vendégszobába osontatja Gyárfást. Már nem fél tőle. Még az is lehet, hogy nem Bólyairól beszél a fiú ezúttal, mert megakadt a szeme a gömböcke lányon. A leány most visszavágni készül a térgörbületi homályért, és bevezetés nélkül veti fel: – Tudja-e, kedves Gyárfoszkár, hogy Egyiptomban a másvilágra kerülők testét gyolcsba csavarták, és a szerveiket külön agyagedénybe tárolták? A szívüket pedig megmérték egy tollpihe ellenében, vajon igazak voltak-e földi életükben?

És tudta-e, hogy Thoth, az íbiszmadár fejű isten rótta fel az elhunyt érdemeit, bűneit?

– Még jó, hogy ők es reménykedtek a feltámadásban – jegyzi meg a fiú, miközben akaratlanul érinti a leány karját, majd beljebb is.

– Hanem, tudja Linácska, magának nem kellene efféle ősöreg dolgokkal foglalkoznia, amikor itt vagyok én!

Karolina elmereng a hallottakon, nem tolja el a fiú kezét, simogatása jól esik neki, és a helyzet fura gondolattársításra vezeti.

– Tényleg, az egyiptomiaknál minden a túlvilággal foglalkozik, miként is juthatunk oda – mondja erre. – S nézd a görögöket, jóval később, mi minden szép és sikamlós dolgokat örökítettek meg!

A British Museum görög vázáira gondol. Emlékszik, keresztapja, a dúsgazdag szállítmányozó, hogyan próbálta elhessegetni a tárlók elől tavaly, amikor a Globe előadására utaztak Londonba, és eljutottak a múzeumba is. „Hű, azok a jelenetek! A szatírok durva vonásai, nagy bunkójuk vibrál a váza domborulatán…” Forróság önti el a felidézésükre. Benne is dolgozik a csokoládé likőr, meg az áldott délutáni nyugalom, és hagyja, hogy a Gyárfáska egyre nagyobb bátorsággal befúrja az arcát a keblei közé. Majd gyengéden eltaszítja magától a bíborvörös arccal lelkesedő fiút, és libbenő mozdulattal az ajtó felé indul.

Halkan kattan a zár.

Teteje

A koraesti órán teára gyűlik a család a szalonba. A lehelet vékony rosenthali csészékben indiai tea párolog, az ezüstálcákon apró sütemény-remekek. A papa hátradől remek bőrfoteljében, s várja a muzsikát. Matild egyenes derékkal ül a Bösendorfer előtt. Körbenéz. A kisebbek komolykodó arccal, ragyogó szemmel el nem vétenék a művésznő egyetlen mozdulatát sem. A finom ujjak érzékien tapadnak az elefántcsont billentyűkre, s felcsendül Liszt Szerelmi álmok dallama. A melódia észrevétlenül fonja körül a hallgatóságot. A mamának már a harmadik taktusnál elerednek a könnyei. Csendes boldogságban szipog, és törüli a szemét. Tilda olyan átéléssel játszik, hogy még a püspök úr is feloldozná a bűn alól, ha tudná az esetet. Senki sem veszi észre, hogy Liszt éteri finomságú melódiája már másodszor hangzik fel. Matild egyszerűen nem képes elszakadni a főtéma gerjesztette érzés-hullámtól. Egyfolytában a színészre gondol. Immár azt is tudja, szerelme hallja játékát, és örömmel veszi az üzenetet.

Az őszi nap halványuló vörössel vonja be a nagy családot. A papa kicsit elbóbiskol. Szeme előtt az új kaszinó körvonalai rajzolódnak ki. A jugendstíl elemeit egyre több vöröslő, dagályosra ívelt szívalak váltja fel, már-már az ízléstelenség van itt jelen. A sok bor „ihletésében” születő terv rémületet okoz, és azonnal felébreszti. Torkát köszörülve tapsolni kezd, holott a darabnak még nincs vége. Csakis Tilda zongorázik harmadszor.

*

– Tehát, akkor a Bözsike megy veled? Rendben? A leányka tudja már? Nem ellenkezik? Viszi magával az Istvánt is? Ő a szíve csücske, nem igaz? – A papa halmozza a kérdéseket. Matild a felbukkanó feladatok terhe alatt kissé kedvetlen. Nem szokott hozzá az élet gyakorlati oldalának ügyeihez.

– Persze – válaszol kurtán.

A szülők által feltétlenül szükségesnek talált ezeregy dolog számára a vasút külön tehervagont biztosít. A papa mind hajtogatja, ha nem kíván Tildácska munkába járni, hát maradjon otthon, és töltse kedvét a múzeumok bejárásával. Üljön be az Epreskerti Női Rajztanoda szabad előadásaira, egyáltalán, ne terhelje magát. Ez a szerfeletti gondoskodás valójában csak feszültségét takarja el: „Féloldalas ez az affair, mert hát, ki is a mélyen tisztelt férfi egyed? Megbízható? Mikor lesz esküvő?

Amúgy pedig, ki fia, borja ez a csepűrágó?” (Ezt a megfogalmazást hamar visszavonja magában, mert Tilda leírása alapján nem lehet az.)

Az állomáson zokog az egész család, segítőikkel egyetemben. Tilda, Bözsike, István az vonatablakban lóg. A papa nem engedi, hogy a személyzet a harmadik osztályon utazzon. Matild homályosodó szemmel néz le a gyülekezetre. Gyomrát csavarja az elválás okozta keserűség. Gyenge vigasz, hogy egy pár hónap múlva a mama jön. A mindenes lány és embere arcán mérhetetlen büszkeség és zavarodottság ül. István még sosem utazott vonaton. Alig akarják elhinni, hogy a fővárosba utaznak. Bözsinek Váradot sem volt könnyű megszokni a csíki apró falu, Kozmás után.

*

Pubi nyála Julika meztelen hasára csorog. A fiú mélyen alszik az egész délutánt kitöltő testi párviadal után. Párnája a leány feszes pocakja. Álmában Juli fülcimpáját rágcsálja gyengéden, és közben búgó hangon sikamlós dolgokat súg a tűzgolyóvá vált leány fülébe.

Julcsikát Pubi nagy tapasztalata mérhetetlen lelkesedéssel tölti el. Alig várja, hogy Matild végre visszajöjjön, és akkor irány a Gerbaud, és mehet az élmények megosztása. Az eszmecsere Ámor tudományáról és Érosz finomságairól. A szerelem Matildnak juttatott ajándéka még rejtve van előtte.

*

– Bözsikém, menjen le a postára, és hívassa fel az Árnyay urat, hogy megérkeztem, és ma este hatkor várom, hacsak nincs fellépése. Az esetben holnap, ugyanekkor. Ne felejtsen el bemutatkozni! Jó?

Tilda a délutánt pihenéssel tölti. Bronzino foglalkoztatja. Maga sem tudja miért, együttérzéssel van e nagyszerű festő iránt. Szánja őt, hiszen a művész önmagát nem sokra tartotta, Michelangelót bálványozta egész életében.

Igazán nem figyel másra, csak az idő múlására. Várja, nagyon várja Árnyayt. Bözsi igen szabatosan értekezik a színésszel. Önhatalmúan sürgeti a férfit, nem teheti meg, hogy nem jön! Jönnie kell, akár csak egy rövid időre, de jöjjön, még ha este jelenése is van. A beszélgetés felidézésén Tilda jót nevet.

Árnyay sötét karikákkal a szeme alatt, nyúzottan, soványan és kedveszegetten állít be hat óra körül. Az ölelés, a csókok helyükön, de valami balszerű lengi körül a máskor mindig vidámságot sugárzó férfit.

– Mi baj, kedves? Fáradt vagy? Bántott valaki? – babusgatja Tilda.

– A feleségemet elütötte egy lovaskocsi Ungváron. Kórházba került. Utaznom kellene, de nem engedi a program. A héten több kormányember jön a kabaréba. Fix helyzet – feleli Árnyay gondterhelten.

*

A két lány a Gellért uszodában találkozik. Julinak feltűnik Matild testtartásának megváltozása. A hasat be, mellet ki helyett afféle pocak kieresztés van itt jelen! Mi ez? A karzati büfében Matild nevetve emeli habos kávés csészéjét a magasba, és sugárzó arccal fordul barátnőjéhez.

– Na, mit gondolsz? – kérdi hamiskás mosollyal.

Juliska tűnődve rázza a fejét, majd Tildát nógatva kérdezi.

– Fáj a hátad? Vagy a derekad? Megsérültél?

Matild kacag, majd tanáros hangon, összevont szemöldökkel nevet.

– Babát várok, te csacsi!

Juli önkéntelenül összezárja combjait, és szólni sem tud. De nem a meglepetéstől, hanem a Pubi jut hirtelen az eszébe. Mi mindent művelt vele az utóbbi hetekben! Egy pillanatra megrémül.

– Szavad sincs hozzá, Juli?

– Ó, de örülök, örülök, nagyon… – nyögi ki Juli, és csak rázza a fejét mérhetetlen riadalmában. Észre se veszi, milyen ütemesen rágja a fürdőköpenye csücskét. Nem tud szabadulni a gondolattól, ő is lehet már ilyen állapotban? Igaz, a Pubi nagy macher a lövészetben…

*

1913 április 22-én hét hónapra, négy kiló kilencven dekával megszületik Kiskároly. Matild nem tud betelni a hatalmas újszülöttel. Órákat ül mellette a Kelenhegyi úti lakásban, melyet a papa bérel. Esküvőről szó sem lehet, hiszen Árnyai nős ember.

Az újszülöttet harmadnap keresztelik meg Tarr Károly néven az Avilai Szent Teréz templomban.

A keresztelőn jelen vannak a szülők, Juli, Pubi, Bözsi Istvánnal valamint Mannlicher és neje. Árnyay nincs jelen. Egy dísz-század készenlétben áll a platánok alatt. Mannlicher imponálni akar Tildának. A templom előtt katonazenekar szól, a hatalmas dobot csacsifogat húzza. A csinnadratta felveri a csendes, terézvárosi szombat délutánt. A katonák a gyermeket a százados sikerének tekintik. Ő az egyik keresztszülő. A másik Bözsi, aki alig bír magával a megtiszteltetéstől. Fel kell emelni a nép gyermekét. Matild véleménye megegyezik a papáéval.

Ezalatt Árnyay egy közeli kiskocsmában vedel.

A papa semmit sem, és mindent ért. Árnyay távolmaradása jel számára. Nem bombázza Matildot kérdéssel. Fegyelmezett, de belül majd szétveti a méreg. A hazaúton a felesége csak csendben ül és simogatja felbőszült embere kezét. Valami szédítő űr tágítja, ugyanakkor a lelki kaloda zsugorítja is a vonalak, szögek, logarlécek urának fejét. „Ilyen az új világ? No, Ady! Megállj! Megrángatom a grabancodat, te, olajos szemű különc!” Maga előtt is furcsállja, hogy a költőt hibáztatja első helyen e mételyezés dolgában. Mintha a „kinemaszkeccs bajnoknak” ehhez semmi köze sem lenne! Na de, az elkövetőről megtudottak elegendőek ahhoz, hogy leszámoljon a helyzettel és megbarátkozzék a gondolattal, leányanya lett első gyermeke…

A nyolcadik napon megtörténik a körülmetélés. („Ez az Ábrahám és Teremtője között létrejött szerződés ősi pecsétje, húsba vágott jel, az élet forrásán hagyott nyom. Mezítelenül is egész életében megkülönbözteti Izrael népének tagját a természet emberétől.”) Árnyay rendetlenül öltözve, borostásan, kialvatlanul, üldözöttként megélve a lehetetlen helyzetet, viszi a kicsit anyja nélkül, dajka nélkül a szertartásra. A mohél a rabbi, aki Árnyay apjának kortársa, és csak is a tébolyodottra emlékezés okozta szánalomból vállalja a szabálytalan ügyet. Se brit, (lakoma) így szándák (koma) sincs, csak ők hárman vannak jelen az aktuson és persze Elijáhu próféta széke. A gyermek neve sem hangzik el.

Matild sírva fürdeti Károlykát. Egyre jobban szereti az immár óhitűvé is metszett fiacskáját. Bözsi arcán rémület és dacos kérdezni vágyás ül, de inkább csak hallgat, összeszorított ajakkal.

Árnyay másnap indul Ungvárra. A szombati fellépést lemondja, ördög vigye! De a keresztelőt is! Mentség nincs. Tapintat? Az anyakönyvbe mit is írhattak volna? A leányanya: rk. az elismerő apa: izr.? Az utóbbi rövidítés elmarad. Csak a gyermek nevét jegyzik be.

Hanna hasznos keze, a bal, eltörött. Már otthon van a Silberstein házban. Elhagyatottan, reménytelenül. Kicsit meg is vénült, pedig még nincs huszonöt. Árnyay egy óriás doboz bonbonnal, Árminkának fapuskával, a kislányoknak pislogós babával érkezik. Öröm és üröm vegyül a keserűségbe. A szülők egymásba karolva hallgatnak.

Teteje

A galíciai lövészárokban földkoszos, gyűrött embertömeg. Jéghideg, cuppogó sár mindenütt. Az oroszok szakadatlan ágyúznak. A lövegek süvítve húznak el a fejek felett, s földet rengető dobbanással csapódnak be. A felvetett nyúlós földdarabok ördögpata vagy sárkánysörény csattanó hanggal hidegen csapódnak az árkokban gubbasztó vitézek fejére, karjára, csizmájára. A sártól nedves öltözet már egyáltalán nem ad meleget, az üreg alján tüzet rakni nem lehet, mert a füst irányzéki pont.

Hát fáznak, toporognak a kora őszi, hideg szélben. Árnyay a gödör alján vacogó bajtársának adja utolsó korty pálinkáját, s ahogy emelkedik fel, a tarkóján csattan valami pépes és meleg. Ijedten fordul jobbra, és látja, fejetlenül hullik az árok fenekére az őrmester. Önkéntelenül a nyakához kap. Ujjai között az összezúzott agyvelő maradványai. Az undor a gyomrát megforgatja, epe szökik a torkába, fizikaivá téve a lelket-testet, zúzó-maró keserűséget. Tágra nyílt szemmel mered a gyökerektől szabdalt árokfalra, amely Belzebúb alakját formázza. Jéghidegre merevült szívvel sóhajt: „Ó, Adonáj, miért büntetsz így!?”

A szakaszt vezénylő alhadnagy szemében a téboly fénye villan, keveredve az önfeláldozás ostoba kifejezéstelenségével.

– Támadás! – üvölti bántó fejhangon, kardjával hadonászva. Az elgémberedett katonák szögletes mozdulatokkal, fojtott káromkodás közepette ugranak ki a lövészárokból, és előreszegezett szuronnyal rohannak előre az ágyuk és gépfegyverek ellen. Az ellenség kényelmes hadállásaiból golyószóró záporral hullatja őket. Az orosz géppuskás ujja a ravaszra forr, arca könnyben ázik a vérfürdő látványára, és üvöltve imádkozza a Miatyánkot.

A sorozat fémes, kelepelő hangja akár a Sátán kacagása. Zuhannak el a fiatal életek, görcsbe ránduló kéz markolja a puskát, homályosuló tekintetek fordulnak az örökkévalóság felé. Vérözönben búcsúznak a harcosok az értelmetlen élettől. Az önpusztításra megérett alhadnagy merev tartásban, hátraszegett fejjel halad előre, kezében kard és üres karabélya. Tökéletes célpont, a butaság jelképe. Az orosz egység-parancsnok kezét felemelve szünteti a tüzet, és a hadállásból kilépve, fehér zsebkendője csücskét mellzsebéből kissé kijjebb húzza, mintha csak egy esküvőn lenne. Így jut el az eszét vesztetthez, és karonfogva viszi a szanitécek állásába.

A kora esti órákra mégis visszakergetik az ellenséget. A hősi halált haltak tetemeit az Árnyay vezette szakasz szedi össze. Az aprótestű, hegyi lovacskák vontatta kordékra óvatos mozdulattal emelik a bajtársak véres, összeroncsolt maradványait.

Később már lanyhul a tisztelet. Az elcsigázott, éhes élőkben tompítja ezt az érzést az értelmetlen halál tömérdek bizonyítékai; a széttépett végtagok, a feltrancsírozott hulla-hús-hegyek. A nagykerekű kocsikon hajladozó pálcán vöröskeresztes zászló lengedez az egymásra dobált testek, végtagok, torzók ijesztő kimérái felett.

Van köztük háromlábú, kéttörzsű, egymásfeletti kétfejű, négykarú halott-képződmény, mint az ösztönélet aljára süllyedtek borzalmas gyilkolási vágyának áldozatai és kifacsart, embertelen létlátásuk jelképei.

Az állások felé visszaúton a vezetőszárat tartó Árnyay sikítva felkiált, bal vállához kap, és a tompa ütésszerű sérülés a földre löki. Zubbonyán gyorsan terjedő folttal üt át a zubogó vér. Egy markos legény a vállára kapja, és rohan az egészségügyi sátorhoz. A futás ütemére a vér erősebben fröcsköl a nyaktáj felé. Árnyay gyengülő hangon nyögdécsel, arca egyre haloványabb, majd lecsuklik a feje.

A századorvos, Brenner azaz Csáth Géza doktor és egyben írón ködös tekintettel szemléli a sebesült emberroncsokat. Egyik oldalon egy bepólyált fejű kísértet jajgat, a sarokban pedig egy lába törött sebesült csigán lógó végtaggal, egyre csak ismételgeti, „ójajzsuzsikám, ójajzsuzsikám!”

Amelyik ágy felől nem érkezik hang, odainti a szanitécet, nézze meg, kell-e még a pap? Lelkét már régen megkérgesítette az értelmetlen halálosztás adása, kapása, elméje háborgását pedig rendszeresen morfiummal tompítja.

Az újabb érkező, hófehér ábrázatú sebesült arcvonásai a görög márványszobrok stiláris tökélyét idézik számára. A hordágyon összekuporodó, színész-hős az eszméletvesztés határán, nyöszörögve Nagybandi egyik, mindig bombasikert arató konferansziéjának töredékeit préseli ki a fájdalomtól résnyire szorult ajkán. A látvány és a veretes-vidám szókapcsolatok bizarr kontrasztja önmaga előtt is szokatlan tettrekészségre sarkallja a doktort. Egy mozdulattal letépi a zubbonyt, szakítja az inget és loccsantja a jódos oldatot a sebre. Érzéstelenítés fölösleges az immár eszméletlennél. Belemetsz a bőrbe, kotor benne, koppan a csipesz a felkarcsont fejénél megakadt lövedéken. Megragadja, kiemeli. A feltörő vér mutatja a sérült ér helyét. Érfogó rá. Lekötés. Újabb jódos mosás. A seb nyitva marad. Kötés.

– Adjanak neki Ringer oldatot a jobb kar vénába, két litert, egy napra elosztva, és morfiumot – mondja bársonyos, remegő hangon. „Én is megérdemlek egy adagot”, gondolja, félmosollyal. Aztán csak bámul ki a feltekert zsákvászon ablakon. – Ennyit ér az élet? – sóhajt fel, hajába túrva. A sokszor feltett kérdésre most sincs válasz.

Egyre türelmetlenebbül várja a mákony okozta ernyesztő, zsongító érzést.

A sebészeti siker valamennyire oldja az egyre mélyülő, búskomor gondolataitól táplált űzöttségét. Gyógyító tevékenységének sokszoros kudarcát a sátorkórházat körülvevő, mésszel festett keresztek erdeje jelzi, noha tudva tudja, a harctéri sebesülések mind a Gonosz intencióinak manifesztációi, így az orvos ismeretei a klasszikus betegségek gyógyításában itt mit sem ér.

Borongós gondolatok gyötrik.

Az asztalra remegő kézzel letett fecskendő lassan legurul és csattanva törik össze a durva deszka padozaton. Kis idő múlva a szétdobált kottafüzetek erdejéből édes dallamok szállnak fel. Nyitott könyvek betűhangyáinak masírozó sorai táncfigurákká bomolva igyekeznek levertségét mérsékelni. A bódulat a tábori ágyra kényszeríti.

A pergő vakolatú mennyezet sarkában veréb méretű pók figyel.

*

Árnyay a vérveszteségtől ernyedten, a kábítószer hatása alatt, mozdulatlanul hever a nehéz szagokat árasztó, nyirkos szalmazsákon. Remegő ajakkal imafoszlányokat mormol.

A ködszerű légből Matild éteri alakja bontakozik ki előtte. Az asszony egy gótikus alkóvban ül, a háttérben a látóhatárt zöld lombok keretében, apró házakkal övezett templomocska zárja le. A szépséges nő áttört selyemruháját leheletfinom csipke keretezi, mélyzöld bársonnyal letakart trónszerű széken ül fenséges tartásban. Karjában a féléves fia, Károlyka nyugszik. Pufók pofikája jobb fele a híres kebelhez nyomódik, mulatságos fintorba rendezve az arcot. Fehéres nyál csordul a szájszögletből, az aprócska öklök széles kis mellkasán nyugszanak. Hurkás combjait félig takarja a hófehér gyolcs. Az anya tekintete a távolba vész, szembogarában a gyermek adta öröm és a magány keserűsége keveredik. A boltív előtti térben a Bözsi áll, csúcsos-fátylas fejfedőben, bordóbrokát, aranyfonal rátétes ruhában, lantot penget. István kezében egyenes fuvola. A Pergolesi dallam körbe fonja őket, lassan emeli a lelkeket a felső világba.

– Huh! – szakad ki a kiáltás meglepő erővel a sebesültből.

Úgy érzi, mázsás vasgolyó roppantja össze bal vállát. Gyenge, lassult mozdulattal kap oda, de keze elakad a vastag bandázsban. Szája kiszáradt, nyelve a szájpadláshoz tapadva alig forog.

– Vizet! – hörögné, de csak valami értelmetlen szótöredék hagyja el száját. A kézhátára téved a tekintete, megijed a hófehér bőrtől. A besüppedt erek halványkék vonalként olvashatatlan ábrát rajzolnak. Csak egy, alef-et, א, képes azonosítani, és azt azonnal a Mindenható egy isten mivoltával azonosítja. „Tehát, életben maradok”, morzsolja a szavakat. Többszöri nyeldekléssel kevéske nyálat présel a szájüregébe, hogy végre foroghasson a nyelve.

– Vizet! Kérem szépen! Vizet! – suttogja kimerülten.

Az elcsigázott, árkolt szemű kedves nővér rendjének gyógyteáját, a Jézusszivevirága- menta-kamilla-orbáncfű keverékének csodafőzetét hozza megváltásként.

Később sebesült karját a tábori vászonkád szélén nyugtatva a gőzölgő vízben Árnyay a mennyekben érzi magát. Szabad kezével lelkesen szappanozza kóróvá száradt testét. A gülüszemű tisztiszolga, akit a színész hőstettéért a századkapitány rendelt mellé, képtelen levenni szemét e gyönyörű ember ékességéről. A kádból kilépő Adonisz elé tárt lepedőt szándékosan a földre ejti, hogy amikor lenyúl érte, legalább egyvonalban lehet feje az ellenállhatatlan hímtaggal. Árnyay észleli a színjátékot.

Megsimogatja a lángoló tekintetű fiatal férfit, és vigasztalóan mondja:

– Hamar, hazakerül Jánoska, és mehet a Király fürdőbe.

*

Brenner doktor írásai között kotorászva Szabadkára gondol, a gyermekkorára, a padláson kínzott macskára, a kaszinóra, a tüzes leányokra. A szinte már kórosan elfajzott pontossággal feljegyzett coitusok számára, körülményeire, sokszor a partnert tárgyként kezelő megjegyzéseire. Fáradt ábrázattal imbolyog a kötöző sátorba, ahol a fővárosi színész-katona sebét kell ellátnia. Élénk beszélgetésbe merülnek Liszt zongorajátékáról. A doktor a technikai bravúrokról áradozik, a színész a női nem ösztökélő szerepét hangsúlyozza. Brenner doktornak is feltűnik a zseni markáns arcéle, a szebbik nemet feltétlen tűzbe hozó, ellenállhatatlan egyénisége, imádságos mivolta melletti örökös hódítani akarása.

A katona sebe jól gyógyul. A társalgók rokonszenve egyre nő egymás iránt, amit csak fokozhat a doktor kincse: néhány palack jófajta francia konyak.

Árnyay a sérülése okán féloldalassá válik. Bal válla besüppedt és minden hajnalban felébreszti a fájdalom. Hála a Mindenhatónak, א, leszereli,és készülhet haza. De, hogy melyik otthonba menjen, maga sem tudja. Meg kellene állnia Ungváron. Hannáék inkább ott szeretnek lakni most, hogy háború van. A színészt azonban kimondhatatlan erő vonzza, Budapestre. Nincs lelki ereje leszállni a katonavonatról Ungváron. A januári nagy hó, a fagy ellenséges, rideg burokba zárja a kisvárost. Nincs ínyére magyarázkodni, fogadni a jajongó együttérzést a sebesülése végett, elviselni Silberstein papa néma, vádló tekintetét, az anyósa perlekedő szókimondását. Szerencséje támad azzal, hogy egyik szakaszbélije odavaló, és hajlandó a Munkácson már megvett ajándékokat beadni Hanna szülői házába. Még arra is megtanítható, hogy tudassa velük: a parancs Pestre szólítja Árnyayt, kitüntetést kap, azt kell átvennie egyenesen a királytól, s majd azután jön.

*

– Ó, Te, édes drága, hát itt vagy?! – Öleli, csókolja Matild a csont sovány férfit, aki fáradt tekintettel néz rá, és félre tolva őt, gyenge, reszkető hangon kérdezi, „hol a fiacskám?” A kerekfejű, már most sasorrú gyermek láttán válla megrándul, és nyüszítő hangon tör ki belőle a sírás, amit ő is érthetetlennek tart, hiszen örülnie kellene. nem? (Íme, a találkozás az én apám és az ő sohasem tudatosult sajátja között.)

A legifjabb gyermeke az újabb utód látványa kegyetlen tömörséggel emlékezteti megoldatlan életére, az elszenvedett gyötrelmeire, kínlódásaira, kétlaki mivoltára.

Teteje

Matild nem sokat töpreng a férfi állapota felett. Nem vigasztalja, nem foglalkozik borongásaival, hanem ösztönösen felépített tervet dolgoz ki magában Árnyay életkedvének visszanyerésére. A főváros ugyan nem a régi, érezni egyfajta idegességet, de rend van.

Elsőre Nagybandi bá’-t hívja meg ebédre. Az érzékenység karcait, ráncait homlokán viselő ember semmit sem mutat a színészéhez hasonló gyökerű gyötrődéseiből, nem fedi fel, mennyire megviseli őt is a háború kegyetlensége, a Gonosz tobzódása, az emberi élet semmibevétele. Lassan, döcögve indul a beszélgetés. Endre bá’ óvatos várakozással hallgat. A témát ez a testében-lelkében megtaposott ember szabja meg, gondolja. Egyelőre csak hümmögés hallatszik a szalonban, míg a szivarfüst lassan beteríti őket. Árnyay válla megrándul, s a szűnni nem akaró fizikai fájdalom fintorba gyűri arcát. A sasorr melletti kimélyült barázdában patakzik száraz-vizes könnye, egészen a szája szögletéig. Restelkedve megrázza a fejét, zsebkendőt kap elő, majd erőtlen, színtelen hangon megszólal:

– Jaj, Bandi bátyám, hát megjártam én a pokol ronda bugyrát! – szól, hangja fakó, alig hallható, tekintete üres.

Nem is tud többet kipréselni magából. Kétségbeesett tekintetét a mester szemébe fúrja, és várja a megerősítő szavakat.. Fél, hogy vigasztalást kap csak, ami nyilván a saját gyengeségét igazolná! De nem ez történik.

– Szóval, Karcsuckám, munkára fel! Akkor is kell a kabaré, ha ilyen a világ! Ellensúly kell a borzalmakkal szemben. Már írtam is néhány jelenetet, és ezekben neked komoly szereped van!

Árnyay fáradt arca lassan felderül, a bölcs, derűlátó szavak mintha kisimítanák ráncait.

– A szövegeket holnap átküldöm, s rajta, lehet az emlékezetbe vésni! Hoplá! – mondja Nagybandi, majd feláll, színpadiasan meghajol. Kezet csókol Matildnak.

Egy kuplét dúdolva, apró bakugrásokkal tarkított tánclépésekkel távozik.

*

– Károlyka, készülődj, átmegyünk a Gellértbe, vízi edzés lesz a karod számára. Rajta, öltözz szépen! – cseng vidáman Tilda hangja.

– Bözsikém, tizenegy óra felé vigye a Kiskárolyt a levegőre, de jól be kell burkolni, mert fagy.

A pezsgő medencében állva tempózik a férfi, a bal karjával óvatosan utánozza a fürdőmester mozdulatait. Az oldalemelések nagyon fájnak. Ösztönzést, lendületet ad a legújabb divat szerinti fürdődresszben mellette álló tünemény, Matild. Alakja, mint egy iskolás leányé. (Jól jön a rendszeres, apanázs – Váradról.) A vállak csupaszok, sőt a térdek is. A mellfodrok a vízben kiemelik a szoptatástól amúgy is duzzadó kebleket. Árnyay arcán halvány mosoly jelenik meg, és örömmel nyugtázza, valami megmozdul a fürdőnadrágjában. Lelkesen és még nagyobb lendülettel végzi a gyakorlatot, amikor köhögés jön rá, és a medence vize körülötte vörösre színeződik.

Tilda rémülten inti el a gyógyfürdőst, és gyors mozdulattal karon ragadja emberét. A partra viszi.

Másnap már az Erzsébet Királyné szanatóriumban vannak.

– Emlékszem, valamelyik göthös közlegény rám köhögött a lövészárokban – mondja a frissen odarendelt orvosnak.

Nem tudja, milyen szerencse, hogy Weisz Manfréd nagy összeggel támogatja az intézményt. Így van orvos, személyzet, ágy. Ezért sem kell várnia most, egy napot sem. A röntgen szerint az egyik tüdeje tiszta, de a másikban sok a gócos tömörülés. Köpnie kell, hogy a váladékot megvizsgálják, van-e benne kórokozó. A Mantoux próba szerencsére nem pozitív. A hazafelé úton Tilda szája be nem áll.

– Na, mondd csak, Károlyka, hogy állsz a szövegtanulással? Három nap múlva fellépés!

Árnyay csak bólogat. Próbál erőt mutatni. Ebben segíti, hogy Matild szorosan ül mellette. Combjaik összeérnek. A jobbján ülő asszonya fondorlatosan úgy helyezkedik, hogy melle ritmikusan cirógatja a férfi karját. Így aztán, végig csókolózzák hazáig az utat a zárt kocsiban.

Otthon nyugalom várja őket. Böske karján alszik az óriás csecsemő, és ő áldott nyugalommal cipeli, ringatja, bár majd beszakad a háta.

A pár elpihen. Tilda nőstényi mivolta felhorgad. Bár még szoptat, mégis, a múlt héten használnia kellett a havivászont. A férfi szaga, kisimuló ábrázata, az orvos nyugtató szavai után a békés hangulat különös erővel taszítja őket a testi vonzásba. Az asszony lassan gombolja ki a férfiinget. A legalsó gomb már egy nagy domborulat felé irányítja finom, párnás kezét. Csípője őstenger hullám-mozgásával nyomakodik, ruganyos keblei többszöri tejes nyomot hagynak a férfi mellszőrzetén. A selyembarlang magáradatot fogad be idővel, csendes, édes konvulziók után. Gyermek fogan?

*

Árnyay komor arccal ül az Ungvárra menő vonaton. Minden oka meglenne a jókedvre, mert előző este majdnem szétrobbant a kabaré. A harsogás és széles jókedv oka csak részben az ő szereplésükben rejlik, tudja jól. A háborús borzalmak hírei ellen így védekezik a közönség. Pirosra issza magát és duzzadtra tapsolja tenyerét, mert felejteni akarja, mi is történik odakint.

*

Hannát apja levele elborzasztja. Silberstein papa nincs tekintettel az eseményekre: háborús sérülés, nyomorékféle állapot. Követeli vissza a hozományt, mert a deszka- bohóc, ahogy ő nevezi Átnyayt nem él együtt a leányával. Mit is mondhatna az apjának, nem tudja. Szégyenkezve gondol arra, ezt a dolgot csak Tilda lesz képes megoldani.

Árnyayt az állomáson várja az asszony, szorosan körülötte a három megnyúlt gyermek. Négy pár nagy barna szem vizsgálja ellenségesen. A kislányok lebiggyesztett ajakkal fordulnak el tőle. A fiú, talán a férfi együttérzés ösztönös csírájával a lelkében megszólal:

– Papa, tényleg megsebesültél? Mutasd a helyét!

A színész a leszálló utasok sűrűjében gyors mozdulattal lekapja kabátját, dühös mozdulattal feltépi ingét, lerángatja az ingujjat és körbe forogva mutatja mindenkinek elformátlanodott vállát. A torzult, rücskösen árkolt pókszerű heg, Lucifer fintora. Közben átható hangon, amit a várócsarnok természetellenesen felerősít, elénekli a Gott erhalte-t. Majd színpadiasan meghajol körbe-körbe, és éles kacajjal kirohan a téren ácsorgó konflis irányába. A szállodába hajtat.

A poros párkányú szálloda ablakai az álmos főtérre néznek. A lélektelen szobában a nyikorgó, deszkabetétes ágyon ruhástól fekszik és a mennyezetet bámulja. Nagyokat sóhajt, majd tekintete az ormótlan szekrényre téved. Nyomorúságát csak fokozza a fülébe eljutó, nyers dallam az ivóból. „Nyisd ki babám az ajtót, csendesen, mert meghallják a szomszédok”. A fuvarosok dalolnak.

Nincs ereje az apósával találkozni. Üres tekintettel ismételgeti a gyermekei nevét: Árminka, Száli, Rebike, Száli, Rebike, Ármin, Rebi, Ármin, Szálika. Várja, hogy átmelegedjék a szíve a szófüzér sorrend változtatásától, de nem érez semmit. Próbál Hannára gondolni. Egykor testi lelkesedést kiváltó lényére, amiből mára csak a kelkáposzta szag, és a mosószappan csípős odora maradt. Lassan legyűri az önsajnálat és álomba merül.

Álmában szurokfekete, földalatti üregben botorkál. A kormos légben olykor pontszerű, éles felvillanások döfködik a szemet. A falat tapogatja, jobbjával csak, mert a másik karját nem tudja emelni. Hideg, bársonyszerű a tapintás. Dudorok, bemélyedések rendszertelenül. Talpa alatt ugyanilyen púpok, süppedések. Bokája meg-megbicsaklik, ahogy oldalaz egy irányba, az üreg alja mintha lejtene. Érzékei kihegyeződnek. Fojtott zajok, neszek atavisztikus élénküléssel megmozgatják fülét, ujjbegyei tűzben, de így sem képes rájönni, hol is lehet. Vihogás hal el közvetlenül mellette. Önkéntelenül is arra fordul, de ekkor a háta közepe irányából vijjog fel a nyihogó hang.

– Az Úristenit! – kiáltja egykori őrmestere nyikorgó-vicsorító hangján. – Az Úristenit! – ismétli most már halkabban, szinte nyöszörögve.

Rátör a gyomrot facsaró félelem. Teleszívja tüdejét, és felcsapó hangon kiáltja:

– Segítség! -ség, -ség, -ség... – visszhangzik a koromsötétben. Az utolsó elhaló szótag mögül kuncogás majd sóhajtozás üti meg a fülét. Lefittyedt szájú, vigyorgó ördögpofa dugja arcába ábrázatát, kénköves lehelete émelyítő. Arrébb meztelen, kígyófarkú, zöldes nyiroktól sikamlós asszonytestek vihorásznak. Arcuk közönséges, némelyiknek távolülő szemei közül az egyik a halántéknál villog, lesajnáló, részvétlen pillantásokat lövellve felé. A borzadás, a látvány a földre kényszeríti. Összegömbölyödve fekszik a hideg bársonyföldön. Valami átfut a lábszárán. Az apró karmok nyomai sokáig tűszúrásként lüktetnek. Körbe tapogat fektében. Ökle hideg, gömbölyded tárgyba ütközik, mely csörömpölve gurul tova a puha talajon. A keletkezett hangból úgy ítéli, talán egy harci sisak! Térde mellett karnyi hosszúságú vasgyilok formát tapint. Egy bajonett! Majd gránát, tölténytár, géppuskatus, derékszíj, gázálarc, konzervdobozok egy halomban. Ismét sóhajtás-kuncogás hallatszik.

Védekezésképp összegömbölyödik, arcát eltakarja, bár mit sem lát, majd meghatározhatatlan idő múltán szeme kipattan, és egy ösztönszerű heves mozdulattal az egészséges karja meglendül.

A szekrény ajtaja nyikorgóan kivágódik. A beszűrődő reggeli fény sápadt arcára vetül, körülötte sámfák, súlyos vállfák, kalapdobozok hevernek.

„Ahá! Tehát, a szekrényben töltöttem az éjszakát”, állapítja meg, és reszkető kézzel matat a kabátja zsebében az abszintos üvegért.

*

– Smuel, Smuel – rázza szakállát a helyi rabbi.

Ő adta össze Hannával és nagyhangon ecsetelte egykor, „milyen szép páár, milyen szép ppááár!”

Silberstein papa boltjában ülnek hárman. A felesége megtiltotta, hogy a házába lépjen. Árnyay révetegen üldögél, olykor bólint, de beszélni képtelen.

Váratlanul felpattan, meghajtja magát, feltépi a bolt ajtaját, és lélekszakadt rohanásba kezd az állomás felé.

A vonat csak öt óra múlva indul Pestre. A szurtos restiben egyre más után dönti magába a bikaerős szilvóriumot. A csapos, aki egykor Árnyai szüleinél szolgált Beregszászon, jól ismeri a Pestre szakadt világfit, könyörög:

– Művész úr, ha istent ismer, egyen is valamit. Van itt hideg borjúcomb. A feleségem készítette.

„Majd a Matild, igen a Tilda. Megoldja, ugye?” Zakatol Árnyay fejében a gondolat. Hirtelen köhögés fogja el. A zsebkendőbe véres hurut űrül.

*

Matild igen tetszetős a masnis kismama ruhájában. Várja a harmadik gyermeküket. A második gyermek, a Kismatild öregarcú, kicsit szőrös leányka. Tilda ugyancsak küzd, hogy szeresse, de nem tudja. A kisleány a túlzott gondoskodás ellenére, mindig rosszkedvű, szája sarkában már most ott a keserűség ráncocskája. Alig egy éves, mégis arcjátéka egy sokat látott felnőtté. Matild keserű hangon kérdezgeti Nagykárolyt, hogy kire ütött ez a gyermek? Ugyanakkor, pontosan tudja, ez a szerelem- gyümölcs az ő kettejük megoldhatatlan, olykor szenvedő-nyikorgó, különös viszonyának lenyomata, megtestesülése. Ennek ellenére, a szokásos lendülettel rendezi a napi dolgokat. Az ungvári kiruccanásról a beszámolót derűsen fogadja, csak Árnyay nyafogását hallgatja összevont szemöldökkel. Semmi esetre sem szeretné megalázni a férfit. A hozomány összegéről nem kérdez. Levelet ír a rőfösnek, hogy megtudja. A másik írás a kedves papának megy a feladatról.

A háborús hírek nap, mint nap rontják a város hangulatát. A babavárásban egyre többet elmélkedik, hogyan lehetséges egy ember lelkében ennyiféle egymásnak feszülő elem? Honnan is tudhatná az élet továbbvitelére teremtett, jóságos női nem, mit él meg a „teremtés koronája” a női igyekezetet pillanatok tört része alatt semmivé tevő öldöklés közepette? Mi végre a várandósság gyönyörűsége? A magzat csodálatos fejlődése, majd világra jövetele, ha a Gonosz akaratának megfelelően, egy pillanat alatt értelmetlenül kimúlhat egykor majd a harctéren. Mély odaadással vegyes szánalmat érez a csatamező borzalmait kiállt Árnyay iránt, hiszen az szegény mindaddig csak a szellem jókedvű megnyilvánulásait gyakorolta. Örömmel, nagy kacagásokkal, vége láthatatlan poharazgatásokkal telt az élete.

A kétlakiság gondja, a fél nyomorék állapot láthatóan emészti Árnyayt. Ott a torzulás a vállán, a tüdeje sem lehet a legjobb, ha annyit köhög. És mégis, a kabaré, a színpad nagy varázsló, pillanatok alatt átformálja, és csillog, nevet, tréfálkozik, magával ragad mindenkit.

Amikor elérkezik az idő, világra jön Ilonka, aki olyan csöpp, mint egy rosszul szerkesztett fehérje-halmaz. A bába nem jósol neki nagy jövőt. Matild egy szóval tiltja ki a fontoskodó személyt, és fokozott erővel babusgatja, eteti, bőven ontó emlőivel a vézna, erőtlen újszülöttet. A kisded javul, fejlődik, apja-fekete óriás szeme hálásan csüng a mamán. Mindenkire rácáfolva, kilenc hónapos korában ügyesen egyensúlyozva jár, és közben meghökkentően mélytónusú hangon, megnyomva az első hangzót zengi: Mmamma, mmamma! Árnyay gyakran elviszi a próbákra. Egyszerűen csak befészkeli a pulóvere alá. Egy pokrócon nyugszik ez az apróság a súgólyuk íve alatti polcon.

„Az 1917-es év végén ismét nagy siker: „Vígjáték est a Sörkabaréban, Szenes Béla új vígjátékának „Tizenharmadikán, pénteken” a címe. „Már a furcsa cím is sejteti, hogy nem közönséges bonyodalmat visz a vígjáték a közönség elé. Egy betörő áll a cselekmény középpontjában, ki tizenharmadikán, pénteken tör be egy fogorvos lakásába. Az ablakon ballábbal mászik bé. Tizenharmadika, péntek és balláb, ennyi szerencsétlen előjel után természetesen a legkeservesebb bonyodalmak következnek és a betörő sok szenvedés és némi szerelmek után szabadul csak meg a hálóból — a fogorvos öregedő feleségének hálószobájából. Képzelhető, hogy milyen vidám a betörő szerepében Árnyay Károly, kinek a vígjáték keretében még arra is alkalma nyílik, hogy egy a fogorvoshoz bevetődő szegény páciensnek a fogát kihúzza. Ezt a szerepet neki írta a szerződés az ő egészen egyéni humora nagyszerűen is érvényesül benne. « Ehhez a pazar, gazdag vígjáték műsorhoz hasonló vidám magánszámok járulnak… a Sörkabaré többi kedvencei mellett nagy sikert aratott Fred, a pompás füttyhumorista, Tibián. a tréfás muzsikus és Roma Sálus, a gyönyörű görög táncosnő.”

A lassan lelkileg is felépülő színész nagy megelégedéssel olvassa a róla szóló cikket a Színházi Életben. Csak azt sajnálja, hogy örömét nem sokmindenkivel tudja megosztani. Nagybandi persze örül a Sörkabaré beli vendégjátéknak. Matild talán hivatalból, de lelkendezik. Kiskároly, Kismatild és Ilonka csak léteznek, kicsiségükben.

Teteje

– Tizennyolc májusában a Bukaresti béke a Román Királyság és a központi hatalmak közötti különbéke volt, és ezzel lezárultak az ottani h arcok – m agyarázza Bandi bá’ az abszinttól elázott Árnyaynak a közelmúltban történt eseményeket.

– A békeszerződéssel persze nyertek a büdösök, mert Dobrudzsa helyett megkapták Besszarábiát. Tehát, a béke megkötésével Románia megszegte az Antantnak tett ígéretét! Kétkulacsos, sunyi gazemberek! – hörgi Bandi bá’ feneketlen indulattal, és vállon ragadja, majd megrázza az e dolgok iránt sok érdeklődést nem mutató Károlyt!

– Hát nem érted?! – rivall rá. – Megígérték, hogy nem kötnek különbékét… – üvölti elfúló hangon.

– És mégis győztesként fejezhették be a világháborút! –veti közbe Árnyay.

– Ezt figyeld te, holdkóros! – folytatja Bandi bá. –’ A béke kihirdetése előtt egy nappal – itt megáll, aztán folytatja –, érted, egy nappal, azaz 1918. november 10- én – jók kihangsúlyozza a dátumot, ezzel nyomatékosítva értesülésének helyességét – ezek a bocskorosok, de nem, nem bocskorosok immár, hanem jól képzett, a francia sunyiságon nevelkedett dörzsöltek, igencsak jövőbe látóan hadat üzentek saját szövetségesüknek, Németországnak! Egy nappal a végleges fegyvernyugvás előtt! Saját egykori szö-vet-sége-süknek – tagolja. – Érted, te fafej?! Igaz, ez valamiféle hazaszeretet lenne a részükről, hogy terjeszkedhessenek Erdély felé, de jelentősen lerontja azt a nyilvánvaló árulás. – Homlokán kidagad az ér, arca mély lila-vörösben izzik. – Így mégis a győztes oldalon fejezhették be a háborút. – rakja össze elfúló hangon a tényeket Nagybandi. – Persze, ehhez kellettek az itthoni rongy-politikus és egyéb gazemberek is!

Hörögve sorolja Károlyi, a gőgös arisztokrácia agyalágyúlt képviselőinek és soksok szabadkőművesnek a nevét. Még Adyé is felbukkan…

Nagybandi fehérré vált ujjai roppanásig markolják a borospoharat. Árnyay igyekszik együtt érző ábrázatot ölteni. Valójában fel sem fogja, mit is jelentenek az indulatoktól, a kétségbeeséstől szétdobált gondolatok. A következmények pedig világosak számára. Érdekes módon ezeket tisztábban látja, de valami öngonosz sugallat nem engedi tudatosulni. Eszébe sem jut a galíciai pokol. A majdnem elmúláshoz vezető sebesülés, a fájdalom, a hideg, a bajtársak garmadájának értelmetlen halála.

Vállat von és nagyot húz az abszintos üvegből. E modortalanság fel sem tűnik. Ha a rendetlenség, a gőzös eszme-áradat és a következményes káosz az úr, akkor nem kell itt adni a jólneveltségre sem. Egyikük sem tudja, hogy az évszázad eljövendő részét ez az alattomos gyakorlat rombolja majd egészen a végső elállatiasodásig.

*

A hadügyi állás okán és egy szász rokona árulása miatt, aki a betörő, román martalóc- katona, Mardarescu tisztiszolgájává nyalta magát, Mannlicher menekülése bajor rokonaihoz Matilddal, – innen lesz Irénke – Tilda negyedik gyermeke. Dúlás Váradon. A mama a gyerekekkel Debrecenbe menekül. A papát Olténiába hurcoltatja a házát elfoglaló oláh főtiszt. Károlyka a József fiú-árvaházba kerül. Trianon. A két lány Hollandiába a Vöröskereszttel.

Szerkeszti bele a katonaruhába bújt, és ezrekre rúgó számban sokasodó Belzebub milliók életébe a Rosszat, és rontja el egyesek és sokszor nemzetek életét hosszú-hosszú időkre. Talán megfordíthatatlanul.

Az Atyaisten figyelmeztető büntetése – a háborús őrületen túl – a „la Grippe”- spanyolnátha, 1918 tavaszán kezd tombolni idehaza. A hadiállapot vége felé is tartja magát ahhoz a bornírt katonai vezetés, hogy nem közöl halálozási adatokat a kór pusztításáról, nehogy azt az ellenség az ütőképesség csökkenéseként fogja fel. Egyedül Spanyolhon teszi ezt meg, ezért azután erről a nem hadviselő országról nevezik el a „náthát”. Több tízmilliót is elér az áldozatok száma.

*

Egy alkalommal a szereplésből hazatérő Árnyay nem talál „otthon” senkit. Tanácstalanul álldogál az ajtó előtt. Kulcsa sose volt, mindig beengedte a Bözsi vagy az István vagy valaki más. A lépcsőház márványpadjára zöttyen. Az utcai lámpa beszűrődő, pislákoló fénye homályba vonja a holtcsendes térben alig észrevehetően erre-arra mozgó gipsz faldíszeket, cirkalmas sarokelemeket. Árnyai arcát kezébe temetve szendereg, ülepe lassan jéggé dermed. A félsötétben érzéki táncot lejt egy kirúzsozott szájú ledér női kar, némelyikük közönséges mozdulattal kínálja magát. A falak közt ide-oda ütődve gurgulázó kacagás hangbuborékai felerősödnek, szakadásig nyújtva a dobhártyát. Egy asztal alatt bárcás ügyködik a méretes szivart rágcsáló, végtelen önteltséggel az arcán mulató, halszemű gyároson. A bor feszítette közönség, és velük a rothadás bajnokai mulatnak. Bandi bá’ mosolygós arccal bíztatja, miközben elméje hasad, hiszen utálja ezt a fertőt, de mennyire! Majd integető mozdulattal beleolvad a mennyezet stukkójába.

Árnyay zúgó fejjel, elmerevedett lábbal, imbolyogva talpra áll. „Hol lehet Matild? Nem tudja, hogy keresem? Mit tehetek jómagam bármit is nélküle? Sohasem tudtam megállni a lábamon, ha ő nem volt jelen. Ja, és a többi kedves, finoman libbenő nőcske? Szirmos érintéseik, szívó szájuk parazsa? Gerinc-parázslást, robbanó agyhökkenést, fejbiccentő izmok összerándulását okozó odaadásuk lendülete? Mindent-adakozó lényük? Segíthet ez most? Ugyan, dehogy! Tilda, gyere már! Elpusztulok nélküled! Hát nem érted? Nem érted?”, motyogja, miközben imbolyogva keresi a korlátot, hogy le ne zuhanjon a lépcsőn.

A szabadban megcsapja a novemberi ólom-hűvös szél. Borzongva húzza szorosabbra a zakóját. Valahol elhagyta a felöltőjét. Vacogva keresi az irányt, merre is menjen? „Igen, Ungvár! Ott van az én savanyú, büdös feleségem! A dudaszerű kebleivel! Igen, megyek, Hanna! Bocsáss meg! Jó leszek! Jó leszek.” mormolja egyre kevesebb meggyőződéssel. Fogadkozik, s közben nyerítve röhög megalkuvó önmagán. A gondolat abszurditása magát is meglepő mozgásra készteti. Csípőjét hátra veti, karjai a magasba lendülnek, és egy tisztán hallott dzsig ritmusára vonaglani kezd a híd közepén. Epileptikus rángásai egyensúlyvesztéshez vezetnek, elvágódik. A kockabazalt megbízható hidegséggel hűti felhevült testét. A híd alatt hangtalanul tovasuhanó víz érzéketlen gyilkosként várakozik.

Az őszutó csípős szürkeségében feltápászkodik, s baktat tovább. A víz felől jeges párák szállnak fel és akadnak meg dús hajában, bújnak be inge alá, dermesztik mellkasát, karját. E késői órán kocsit nem talál. Találomra imbolyog a kihalt utcán, keresi a vasútállomást. Ődöng a lehúzott redőnyű boltok előtt. Ahol látni az árut, buta arccal bámulja a karalábés fadobozokat, a zöldségcsomókat, méla burgonyahegyeket. Odébb a divatbábúk vonzzák zavaros tekintetét.

– Az Te vagy, Matild? – nyálasan csókolgatja a kirakatüveget – Akkor gyere, melengess meg, hiszen csonttá fagyok itten! – imbolyogva legyint egyet. – Ez is csak olyan, mint a többi… – Botladozva vonszolja magát tovább a Keleti vasút irányába. A Rákóczi út bérházainak kapui, sötét torkokként tátonganak felé.

– Felfalnak! Jaj! Lenyelnek, mindenestől! – Kiáltana, erőtlen hangja azonban rémült motyogás. A villamos vágány közé menekül. – Hanna, Hanna, jövök – hörgi láztól tüzelve.

A restiben a csapos felismeri.

– Művész úr! Mi a baj? Jöjjön, itt az abszint!

– Nincs pénzem, Lajoskám!

– Nem baj az! Majd egyszer megadja. Nem bánja, ha magamnak is töltök egyet?

– A nagyfejű, püffedt arcú, elhízott italember ünnepélyes mozdulattal, könyökét eltartva, kisujját a mennyezet felé fordítva emeli poharát a híres emberre! – Prozsit! – mondja nagy műveltséggel, bár kissé bizonytalanul, hogy tényleg ezt szokták-e mondani?

Árnyay elnézően mosolyog. Önsajnálva állapítja meg, „na, ez immár az én társaságom.”

Az esti vonat jórészt üres. A szerelvény imbolygására a kupéajtók ütemesen csapódnak. Mindent betakar a kesernyés szénfüst agyat gyötrő bűze. A kerekek csattanó zakatolása az ördög dobverése. A hang elviselhetetlenül nyújtja a színész idegeit.

Valahol a Mátra alján, az állomáson veszteglő vonatról leszáll, mert nem bírja tovább a jegy nélküli utazás keltette szorongást, meg, hogy kínzó szomjúságát oltsa a falikútnál. Feje az öntöttvas vályúba kókad. Tarkójára zubog a frissítő hideg víz, amely most inkább káros. A szerelvény sikoltva húz ki Ungvár felé.

A vagonokat fehér-fekete szárnyú, nedves füstlég-angyalkar repdesi körül, ablakokon be és ki, áthúzva a csattogó kerekek között. Az utolsó kocsi vörös lámpáján szemét villogtató, éjsötét varjú markolja a fafogantyút, károgása messze hangzik a koromsötét róna felé és verődik vissza a hegyaljai völgyekből a másik oldalon.

A színész közömbös tekintettel bámul a lassan elenyésző, kifacsart, félbevágott sistergő gőzangyalok után. Az indóház melletti kocsma már zárva ilyenkor. Az oldalába támasztott, görbelábú fapadra roskad. Melle zihál, beesett arcán a Sátán feszíti a bőrt a kiugró csontokra. Loncsos, lesunyt fülű kutya oldalaz felé, s hogy bántódás nem éri, nyalogatni kezdi a férfi lelógó kezet. Szemében az évezredes hűség aggodalma, szeme az égre fordítva jelzi, hogy itt nagy baj van. Olykor hátracsapja fejét és keserves vonításba kezd. Az eb a pusztulást megérző ős-sírása éles fényű, sziporkázó utat hasít a fekete égen a mennybolt felé. Árnyay álla lassan a mellkasára csuklik. A kézháti א formájú érhálózat hullámzik, kidagad, majd elsimul. Lábát már képtelen felhúzni. A teste lassan eldől. A kutya ösztönösen felugrik Árnyai mellkasára, és lábaival gyömöszöli, rákuporodik, így próbálja melengetni. Olykor megnyalja a férfi arcát. Ebben a kitekeredett tartásban talál rá hajnalban a kocsmáros. Árnyai ekkor már merev és hideg.

A halott színész körül koszorút formálnak a szivárványszínű, humor-gömbök százai, majd óriás tölcsér alakban a szférák felé húzódnak, és színük lassan feketébe vált. Árnyay dús hajkoronája mögött mélyzöld bársonylépcsősor indul fölfelé. Mindkét oldalon a korlátnak támaszkodó, virágos, madaras, pintyőketollas kalapban pompázó fiatal dámák tekintete kíséri a férfit. Kinek fél keble kint, ki hívogató tartásba ernyed. Mások lehajtott fejjel zokognak. Záporozó könnyeik sorban itatódnak fel finom muszlin estélyi ruhájukon a halmokat kiemelve. A sírás-patakok egyre gyorsulva indulnak a merev gombú keblek völgyeibe, le, a köldök-torok felé.

A fehér-gyolcs lepelben emelkedő Adonisz elégedetten tekint le rájuk. Egyiknek másiknak megsimogatja az arcocskáját, csak kettőjükre tartozó kedvességet súg a fülébe. A szavakra könnyeik bámulatos gyorsasággal felszáradnak és a felcsillanó szemekhez finom mosoly társul.

Hanna a korlát külső peremébe kapaszkodva kétségbeesetten figyeli a jelenetet. Szemhatára éppen csak a lépcső felett van. Lába a végtelen űrben kalimpál. A gyermekek karjába csimpaszkodva nyüszítő sírás mellett hívják apjukat. Könnycseppjeik apró csillagokként távolodnak a jéghideg űr feketesége felé.

Matild gótikus, lilafelhő alkóvban, mélyzöld bársonnyal letakart trónszerű széken ül fenséges tartásban, apróságaitól körbevéve. A szépséges asszony áttört selyemruháját leheletfinom csipke keretezi. A háttérben a látóhatárt zöld lombok ölelte, apró házakkal övezett templomocska zárja le. Különös módon, Árnyay őt most nem látja.

Így lépdel a nagy művész a Parnasszus felé. Minden lépcsőfok elérésekor a grádics a tűzijáték ezernyi színeiben villan fel. A teret jókedvre derítő csattanói, pointe-jai töltik ki.

A felsorakozó istenek önfeledten kacagnak, kicsorduló szemük-örömét keze fejükkel törölgetik. A színész szeme villan, szája szögletében a keserű félmosoly lassan nevetéssé oldódik. Magához öleli mind a hat gyermekét, asszonyai két oldalról fülcimpáját rágcsálják kibuggyanó kacagással.

Zeusz (JHVH) szakállát rángatva hahotázik.

*

Az olcsó kölnitől bűzlő román százados durva-patkós csizmája gyötri a kanonoksori ház ebédlőjének intarziás parkettáját. Revolvere reszket a kezében, amint az építész felé irányozza. Lőni nem mer. Hiába tekint körbe egy „katonája” sincs körülötte. Persze, mert Oszkár agyafúrtságának köszönhetően, a razziázó szakasz többi tagja a konyhában pálinkázik. A székely „Bólyai tanítvány” egy óvatlan pillanatban rájuk zárja a vastag tölgyfaajtót. A román tiszt rossz franciasággal közli, lefoglalja a házat. Ha ellenállást tapasztal, szétlöveti az egészet, jelzi a született gyávák az „általános helyzet” adta ingatag biztonságérzetével. A könyvespolc felső peremén a betolakodók ál rokona, Decebal nyújtózkodik. Hordó hasa lelóg, táskás szeme idegesen vibrál, ide-oda ugrál a „centurio” és a célba vett személy között. Amikor eredményt vél kifejlődni, ugató röhögés közepette vakarja oldalát. A szemközti posztamensen Traianus feddő tekintete hallgattatja el.

A belépő Gyárfás-Oszkár jellel tudatja gazdájával, hogy fölényben vannak. Egy mozdulattal rúgja ülepen a verítékező „győzőt”, akinek messzire repül a kezéből a fegyver. A dák vezér a mellette nyújtózkodó díszkancsóba préseli magát. A római fejét rázva Jupitert hívja, és átkozza, hogyan engedheti, hogy ezek az emberi aljaforgácsból összerázódottak őrájuk hivatkozhatnak?! (Bonfini motyogva mentegeti magát s hivatkozik Mátyás király túl erős borára, amelynek hatása alatt ötlötte ki ezt a „rokonságot”.)

Gyárfás öblös hangon elbődül:

– Kifelé, de hamar!

A konyhában a „vitézek” egymásba karolva hortyognak, néhányuk botladozó nyelvvel élteti a királyt, és szidja a magyarokat. A megszégyenített kapitány őrjöngve ordít és parancsolja ki a házból a „hősöket”.

A virtus árát a háziak másnap megfizetik. Most már vagy harminc katona érkezik. Járműveikkel beszakítják a Bözsike édesapja-faragta, míves nagykaput. A szobákat elözönlő katonaruhás martalócok markolják, amit érnek. A dolgozószobából láng csap fel, égnek a tervrajzok, perzselődnek a régi könyvek. A papát megkötözik, s azon állapotában puskatussal verik, miközben szidalmazzák. De meg nem ölik, mert kell a „hadifogoly” a hátországban. A ház népe ekkorra már a veteményeskert kapuján át a Kőrös partja felé menekül. A mama a két lánnyal egy kordén ül, amit Gyárfás és az intéző von emberfeletti erővel a füzes felé. Az ingoványos talaj húzza őket lefelé, térdig süllyednek a fekete földbe. A cuppogást az alvilágiak torokhangú röhögése kíséri. Kiszámított kegyetlenséggel várják az üldözötteket.

*

A román hadsereg első alakulatai 1919. augusztus 3-án érik el Budapestet, és másnap bevonulnak a magyar fővárosba. Védelem nincs, mert az imbecillis Linder „nem akar katonát látni”.

– Érted?! – Gyárfás emelt hangon, egyre hangosabban magyaráz Karolinának, akit női ösztöne véd, és lezárja értelmét e borzalmak elől. – A reguláris alakulatokat szélnek eresztik! A haza a kommunista őrület végnapjaiban az ebek harmincadjára kerül! Így hát a „győzelem” katonailag értékelhetetlen. A román benyomulás az Antant kifejezett tiltása ellenére történik! Az olasz katonai misszió tagjai közvetítették volna a tiltó parancsot Párizsból, ám őket a román katonai erő feltartóztatta, s egy darabig hadifogolyként kezelte és irányítgatta ide-oda – üvölti Gyárfás immár szinte önkívületben. – Azért, hogy az legyen a látszat, mintha túl későn érkezett volna a parancs, és addigra „sajnos” már megtörtént a budapesti bevonulás.– Bizony, a 19. század közepétől álmodott erről a román politikai elit. És nem volt pironkodás. A román csapatok magyarországi parancsnoka, Mardarescu tábornok nyíltan kijelentette: „Románia igényt tart a magyar vagyon 30–50 százalékára.” Meg is tehették! Mert, ahogy azt Bethlen István élesen látta már a tízes évek elején, a román királyság létrejötte a legjelentősebb esemény volt az előző század utolsó harmadában. Az azt követő évtizedekben bámulatos lendülettel fejlődött ki a zömmel francia egyetemeken tanult értelmiség, a középosztály, megtámogatva a Bonfinitől eredő „dákó-román elmélet felsőbbrendűségével”, jól elkeverve a bizánci fanarióta életszemlélet, valamint a francia gerinctelen-sunyi politikai gondolkodás semmilyen erkölcsi rendbe nem elhelyezhető gyakorlatával, valamint, az erdélyi atyafiaik iránt pislákoló, valamiféle felelősségtudattal. – Nagyot csap a levegőbe Gyárfás, a bözödi gondolkodó.

Mondaná tovább a részleteket Karolinának, aki csak ül mellette, karját karjába fonja és elbűvölten nézi emberét. Jó lelke csak ezért a férfiért repes, ezeket a lényeges dolgokat talán fel sem fogja. Gyárfás nagy lendülettel folytatja:

– Eközben a Bécs által elszigetelt, önálló külpolitika nélküli magyarság, megterhelve a túlhajtott szabadelvűségtől vérszemet kapott képviselőinek egyre támadóbb nézeteivel, és tetézve a korcs és ostoba nemzetiségi szabályokkal csak vesztett és vesztett. Tekintélyt, uralmat és végül területet. Igaz-e szépséges férfi, Andrássy uram?! – fűzi gondolatait Gyárfás tovább. Pesten van már ő is. Fejér Lipót tanszékén, amely éppen üres, mert a galíciai frontra önként jelentkezett professzor még nem tért vissza.

*

Kusza tekintetű, gigerliszerű alak csönget a Kelen hegyi úti ház kapuján. Bözsi vezeti Matild elé az ugráló szemű férfit. Ismerős a minisztériumból. Levélkézbesítő. Valahonnan, talán Margittáról származó félromán. Egykor Matild édesapja háztartásában teltek napjai, mint mindenes. Zavarodottságában össze-vissza beszél. Viaskodik benne a hála vezette kötelesség a hirtelen jött nemzeti öntudattal. Végre kiböki: „Jobb lenne, ha a Tilda asszony és családja elhagyná Budapestet, mert a románok keresik a hadügyben dolgozókat.” Matild megrémül, nem sejti, blöff az egész, csak az egyik duhaj „római-tiszt” nézte ki magának a szép helyet.

Az asszony komolyan veszi a „tanácsot”, és Juliéktól kér segítséget. Természetes, hogy azok befogadják őket, bár Gyertyánffy erősen füstölög magában, de nem ellenkezik. Az Andrássy úton van tágas lakása, elférnek benne.

– Bözsi, vigye a gyerekeket Julikához, meg van beszélve. Itt nem maradhatunk. Uram, Isten! – adja ki az ukázt.

Ekkor már sem a Bonbonniere, sem a Sörkabaré nem működik, Nagybandi Bécsbe menekült. Az öreg gondnok csak a vállát vonogatja, senki nem tud semmit, senkiről. Az asszony napokon át rohangál a városban, hogy hírt szerezzen Árnyayról. Valaki azt mondja a közeli kiskocsmában, hogy látta a Keletiben vonatra szállni. „De hová? Ki tudja? Biztos, Ungvárra ment.” véli Tilda. „ De vajon miért is? Igaz, két napig Rákosszentmihályon voltunk a Juliékkal, Pubi keresztapjánál. Ő ekkor Szolnokra ment szerepelni…” Emlékezik. „Megyek, rohanok utána.”

Így hát, Matild vonatra száll, és hosszú zötykölődés után megérkezik Ungvárra. A rideg fogadtatás és a gyötrő bizonytalanság miatt nehezen viseli Árnyay apósa, Silberstein papa ellenséges szavait. „Kegyed milyen minőségben járna itt el a vejem dolgában? Nű?” Majd a zavaros, szinte érthetetlen „viszony” felfedése méregbe gurítja azt az egyébként békés embert.

– Nem, nem érkezett ide az a hintáslegény mesüge. – Az utolsó szót gúnyosan megnyomja. Csapdát sejt. Szavai részvétlenül konganak a szállodai hall falai között. „Talán így akarna ez a gój nő kibújni a hozomány visszafizetése alól?” Tilda erőtlenül tiltakozik és bizonygatja, hogy Silbersteinék hamarosan megkapják az összeget. Megfáradtan, elcsigázottan tér vissza szállodai szobájába. A mérges szavak kiszívják lelki ereje utolsó cseppjeit. Ólmos tagokkal, ködös tekintettel keresi a szobáját. A poros párkányú szálloda ablakai az álmos főtérre néznek. A portás nagy lelkesen tüsténkedik a szépasszony körül.

– Tessék parancsolni, mit készíthetünk vacsorára? Éppen megfőtt az Újházi tyúkleves. Vihetjük a szobájába?

A lélektelen szobában a nyikorgó, deszkabetétes ágyon Tilda ruhástól fekszik, és a mennyezetet bámulja. Majd tekintete az elnagyolt, ormótlan szekrényre téved, melynek ajtaján rózsa faragvány díszeleg. Mintha belül elfojtott vihogás, kacarászás hallatszana. Alig hallható mélységű, lebegő hang szűrődik ki a réseken, ütemes nyögések közepette. Az Ördög üzekedik.

Matild nagyokat sóhajt. Félájultan ismételgeti, „Károlyka, Károlykám, hát, hol vagy? Hová lettél?”

Becsöngeti a szobalányt.

– Tudja meg, kérem, mikor megy vonat Nagyváradra.

– Igenis, asszonyom. Hozhatom a tyúklevest?

– Nem, nem kérek, köszönöm, csak friss vizet, ha lehet.

Két hete rostokol már Ungváron, mert a vonatok nem járnak a román előrenyomulás miatt. Talán jobb is, ha nem látja meg, mi történt a házban, ahol született. Így, oda a hozománypénz visszaadásának még az esélye is.

Az állomáson a fejetlenség minden képzeletet felülmúl. Rengeteg ember nyüzsög bőröndökkel, batyukkal, demizsonokkal szorosan a vágány mellett, hogy ha begördülne a Pestre menő szerelvény, mindjárt a közelébe legyenek. Menekülők. A nagydarab állomásfőnök lelkesen tör utat Tildának az egyetlen I. osztályú vagonhoz. A kalauznak meghagyja, senki sem háborgathatja a hölgyet.

Matild arcát a keserűség, a reménytelenség elcsúfítja, megöregíti. „Ez már nem élet. Mi jön még?”

Bözsi elviszi Kiskárolyt Juliékhoz, a gyerek azonban, ha Bözsit nem látja, abban a pillanatban szűnni nem akaró bömbölésbe kezd. A hatodik évében lévő fiúcska vigasztalhatatlan, sehogy sem lehet megnyugtatni. Azt még megérti, hogy mindjárt jön a mama, de hogy a dajka sincs jelen olykor, az ellen folytonos zokogással tiltakozik. A vézna, nagyfejű gyermek bemászik a konyhaasztal alá és a fal felé fordulva szakadatlanul bömböl. Hangját felerősíti az üregszerű tér.

*

Mannlicher összecsapja bokáját teázó felesége előtt. Az asszony mindent megtett, hogy férje elhidegüljön tőle: leplezetlen és igen bensőséges barátságokat köt a tiszttársakkal. Gyermekáldás nincs a házasságban.

– Elza drágám – szólal meg a tőle telhető legnagyobb gúnnyal – elhagyom, de nyomban! Az íróasztalomon megtalálja a banki papírokat, gondoskodom önről, de többé nem akarom látni. Isten vele!

Az ajak melletti ráncokban mélyen barázdált, közönséges arcú nő fel sem néz, a sok cigarettától és erős italtól érdes hangja közömbösen recseg.

– Persze, Elemér, menjen csak, hiszen, sohasem szerettem. Számomra ön csak eszköz volt bajtársai felé – mondja, és gonosz fény lobban savószínű szemében. Mannlicher az utolsó, gyilkos szavakat már nem hallja, elnyomja azokat a bevágott ajtó keltette döngő hang a lépcsőházban.

Megy a régóta imádott Matildjához! „Mindegy a három gyermek. Majd teszünk valamit velük”, gondolja a katonák önzésével. Istentelenségében nem érez semmiféle keresztapai kötelességet Kiskároly iránt. Nem elmélkedik egy pillanatig sem azon, hogy esetleg a vonzalom csak egyoldalú. Még nem tudja, Tilda már intézkedett, higgadtsága romjain, félőrülten.

Mannlicher meg van győződve, hogy lehengerlő egyéniség. Sohasem tudja meg, hogy szegény Tilda kényszerűségből fogadja el a segítségét.

*

Julika és a Pubi hősiesen hadakoznak a három gyermek adta feladatokkal. A kislányok csendesek, csak ugye, a Károlyka, ő kimerítő. Telnek a hetek, és elképzelni sem tudják, hol lehet Tilda.

Majd egy hónap múltán betoppan. Gondoktól ráncoltan, megöregedve öleli magához az apróságokat. A szorosra zárt, keserű ajak, a lemondó arc szavak nélkül is jelzi, nincs meg az imádott ember, Árnyay eltűnt. Julika ösztönösen húzódik közelebb a Pubihoz. Neki legalább itt van a párja.

Kiskároly anyját némán követi mindenhová, még a ház legkisebb helyiségéhez is. Lekuporodik a küszöb elé és mereven nézi a kilincset, amíg elő nem bukkan a mama. A mama!

*

Mannlicher Elemér fütyörészve közelít a Kelenhegyi úti villához. A csengetésre egy félregombolt zubbonyos-bocskoros, végtelenül koszos, nagybajszú móc „katona” ugrik elé az ajtóból, és bajonettje hegyét a meghökkent férfi álla alá nyomja. Mannlichernek helyén a szíve, térdét lendítve ágyékon rúgja a rongyost, és egy mozdulattal megfordul, majd elrohan. Élete csakis azon függött, hogy levetette az uniformist. „Igen, itt vannak ezek az aljanépek, katonaruhába bújtatva”, morogja. Hamar eljut a helyes következtetéshez, miszerint imádottja csakis a Juliannánál lehet. Tudja, hogy a leány és Gyertyánffy egy pár.

– Nincs meg Árnyay! Nincs meg! – ismételgeti Tilda, szinte a téboly határán az éppen Juliéknál teázó, gyámoltalan Mannlichernek. A szemrehányó szavakra ösztönösen vigyázz állásba merevedő papírkatona kétségbeesetten keresi a vigasztaló szavakat. Többször megköszörüli a torkát, mire kinyögi:

– Kedves Tilda, csak előkerül. Ha nincs Ungváron, lehet, hogy elakadt a vonatja valahol – hangja szárazon, érzéketlenül koppan.

Teteje

Az Árnyai holttestére rátaláló kocsmáros hívja a gyöngyösi rabbit, mert a még halálában is szép férfi nyakában a bőrét elszínező rézláncon Dávid csillagot talál. A fészerben két összetolt ládán fekvő testet a pókhálós, légypiszkos apró ablakon beömlő fénykéve világítja meg. A pap rosszkedvűen közelít. Megbotlik a küszöbön. Sóhajtva nyom el egy vaskos átkozódást, korholva magát, halott van jelen, ez nem való. A kocsmáros javasolja, nézzék meg, nincs-e valami iratféle a zsebeiben. A vasúti jegyen kívül csak egy összegyűrődött Sörkabaré színlapot találnak a „Tizenharmadikán pénteken” című darab szereposztásával. A rabbi tudatja a kocsmárossal, hogy a hitközség eltemeti az elhunytat. Gondolataiba merülve sétál haza a színlappal a kezében. Hazaérve elmeséli a különös helyzetet négy leányának. A leányok elkerekedett szemmel hallgatják a történetet. A sörkabaréi papír az asztalon hever.. Közelében a Színházi Élet megannyi száma. Az egyik leány – az apja számára teljesen érthetetlenül – vonzódik a színházi világhoz. A képes oldalakat kezdi lapozgatni, és egyik arcról a másikra mutat, vajon melyik lehet a halott héber? A rabbi ugyancsak bizonytalan, nem vallhatja be, nemigen vizsgálta az arcot.

– Hátha találunk valaki rokont – jegyzi meg ez a leánya.– Vigyük el az újságokat a kocsmároshoz és nézzük meg együtt! – javasolja.

A papa a fejét vakarva nézi a Sherlock Holmes-i adottságú lányát.

A lassan vonásait elvesztő arc azért felismerhető. Sietni kell az „azonosítással”, mert már szaga van a holtnak.

– Nézd, ez az! – kiált fel a lány. – Ez Árnyay Károly! Biztos!

– És akkor? Mit tehetünk? – kérdi a rabbi.

Még aznap telegramot küld a Dohány utcai zsinagóga irodájának, hogy megtudja, van-e adatuk Árnyay Károly néven templomba járóról, adakozóról? Természetesen, nincs, mert Árnyay Károly művésznév. A valódi név pedig az egyik legnagyobb adományozót takarja, de a két név, nem hozható fedésbe. Ha a kilét azonosítatlan marad, akkor is el kell temetni.

A templomszolga morgolódik a test lemosásakor.

– Ilyen szép ember, és mégis meghalt. – A körülmetélt tagról el-elkapja tekintetét.

Csak egyméretű táchrichim van. Alig tudja ráhúzni. – No, kedves hitsorsosom, vár az olám hábá téged is.

Az egyszerű, névtelen sírnál a rabbi a Bráchot 17a fejezetét idézi:

– „Boldog az, aki a Szent Tan tudásában vált naggyá, és minden fáradozása a Szent Tanra irányult, aki teljesíti Teremtője akaratát, és jó hírnévvel növekedett fel, és jó hírnévvel távozik a világból. Róla mondja a Prédikátor: Jobb a hírnév a drága olajnál, és a halál napja a születés napjánál”

Sivát tartani senki sem tud, hiszen nincs hozzátartozó. Néhány kődarab van a síron. Lehetne az elhunyt neve Aaron Ben Elia.

*

1919. október 5.

A Nemzeti Múzeum széles lépcsőjén vagy félszáz tagból álló, román áll, uniformisban, borotválatlanul. A szedett-vedett egység ricsajozik, lökdösi egymást, helyezkedik. Egyszerre karattyolva, magas hangon tanakodnak, miként lehetne a hatalmas bronzrácsos, tölgyfaajtót betörni. Egyikük az oszloptalapzat közé hasal, letámasztja a géppuskáját és lead egy sorozatot a zár környékére. A bronzról visszapattanó lövedékek három bajtársat találnak el. Az egyik ott vérzik el nyomban. A kapitányuk üvöltve rugdalja félre az ostoba lövöldözőt. A kilincset próbálja lenyomni. Amikor sikerül, a kapu lassan, nagy íven feltárul. A banda rohan befelé. Ordítozásuk felerősödik a nagy termekben. Puskatussal verik be a tárolók üvegét, markolják a római és erdélyi kincseket. Iszákjaik dagadnak. Oldalpillantásokkal lesik, a másik mit zsákmányol. A lépcsőfordulóban egyikük nagyot rúg társán, akinek a hátán a bugyor nagyobb az övénél. Gurulva zuhan le a lépcsőn a „kárvallott”, éppen egy feszesen álló, kifogástalan uniformisban álló amerikai főtiszt elé. A főtiszt a lábszárát csapkodja lovagló pálcájával, majd sztentori hangon utasít: „A rablott dolgokat letenni, és kifelé, de azonnal! Kifelé!” Az oláh kapitány nem érti a szavakat, de ösztönösen érzi, mi a teendő. Pergő hangon kiabál, még rúg is egy nagyot egyik másik katonájába, miközben hajlong a „szövetséges” főtiszt felé, és a „szakasz” percek alatt eltűnik a múzeumkert bokrai között.

„I simply carried out the instructions of my Government, as I understood them, as an officer and a gentleman of the United States Army.” Írja naplójában Harry Hill Bandholtz. A nagy Egyesült Államok egyetlen híressége, aki jót tett velünk…

*

Tilda higgadni próbál és tervet állít fel Árnyay felkutatására. Ha sem a Sörkabaré sem a Bonbonniere nem megy, akkor lehet, hogy a Royal Orfeumban tudnak róla valamit. Érzi azt is, Julikáék már nehezen viselik az együttlakással járó kényelmetlenséget. Tilda igyekszik megoldást találni, de semmit sem lát megfelelőnek..

A vendégszobában ideges mozdulatokkal fésülködik, nem is látja Kiskárolyt, aki az ajtó résén át lesi. Siet le a lépcsőn, nem is észleli, hogy a bejárati ajtót nem csukta be rendesen.

Az Orfeum portása a vállát vonogatja, és csak annyit tud, hogy a Szenes író úr a minap furcsa dolgokról beszélgetett az ügyelővel, és mintha az Árnyay művész úr neve is elhangzott volna.

– Hol lakik az író úr? – kérdi izgatottan Matild.

– Ó, nem messze, itt a Kék Majom szállodában.

– Kérem, szíveskedjék elvezetni oda!

– Azt nem tehetem, de itt a Józsi mindenes, ő megy.

Szenes Béla kávéval kínálja a remegő Matildot, aki türelmetlenségében kilöttyenti a kávét, éppen az író bőrdíszes szivartokjára.

– Igen, asszonyom, a péntek esti istentisztelet után az irodista valami gyöngyösi rabbi táviratáról beszélt, amelyben Árnyay után érdeklődött.

– De miért? – csattan fel idegesen Matild.

Szenes szeme rebben, nincs ereje a valóságot mondani.

– Talán, le kellene utaznia hozzá – tanácsolja.

Matild könyörögve kéri Julit, tartsanak még ki mellettük.

– Csak két nap még, Julikám – mondja könyörögve a telefonba – Vidékre kell szaladnom.

Ez alatt Kiskároly, a vézna, nagyfejű kisfiú az Oktogon felé lépked és a lépések ritmusára ismételgeti: ma-ma, ma-ma, ma-ma-ka! Ma-ma, ma-ma, ma-ma-ka! Házicipője talpa elől kissé levált, együtt klaffog a gyermek szótagoló hangjával. Az ólmos őszi nap hidegen világít. Nem ad már meleget. Egyáltalán nem. Károlyka fázik, és vékonyka kiskabátjában gyorsabbra fogja a mondókát és lépéseit.

*

„A Gyöngyösre utazást szerdára kell helyezni, mert péntek-szombat ugye, alkalmatlan a zsidó papnak”, gondolja Matild. „Még öt nap, megőrülök addig! Jaj Károlyka, hát mit csinálsz te ott?” Az asszony mély karikákkal a szeme alatt, idegesen dobol a kupé asztalkáján. „Sohasem ér oda ez a vonat!”

Az állomás előtt egy nyomorúságos konflis álldogál.

– Vigyen a zsinagógához, kérem.

A kocsis csodálkozva nézi ezt a szép hölgyet, aki egyáltalán nem néz ki izraelitának.

Vállat von, és finom ostorpattintással nógatja soványka lovát, húzzon rendesen.

A templomszolga dörzsöli a szemét, amikor meglátja a dámát.

– A rabbi urat keresem – mondja alig hallható hangon Matild.

– A rebbelében elutazott Rimaszombatba. A jeshivában tanít három napig és még nem érkezett vissza – hangzik a válasz.

A hirtelen jövő gyengeség a közeli lócára kényszeríti Matildot. Rebegve kérdezi.

– Nem hallott egy Árnyay nevű izraelitáról, aki nemrégen itt járt?

– Nekünk csak egy idegen jutott, mostanában, de az is halott lett – feleli a templomszolga.

Az asszony a rémülettől alig hallhatóan, félig suttogva kérdezi.

– Hogy nézett ki?

A samesz szókészlete roppant csekély, képtelen leírni. Majd hirtelen felkiált:

– A Judit kisasszony tudja!

– Ő ki? – kapja fel a fejét Matild.

– Hát a rabbi egyik leánya.

– Beszélhetnék vele?

– Tessék velem jönni!

A rabbi lakhelyén a szobában az ívre húzott bársonyfüggönyök között kevés fény szűrődik be. Napközben nem szabad lámpát gyújtani. Az ebédlőasztalnál ülnek a félhomályban.

Matild elhaló hangon kérdezi Judittól, járt-e itt egy Árnyay nevű hitsorsosuk mostanában? Az olaj-fekete szemű, dús hajú lány szelíd tekintettel méregeti ezt a bizonytalanságtól meggyötört nőt, akinek szépségét csak az aggodalom rontja és fest sötét karikát a szeme alá, keményíti meg amúgy lágy vonásait. Megérzi, nem mindennapi vonzalom fűzheti ahhoz, aki immár idegen imádkozó köntösbe burkoltan a földben van..

Nincs ereje megmondani az igazságot. A kérdésre, milyen ábrázatú, milyen korú egyén a sírba tett ember, elnéz Matild mellett és tompa hangon feleli:

– Vagy hatvan körüli, nagyon ősz, szakállas ember volt. Furcsa, tűzlángos anyajeggyel a bal orcáján.

Matild, mintha varázspálca érintette volna meg, arca felderül és csengő hangon, kacagva kiáltja.

– Ez nem ő, nem ő! – Röstelkedve halkítja le hangját, hiszen, van egy elhunyt, s azért is kár.– Köszönöm, köszönöm – szorítja a leány kezét. – Isten áldja, Isten áldja. Kifelé menet az ajtóban ácsorgó samesz kezébe nyom egy ötven koronást – kevés pénzecskéjének maradékát – és ragyogó arccal ösztökéli a kocsist, „siessünk az állomásra, siessünk!” A gödrös úton csap le rá a felismerés: „jó, de ezután sem tudom, hol van Károlyka!”

A csüggedés ismét erőt vesz rajta. Hirtelen odaszól a kocsisnak, vigye csak a zsidótemetőbe!

A temetőszolga fejkendőt hoz a dámának, és némán vezeti a friss sírhalomhoz.

Az ívelt márvány sztélék oldalról, mint fenyegető felkiáltó jelek merednek rá. A sír névtelen, csupán egy kicsi domb, rajta három kődarab. Név nincs. Hogy is lehetne? „Jó, akkor ez biztosan nem Károly”, összegzi magában.

Megnyugodva száll fel a vonatra. A vonatkerekek kattogása elszenderíti. Szendergő álmában a színész erős karja tartja a karlsbadi vurstli hullámvasútján. Kacagva repülnek a meredeken lefelé, a felhágó szakaszon bensőjük mázsás súllyal igyekszik az ülés felé, furcsa érzést okozva. Később a szálloda napsütötte teraszán uzsonnáznak. A környező asztaloknál fényesre nyalt hajú urak, magas nyakú kabátzakóban, selyemkézelővel óvatosan szürcsölik a feketekávét. Félrebillentett fejjel hallgatják egymás fecsegését. Főleg a facér dámákról megy a diskurzus.

A léhaság ölt testet itt.

Tildán ekrü csipkeruha, széles karimájú kalap. A habos kávé mellé marcipános tortát kapnak, majd egy pohárka borovicska fogy el ünnepélyes lassúsággal.

A szaletliben valcert húz a zenekar. A tamburmajor suvickolt bajusza fegyverként csillog a délutáni fényekben. Árnyay a kuglizóba megy, Matild a női szakasszal tereferél a rózsakertben.

– Asszonyom, kér bérkocsit? – ébreszti a kalauz a Keletiben.

Teteje

– Hát, te kisfiam, hová igyekszel? – kérdezi a csúcsos sisakú rendőr Kiskárolyt.

A fiúcska komoly arccal válaszol.

– Megyek a mamához!

– S ő hova ment?

– Arra.

– És hogy hívják az édesanyádat?

– Mama, mamaka!

– A te neved pedig?

– Károlyka!

– És hol, laksz?

– Ott, arra! – bök ismét előre a gyerek.

A rend őre vakarja a fejét.

– Gyere velem, kapsz kakaót, hamar.

Az őrszobán már több apróság zsivajog. Az őrmester egyre türelmetlenebb. Tudja, úgyszólván lehetetlen meglelni a kis csavargók szüleit. Az újságok alig jelennek meg, hirdetni a kicsikről fölösleges. Sokan elmenekültek, sokan szándékosan lökik a sok éhes száj valamelyikét az utcára.

– Sipos! Vigye már ezeket a kölköket innen! Most a József fiú-árvaház az Üllői úton a felvevő. Értve vagyok?! – húz a bajuszán, hogy szinte fáj, de rendnek köll lenni!

Juli halálra vált arccal fogadja Tildát, és záporozó könnyek között tudatja, a Kiskároly elveszett! Keresték a rendőrségen, mondták, hogy onnan a budai árvaházhoz küldték, de ott nincs. Hogy mi lett vele, nem tudja senki. Matildot az újabb bizonytalanság a nemtörődömség felé sodorja. A szavak leperegnek le róla. A hirtelen rászakadt nyomorúság megkeményíti a szívét. „Persze”, taglalja magában, nem kevés öngúnnyal, „túl jó dolgod volt eddig, most hadd jöjjön a dráma!” A dráma kuncog. „Hol van Bronzino? Hol van a szerelmes, a keblet markoló ifjú? Aha! Most a vicsorgó fátum-legényen a sor!”, bukkan fel a Vénuszos kép fura mellék alakja. Az ördögfülű, áporodott szagot árasztó, büdös leheletű sors-jankó szemérmetlen mozdulatokkal közelít Matild felé. Vigyorogva csikorgatja kusza barna fogait. Nyelve kitüremkedik a foghiányok között.

– Adj egy csókot, te gyönyörűség! – kacagja, és gyászkörmös kezével a nő felé kap.

Tilda beletúr szétborzolt, fésűt rég látott hajába. „De hova tűnt Árnyay is? Segíthetnél, te földiekről mit sem tudó amoroso! Hisz’, a te fattyad is! Nem?” Mondja félhangon.

Julika tágra nyílt szemmel néz rá, meg is ijed. „Talán meghibbant Matild? Egy szava sincs imádott kisfia eltűnéséhez?” Hozzábújik Pubihoz, aki tagoltan, ám érdektelen szavakkal vigasztalja Matildot.

Másnap Matild ismét felkeresi Szenes Bélát, az írót. Beszámolójában a remény és a lemondás tónusa keveredik: – Nem Károly az, hiszen öreg és ősz a holt.

Szenes nagyot sóhajt, a borzalmaktól eredendően ódzkodó lelke, kicsit önzően persze, magát is védeni igyekszik, amikor még mindig töpreng és viaskodik magával: „meg kell mondani, végtére nem tarthatja tovább magában!

– Tildácska – fog bele szomorú mondandójába –, sajnos igaz, a rabbival táviratot váltottam, és megerősítette. Ez tegnap érkezett. – Átnyújtja az egyszerű Dávid csillagot.

– Igen, az ott Árnyay a sírban!

Az asszony száraz tekintettel néz a messzeségbe, nem kérdez semmilyen részletről, szótlanul feláll, fejet hajt, a nyakláncot az asztalra ejti, és tétova, imbolygó léptekkel távozik.

Az utca képe összefolyik előtte, emberekbe ütközik. Nem is mentegeti magát, annyira lefoglalják a sorozatos csapások. A tények, és egyre szürkülő érzelmei viadalában lassan a hideg fej győzedelmeskedik.

„Nincs többé Árnyay, és Kiskárolykám sincs. Mi ez? Büntetés? Mert odaadtam magam szerelemtől tüzelve egy szépséges-léha embernek? Miféle dolog ez? Hát ezt példázta a papa és a mama? Ugye, nem! De akkor ki itt a rendező? A sors? Ez nevetséges lenne. Sosem hittem, hogy a sors okként szerepelhet is bármiben. A tapasztalatlanság? Az lehet, csak hogy a test törvénye rendesen hátra löki az észérveket. Hiszen, olyan bizsergető az ölelkezés! Olyan jó a tüzelő, a verejtéktől egymáson sikló test, a bőr összetapadása! A test! Felmentem Károlyt? Nem! De igen! Ő csak azt tette, amit a vére diktált. Igen, most már tudom, vétettem. Mert a kihegyezett tag nyers valósága messzire zavarta a felelősséget e kanszínész agyvelejében. Ő csak üzekedni akart. S nem is mérlegelte, hogy az én ősnémber testemben ott lobog a fogantatás, mint evidencia! Ez jól szól: evidencia… ezt Ferenc páter mondá mindig Isten magasztos létezéséről. Így hát, nem csodálható – ugye, Julika, megérted –, hogy a kislányokat nehezen tudom szeretni. És mi van a szüleimmel? Miért nem írnak? Hol az apai gondoskodás? S miért nincs semmi jel a mamától?” Ilyen gondolatok zakatolnak Tilda fejében.

Érzi, hogy kérdései csupán önsajnálatát akarják igazolni. Pedig tudja, a kegyetlen halál, a háború borzalmas és gonosz ereje rombolja szét eddigi eszményinek képzelt viszonyait.

*

Mannlicher telefonon érdeklődik Pubitól, hol van Tilda? A kislányokkal egyre durvábban bánó asszony orvosi kezelésre szorul. A Moravcsik klinikán dolgozó Brenner doktor vizsgálatai szerint türelmetlenség, személyiségtorzulás dramatikus fejleménye bontakozik ki Matildnál.

Brenner-Csáth Géza doktor egyre gyakrabban húzódik be a szobájába, hogy valamennyi morfiumot fecskendezzen be magának. Később kidagadó erekkel a homlokán erőlködik a porceláncsészén görnyedve, hogy kipréseljen magából valamennyi ürüléket. Így adja meg a bódító szer árát, miközben a lelkében a Mondschein dallama szól.

Brenner jegyzetfüzetében estére újabb coitus, a heti ötvenegyedik kerül bejegyzésre. Így nem csoda, hogy rokonszenvvel hallgatja Tildát. Honnan is tudná, hogy az asszony minden baját okozó férfinak, akit ő maga hozott vissza e világba a galíciai fronton valami köze lehet ehhez a nőhöz. Mindaddig, amíg szóba nem kerül a háború, és a sebesülés.

*

Pubi barátja – a párizsi tárgyalásokon résztvevők egyik adjutánsa –, pár hete érkezett haza, francia lapokkal és a korábbi nyugat-európai csaták részleteivel. Matild döbbent arccal ül Pubi karosszékében és órákon át olvassa az újságokat. A francia nyelv nem okoz nehézséget neki. Arcjátéka az olvasottak hű lenyomata.

Rothadó emberi hús szaga keveredik a megpörkölődött haj kesernyés bűzével. Mustárgáztól lilára puffadt tetemeket sodor a víz. Kifordult szemű lovak elefánt méretre dagadva a vízmosásban, tagjaikat elvadult kutyák és károgó varjak marcangolják, tépik. „Dög, dögletes, dögvész”, hörgi Belzebub. „Én rendeztem így”, fordul ördögi kacagásba. De azért, ez már neki is sok. A lövészárkok mélyén, a messzire ásott latrinából átható ürülékszag terjeng és keveredik a leomló rögöktől félig betemetett hullakatonák bűzével. A falba vájt fülkékben felpöndörödött, recés szélű fényképek áznak családról, menyasszonyról. Odébb kis oltár lapul a falban: a kereszt puska döröklőből lett drótozva, felette a Szűzanya könnyei omlanak a gödöralj felé. A csatamezőn fél kerékre rogyott ágyú csöve mered az égre. Alatta arccal a földnek, két keze a tarkóján az egykor hetyke főtüzér teteme fekszik, belei srapnel által kiszakítva. Arrébb kormos füst tekereg a szürke ég felé. A tábori kórház sátrai lángolnak a védelmére feltornyozott, most égő gumikerekek gyászkeretében. A füstfüggöny mögött a holt-sebesültek zsírja fel-fellobbanó lánggal serceg. A gyógyszeres szekrények L alakú oltalmában sirályszárny fityulás, öregarcú kedves nővér ingatja a fejét előre hátra miközben a lorettói litániát motyogja. Szavait időnként éles sikoltása szakítja meg, felfelé gurgulázó, harsány nevetéssel vegyesen. A nyakában lévő rézkeresztet olyan erővel markolja, hogy kisujjából vér serked és lecsöpög az ölébe. Az olykor eloszló füstön át a csatatéren az elesettekhez lehajló rongyos alakokat lát elosonni.

– Úgy van! Rikoltja eszelős hangon. Gyalázzatok, raboljatok csak! Sátán katonái! Úgyis vége a világnak és a Mindenhatónak is, ha egyszer ezt a gyilokgyárat engedi!

– Fejhangon kacag, majd egy valcer dallamát bántó fejhangon sikítva, az ütemre fogott lépésekkel forog körbe, és reszeli a morfiumos ampullákat egyiket a másik után. A legnagyobb fecskendő feltöltése végeztével, egy mozdulattal a nyaki vénájába döfi. – Uram bocsáss meg nekem, bűnösnek, Uram, bocsáss m…

*

– Ma-ma, ma-ma, ma-ma-ka… – lépdel Károlyka a messzibe vesző folyosón. Sovány testecskéje lenvászon törülközőbe csavarva. Az árvaház másfél méter vastag falba vágott, magas ablakai szürkés fényt bocsátanak be a hajnali órán a homályba vesző térbe.

– Lesz kakaó, lesz kakaó? – kérdezi fennhangon magától a bádogvályús, büdös-rácsos tisztálkodó helyiségből jövő gyermek. Mindig kora reggel surran ki a mély-nehéz szagokat őrző hálóteremből mosakodni, mert utálja a nagyobbak locspocsázás alatti harsogását, meg nem szereti látni, hogy egy némelyikük pisilője fölött szőr van. Benyit a hálóba és a mosakodás frissítő hatása ellenére, félig szunyókálva ismételgeti: „balra, harmadik sor, alsó ágy.” A párnáján valakinek a feketehajú feje látszik. Az ágy előtt idegen papucs.

– Hihiha ! – nevet fel Kiskároly – már megint eltévedtem! Fejét ingatva megy ki a teremből. „Igen, meg kell számolni! A mosakodótól a negyedik terem az enyém.”

– Mikor jössz már mamaka?

A konyhás néni minden nap azt mondja, „ne félj, Károlyka, ma biztosan érted jön az édesanyád, de ha nem ma, hát majd holnap.” A fiúcska ráemeli bizalommal teli, nagy szemeit és fejét mélyre lehajtva, bólint. „Igen, ezt hallom örökké, de egyszer csak betoppan! Igaz?” Bíztatja önmagát.

Hosszú faasztalok mellett ül a szedett-vedett gyereksereg. Legalább kor szerint, úgy ahogy szétválogatva. A kancsókban barnás színű, cikóriás tejféle. – Nem kakaó – állapítja meg Károlyka. – Kár.

És még erre is várni kell, mert a főnevelő mindig késik, és csak ő vezényelheti a reggeli imát. Ha valaki előbb hozzá mer nyúlni az ételhez, máris nagy taslit kap hátulról a tarkójára, és mehet el az asztaltól, lehet éhen egészen ebédig. A pofozástól veres képű gyerekek hüppögése sokáig visszhangzik a poros falak között. A nevelők merev tekintettel néznek maguk elé. Sokuk nem is tudja, miért van itt, a szállás és ellátás kényelmén kívül. A hittan tanár hiába könyörög és okít: „a testi fenyítés csak ront. Erőszakot szül.” Tudhatnák ezt maguktól is. Jó részük háborút megjárt, üressé- hideggé vált lélek.

Kezdődik a tanítás. Az elemisták osztálytermévé alakuló étkező terem falán szemléltető képek lógnak. Rajt uk zsinórírással írt példa mondatok állnak: „Úr ír. A bors nem borsó. Az eb háziállat”.

Károlyka nagyon szeret itt lenni. Sokan haragszanak rá, mert mindent megjegyez, amit csak hall. De bosszantja is a piaristáktól jött tanítót. Mert nem beszél, csak hibátlanul és szépen ír. Mindkét kezével, egyformán. Jobb kézzel, tollal, ballal, ceruzával. A sovány, szemüveges, száraz ember csak bámulja. Kötelességszerűen magyarázza a betűvetés elemeit. Még nem tudja túltenni magát azon, hogy ez a foglalkozás lealacsonyító számára, hiszen, ő gimnáziumi tanár. Tanítás után megy is gyónni, hogy valahogy szabaduljon e gőgös magatartástól.

A délután mindig ugyanolyan. A köves udvaron zajong a sok gyermek. Károlyka a sarokban rugdalja a köveket és várja Nándit, a barátját. Neki sem jön a mamája. – Majd holnap jön a mamám, mert ma a vásárcsarnokba megy. Szalontüdőt kell vennie, mert a Lajos úr, tudod, a papám helyettesítője, azt szereti – magyarázza Nándika Károlynak.

A nyurga, vágott szemű, fehérszőke fiú, minden mondat végén jót kacag, teljesen függetlenül attól, mit is mondott. Károlykának tetszik a nevetése, csak azt nem érti, mi nevetnivaló van azon, hogy ma sem jön a mama?

– Neked sincs meg az apukád? – kérdezi és a választ be sem várva, büszkén sorolja.

– A mamaka azt mesélte, hogy az enyémnek egy fekete lyuk van a bal vállán, mert belelőttek egy puskagolyóbist az oroszok! Majdnem meghalt, de lehet, hogy tényleg meghalt, mert ő sem jön, hogy hazavigyen – borul el az arca és hirtelen mozdulattal törli meg a szemét kinyúlt pulóvere ujjával. – Gyere, Nándika, golyózzunk. – Azzal előveszi a lágy tekintetű (magában „puhaszemű”-nek nevezi) nevelőtől kapott három vasgolyócskát, mert szépen vetette be az ágyát. – Az a szabály, hogy vájunk egy lyukat, és ki tudja a golyót egyre messzebbről bele gurítani. Jó? A harmadikkal el lehet ütni a másikét. Érted?

A kerítés mellett találnak egy sima területet, és játszani kezdenek. Nándi nagyokat kurjant, valahányszor győz. Károlyka megsimogatja és megdicséri.

– Ügyes vagy, Nándika!

Szeretné, ha egyszer valaki őt is megdicsérné.

Hirtelen néhány nagysrác tűnik fel, egyikük szó nélkül felkapja a golyókat és vihogva tolja képét Károlyka arcába,

– Ezek most már az enyémek – harsogja.

A kisfiú hátra hőköl, majd halkan, lesütött szemmel csak annyit mond, „jó.” Az esti ima után Károlyka alig várja, hogy az ágyába bújhasson. A fejére húzott takaró alatt nagyon jó. Csak ne pisiljen be megint a felette lévő, mert akkor a húgy rá is lecsöpög a vékony szalmazsákon keresztül, és ha szól az éjszakás felügyelőnek, az mindig őt pofozza meg, pedig nem is ő tehet a dologról.

A mama mellett ül, orrát a cicije oldalába fúrja és szívja be a levendula illatú anyaszagot. Addig tartja bent az arcát, amíg fulladozni nem kezd, hiszen magában kiköti, a szájon át nem szabad titkon levegőhöz jutni. Zsongó fejjel bontakozik ki, miközben a mama szórakozottan simogatja a fejét. A fiúcska tagjai ilyenkor elzsibbadnak, és csak nagy sokára tudja megmozdítani a lábát.

– Mama, ilyen a megfulladás? – kérdezi váratlanul.

– Mit beszélsz, te golyhó? – nevet a mama. „Ilyenkor olyan szép”, mondja magának Kiskároly.

– Ki akar itt megfulladni te, butuska? – Megfogja a kisfiú arcát két oldalról, és puszilja, puszilja, majd belefúj a nyaka-válla közé, ami nagyon csiklandós. – Na, menj játszani a húgaiddal! Károlyka boldogan ugrik le a kanapéról. Még sokáig érzi a nyakán a mama leheletének melegét.

A reggeli ágyszemle során a „puhaszemű” három tíz év körüli fiút állít szembe a többiekkel.

– No, kérem, ez a három alak álmában fogta a pisilőjét!

A kicsik nem értik egyáltalán, miért lángol a képük a fiúknak. A nevelő tettetett aggodalommal szónokol:

– Az efféle cselekedet igen káros, és később biztosan hátgerinc-sorvadáshoz vezet! A többség rémülten ismétli a borzalmas szót, „hátgerincsorvadás! Mi lehet az?” Bizalmatlanul méregetik egymást, talán mások is tesznek ilyet, csak nem derül ki?

Károlyka észrevétlenül az ágyához oson, és bebújik a pokróc alá.

Nagyon fél a „puhaszeműtől”.

Teteje

– Mannlicher, maga az? –szól a telefonba fáradt hangon Tilda. – Mit akar? Barátságtalan, elutasító ma is. Önmagától is undorodik. Céltalan minden napja, de nem is igyekszik semmi értelmeset végezni. Az utóbbi hónapokban kimenni sem tanácsos az utcára a kommunista randalírozás miatt, bár szívesen tenné, nem akarná örökké zavarni a Pubiékat. A vörös csillagos sapkát viselő suhancok sorra inzultálják a jobban öltözött embereket, kirabolják őket. Volt olyan eset is, hogy aki tiltakozott, ott helyben agyonlőtték.

Az egyik, fénylőbarna bőrkabátos, valami „népbiztos”, Löwinger a neve – magyarázza Pubi – ugyancsak veszélyes, már valódi gyilkos. A szomszéd fia meséli, hogy vidéken megtizedeltetett egy szakasz katonát, akiket dezertőröknek ítélt. „S most meg, még itt vannak a románok is”, sóhajt Tilda. Váradra emlékeztetik, elképzelni sem akarja, mi lehet otthon. Hír csak annyi, hogy a kanonoksori ház oda van, a papa eltűnt, és a mama meg a két húga is valahol az Alföld felé menekült.

– Jöjjön velem, drága Tildácska! – könyörög Mannlicher, ki tudja hányadszor. – Le van levelezve, várnak bennünket az unokatestvéreim Rosenheimben. Ott csönd van, semmi kravál!

– És persze, vihetem a lányaimat is, meg Bözsit is, ugye, maga okoska? A katona krákog a telefonba. Efféle terve nincs. Ő csak megszöktetésekről olvas a filléres regényekben, ahol nincs személyi kolonc. Cselhez folyamodik. Gyertyánffynak ad egy csomó pénzt, hogy győzze meg a szomszédjukat, hogy egy időre vegye át a két kislányt, meg a Bözsi dajkát, Istvánostól, amíg ők visszatérnek. Visszatérnek? Hihi! A könnyű élethez szokott, most állástalan titkárnak jól jön az ötlet-pénz, és ígéretet tesz. Tildának azt mondja, hogy a szomszédék rokonsága egy, a kőszegi hegység lábánál lévő kis faluban lakik, ott sokkal biztonságosabb, és a lányoknak is egészségesebb. Kevés térítés ellenében hajlandók elvinni a sajátjaik mellé a Kismatildot, meg Ilonkát. A Bözsi a párjával meg jó lesz ott segítségnek.

Matild már mindent felad. Közömbös arccal listázza kudarcait: a szeretett ember a másvilágon, szülei élnek-e halnak-e, nem tudja, húgai sehol. A kicsi fia eltűnt a háborús forgatagban, ha tudná, hogy az ő hibájából, ha tudná, alig egy kilométerre van az árvaházban, csakhogy annak létezéséről sem ő, sem a környezetében lévők nem tudnak. A lányai pedig, hát, nem melegítik a szívét. „Mit is tegyek? Megyek ezzel a tökkelütöttel.” Eszébe jut, München közel van Rosenheimhez. „Majd eljárok a Pinothekába”, vonja meg a vállát. Fésülködéskor látja, immár állandósul a szája szögletében mélyülő, keserűség okozta ránc, melynek belső kapcsolata van nem szűnő rosszkedvével, már-már gunyorossá váló énjével. Pedig még éppen csak huszonöt éves.

*

Károlyka kiles a pokróc alól, mert furcsa neszezést, lihegést hall. Az éjszakai lámpa halovány fénye a „puhaszeműt” világítja meg, amint járkál az ágysorok között. Pizsamája hasítékán kimeredő tagját lóbálja erre-arra, és ijesztő grimasszal tekintget egyik alvó gyermekről a másikra. A kisfiú nem tudja, mi lehet az ott a férfi ágyékán, akkora, és ijedtében hatalmasat kiált:

– Kísértet, jaj, kísértet, vigyázzatok fiúk! Szellem! – Hangja hisztérikus zokogásba csap át, amikor az egyik felső ágyas nagyfiú – a golyólopó – megcélozza a párnája alatt őrzött, a kicsiktől rekvirált vasgolyóval az imbolygásából a kiáltásra groteszk mozdulatba merevült „puhaszeműt”. Sikerrel jár, a golyóbis pont fejen találja, amitől a „szellem” elvágódik. Majd talpra ugorva kirohan a teremből.

A reggelinél az egyik nevelő fején sapka van, amit senki sem ért. Még az imánál sem veszi le. Többen azt hiszik, ez a vallásához tartozik.

Teteje

Seton Watson (alias Scotus Viator) és Skóciai Szent Margit.

Talpnyaló, tartásnélküli, tehetségtelen, tétova, tévesztő, tipródó, torzsalkodó, törleszkedő, tudálékos.
Rabló, rekviráló, részeg, rémisztő, rivalizáló, romboló, rögtönítélő.
Istentelen, igazságtalan, ítélkező, iskolázatlan, irgalmat nem ismerő, ingyenélő, iszákos, izgató, irtó.
Arcátlan, amorális, agyba-főbe verő, alattomos.
Nagyzoló, nímand, nemtelen, nemzetietlen.
Ordas, ótvaros, ordenáré, oktalan.
Nemtelen, nem ember, nőárus.

Vajon, melyik félre, felekre állnak a fentiek? Csak oda? Esetleg ide is? Vagy a háborúborzadálya egyenlően mosta ki a fejekből az erkölcsöt, a tartást, az irgalmat? Ennyire teret kaphat az emberéletet semmibevevő, állati kegyetlenség, az őskorból újrafeltámadó az erősebb diktál kiirthatatlan bűne, megtűzdelve a szabadosságtól bűzlőlibertínus szemlélettel? Avagy, tehát törvényszerű a szakaszosan ismétlődő züllésaz emberiség életében? Rágcsálja magában megválaszolhatatlan kérdéseit az immárcsak elméjét tornáztató, lassan bajuszosodó Matild a vonatkupéban. Mannlicher folyamatosanbeszél tökéletesen érdektelen dolgokról. Az asszonyt külön is bosszantja,hogy most a háború után, ezt a tökfejt semmilyen szinten nem foglalkoztatjákaz egész borzalom katonai vonatkozásai. A bajor hegyek legelőin „termő”, kiválósajtokról fecseg. Még véletlenül sem jut eszébe semmilyen bírálat a hulla hegyeket„veszteségnek” nevező, acéltekintetű, paszomány-zsinórkavalkádos egyenruhában,kitüntetések fűzérében pompázó „hadvezérekről”. Akár a saját vezérezredes apjáról.Igaz, ő csak valamiféle papírnapóleon. Valahányszor okítani igyekezne ezt a műkatonát,bármilyen fogással, dicsérve, korholva, az időszerű felvetés láthatólag el semér az agyáig, szegénynek.

– Mit is keresek én itt? – teszi fel a kérdést magának vagy századszor, de válasznincs.

Pezsgőt kér – még dél sincs –, és a bódulattal pusztítja egyre halványuló önbecsülését.Menekül. Csak nincs hová.

Gyertyánffy a szétzüllött minisztériumból kiesve céltalanul pergeti napjait. Szüleinagyvonalúságát kifejező éves járandósága még e nyomorult időkben is fedeznékmegszokott passzióit. Kártya és biliárd partnerei közül azonban többen elestek. Rájukharaggal gondol, mert értelmetlen haláluk őt is vádolja, neki is a fronton lett volnaa helye. Rosszkedvét, tehetetlen dühét az itt maradt, immár árvává lett kislányokcsak fokozzák. Három hét után visszakerültek vidékről, mert „hasznavehetetlenek”,panaszolja a szomszéd.

Igen, a Juli sem kedves hozzá mostanában, inkább az iskoláskorba lépett lánykákkalfoglalkozik, mintha az övéi lennének. Pubi egykori ivócimborája a bécsi székhelyűVöröskeresztnél dolgozik. Segítségével, mint háborús árva, Kismatild és IlonkaHollandiába mehet. Dörzsöli a kezét a váratlanul jól jövő nexus adta eredmény hallatán.Minden igyekezete ellenére, Juli rájön párja aknamunkájára. Undorát nem isleplezve, aznaptól kezdve zárja a hálószobáját.

Erdélyi kataklizma és más! Görgényüvegcsűr, Monostorosábrány, Krassócser,Cifrafogó, Garamszentbenedek, Bártfa, Ada, Fraknó, Szentlászló és még több ezertelepülés…

A kolozsvári városházán a hivatalnokok szokás szerint végzik dolgukat a reggeli,polgármester vezette tanácskozás nyomán. Szívesen ülnek íróasztalaik mellé, a kalamárisfriss tintával teli. Új hegyek villannak a tollszárakban, a könyökvédő frissenmosott, csak úgy ragyog a klott. A mindenes éppen most hozza a tízórai, párolgó,rozmaring és citromfű teát aprósüteményekkel, amikor kivágódik az ajtó és néhánypecsétes zubbonyú, román címeres katona kíséretében két barna bőrű egyén lépbe. Mindkettőjükön egyféle, de legalább két-három számmal nagyobb, sötét öltöny,rikító, kikerics sárga nyakkendővel „élénkítve”. Hibásan kérdezi az egyik, „ki itttud román?” Senki sem válaszol. A „római birodalom leszármazottja” hatalmasatkáromkodik – már amekkorát az anyanyelve megenged – és akadozó magyarsággal,de megrészegült hangon kiáltja: „maguk, mind innen elmenni egy órán belül. Ittmost már végleg a román az úr!” Kárörvendően röhög. A marcona katonák egyike-másika zavartan, hol az irodistákra, hol a beszélőre emelik mordályukat. Gyanúsnekik, hogy ez itten, magyarul beszél…

Az irodavezető, Imreh Gáspár felemelkedik íróasztalától, és a betolakodó elé lépve,udvariasan szól:

– Uram, mi a magyar közigazgatás emberei vagyunk, ön nem parancsolhat nekünk.A barnább képű hadaró hangon hátraszól valamit a katonáknak, akik közül azegyik habozás nélkül felemeli puskáját, és közvetlen közelről mellbe lövi a magyart.Azonnali halál. Az erőszakot a lőporfüst kesernyés szaga közvetíti.

Az irodai emberek döbbenten igyekeznek kifelé, leszámítva az agyonlőtt unokaöccsét,aki egy villámgyors mozdulattal kicsavarja az egyik méla katona kezébőla puskát és azzal a mozdulattal üti agyon az ölésre parancsot adót. Ez jel, a többiek ispuszta kézzel rohannak a berezelt négy katonára. A másik öltönyös vinnyogva bújik az íróasztal alá. A „katonák” fegyvert eldobva esnek térdre mind, és jajgatva kérikaz életüket a maguk nyelvén.

Másnap a várost elfoglaló román katonaság egyszerűen felgyújtja a pompás épületet.Imreh Gergelyt halálra keresik az új impérium emberei. Hosszú a gyalogútMagyargyerőmonostorig. Ide menekíti feleségét és két csemetéjét. A pajtába rejtiapósa az egész családot, míg szekerest talál, aki elviheti őket nyugati irányba. Azöreg keserűen jegyzi meg:

– Jaj, fiam Gergé, megvert bennünket az Isten! – Gyötrelmében előhúzza a pálinkásbutéliát, amit délelőtt soha sem szokott, és hirtelen mozdulattal önti magábaa méregerős szilvóriumot. Majd a vejének nyújtja, aki csak komoran rázza a fejét.– Mi lesz immár velünk, s atyánkfiaival?

A kérdés 1920. június harmadik hetében, két héttel a trianoni döntés után hangzikel, több százezerszer…

A görgényüvegcsűri pap, az üvegfúvók: Straff Franci, Freindorfer Jakab, StamfelJozséf, Bolian Hanzi, Kufner Franci, Kelner Jozsef, Freindorfer Hanzi, Wolf Franci,Blasko Franci régen menybeszállt lelkével szövetkezve, hasadó elmével térdel a hidegtemplomlépcsőn, és egyre fokozódó dühvel kérdezi a Fennvalót.

– Hát ez meg mi?

Barázdált arcú, harisnyás favágók, fejkendős asszonyok térdepelnek körülötte, svárnák a jó szót: „ilyen nem történhetett! Micsoda?! A haza elugrott a fejük fölül?”A háttérben a máshitű, jóravaló fahordók bólogatnak. Alig értik a tisztelendő szavait,és nem is sejtik, hogy a Mindenhatóval perlekedik. A pap immár csak magábanelmélkedik, a harangláb gerendáját keresi, mely elbírná a kötelet. Piruló arccal borulelőre, bánva bűnös gondolatát. „Az életet Isten adja, elvenni is csak neki szabad. Nade, élve menni a biztos halálba úgy, hogy csak a lelkünket ölik meg? Az meg milyendolog?” Lázad tovább. Megoldás nincs! Sem a pálinkás üveg, sem egyéb nem segít.

– Feleim, menjetek haza – szól. – Öleljétek egymást, és tömörödjön bennetek a jóakarat. Hátha az megtanítja az irgalomra a hiénákat! Megtanítja?

*

– Ma-ma, ma-ma, ma-ma-ka!

Az utóbbi hónapokban Kiskároly inkább csak magának suttogja a nevet, mert egyrekevésbé tudja felidézni Tilda alakját, a mama képét. A korábban annyira hiányzódédelgetéseket, odabújásokat lassan elfelejti, meg aztán a nagyobbak csúfolják is,ha az egykor kedves szavakat dünnyögi. Olykor még megborzong az önsajnálattól.Ilyenkor a hittan paptanár szavaival vigasztalódik:

– Károlyka, te már nagyfiú vagy, kész jellemes ifjú.

Éppen tíz éves lesz idén áprilisban. Megkérdezné, mi is az a jellemes, de nem teszi,inkább, alakuló önérzetével bíztatja magát: „majd rájövök magamtól is”.

Az árvaházi élet egyhangú, szinte katonai. Az egykor nagyon is érzékeny fiú asok durvaságtól, furcsaságtól egyre zárkózottabbá válik. Egyedül Nándi, az örököskacagó tudja megnevettetni.

A hittantanár új az árvaházban, kerekfejű, megszállott papember. A Tóth Tihamértisztelendő úr! Nem külön tartja az órát az egyes osztályoknak, hanem a nagyebédlőbe terelteti az egész gyerekhadat, és mindenféléről szónokol nekik. Van szóönmegtartóztatásról, jellemvizsgálatról, akaraterőről, lelkiismeretről. A kisebbekhamar elbóbiskolnak. A néhány értelmesebb egy idő után mocorogni kezd, mertnem érti, mi is lenne a feladat.

– Na, ne tessék mondani! – dünnyögi Károlyka, amikor ettől a paptól is a hátgerincsorvadástokozó pisilő-fogásról hall.

Kikéredzkedik, és a hálóterembe surran – ami napközben tiltott –, és a párnájaalá rejtett szentképet nézegeti. A ködszerű légből a mama éteri alakja bontakozik ki.Gótikus alkóvban ül, a háttérben a látóhatárt zöld lombok keretében, apró házakkalövezett templomocska zárja le. Szépséges alakját áttört selyemruhája leheletfinomcsipkéje keretezi. Mélyzöld bársonnyal letakart trónszerű széken ül, fenséges tartásban.Az oroszlánfejű karfán nyugtatja balját, amely őt öleli, kiskorában, képzeliKárolyka. A pufók pofika jobb fele a híres kebelhez nyomódik, mulatságos fintorbarendezve az arcot. Fehéres nyál csordul a szájszögletből, az aprócska öklök széleskis mellkasán nyugszanak. Hurkás combjait félig takarja a hófehér gyolcs. Az anyatekintete a távolba vész, szembogarában a gyermek adta öröm és a magány keserűségekeveredik. Károlyka ezt érzékeli, és bólogat koravén bölcsességgel. Nem is érti,honnan tud ilyen összetett fogalmakat. Mint egy sokszor ismételt imát mondogatjaa titkos szavakat. „A boltív előtti térben a Bözsi csúcsos-fátylas fejfedőben, bordóbrokát,aranyfonal rátétes ruhában, lantot penget. István kezében egyenes fuvola. APergolesi dallam körbe fonja őket, lassan emeli a lelkeket egy másik világ irányába.”

– Megyek velük én is! – A serdülés érzelemviharaival viaskodó fiú könnyei peregneka párnára. A száradó cseppek א formát öltenek emléknélküli apjának jeleként.Az esze szerint, elnyomni igyekszik e szellemvilágot.

A mindig hűvös hálóterem, az illemhely szemet szurkáló klórszaga, az étkezőbüdös-zsíros levegője, a konyhás nénik egykedvűsége, ugyanazamozdulata az étel,a kedves étel kiadásakor, a felügyelők ostoba szigora, a nevelők szenvtelenségemind, mind az észszerűség ridegsége felé terelik ezt az egykor érzékeny fiúcskát. Eza korábban furcsállt eszmeiség mindinkább eluralkodik rajta.

Lelkét immár tartósan hűvös áramlatok uralják el, amit alig enyhít, hogy új barátratesz szert Ferkó személyében. A gimnáziumi tornateremben figyel fel a köpcös,már most érces hangú fiúra. Ők hárman, Nándikával kijárók az árvaházból.A Feri a testedzés nagy barátja. Ő dicséri a leghangosabban a Tóth Tihamér sulykoltaelveket a fizikai és a lelki erő, valamint a jellem között. Sokszor mondja, ő ispap lesz, pedig semmi papos nincs benne. Károlyt is elragadja a gimnasztika, és bár van hajlam benne a kényelmeskedésre, keményen végzi a talajtorna gyakorlatokat,a kötélmászást, a szekrényugrásokat. Még nem tudja, milyen hasznát is veszi enneka „puhaszemű”-vel szemben. Az öltöző homályos tükre előtt nagy nevetések közepetteméregetik muszklijukat.

*

A rosenheimi vendégfogadó fabetétes mennyezetű nagyterme zsúfolásig tele vörösorrú, gajdoló parasztokkal. Mindannyian Mannlicher, a pesti rokon vendégei, akiszületésnapját tartja itt. Ki tudja, hányadik korsó sörét nyeli el. Egyre hangosabbanünnepli magát, miközben el nem engedné Matild kezét. Az asszony idegenkedvefigyeli a bajor duhajkodást, amely jórészt abban merül ki, hogy ki tudja minél hamarabbleereszteni a torkán literes söröskancsó tartalmát. Majd jön az összekapaszkodásaz asztal mellett, és a nehezen érthető tájszólásban énekelt, egysíkú, pajzándalok sora. Umtatta, umtatta, umtatta.

Tilda egyre növekvő magányát a neki ugyancsak erős snapsz sorozatával igyekszikelnyomni. A hazafelé úton csak a gyenge holdvilág mutatja a kis temető mellettiutat. Elemér nagy bátran öleli a kissé bizonytalanul lépkedő asszonyt. Hóna alattátkarolva még a keblét is markolászni merészeli. A vendégház faburkolatú, kitömöttvadakkal díszített szobájának nagyágyára zuhannak amúgy ruhástól. Matild becsípettnektetteti magát, hogy ne kelljen tiltakoznia, amikor a papírkatona a szoknyájakörül kotorász. Így fogan meg Irénke.

Teteje

A megcsonkított ország alig győzi fogadni a menekültek áradatát.

Mégis, igazodva Kölcsey szavaihoz – „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”, a csakazértis érthetetlennek tűnő lendületétől hajtva, a háborús kínzások, a vörös pokoljárás, a kirablott állapot és a lelki sérülések ellenére mégis talpra áll a kishaza, és lassan helyreáll a rend. Senki sem érti ugyan, hogy az ország rontó bolsevikokat és a hibbant Károlyi Mihályt miért is hagyja futni a hatalom, miért hagyja az előbbieket Bécsből tovább uszítani? Jaj, az a fenenagy büszkeség! Az oltyánok, moldovánok trianoni aknamunkája ismert már, de követnivaló példa nem lehet.

Ezeken a dolgokon elmélkedik Gyárfás-Oszkár, aki nem menekült, hanem valóságos egyetemista Pesten Fejér Lipótnál. Karolina, az ő édes babája, akit lassan lebeszél az egyiptomi holtak iránti lángolásról, és arra felé terelgeti, hogy foglalkozzék az élettel, azaz vele, és gondoljon már a templomra is. Bár, nem sok ötlete van, miből is tartaná el őt. Lajos úr, Linácska özvegy maszkmester papája hol is tevékenykedhetne, hiszen, ezekben az időkben keveset nevet az ország. A gazdag keresztapa meg már hét határon is túl van. A háború első évében nekiindult és meg sem állt egész Amerikáig. Idehaza kenyérrevaló is alig akad. „Majd megsegít az Atyaisten…”, bízik Gyárfás. Úgy okoskodik, ha ennyire csavarosra szerkesztette a világmindenséget, csak juttat annyi sütnivalót őneki is, mint apró teremtményének, hogy megéljenek itt, ezen az egyszerű planétán. „Hol van ez a Saturnus mellett elsüvítő görbült tértől?”, kérdezi magától fanyar mosoly kíséretében, és ül vissza a leckéhez, amit a professzor holnap kikérdez: Bolyai János két dolgozatát próbálja értelmezni, nem kevés erőfeszítéssel: Az egyik „Az 5 azaz öt-rendű vagy ötöd rangú geber egyenlet geber feloldása vagy megfejtése útja vagy módja.”

A másik „A Föld Eddigi Leg-Nagyobb Tiszteletű s Leg-Colossalisabb Nyiászjai által Lehetlennek Tartott, vagy A Föld-Gömb Nyiászjaitól ez-előtt, sőt képzeltképpen Némelyek által lehet – lennek is bizonygatott minden rendű és rangú, bármely megadott algebrai egyenleteknek algebrai föl-oldása módja vagy útja.”

Gyárfás már a nyiász szó jelentésével is bajban van, de úgy silabizálja, az csakis a számtan tudósokat jelentheti. A professzor mosolyogva beszél Lagrange hatásáról Bolyaira, de ez most egy kicsit sok Gyárfásnak, mert inkább Lináról álmodozik így is meg úgy is. De mert Gyárfás leszerepel a feladat ismertetésekor, Lipót úr új, és Gyárfás számára egyszerű feladatot jelöl ki értelmezésre: Bolyai János édesapjának írt levélrészletének elemzése, magyarázata.

Gyárfás a töredékes szöveget nem nagyon érti, a papirost összegyűri, és a galacsint a sarokba vágja, majd sapkáját a fejébe nyomva szalad Karolinához, hátha ő segít a megértésben.

A ferencvárosi kis lakás, egyszerű otthonos. Tisztaság, horgolt terítők, vázában virág. A konyhából hagymás-csülök illata terjeng. A leány érzi, valami dúlja „embere” lelkét, hát a szófára vonja, Gyárfoszkár feje az ölében, s hallgatja annak szóáradatát., amit igazolásnak szán, amiért nem tudja értelmezni a lángész okfejtését.

– Azt még értem, hogy ez az okoskodás köll majd a galaxisok közti térben való mozgáshoz, na de hogy miért kellenek ide ötödik fokú egyenletek, fel sem foghatom, pedig még az a kimondhatatlan nevű orosz is – valami Lobatsevszkí – valami effélét állít.

Karolina csendben tűnődik, mi is lehet az a galaxis, megkérdezni azonban nem meri, nehogy kizökkentse tudósát gondolataiból.

– Szóval – folytatja Gyárfás –, megyünk Ciolkovszkij rakétájával az űrben, Te meg én. A feneketlen sötétség kegyetlen hideggel vesz körül, a kúposhenger, amely most a létterünk, fokozatosan hűl le. A vacogás csattogtatja a fogakat, felmelegedni már egymástól sem tudunk. Rücskös aszteroidák röhögnek be a kerek ablakok vastag üvegén át. Ők tudják, hogy végzetes útra vállalkoztunk. – Megtörli verejtékes homlokát a jövőbelátó férfi. – S akkor a tér egy jó nagyot görbül, lassan feltűnik a Naprendszer, s akkor haza érkezünk. Pedig, ha képes lennék azokat a fránya ötödik hatványú egyenleteket felfogni, akkor most valahol egy második Föld légkörében ereszkednénk lefelé. Jó lenne? – kérdi Gyárfás, és Karolinára tekint. – Igen – feleli magának azonnal –, mert megúsznánk az elkerülhetetlen, ránk váró borzalmakat – szól teljes bizonyossággal e lenyűgöző elme, e látnok.

Karolina mellé gömbölyödik, a kályhában pattogó tűz fenyőillata Gyárfásnak a havasok illatát idézi, s riasztja el a világűr rideg, nem embernek való közegét. Túláradó örömmel szorongatják egymást, és végtelenül örülnek, hogy itt lehetnek lent, ezen az édes anyaföldön.

*

– Mannlicher! – szólítja Matild éles fejhangon a férfit.

Képtelen a keresztnevén szólítani, még az után sem, hogy abban a kesernyés-snapszos állapotban odaadta magát neki. Semmilyen érzelmet, fizikai bizsergést sem tud felidézni a „dologról”. Érdessé vált a lélek benne.

– Mannlicher! Haza akarok menni, de azonnal!

– Jaj, ugyan hová? – Kérdezi nyafogó hangon a „voltkatona”.– A rendetlenségbe? A nyomorba? Ne tegye, kérem!

Matild egykedvűen nézi ezt a figurát. Már régen felhagyott a korábbi szokásával, hogy azzal keserítse még jobban önmagát, hogy ezt a bábot Árnyayhoz hasonlítsa.

Keserűségében még azt sem mondja meg neki, hogy várandós, éppen ettől az híg férfitől.

– Én holnap után elindulok Budapestre – jelenti ki halk, kissé fenyegető hangon.

– De kihez? Az ég szerelmére, kihez?

– Az magát ne érdekelje!

Ő maga sem tudja, talán a Juliéknál ellehet egy darabig még, bár a barátságuk kihűlőben van. Büntetni akarja ezt a puhányt még azzal is, hogy bizonytalanságban tartja. Fel sem ötlik benne, esetleg vele megy Mannlicher, aki az elmúlt hónapokban echte Bayerische Bauerré vedlett át. Már a magyar szavakat is furcsán ejti.

Matildot senki sem várja, amikor leszáll a vonatról. A bérkocsi imbolygása a már szinte megszokott émelygést idézi elő. Biztos tehát, hogy várandós megint. Mire a Juliékhoz ér valamelyest csillapszik az utált érzés.

Amikor megtudja Juli, hogy Tilda ismét, éppen „áldottnak” nem mondható állapotban van, vagyis terhes, alig rejthető ellenszenve tovább növekedik. Dühét kimondhatatlan, de igaz gondolatai táplálják. „Nem tudott ez az egykor szellemes, művelt leány egyik ivadékáról sem gondoskodni. Hiszen, már hármat veszített el.” Hátha még tudná, ki is a nemző. De nem kérdezi. Csak legyint. Azt sohasem várta, hogy Matild valaha is az ő viszonyaik, dolgaik felől érdeklődnék.

A polgármesteri hivatalban nagy táblákon nevek ezrei sorakoznak. A népek tömegével keresik egymást. A Pubi most itt kapott állást. Ő hívja fel Tilda figyelmét az erdélyi, partiumi menekültek áradatára, akik közül sokan így keresik elsodródott hozzátartozóikat.

Tilda húga, Anna is, aki még ’kilencszázhúszban ide jött férjhez, naponta jár ide. Évek óta semmit sem tudnak egymásról. S akkor egy napon, meglátja nővére nevét a táblán: őt keresi!

*

Pestszenterzsébeten a ház három ablaka az utcára nyílik. A kert felől keskeny tornácféle néz a veteményekre. Szemben az aprócska földet tűzfal téglái zárják le. Ehhez ragasztva egy pajtaféléből kialakított alacsony mennyezetű, tenyérnyi ablakos, sötét hajlék szolgál lakásként. A döngölt föld és a ráterített, elnyűtt torontáli szőnyeg, a nedvesség, a doh és a nyirkos levegő állandó forrása. Az ajtótól jobbra nyíló apró kamrácska csupán egy fekhelynyi tér. Szemben vastűzhely, láda, rajta mosatlan tányérok. Az asztal mellett két hokedli. Az egyik alatt félig teli vödör, barna, nyákos hártya a felszínén. Balra a szoba van, benne öreg, rámás diófa ágy. Felette égnek emelt tekintetű Mária, zölddel-kékkel színezett fotográfiája. Odébb Árnyay cilinderes képe.

Annuska jóvoltából itt lakik nővére, a Tilda. („A Tiiííldaa”, mondja magában sokszor, lebiggyesztett szájjal, el nem nyomható utálata jeléül. „Jaj! Majd meggyónom…”)

A nagy házban él Anna, és mellette a kissé gyámoltalan nővére, Borika is, csakúgy, mint a kisszobában nyálát folyató, szélütött édesanyjuk, akinek már csak bársonybarna szeme él. A debreceni menekültszállást tűzvész pusztította el. Szegény asszonyt egy vasszekrényből húzták ki, de akkorra a rémület okozta vértolulás elroncsolta az agyát. Még szerencse, hogy Anna férje vasutas, és sokat van távol. Betegesen irtózik magatehetetlen anyósától.

Matild mosdatlanul, lomposan üldögél a parányi asztalka mellett, a tenyérnyi ablak közelében. A mellrésznél fényesre mocskolt házikabátot szétfeszítik nagy mellei, a lepattant gomb helyén előtűnik kétes fehérségű kombinéje. Előtte Ady kötet, és félhangon szavalja a Héjanász az avaron-t, csak olykor pillant a könyvbe, nem szükséges valójában az, mert tudja hibátlanul. Alkonyodik. A ravatalfényű villanyégő nem ad elég világosságot a szemnek. A kötetet nagy lendülettel csapja be, és közömbös pillantással tekint körbe. „Ja, hol is van a mama, az édes papácska, no meg Alice? És persze hol van az uzsonna és a habos kakaó (rosenthali csészében) utáni zongorajáték? A szerelmi álmok? (Legalább háromszor egymás után.) S a gyermekeim?”

– Megver az Isten, meglátod! – korholja Annus. – Miért nem fogsz valamibe? Nem szégyelled magad?

A jó lélek alig hallhatóan beszél, bársonyos hangja lehelet szerűen lebben. Kicsit fél. Mégis csak a nővére! A már jelentősen elhízott, női Buddhaszerű testvére válaszra sem méltatja. Mit magyarázzon neki? Az önsajnálat egy életre eluralta. Lényét az értelmetlen a céltalan hatja át. Érvei még érthetőek is lehetnének: az egy, és mindenkori szerető elvesztése, gyermekei a téridő vetületében elrejtve valahol, az intarziás parketta helyett döngölt agyagpadló. Széttaposott szőnyegminták szörnyeket utánzó, vicsorgó ábrázata fel- felbukkanó, tárgynélküli rettegést okoz benne. Illemhely az udvar végén, az odavezető, fűcsomóktól övezett ösvény alkonyat után rejtelmes, a pokol felé vezető fehér csík. Tilda a vállát megvonva legyint. Nyögdécselve, gügyögő félszavakkal menti magát, „ő immár nem tehet semmiről…”

Anna sóhajtva megy megetetni gutaütött édesanyjukat. Hetek óta csak a tejbegríz megy. Miért nem segít Matild? Miért csak a Bori? Válasz nincs, és nem is lesz.

Nyikorog az ajtó. Megjön az ágyrajáró, a fogatlan cukrász, Újvári Benedek. A manószerű, kopasz emberke gyors és felesleges mozdulatokkal matat a fogas körül. Közben nagyokat sóhajt. Ekkor fütyülés szerű hang szökik ki lepcses száján. A Görgényi havasok egyik vegyes falujából, Hodákról menekült el. Valahogy, falubelije, a Joan lakodalmára készített tortájába keserűmandula került. Majdnem agyonverték érte, mert azt hitték, boldogtalanságot és viszályt kíván ezzel az újdonsült párnak. Hiába próbálta Enescu feldolgozta, fennkölt népénekekkel engesztelni őket. Pedig mindenki tudja, hogy falrengető basszusa van. Hihetetlen pontossággal áriázza Sarastrót, s bármilyen operaszólót. Lebernyeges alsó ajka a hangmagassággal együtt remeg: a mély dallamvonulatoknál alig lebeg. Általában kora hajnalban énekel, vagy amikor az izzított tűzhelyen karamellt készít. Meg van győződve, az égetett cukor karban tartja a hangszálait, no meg növeli a férfierőt. Ennek alkalmazása bárkivel kapcsolatban, csak az említés szintjén maradhat.

*

A három fiú, Károly Feri és Nándi alkotta triumvirátus az éves tornászbajnokságon vesz részt a Nemzeti Sportcsarnokban. A lelátón pokoli lármát csap a főváros középiskoláiból összeverődött közönség. A bíztatás szűnni nem akaró zsivajában nem könnyű összpontosítani, főleg a gyűrűgyakorlat vagy a szekrényugrás során. A fiúk kitesznek magukért. Károlynak azonban egy rosszul sikerült támaszkeresésnél megfájdul a bal csuklója. Így ő feladja. Nándi nagy és értelmetlen kacagások között vigasztalja, hordja barátja kezére a vizes borogatást. Ezért aztán lekési a következő gyakorlatát, és kiesik. Feri azonban pótolja szerencsétlenségüket. Torony magasan vezet az összetettben, és megnyeri az országos bajnokságot. Az igazgató magán kívül van az örömtől, csakúgy, mint a diákság. A gimnáziumi tornateremben tartott ünnepségen igazgatói dicséretet kap a Himfy Feri. A méltatásban helyet kap, hogy majd az érettségi után, harminchatban akár az olimpiára is kijuthat. Ő azonban csak a fejét rázza, és nagy határozottsággal jelenti ki, a sok száz jelenlévő előtt, pap lesz! A diadal híre eljut a gimnáziumban hittant oktatók feletteséhez is, a váci püspökhöz. A gimnázium jelentős adományban részesül. A kiutalást a főpap úr, remegő kézzel és örömtől könnyes szemmel írja alá. A püspöki háztartást vezető nőszemély, W. Adél szokatlanul túláradó kedéllyel igazgatja az esti, nagyvacsorát készítő alkalmazottakat…

A három fiú a szereplésért jutalmul külön szobát kap. Vígan rendezkednek az apró helyiségben. Személyes holmijuk alig van. Károlynak csak a sok könyve, Nándinak meg a magazinok, ponyvák és útleírások. Feri megelégszik a Szentírással.

Egy napon, koraeste, a tornászbajnok és Nándi moziba mennek. Károly keményen tanul, vési a fejébe a bonyolult latin szöveget, Vergilius darabját. Érettségizni akar, minden áron latinból. Ilyenkor bezárja az ajtót, a kulcsot a félfára akasztja, hogy még véletlenül se zavarja senki. Fel alá járkálva memorizál, amikor félfordulatában döbbenten tapasztalja, csikorog a zár és nyílik az ajtó. A „puhaszemű”! A nevelő arca pipacsvörös, zavaros tekintettel közelít a fiúhoz, aki görcsbe rándulva pattan fel, kezében a latinkönyvvel. Kérdezné, honnan van kulcsa ide, de a nyamvadt alak a fiú szájára teszi nyirkos ujját, amitől heves hányinger fogja el Károlyt.

– Ne érjen hozzám! – kiáltja undorodva.

A magából kivetkőzött ferdehajlamú igyekszik átkarolni a fiút, aki azonban egy hirtelen mozdulattal, térdével ágyékon rúgja a nyámnyilát, majd az ajtóhoz ugrik, és szinte önkívületben üvölti.

– Ki innen, ki innen!

Az eszét vesztett nevelő-ázalag a vaságy korlátjába kapaszkodva vinnyog.

– Szeress engem, Károlyka! Szeress!

A fiú most már minden erejét összeszedve legyőzi undorát. Erősen megragadja a nyavalyás petyhüdt, tésztás karját, fél kézzel a kulcsért nyúl, majd kipenderíti és letaszítja a lépcsőn a „puhaszemű”-t.

Károly sokáig ücsörög az ágya szélén, fejét tenyerébe rejtve és semmit sem értve nyöszörög.

– Miazöreganyámkínja! Hát ez meg mi volt?! – csattan föl. „Kitől is kérdezzem meg? Mamaka már régen nincs”, borong. „Jó, de ki ismer efféle helyzetet? A férfidologban eligazítani képes édesapa! Hát, ő hol van? Hová sodorta a lét?” – kérdezi cicerói stílusban. „Él-e, egyáltalán? Merre jár az élet meghökkentő útjain? Vajon, teste, lelke nem kínlódik, nem viharzik szörnyű nélkülözések és otromba benyomások hatására? No de, Károlyka! Ezek már inkább barokk, sőt rokokó ihletésű kérdések! Nem gondolod?”

Hangtalanul nevet. Az önkéntelenül felbukkanó kérdések magabiztossá teszik, hiszen, a kialakult, gyógyító gyakorlat szerint, azok meg is nyugtatják, még ha nincs is elfogadható válasz.

Az árvaházi lelki atyától ösztönös távolságot tart. Főleg, a hátgerincsorvadással fenyegetés miatt, ha a hímvesszőjével játszadozik. Pedig, igen, megteszi. Nem is egyszer. Sokszor. S lám, mégis milyen jó tornász. Meg az is lehet, hogy az atya a „puhaszemű”-höz húz? Nem lehet tudni. Nagyon várja a fiúkat. Lesz mit mesélni a hazajövőknek!

– Hát ez buzeráns! – kiált fel vigyorgó hangon Feri. – Majd én elirányítom! Részben a hit erejével, s ha kell néhány jobbegyenessel – mondja ragyogó arccal.

Nándi fetreng a nevetéstől, Károly még mindig érzékelhető döbbenete enyhül.

Arca lassan felderül. A kíváncsiság e fura szerzetek iránt eleve megvan e korosztály tagjainál, így hangjában elutasítással, de megkérdezi.

– És mégis, ezek mit csinálnak?

A többiek sem tudják, csak a vállukat vonogatják. Nándi hirtelen témát vált.

– Hallottátok, hogy a Royal Orfeumban egy majdnem teljesen meztelen nő táncol, valami amerikait utánoz, aki 28-ban itt járt Pesten. Olvastam róla az esti újságban. Itt a neve: Béker Jozefina. El kellene menni, megnézni a mását.

– Ugyan hogy jutnánk mi oda be? – kérdezi Károly. – Meg a Feri úgysem jönne, s akkor, minek?

– Igaz!

*

A tavaszi virág-dús napokon Károly sokat ácsorog a Regnum Marianum szűk utcájában. A kicsöngetéskor a lányok hangos csiviteléssel rajzanak ki a nagykapun. Őket olyan jó elnézegetni. Igaz, a karitásztól kapott, sok számmal nagyobb öltönyben, az érettségi előtt álló fiú inkább valami gyanús handlénak néz ki. „Előbb-utóbb, úgyis megszólítom azt a kedves kis barnát! Aki mindig rám nevet, majd lélekszakadva eliramodik.”

A lányokra gondolás enyhíti a „puhaszemű” okozta, emlékeiben csak lassan múló szörnyűséget.

Teteje

„Létvihar ez!” – morzsolja a szavakat magában Károly. „Igen, sőt létorkán!” Szavait kedvenc görög drámaírója világához idomítja.

„Ha megkapnám is minden tisztességedet,
Melyben ragyogsz itt; hát legyen csak asztalod
Dúsan terítve, tobzódj, éld életed.
Az én egyetlen táplálékom az legyen,
Hogy nem sértem meg lelkemet.
Nem kell nekem Ez a tisztelet.
Neked sem kéne józanul.”

Feri, mintegy mellékesen szól oda neki.

– Ugye, ez az Elektra, Karcsuckám?

– Ja, igen – vigyorog Nándi –, tudom, Foszoklész, vagy ki a csuda.

Károly sóhajt, majd udvariasan nevet.

Sorsok, érzések, indulatok infernója kering a térben. Hiszen, itt a lelki nyomorúságok tömege. Szomorúság, lemondás, fájdalom, kilátástalanság, nyomor. Irigység, szótlanság, félelem, reményvesztettség, önfeladás, sírás, fogak csikorgatása. Türelmetlenség, jövőtlenség, nemtörődömség, elbutulás, vicsorgás, önámítás, műkedély, kiüresedés, önostorozás, álduhajkodás, szétesés, gyűlölködés. Ok nélküli vigyorgás, műmosoly, álszerénység, nélkülözés, lélektelenség meg, miazöreganyámkínja – sorolja magának Károly, és kuncog közben az általa önkényesen egymás mellé sorolt fogalmakon. „Nemtörődömség! Olykor én is gyakorolom. Nem szép! Persze, a legveszélyesebb az elbutulás…”, elmélkedik a főnevelő irodája előtt.

Szeretne házitanító lenni egy nagypolgárnál, vagy bárkinél, aki megfizeti, Mindenáron keresethez szeretne jutni, hogy az érettségi után eljusson Athénbe vagy Rómába, tisztelegni Aiszkhülosz, Szophoklész, Platón meg Catullus és Cicero előtt. Meg azután, valahol fedelet is kell keresnie a feje fölé, mert a vizsga után már nem maradhat a Józsiban – ahogy maguk között nevezik a lelencházat. A szellem napi megrablása miatt kiábrándulttá vált, kérges szívű áltanár hitegeti. Nincs ereje elmondani, hogy efféle munka nemigen van. S ha igen, azt is egyetemi tanárok, állástalan orvosok, mérnökök végzik.

„De legalább latint taníthassak! Arra mindenkinek szüksége van’, gondolja, amikor végre az állásközvetítő irodához irányítja az igazgató. Az utcán hosszú sorban vegyes ruházatú, üres tekintetű férfiak, fiatalok állnak.

Egyvonalú szomorúság, lemondás, fájdalom, kilátástalanság, nyomor. Irigység, szótlanság, félelem, reményvesztettség, önfeladás, sírás, fogak csikorgatása. Türelmetlenség, jövőtlenség, nemtörődömség, elbutulás, vicsorgás, önámítás, műkedély, kiüresedés, önostorozás, álduhajkodás, szétesés, gyűlölködés. Ok nélküli vigyorgás, műmosoly, álszerénység, nélkülözés, lélektelenség rágja, rángatja őket. Ezt azonnal látja a koravén Károly, mintegy igazolva önmagát.

Ellenséges pillantásokkal bombázza a kémia tanár az irodistát, az ügyvéd a mérnököt, a kifutó fiú a költőt. Mindenki mindenkinek versenytársa.

– A teljes felbomlástól éppen megmenekült kishaza most újabb ajándékot kap a huszadik század kapzsiaitól! Hisz’, ki ne tudná, itt a nagy válság! – Ezeket a szavakat morzsolja egy talpig feketébe öltözött, villogó szemű izgága. A nagy szót mélyre váltott, hörgő hangon hallatja. A középkori pénzváltók buggyos fejfedőjére emlékeztető kalapja ide-oda billeg, amint surrogó mozdulatokkal hadonászik. Időnként hangtalanul nevet, szemét körbe villantva egyetértést vár a fásult, sorban állóktól. A többiek számára nehezen érthető fogalmakat sorol: kamatláb diszkrepancia, aranyfedezet hiány, tőkekihelyezés. Az egyes szavakat szótagolva, eltérő hangerővel löki a levegőbe, s köztük vijjogva felnevet. Majd sarkán megpördülve arcát Károlyéba tolva megkérdezi:

– Ön, mire pályázik, fiatalember?

A fiú megszeppenve tekint a pénzvarázslóra.

– Latint szeretnék tanítani – feleli bátortalanul.

– Az aztán hasznos manapság! – rikkant az elő-álCipolla szerű férfi, és nyihogva felnevet. – Valóban, Seneca, Horatius, Apuleius kell ma a magyarnak!

Károly egyik lábáról a másikra áll, nem érti, nem értheti a gunyorosságot. Erről nem prédikált Tóth Tihamér.

Néhány, jobban öltözött, középkorú csatlakozik a társalgókhoz. Néhányan hümmögnek, van, aki a fejét rázza. Kifejezéstelen tekintetek néznek a semmibe, majd vesznek irányt a legközelebbi ingyen konyha felé.

„…Et iterum venturus est cum gloria, iudicare vivos et mortuos, cuius regni non erit finis…”?

*

A tizenkilenc éves Kismatild visszatért testvérével, Ilonkával együtt Hollandiából. A leány egész fizimiskája jellegtelen. Selymes-szőrös arcán gunyoros mosoly, bármi is a beszélgetés tárgya. Ő maga ritkán szól. Időnként öblös fahangon felnevet. A Gross Jancsi udvarol neki, aki a Weisz Manfréd csepeli gyárában esztergályos. Kommunista agitátor. Ezzel együtt nagyon imponál neki, hogy a lány időnként holland szavakat kever a beszédébe. Ilyenkor vihorászik, mint egy serdülő, s mindig valami sikamlóst képzel az idegen szavak mögé. Pedig azok csak szárazan pergő szavak, mint a tenger homokja, valami banalitást jelentve.

Ilonka vékonyka és sovány. A tenger sós illatának hiánya hirtelen rontja tüdőtágulását, sokszor kapkod levegő után, ajka lila, tátogva beszél, és sokat van az Erzsébet szanatóriumban. Sajnálja, hogy haza kellett jönnie, mert afféle nyelvészeti bravúrként, kimutatott a fríz nyelvjárásban valami rendkívülit, amiről dolgozatot is írt a gimnáziumban. Tanára jóvoltából e különleges felfedezéséről még a holland akadémia is belekezdett egy ülés-sorozatba. Hangtalanul, hirtelen nyíló szájjal veszi a levegőt. Így üldögél a szanatórium erdőparkja padján. Az örvös galamb meg a balkáni gerle burukkolását hallgatja. Az előbbi, öttagú, egy nyújtott ritmusú rekedt-dallamot fúj, az utóbbi csak háromeleműt, egy nyújtottal. „Az örvös tehát, ötféle variációra lenne képes, aszerint hogy hol helyezkedik el az elnyújtott hang, a balkáni pedig csak háromra”, elmélkedik, míg számol. „Az örvös galamb szebb és nagyobb, ezért az is lehet, hogy több változatra is képes lenne”, köti össze a küllemet a feltételezett képességgel, „ami nem ésszerű, persze”, mondja félhangosan. „S lám, mégis csak egyfélét búg: hrurú-hrúú-hru-hru-ru.” Aztán rájön, a balkáni is csak a magáét mondja, csak búgó hangon. Az elmélkedés színvonala őszintén elborzasztja, sietve magyarázza önmagának, savanyú mosoly kíséretében: „kevés az éltető elem az agyam számára…”

Lassú léptekkel halad, ügyesen gazdálkodik az oxigénnel. A reggelizőig ötven méter a távolság, tíz perc alatt meg is teszi.

Kismatildnak és Ilonkának érettségizniük kellene, de semmit sem tudnak a hazai tananyagokból. Mindketten a holland misszió szeretetházában laknak, mit sem tudva az anyjukról, a bátyjukról s a fél húgukról.

*

Feri, a papjelölt az alábbiakat írja próba prédikációjának jegyzeteként:

Sorsok kavarognak a semmi létben. Ígéret nincs. A lelkek fogcsikorgatva próbálnak az összevissza felbukkanó távlatbuborékokra felkapaszkodni, beléjük hatolni, de azok rendre elpukkannak, légiességükhöz képest fülrepesztő durranással. Az igyekvőket hártyavékony, igen büdös, híg, ürülékszerű anyag vonja be heves öklendezést váltva ki. Az undor rögzül, mert a hirtelen száradó réteget lemosni alig lehet, s a bűz marad. A szagot árasztók mindig a másikat jelölik meg a kellemetlen levegő forrásaként. Ez zajlik hát az eszmék szintjén. Terjed és terjeng a súlyosan elmebeteg, österreicher szobafestő hatalmi tébolyának pöcegödör szaga. Ide, hozzánk is.”

Azokban, akik még képesek gondolkodni, egyre többször ötlenek fel a költő szavai:

„Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat minket,
s nem csalóka remény.”

Feri nyíltan készül dacolni a klérus azon intelmével, miszerint „a pap nem politizál”.

*

„Ezerkilencszázharmincnyolc, május 29. a magyar szellemi élet és a sokáig visszafordíthatatlan erkölcsi elzüllés napja. A XV. törvénycikkel (első zsidótörvény) és az azt követő többivel a teljesen degenerálódott, középkori tempókat gyakorló felső osztály és az őket majmoló, műveletlen „feltörekvők” ugyancsak messze, hátralökik szegény hazánkat a számon tartható közösségek köréből. Imrédy, Darányi, Teleki Pál (!), Hóman örök átok részesei legyenek!”, idézi magának Karcsi tegnapi magyarázatát zúgó fejjel Nándi. Kétségbeesetten markolja a poharat. Undora napról napra növekszik. „De ennek a földalatti, vörös atyafinak, a Kismatild Gross Jancsijának igaza van, aki Rosenfeld (a későbbi Rákosi) embere!”, gondolja, kissé bizonytalanul persze, mert azok meg robbantani, ölni akarnak…

Undorral vegyes csodálattal nézi asztaltársát, aki az „ideológiai harc” fontosságát ismételgető szónoklata után eloson. A nézeteiben alaposan megzavart, egykor csak könnyeden vihogó Nándi imbolyogva ül a recsegő, szalmafonatos székén a szutykos ivóban. Tekintete a légypiszkos Horthy képre mered:

„Na és a gróf, az erdélyi nemes? Bethlen István? A feltámasztó, hitet adó – csuklik egyet – egykori miniszterelnök, aki tiltakozott, lemondott és kivonult a közéletből már e tavaszon. Foszlányokban bukkannak fel Karcsuc további gondolatai. Elmélkedne tovább arcára fagyott mosollyal, mit fogcsikorgatás kísér, de a feje, a mindig gyenge feje, cserbenhagyja. Haragvó képzeteit, melyek kölcsönvett gondolatokból táplálkoznak, immár csak a pohárba mondja, mert a többi borissza, rézorrú cimbora elhúzódik a bogaras, mindig vigyorgó irodistától. Nem is értik, mit magyaráz itt nekik.

„Járkálj csak halálraítélt!
bokrokba szél és macska bútt,
a sötét fák sora eldől
előtted: a rémülettől
fehér és púpos lett az út.”

Dünnyögi hazafelé az igen kapatos Nándi, támaszt keresve a kopott házfalakon.

*

„A berlini ragály undorító lepedéke lassan beteríti a földrészt. A sors nem bona, hanem alattomosan megcsavart a mi szempontunkból, mert ennek a gyilkos fantasztának a segítségét és országa erejét kell igénybe venni, nem észrevéve a vele együtt érkező nyers, hideg erőszakot, hogy a mészárszékre vitt haza valahogy visszanyerje egyes levágott tagjait. Kárpátalja, örülj! Ruszinkáink örvendezzetek!

Az öröm határtalan, de az ár – később kiderül, századokra menően kifizethetetlen”, kopogja írógépén Feri szeminarista, a következő lelki gyakorlatának részleteit, ismét csak dacolva az intelemmel, miszerint az Úr szolgája nem politizál. Bátorságát a váci püspök úr gerjeszti, de csak közvetve. Reméli, ha elmarasztalnák, a lilaöves úr kimenti. Kimenti?

*

A hibbant Mannlicher lehajtós bőrnadrágban és rövidszárú birgerli csizmában ődöng Pesten, immáron teljessé vált übermensch öntudattal. A budaörsi ivóban egykori hadügyes haverjai közül sokak jókedve határtalan. Túláradó örömmel és hangoskodással éltetik renegát barátjuk nemzetvezetőjét. Ezek majd’ mind svábok. Ja, a Gross Jancsi is sváb, de ő bolsevik. (Nem mindegy?) Matildról egyikük sem tud.

*

– Jaj, de milyen pofa ez a Törzs Jenő a moziban! – sóhajtja Bözsi, bár leginkább Jávor Pált említené, őt dicsérné legszívesebben azzal a vékonyka bajuszával, szívdöglesztő modorával!

De nem meri, mert itt az István, s az üt, de mindjárt, ha más férfiről van szó. Tegnap érkezett a Partiumból, a vonat tetején rejtőzve. Csak üldögél Julika konyhájában, szívja a kapadohányt és olykor a levegőbe csap. Viaskodik benne a jóérzés és az ösztön, elmondja-e, milyen szörnyűséget talált a falujában? Fagyott föld, műveletlenül, üres istállók, a dértől összefagyott kukoricaszárak között félholtak ténferegnek a menekülés kifacsarodott mozdulatába merevült állattetemek között. Fejkendős öregasszonyok árnyai szólongatják elveszett, leölt barmaikat: no, Riska, Rozi! Gyertek már! Kell a tejecske a Mári bubának, hisz’ sír az éhségtől. A kihűlt csikókályha, a döngölt agyagpadló részvétlen hideget lehel. „Na, de mi köze lenne ehhez a Juli kisasszonynak?” S miért búsítsa Bözsikéjét? Változtatni úgysem lehet. Az átéltek facsarják a lelkét, arcvonásai ránctömegbe sűrűsödnek, ismét legyint, s mint aki meghibbant, Bözsit hívja.

– Gyere galambom, ha már nem házasodhatunk, mert oda mindenünk, legalább, hadd öleljelek!

– De a gazdáék! – jajong, a leány, és a szoba felé tekint.

– Mit se törődj velük, hisz’, ők is csak élik a buta, holdkórós életüket, odabent.

Folyik a pezsgő, szépek a ruhák, a kisujj eltartva a teáscsészétől, borzongás a legfrissebb pletykáktól – tudósít meglepő éleslátással a fiú. – Gyere, lelkem, megölellek úgy, hogy röppenjen egykor e világra valami táltos fiú belőled, aki egy csapásra fejét veszi a gonosznak, és mehetek jómagam is vissza a földemre vetni, aratni. Jó-e? – Eszelősen kacag, és gombolja a nadrágját, vinné a leányt a ládára, aki ijedtében az ebédlő felé menekül.

A vendégsereg frakkban, estélyiben Pubi születésnapját ünnepli széles jókedvben. Az arcokon a kisimító gondtalanság és a pezsgőrózsák. Juli az elvárás szerint, bólogató megértéssel fordul a megrettent cseléd felé.

– Tessék, Bözsike, mégis, mi a baj?

– Csak annyit szeretnék kérdezni, kedves nagyságtoktól, Julika kisasszonytól, hogy helyes dolog az, hogy István most van nemző kedvében, amikor egyikünknek sincs már semmije sem? Mondják, kérem – a Váradon szerzett gyakorlat szerint beszél, választékosan, értelmesen – mi vár az ivadékunkra, ha megfoganok? Mi várható az önök részéről? Támogatás? Esetleg, kioktatás? Vajon, az ölelkezés ezekben a borús napokban is együtt jár az örömmel, a kéjmámorral? (Ezt a szót először az öreg Tarrtól hallotta, amint a püspökkel, a rabbival, meg a polgármesterrel tarokkozott. Nem is értette, miért ráncolja a homlokát a főpap, s miért vigyorog az izraelita. Igaz, a szó, valamiféle pagát ultira vonatkozott. Ő csak a konyakot vitte be a kártyaszobába.) – Mit gondol, Julika kisasszony, egyáltalán, helyes-e, hogy itt vagyok és megzavarom az ünneplést? – folytatta egyre felhevültebben – Várható, hogy a Pubi uraság felkiált, hogy elég legyen, s holnap már az utcán találhatjuk magunkat?

Bözsiben nincs Ijedtség, megszokta, hogy beszélhet nyíltan a felsőbbséggel, erre tanították a váradi házban.

A vendégek közül többen állukat felszegve, fejüket rázva vizsgálják a beszélőt. Valójában, semmit sem értenek a leány szavaiból. De még akkor sem foghatnák fel szavai értelmét, ha józanok lennének. Az egyik szibarita csakúgy magának okfejt: „hát az ilyen félékből szállt hajóra vagy egy millió a tízes években. Bár mentek volna ezek is… Micsoda bornírt népség!” Fel sem ötlik benne, hogy „ezek” nélkül az ő és megannyi léhűtő osztálybéli társának sima-tunya, céltalan élete elképzelhető sem lenne.

*

Bartók Divertimentójának keserű, öngúnyos dallamvonulata ráng, vibrál és cikázik a levegőben, finoman érzékeltetve a szituáció képtelenségét. Vitustáncot jár a képtelen világ. Díszmagyarban parádézik a Várban a félhülyék hada valami érdektelen alkalomból, s közben milliónyi kéz szorul ökölbe. Odacsapni nem tud, mert indulata csendőri kalodába szorított. Okos fejét pedig ügyesen tompítja s viszi a porba a bundapálinka meg a savanyú-büdös asszony öl, mint a suttyó-menyország megtestesítője. Gyárfás dühöng a penészes hónapos szobájában, miközben valami imaginárius képlettömeget próbál értelmezni. „Mikor bújhatok már a Karolina szoknyája alá, s majd belé, hogy védjen meg az asszonyi meleg burok ettől az istentelen világtól?”, kérdezi Bólyai János mindig jelenlévő szellemétől. Az elképzelt időkeret töredéke alatt villanásszerűen érkezik az alig érthető válasz. A Mester egy csak általa értelmezhető, karhosszúságú képlet-rendszeren keresztül azt tudatja vele, hogy mind a női nem, mind a világ bonyolultabb bármilyen matematikai felvetésnél.

Teteje

– Mit mondott a Bori, hol lakik Matild? Pestszenterzsébeten? Hol? Egy pajtalakásban? S nem hiányzik neki a Bösendorfer zongora? És Alice? Ki szolgálja fel az ozsonnát? A habos kakaót? S hova jár bálozni? Félixfürdő messze van, nem igaz? Van itt helyette a Bonbonniere, no meg a Royal Kabaré, nemde? – gunyoroskodik Pubi. Tréfásnak vélt kérdéseit Julikának címezi, aki merev arccal hallgat, és lassan megérik benne az elhatározás; képes megállni a saját lábán, ha valóban megkapja a végleges állást Borika mellett a polgármesteri hivatalban.

Egy délután Julika kivillamosozik Matildhoz Pestszenterzsébetre. Bori kalauzolja. Anna, a húga, már előre szégyenkezve írja le a nem éppen kedvező „körülményeket”. A találkozás rövid. Matild elutasító. Mereven ül, olykor fészkelődik székében. Félig elnyelt szavakkal válaszol Julika kérdéseire. A motyogás, a hangsúlyozás idegesítő módon vádló. A megbántott Juli, az apró asztalra teszi az ajándékként hozott bonbont, és halk köszönéssel távozik. Bori a kezét tördeli, mentegeti a testvérét, és, hogy ők sem jutnak Matilddal ötről hatra. Semmi sem érdekli. Csak ha a Benedek áriázik, akkor simul ki egy kicsit az arca.

Juli hazafelé jogos sértődöttségét félre téve azon töpreng, mivel is rázhatná fel azt az életunt asszonyt. Bosszantja, hogy annyi jót tett azzal a „rongyhercegnővel”, és ez itt az eredmény. Babusgatta, zokszó nélkül nevelte a leányait. Jaj, mennyi mérget nyelt a fád Matildka megmagyarázhatatlan „szokásai” miatt!

A délutáni teán, Pubi önostorozó gunyorosságát levetve, áradozva beszél az árvaházi látogatásáról.

– Ide figyeljen, kedves! – Régen nem szólította így Julit, aki csodálkozó arccal néz rá, önkéntelenül is valami otrombaságra elkészülve. – Képzelje, a József fiúárvaházban kit találtam? – Na? Kitalálja?

Julika nagy kerek szemekkel néz.

– Ugye, nem találja ki! – Nos – kezdi fontoskodva Pubi, miközben a teáját hörpintgetve, nagy szüneteket tart. A Népjóléti Minisztérium delegációja vezetőjeként jártam ott. Az igazgató bemutatta az intézményt, majd a nagyteremben összesereglett bentlakókat. A direktor két, érettségi előtt álló fiút ajánlott a látogatók figyelmébe. No, mit gondol, Julikám, ki az egyik? Na? Na?

Az asszony lassan türelmét veszti ennyi körülményesség hallatán, de azért kipréseli magából a kérdést.

– Nos, ki is az?

– Hát a Károlyka! – jelenti ki győzedelmesen Pubi. – Na, mit szól?

Julikát elönti az öröm és egyben az ijedtség, mintha ő is felelős lenne a fiúcska egykori eltűnéséért.

– Nagyszerű! – Mondja nem túl nagy lelkesedéssel.

Rögtön eszébe jut Matild, minden nyomorával, blazírtságával. „Vajon, akarja-e látni az anyját ez a lassan felnőtté lett fiú?”, morfondírozik.

*

– Károly úr, szíveskedjék az irodámba fáradni.

Az árvaházi igazgató – egyben a latin tanár a gimnáziumban – keresztnevükön és úrnak szólítja a diákjait, de csak az eminenseket. A megnyúlt, sovány, magas homlokú, finoman hajlott orrú fiú markáns vonásaival, kedves mosollyal az arcán türelmesen várakozik a diri irodája előtt.

– Jöjjön, jöjjön be kedves fiam! Nagy hírrel szeretnék szolgálni! Tessék helyet foglalni! – mutat az íróasztala előtt álló székre. –– Mint tudja, a napokban jártak itt a népjólétiből. A vezető, Gyertyánffy úr, amikor magát bemutattam, láthatóan izgatott lett. Utóbb elmondta, maga attól a naptól fogva nem tekinthető árvának, mert fellelték az ön édesanyját! – mondja lelkesült hangon az igazgató.

Károly szeme elkerekedik. „Ma-ma, ma-ma, ma-ma-ka”, szól belül, de immár csak önkéntelenül. Felindulás nem kíséri a hallottakat.

– Igazán? – kérdezi szinte közömbös hangon.

– Úgy van fiam! – lelkendezik az igazgató. – A nevezett úr a hét hátralévő részére mentességet kér a maga számára, hogy meglátogathassa az édesanyját. Jó lesz?

– Igen, jó. Köszönöm – válaszol fásultan a fiú, és dühösen szusszan egyet.

Bori viszi a hírt Matildnak.

– Meglelték a fiadat! Megvan a Károlyka! Hát nem örülsz? Holnap jön hozzád!

Tilda arcán közömbös szigorúság, ráncolt szemöldöke vonalakba rendezi homlokát.

– Aztán minek jön ide? Tizenhárom év után? – kérdi indulatosan.

Az elmúlt évek keserűségei mogorvává, elutasítóvá tették. Nem akar ő látni senkit. A fiút sem, a lányokat sem. A lányokról végképp nem tud semmit. Fel sem ötlik benne, hogy ő is tehet fia egykori eltűnéséről.

*

Károly bő öltönyében, egy csokor mezei virággal a kezében álldogál a küszöbön. A feje érinti az ajtó felső keresztfáját.

– Mama? – kérdezi halkan a homályba vesző szoba felé. Választ nem kap.

– Mama? – ismétli kissé hangosabban, majd belép.

A keretes ágy melletti ruhás szekrény tetején, félre lökött befőttes üvegek közt ül az anyja, mellette a cukrász, fehér süvegét a mennyezet nyomja össze. Lábukat lóbálva vihognak. Újvári Benedek kezében apró flaska. Barnás, karamelles lé lötyög benne, valami krumpli szesszel feljavítva. Doh és italos lehelet kesernyés szaga tölti be a szobát.

– Hihihú! A tékozló fiú! – Buggyantja magából a szavakat az anya. Majd odafordul a lebernyeges szájú Benedekhez. – Énekelj, te trubadúr!

Az kihúzná magát, de beveri a fejét a plafonba. Ritkás tincsei közé vakolat és nádtorzsa szemete hull. Így görnyedt tartásban bugyborékolnak belőle a hangok, mintha Sarastro a víz alól énekelne. Matild magas fejhangon, fülrepesztően sivít és csapkodja a térdét.

– Az előadásnak vége! – kiáltja Matild, majd egyensúlyát vesztve a diófa ágyra zuhan. A keret fájába ütve derekát, nyöszörögve nevet és sír. Hemperegve zokog és kacag. Gubancos haja a nyelvére tekeredik, ezért alig érthetően, selypítve ismételgeti:

– Kájojka, Kájojkáka, hihi, a halott Árnyay fiíja, hehehe!

A cukrász erre még jobban kiereszti a hangját. A tűzhelyen megcsörren a fazék fedője, csilingelnek a kanalak, a vödörben gyűrűzik a szennyes lé. Redves macska húz az ágy alá, ahonnan őrült csaholással egy, a kutyafélék előnytelen megjelenési formáinak minden jegyét magán hordó eb kergeti a karmost a szakadt függöny tetejére. Méltatlankodó, nyikorgó nyávogása, Mozart kifogástalanul, és meg kell adni, művészi átéléssel előadott dallamával komoly kontrasztot képez.

A fiú megrázza a fejét, egy elnyomott „miazöreganyámkínjá”-val kihátrál, és sietve halad a kertkapu felé. Anna a kötényét az arca elé tartva görnyed, Bori hangosan sír az ámbituson.

A villamoson Károly közömbös arccal nézi a Soroksári út kopár mezsgyéjét. Érzelmei nincsenek. Sokáig előtte van a falon látott cilinderes férfi arca. „Talán az apám? Mindegy. Az apró emberke meg kicsoda? Ja, a mamáról kellene itt elmélkednem? Nem jut eszembe róla semmi. Ki is ez a torzbanya a szekrény tetején? Nem érdekel. Ha többet akarok tudni, bár nem hiszem, majd a Bori tánti elmondja. Ő mégis csak bejár a városba. Meg az Annus néne is ott van. Igen, most már tudom, csak a Feri, meg a Nándi van nekem a világon. És olykor Catullus, de Cicero is.” Hümmögve, olykor félhangosan, tiszta egyszerűséggel, sok keserűséggel ejti ki a szavakat:

„Tűz, víz a kezébe’
Százszor megígérte.
Úgyse vége, úgyse vége.
Mégis megy a mélybe.
Látod, megigézte.
Vissza, vissza, vissza nem kapom”

Teteje

Az érettségi fényesen sikerül. Károly csak azt bánja, őt nem ünnepli senki. Nándit sem. Hiába küldött a Borikával meghívót a mamának. Az immáron érett Ferinek hosszasan szorongatja a kezét egy elegáns öltönyt viselő idősebb úr. Látszik rajta, nem szokott a papszoknya hiányához, mert kissé terpesztett állásban áll és jár. Időnként a nyaktájához nyúl, hiányzik neki a fehér, fekvő gallér. Később mélynyomott, tiarás pecséttel ékesített, hosszúkás borítékot nyújt át a csillogó szemű ifjúnak.

A kitűnőket jutalomként, életükben először, mulatóba viszi az igazgató úr.

A zongoránál apró, izgága, korán kopaszodó férfi ül. Vastag szemüvegét két akkord között gyors mozdulattal tolja az orrgyökére. Amikor a „Ramóna, de gyönyörű, te csodaszép”-et kezdi játszani, mindenki meglepetésére, Károly is énekli bársonyos, telt hangon a dalt, bátran a közönség felé fordulva. Társai nem értik, honnan ismeri a melódiát? Nem mondhatja, hogy a főnevelő szobájából szűrődött ki olykor szombat esténként, más egyéb hang mellett, ez is.

A közönség megtapsolja, a zongorista elismerően bólint, és oda inti a fiút. Károly illően bemutatkozik. A muzsikus is megmondja a nevét: „Wachtelschneider József, azaz Juszuf, ahogy itt neveznek, pianista, pina… ista, de pia, az nista, hu-hu-há! És életművész…” teszi hozzá Nándit is meghazudtoló kacagás kíséretében. Károly is nagy jókedvében teli szájjal nevet. Az engedélyezett egy pohár bor hat. Ugyan a szójáték utóbbi részeit nem érti.

– A jassz nyelvben nem vagyok járatos – jegyzi meg udvariasan.

Juszuf nagyot csap a fiú hátára.

– Most már, hogy érett vagy kisöcsém, majd ezt is megtanulod, ne félj – harsogja.

*

Az egykor betelepített svábok némelyike magyarra változtatott nevét visszafordítja, így: Gálos-Gisinger, Kara-Köbling, Váradi-Wachtelschneider. Névváltoztatások és gerinc-hajlás özöne a feketeragály közeledtével. Majd sokaknál később ugyanez megtörténik visszafelé …

Az österreicher szobafestő kancellár már Némethonban van.

Ősz elején, igazgatói ajánlással Károly és Nándi az elöljáróságra pályázik segédfogalmazónak. Már órákkal a meghallgatás előtt az épület előtti parkban várakoznak. Károly zacskóból morzsát dobál a galamboknak. A közelben rojtos kézelőjű, keménykalapos, nyúlánk ember járkál. Kezében hosszú, szögvégű bot, akár egy sétapálca. Ügyetlen mozdulatokkal próbálja a szél kergette papír fecniket felszúrni a bot végére. Közben fennhangon beszél az őt kísérő viseltes zsakettben leledző, hatalmas fejű embernek, aki buzgón vonszol egy lebernyeges, jórészt üres jutazsákot. Abba igyekeznek belejuttatni a szemetet.

– Mondja, kedves kolléga, jó uram! Miként törekedhetünk a jóságra, ha a halált virtusnak tekintjük? Hát nem Platón tiltja Homéroszt és Hésziodoszt, mert egyes műveikben a haláltól való félelem szerepel? A jó, a jóság az embert az élet szeretetére és élvezetére sarkallja nemcsak az egyén, hanem a társadalom tekintetében is, és az értelmes élet adta burjánzó bódulat – bár nem félünk tőle – elodázni igyekszik az elmúlást.

– Megfontolandó, megfontolandó! – dünnyögi amaz, és átható tekintettel nézi a szurkálót.

– Folytathatom? – kérdi a szurkáló, s a nagyfejű bólint. – Uram! A gonoszt, a rossz szándékkal élőt hiába akarnánk törvénnyel kiiktatni a közéletből azon az alapon, hogy létezésével támadja a jó eszményét. Hiszen a görög még a teljesen ártalmatlan csepűrágókat is elutasítja: „Amikor bármely efféle művész, aki oly’ okos, hogy bármit képes utánozni, eljő hozzánk s bemutatja magát és költészetét, mi térdre hullunk előtte s imádjuk őt, mint holmi szentséges és csodálatos lényt. Ugyanakkor, el kell mondanunk neki, a mi Államunkban a hozzá hasonlók nem létezhetnek, a törvény nem engedi meg. S miután mirhával megkentük őt s a fejére finom gyapjú koszorút helyeztünk, elküldjük őt, menjen egy másik városba” – idézi Platon valamelyik művéből a keménykalapos férfi.

– Ez nem vezet eredményre, uram! – feleli a másik. – Igaz, ma nem koszorút kap a fejére, hanem, esetleg egy jó nagyot! A jót szükséges gyakorolni, csak a jót, s akkor a példa nyomán elenyészik a gonosz. Elenyészik a gonosz… – ismétli bizonytalanul. – Sokszor leírt és ismételt, reménykedő gondolat ez, mely valójában soha sem győzedelmeskedett szélesebb körben, ugye? – Nagyot sóhajt.

A másik csak mosolyog. A botos férfi a bécsi egyetemen tanított bölcseletet – még a német bevonulás előtt menekült haza. A nagyfejű, a kolozsvárin volt az ókori nyelvek tanára. Őt a dákó-román invázió kényszerítette ide. Mindkettejük karján a székesfőváros angyalos címerű karszalagja virít.

Károly és Nándi megkövülten hallgatja a diskurzust. Az ösztönös tisztelet mindkettejükben ugyanazt a riadalmat kelti. „Hát, ha manapság valaki ekkora tudással csak parkőr lehet, akkor mi mire számítsunk a hivatalban? Biztos az elutasítás”, mérlegel Károly, de nem mondja Nándinak.

*

Károly és Nándi egymással szemben elhelyezett íróasztal mellett végzik napi munkájukat. Károly asztalán kínos rendben mappák, irónok, tintatartó. A legfelső fiókban szépen összehajtogatott fekete klott könyökvédő. Nándi asztala csatatér. A feladatuk nem túl bonyolult: iratokat kell iktatni. A fontosabbakat másolni, olykor diktálni a gépíró kisasszonynak. Munkájukon meglátszik a beléjük vert fegyelem, bár Nándi néha idegesen felnevet, amikor világos, hogy teljesen céltalan az adott munka.

Mindkettőjüket terv szerint alkalmazták. Az egykori árvaháziakat előny illeti. Előmenetelük biztosított. A negyedik év felé már fizetésük eléri havonta a százhúsz pengőt. Egy garzonlakást bérelnek a közelben.

Tavasszal Károly egyre gyakrabban ismételgeti, ha már a latin-görög szak reménytelen, (ő sem tudja pontosan, miért gondolja ezt), beiratkozna a jogi karra. Nándi gondolkodás nélkül vágja rá, hogy ő is!

A mindig megfontolt Károlyt komoly meglepetés éri a dékáni hivatalban: igazolásokat kell hoznia a felmenőiről.

– De kérem, én az árvaházban nőttem fel – csattan fel Károly. – Az anyám erdélyi menekült. Neki csak első világháború előtti, magyar okmányai vannak, ha valóban megvannak még.

– És az édesapja? – teszi fel a kérdést a titkár.

– Őróla nem tudok semmit – válaszolja halkan.

– Az édesanyja sem?

– Nem tudom. Jómagam az anyám nevét viselem, ez tény.

Károly türelme kezd elfogyni, elvörösödött fejjel fészkelődik. Nem tudja, hogy Teleki gróf és professzor turáni gondolatának, valamint Zajti szkíta elméletének fura keveréke fogant itt meg immár, a berlini szellemi pestis terjedése okán. (Talán a múlt századi német Budenz meg a zippser Hunsdorfer-Hunfalvy, Bécsből sugallt hering szagú eredetelméletével szemben.)

– Nos, fiatalúr, szerezzen be mindent, amit tud a szüleiről, sőt, a nagyszüleiről is!

– Kopog a hivatalos, részvétlen hang.

Károly döbbenten áll, és rázza a fejét. Aztán szó nélkül meghajol, és kilép az irodából.

– Hallatlan! – Ismételgeti, s ha csak homályosan is, de érzi itt valami nincs rendjén! Mi köze van az egyetemnek az ő felmenőihez? Hát nem a saját képességei számítanának? A kitüntetéses érettségi? Az semmi?

Minden berzenkedése ellenére, fel kell keresnie a mamát. Az őt ért inzultus csak tovább kínozza. Az utcán sokan utána fordulnak, mert időnként fejét rázva felkiált, „az anyja krauszát!”

*

Részlet TK „Visszaemlékezéseim” című jegyzeteiből, 1961).

„Ezerkilencszázharmincnyolc, május 29. a magyar szellemi élet és a máig ható és úgyszólván visszafordíthatatlan erkölcsi elzüllés napja. A XV. törvénycikk-kel és az azt követő többivel, a teljesen degenerálódott, középkori tempókat gyakorló felső osztály és az őket majmoló, műveletlen „feltörekvők” igen messze, hátra lökték szegény hazánkat a számon tartható közösségek köréből. Imrédy, Darányi, Teleki Pál (!), Hóman, majd Bárdossy, s később Kállay(?), Sztójay, Szálasi örök átok részesei legyenek!

Egyetlen, de egyetlen nemes maradt, gróf Bethlen István a feltámasztó, hitet adó egykori miniszterelnök, aki tiltakozott, lemondott és kivonult a közéletből. (Humanista mivoltát az „emberiség” meghálálta. A szovjetbe hurcolták a Sztálin álnevű, grúz postarabló, tömeggyilkos és paranoiás diktátor parancsára öt havi házi őrizet után egy moszkvai kórházban halt meg, 1946-ban.)

Majd Esterházy János a Felvidéken, egyedül tiltakozott a náci-szlovák Tiso, „katolikus pap” vezette „nemzetgyűlés”, 1941. decemberi döntése: Ábrahám gyermekei deportálása ellen! … A gyűlöletes és gonosz kommunisták – gusztav husak és bandája (!) kiadták az orosznak: gulág, majd vissza és a mirovi börtönben hal meg 56 évesen.

Uram, Isten és א, könyörülj rajtunk!”

Teteje

Az utcasarkon Karcsi beleütközik egy a húszas évei végén járó, sovány, loboncos hajú egyénbe, aki egy pillanat alatt ökölvívó tartásba hátrál, majd oldva a mozdulatot, stílusosan meghajol és egy, hopplá felkiáltás után vidáman közli:

– Kellemes napunk van, nemde? Ja, be sem mutatkoztam, Reich-Rejtő Jenő állástalan világcsavargó, bölcselő és nímand, tisztelettel.

Károly tüneményes gyorsasággal reagál (dolgozik benne Árnyay vére?), feledve bosszúságát, ösztönösen megismételve a látott meghajlást, így szól:

– Tarr Károly, semmiféle, érettségizett, aktatologató, felmenőiről mit sem tudó, senki.

– Ez jó! – válaszol az újdonsült ismerős. Rejtélyt szimatol, hogy a fiú csak a keresztnevét mondja teljesen ki.

– Na, jöjjön ugyancsak nímandkám, bedobunk egy seritalt ebben a becsületcsökkentőben!

Károly még sohasem járt kocsmahivatalban, ezért idegenkedve nézi a bádogpultot, a kesernyés szagot árasztó asztalokat, a sörös krigliket emelgető, durva arcú hórukk legényeket.

– De hát önről azt olvastam, hogy, bocsánat, de elhalálozott Bécsben – mondja félénk mosollyal az arcán Károly.

– A híresztelés ötlete nem az enyém, hanem Karinthy Frigyesé. Habár ez fizikailag nem is következett be, lelkileg igen csak közel állok hozzá – mondja hunyorítva Reich-Rejtő azaz P. Howard. – Tudja, kedves öcsém – folytatja –, nagy itt a nyomás a szellemre! Mi más bizonyítja ezt a legjobban, mint az előbb megnevezett úr esete. Nagyon tanulságos!

Koccintásra lendíti sörös poharát, de Károly elhúzza a magáét, elnézést kérő balkézmozdulattal, pardon, de ugye, az aradi vértanúk!

– Milyen igaz, Karcsucka!

Nevének kificamítása mosolyt csal a fiú arcára.

– Szóval, láthatóan Karinthyt sem óvta meg finom humora attól, hogy agydaganatot kapjon. Ez aggasztó. S egyúttal példa számomra is, talán nem szabadna röhögtető szösszeneteket írnom – mondja tettetett aggodalommal Reich úr.

– Bevallom, csak az „Egy bolond száz bajt csinál” művét olvashattam eddig – jelzi Károly –, s ha megengedi az író úr, szeretném kifejezni csodálatomat a felett, hogy milyen finoman utal az itthoni felsőbb osztály avíttságára – angol köntösbe bújtatva a szituációt.

– Jé, erre nem is gondoltam, kis barátom, de meglátása megér még egy pofa sört! – mondja az író álszerényen, holott, magában kitörő örömmel igazolja ennek a tapasztalatlan, de okos ifjúnak a megérzését.

S mintha a mű későbbi, kriminalisztikus mozzanatai, a közeljövőt festenék fel. Hivatalosan kisstílű és buta bűnözők díszmagyarban lökdösik „véreiket” a szakadék felé. Rejtő összeszűkült szemmel tűnődik azon, hogy lám az alig fiatalabbak, mennyire egészségesen látnak és figyelnek meg dolgokat.

Észre sem veszik, hogy néhány kétujjnyi homlokú, nehézsúlyú alak körbeveszi őket, mert láthatóan zavarja ezt az „einsteini” magasságokban járó szesztestvér gyülemet, hogy egy büdös szót sem értenek abból, amit ezek itt összezagyválnak.

Amikor Rejtő szájához emeli poharát, az egyik bivalyméretű törzsivó meglöki a könyökét, így a sör az író ingére loccsan.

– Kérem, a szándékosság nyilvánvaló! – jelenti ki magát kihúzva a bokszot mindig is kedvelő, finom filosz, és poharát óvatos mozdulattal az asztalra helyezi, majd villámgyors mozdulattal úgy állon vágja a provokatőrt, hogy az, e jeles szerző műveiben klasszikusan leírt módon, a nehézkedés törvényét cáfolva emelkedik el a földtől és fog talajt a söntés pultján. Több se kell a haveroknak! Egyszerre ketten indulnak a magas homlokú, régről törött orrú tollnokon elégtételt venni, amikor érthetetlen módon mindketten térdre esnek, mert Károly – alapképességeit megcáfolva – mindkettőt a redőny lehúzóval térdhajlaton vágja. Az egyik térddel kap egy jelentős momentumú fleppet az írótól, a másik hátrál, és megússza.

– Hát, ez szép volt Karcsuckám! – törli meg kezét az egyik „legyőzött” kabáthajtókájában Gibson Lavery, és megöleli a kigyúlt arcú fiút, aki csak egyre azt hajtogatja: „nahát, hallatlan!” A sörözést kellő oldottsággal fejezik be, mintha semmi se történt volna.

– Remélem, találkozunk a jövőben is, kedves író úr – mondja bátortalanul Károly, mert nagyon imponál neki ez a robbanékony és ragyogó-elmés férfi. Talán, elveszett édesapját látja benne?

Később egy szennylap cikket közöl Rejtőről, nehezményezve benne, hogy az író ugyan zsidó származású, mégis nyugodtan írogatja a regényeit a kávéházban. „Hogy hogy nem kapott munkaszolgálati behívót?”, kérdezik a fáról lemászott fajgyűlölők. Ennek hatására súlyos betegen kórházból hurcolják el. Munkaszolgálatra Oroszországba kerül. Borzalmas viszonyok között, a rettenetes hidegben, azonban inkább a gonoszság elviselhetetlensége miatt, mint annyi értelmes hazánkfia, feladta, és 1943. január 1-jén meghalt, nem sokkal az oroszok doni áttörése előtt. Ma már tudott, hogy az eredeti cél az volt, hogy egyetlen munkaszolgálatos se térjen haza!

A család érdeklődésére 1943. május 5-i keltezéssel az alábbi táviratot kapták a hozzátartozók:

„A m.kir. I. közérdekű munkaszolgálatos zlj. Pótkeret pságtól a mai napon 9655/ ptk. 1943 sz. alatt azt az értesítést kaptam, hogy Reich Jenő a 101/19 táb. Munkásszázad veszteségkimutatása szerint a hónap elején meghalt.

Lélektelen, embertelen, tényleg állati fogalmazás: veszteségkimutatás!

Ó, Istenem, Ó, א, hát mi ez?

Merev, száraznyakú tábornokok, karót nyelt, vizes tekintetű, enervált arisztokraták, őket majmoló középosztály, elkorhadt lelkű hivatalt vállalók, büdös csendőrcsizmák. Szerencsétlen, mindezt elszenvedő nemzedék!

*

A hivatali élet igen unalmas. A kezdeti lelkesedés, „igen, értelmes dolgot végzek, igen, célszerű a munkám”, dünnyögi Károly minden reggel, állandó késésben, „ujujjúj, még mindig itthon vagyok?”, az évek során elenyészik, s marad a művészi szintre fejlesztett pedantéria. A ceruzák hegye rendben, a színes irónok párhuzamosan sorakoznak az asztalon. Az iratok egymást fedve fekszenek a dossziékban, szamárfülek száműzve. Károly szorgalmasan gyűjti, gyűjti a pénzt, hogy bejuthasson az egyetemre. Négy évig állítja élére a garast, hogy elég legyen a beiratkozáshoz. Hihetetlen, de az ingyenes helyek mindig hamar elfogynak, hiába írja gyönyörű zsinórírással, piros tintával a curriculum vitae-jébe az árvaházi előéletet, lelenci mivoltát.

A hivatal utáni órákat rendre a könyvtárban tölti. Kedvence mostanában Hérodotosz. A sosem szagolt tenger sós, a leander kesernyés illata, a márványpad hűsítő érintése, a víz felől jövő, frissítő fuvallat együtt van jelen a történetíró boltozatos homloka mögött. Leírásaitól repesve szárnyal a képzelete, és helyezi el a század riadt lelkét valahol a vigasztalónak képzelt eszményiben. A Hérodotoszt olvasó önkéntelenül is vigyázz-ba merevül és tisztelettel bólint.

És itt van Catullus. Ő a görög ideál már kissé romlott utánzata, de legalább valamivel közelebb van a maihoz! Mihez? A jelenhez. Ez elborzasztja, s hamar visszavonja hasonlatát, mert az inkább csak a vágyainak lenyomata, nem pedig a tapasztalt valóság. Mégis, az olvasottak békés boldogságba ringatják, nehezen megy „haza”, a hónapos szobába, ahol Nándi sohasem halkuló vihogása szétdobál minden mélyebb gondolatot és darabokra szakít bármely azokból eredő hangulatot.

Sokszor csak késő estére mehet haza, mert vannak olyan napok, és egyre gyakrabban, amikor lakótársa könyökkel oldalba lökéstől kísért szem-csippentéssel jelzi, későn jöjjön.

Ilyenkor az iktatóbeli Jolánka látogat hozzá.

A férfivá érett Károly magasabb erkölcsi szempontokra hivatkozva, magában elítéli az efféle légyottokat.

Teteje

Május elején az árvaháziak tudatják egykori „öregjeikkel”, Eucharisztikus Világkongresszus lesz! Érkeznek a világ katolikusai, Serédi bíboros úr, meg Pacelli, a későbbi pápa, vele tizennégy érsek, s vagy száz püspök a világ minden tájáról. „Igen, terjesszük százezrek előtt a krisztus szeretet roppant szerepét.”

– Igazi keresztényi tett, hogy az Egyház ezt megszervezte – mondja Károly halkan a grandiózus ünnepség során, a leeresztett városligeti tó padsorai egyikében Tóth Tihamér atyának. – Ugyanakkor, hogy lehet az, atyám, hogy az új-pogány németek nincsenek itt, sem a legázolt, keleti birodalmiak Bécsből? Jó, ezt elfogadom, mert a berlini rém nem engedi őket. De hogy merünk mi itt keresztényi szeretetről áradozni, amikor minden harmadik hazánkfia idegen uralom alatt van? – kérdi Károly nem csekély indulattal. Talán a kitörölhetetlen közös, valójában tények nélküli emlékezést morzsoló idegdúcainak lángolása táplálják haragját. „Tényleg, ki is az én nagyapám, a nagyanyám, de még az anyám is, apám is?” – mereng.

Valahol a tudattalan keletre helyezi őket, kit az ős Istáréba, kit Szent László hitébe, kit Mózesébe.

Nem tudja, de valamit kinyilvánít. Az indíttatást önmagának is magyaráznia kell, tudja jól, az elődök nélkül semmi sincs. Úgy, meg végképp nincs, ha ő személyesen senkibe sem kapaszkodhat. Csak az atyába. De ő is csonka ember, nincs fele. Nem láthatja a világot teljességében, mert ugyanúgy magányos, mint ő, csak más okból. Buta okból. Az Egyház kapzsisága okán van egyedüllétre ítélve. Ha egyszer az Atyaisten párba teremtette az embert! Ezért mesterkélt azt mondani, hogy a pap párja a krisztusi egyház. Ugyan! A Megváltónak ugyancsak ügyes párja vala. Olvasta valamelyik apokrif iratban, amelyre a könyvtár egyik eldugott polcán lelt rá. Ugye, milyen jó a görög nyelvismeret?

Az atya lángvörös arccal hallgatja a fiatal férfit. Kutyaszorítóba került, az már igaz. Próbál valami elfogadható érvvel előállni, de nem tud.

A Regnumosok soraiban feltűnik Kismatild (Gross Jancsi elvi kifogása ellenére!), és az idővel tolószékbe kényszerült Ilonka is. Minden missziós házban lévőt meghívott az iskola.

Ide jár a kissé metszett szemű, vonalszájú, bő keblessé serdült Irénke is. Szívesen beszélget mindenkivel, különösen a két árva, idegent megjárt leánnyal. Hát, ha még tudná, hogy egy az édesanyjuk…

*

– Hát kérem, a bemutatott keresztlevél hi-bád-zik! – Mondja az iratokat összecsücsörített szájjal rakosgató irodista a dékániban. Kövérkés arcán gyöngyözik a veríték, pedig nincs is meleg. Félre sikerült jávorpalis bajusza szénfeketére festve, kezén a körmök gyanúsan fényesek.

Károly magyarázatra vár.

– Hát kérem – ismét ezzel a felütéssel kezdi további mondandóját a bornírt, hájas aktakukac – az elismerő apával van itt a baj! – Érdes fejhangon kuncog, de a szemében acélhideg fény lobban. – Tudniillik, nem szerepel a vallása nekije itten. Nincs a dokumentumban felfektetve, ugye. Azután pediglen, utána is nézettünk, ki is ő? Tudja, fiatalember – az ostoba hatalomgőg hátraveti magát a karosszékében, pillanatokra a mennyezetet bámulja, majd lekezelő, szánakozó hangon folytatja – tudomásunkra jutott, hogy az elismerő apa, amennyiben valóban az apja – magyaráz tudálékosan –, neve művésznév. Árnyay! Jó mi?! Árnyay! Hihihe! – fejhangon röhög.

Károly összevont szemöldökkel nézi ezt a barmot. Miután minden szava újdonság számára, türelmesen hallgat.

– Hát kérem – kezd bele egy újabb mondatba a kövér irodista –, vagyis, tehát a belügyi hatóságoktól származó dokumentáris értesülésünk alapján az apjára vonatkozólag, ön nem nyerhet felvételt az egyetemre.

– Ugyan, miért? – kérdezi Károly félrebillentett fejjel, felvont szemöldökkel.

– Hát kérem, azért, mert a maga elismerő apja, már amennyiben valóban ő a valódi apja, ugye érti, izraelita felekezetű volt, azaz zsidó, ha így jobban érti, kérem – mondja a magas jog egyetemi viszonylatát féregszinten képviselő irodista, és tekintetében felizzik az ólomnehéz gyűlölet.

– És vajon, ez miért lenne akadály? – kérdezi Károly teljes ártatlansággal. Valahol most nagy baj, hogy csak a görög meg a római jellem világában él és semmit sem érzékel a földi létben elharapódzó, vinnyogó hiénaszellem sunyiságából.

– Hát kérem, méghogy nem lenne baj? Na de, kedves uram, de mennyire, hogy baj! – Lakkozott körmét piszkálva magyarázatba fog. – Hát kérem, ön akar jogász lenni? Talán nem is ismeri az idei tizenötödik törvényt? Kár. Maga még nálam is megbukott már induláskor! – Hájas testét hullámokba gyűri a nevetés. – Hát kérem, maga félzsidó, miként gondolná, hogy bekerülhet az egyetemre? S főleg ide, a magyar jog oktatási szentéjébe? Ezeket a szavakat a rektor tavalyi évnyitó beszédéből idézi.

Károlyt elönti az indulat. Bíborvörös arccal lép egyet a hivatalnok felé, körmei tenyerébe vájnak, de az ököl megáll a levegőben. A hirtelen mozdulat okozta levegősurrogás figyelmezteti, lehűti, és azon mód visszautalja valahova a nem létező világba, a harmónia, a lágyság és megértés szférájába. Így meghajol, és nesztelenül elhagyja az irodát.

Ez néhány héttel az Anschluss után történik. A náci österreicherek megbuktatják a kormányt, a szobafestő rém fittyet hányva a versailles-i szerződésre, bevonul Bécsbe. Az archív filmeken, fotókon a helybéliek diadalittas, szinte őrjöngő lelkesedése minden képzeletet felülmúl. (Bundesarchiv Bild 183-1987-0922-503, Wien, Einmarsch deutscher Truppen, Spähpanzer, Bundesarchiv Bild 183-S37619, Wien, Vereidigung der Polizei auf Hitler.)

Mindenkinek látnia kellene!

És mindenkinek tudnia kellene, milyen e keleti tartomány lelkülete. Igen, látnia kellene a téboly határáig lelkesedő bécsieket e sátánfajzat bevonulásakor! A nem kikényszerített, a nem megjátszott örömet, a csillogó szemeket!

– Mi lehet ez a tizenötödik törvény? – Morfondíroz Károly, és egyenesen a könyvtárba megy.

Megkapja, lapozza, elvörösödik.

– Lehetetlen, lehetetlen! – Mondja félhangosan. Nem a minapi elutasítás miatt lázong, hanem ott leng benne az ős öreg, hitbéli tanítás: „Isten a maga képére teremtette az embert. Akkor, mindenkit, ugyebár! Micsoda oktondi gonoszság ez, hogy aki óhitű az üldözendő?”, ismételgeti a maga kissé gyermeki, a világról mit sem tudó módján.

Szabadnapot kér az irodában, hogy berzenkedése ellenére, kimenjen Pestszenterzsébetre, a lét legkülső peremére sodródott anyjához. Hátha kaphat tőle bármilyen adatot, írást, amely segíthetné az egyetemre való bejutását. Talán lesz valami ügydöntő dokumentum. S akkor azt a lakkos körmű, hájpacni asztalára vághatja, azaz helyezheti királyi mozdulattal…

A délelőtti órán a mama még az ágyban van. Az apró helyiséget karamell, mosatlan edények, nedves ruhák nehéz szaga tölti ki. Károly megkéri Annus nénjét, hogy hozza fogadóképes állapotba a mamát. A MAMÁT? Az egykori MAMAKÁT? Nagyot sóhajtva lezöttyen a vadszőlővel így-úgy befuttatott kicsi lugas repedezett padjára, és vár. „Tényleg, tud valamit az apámról? S eljönne velem, igazolni a dékániba?” Félve gondol az elutasításra. Gyomra görcsbe rándul, egész testében reszket a várható érdektelenségtől.

– Kelj már fel, Matild! A fiad van itt! Árnyayról akar kérdezni –ébresztgeti Anna a testvérét. Matild a név hallatán szokatlan lendülettel ugrik talpra. Sietve tisztálkodik. Fésülködés közben halkan dudorászik. Évek óta nem látta így viselkedni senki. – Gyere be Károlyka! – Friss, csengő hang szólítja a kétségek közt várakozó férfit. Károly felkapja a fejét a készséges, kedélyes tónusra.

– Kezét csókolom, Mama! – S teszi le az asztalkára anyja kedvenc édességét, a marcipános, csoki öntetes finomságot.

– Gyere ide, hadd csókoljalak meg – szól Matild negédesen.

A fiú elkerekedett szemmel érzékeli a kompenzáló viselkedést. Az első találkozás lehetetlensége kerül itt javításra, véli.

– Szóval, az Árnyay! Hát igen! Az apád volt a századelő utolsó gavallérja! Finom, művelt, rajongó, földöntúli lény! A lelkét angyalok kara szőtte, ápolta, kik közé jómagam is bekerülhettem! Sajnos, csak igen rövid időre! – építi fel akaratlanul is eszményire a fia számára, a testben bizony nyers és önző férfit.

Arca elborul, egyre emelkedő hangon, szaggatottan, apró sikkantásokkal vegyes szavakkal idézi fel a háborút, a sebesülést, az imádott ember eltűnését, Árnyay halálának durva egyszerűségét. Beszél a gyöngyösi temetőben megérzett sírról, a három kőről, és a samesz őszinte könnyeiről.

– És az óhitűség? – kérdezi halkan Károly.

– Igen, izraelita volt. De ez sohasem számított!

Ösztönszerű józansággal a mama nem említi a szeretett férfi egyéb viszonyait. Károly hümmögve köszönetet mond. Menni készül. A saját körülményeiről úgysem vár semmilyen kérdést. „Az egyetem számomra elérhetetlen”, összegzi thalészi tömörséggel.

Matild magasodó homlokát hirtelen alakult dicsfény övezi, ráncait az emlékezés gyöngyfonatai simítják. Elnéz az apró ablak keretei közé szorított horizont felett, s a térben felhangzanak a karlsbadi rezesek kissé nyers, egyszerűsített valcer dallamai. Szájában a borovicska ölet serkentő íze, átforrósodott keze a szeretett férfi kézháti, mélykék ereit simogatja. Nyakszirtjén, felfésült haja tövéről induló boldogság borzongatja, mindent elsöprő örömmel.

„Most légy az enyém!”, kiáltja, de csak befelé, mert a környező asztaloknál karót nyelt, életunt, prüdériától sújtott nyárspolgárok foglalnak helyet. A rózsaszín baldachinos ágy érzékenyen áll ellen az ölelő mozdulatoknak. A kihegyezett érzékek ormát angyalok diadalittas fanfár és harsona dallama jelzi. A levegőben a császárfa virágának illata és az ősi feladatot kijelölő mag-szag keveredik. Békesség, öröm, teljesség. Így fogant ez a szép fiatal férfi. „Árnyay lenyomata lenne ez a fiú? Nem tudhatom. Szép, érzékeny, és mennyire elvont! E világra való? Nem tudom, Nem ismerem. Megismerhetem? Nem hiszem!”

Az asszony hirtelen megrázza a fejét, és üres tekintettel vizsgálja Károlyt, aki leeresztett vállal vár az elbocsátásra.

– Isten veled, fiam. Majd még beszélgetünk.

Nem veszi észre, hogy eddig is csak a saját gondolat-érzelem szüleményeivel volt elfoglalva.

– Kezét csókolom, mama.

Teteje

Egy nap a könyvtárból hazafelé, Károly gondolataiban elveszve lépked az üres utcán.A délutáni szürkületben a semmiből egyszer csak előtűnik egy hórihorgas, valószínűtlenülsovány, sötétszürke, földig érő kabátot viselő alak. Koponyájára feketesvájci sapka feszül, csontváz szerű arcán sötét szemüveg. Amikor Károly melléér, egy vasbottal hatalmasat húz a fiú hátára, majd ugyanabban az ütemben mélyrőlinduló és a legmagasabb regiszterben elhaló, vijjogó kacagással megy tovább.A váratlanul ért fájdalom miatt Károly lélegzete eláll, és a falnak dől. Rémületébenmegkérdezné, hogy mi volt ez, amikor a felette lévő ablakból kihajló hasonlóárny most a fejére csap egy nagyot, amitől felbukik. Önkéntelenül is összekuporodika földön. A védekező póz mit sem használ. Mert most már három földet söprő kabátosrémárny veszi körül, és karba font kézzel, égnek emelt arccal, bántó fejhangon,énekelve kérdezi.

– Neeem tudjuúúk a tiíízenöőőőtödik töőőőrvééényt? Egymásba kapaszkodvakörbetáncolják, és ritmusra rúgnak a fiú hátába, combjába, gyomrát védő karjaiba.A körforgás hirtelen felbomlik, az egyik fejbe rúgni készül a földön lévő, nyöszörgő,a rémülettől és a fájdalomtól az ájulással viaskodó férfit, amit a kétstráfos köpenyűführer egy rántással megakadályoz. Ő maga hajol le a halálra vált emberhez, (emberhez,emberhez, emberhez – ismétli patakzó könnyek között a más galaxisba költöztetett,imádságra kulcsolt kezű angyalkar) és mélyrekedt hangon a fülébe súgja.

– Kinyííírunk benneteket, mind! Készülj rá, te jeremiás!

A halálra rémült Károlyt fokhagymabűz és bögrepálinka szaga csapja meg.A csontfej ugyanazzal a vonyító hiénakacagással inti tovább társait a következő közeledőfelé.

Károly hangos nyögéssel, félig ülő helyzetbe lendülve ébred fel. A sötét szobábancsak Nándi egyenletes szuszogása hallatszik. A józsefvárosi templom harangja kettőtkondul. A gyötrő képfoszlányok miatt kótyagos fejjel, zavartan ismétli a korábbiakat,szinte szóról szóra.

– Lehetetlen, lehetetlen! De hát az ősjog, az örökké fejlődő erkölcs és esztétikavezette jogérzék! – kiáltja, majd lehalkítja a hangját, és motyogva ismétli a szavakat:„ethosz, axióma, szépészettan… S persze a magasabb erkölcsi szempontok!” Nema minapi elutasítás miatt lázong, hanem ott leng benne az ősi, hitbéli tanítás: „Istena maga képére teremtette az embert. Akkor, mindenkit, ugyebár! Micsoda oktondi gonoszság ez, hogy aki óhitű, az üldözendő?”, ismételgeti a maga kissé gyermeki, a világról mit sem tudó módján. Tagjait tapogatja, de testi fájdalmat nem érez, csaka lelke szétrongyolt darabjait keresgéli, melyek közül egy néhány már elkövesedve,a felfoghatatlan és embert nem ismerő univerzum felé vágyó és oda igyekvőszubsztancia.

*

Kapaszkodó nélkül peregnek Károly napjai. Megy a lelki atyjához. Igen csak felkavartáka dékániban történtek. S a mama sem mondott semmi használhatót. Nemtudja összeegyeztetni az Eucharisztikus Kongresszuson hallottakkal, például a jelmondat,Eucharistia vinculum caritatis, vagyis, az Oltáriszentség a szeretet köteléke.Főleg azért, mert a parlament a katolikus világgyűlés utáni napon fogadta ela tizenötödik törvényt. „Vajon az Actio Catholica mit szól ehhez?”

– Jaj, atya, kérem! Milyen ország a miénk? Együtt voltunk a Kongresszus ünnepségein,csupa jót és lelkesítőt hallottunk. És tessék! Eltelik öt nap, és itt ez a törvény?– ismétli az előző éjszakáját kegyetlen nappallá tevő felismerését. Emlékezetébenfelparázslik a hosszúkabátosok sárga szeme.

– Hát mi ez? Pont akkor, amikor Szent István királyunk halálának 900 éves jubileumátis ünnepeljük – mondja Károly szinte megzavarodva monoton hangon, fejétingatva.

Tapintatból nem szegezi átható tekintetét a bíborvörössé vált papra.– Olvasom – folytatja –, hogy az állam részéről az ünnepséget a Szent IstvánEmlékév bizottság végezte. Ugye, István király halálának évünnepe alkalmábólszületett meg az 1938. évi harmincharmadik törvénycikk is, melyben „Mélységestisztelettel emlékezik meg a nemzet első királyunknak, a szentnek, az államalkotónak,az uralkodónak és a hadvezérnek máig ható, dicsőséges tetteiről és maradandótörténelmi alkotásairól.” – idézi Károly a hivatalos szöveget.– Milyen példa Ő a maivezetőknek? – kérdezi lehajtott fejjel, mások és mindenki helyett szégyenkezve. –Emlékszik Atya, ugye, az Intelmeket megtanította nekünk! Fejből tudjuk, azóta is.S akkor miként alkalmazható ma ez a passzus?

Alig észrevehetően ráncolja a homlokát, majd ismét hibátlanul mondja emlékezetbőlA vendégek befogadásáról és gyámolításáról címet viselő passzust: „A vendégeks a jövevények akkora hasznot hajtanak, hogy’ méltán állhatnak a királyi méltósághatodik helyén”.

Árad belőle a szó, nehézség nélkül idézi a tankönyv további sorait is.

– Kérem szépen, Szent István Rómával példálózik, amely azáltal vált dicsőségessé,hogy „sok nemes és bölcs áradt hozzájuk különb-különb tájakról”. Az idegenekkülönböző szokásokat, nyelveket és fegyvereket hoztak magukkal, ezzel elrettentettékaz ellenséget, és emelték az udvar fényét. Iskolás hanglejtéssel, mintha óránfelelne, idéz tovább. „Mert gyenge az az ország, melynek csak egy nyelve és szokásavan”.

Az utolsó mondatot Károly emelt hangon mondja, és szúrós szemmel néz az atyára.Félénken folytatja, nem akarná megbántani papját. Arcjátéka teljes zavart tükröz.Ő tartson előadást e nagy tudású klerikusnak? Igazságérzete azonban tovább űzi,kergeti, hiszen annyira nyilvánvaló az ismeretek és a jelen helyzet, állapot közöttiellentét, hogy emelt hangon folytatja az egyre erősebb, már-már palástolhatatlanharag miatt.

– Ezért István arra ösztönzi fiát, hogy gyámolítsa a jövevényeket…” Mert az egynyelvű és egy szokású királyság gyenge és esendő. Ennél fogva, megparancsolomneked fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsd és becsben tartsad, hogynálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.”

Károly arca kigyúlva, meleg tenyere nedves, tétova mozdulatokkal keresi zsebkendőjétés törüli meg a kezét. „De az is igaz, hogyha nem alkalmazkodtak a helyitörvényekhez, jó, ha az életüket megkímélték, és kipenderítették a hazából!”, teszihozzá, nem kis indulattal, de csak magában.

– Atya! A minap olvastam a könyvtárban, hogy mennyi izraelita hazafi halt hősihalált, avagy nyomorodott meg a nagy háborúban kicsit több mint húsz éve. Azsemmi? Nem számít? – Rázza a fejét, kivörösödik a képe, a gyomra remeg. Nemszereti, ha a tények legyűrik. – Atya, kérem szépen! Miféle képmutatás ez? – kérdeziKároly, minden bátorságát összeszedve, mert nem szereti a feszültséget, de az átéltmegaláztatás fájdalmat okoz neki. – Miért nem nyilatkozik a Serédi bíboros úr?S vajon az itt járt Pacelli kardinális tud erről? Egyáltalán, bűn ez, hogy ilyeneketkérdezek? – indulattal és egyszersmind kiváncsisággal néz az atya szemébe.

Megrendítő álmáról már nem is beszél, pedig azóta minden éjjel felriad, nyöszörögvekeresne vigasztalást. Lelkiereje oda, hiszen annak széttépett darabjai már valahola világegyetemben vándorolnak, soha meg nem szerethető tájak, s talán egyugyancsak embertelen világ felé.

Nem felel senki, még Hérodotosz sem, Catullus Cicero asztalánál vizezett falernusitvedel. Rézorra fénylik a lemenő nap fényében.

A pap lehajtja a fejét, és remegő hangon jelzi:

– Várj fiam, egy két napot. Megpróbálok megtudni valamit.

A kitérő válasz Károly eszébe juttatja Ferit. Megkérdezné őt is, de ő messze van.Szeminarista Esztergomban. A levelezés pedig nem alkalmas a hirtelen jövő felvetésekreés az azonnal igényelt válaszokra.

Teteje

Károlyt még a születése napján sem tudja Nándi felvidítani, pedig minden igyekezete azon van, hogy az apró konyhában elkészítse barátja kedvenc ételét, a mákos tésztát. Nándor valamit ellesett még az árvaházi konyhán, hogy is kell a tésztát kifőzni, de a mák darálatlan, és kevés a porcukor. Mindegy, így is ízlik mindkettőjüknek. Az éhezés – fejlődő testük nagyobb kínlódására – a legfőbb úrként van jelen még most is. Nem nagyok az igényeik.

Árvatársa éppen huszonhat éves. A férfikor elején. Ígéret, jövő alig dereng, és a kilátástalanság részvétlen vasmarka szorítja a szívet, zsugorítja a lelket – fogalmazza az ókori szavalókórus gondolati és nyelvi formáival – keserű mosoly kíséretében.

– Csak nem ülhetünk itthon egész este, menjünk el valamelyik korcsomába! – Bugyborékolva nevet a szónyújtáson Nándi.

– De hová?

–Tudok egy helyet, tudod, ahol az érettségi után voltunk. Mikor is? Jó régen!

– Menjünk! – egyezik bele Károly nem nagy meggyőződéssel.

A füstös kávéházszerűségben a zongoránál ugyanaz a csecsemőarcú, kopasz fiú ül, mint annak idején.

– Juszuf! – kiáltja örömében Károly, de meg is ijed, hogy ennyire bizalmasan szólítja a csak egyszer látott alakot.

A zongorista megöleli őket, és kacagva mutat helyet nekik a közeli asztalnál.

– Na, Karcsika, milyen a világ? – Arcán vicsorgással kevert vigyor. – Van-e már menyasszony?

Károly szerény mosollyal rázza a fejét. „Nincs nekem senkim. Már az atya is alig, mert nem tud válaszolni az engem nagyon is bántó kérdésekre”, gondolja.

– Nincs?

A táncolni vágyók Juszufot visszakényszerítik a zongora mellé, így felbukkanó ötletét, mint puha gyolcsba csavart, szappanszagú kisdedet, úgy dédelgeti magában fél mosollyal, s alig várja, hogy felrázhassa ezt a nem erre a világra született, nagyon is kedves fiút.

– Akkor, tudod mit, elviszlek én vidékre! – csap le Károlyra a következő szünetben.

– Van ott nekem egy olyan gyönyörű unokahúgom, a Teri, hogy felkötheted a korcot, hogy a közelébe férkőzhess! Csinos, hű, de csinos! De nem ám afféle! Az apácáknál nevelkedett. Árva lett ő is, mint te!

– S hova mennénk?

Károly nem szeretné elhagyni a várost. Csak ezt ismeri úgy, ahogy, minden más hely borzasztaná. Ezt azonban nem képes kijelenteni, mert akkor hová lesz az istenített, római jellem? A férfiatlanság vádja érhetné, gondolja, míg érzi, hevesebben ver a szíve.

– Bajára! A jövő hétvégén szabad vagyok, mehetünk – lelkesedik Juszuf. – Elvisszük magunkat ezt a vigyorit is – mutat Nándira.

– Hű, az nehéz lesz, mert kettőnknek csak egy jóféle öltönye és kalapja van! – rikkant és kuncog a megnevezett.

– Van nekem, több is, majd felpróbálsz egyet – nyugtatja meg Juszuf a fiút.

*

A felvégi templomban esti ájtatosság van. A fényesre térdepelt padok, az egyszerűen faragott gyóntatószék titokzatos rácsa, az üdvözültségbe meredt, festett gipsz szobrok az elhasznált tömjén kesernyés illatát szívják és árasztják. Monoton hangon szól a lorettói litánia. Az idősebb, enyhén bajszos apácák egymás előtt is alig leplezik, mennyire unják a számukra lassan semmit sem jelentő fogalmakat. Bár egykor megtanulták, értelmezték a lelki életük gazdagítására szolgáló jelentésüket, azonban a sokszori ismétlés kimosta eredeti magvukat.

„Igazság tükre, bölcsesség széke, örömünk oka, lelki edény, tiszteletes edény, ájtatosságnak jele edénye, titkos értelmű rózsa, Dávid király tornya, elefántcsonttorony, Mária aranyház, frigynek szent szekrénye”, és így tovább, minden fohász után ott a könyörögj érettünk válasz. A mater nagyon nehezen palástolja igen csak földi vágyát – az elnagyolt, mormogássá silányodott válaszok közepette –, hogy végre megkóstolhassa a határon átszökött sokác keresztfia slivovicáját. Az italban az illírek egyszerre jelenlevő emberszeretete és gyilkolási vágya is benne van, attól függően, szeretjük-e az előttünk hadonászó társunkat, avagy tiporni való, mert éppen vérig sértett a sokadik pohár után.

Terike szokásos helyén, az utolsó sor melletti mellék kápolna térdeplőjén hallgatja az egyhangú zsolozsmázást.

A kápolna mennyezetére festett felhőszent szeretettel vizsgálja a buzgó fiatalt. Terike a délvidéki magyar tökéletes megjelenítője. Finom, ovális arc, bársonyos, lágy barnába hajló bőr, dús sötét haj, meleg-barna szemek, kissé erőteljesebb szemöldök, finomságában is akaratos száj, (talán ez jelzi egyedül az atyai ágon osonó Salzburger ősöket.) tökéletes idomok, finom, aprócska láb.

Érzékeny, finom lénye örökös harcot vív a rendre felbukkanó, marcangoló gonoszság cáfolhatatlan megnyilvánulásaival. Kevés a jó, nagyon kevés a szívet melengető tapasztalat. Minden este imádkozik gonoszkodó rokonaiért, hátha megjavulnak, s akkor ő máris boldognak érezné magát. „Ugye, jobbak lesznek?”, kérdezi fohászai közben, s bizony, nehéz elhessegetnie a felismerést: ők, sajnos, soha! „Majd megkérdezem az öreg atyát, meg a matert, mi esélyt látnak ezek az önmagukat is gyűlölők javulása dolgában.”

A vasárnapi misén kívül Terike hetente egyszer, pénteken megy az esti imádkozásra.

Sokszor alig ér oda a dávodi iskolából, ahol tanít. Igyekeznie kell, nem akarja megbántani a kedves nővéreket azzal, hogy elkésik, hiszen ők befogadták, támogatták, hogy ember lehessen. Édesanyja korán meghalt, három testvére közül pedig kettő is. Édesapja meg halálra itta magát, mert felmenőinek minden birtoka a trianoni határon túlra rekedt. A nénikéi ugyanakkor, a gazdagok rideg fensőbbségével taszították el maguktól. A vissza-visszatérő szörnyűséges, kitörölhetetlen emlékek gyermekkorába lendítik. Az akkor még igen csak rendtartó apai házba.

*

A zakatoló malom hangja muzsika a fülnek. Hosszú sorban állnak a bácskai izmos búzát őrletni hozó szekerek. A fényes szőrű, jól táplált lovak nagyokat bólogatva rántják szájukhoz a zabos zsákot. A szekeresek gyöngyöző szerémségi fröccsöt kortyolgatnak, barnahátú, ropogós kenyér és pincehideg borsos-paprikás helyi arató szalonnával a molnár lugasában. A gazda traktája ez.

„Biza’, ide gyűljenek, ne a szabadkai zsidó malmaihoz!” A zombori Köbling malom ontja a lisztté formált életet. A kenderzsákok és a liszt illata bódítja a gazdát, aki el nem mozdulna a garat mellől. Köbling Ferenc igazán szép ember. Szőke, csigás hajával, átható kék szemével, tömött sárga bajuszával ugyancsak elüt a bácskaiak zömök, barnára sült formájától. Vonzza is a tekinteteket, és ha szól, az hat is. Olyan vasakarat dolgozik benne, hogy senkinek sem ajánlott ellenszegülni vele. Okosan szervezi a gabonagyűjtést. Sokszor segíti a betakarítást emberrel, géppel, borral és mulatságokkal. A környékbeli gazdálkodókkal évek óta nagy barátságban van. A városi kiskaszinót is ő szervezte. A nyugodt késő őszi, téli időkben ott verik a blattot és vitáznak sokszor az indulatok elszabadulásáig: paprikavörös arcok, levegőbe intő zúgó kezek, majd’ a gutaütésig elnyelt szavak, s valahol ott a kacor is a zsebben, villanásra várva…

A gazda szemmel kíséri a hajnal óta zsákokat cipelő legények minden mozdulatát. Figyeli izzadtságtól fényes arcukat. Erős vállaikra tapadó finom lisztporba vájt verejték csatornák gyűjtik az izzadmányt a gatyakorcba. Ekkor int: békesség és nyugvás legyen!

A magasra emelt, a napsütéstől forróvá melegedett vashordó alá inti őket. Porapasztó zuhany, korsónyi forrásvizes kadarka, hófehér kenyérszeleten bácskai hurka zöldpaprikával, majd szelíd pihenés következik egy fél óráig. Szereti ezeket a kötelességtudó, szép embereket. Tiszta tekintetük, hihetetlen munkabírásuk, örökös jókedvük, évődő természetük elemeli őket a kemény robot okozta fáradtságtól.

Csipkelődve ösztökélik egymást.

– Gyere Janika, tégy még egy zsákot ide! Púpra veszem, az árgyélusát!

S telnek a piros-fehér-zöld csíkos zsákok. Sorakoznak, hogy majd eljussanak szerte a hazában, mindenhová! A Madonna tisztaságú, szűz illatú bácskai búza. A mélyfekete földből sarjadt, arcot cirógató kalász milliárdnyi termése. A fehér-fehér liszt megannyi alakot ölt: dómszerű kenyér, kifli, cipó, kalács, metélt tészta, zsömle s még ezerféle alak és íz válik belőle.

– Hisz’ kontraktusom van az eperjesi, de a zsolnai, meg a kolozsvári elöljárósággal is évi két-két tonna lisztre! – mondja magának kellő büszkeséggel a jó molnár, Köbling Ferenc. – S ha igaz, van itt egy stájer is a fogadóban. Várja, hogy jöhessen. El akarná vinni az egész évi őrleményt oda, fel, valahová Graz környékére. Hát, mindet hogy adhatnám, mert akkor mi marad az én atyámfiainak? – okoskodik, mert természetes, hogy a hazai ellátás mindennél előbbre való. Így elmélkedik a magyarrá vált Salzburger, akinek a dédnagyapja még éppen, hogy törte ezt a nyelvet.

A malom emeletes épülete mellett hatalmas udvarház áll, muskátlis ámbitusa ragyog a délelőtti fényben. A tisztaság, a rend dédelgeti a szemet. A finom formájú, olajos bőrű, őzszemű molnárné szelíd hangon küldi a mindenest a baromfikertbe, hogy szegje a nyakát két-három csirkének, mert a stájert meg kell vendégelni – még akkor is, ha olyan boltot nem csinálhat velünk, mint amilyet szeretne. Közben figyeli a szekereseket is, hogy hiányt ne szenvedjenek. Van is az asztalon rogyásig minden földi jó.

A lesötétített nagyszobában feketelakkos zongora őrzi a dallamokat, s várja Terikét, hogy egykor muzsikáljon a családnak, csendes vasárnap délután. Legidősebb leányként túláradó szeretettel öleli alvó húgát és öccseit, akik a dús ebéd után egy kupacban kucorognak a gyermekszobai nagyágy kasmír takarói között. A mindig felriadó Ferikét puha, szemre adott csókokkal nyugtatja, szenderíti. A később elveszett életek iránti túláradó gondoskodás ez, mintha valami megérzés munkálna benne tudattalanul.

*

Bár a vonat egyhangú zakatolása andalítja, de a beszivárgó kesernyés mozdonyfüst émelyíti Károlyt.

– Terike édesanyja fiatalon meghalt, az édesapját, aki megszokni sohasem tudta a kényszerből vállalt vasutasságot, mert örökké csak a malom zakatolására emlékeztette a mozdony dugattyúk hangja. A kesergés, hogy mindenét elveszítette a pohárhoz irányította végletesen, s a végén leterítette az alkohol – meséli Juszuf.

A hallottak Károlyt őszintén borzasztják, és egyúttal felélénkítik.

– Az embertelenné vált világ csodálatos példájaképpen. A könyörületesség, az emberbaráti szeretet, a megértés, a mások helyzetébe való beleélés képessége, a jótékonyság, az irgalom még nagyobb dicsőségére – rontja a hangulatot jéghideg tekintettel Juszuf, majd nagyot kortyol a míves ezüst barackpálinkás zsebpalackjából.

– Pontosan tudja, az emberiség semmit sem változott a kőkorszak óta, csak a módszerek finomodtak. Ő maga nehezen hordozza ezt az axiómát, csakis a zene, vigasztaló védőburka tartja életben. Meg a pohár. És még egy pohár – mondja halk, remegő hangon a zongorista, mintha ilyen nem történhetne meg, ha többször beszél róla.

Károly csak ingatja a fejét.

– A házukat gazdag és kegyetlen anyai rokonok foglalták el. Két kisebb testvére meghalt – folytatja Juszuf mélázva, mert elképzelhetetlennek tartja a maga muzsikusi naivitásával, hogy gyermekek is meghalhatnak. – A Ferike vakbélgyulladásban meghalt. A haldokló, kilenc éves fiúcskát az unokahúgom cipelte a hátán a kórházba, de már nem tudtak segíteni rajta! A Pancikát tüdőgyulladás vitte el – folytatja kínnal az arcán a kopasz, csecsemőarcú pianista.

Károly hitetlenkedve figyel. A tömény tragédia elemeit kóstolgatja, „Szophoklész sem agyalhatna ki ennél szörnyűbbet”, állapítja meg hümmögve, de csak úgy magának. Mi jöhet még?”

– Egyetlen, megmaradt fiú testvére Pesten jár a kereskedelmibe bentlakással. Terike az egyik gazdag nagynéni sokszobás házában húzhatta meg magát. A verandán kapott ágyat. A sokablakos helyiségben télen olyan hideg volt, hogy szegény lány reszketve csiholt némi meleget a dunna alatt. A reggelre odakészített mosdótálba belefagyott a víz. A könyökével kellett beütnie a jeget, hogy arcát, tagjait megmoshassa. Juszuf ekkora kényelmetlenséget el sem tud képzelni. Fejét rázva folytatja.

– Egyik reggel ott találta holmiját összepakolva, és mondták, mehet az apácákhoz, el van intézve! Taligára téve cókmókját jutott el a zárdába. Ott végezte el a tanítóképzőt. Ha nem kapott volna olyan erős hitet a Mi Asszonyunk rend nővéreitől, nem biztos, hogy kibírta volna azt a hányattatást, amit el kellett szenvednie.

Juszuf nyíltan, az élet sötét oldalát sohasem tapasztalt ember könnyedségével sorolja a borzalmakat. Inkább, általános vonatkozásokra tér át most már. Óvatosan fogalmaz. Érzi, ez a fiú teljesen tapasztalatlan, mintha csak is a teóriák tökéletes és dicsőített világában élne. Ügyetlenül témát vált. Igyekszik mondatai közé valami elvonatkoztatott keserű-derűt is beleszőni.

– A harmincas évek közepére a hazai társadalom tulajdonképpen egy kifordított belű, ragyás, bűzlő kiméra. Tudod-e, kedves öcsém? – Nyilatkozza és kérdezi is egyben, miközben újra nagyot húz ezüst zsebpalackjából. Ismét tiszta finom barackpálinka illata tölti be a kupét. Károly élvezi, de nem mer kérni belőle. A csecsemőarcú Juszuf tovább beszél:

– Az „úri osztály” feltétel nélküli bámulatot kicsikarni igyekvő mozi. A gondolkodók csendben megőrülnek, vagy a Dunának mennek. A feltörekvő, tiszta szívű jámborok pedig reménykednek, mint már évszázadok óta.

A zongorista szavai hidegen kopognak. „Másként beszél az életről, mint az atya. Érthetőbben, de igen csak sötéten”, állapítja meg Károly. Hamar igazat is ad neki, mert az ülés alatti sötét zugban ott vicsorognak a csont sovány hosszúkabátosok. A hallottak nyomán szája szögletében a keserű vonás mélyül.

A muzsikus érzi, szavai még el is rettenthetik Karcsikát, ezért, színpadias lendülettel felpattan, és hangsúlyozott mozdulattal a zakója zsebébe nyúl.

– Ide nézz, kisöcsém! – Fényképet tol a fiú arca elé.

Károly hosszasan nézi a finom vonásokat a tisztaságot sugárzó, meleg barna szemet. Kicsit sajnálja, hogy nem legalább félalakos a kép. Nagy érzelmek nem lepték meg eddig soha. Most azonban számára új érzés, valamiféle forróság önti el, és csak annyit képes kinyögni:

– Kedves, nagyon kedves, szép teremtés.

Teteje

A májusi délután melegében a már most barnára sült tanítónő tempósan kerekezik a város felé. A jó húsz kilométeres út néma, poros falvakon vezet át. Csátalja, Nagybaracska, Bátmonostor. Itt vannak az új határ által halálra ítélt, maroknyi embercsomók hajlékai. Olyan esélyekkel, mintha valaki levágott ujjakkal akarna Paganinit játszani. Igaz Csáth Géza? Oda lejjebb, Szabadkára – most már oda csak útlevéllel?

„Istenem, hát itt is lehet élni?”, kérdezi Terike magától. A válasz is ott van mindjárt. „Hát persze, miért a te falud talán más? Dehogy is.” Nagyon is örül, hogy van állása, meg tanítói lakása. Igaz, nagyon, de nagyon egyedül van „falubeliéivel” egyetemben. A lurkók az osztályában, hattól tízévesig, törekvők, okoskák, igyekvőek. Szereti őket. Állandó vigasza emellett, hogy képes pénzt küldeni egyetlen megmaradt testvérének, Kálmánkának, aki a kereskedelmiben tanul Pesten. Ő is mindig a barátok hiányára panaszkodik a leveleiben.

„Ezt ugyan nem értem,” nyomja a pedált tempósan, és közben azon elmélkedik, „hogy lehet Pesten magányos valaki? A Juszuf levelében az áll, hogy a délutáni vonattal érkezik. Ki kellene mennem elébe, de akkor biztos elkésem a litániát”, tűnődik Terike. „Na, majd meglátjuk…”, és kettőzött erővel kerekezik tovább. Veríték gyöngyözik arcán, tincsei összetapadnak a homlokán. „Pfű, de meleg van!” Egy percre sem áll meg. Talán marad annyi ideje, hogy a Sugovicában ússzon egyet. A stramm lánynál mindig van fürdődressz, és a májusi víz neki már elég meleg.

Délután rendbe szedve, szépre fésülten áll a peronon. A begördülő füstös masinisztája a leány mellett elhaladva, tisztelete gyanánt meghúzza a gőzsípot. Juszuf széles mozdulatokkal integetve száll le, és halihózik. Terike arcán mosoly jelenik meg. Szereti ezt a bohó, mindig jókedvű rokonát. De ki az a hollófekete hajú, soványka Charles Boyer mellette?

– Az unokahúgom, Köbling Terike, okleveles tanítónő – mutatja be Juszuf a lányt Károlynak.

– Tarr Károly, érettségizett, elöljárósági hivatalnok – hajol meg Károly kalapját levéve.

A leány finom, horgolt, nyári kesztyűben (felfogja az izgalom okozta tenyérizzadást) nyújtja a kezét. A kézfogás hivatalos, érintőleges, hiszen nem számított idegen érkezésére is, mert Jóska (ő így nevezi a rokont) csak valami meglepetésről írt.

– Jóskám! Sietnünk kellene, hogy odaérjek a litániára. Tudod, a kedves nővérek…

– Hogyne, lépjünk ki! De várjunk csak, itt egy konflis! Az elvisz hamar – fejét tagadóan rázza az üde, tanító kisasszony kétségbeesett arcjátékának látványán, és felmutatja dagadó levéltárcáját. A Jelky András szobor utáni sarkon átnyújt a kocsisnak egy bankjegyet, ő maga nem száll be, csak utánuk szól.

–Terike, gyertek utána a Szentháromság térre, a Nemzetihez, tudod, a szállodához. A teraszon várlak benneteket.

A Kamarás Dunára néző árnyékolt asztala mellett Boldizsár a harcsabajszú, hordóhasú, bunyevác pincér örömmel üdvözli.

– Művész úr, József úr, de jó, hogy ismét itt van – jól emlékszik, micsoda zongorajátékkal kápráztatta el tavaly a szállóvendégeket ez az ördöngös kezű vén-gyerek.

– Mit hozhatok?

– Sligovicát, te! De egy nagy pohárral!

Boldizsár dünnyögve gördül el. „Pálinkát, ebben a melegben?” Megvonja a vállát. „A művészeknél soha sem lehet tudni.”

Juszuf nagyon is tudja, miért akarja késedelem nélkül elzsibbasztani az agyát. Unokahúga sorsa, s mellé téve a Karcsikáét, külön-külön is egy borzalom, hát még így, együtt! „Lesz ebből valami?”, kérdezi félhangosan magától már zsibbadó nyelvvel. „Hű, ez aztán tüzes!” Kortyol még egy nagyot a gyorsan űrülő pohárból. A pincér a háttérben tördeli a kezét. Pedig ő aztán tudja, milyen pálinkát főz az öreg Ikotity mester. Oda is oldalaz Juszuf asztalához, és aggodalmaskodva kérdezi:

– Nem kellene étkezni is valamit művész úr? Most készült el a harcsapaprikás. Előtte persze vegyes halászlé dukál. Itt száll meg, kérem? Rendezhetem a szobát is – ajánlkozik készségesen.

– Jó lesz, Boldikám! – feleli Juszuf. – De az ételt csak hét utánra kérem, és három személyre. Két szobát is nyittasson ugyanakkor! Köszönöm. Ja, és hozzon még egy pohárral ebből, mellé egy fél liter hajósi vöröset! Szikvíz is legyen!

*

A konflis két sarkában ülők olykor egymásra pillantanak félénk mosoly kíséretében. Kevés szó esik köztük. Károly úgy érzi, a kisasszony már a litániára készül, nem volna helyes elterelni a gondolatait. A templomba időre érkeznek. Károly tapintatosan egy oszlop mögötti padsorba ül le. Az ájtatosságra összegyűltek szentjánosi, felvégi öregasszonyok, férfi egy sincs közöttük, sokuk már vagy bő két évtizede az égi imádságokat hallgatja, jeltelenül valahol Piavénél vagy Galíciában a föld alatt.

Az apácák, csendben várják az atyát. A hófehér hajú plébános nyögve térdel le, majd meglepő erejű, érces hangon belefog. Félig énekelve sorolja: „… Igazság tükre, bölcsesség széke, örömünk oka, lelki edény, tiszteletes edény, ájtatosságnak jele edénye, titkos értelmű rózsa, Dávid király tornya, elefántcsonttorony, Mária aranyház, frigynek szent szekrénye”… A válasz kissé nyekergő, kenetteljes „könyörögj érettünk…” Már megint.

Károly nézi a mellék kápolnában egyenes derékkal térdeplő leányt. „Lám, őt is a hit tereli, formálja. Vajon, mit tud a nagyvárosi életről? Semmit.” Ahogy persze ő sem. „Na de, csak hallott már valamit…” Ijedten abbahagyja a morfondírozást. „Nincs most itt semmi baj. Légy az eszednél! Haladj, ahogy a szíved diktálja! Így szerzel tapasztalatot. Igen, de ennyi szomorúság egy fiatal leány életébe hogyan kerülhetett? És a tiédbe, Károly? Nem kell meddő kérdéseket feltenni…”, inti le magát a fiú.

– Mehetünk, Károly? – Terike hangja visszarántja a valóságba.

Oson és terjed a kikerülhetetlen idegnyújtás mindennapi kínjaival a teuton-náciság rideg eszméje. A vele járó rémület az embert valamiféle bársonnyal bélelt, fél sötét, anyaméhszerű, szellemi burokba kergeti, ahonnan a feszültségtől reszketve tekintget kifelé és kétségbeesetten vár valamilyen feloldozó, rózsaszín lendületre, de a költő szavai – ismételten és újra – hideg egyszerűséggel hűtik le a várakozást:

„Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.”

Károly nem is érti, hogy jön most ide ez a rémisztő gondolatsor a templom békéje, a fohász birodalmába. Talán, az egyhangú, üres szóismétlések gerjesztenek rokonságot a kirajzolódó veszéllyel?

Az alkonyati fényben kellő távolsággal egymástól lépkednek a hatszögletű kövekkel kirakott járdán a Nemzeti felé. Árnyékuk valószínűtlenül hosszú, de ugyanúgy, azok is távol vannak egymástól. Terike szorong kissé, már visszafelé kellene kerekeznie. Hazáig érve besötétedik, s nem szeret este kerékpározni. Ezt az aggályát azonban elsöpri a férfi szóáradata. Catullusról beszél halkan, és valahogy kilyukad az egyedüllét szomorúságát taglaló részhez Theseus és a Minotaurus történetét elbeszélő verséből, melyet először latinul, majd magyarul is idéz. Talán akaratlanul is, részvétet akar maga iránt ébreszteni? Az egyes sorok végén a mellette lépkedőre néz maga előtt is merésznek gondolt gyakorisággal, és tanulmányozza a kedves arcot.

„elhagyatott sziget foglya vagyok, majd meztelen,
csak víz körös-körül, ösvény nincs, mely kivezetne;
nincs menekvés sem mentség, se semmi reménység:
minden üres és néma, az elmúlás mindennek az ura.”

Nem mondja, hogy a strófa a saját fordítása. Magyarázatot is fűz az idézethez.

– Ugye, mesterével, Sapphoval szemben a költő szerelmes verseiben a lényeg a vágyakozás, a másik iránti érzés, mely örök. Az elutasítástól való félelem, szorongás úgyszólván mindig fellelhető – magyarázza Terikének izgalomtól elhaló hangon, szinte lecke szerűen, lángoló arccal.

– Ugyan, ne legyen már ennyire borúlátó, Karcsika! – hallja a csengő, már-már erélyes hangot. Teri nagy merészen Karcsikának szólítja, ahogy Juszuf.

Károly keze a leányéhoz ér. Pipacs vörösen szabadkozik, „pardon, pardon.” A leány barnaságán átüt az izgalom okozta pirosság, így még szebb, még egészségesebb.

A Szentháromság téren az egykori Grassalkovich kastélyból lett városháza mellett haladnak a Nemzeti Szálló terasza felé. Terike egyszer csak megtorpan.

– Jaj, a kerékpárom! A templomkertben maradt! – riadtan néz Károlyra.

Károly kissé gyámoltalanul tárja szét karjait, ő még Catullus-szal van. A teraszon Juszuf kicsit imbolyogva integet.

– Gyertek, gyertek, ti szerelmes kakaduk. Az utolsó két szót már halkan csak magának mondja, reménytelien. – Ide, ide, mert éhen halok! Boldi! Hozz sört az ifjúságnak! – kiált atyáskodóan a pincérnek, holott aTerike és Károly csak öt-hat évvel lehetnek fiatalabbak nála.

Terike aggodalma ismét felcsap, hiszen még sosem ivott szeszes italt.

– Jaj, Jóska, hát hogy megyek én haza Dávodra, ha még sört is iszom?

– Sehogy, kedvesem! – mondja egyszerűen az unokabátyja. – Meg van vetve az ágyad, itt. Már intézkedtem, igaz Boldikám? – A pincér rutinosan bólint, noha tudja, csak két szobát rezervált a művész úr.

„Még szerencse, hogy holnap szombat van, és a falusi iskolákban a tavaszi dologidőben aznap nincs tanítás”, idézi magában a sok eseménytől lendületet, meg a sörtől jókedvet kapott Teri.

A bőséges halvacsorát követő feketekávé után Juszuf harsányan kiadja a parancsot, „irány a parketta!”

A közönség táncol. Láthatóan mindkét fiatalnak már a vacsora is nagy tehertétel volt, hiszen ilyen helyen életükben nem jártak. Valamicskét tanultak táncolni, ki az árvaházban, ki a zárdában. Na de, a partner eddig mindig a saját nemükből adódott, természetesen. „Most mi lesz?” Károly hümmög, de próbál kitenni magáért.

Gyönyörű ritmusban keringenek a parketton. A dallam periódusok indító ütemére Károly nagyot bólint, megnyomja a lépést, és biztos kézzel vezeti a lányt. Csak a melódiára figyelnek. Nem is hallják a szöveget:

„Szereted-e még a kék ibolyát, az én virágomat?
Megérted-e még az álmaimat, s az én világomat?
Hisz ez a modern világ ma csupa motor.
Nem divat a szív, a csók, a virágcsokor.”

A slow-foxot olyan bájjal járják, hogy több pár mozdulataiba belemerevedve bámulja őket, ugyan csak komikus látványt nyújtva. Az óvatosan egybeforró pár megfeledkezve hol is vannak, csak siklanak a parketten immár külön világba zártan.

– Hát, ti aztán jól becsaptatok engem! – tréfálkozik Juszuf. – Nézd csak, az árvafiú, meg az apácák neveltje, mindkettő a parketta ördöge!

Zihálva, izzadtan rogynak le a székre. Karcsika magában kuncogva konstatálja: zakó levételről szó sem lehet, mivel a kölcsöning háta nagy részét egy régi dunnahuzat pótolja.

– Jól van gyerekek, hosszú volt a nap. Jöhet a pihenés. Boldikám, a szobakulcsokat! Az asztalon maradt, kidugott borospalackokat vidd a szakácsnak, meg a kuktáknak! – rendelkezik a művész úr, miközben egy ötpengőst nyom a pincér kezébe.

„Milyen nagyvonalú, gáláns, kedves szalonfiú ez a Juszuf!”, állapítja meg Karcsi, amint kissé dülöngélve a szobája felé halad. Az ital hatására nem érzi különösnek a luxust, mintha mindig is ilyenben lenne része.

A friss, levendula illatú ágyon a mennyezetet nézi Terike. A mennyországban érzi magát. Egy szinttel lejjebb a havannaszivar illatú ágyon a mennyezetet nézi Károly. A mennyországban érzi magát.

A barátok temploma falán kalocsai mintás viráglánc burjánzik, a szirmok, kacsok kacskaringós vonalon haladnak a torony felé, színtobzódással fedve be az ódon istenházát. A keresztet tartó gömbnél egyesülnek, körülöttük csilingelő angyalkák kórusa zeng. A földre manna hull, az éjszakában fehér galambok szemezik az égi eledelt. Hűha! Meg szirupos, égetett cukormáz a tetőn! Kétségtelen.

Másnap későn ébred mindenki. Legelőbb Juszuf, mert neki még ki kell kísérnie éjjeli hálótársát, Klárit, kedves virágos lány barátnőjét. A reggelit a különszobába kéri. Nagyon kitesz magáért. Szeretné, ha lenne folytatás e két jó lélek között. Károly, nem kis meglepetésre, habos kakaót kér. Meglehetős a kontraszt Juszuf étkezést indító kisüstijével.

– Szóval, kedveskéim – kezd bele Juszuf –, nekem dolgom lesz a városban, de nektek csónakázást szerveztem. A Vörös híd melletti ladik-kikötőből indultok. Terike, te tudod, honnan. Boldikám, hol az elemózsiás táska? Ugye, van benne egy kevés borocska is? Jó mulatást! Délután ötkor találkozunk. Ebéd, aztán mi megyünk az esti vonattal Pestre. Vasárnap már játszanom kell – rendelkezik harsányan és mosolyogva. Terike szemöldöke felhúzódik, kezét alig tudja hova tenni, de megjegyezni nem meri, „borocska? Egyáltalán. És délelőtt?” Szorongás és öröm kíséri, amikor Károlynak mutatja a csónakok felé vezető utat.

Szorong, mert felsejlik a Mater szigorú arca. Az anyaapáca férfias szemöldöke idegesen ugrál fel és alá. „Tudod, Terike – bár te világi személyként vagy jelen e kongregációban – vigyáznod kell a másik nemmel.” E sokszor elhangzott megjegyzés mindig összeszorítja a szívét. Még most is. Alig volt tizenhét éves, amikor először hallotta. A kedves nővér szigorú, de mégis kedves hangja mögött felzúg egykori édesapja dörgedelme is: „letöröm a derekát annak, aki az én lányomat illetni merészelné.” A nyers szavak mögött az egyszerű ember szesz fűtötte féltése és egyúttal ragaszkodása húzódott meg egyetlen felnőtt leánygyermekéhez. A zárda hideget lehelő szürke falai, a süketítő csend, a szentelt gyertyák émelyítő illata, a cellaszerű szobácskája, ahol ugyanúgy vacog éjszakánként, mint a nagynéni verandáján. S most a gondolat, hogy ezután talán másképpen is lehet, felbátorítják.

Sikerül a sok-sok regulát, intelmet elhessegetnie. A hirtelen keletkezett felszabadultság lendülete nagy erővel sodorja e jóvágású férfi felé. Maga is mulat azon, hogy neki kell az imbolygó csónak orrát a parthoz szorítani, hogy Károly bizonytalan mozdulatokkal beszálljon.

A Sugovica mellékága alig áramlik. A füzesek a vízre hajlanak. A kinyúló, száraz ágakon gémek kémlelik a zöldes fodrozódást. Lejjebb szárcsák éles szeme pásztázza a felszínt. Károly gyöngyöző homlokkal figyeli a bajai lány mozdulatait: hogyan is kell evezni. Nagyot nevet, amikor értesül, mi is az, ha valaki „rákot fog” a lapáttal. – Tudja, amikor a lapát tolla elfordul, mert nem jól markoljuk az evező szárát, és felgyorsulva, ellenállás nélkül siklik el mellettünk. Rögtön a vízbe lehet esni olyankor– magyarázza kipirultan a lány.

– Jé, egy evezőnek is van tolla – elmélkedik Károly. Kacagásukat messzire viszi a víz.

A Ferenc csatorna zsilipje előtt csúszik partra a lapos orrú ladik. Gyékényszőnyeg kerül a fűre az árnyékban. Most vannak először kettesben. Zavartan indul a beszélgetés. Terike óvatosan kérdez a fiú családi dolgairól. Károly nem tudja leplezni zavarát. Mit is mondjon? Semmit sem tud az édesapjáról. Mit lehet mondani az édesanyjáról? Hogy csakúgy belenyugodott abba, hogy ő elveszett az utcán? Hogy nem törődött vele? Hogy nem kíváncsi rá? Hogy semmi sem érdekli, csak a Benedek éneke? Hogy talán van két húga valahol a világban? Három…

Az okos leány nem is kérdez tovább. Egyszerű szavakkal mondja el a saját sorsát, mintha abban nem is lenne semmi megrázó. Dehogy nincs. Csak ő már képes a hite erejével szemlélni a körülötte folyó dolgokat. Halál egymás után, kegyetlen emberek. Egyre megy. Majd ő ezen túl, csak a szépre törekszik. Kihúzza magát, ragyog az arca.

– Fürödjünk! – szól lelkesen.

– Nincs fürdőnadrágom – mondja zavartan Károly –, csak az alsóm, ami rajtam van.

– Nem baj! Majd megszárad a napon! – Terike szavai ártatlanul csengenek.

A füzesben átöltözik. A fekete dressz pompás idomokat takar. Károly térdig érő gatyájában elég komikus látvány. Igaz, izmai szépen feszülnek. Előre hegyezett tenyérrel, hirtelen felgyorsuló mozdulattal döf a vízbe, és gyorsúszással úszik sebesen. „Nem is hidegebb a víz, mint a Sportuszodában.” Fűti a lelkesedés a fiatal férfit. Terike utol sem éri. A partra kijutva ismét, Károly a lány törülközőjét kapja klottja elé, mert a testre tapadó fürdőruha látványa igen csak felhorgasztja érzékeit, és láthatóvá teszi a nemi vágyát. A szemérem azonban szépen lehűti testi tolulását.

A harapnivaló csupa általuk nem ismert étek. Van itt prágai sonka, ráksaláta jégen, magos cipó, ananász, banán, narancs. A boros palackhoz nem mernek nyúlni.

Délután a visszaevezést már Károly végzi. „Igen, az evezőtoll mindig merőleges a haladás irányára”, idézi a kedves „vízi tündér” tanítást. „Így elkerülöm a „rákfogást””, mondja a leckét magában. Annyira belejön, hogy hirtelen dalra fakad:

„Ramóna… la lalalala lalalaaa!” Nem meri a szöveget folytatni: „Te gyönyörű, te csodaszép, Ramóna, te nap a szerelem egén…” Tart attól, hogy ez a bájos-csinos lány magára érti, és tolakodásnak veszi. Csak hogy Terike nagyon is jól ismeri a dalt. Mosolyog, és behunyt szemmel hallgatja a bársonyos baritonnal szóló kedves dallamot.

*

– Hol a nővéred? – ripakodik Annusra a férje. Az Érsekújvárról tegnap haza érkezett férfi, szép szál ember, nagyot ránt bozontos bajuszán. Szüleit látogatta, akiket az új hatalom urai most forgatnak ki a földjükből, és minden nap elmondják, oda, a Dunán túlra! Egész éjjel ette a méreg, mikor megtudta, az a „finom asszony” ajtót mutatott a saját fiának!

– Na, majd én ráncba szedem azt az elkényeztetett dámát! – fújtatja, és nyúl a diópálinkás üveg után egy kis bátorításért.

– Hát hol lenne, a cselédhajlékban. Te nem engedted ide a nagyházba, Jenő! Nem emlékszel? – feleli az asszony.

A férfi elengedi a vádat a füle mellett, és döngő léptekkel elindul az ágyások között a pajtaházhoz.

– Matild! Mit csinálsz? Gyere ide ki, de azonnal! – kiáltja cseppet sem udvariasan.

Az imént ütötte el a tízet a közeli templom toronyórája, de nincs mozgás odabent. Jenő nagyot rúg az ajtóba.

– Ki gyere, de rögtön!

Az ajtó lassan nyílik, de Benedek jelenik meg az ajtónyílásban egy földet söprő, régi női hálóingben elveszve.

– A Matild alsik még – mondja vihogva. Az es hang fütyülve jön ki fogatlan száján.

– De én sívesen énekelek neked, Jenő bátyám… – mondja a nála majd’ tíz évvel fiatalabb férfinak.

A vasutas felkapja az apró emberkét, és beleállítja a zöldség sorok melletti esővizes dézsába. A cukrász magas hangon huhog.

– Jaj, de hideg, jaj, a tököm!

A víz lassan szivárog felfelé a flanelbe. Széttárja karját, majd vállat von, hangját kieresztve énekelni kezd: „Már itt van a hajnal, fel munkára dallal…” Annus a tornácon könyököl. Örökös aggodalma most derűre vált. Teli szájjal kacag a manószerű dalnokon.

Jenő sok mindent tud Károlyról. Bori elmondta, hogy rendes, pedáns, szorgalmas hivatalnok a józsefvárosi elöljáróságon. Még latinul és görögül is tud, nem csak hegedülni. A hivatal, az már valami! A vasúti forgalmistának ez fontos. Neki is nyugdíjas állása van. Tehát, tekintély. Akkor a fiatalember is az.

Jenő belép a kis szobába. A hokedli alól felkapja a vödröt, és állott tartalmát egy mozdulattal az ágyra zuhintja. A borzas nő sivító fejhang kíséretében felül, és rámered a küszöbön álló alakra. A háttérfény miatt nem látja, ki az. Álomittasan motyogja:

–Te vagy az, Árnyay?

– Ki a fene az az Árnyay? Talán, az Újváry! – mordul rá a vasút embere.

Matild magára húzza a félig elázott dunnát, és vacogva kérdezi.

– Hát akkor, ki az?

– A sógorod, te lüke!

– Mit akarsz?

– Gyorsan öltözz fel, és ki ide, a kertbe! Beszédem van veled. Hamar! – pattog Jenő.

Eltelik egy fél óra is, mire Matild kikászálódik, és már őszülő haját görbe fésűkkel úgy, ahogy egy boglyába feltűzi. Arca ráncaiba beleevődött a tartós mosdatlanság szürkesége. Azon nem lehet változtatni. Kióvakodik a küszöbre. Maga sem tudja, mikor volt azon túl.

(Hol van már a félixfürdői anziksz: habkönnyű csipkeruha, a buzduló keblek felett krémsárgafinom, szertelen szélességű masli, a kézben malomkeréknyi, légies kalap. A férfiak buzognak, macskanadrágjuk szűkül ott lent. Felhorgad bennük a nemzés ösztöne, mint az rendesen szokás. De hűt az illem, a fránya illem.)

– Ülj le ide a padra! – rendelkezik Jenő. – Mit műveltél a fiaddal? – Jenő hangjában fenyegetés van. (Második találkozásukról nem tud.) – Kidobtad? Egy városházi hivatalos embert? Sőt, a saját fiadat?

Az asszony csak a vállát vonogatja. Kőszívében nem mozdul semmi, a tekintete üres.

– Vasárnapra meghívom ebédre. Te is bejössz a nagyházba, de a Benedek nem!

Szedd addigra össze magad! – Adja ki a parancsot a férfi. Köszönés nélkül hagyja ott sógornőjét.

*

Boldizsár mellett két kispincér sürög-forog, hogy a művész úr és vendégei elégedettek legyenek. Ma somlóiban pácolt, citromos, rostonsült kősüllő van pürével. Mentalevél díszeleg a burgonyás tálon.

Az elválás gondolata töppeszti a két fiatal gyomrát, így lassan és kevés szóval megy az étkezés.

– Ugye, majd ír nekem? – kérdezik pontosan egyszerre, és ettől mindhárman elnevetik magukat.

– Nincs a világvégén Pest! – szinte énekli Juszuf. – Nemsokára vége az iskolának, és Terike jöhet. Nem igaz?

Ettől felvidulnak, s lendületesebben fogy az étel.

– Boldikám! – inti magukhoz a pincért Juszuf. – A Terike kisasszonyt bérkocsi vigye a felvégi templomhoz, ott szedjék fel a kerékpárját, és irány Dávod. Menjen az egyik kispincér vele! Rendben?

Teri hálásan néz nagyvilági rokonára. „Igen, a pénz gálánssá is tehet, meg gonosszá is.” Így elmélkedik kevéske élettapasztalata alapján.

Károly kedélyét nem látszik megülni az elutazás gondolata. Tekintélyes adagokkal élvezi ismételten a ropogósra sült rablóhal derekak boros ízét.

– Ideje elköszönni, mert lekéssük a gőzöst! – hörpinti ki kávéja maradékát Juszuf.

– Hahó!

– Akkor, viszontlátásra, Terike! – nyújtja a kezét Károly. Párnás tenyere, erős ujjai meleg bársonyossággal fonják körül az apró női kezet.

– Igen, viszontlátásra! – Szorítja meg a leány Károly kezét. Gyorsan elfordul, mert rászakad a hirtelen jött gondolat, milyen szép is volt ez a bő egy nap, és milyen mozdulatlan minden itt, meg ott, lent a faluban. Elégedetlenségét azonban elhessegeti, mert bűnnek érzi azt..

– Mehetünk, kisasszony? – szól a kocsis.

Tűnődésre az autós utazás kevés időt ad. „Tetszik ez a csendes és okos fiú. Még több találkozás szükséges, hogy jobban megismerjem.” Okoskodik Terike magában, és rögtön hozzáteszi, megkérdezem az apácákat! Fel sem ötlik benne, ugyan mit értenek a szívhez a kedves nővérek?

Az alkonyi fényben a falu főutcája fáinak árnyéka óriás karomként kap a tanítólakás előtt megálló autó felé. Terike meglepetten észleli, már meg is érkeztek! A kispincér kiugrik, készségeskedik, betolja az udvarra a kerékpárt, majd meghajol, és a kocsi elindul visszafelé.

A lány sóhajtva néz körül a kihalt utcán. Egyetlen társa most a sok esemény-kincs. Az egyszerű szobácskája most nem vidítja fel. A vázában a melegtől elkókadt viola csak fokozná rosszkedvét, ha a belső hang nem intené, azonnal. „Nem elégedetlenkedünk!” Hát dúdolni kezd: „Ramóna, te gyönyörű, te csodaszép…”

Korán ágyba bújik, hogy végre teljesen egyedül lehessen az érzéseivel, vágyakozásaival. A sívó homoktól fojtogatott, istenverte, immár húsz éve a lét peremére taszított falu, az alattomos, homoki bor gőzében szuszogva gyűri az éjszaka óráit. A tanítólakban apró mécses imbolygó fénye játszik a fehérmadonna elnagyolt gipszszobrán.

Az arc azonban a fal felé fordult. Zegzugosra szakadozott árnyéka szeszélyes formákat vet a falra. A közeli ágyon a harsogóra keményített fehér napsütötte barnasággal – és lángoló testtel alszik Terike.

Hatalmas, rózsaszín rákolló csattog gesztenye fürtjei felé. A vödröcske jégkockái között fürjnyelv lefetyel. Prágai sonka szárnyú gém lebeg át a téren, kerek-merev szeme a párt fürkészi.

A fekete fürdődresszen át a bimbók bökik a kelmét előre és fel. A közelben fekete klottnadrágos izomfiú szorítja össze combjait, küldve hátra vérmes nemzőtagját. Hínárszagú vízzel keveredett, nedves zsongás uralja a testeket, mit egyre nehezebben tart kordában az izguló szemérem. Az akarat kemény küzdelemmel zabolázza a test vágyait és küldi a lelket fel a magasba, hogy ott aztán repessen, bukfencezzen. Lehetetlen pózokban száguldjon felfelé, majd bukjon ijesztő gyorsulással le és le. Szédületes ütemben közelít a gótikusan ívelt ananász húsa, melyre meredően céloz egy banánszerűség. A suhogás most felerősödik és lövedékként süvít ismét felfelé a menekülő lét. Jaj, ijed meg. Jaj, megint. Érkezik az acélszürke ráció. Küldi az emberi test működéséről tanultakat. Itt vigyorog a nemzés ős ösztöne.

– Nem! – nyög fel az angyali arc. A párnán verejték keveredik a küszködés könnyével. „Nem!” Újra. „A testi egyesülés csakis a gyermekáldást szolgálhatja. A testi egyesülés csakis a gyermekáldást szolgálhatja.” Zümmög a légben a lélek vitája a fizikummal, ahogy az apácáktól tanulta. De ők honnan tudhatják? Incselkedik az ürdüng a nemiség képében. Ugye, a vele járó felvillanyozó bizsergés ismeretlen, egyelőre. „Hiszen, még hol az érzelmi töltődés? Hol a szerelem?” Az égi színen az evezőt mozgató férfiizmok játéka különös kapocs az ősanya ösztönnel. A megfeszülő kar domborulata bizalmat ígér, és a nő testében azonnal engedékeny lesz. „Jó, de, hol a fedél? Hol az otthon?”, dobja fel a kérdést a vén átöröklés. „Jaj!” Újra.

„Anyaisten! Segíts és tanácsolj! Ugyan, kivel értekezhetnék a talán várható férfi-nyomulás dolgában? És a magam lendülő odaadásáról? Ígéret lesz-e? Jaj, és a szerelem vajon felbuzdul-e? Vagy csak a kettős nyomorúság lök bennünket egymás felé?” Terike a feltörő gondolatai hajóján vitorlázik. Okos feje helyénvaló kérdésekkel gyötri, rücskös aggályok akaszkodnak belé.

„A lánynak, a vágynak
Csupa könny a szeme,
Csillagporos éjjel,
Sikoltott esküje

Izgul a szemérem,
Mint a domb hajnalba’,
Ha belevág mélyen a nap
Meredő sugara.”

*

A vonaton visszafelé Károlyból alig lehet egy szót is kihúzni. Merengve ül a sarokban, olykor felvonja a szemöldökét, és félhangosan ismételgeti, „mi a csuda?” Juszuf úgy tesz, mintha szenderegne a bőséges estebéd után, de szeme sarkából figyel. Nagyon figyel.

Teteje

Feyér Lipót egyetlen megmaradt, hűséges tanítványával, Gyárfással eszmecserét folytat egy pörköltszagú kisvendéglőben.

Abban az évben, 1939. szeptemberének első napjaiban a nácik és az orosz nácik, az úgynevezett „szovjetek” lerohanják Lengyelországot. Igaz, egy patkányfészeknyi tótszlovák is jelen van a mészárlásban. A hős lengyelek vesztesége 123 000 halott és 133 700 sebesült. A lengyel hadsereg és Lengyelország a hónap végére – immáron harmadszor – megszűnik létezni. Tömegével menekülnek hozzánk, és sokan megérzik ránk is valami hasonló vár. A szövetségesekhez menekült lengyel légiók sok hadműveletben vesznek részt (Monte Cassino, észak-afrikai front, Anglia légvédelme, stb.) oszt’ mégis az orosz medve lesz valószínűleg hazájuk jutalma a világégés után! Brávó Churchill, brávó Dzsugasvili!

*

A hidegkék tekintetű SS tiszt szenvtelenül adja ki a parancsot: nincs kegyelem! Varsó felett a stukák ugató géppuskáiból kiokádott lövedéklánc feltépi a vöröskeresztes sátrak tetejét. A bőgő motorzaj elnyomja a halálhörgést. A pilóták szemében kegyetlen fény lobog, és kéjes mozdulattal oldják ki a láncos bombák raját. Katynban tízezer lengyel tiszt fekszik a sírgödrökben, hátul, dróttal összekötözött kézzel, tarkón lőve. A két ember-mészáros náci(ó) egy darabig egymást nevezi meg a tömeggyilkosság elkövetésével. Sokkal később kiderül, a keletiek az emberölők.

*

Az őszi tanévkezdés előtt Nándi lelkendezve, örömmel és kacagva híreli: bejut a Jogra!

Károly kedves fejbillentéssel nyugtázza.

Nándin átsuhan barátja kínja, és sietve bátorítja.

– Menj el a dékániba ismét!

Károly alig láthatóan legyint, és magában folytatja. „Ugyan, milyen jogász lesz ez a fiú, ha ennyire tájékozatlan. Hiszen, csak szigorodtak a származási törvények. Egyre másra jönnek a nem érintettek számára észrevehetetlen, de attól még embertelen szabályok Ábrahám utódai számára. De talán, a mama… Segít? Magyaráz-e valamit a merev hatóságiaknak?” Megújul a remény, már csak azért is, mert ott az a bajai lány, és ő már valaki!

Keveset mesél az ottani élményeiről Nándinak, mert bizonytalannak érez mindent. A hivatalt, a jövőt. Gyorsan javítja magát, emlékezve, hogy Terike nem szereti a borúlátást.

Károly matrac alatt vasalt nadrágjában, felfelé kunkorodó ingnyakkal, kiscsomóra kötött nyakkendővel és félrecsúszott válltömésű zakójában türelmesen álldogál a Wenckheim palota ezüst szalonjának előszobájában. Ide közvetíti latint tanítani a munkaügyi alhatóság. Nem kis izgalommal, de előttük eltitkolta, hogy van állása. Elkerekedett szemmel vizsgálja az aranyozott, pompás stukkókat, a vakítóan fehérre festett, pufók puttókat. Nem is veszi észre a libériás inast, aki lebiggyesztett szájjal, leplezetlenül jelzi; „vajon, mit keres itt ez az ágrólszakadt?”

„Igen, szükséges valami többlet kereset, ha már udvarolok.”, gondolja a fiú önmagát is meglepő előrelátással. Nem is tudja pontosan, mennyi lehetne a javadalmazása itt a gróféknál, mennyit is érhet a latintudás átadása. „Tíz sestercius, meg hét és fél as”, idézi fel magában Róma pénzeit, és szája elé kapott kézzel kuncog.

A falon bajor hegyi tájkép függ, akár lehetne az Érchegység nyugati előhegyének környéke is. A látvány titokzatos-örökletes módon ismerős Károlynak. Közelebb lép, és elmélyülten vizsgálja a részleteket. A keresztgerendás ház kötései azonban idegenül hatnak.

– Mit óhajt, uram? – szól egy hang háta mögött.

Károly sarkán pördül, hogy késedelem nélkül válaszolhasson. Szólna, de meghökkenti a titkárféle merev tekintete, lényének töményen elutasító volta. A karót nyelt, csont sovány, női kölni illatot árasztó alak a hosszúkabátosokat juttatja eszébe. Mozdul, hogy a munkaközvetítő ajánlását elővegye, de félúton megáll, és különben belenyugvó természetét legyűrve, kihúzott tartást vesz fel és – Rejtő Jenőre gondolva –, határozott hangon érdeklődik.

– Bocsánat, de ön kicsoda?

A lefelé fennhéjázáshoz szokott alak elvörösödik, és fél fejjel kisebbé válva rögtön válaszol.

– Albert komornyik, kérem.

– Látja, így helyes! – jegyzi meg Károly, miközben tisztán érzékeli, saját érdeke ellenében viselkedik. „Vajon, ez a figura ítéli meg, hogy ő alkalmas-e a grófkisasszonyt megismertetni Vergilius, Catullus költészetével, avagy a római cézárok jellemével vagy akár a korabeli plebs szokásaival, jogaival?”

Hirtelen szakad rá a keserű felismerés. „Itt megállt az idő, vagy két évszázaddal vagyunk hátrább. Mit érhetnék én itt el az „örökérvényű” latin eszmék világának bemutatásával? Inkább talán megmutathatnám, hogy lyukas a cipőm talpa, avagy az ingemnek nincs is háta. Mit lát ez az osztály a valóságból?” Émelygést érez, a levegőbe legyint, amit a lakáj félreért, és ijedten elugrik.

– Jó napot kívánok! – mondja dühtől reszkető hangon. Menti is közben magát és korholja: ne ezekre a bábokra haragudj. Most már barátságos, halkuló hangon hozzáteszi, „alles gut und teuer”…

Azzal sarkon fordul, és halad a kovácsoltvas nagykapu felé. A lakáj a vállát vonogatja, és semmit sem ért.

*

A Regnum Marianum tanévzáró ünnepélyén ismét ott van Kismatild és Ilonka, mint a sokszor meghívottak. Irénke, a legfiatalabb testvér, végzés után itt dolgozik a konyhán. Ösztönös érdeklődést mutat a két lány iránt. Nem tudja megmagyarázni vonzalmat, talán mert azonos a vezetéknevük, ami meglehetősen ritka. A közös ebéd után kérdezgeti őket, kik a szülei? A két lány nem sokat tud mondani, csak annyit, hogy a Juli néninél laktak, amíg el nem kerültek Hollandiába.

– Na, de mégis, ki az édesanyátok, ki az apátok? – faggatózik, noha ő sem ismeri a magáéit.

– Nem tudjuk, sajnos – húzza fel a vállát a két roncs-leány.

A Kismatild élénkebb, ő legalább tartozik valakihez, a vörös Grosshoz! Nem szereti, hogy mindig agitál a Weiszmanfrédnél, de hát, szép nagy háza van Dunaharasztiban, és megígérte, elveszi. Persze, a kommunistáknál sohasem lehet tudni, mit kíván a párt – még ha földalatti is. „Hollandiai” lenne a feleség? Megvizsgáljuk…”, mondja összevont szemöldökkel az egérszürke, vörös orrú funkcionárius elvtárs, hátha konspiráció, meg diverzió…

Irénke megjegyzi a Juli néni nevet, és megpróbálja kihúzni a lányokból, hol találhatja meg őt?

– Andrássy út 27! – böki ki önkéntelenül Kismatild.

– Igen, a két immár vénkisasszonyt jómagam neveltem, mert az anyjuk holdon járóvá lett, hogy elvesztette a szerelmét, Árnyayt, e két nőszörnyűség nemzőjét – magyarázza fáradt hangon Julianna Irénkének teázás közben az Aréna úti lakásban. Kiskároly sorsa annyira nyomasztja, hogy nem is mer szót ejteni róla. Mély zavarában meg sem kérdezi, ki is a látogató, miért is érdeklődik? Nem érzi szerencsének, hogy a Gyertyánffy meghagyta a címüket az előző lakás házmesterénél. Így juthatott a nyomukra Irén.

– S az édesanyjukat vagy az édesapjukat hol lelem? – kérdezi összevont szemöldökkel, pattogó hangon. Mannlicher álkatonai hangja ez.

Julika ernyedten hadakozik magában, hogy tapintatból nem fedi fel, hol is él az egykori váradi dámakisasszony. Végül feladja a küzdelmet, és megadja a pestszenterzsébeti címet. Tiszta lelke és persze az el nem múló lelkifurdalás Karcsika eltűnése miatt, arra is ösztönzi, hogy felajánlja, vele megy.

– Ki a heiderménkű az? – sziszegi a szavakat Matild a kopogásra. Pecsétes, félretaposott nemezpapucsa egyikét találja csak. A másik az ágy alatt van. Seprűvel halássza ki, miközben halkan átkozódik.

– Már megint, ki az ördög az? Így, kora reggel. Az előbb kondított kilencet a harang. – Ezt már az ajtó közelében mondja, amire erőteljes, szinte őrmesteri hang válaszol.

– Tarr Irén vagyok, és Tarr Matildot keresem, ha itt lakik!

A névismétlés élénkebb mozdulatokra ösztökéli a slafrokban mutatkozó asszonyt.

– Kicsoda? – kérdezi nem kis ijedtséggel.

Igen, ezt a nevet adta meg a szülőotthonban, ahonnan azután két nap múlva elosont. Nos, most ott áll előtte a huszonöt év előtti mása kissé keveredve a bajorbauer vonásaival.

– Bocsánat a zavarásért asszonyom, csak azért vagyok itt, hogy megkérdezzem, nincs önnek, véletlenül egy Matild, meg egy Ilonka nevű leánya?

– De van, de nem láttam őket vagy húsz éve! És, van egy Irén nevű is, azaz, te! Hihihahú, ha tényleg te lennél az! Sőt, még egy fiam is volna! – rázza az őrült kacagás, hájai rengenek, szeme lobban és pisil be kevéssé.

Ránt nagyot a hálókamra függönyén, ahol lebegő hortyogással hever a Benedek.

– Áriát, Benedek! Ünnep a mai! – rikoltja villanó szemmel, és rántja le a rongyos takarót az apró emberről. – Itt a papírkatona ivadéka! Zenét, de azonnal, te caruso!

Irénke csak áll a küszöbön, meghökkenve. Majd eréllyel a hangjában odaszól:

– Mi ez a komédia, kérem?

– Ez nem vigassági mű gyermekem, hanem a tiszta valóság! – vihog a kócos asszony, majd karon fogja a vonakodó, fejét rázó leányt, és királynői mozdulattal viszi a három lépésre lévő hokedlihez. Az ülőalkalmatosságot véletlenül megrúgja, az alatta levő vödörből szennyes lé loccsan Irénke harisnyájára, és csurog bokacipője belsejébe. – Vagyis, a nővéreidről sem tudok semmit, ahogy rólad sem, amióta a szülőotthonban rekedtél. Ó, gyermekem! – mondja Matild ripacs hangon, szaggatott kuncogással. Valójában a gúny nem ennek a lányotthonban felnőtt utódjának szól, hanem a Mannlichernek, a csigának, aki őt megmászta.

– Ön lenne az anyám? – rázza a fejét Irénke hitetlenkedve. – Jaj, Istenem!

Száraz szemmel vizsgálja a női hústömeget, és rögtön szidná éles hangon, „hogy lehet így élni? Miféle ember ön?” Bírálná, de zavarodottságában csak álldogál.

– S akkor, remélem – hangja karcol és mar –, azt is tudja, ki lenne az én apám?! Matild arcát a válaszkényszer undora ijesztő ráncokba szedi, felelni készül, de nem talál szavakat, hogy miként mutassa be az egykori iratkatonát, a birgerli csizmás bajor bauert.

Menti a helyzetet a megjelenő Annus néni. Lágy mozdulattal vonja onnan el Irént és kíséri a nagyházba, ahol egy cikóriakávé mellett magyaráz el mindent újsütetű unokahúgának, már amit tud a nővéréről. A szerencsétlenje, Iréntől értesül nővére másik két leányáról…

Késő délután kihegyezett idegekkel érkezik haza Jenő.

– Kisiklott egy tehervonat a rendezőn! – túr a hajába. Meglátva Annuskáját, ellágyul, és karjába emeli ezt a bársonyhangú, csendesjámborédes mindenét, és fúrja fejét a friss kamilla illatú hajába a füle mögött. Mindig megnyugtatja ez a szerény, békés asszony.

Hatalmas rágásokkal végzi ki a serpenyős csülköt, s ahogy telik el, úgy figyeli a felesége, mikor alkalmas a híreket előadni.

– Ez igen! – rikkantja, nagyot csapva az asztalra. – S mindjárt három a kislány!

Ja, és a Karcsihivatalnok úr! Lám, lám, micsoda jámbor egy nővéred van!

A kadarkafröccs mellett eltűnődik.

– Te, Annus! Ha már így van, meg aztán, ha eddig ölték az enyémeket ott fenn a Csallóközben, a tieidet meg a Partiumban, hát csak össze kell fogni ezeket a kallódó lelkeket – mondja félhangon a megtömött gyomrától eredő engedékenységgel, amúgy paposan. „Ez az! Ide velük, mind!”, gondolja.

A lelkek iránti aggodalmát az is táplálja, hogy amikor Csallóköz visszakerülése hírére, a korai télben lélekszakadva rohant haza szüleihez, unokatestvéreihez, mit látott? Édesapja megőszülve, egykedvűen pipázik, az őszutói, ház körüli munkák elvégezetlenül, s az öreg csak azt ismételgeti: „úgyis visszajönnek, úgyis visszajönnek!” Nem lehet lelket verni bele. Előtte most már örökre ott a cseh légiós, aki puskatussal verte, hogy mondjon le földecskéjéről és induljon, de rögtön za Dunaj! A feleség arca a rémület ráncaitól összegyűrve. A rántást kavargatva csak a szája mozog hangtalanul, „úgyis visszajönnek, bizony és meg is ölnek.” (Ugyebár, Tiso tisztelendő úr és népvezér áldásával…)

Micsoda réges-régi tapasztalat ez! Vagy csak a végleges belefáradás az évszázados elbirtoklás ide, oda, háború, csata ördögi táncába? Hiszen, honnan tudta volna, milyen aljas állást foglalt Anglia és Franciaország, a két, erkölcs nélküli „nagyhatalom”, kimaradva a bécsi döntéshozatalból? Csak Ciano és Ribbentrop igazgat. Egy angol van csak jelen a kassai bevonuláskor Lord Rothermere…

Tisztán látja a kérges kezű, jó eszű földműves. Nem hihet már senkinek, lelkében mélyül az űr. Holott, most örülnie kellene. Indul az öreg a csűr felé, szeme sokáig időzik a keresztgerendán…

A Kisalföld síkján üvöltve száguld a hófüggönyt maga előtt torlasztó, jeges szél, a fák kopasz ágaira fagyott jég csupa ördögpata és dögkeselyűkarom.

– Annuskám, angyalom! Hát jöjjenek ezek a holt lelkek ide a vasárnapi mise után, ebédre. Leütöm az öregkakast, jó lesz az pörköltnek, galuskával. Ugye?

Az asszony ellágyulva néz az urára. Milyen egy okos és jó ember! Látja, hogy mivé lett az ő egykor oly’ fent levő családja, s veti egybe az uráéval, akik ott nyomorodtak és aláztattak meg a hirtelen köddé vált Benes-Ma-szarik tákolt országában. Rendbe aligha hozhatók szegények.

*

1940-ben egy májusi vasárnapon, Pestszenterzsébeten ebédhez készülődnek.

– Rajta Borika, Annuskám, lelkem! Terítsünk az ámbituson! Hányan is leszünk? Mi hárman, a nagyanyó a tolószékben, Károly, Matild, Kismatild, Ilonka és Irénke! Kilencen! Jól van!

A közeli templomban a misén csak Károllyal találkoznak, aki jó korán kelt, hogy kedvezzen Annus nénjének.

A kakaspörkölt – kiegészítve néhány jércével – ágason rotyog a kerti tűzön. A hosszú asztalon egyszerű fajansz tányérok, vastagszélű poharak, kancsóban gyöngyöző kadarka.

Az asztalnál nagyrészt egy vérből valók ülnek teljesen idegenül egymás számára. Idegesen méregetik egymást. Vénmatild undorodva vizsgálja az asztalhoz gurított gurulószékben ülő, töpörödött anyját, akinek lecsorgó nyálát egy vászon partedli fogja fel. Károly hümmög, mi az, hogy ők négyen testvérek, de egyiküknek sincs fogalma az apjukról, sőt a negyediknek meg ki az édesapja? Mindenki Matildra néz. Várják a magyarázatot, a feltárást, a jó hírt. Az asszony azonban alig beszél. Láthatóan jobban leköti a kakascomb meg a borocska.

– Mit akartok? – kérdezi barátságtalanul. – Olyan ember, mint a ti apátok – mutat a háromra – na, nem a tiéd, Irén – nem születik a világra többé. Akit jobban érdekel, ki is volt Árnyay, keresse meg Szenes Bélát vagy Nagybandit, vagy olvassa a Színházi Életet, és megtudja.

Fogalma sincs arról, hogy Szenes már tizenhárom éve halott, Nagy Endre meg két éve költözött fel az égi színpadra.

– Hogy milyen volt, mint férfi, mint szerető és hős, tőlem ugyan nem tudjátok meg! – csapja kiürített poharát az asztalra. – Irénke, drágám, a te apád – hangja gunyorosan lebeg –, a te apád – ismétli fojtott, emelkedő hangon – pedig egy nímand, volt kartontologató katona, és nácivá vált barom! Kész!

A megrökönyödés elnémít mindenkit. Ilonka nem bírja a feszültséget, elkékül, levegőért kapkod. Károly szalad a lány táskájában lévő, apró oxigénpalackért, maszkért. Kismatild közömbösen néz. Irén szája egy penge vonal. Ellenséges hangon morzsolja a szavakat.

– Legalább a nevét, ha lehet! – Toppant a lábával.

– Elemér, azaz talán Emerich Mannlicher von Rosenheim im Bayern – kacagja Matild, és gyilkos fény lobban tekintetében.

Jenő nagyot húz a poharából, a másik keze az asztal lábát markolja, hogy majd eltörik. Fogcsikorgatva tartja magában a felismerést: „ezekért kár volt leölni az öregkakast…”

– S Te, Irénke, hol laksz? Hogyan töltöd napjaidat? – kérdezi bátortalanul féltestvérét Károly.

– A Regnumban, a konyha mögötti szálláson. Konyháslány vagyok, mi egyéb lehetnék, négy elemivel? – jön a szemrehányással vegyes, ridegen kopogó válasz.

Mintha a fiú bármit is tehetne erről. Irén azt nem teszi hozzá, hogy sohasem szeretett tanulni, és hiába kedveztek neki az apácák, csak kibukott. Károly nem tudja, hogyan folytassa az ismerkedést, mert a másik húgaihoz is lenne kérdése, és így a feladat sok. Zavartan dünnyög, fogalmazza a lehetetlen helyzetet feltárni képtelen kérdéseit, amikor a vityillóból telt, szárnyaló énekhang áramlik ki – meglebegtetve az apró ablak koszos, tüll függönyét:

„Künn a fákon újra szól a víg kakukkmadár Napsugárban fürdik minden, száll az illatár…”

A dalolás hirtelen abbamarad, csörömpölés és elfojtott átkozódás hallatszik. Nyílik az ajtó, és az apró cukrász-énekes a szokásos, bő női hálóingben, az egyik lába fejére szorult, zörgő vödörrel megjelenik az éles fényben. Hunyorogva meghajol a tornác felé, és félénken kérdezi:

– Folytassam, Jenő bátyám?

A két es süvítve fütyül a légben.

A jelenet nem oldja az asztalnál ülők feszültségét, a zavarodottság csak nő. A Vénmatild egykedvűen lakótársára pillant, kiüríti fröccsös poharát, feláll, és szó nélkül visszamegy a kulipintyóba – tárva nyitva hagyva az ajtót.

Károly hol Jenő bácsira, hol Annus nénire nézve elnézést kér, halk motyogva megköszöni az ebédet. Egy szalvétára felírja lakáscímét a húgai számára, és fejét rázva távozik.

Teteje

Borika az irodai rádión egyre nagyobb izgalommal hallgatja a hírt: A magyar honvédség bevonult Erdélybe! Már Nagyváradon is túl vannak és Kolozsváron több tízezres tömeg fogadja a katonákat virággal, koszorúkkal ünnepli őket.

Első gondolata, hogy Annuskával menniük kell, de azonnal! Édesanyjuk lefittyedt szájjal, lógó karral hallgatja, ha érti egyáltalán, leányai tanácskozását. Tekintetéből semmit sem lehet kiolvasni.

Együtt rontanak be Matildhoz, aki a késő délelőtti órán még csak fésülködik. A nagyszerű hír lepereg róla. Nem képes, vagy nem akarja felidézni a váradi boldog éveket, kérgessé vált lelke nem mozdul.

– Menjetek csak! Csókolom a papát, ha még él egyáltalán! – jegyzi meg epésen, megütközést keltve húgaiban.

A kanonok sori ház teteje beroskadva. Szenes gerendák, a nagykapu helyén tágas tér tátong. Odabenn kormos, üres falak, a feltépett és felégetett, berakásos parketta elszenesedett széle ördögszájként vicsorog. Szél süvít a kitört ablakokon át. A mozdíthatatlan, ovális ebédlő asztal alatt összeszáradt ürülék kupacok. A pincében bevert hasú hordók kongó üressége. A kamra polcai leszakítva, az egykor példás rendben sorakozó befőttes üvegek összetörve a földön. Az összeszáradt almák, töpörödött kálmánkörték síró gyermekarcot utánoznak.

Két házzal odébb a Kauczky gyáros háza épebb. Itt Berci, a mindenes fogadja őket. Csak annyit tud, hogy az öreg építőmestert még 1920 telén elhurcolták, de hogy hová, azt lehetetlen tudni.

A két testvér szárazra sírt szemmel ül a szabadjegyes kupéban és Pestig nem is szólnak sem egymáshoz, sem senkihez. Annus napokig csendben sírdogál, háromszor is elmegy a templomba, és könyörögve kéri a Mindenhatót, hozza vissza az édesapját. A Fennvaló ugye, bölcs. Jobb, ha a fohász nem teljesül. Városának egykor neves tényezője, maláriától elkínzottan, negyven kilóra fogyva múlt el ebből a világból a szándékos agyondolgoztatás és éheztetés következtében odalent, az egyik román alföldi börtönben.

Matild jéghidegen fogadja a hírt. Igen, a Papa. Hát odalett! Ugyanúgy, mint Bronzini – „mert mindenki meghal, ugyebár”, állapítja meg flaszter-bölcsességgel. De ez már a tartós krumpliszesz hatása.

Pokoli lélekrombolás víziója. Csámpás, zord, nem emberi alakzatú lelkek vonyítva súrlódnak egymáshoz, hozzájuk tartozó testük rongybabaként ráng az összezavart eszmék gonoszul kifeszített acélhuzal rengetegében, hol karjukat, hol lábukat metszi le – észrevétlen. Nem fáj, nem hiányzik. A ráció lefojtva, a lélek lebutítva Jermann- Spannenberger-jávorpalikkal, és női megfelelőivel. A pillanatos örömöket töri- zúzza szét az apró, tűszerű hírekből összerakható bizonyosság: ismét háború lesz. Özönlenek hozzánk a lengyelek, sok itt a francia, Ábrahám gyermekei tömegével. Elmélkedik Juszuf koradélután már félrészegen, akit nap mint nap gyötör a mozi mű-jókedve, az elvont melódiavilág ringató szépsége és a mindennapokban alattomosan, lappangva burjánzó, gonoszág-gócok mindenkit agyonnyomó ellentéte. Jaj, és ójaj! A hajába túr, és dülöngélve megy hónapos lakása legkisebb helységébe, mert hányingere leküzdhetetlen.

*

„Drága Terike!

Nagyon szeretném, ha az évzáró után Pestre jöhetnél. Itt tartom addig Kálmánkát is. Nálam ellakhat, hiszen, éjszaka soha sem vagyok itthon. Tudod, a fránya lokál. Akkor is, ha nincs kedvem, akkor is, ha van. Mert muzsikálni muszáj a sok mulatni vágyónak.

Tudod, a vigadók többsége afféle nemtörődöm alak. Kényszer-jókedvüket olykor átmenet nélkül váltja fel valami kedély-felhő, s azt a jellegzetes egyen mozdulat kergeti el: a pezsgőspohár viharos kiürítése.

Bevallom, nincs ínyemre ez a közeg sem, amely könnyedén hazudja el a lényeget. Mindenki tudja, hogy jön a világégés, már megint. De mit tehetnék? Jaj, Terikém! Megyünk a vágóhídra! Újra.

Ne is haragudj, ha Neked panaszkodom, de nincs senkim, ti kettőtökön kívül. Igen, a Kálmánkát elhoztam egyszer ide a mulatóba. De nem élvezte! Szomorúan vizsgálta a „duhajkodókat”, majd szabadkozva mentette ki magát mondván, Juszuf bátyám, ne haragudj, de nem értem, hogy lehet itt jókedvre derülni, ahol csak italok és olcsó nőcskék vannak. Jegyezte meg a meglepően bölcs öcséd, aki csak most múlt tizenhét. Ugye?

S a szesz által elborított agy mellett ott a feltörő, állatias vágy, melyben semmi más nem számít, csak a test és a kéj. Tudod. Vagy, ha nem is. Hallod.

„Régen a szerelem, titkos veszedelem
volt a szívre még.
Míg ma ez a titok, szimpla kicsi dolog
egy kis víg emlék.

Nincs már szerenád, madrigál, bók és
epedő holdsugár, hölgyét ma a lovag
egy pillanat alatt így jellemzi már.

Tudom, hogy van neki, na mije van neki,
szöszi haja van a fején.
Tudom, hogy van neki, na kije van neki,
senkije sincs neki, csak én.

A szeme kék kökény,
pi-pi-pi-pi-pi -piros a rúzs a száján.
Nem tudja más csak én,
hogy ti-ti-ti-ti-ti-ti-ti-ti-tilos a csók, ha vár rám.”

(Írja Jóska vagy ösztönösen, avagy csavaros ésszel, tanmeseképen.)

„Amiért írok, az a Karcsika. Nálam uzsonnázott a minap, és igen finoman érdeklődött, vajon írhatna-e Neked? Nem akar tolakodni, és valami Catullusra hivatkozott – verses formában, hogy szeretne látni Téged.

Írd meg, mikor jöhetnél, Nálam lakhatsz. Tudod, sokat nem vagyok itthon, s ha kell, alszom én a mulatóban a zongora alatt egy pokrócon. Csókol, Juszuf.”

Gőzkalapács feje zuhan az izzó vastömbre, dobban a föld alatta. Az izzó-verejtékes testekben szakadni készül a gyomor. A rücskös fémdarab vigyorogva hűl a samott ágyon, s a pöröly várja a következőt és a következőt. Készül a lánctalp a harckocsihoz. Odébb egy tarajos metálszörny vijjogó hangon köpdösi magából a lövedék hüvelyeket, miket arrébb, közömbös tekintetű asszonyrobotok töltenek meg puskaporral, s végül rézkúp-hegy zárja sötétbe a kis gyilkosokat. Helyre kis faládába kerülnek elvágólag, sorban, akár a katyni tömegsírban a lengyel tisztek. Sok golyó talál majd – szakítva fel bőrt – puha fészket reccsenő csontban, agyvelőben, májban, izomban. A becsapódást mindig halálhörgés kíséri.

Az egyik fejkendős asszony a gépies mozdulatok között nem lát már mást, csak azt, miként vágódik majd a hegyesre munkált golyóbis bárki katona koponyájába és a következőjébe és a másikéba, és az ezredikébe. A csontrepesztést mindig halálsikoly kíséri, ugye.

A sokadig hang után egyszer csak felpattan az asszony, és a műszakvezető irodája felé veszi az irányt. A kimutatások papírhalmazába (százötvenezer lövedék, ötezer heveder – kipipálva) elmerült alak hajába kap, fejét felrántja, és az arcába köp.

– Gyilkosok! – sikoltja hisztérikusan, és menekülne a csarnokból, de két markos gyárőr utoléri, földre teperi, megrugdossa, és sietve adja át, a sípszóra azonnal megjelenő gyári rendőrségnek.

A bombák másutt készülnek. Mestereik szürke szemében ott a pusztítás vágya. „Igen, ez a méteres-tonnás darab egy falut egyből gödörré változtat”, húzza ki magát a fegyvermester, és villanó szemmel ellenőrzi a folyamatot. A fél-sovány munkások egyen mozdulattal végzik a szándékosan elaprózott feladatot, hogy ne is tudják, mi is lesz tevékenységük eredménye.

A kerek-lapos aknák közepén a gyújtószerkezet rézszeme, mint bomlott agyú küklopsz pásztázza a terepet, mikor szakíthat már le egy lábat, vagy téphet szét egy egész embert. Fanyelű kézigránátok simulnak hozzájuk a soha el nem érhető vággyal: azok is szeretnének hasonló pusztító erővel gyilkolni. A gépfegyverek, karabélyok mellett a közelharc fő gonoszai, lángszórók garmadája sziszeg, alig várva tűzvészt okozó fellobbanásukat.

A közeli raktárban polcok sokaságán sárgászöld szövetű gázálarcok tömege, hatalmas, kerek szemeik már most a leendő holt-katonák millióit idézik.

A csarnok vasvázas folyosóján a kefebajszú őrült fizimiskáját utánzó igazgató elégedetten dörzsöli a tenyerét, majd inti magához Mannlichert – aki „tanácsadóvá” nyalta be magát a bajor fegyvergyárban.

Teteje

A dávodi elemi iskolába segédtanító érkezik a Húsvét előtti hetekre, így Terike elszabadulhat a tanítástól. Ünnepélyes mozdulatokkal helyezi el női holmiijait az apró vulkánfíber bőröndbe, de ott a félsz is, megláthatja majd Juszuf azokat, ha nála lesz? „Egyáltalán, hogy lesz ez az egész kaland? Még szerencse, hogy a Jóska talpraesett egy rokon. És ott van a kisöcsém is. Igaz az iskolában, de a hétvégék szabadok számára is”, okoskodik. A felidézett személyek sorrendje ösztönösen védekező? Hiszen a Karcsival kellene kezdeni! „Igen, tiszta egy moziszínész, mint a Charles Boyer”, lelkesedik, nem is ok nélkül. „És az a Catullus vers fordítása… tetszik, meg az is, aki szavalta”, vallja be magának. „Tetszik. Igen, ő is egész egy árva, talán még jobban, mint én. Hiába van meg az édesanyja és a fura húgai…”, szövi gondolatait a kerekek kattogása mellett. „Remélem, vár a Jóska az állomáson! A golyhó még a lakáscímét is elfelejtette megírni.” A bizonytalanság szétkergeti kedves gondolatait, és az aggodalom kiszárítja a száját. Kis csatos üvegből vizet kortyol, majd harap a gondosan csomagolt vajas-zöldpaprikás dupla kenyérkéből.

*

Károly a polgármesterségtől bérel egy apró lakást lakást egy Üllői úti bérház harmadik emeletén. A ház egyszerűségéhez nem illő, dús vasvirágokkal díszített, kovácsolt korlát óvja a függőfolyosón lépkedőket. A kis lakás csupán előszoba és egy szoba-konyha. A szoba ablakai a folyosóra nyílnak, a konyha tenyérnyi ablaka a lichthofra néz. A bútorzat elhasznált, városházi darabokból áll. A kicsi asztalon kék, aprókelyhű virágcsokor vizespohárban.

Károly szabad napot vesz ki, hogy Juszuf és Kálmánka jelenlétében megmutathassa otthonát Terikének. Lelkesen mutat körbe. Nem észleli, hogy a jellegtelen irodai bútorok csak úgy sugározzák a ridegséget, a lélektelenséget. Terike zavarában a kezét tördeli, Juszuf pedig kiadja a parancsot, irány hozzá!

A Thököly úti lakás tágas, nagypolgári lak. A lenti étteremből pörköltet és sas-hegyi bort hozat. Egy-kettő, kész a terülj asztalkám. Nagy nevetések között folyik a szó, kipirultan, fénylő arccal ülnek az asztal körül. Karcsi egyáltalán nem neheztel, hogy lakása alkalmatlan bármilyen társasági életre. Hosszasan beszél az unalmas hivatali életről. Örömmel tudatja, hogy Nándi immár egyetemista. Juszuf lelkesen méltatja Kálmánkát, mintha a saját fia lenne. Mennyire okos, kedves és jóravaló fiú. Most is ministrálni van meg lelkigyakorlaton a domonkosoknál. Csak azért, hogy Terike jókedvét még tovább fokozza.

Pedig a diák úr inkább szótlan és kesernyés. Nem csoda, ha gyermekként láthatta édesanyja, két kistestvére korai halálát. Teri a segédtanítóról beszél, hogy mennyit kell még tanulnia, hogy jó tanerő legyen.

– Hű, elkések! – rikkant Juszuf. – Terike, az a te szobád. Ma jött a jeges, van friss jég a jégszekrényben. Ott találsz reggelire valót és tejet is. Karcsika, jó legyél! – Megöleli mindkettőjüket, aztán halk kuncogással hagyja ott a párt, hiszen vagy még két órája van a jelenéséig.

Terike csak most észleli, hogy egyedül marad a férfival. Bizonytalanságát, aggodalmát oldja a borocska, és amint a balkonon nézik a forgalmat, az alkonyati fényben villogó fényeket, felötlik benne Karády Katalin Halálos tavasz című filmje. Jávor ül a zongoránál, és szól az „Ez lett a vesztünk, mind a kettőnk veszte” kezdetű dal. A testiségtől sugárzó hangulatban, az egyedül táncoló Karády sorban leveti ruháit, amit Jávor, a zongorára támasztott mézeskalács szív tükrében lát. Teri nyugtalansága csak fokozódik attól, hogy éppen ez a jelenet jut az eszébe. Azonban felülkerekedik benne a női mivolt – „ne figyeljetek kedves apácák, sem a felvégi templomatya” – segíti a bormámor is ebben, és tiszta érzelmeivel hagyja, hogy Charles Boyer a karjába vegye és megcsókolja.

*

A precíz Károly, ki tudja, miért, úgy gondolja, e nagyszerű esemény – a csók – immár eljegyzéssel ér fel, sőt jöhet a templom is! „Legyen hát az esküvő éppen egy év múlva. Addigra talán, pénz dolgában is megerősödöm.” Tervezi lendülettel a jövőt. Gyalog megy az Üllői útra. A Lakásba. Otthonnak nem nevezheti, mert ez a fogalom nem épülhetett ki elméjében, egyszerűen hiányzik. Szép a lány, szép. Mondja lépései ütemére. Kedves lány, nagyon kedves. Szin-te meg-kö-ze-lít-he-tet-len. Len, -len, -len. Dünnyögi. Az úton átkelőben tülkölve kerüli ki az éppen, hogy mellette elzúgó, hatalmas személyautó.

– Az anyja krauszát! – ránt a kabátszárnyán egyet ez a szórakozott, kedves alak. Terike sokáig forgolódik az ágyán idegen zajok, illatok között. Hol elpirul, hol önvád keríti hatalmába. Nem képes eldönteni, helyes volt-e az ennyire heves közeledést nem elutasítani. „Igen, de a csók! Azt láttam sokat a moziban és sokszor el is képzeltem milyen. Borízű…” , zárja le a tapasztalást félig már álomban. A testiség e megnyilvánulása miatt még imádkozni sem mer.

*

István és Bözsike zötykölődnek a III. osztályon. Mennek haza, mert látni kell, de rögtön, az újra magyar világot, otthon. Élesd és Csíkkozmás. Amúgy sem bírják már tovább a városi szolgálatot, a Pubi úr lehetetlenségét és a Julika kisasszony perlekedését, aki haragszik a világra a vadházasság meg a gyermektelenség miatt. Amikor a váradi visszatérés lehetőségéről faggatták Juliannát, mindig kitérő választ kaptak. Úgy vélték, itt van inkább szükség rájuk. Holott, csak kímélet címén nem kaptak tőle felvilágosítást, mi is történt a Tarr házban és annak lakóival.

Élesden a bíró idegesen magyaráz. Be kell mennie Istvánnak Váradra, ahol igazolhatja magát, hogy falubeli – a templomi anyakönyv nem elég a Budapestről kihelyezett, fafejű aktaimádóknak. Azután, felvehetik a hadkötelesek sorába is. A városházán hosszú sor fogadja.

– Hát maga, ki fia, borja? – kérdezi a kékhalántékú, szemével önkéntelenül csippentő irodista.

– Fazekas István vagyok, élesdi lakos.

– Aztán, miért higgyem ezt el? – pöcköli a nyüzgér az elnyomott cigarettavéget a sarok-kosárba.

– Csak azért, mert ott születtem, és az ük szüleim is oda valók. Sőt, az édesapám első világháborús hősi halott, nevezett Fazekas Vilmos, Telegdről!

– Mondja ezt maga! – néz gúnyosan az aktatologató.

– Na, de a karikás úristenit magának! Hát miért kételkedik? Ki az Isten egyéb teremtménye lennék? – István fegyelmezi magát, holott legszívesebben a csizmaszárába gyömöszölné ezt a kétéltűt.

– Papírokat! – szól egykedvűen az ázalag, és újabb cigarettára gyújt.

– Azok a Tarr építész úrnál vannak. Kanonok sor 26.

– Hát az baj, mert ott nincs élő személy. A ház kiégett – tájékoztat tökéletes közömbösséggel az állam embere.

István gyomra táján keserű csavarást érez. Tekintete elborul, és könnyeinek nem tud parancsolni. Ingujjával törli szemét, nagyot sóhajt és csak nagy nehezen préseli ki magából:

– Miért nem nézik meg az élesdi anyakönyvet? Az sem elég hivatalos?! – Most már átnyúl a csücsöri szájú alak gallérjáért a türelmét vesztett István, és megrázza, amúgy istenesen.

– Altiszt, altiszt! – vinnyog a hivatalnok.

A megszólított, éppen falubelije Istvánnak, lassú léptekkel közelít, és kelletlenül kérdezi.

– Tekintetes úr?

– Vigye már innen ezt a vadembert!

– A Fazekas István nem az, aminek maga mondja, hanem élesdi honpolgár. Rendes magyar ember. Érti-e az úr?

Kékhalánték szélsebesen állítja ki a honos papírt, és rikácsolva, félig sírva, menti tekintélyét, és hessegetné kifelé a föld emberét.

– Kérjen bocsánatot, maga fél-úr! – ragaszkodik István.

A teddide-teddoda, könyökvédős hajlékony halkan motyogja:

– Elnézést, bocsánat, csak menjen már!

A hivatalnokok bizony félvállról beszélnek a román poklot megélt helybeliekkel.

A hazatérés öröme illan így el.

A kanonoksori házhoz elmenni sem mernek. Annus és Bori beszámolója élénken él bennük.

István tehetetlenül vizsgálja a földjüket. Ősz van, a vetés ideje elmúlt. Termény alig. Öregapja már csak a csűr előtti padon üldögél. Szívja a pipáját, s olykor morzsolgat valamennyi kukoricát Bonifácnak, a kocának. (Csak ő nevezi így, férfinévvel.) Egyszer-egyszer odacsoszog az állathoz. Amikor az meghallja a nemez papucs csusszanását az ól előtti deszkán, máris jön a hídlás felől és dugja a fejét a palánkhoz. Az öreg kapja a gereblyét, és vakarja, vakarja a nagy sertés hátát. A göbe kéjesen nyög és szuszog, szemében emberi hála fényei gyúlnak.

– Hát egyéé, te sonkakirálynő! – bíztatja az öreg, aki már semmit sem ért a történelem ide-oda vonuló gazemberségeiből.

István dühében a fogát csikorgatja és gyúrja öklét a tenyerében. „Élni? Miből? És a vonatjegy le Csíkba kettejüknek? Hát miből?”, fojtja el kérdéseit a hiúban egykor elrejtett pálinka maradékától feltüzelt férfi.

Rokonai ellenségesen méregetik a „pestieket”. „Na, hiszen a nagyváros! Mi jó jöhet velük onnan?” Valóban, nem sok. A kevéske bérükből megtakarítani lehetetlen, a vonatjegy, majd az egészet elemésztette. Hogy is jutnának le a leány falujába? Marad a tanácstalanság, mely tovább gerjeszti István dühét a világ ellen.

Teteje

A nyár nagy lelki viharok között telik Terike számára. A szünet igen alkalmas lenne sokszor, de nagyon sokszor találkozni Károllyal. De hát, hol? A falu nem engedné. Itt? S akkor mégis, hol?

Felkerekezik Bajára, a Gisinger nénjéhez, aki egykor kirakta, és mehetett a tél közepén az apácákhoz. Hátha az óta megbánta gonosztettét, gondolja teljes jóhiszeműséggel. „Nála esetleg, megszállhatna Károlykám!” A birtoklással felérő néven nevezéstől egészen izgalomba jön, sőt bátorsága is buzdul. „Majd én megmondom a Manci néninek! Az biztos! Hiszen, ez a catullus már az én párom! Igen?”

– Mi, hogy ide? Egy férfi? Akit nem is ismerek? Hát, neked aztán van képed, Terike! Ilyennel idejönni! – köpködi a szavakat a szőrös szívű és arcú rokon.

– De miért tetszik rám haragudni? Mi rosszat cselekedtem én? – kérdezi teljes ártatlansággal Terike.

Az egész életében semmittevő, elkényeztetett vén némber csak hümmög, és nem válaszol. Terikét a szerelem bátorrá teszi, és a banya elé állva kimondja.

– Mit szól ehhez az Jóisten?

*

Kálmánka érkezik a dávodi tanítói házba. A nyúlánk, tömött hajú, összenőtt szemöldökű fiún sok romlott, pesti dáma szeme akadt meg a Rákóczi úton, akiknek nyíltszíni ajánlkozását, ez a romlatlan Adonisz nem is igen érzékelte. Érkezik igen, ragyogó szemmel és tiszta jeles bizonyítvánnyal. A büszkeségre okot adó előmenetel ellenére egyhangú szomorúság lengi körül. Sajnálja nővérét, mit is tehet itt jót, ebben a poros-csendes faluban? Terike pedig kiteszi a lelkét. Kerékpárt szerez számára, és hívja, hajtsanak el a Ferenc csatornához.

– Tudsz-e horgászni, öcsikém?

– Jaj, hát hol tanultam volna meg? A Vas utcában, a flaszteren? – kérdezi kevéske évődéssel a hangjában. Megbántani nem akarja a nővérét.

– Na, majd én, megtanítalak, és közben mesélek neked a fővárosi szerelmemről! Jó lesz?

– Kiről, te?

– Hát a Tarr Károlyról, aki tisztviselő és latin tudor!

A törpenádas partszélen rongyszőnyeg darabon ülve lógatják girbe-gurba botocskából és alig hosszú horgász zsinórból álló felszerelésüket a vízbe. Az apró horgon megköpködött, paprikás kenyérgalacsin a csali, az úszó a damilba süllyesztett, bevágott szélű parafa dugó.

– Hogy az ereszték hossza változtatható legyen – magyarázza Terike kedvesen bólogató öccsének.

Hirtelen eltűnik a Kálmánka tartotta bot úszója.

– Húzd meg! – kiált a nővére.

A nagy lendületű berántásra máris a parton ficánkol egy tenyérnyi napkárász.

– Szép fogás! – dicséri meg a fiút. Azt már nem teszi hozzá, hogy ez a halacska csupa szálka.

*

Károly Pestre hívja Feri atyát. Nándi joghallgató is jelen van. Erős kölni illat lengi körül, mint egy ünnepre kész bolgárkertészt. Mindketten megcsodálják erőtől duzzadó, pozsgás arcú barátjukat. A reverenda viselését őserőből vetné vissza pompás, izmos teste. A lelke azonban finom, és mannás szavaiból víg öröm burjánzik.

– Szóval, házasság, Kárlikám? – néz kedves mosollyal a lábát váltogató és hümmögő barátjára. – No, és ki az arajelölt? Mondd, fiacskám! – neveti el a kérdezősködést a sodró jókedvet árasztó, Károllyal egykorú pap.

– Terike…. ő nagyon finom lélek. Vidéki tanítónő – mondja Károly fél halkan, de büszkén, s magában bosszankodik: „Hát, ehhez nem lenne sok közötök, még ha jó barátaim is vagytok”, néz a vigyorgó Nándira is, aki ugyancsak nagy jellemmé formálódott, mióta véndiák egyetemista lett. Immár kevesebbet vihorászik, csak csendben somolyog, bármi is legyen terítéken.

Egyeztetik a lehetséges dátumot, 1942. március 21. Helyszín a Pestszenterzsébeti templom. Miért is ott? Talán, mert a mama és a nénjei ott laknak? Feri atyának helyettesről kell gondoskodnia a szombati nap miatt, hogy az esti mise és litánia ne maradjon pap nélkül a kis dunántúli faluban, ahol szolgál.

– Ugye, szereted őt? – A fejbólintásra sietve válaszol. – Akkor ezzel a jegyesek oktatása meg is történt.

Terikére nem is gondol Feri atya, a leírás alapján ugyancsak istenes személy lehet. Károly tanúja Nándi, Terikéé Kálmánka lesz.

A kitűzött nap előtti hetekben Teri nagyon keveset alszik. A tanításra szánt erejét is elszívja a mérhetetlen izgalom, a tépelődés, a bizonytalanság. Éjszakái nehezek, forgolódik, sóhajtozik. A tanácstalanság emészti. Fél is, meg várja is a nagy eseményt. Lelkileg jól van, a testi viszony elkerülhetetlensége viszont ijeszti, borzasztja. Semmit sem tud a dologról, csak azt, amit a szűkszavú egészségtan könyvből megtanult és az ebben a kérdésben teljesen alkalmatlan apácáktól hallhatott…

A Pestre utazás előtti éjszakán a menyasszony égő arccal, félálomban szorítja a kispárnát magához. A mélykék légben Károly arcú Δισκοβόλος-Diszkobolosz közelít. A surrogó levegő elsodorja a szeméremtagját takaró babérlevelet.

– Jaj, az, de milyen! – mondaná Teri, de a csupa izom test mögül hirtelen feltűnik az áll vonaláig fehérvászonba simított arcú, saját védőszentje, Avilai Teréz.

A nőszent szemében felajzott csillogás izzik, amely merőben ellentétes hitvilági mivoltával. Fejével a férfi felé int biztatóan. Az ara hallani véli vágytól elfúló hangját is.

– Bátorság, Terike! Gondolj Ádámra és Évára! Lám, mennyire egymásnak valók, ugye? A test kívánságait nagyon nehéz megtagadni – szól mély fájdalommal a hangjában, miközben önkéntelenül megnyalja a száját. Teljesen eluralja az izgalom, mely átragad a lányra is. –Tudod, a választás nem mindig rajtunk múlik. Sokszor nem mi döntünk. Én is szívesebben lennék a te helyedben, hidd el! Az üdvösséget kerestem, még pedig, ,,nagy áron’’ – mondja a szent, majd így folytatja:

– Egyszerűen és őszintén azt láttam be, hogy a természetemmel és a szeretet terén szerzett tapasztalataimmal a világban élve, nem sikerülhet az üdvösségem. Ha nem vállalom ezt a hitvallást, most ott lennék a te helyedben, kedves. – Bólogat is hozzá, mert nem tudja pontosan mennyi a szavaiban a segítő bölcsesség, és mennyi a régóta elnyomott, saját, emberi.

Terike nem képes eldönteni, valóban hangokat hall, vagy csak a Szentek Könyvében olvasottakat ismétli öntudatlanul. Test és test. Most ez a feszítő elem. Végre álomba zuhan.

Az esküvő napján Kálmánka szemérmesen segít a menyasszonyi ruha felöltésében a leendő férj legénylakásán.

Károly napokkal korábban eljuttatja az értesítőt anyjának és húgainak. Matild anya elbutult arccal vizsgálja a meghívót.

– Ja, ez ma van! – sikoltja. – Benedek! Rohansz az Üllői útra! Megmondod Károlynak, a menyasszony öltözetése az én feladatom! – Toppant kérges papucsában.

– Ide jöjjenek, de azonnal!

A cukrász összeszorított ajka, mint két fánk torlaszolja el feleselő szavait. Végül nem szól, inkább dalra fakad. „La donna e mobile”… A villamos megálló felé igyekezetében a kerítéslécek roncsokra tagolják a dallamot.

– A mama őrjöng! Sőt, sikoltozik! – sípolnak a szavak Benedek lepcses szájából. Közben hajlong. Szörnyű-kockás zakója alatt a túlméretezett női hálóing, felgyűrve. Kezében lebernyeges, sildes sapkája úgy lebeg, mint a nyűfaló légy szárnya. Terike önkéntelenül Károly háta mögé áll.

– Kérem, kedves hivatalnok úr és nagyságos tanító kisasszony, szíveskedjenek kifáradni Erzsébetre – folytatja Benedek. – Az úr kedves mamája ugyancsak ragaszkodik a menyasszony öltöztetéséhez. Tudom, hogy ez kényelmetlenséget okoz, ezért, ha nem ellenzik, az úton énekelnék önöknek. A Lohengrinből, a nászinduló énekre való, magam szerkesztette átiratát fújnám, engedelmükkel. Ha a minőséggel bajuk akadna, az kizárólag azért lehet, mert jómagam, személyesen nem szeretem Wagner Ricsárdot. Ezért, Felix Mendelsohn Bartholdi hasonló alkalomra írt művét ajánlom inkább, ha szíveskednének választani.– Azzal meghajol ismét, és szélesre tárt karral mutat a bejárati ajtó felé, mintegy sürgetve őket, nehogy megvárakoztassák a papot meg a szerény létszámú násznépet, amely Kálmánkából, Annus nénéből, a masiszinta Jenőből, Borikából és Nándiból áll, és persze a Feri pap. És még ki lehet ott? Esetleg Vénmatild? A vörös Gross még ilyenkor sem teszi be a lábát templomba. Mélysötét ateista, ugye.

Terike csodálkozik, nehezen fogja fel, mi is ez a szeszély? Megy a szobába, és bújik ki a kölcsönzött ruhából. Semmit sem ért szegényke. Aki segíthetne, az édesanyja, már régen valahol az univerzumban van. A leány milliomodszor ismétli a kérdést – sokunkkal együtt –, „miért a jó, miért a jó pusztul örökké?” Szorongását fokozza, hogy a született konfliktuskerülő, drága Károly be sem mutatta őt a mamájának. Hiszen félt, milyen meglepetéssel szolgált volna a mogorva, kiszámíthatatlan satrafa. Persze ez most visszaüt. „Lehet, hogy a legszebbnek képzelt napom megy tönkre?” Elmélkedik Teri, bizonyos edzettséggel, a földi bajokkal szemben. Halkan kérdezi Károlytól.

– Mond csak, mi ez az egész?

A kérdezett a fejét vakarja, arca mélyvörösre vált. A határozatlanság gutaütéssel fenyegeti.

– Eh! Hát menjünk! – mondja végül és könyörgően néz a lányra. Csak ne haragudjon rá! Az ördög vinné ezt a hercehurcát!

Annusék nagyszobájában várja őket Matild. Hol máshol? A viskóban talán? A nővérétől kapott kosztüm sok helyen feszül rajta. Ősz haja boglyáját afféle cigánykendő szorítja le.

– Jaj! – Csúszik ki a szó a látványra Terike száján. Azonban fegyelmezi magát, és köszön.

– Kezét csókolom!

– Hadd lássalak, te! – jön az érthetetlenül szigorú hang. Károly védelmezően Terike elé áll, és suttogva inti az asszonyt. Nem képes anyjaként kezelni.

– Tessék kedvesnek lenni!

Jenő halványpiros színű kupicákkal jelenik meg. Tölti a bundapálinkát.

– Tessék, tessék fogyasztani!

Az előtérben Benedek ereszti ki a hangját, és zúg az éteri ének a pár egybekelésének dicséretére. Már korábban észrevétlenül lekapott két pohárkát a tálcáról, sőt, meg is húzta a mellé rakott üveget.

Kálmánka a sarokban álldogál. Összeszűkülő szemmel, összeszorított szájjal, könnytelenül siratja nővérét.

Nándi Károly lakását díszíti. Krepp rózsák és indák a bejárati ajtón körbe. Odabent császárlikőr, pogácsa, habzóbor a csap alatt, kis vekni, kevés hideg májas és kovászos uborka. Ezekre telik. A templomba, reméli, még odaér.

A lagzi is valami hasonló lesz, hiszen Jenő az egyetlen kereső. Károly pénzerejét a lakásbérlet szívja el.

*

A sekrestyés morogva nyitja a templomot az „idegen papnak”. Oda a délutáni kártyázása az ivóban. A templomi bevonulás hangtalan. Kántor nincs, csak a kőpadlón elhaló léptek zaja kóborol az oszlopok között. A padsorok szélén egy-egy apró fagyöngy csokor – Ilonka szerzeményei a szanatórium kertjéből. Az első padokban a „násznép”: Borika, Annus, Jenő és Kismatild, Ilcsi, Irén, Kálmánka, Nándi. Néhány időközben besettenkedett templomlakó idős asszony hátul. A templomtérben Terike égbelieinek üdve, Árnyay árnya lebeg, a kripta vasrácsa alatt pedig a már előre elkárhozott bajai vén rokonok lélekrongyai kavarognak.

Váratlanul a karzaton felcsendül Benedek hangja. Az apró ember mély átéléssel énekli Schubert Áve Mariáját. Szünet nélkül hullnak a könnyei, finom fénybe vonva ránctalan arcát. A hang betölti a teret. Terikének és az öccsének zsiborog a hátgerince. Károly nagyot szusszan, s mintha türelmetlenül toppantana a mézédesnek ítélt dallam hallatán.

Feri atya egymásra találásuk sorsszerűségéről beszél, az isteni ajándékról, amennyiben a két elárvult lélek jól kiegészíti majd egymást. „Igen?” Kérdezik magukban a jegyesek, ismét egyszerre.

Meghatódva hallgatják a tizenharmadik századi fogadalom minden szavát. Miként gondoskodnak majd egymásról mindenkor, bajban, betegségben egyaránt.

Feri atya, szegény – később sokat vezekel e gyarlóságáért – megijedve a kevés, rosszkedvű embertől, a pár szemében kitörölhetetlenül ott lévő tárgynélküli, de vádoló bizonytalanságtól és persze a saját tapasztalatlanságától, még a templomnál elköszön, és a falujában történt halálesetre hivatkozva, eltávozik.

„Nem mértem fel, hogy ezeket az embereket a sors vágta ide. Tengődhetnek, szenvedhetnek itt társtalanul, rokontalanul, s lám én is megtagadom őket”, korholja magát a későn jött felismerés miatt hazafelé. Ő mindig elmehet a váci püspökségre, ahol jóleső megértés, melegség, (szinte) atyai szeretet övezi.

Károly hümmögve veszi tudomásul az atya távozását. Terike gyors mozdulattal leereszti az arcközépig takaró fátylat. Így nem látható arcjátékán az egyre mélyülő kétségbeesés lenyomata. Erővel kapaszkodik az urába. Gyűrődik a fess férj kartonöltönyének ujja.

A templomból gyalogosan haladnak Jenőékhez. Benedek kissé lemaradva baktat utánuk. A néptelen utca elején haladva a vég felől feltűnik a Vénmatild. Szaporának gondolt léptekkel közelít feléjük, kissé dülöngélve. A szűk kosztüm mellrészéről pattogva szakadnak a gombok, és akadozva gurulnak a kockakövek között.

– Elkéstem? – kérdezi bambán, amikor a szembejövőkhöz ér.

A „lakodalom” gyorsan és kevés szóval lezajlik. Az asztalnál ülők egy némelyike dühödt gyorsasággal falja a borjúpaprikást, és fürtökben tömi magába a vecsési káposztát. A kadarkás kancsókból alig fogy. A cukrász roskadt lakodalmi tortája tetejéről konyul lefelé az egy szál meggörbült gyertya, viaszkönnyeket hullatva a repedező fondantra.

Násznagy-Jenő kétségbeesetten próbálja vidítani az ifjú párt, de ők csak szótlanul szorítják egymás kezét. Tányérjaikon széttúrt étel. Borika és Annus egymást átölelve, mereven ülnek. Kismatild egykedvűen mered egy pontra, szája sarkát pörköltmaradék rajzolja gúnyos fintorba. Ilonka még ültő helyében is zihál, olykor zsebkendőjéért kap és hápogva ürít. Kálmán Terike jobbján, önkéntelenül nyúl nővére kezéért. Nem meri megkérdezni, hol is van az „örömanya”? Nándinak mintha megújulna régi szokása, ok nélkül vihorászik. Igaz, az előtte lévő boros üveg csaknem üres.

Hajlongva érkezik Benedek. Öltözete egyetlen, neki óriási zakó. Az ujjak sokszoros hurkákba feltűrve, a szárnyak a térdét verdesik. Karikalábaiból csak a lábszárak látszanak. Csoszog be szalmapapucsban. Kezében kicsi, mandolinszerű hangszer. Bátortalanul pengetni kezd valami görgényi, félig oláhos dallamot. A rászegeződő elgyötört tekintetek elcsendesítik. Már csak egy-két hang pendül elhalóan. Vénmatild az ágyán hever. Motyogva ismételgeti, „hát nekem miért nem volt esküvőm? Miért? Miért?”

A lakodalom után nász sok elfojtott jajjal az akaratlanul is durva férfierő okán. Nászút? Ugyan!

Teteje

Hétfőn a hivatali íróasztalán hivatalos boríték, szigorú arcú szentistvános bélyegekkel. Katonáéktól. Sorozás. Dátum.

– Ön érettségizett? Jó. Karpaszományos lesz, leléphet! – intézi el a suvick és pomádé szagú tiszt (?) Károly dolgát, mintha csak egy puskagolyót tárazna be karabélyába.

– A következőt!

Hazafelé egyre csak gyötri a kettősség. Egyetemistának nem kell, de katonának, igen! A sötét tények gonoszul vájkálnak tiszta fejében, akárhogy is igyekszik a megegyezés, a harmónia felé terelni a rázúduló dolgokat.

A meleg májusi légben, fényben sétálnak a Népliget dús zöldjében. Terike olykor- olykor ijedt pillantást vet Karcsira. Magyarázatot nem talál erre az immár önkéntelenné vált egyszer dacos, másszor csodálkozást kifejező arcjátékára. Kérdezni nem mer, mert fél, nagyon fél az előre megérzett rossz hírtől. Nyomasztja az elháríthatatlanul fel-felbukkanó vágy: „Vissza Dávodra! Igen, de itt az uram!” Az állást azonban, a tanév végéig megkapott szabadság után fel kell adnia. Oda az önállóság. Több hete gyötri a hányinger, az émelygés. Étvágytalan is. Igen, el is maradt már egyszer a havibaja. Idézi magában a tanult, száraz sorokat az anyává válás jeleiről és a vele járó „jutalomról”, a fennköltségről. „Nos, ez az állapot attól igen csak messze van”, sóhajtja.

Mindketten magukban tartják, gyűjtik az erőt híreik átadásához. A harsogó zöldet árasztó gesztenyesor alatti padon ülve Károly ügyetlen mozdulattal vonja mindig meleg tenyerébe felesége apró kezét. Nagyot sóhajtva fog bele.

– Karpaszományos leszek. Pontosan nem tudom, mi is az, de nem baka.

A katonaság ridegségétől való félelme legyűri a motoszkáló büszkeséget, ami a nem köznapi státusból táplálkozna. „Mintha nem lenne mindegy, milyen rangban lép majd szegény az öldöklés színterére”, gondolja az újsütetű feleség, de nem mondja. Így az elválást biztosan magában hordozó katonaságot nem is tudja ellensúlyozni most a jó hírrel, a babavárás örömhírével. Majd.

Az új állapotot lefekvés után a hasára csúszó, erős férfitenyér érzékeli. A felbuzduló apai örömet nagy sóhajtás csillapítja. Az asszony vállát rázó szipogása szótlanságra inti mindkettőjüket. A magzat még kisebbre kuporodik, gömbölyödik odabent. Alakuló agykezdeményében a szomorúság mélységes völgyei nyílnak, a békés élet, a megelégedettség ígérete valahol egy hátsó tekervényben várnak a beteljesülésre.

*

Terike nagy rendet tart az apró lakásban. A lélektelen bútorokat otthonról hozott szőttesei, az asztalt, komódot horgolásai díszítik. A szomszédos apró piacon vásárol zöldséget, krumplit. A haza vezető út végén csak a kongó belső udvartól és a visszhangos lépcsőháztól fél. A világítóudvarra néző, lépcső feletti ablakok párkányán ujjnyi vastag porréteg, oda hajított szivarcsutka, a sarkokban pókháló.

A főzést még tanulnia kell. Nagyon igyekszik, hogy sovány uracskáját jól tartsa. Ösztökéli férje árvaházi életének állandó kísérője, az éhezés, a sohasem jóllakás okozta rossz érzés. „Igen, tartalmasat kellene! Húst, meg húst. Csakhogy az nagyon drága. Meg, nekem is jobban kellene táplálkoznom, ugye a baba miatt. De más lenne, ha taníthatnék! Akkor nem nélkülöznénk.” Olykor sírdogál is egy kicsit.

Szombaton félnap a hivatal. Károly szórakozottan lépdel hazafelé. Cicero jár a fejében. „Quo usque tandem abutere, Catilina, patientia nostra? Quam diu etiam furor iste tuus nos eludet? Ugyan meddig élsz vissza, Catilina, még a türelmünkkel? Meddig űz még eszeveszett dühöd gúnyt belőlünk?” Idézi a lépések ütemére, és azon tűnődik, milyen egykedvűen és megvetően fogadta a halhatatlan római a halált. „Ide, a vállgödörbe szúrj, centurio, hogy gladiusod mielőbb elérje szívemet!” A kapualjba érve az ott ácsorgó vénséges-ráncos postás lép mellé.

– Tarr úr?

– Igen, tessék!

– Sürgős, kézbe adandó levelet kell átadnom!

– Jöjjön csak!

Együtt mennek fel az emeletre. Leülteti a nagy bőrtáskát cipelő, fújtató embert. – Hát, mit is hozott? – kérdezi Károly, de gondolatban még mindig Ciceróval van, öntudatlanul is a maga leendő hősiességét dédelgeti az ismételt jelenettel, aki nyájas szavakkal bíztatja az őt megölni jövő katonát, hogy jó helyen vezesse be gladiusát. „Tudja, a kulcscsont mögött, a vállgödörbe, hogy hamar elérje a szívemet. Jó?”, ismétli magában kellő drámaisággal a szavakat. „Igen, a halálos döfés. Döfés. Igen.”

Csak akkor eszmél, amikor Terike rosszat sejtve a háta mögé állva les ki válla felett, és kicsit már domborodó hasa az ura derekához ér. Szögletes betűkkel címzett boríték. A postás tudja, mi is az. Sokat kézbesített már ilyesfélét. Előre nem meri mondani. Csak sóhajt.

A már egy éve zajló magyar háborús részvétel mellé 1942. áprilisban az orosz frontra vezényelt második magyar hadseregbe szól a behívó. Jelentkezés a Ludovikán június másodikán.

A postás az általa már sokszor átélt, ismerős döbbenet légkörében lehajtott fejjel, „családtagként” bólogat. Károly felhúzott szemöldökkel csak hümmög. „Igen, ez is döfés”, mondja magában, maga elé képzelve a leroskadó Cicerót. Terike gyomrát jéghideg rémület forgatja. Elerednek a könnyei, leroskad, és zokog.

– Jaj, ne, ne! – kérleli Károly. – Árthat a gyermeknek – mondja gyámoltalanul, mintha csak magukban lennének.

A nyűtt arcú postás rimánkodó hangon egy pohár vizet kér. Nem kellene részesének lennie a már annyiszor megtapasztalt, poklot idéző jelenetnek. Itt meg aztán, a feleség még várandós is. A szegény postás talán azért is részvétteljes, mert neki meg három fiát vitték el a frontra még tavaly.

Azt reméli, ha itt vigasztalhat valakit, akkor azok hazatérése bizonyosabb lehet. Károly ernyedt mozdulatokkal megy a vízért. Hoz vele egy pohárka pálinkát is.

Mintha azzal megválthatja magát a bevonulástól. A kézbesítő felhajtja, meghajol, mondana jól begyakorlott vigasztalást, de a döbbent csend löki kifelé. Halkan csukva az ajtót, eloson.

*

Kálmánka az iskolaév végeztével Bajára utazik. A már öt éve családos, Zomborból visszatelepült nagybátyjánál, Teri bátyjánál, Miklós házában van helye. Az apró gyöngybetűs levél Terikétől ijedelemmel tölt el mindenkit. Katona lesz a Károly, és megy a háborúba! A frontra, ahogy hallja a rádiós hírekben. Kicsit gyerekesen értelmezi az idén érettségiző fiú a fejleményeket. „Akkor a Teri egyedül van!”, döbben meg. Egyedül, abban a nagyvárosban. Aggodalma szélsebesen kergetik gondolatait, kétségbeesetten mérlegel. „Kivel is számolhatok? Juszuffal? Talán. De hiszen ő már tavaly, a háborúba belépéskor Fiúméban hajóra szállt, és meg sem állt Barcelonáig, ahol most egykori szerelmei közül egy, az erdélyi Kerelőszentpálról származó, a Kék Majom bárjában megismert szépnő, a háború elől oda sodródott lokálénekesnő dédelgetheti. Akkor kivel? Talán a Borival meg Annus nénivel? Talán. De ott az anyós is, az a borzalmas asszonyság…” Az esküvő emlékeinek felidézésével Kálmán megborzong.

Az ilyen vidéki emberek számára a szomszéd helységekbe utazás is mérhetetlen izgalom. Hát még Pestre! S itt a felfordulás, a nagyvárosi bizonytalanság. Mennyi utca, automobil, zaj, egy rakás ismeretlen ember. Fölöttébb veszélyes! A háborús hírek még sötétebbre festik a viszonyokat. Nem biztonságos, sőt ijesztő! Nyilatkoznak. Bíztatják egymást egyező véleményük megerősítésére. Az aggódást legyűri a begyöpösödött agy. Kálmánka hiába ecseteli nővére sanyarú sorsát, és hiába kérne segítséget e bornírt gyülekezettől, a fiút egyszerűen csak leintik!

„Írj neki, Kálmánka, hogy vigyázzon magára!” Ez aztán a jó tanács! Csikorgatja a fogát. „Igen, vigyázzon magára!” Ilyesmiket mondogatnak egymásról elkapott pillantásokkal, mert azért szégyellik magukat, hogy ezt a sorscsapott fiatalasszonyt bizony cserbenhagyják.

*

A Keleti pályaudvaron a marhavagonok mellett katonák tömege feketéllik. Átizzadt nyári vászonzubbonyuk mellett fölöslegesnek tűnik a zsákjuk tetején összecsavart, vékony posztó köpeny. Ja, hogy télen majd mínusz negyven fok lesz az orosz síkságon? Ez és számos egyéb körülmény kimaradt a kényelmes, otthonos minisztériumi szobákban háborút tervező, üresfejű kartonkatonák „számításaiból”.

Károly szakaszában tisztviselők, fogalmazók, irodisták. Karabélyukat úgy fogják, mintha esernyő, vagy sétabot lenne. A bevonulás előtti egyhetes alaki és fegyverforgatási ismeretek elsajátításakor tapasztaltak alapján a jó szemű kiképző őrmester szíve szerint a többségüket azonnal leszereltetné teljes alkalmatlanság címén. Azonban ez itt és most nem számít. A hadvezetésben páncélszívű, érzelemnélküli, lelketlen németbarátok vannak, akik imponálni akarnak az elmebeteg nácinak.

– Egyél, kedves, és ne sírj. Egyél, mert az kell a babának, és ne sírj, mert az árt neki is meg neked is – mondja Károly okoskodó monotóniával, vigasztalásnak szánva persze.

Az apró lábosban bableves. Terike az útra szánta az urának. „Milyen útra? Hosszúra. Halálba vezetőre?” Az önkéntelenül felbukkanó kérdéseire a válasz újabb zokogás.

Arca eltorzul a fájdalomtól. Azt sem tudja, hogy jut vissza a lakásba. Egyedül lesz! Jaj, de egyedül.

Még szerencse, hogy egyiküknek sincs semmi fogalma, hova is indul a szerelvény. (Ugye, „822 száztíz tengelyes vasúti szerelvény bonyolította le a hadosztályok szállítását”.) Mert az hadititok! A búcsúztató lágyarcú tábornok szavai Mars hadi szellemét idézik, lélektelen, üresen kongó sémákkal, azaz gyilkos indulatot, embertelenséget fröcsög képmutatóan a dicsőség eszményébe burkolva. A finoman púderezett arcon a hazudozás okozta izgalom verejték csöppjei gonosz árkokat húznak. A bűzös gondolatból fakadó nyál beterít mindenkit. Elmenőt, maradót.

„Igen, közelítsen mindenkihez, gondolkodóhoz, csak parancsra cselekvőhöz a pusztítás, az ölés atavisztikus eszméje, azonnal igazolva, hogy az ösztönéletet csak ideiglenesen és alkalmilag szoríthatják háttérbe a civilizáció kincses hatásai. Az így alakuló, kapaszkodó nélküli lét légüres tere hangtalanul csapkodja ide-oda a lelkeket. A mindennapi, sunyi erőszak rúgja szét a kiküzdött, rendes élet kereteit. Ahol azután a jó szándék képviselői együtt borongnak Lukács apostollal, Ciceróval, Jeromossal, Dantéval, Leonardóval, Széchenyivel, John Henry Newman-nel és az emberiség jobbjai elsöpört világának sok más nagyjaival és jóságos naivjaival (Catullus) egyetemben.” Ilyenekről és így elmélkedik Károly katonaládáján ücsörögve, a Kárpátok gerince felé zihálva kapaszkodó szerelvény szörnyű zajjal ideoda dülöngélő vagonjának sarkában. A kicsi, rácsos ablak keretében fenyők csúcsai, távolabb kékségbe vesző hegyormok szaladnak el. A résnyire rögzített tolóajtón át friss, éles hegyi levegő árad be. A lelassulások alkalmi csendjében madárfütty és patakzúgás búcsúztatja a halálba menőket.

*

Az éppen csak otthonossá tett lakásban Terike csak ül, üldögél a konyhában, és könnytelenül sírdogál. A konyhaszekrény sápadt üvegei mögött por szárazra töpörödött gondolatok őriznék a szétdúlt otthont. A csöppnyi lócára helyezett kosárban Bach h-moll miséjének grandiózus melódiái altatják tovább a mélyen alvó Károlykát. A hokedlin a Juszuftól nászajándékba kapott, felhúzós lemezjátszón szól ez az egyetlen bakelit. A baba öklöcskéje olykor határozott mozdulattal inti be az énekkart. „Credo in unum Deum, factorem coeli et terrae”. Imbolyog a dallam fent a fregolin száradó pelenkák között.

A szobába, ahol a Károlyra emlékeztető tárgyak vannak, nem megy be Terike. Az alkonyatban vöröses, szűrt fény érkezik a kémények felől. A kredenc feletti, falra szegezett fakereszt Jézusa mellére roskadt fejjel, szégyenérzettől gyötörve adja fel, nem is emlékezve, hányadszor. „Ismét vesztett a szeretet, a megértés. Az Atya teremtményének kudarca van ismét jelen a század első felének vége előtt, immár másodszor…”, szűrődik át valamelyikük semmibe vesző tekintetén a gondolat. Terikéé? A Megváltóé?

„Az Úr a maga képére teremtette az embert” – szűri a szavakat a kis anya, és összeszűkült szemmel néz a semmibe. Már nincs ereje elhárítani az önmaga előtt nyilvánvaló káromlást: „Akkor, a Mindenható gonosz? Hiszen, mennyi ember halt erőszakos halált mások elvetemültsége miatt! S íme, most is a Sátán uralja a földet. Vagy a kettő főszemély ugyanaz?”, kérdi zavarodottan, kigyúlt arccal, de válasz sehonnan sem jön. „Jaj, nem szabad boronganom nem szabad sötét gondolatokat dédelgetnem, mert még elapad a tejem, s akkor hogy lesz?”

Borika a hivatalban tudja meg, hogy az unokaöccse a frontra megy. Az irodaszolga elkíséri az Üllői útra. A bársonyszívű, anyja lánya Bori, selyemhangon nyugtatja Terikét és ajánlja, ő szívesen idejön, akár lakni is, hogy ne legyen egyedül. A kismama hálásan fogadja az ajánlkozást és örömmel egyezik bele.

Teteje

Nincs menekvés! Folyamatos a szellem, a lélek ingoványba merülése, és a testi mivolt értékének semmivé válása. Mert milyen is a világ mostanság? Puskagolyó, gépkarabély, géppuska, láncos bomba, terpesztett lábú légvédelmi ágyú, lángszóró, aknavető, sorozatlövő, légi bomba, tankágyú puffanása, ugatása, kerepelése, bömbölése, ziháló durranása, sivító vihogása-robaja, dögletes dobbanása, ziháló ugatása, öblös robbanása.

A jéghideg fagerendás házban a szakasz rongyos, didergő katonái üres gyomorral és gondolatnélküli fejjel dünnyögnek, háttérben a gyilkos fegyverek hangbuborékai. Olykor felerősödő hangon ismételgetik, mintha e könyörgéssel vegyes átkozó szavak elnémítanák végre a pokol vasszörnyetegeit.

Puskagolyó puffanása.
Gépkarabély ugatása.
Géppuska kerepelése.
Láncos bomba bömbölése.
Ágyú ziháló durranása.
Lángszóró fröccsenése.
Aknavető dögletes dobbanása.
Sorozatlövő ziháló ugatása.
Légi bomba sivító vihogása-robaja.
Tankágyú öblös robbanása.

A sovány, mélyen ülő szemű, lelki görcsben rángó szavalókórus egymásra sem figyel, nincs taktus, nincs ritmus, csak egyhangú, értelmetlen zsongás és csodavárás.

A kikerülhetetlen, az egyéni kínlódást okozó Sátán földi alakjai számára csodálatos zene. Aminek vas-acél-sorjás dallamára e pokolfajzatok rendre rogyasztják e kakofónia elviselőinek inait, lelkük titkos zugaiban vájkálnak, agyuk fészkéből sorra söprik ki a menedéknek szánt gondolatokat. Egójukat tehát a bomlott agy őrjöngése folyamatosan kínozza a feladás rémének felbukkanásáig. A tisztes egyéneket mángorolják szüntelen, és amikor összerogynának, vijjogó kacagással hagyják áldozataikat magukra, újabbak után nézve. A többit elintézik a fenti „zenekar” tagjai.

„A legújabb borzadály!”, szívja a fogát Károly. Ujját magasba emelve jelenti ki:

– Egyedül Esterházy János a Felvidéken, értitek?! Egyedül ő szavazott, a katolikus pap, a Tiso vezette náci szlovák „nemzetgyűlés” 1941. decemberi döntése, az izraeliták deportálása ellen! – ismételgeti a minap szabadságáról visszatért, felvidéki fiú hozta régi-új hírt. „Uram, Isten, könyörülj rajtunk!” Senki sincs a közelében. „Jaj, csak nem magamban beszélek?” Kinek is mondhatná a döbbenetes hírt, hiszen társai jó része, rendes, ész nem bántotta ember, parancsra ugró báb.

A villámháborúnak indított germán előretörés borzalmas pusztítást végez a magyar hadtestnek biztosításra „kiadott” hátországban. Az élve maradt civilek a ritkás nyírfaerdőkben élesítik a kést, szerelik az aknát, és rajtaütésszerűen ölik a tölteléknek kihajtott atyánkfiait. A második magyar hadsereg muszáj katonája, Károly jól látja a lényeget.

November végére századának fele elpusztul, többségük nem harci cselekményekben, hanem a gyűlölettől végletekig felajzott, helyi civilek támadásaitól. A jól felszerelt német egységek vigyorogva robognak át a lenézett „szövetségesek” állásain.

Károly szakasza a nyomorúságos falucska egyik roskatag házának udvarán, állig begombolkozva toporog a húszfokos hidegben. Nézik az év utolsó napján a rövidre szabott tűzijátékot. A tisztesek közül többek kezében a német hadvezetéstől kapott francia konyakos üveg ütemesen űrül. Károly a karpaszományos, igazi lélekedzést végez. A zsákjába rejti az italt. „Majd a házassági évfordulón! Vagy itt, egy hónap múlva, mondjuk, de inkább otthon.” Sokat gondol Terikéjére, és a kisgyermekére. Vajon megszületett-e már? Fiú? Leányka? Ugyan, de mennyire mindegy!

A közeli Sztarij-Oszkol tábori kórházában egy nagyobb kórteremben nem sebesültek fekszenek. Itt az ezredparancsnokság kölnis tisztjei ülik az óév utolsó napját. Sokan közülük reménykedve várják a hazarendelés papírját, sokszorosan Budapestre küldött könyörgéseik eredményét. Villan a frissen vasalt nadrágok éle, a zubbonyokon csilingelnek a kitüntetések. Az ezredes – a nagy háborút is megjárt ember-mészáros – szenvtelenül cseveg törzstisztjeivel.

– Ja, a veszteség kérem, az elkerülhetetlen! (120 000 magyar ember halála a Don kanyarban potomság! Nemde?)

Arra az egyszerű kérdésre, hogy mit keresnek szegény atyánkfiai a hazától kétezer kilométerre, nem biztos, hogy képes lenne ésszerű magyarázatot adni.

– Igen, a bolsevizmus ellen harcolni kell – folytatja bizonytalanul. Ég benne a düh az 1919-es otthoni moszkovita randalírozás miatt. Pontosan tudja, a felszereltség csak magyar viszonylatban jelentős, de a német és bizony az orosz haderő is sokszorosan jobban ellátott, fegyverzete korszerű. Az esélytelenség világos, de ezt ez a bornírt katona beismerni még maga előtt sem meri. Mire számít? A vérgőzös virtus csodájára? Na és, a személyes felelősség a katonái iránt? Azzal mi lesz? A válasz ezeréves, begyakorlott és jól nyugtatja a már régóta csak pislákoló lelkiismeretet: „parancsra cselekszem”…

Ezen a „bagatell” problémán kívül is hatalmas nehézségek terhelik a keleti fronton harcoló egységeket. Minden ötödik katona más nemzetiség fia: román vagy szlovák, bunyevác, sokác, akik szakácsok, konyhalegények, latrinaásók.

Hazánk fiainak legfőbb aggálya kétségtelen, ez a háború valójában a németek háborúja. Mások érdekeiért, céljaiért kell vérüket ontani, egy idegen országban, távol a hazájuktól. Nem csoda, hogy hiányzik belőlük a harci szellem. A 2. hadsereg katonái azzal az ígérettel vonultak a harctérre, hogy rövid időn belül felváltják őket. A váltás sohasem következett be. Még a bakák is érzik, hogy becsapták őket, és a biztos halálvárás tudatával szökik ráncba homlokuk minden ostoba parancs hallatán. Sokuk meglett korú, nincstelen földműves, aki az állam által leginkább nélkülözhető. A honvédség őket könnyen feláldozható „emberanyagnak” tekinti.

Sejtik ezt egymás között a tisztánlátó tisztek is a szilveszteri asztalnál, de ezt ennek a tömbkatonának nem lehet a tudomására hozni, mert abból hadbíróság lenne. „Csak jönne már a hazahívó parancs”, vibrál a pezsgőtől megzavart „tiszti elmékben” a gondolat.

S hogy miért vannak itt hiányos fegyverzettel, alkalmatlan öltözékben és felszereléssel, mellékes körülménynek tartja a fafejű katona. A háború után – megúszva a felelősségre vonást – a hadi híradók képei a megöltekről, a partizánok kegyetlenkedéseinek áldozatairól, a megfagyottak ezreiről kikezdték a blazírt hadász elméjét, és megbomlott aggyal, bevizelősen, mindenki által megvetetten, magányosan pusztult el.

A fiatal tiszteket nem igen érdekli a parancsnok fejtegetése. Többen az önkéntes ápolónők közé felvett, igen adakozó természetű bárisnyák szobái felé mennének már, de hol van még az éjfél?

A hideg ellenére többen a hóra terített lópokrócokra heverednek, s nézik a villódzó, színes pukkanásokat. Károly is csupa barátságból, Elek nevű szolgája mellé ül.

– Ez szép volt! – fordul a tiszteshez Károly.

A szép fekete fiú tágra nyitott szemmel bámulja a koromsötét eget. Nem válaszol. Mert halott. Egy eltévedt lövedék, talán egy részegen lövöldöző bajtársa jóvoltából, a halántékát feltépve utaztatja immár a másik világba.

– Jaj, Istenem! – sóhajt Károly.

Nagyon mélyről jövő, nyögésszerű sírás fogja el, és betántorog a viskóba. Jó fél óráig ül ott, kezébe temetett arccal Észre sem veszi, hogy az asztalon végre, ott a sürgősségi futár hozta tábori posta.

A fiúcska világrajövetele boldogság, ha van kivel megosztani. Terike gyermekágya mellett csak az örök-hűséges Bori ül, aki elég okos, hogy késedelem nélkül menjen a látogatás után a katona-irodára, és az öröm okozta felfokozott bátorsággal követelje a hír továbbítását a fronton lévő unokaöccséhez. Külön szerencséje, hogy sok tisztnek kell „hazai utánpótlás” ebben-abban, így Károlyhoz is szokatlan gyorsasággal ér el a hír. Gyorsposta repülő húz a végtelen, hóval fedett síkság felett.

Fia született, Karácsony szent napján! Károlyka, ő is, mint önmaga és sosem látott saját apja.

– Óh! „Fel nagy örömre, ma született, ki után jómagam epedett, Terike karján fiú a lény, isteni gyermek az én párom ölén, egyszerű honvéd, lépj közelébb, nézd a te társad kis remekét”, módosítja rögtön a karácsonyi éneket Catullus-Károly.

Terike finom, kerek betűi lassan vigasztalást csempésznek a hiábavalónak és üresnek érzett lelkébe, életébe. A városházi bajtárs, Vitéz Pista őszinte örömmel lapogatja. Károly csak azt hajtogatja, „nahát, hát, hogyan? Fiú? Fiú!”

Jókedvüket nem csökkenti a szomszéd szobában a százados gramofonján nyekeregve szóló Karády:

„Jó éjt! Arra kint jéghideg szél zúg,
fekszel és hallgatod, mit súg.
Jó éjt, csak terád gondolok.
Jó éjt!
Távol messze a határtól,
sóhajom talán megtalál.
Drágám, elsuttogom százszor,
hogy a szívem vár, egyre vár.
Jó éjt!”

Károly elnyűtt katonaköpenye alatt összegömbölyödve alszik, mint egy magzat, önkéntelenül utánozza fiacskája világra jövetele előtti tartását. Maga előtt látja a pufók arcocskát. Az újszülött ring az anyai ölben, melegben, csendben, nyugalomban. Az álom egyszerű. Az idegen föld, az örökös csatazaj, a tetemek megszokhatatlan látványa bezárja a lélek kapuit. Marad a test nyüglődése, a sodródás vissza, az állati lét felé.

…A lövészárokban sáros, gyűrött, mosdatlan embertömeg. Az oroszok szakadatlan ágyúznak. A lövegek süvítve húznak el a fejek felett, és földet rengető dobbanással csapódnak be. A hótól nedves öltözet már semmi meleget nem ad, az üreg alján tüzet rakni nem lehet, mert az irányzéki pont. Hát fáznak, topognak a csikorgó hidegben, szélben. Károly a gödör alján vacogó bajtársának adja utolsó korty pálinkáját, s ahogy emelkedik fel, az arcán csattan valami véres csomó. Ijedten fordul jobbra, s látja, az őrmester elzuhanva kap vállához, tőből leszakadt a karja. Károly öntudatlanul kap az arcához. Véres cafat fagy oda, azonnal. Ujjai között az összezúzott végtag maradványai. Az undor a gyomrát ugratja, epe szökik a torkába, fizikaivá téve a lelket, zúzó-maró keserűséget. Tágra nyílt szemmel mered a hóhullámokkal teli, fagyott gyökerektől szabdalt árokfalra. Lucifer vigyorog ottan. Szeme az odafröccsent embervér. Jéghidegre dermedt szívvel sóhajt: „Ó, Istenem, miért büntetsz? Így!”

… Az acélszürke, jéghideg légben Árnyay alakja utazik óriás, fekete denevérszárnyakon. Lucifer markolja a vállát, és gonosz vigyorral suttogja a fülébe.

– Hát nem ismerős?

1943. március. 6-án kelt levél:

„Károlykám, Kicsi Duc’-om!

Remélem, megtalál a levelem. Nagyon szigorúak a feladásnál. Semmilyen katonai adatot nem lehet ráírni. Akkor meg, honnan tudják, hová továbbítsák? Jól vagyunk. Az aranyos Bori nénéd segít nekem, és nem hagyja, hogy egyedül legyek Kiskárollyal.

Alig várom, hogy láthasd! Igen békés, jó kisgyerek. Sohasem sír. Nagyon szépen fejlődik, már hét kiló. Két és fél hónaposan ez csoda. Igaz, sok az anyatej, meg a Bori néni is hoz mindig valami finomat Erzsébetről. Károlyka szeme pont olyan, mint a Tiéd, és a nyugalma is. Ha valami hasfájás féle megijeszti, és legörbül a szája, ha énekelek neki, mindjárt abbahagyja. Ilyenkor elkerekedik a szeme. Szinte mulatságos, mennyire figyel. Ő nekem a nagy boldogságom az egyedüllétben.

Vajon, mikor jössz haza? El sem tudom képzelni, hogy lehetséges készakarva másokat megölni! Ez a háború? Szörnyű!

Vigyázz nagyon magadra, és jöjj már!

Szerető feleséged, Terike”

A levelet Károly sohasem kapta meg. Bő egy év után került vissza az írójához, érthetetlen katonai kódokkal, rövidítésekkel telefirkálva. A háborúra vonatkozó mondatok feketével kihúzva.

A légópince félelmetes. Az állandó bombázások kihegyezik az idegeket. Terike egyedül van, a járni tanuló Kiskárollyal egy sarkot rendez be a maguk számára. A gyertyaláng imbolygó fénye a fél sötétben ijesztővé nagyítja a tárgyakat. Aludni nemigen lehet. A kialvatlanság tovább növeli az egyedüllét okozta idegfeszültséget. Bori visszament Erzsébetre, mert a nővére megbetegedett, és nincs, aki ellássa a magatehetetlen édesanyjukat.

Terike vonalas füzetében gyűlnek a sorok. Valahogyan vissza a gyermekkorba. A rövid boldogságba. „Pancika, Ferike, Kálmánka, és jómagam…” Elsírja magát. A lepergő könnyek a szorosan ölelt fiúcskára hullnak. Az anyját pityeregni látó apróság rögtön megérzi a lelki elnyomorodást és teljes erővel bömbölni kezd. A fehérre meszelt téglafalakon felerősödik a feneketlen szomorúság zokogásba ágyazott, évekkel korábban papírra vetett szófűzére:

„VALAMIKOR

Valamikor szerettek engem,
Valamikor gondoltak rám.
Ünnepi díszben, hófehéren
Virágos volt a kis szobám.

Azóta kihűltek a gondoskodó kezek,
Isten trónusáról figyelik a szemek
Négy kis árva gyermek
Elhagyatott sorsát.

Mint lehullott falevelet
kergetik az őszi szelek
S kettő közülük
Anyja után vágyik.

S az itt maradt kettő
Felserdül, megnő.
Élet kohójában edzett acél
Hevíti földöntúli cél.

Körülöttük lányok, fiúk,
Vidám boldog kacagásuk,
Elűzi a csendet és a bút:
Vigasztalja a szomorút.

Egymást virághoz hasonlítják:
Te rózsa vagy, te liliom.
Szerény, mint fák tövén az ibolya.
S kedves, finom, mint pompás nőszirom.

Bodros szirmú, kesernyés virág,
A megtestesült szomorúság.
Szikrázóan tiszta, hideg.
„Krizantém a te neved”.

Befelé boruló szirmok,
Mint egy-egy hólabda.
Befelé vonuló gondolatok
Elrejtőzve, eltakarva.

Kedves, játszi kor emléke
Szívembe békét lop.
Sok-sok érzés, sok-sok bánat
Színes kaleidoszkóp.”

Teteje

Koromsötét hajnali órán riadó veri fel a szakaszt. Jönnek az oroszok! Előőrseik sítalpon, amerikai hóköpenyben, észrevétlenül lepik meg őket. Károly, Vitéz Pista és néhányuk az ablakon ugranak ki, és a kertek alján a kötésig érő havon, puskával a kezükben, köpenyükkel a karjukon lélekszakadva rohannak a gyülekezési ponthoz. A gépkocsisok ideges kínlódással próbálják beindítani a kegyetlen hidegben befagyott járműveiket.

A nyugat felé menetelő ezrek papírtalpú bakancsai által kitaposott havas úton csúszkál Károlyék Botond teherautója, amíg csak el nem fogy belőle az üzemanyag.

– Kijev előtt vagy húsz kilométerre. Átkozva a sorsot, kászálódnak le, és csatlakoznak az elcsigázott, rongyokba burkolt szellemsereg tagjaihoz. Időnként nagy sebességgel érkező német tehergépkocsik kerülik őket. Némelyik megfeneklik a nagy hóban. Ekkor megrohanja a végtelenségig kimerültek raja, és gyekszik feljutni a rakterükre.

– Schweinehunde! – üvöltik, eltorzult pofával az árja faj remek bajtársai, és puskatussal verik le a görcsösen felkapaszkodni igyekvők kezét. Miközben a gépkocsi motorja szűkölve üvölt, és a sofőr csikorgó fogakkal igyekszik visszakaptatni a sok tízezer láb által keményre taposott, fagyott útra, koromfekete füstöt fújva a nyomorultak arcába.

Egyre közelebbről dörögnek az orosz tankok ágyúi, vinnyogva süvítenek a „Kátyuúússa” – Sztalinorgona, ó, de szellemes – sorozatvetők lövedékei letarolva élőt, élettelent.

„Küldd, jöjjenek, hozzám kiknek nem találják sírját: a Don kanyarba magukat örökre beásták” ….. „Ott feszül a sorsunk a Magyar Golgotán Ott feszül a sorsunk a Magyar Golgotán”

Az orosz erőfölény immár vitathatatlan. Az Urálon túli területekre telepített hadigyáraikban készülő, elavult fegyverek helyett a mérhetetlen veszteségek ellenére, második éve áramlik a korszerű, amerikai hadianyag, katonai felszerelés Murmanszkba. A német tengeralattjárók parancsnokai – az ostoba-merev angolszász „szokásokhoz” azaz a teaidőhöz igazított időben útnak induláshoz igazodva, percre pontosan időzíteni tudják a torpedótámadásaikat az Északi tengeren. Így süllyesztve el számtalan hadianyaggal megtömött teherhajót.

Az emberélet nem számít, mint azóta sem. Így, a sztálingrádi csata után a hírhedt vörös hadsereg a legmodernebb hadieszközökkel űzi, hajtja a nácikat és a mi szegény második hadseregünk maradványait nyugat felé.

Valóban, az emberélet nem számít. Tény, hogy e katonai fordulat után az expanzív, területrabló hadműveletek alatt vesztette el a teljes és háborús „katona-emberáldozat” háromötödét a „dicsőséges, tanácshadsereg”. S mindennek következménye lészen a „kommunista világrend” Európa keleti felén és másutt. Bravó, Churchill, brávó Eisenhower!

El is érkezik a doni áttörés. És hozzá a következő:

Jány-Hautzinger hadseregparancsnok, az igazi fafejű, ostoba, bűnöző katona. (Meg Wirth, meg Knausz-Szombathelyi, meg Keresztes-Fischer, ja, vitézek mind, meg svábok, akik németebbek akartak lenni az elmebeteg fajtájánál).

„294/2. hds. I. a. 43. I. 24. szám

HADPARANCS

[...] 2. Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegség, sem sebesülés, sem fagyással el nem engedek senkit. Azon a területen, hol gyülekezésünket elrendelték, hol az újjászervezést végrehajtjuk, ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul.

3. A rendet és a vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell, a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. Ennél kivétel nincs, legyen az tiszt vagy rendfokozat nélküli honvéd, aki parancsomnak nem engedelmeskedik, az nem érdemli meg, hogy nyomorult életét tovább tengesse, és nem engedem, hogy szégyenünket bárki is tovább nagyobbítsa. [...], vitéz Jány vezds. hds. pk.”

Szégyenről, felkoncolásról beszél a nyomorult, szemellenzős katona! A szégyen a németeké, akik tölteléknek használták a magyar, az olasz, a bolgár, a román hadtesteket. S ezt nem látta egyik nagy „stratéga” sem a mi oldalunkon…

A becsületet hírből sem ismerő moszkoviták hatalomra kerülése idején ez a fantaszta hazajön. A „népbíróság” elítéli, Tildy a kegyelmi kérvényt elutasítja, s jön a golyó. Megérdemelte? Igen.

*

A visszavonulás erőltetett menetében Károly karpaszományos, kis vaskereszttel kitüntetett, példás-katona-félzsidó-humanista-Biasz-Cicero-Catullus-Jeromos-Szentágoston- Tóth Tihamér dideregve húzza szorosabbra derékszíját a vékonyra mángorolt posztó köpenye körül. Csak most veszi észre a lebernyegen a golyózápor lyuggatta, tépett szélű lyukakat.

– Jé, ezek meg is ölhettek volna. Az aptya kalaptya! – álmélkodik teljes gyermekdedséggel. A kimerült katonák egyre erőtlenebbül vonszolják magukat a sehova sem vezető úton. Hideg-rideg szemmel, már-már közömbösen fogadják, amint egymást támogató bajtársak kiszédülnek az út szélére és buknak fel. A további szakaszokon a korábban így megfagyottak kifacsart tartásba merevült tetemei jelölik ki a hazafelé (?) vezető irányt.

– Istikám! – szól Vitéz Pistához Károly. – Te! Én lepihenek itt egy kicsit az út szélén!

– Ülsz ám le, az apád faszát, Károlykám! – Mondja vigyort erőltetve arcára a derék irodista, Károly elöljáróság-hivatali szaktársa. – Megyünk, és megyünk! Hát nem gondolsz a minap született fiadra, arra az angyal feleségedre?! Szedd össze magad, mert, bíz’ Isten úgy valagba rúglak, hogy egész Munkácsig repülsz!

Senki sem tudja, honnan van ebben a vékonyka legényben ennyi erő. Igaz, sokszor hallják ezerszer ismételt szavait:

– Katinka, Katinka, Katinkaaaa, jövök, jövök. De mennyire, hogy jövök!

Az éjszaka csillagfényes. Csontrepesztő hideg markolja a hevenyészetten lapátolt, elomló porhósánc védelmében egymáshoz bújt rongyosokat. A távolban a halálosztás gyomrot rengető ágyúmoraja tépi még messziről is a félelem gyötörte lelkeket. Percenként riad fel valaki, felébresztve a többieket is.

– Ne lőjetek, nye sztrelajtye, pazsalszta, proszim – nyüszíti félálomban a ruszin kispap, szorosan markolva Károly karját.

– Jaj, eltaláltak! – üvölt fel Vitéz Pista, mert melegséget érez az ágyéka táján. Pedig csak bevizelt a sok hólé ivástól. Nem is igen van más, amivel megtölthetik a gyomrukat. Nadrágszára pillanatok alatt merevre fagy, és dörzsöli ki a végtelen gyaloglás alatt elfonnyadt combja bőrét.

A feketekenyér morzsáit is kikotorták már iszákjaikból. Reggel, az előttük haladók közül sokan az út szélén megfagyottak körül keselyűsködnek, élelem, érték után kutatva.

Bő négy órai gyaloglás után egy hóba süppedt kisváros közelébe jutnak. A feléje vezető fehérségben villanypóznák felkiáltójelei állnak. „Akkor, itt vasút is lehet…”, villan át Károlyon.

– Gyerünk, fiúk – inti maga mellé a szakaszából megmaradt három madárijesztőt. A városkában egy lelket sem találnak az utcán. Időnként rongyos alakok futnak ki egy-egy házból mellükhöz szorított batyukkal. Fosztogatók. Túlélők. Nekik tehát „Szabad”. A zseleznaja daróga felirat táblája legörbülve a föld felé mutat, ettől még az irány jó is lehet. Okoskodik Károly, maga előtt is meglepődve találékonyságától. Bizonyos orosz betűk a görögre hasonlítanak, villan át rajta halovány mosoly kíséretében. Titkon lelappadt zsákjába nyúl, és megszorítja a konyakosüveg nyakát. „Igen, a fiam születése hírére sem bontottuk fel”, jut eszébe a családja. „A rendszeres lelkiismeretvizsgálatra alapozott önfegyelem a jellemes ifjú talán legnagyobb értéke”, idézi magában Tihamér atyát. A hirtelen támadt önbizalom táplálta felbuzdulás magától röpíti tagjait. Kuncog magában, micsoda lelemény ez!

A félig szétlőtt indóház előtt három, hóval betemetett vágány. A túloldalon hatalmas hókupac mögött behavazott, öreg mozdony. Átvizsgálják az épületet. A váltóállító helyiség padlóján hatalmas lyuk tátong. Alatta pinceféle, ahonnan az átfagyottak számára meglepő meleg és kesernyés füst árad.

– Fegyvert előre! – ugrik le Vitéz Pista.

A sarokban vaskályha, benne élő széntűz! A sarokban összekuporodva muzsikruhás, loboncos-szőke hajú, hatalmas termetű alak horkol. A szurony bökdösésére állatias üvöltéssel ugrik talpra és emeli magasba lapát tenyereit.

– „Bitteschöenne, nikt ben Russische, bin Deutscheman van der Volgaregion, Katalina Zarin” – fordul nyelve valamiféle ukrán tájszólásba.

Károlyt a legkevésbé sem foglalkoztatja, ki fia borja ez a Góliát, az sokkal inkább, hogy honnan van itt szén? Ugrik a szerencsétlen, s ki az épületből mutat a behavazott dombra.

– Az mind szén! – kiáltja a ruszin.

– És a mozdony?

– Menne az, de nincs víz! – hadonászik a halálra rémült uráli.

– Hát vezetni tudod-e?! – Reccsen rá Vitéz Pista, és már indul is vissza az épületbe a többiekkel.

Szedik fel a padozat fáját. Hamarosan nagy máglya olvasztja a havat egy csilleszerű hajtány kocsija alatt. A német-ukrán arca felragyog, s rakja a tüzet a kazánba. Csak nehogy repedt legyen a fagytól valamelyik főcső! Hosszúkás tűzoltó vödrökkel zuhintják a gőzfelhős vizet a mozdony feneketlen víztartályába. A német „telepes” lelkesedését csak fokozza, hogy Károly elmagyarázza neki – szabatos, iskolai németjével –, hogy az övé lehet az üveg konyak, fel is mutatja, ha elviszi őket nyugat felé, amíg a vágány vezet.

A pince sarkában szakadozott zsákvászon alatt rothadó káposztafejek süppednek a félig fagyott agyagba. A ruszin kap egy vödröt. Havat olvaszt. Hámozza, szabja szét a bajonettjével a káposztafejeket. Tűzoltó vödörben fő a felséges-meleg leves. Meg is adják az árát később. Megy a hasa mindenkinek. Az ürítés kín, és hozzá még a letolt nadrág a dermesztő hidegben. Borotválatlan arcok merednek a hómezőre. Erőtlen, reszkető lábak, kicsípett segglyukak, tetves hajlatok.

Erejük utolsó morzsáival emelik, tuszkolják fel az összefagyott széntömböket a szenes kocsiba. Másnapra elegendő a gőznyomás. A mozdony, csikorgó kerekekkel megmozdul. A kelő nap fényében hófehér gőzfelhő-angyalok mutatják az utat nyugat felé. A kazánajtó és a lánccal zárt feljárat között kuporog a négy katona. Egyik felük majd megég, a másik pedig fagy meg. Negyedóránként cserélnek helyet, felet. A mozdonyvezető szeme csillog. Ősi érzés horgad benne, arra felé haladnak, ahonnan vagy kétszáz éve elődeit hozta ide a német Katalin cárnő. Bár ne tette volna!

Már gondolni sem tud szüleire, testvéreire, akiket a sztálini bosszú valahová, még keletebbre, Kazahsztánba száműzött.

A visszavonuló, második magyar hadsereg-maradék kevésbé szerencsés ezreinek keményre fagyott tetemei között sodorja a szél az utolsó hadiparancsot:

1943. április 4.:

„Az eddig beérkezett harcjelentésekből és egyéb adatokból megállapítom, hogy a második magyar hadsereg a téli hadműveletek folyamán becsületét nem vesztette el, hanem sokáig a Don-parton keményen állta a harcot, sőt a hadsereg egyes csapattestei és ennél magasabb kötelékei olyan ragyogó fegyvertényekkel tűntek ki, melyek a régi magyar katonai hírnévhez mindenben méltóak, és felveszik a versenyt bármely hadsereg kimagasló fegyvertényeivel.”

Ezt állapítja meg az idióta Jány, a beltenyészet mintapéldánya, az akaratgyengeség klasszikus képviselője. A nyilvánvaló vereség „bajnokát” a gumi jellemű Kállay dicsérő szavakkal fogadta.

Szegény Magyarország! Nagyságos uram, bizony, szegény Magyarország – suttogja a Rokonok toprongyos zsellérje. (M.Zs).

*

Tarnopol pályaudvara szétbombázva. A vonattal utazásnak vége. És vége a megidézésnek is, mert az agykéreg átokként kifejlődött képessége a tudat és a mellé kikerülhetetlenül oda sorakozó, még magasabb rendű érzésroham okozta valódi fájdalom ezeket a tényleg tiszta humán képességeket önvédelemből lezárja.

Az embertelenség, a nélkülözés, a tízezrek pusztulásának infernális látomása ismét bezárja a képzeletet, de itt valójában a valóságot leíró lehetőségeket is, és az emlékező egykori Kiskárolyból már felnőtt, háromgyermekes Károly papa fejét ingatva abba hagyja.

– Mesélj még édesapa, kérünk szépen!

A gyerekek mozdulatlanul ülnek az elnyűtt sezlonon, valamely érdekes és egyben szörnyű részlet kiváltotta rémület, furcsa akaratlan pózában. Károly elkerekedett nagy szemekkel, beharapott szájjal és ökölbe szorított kézzel. Miklós szorosan becsukott szemmel, már-már sírásra készen, Gábor arcjátéka a kétkedés felé hajlik, olykor cicegő hangot adva megszívja a fogát, Ferkó jámboran, a maga apró létében érdeklődőn néz, hiszen, lehet, hogy mind az, amit hall, csak egy ügyesen, csavarosan szerkesztett mese…

– Hát, hogyan? Nem értitek?

„Avagy, sietve, elnagyolva, tévedésekkel teli szövegontás után kössek ki, mert máshogy nem tehetek, valami cukormázas, édes esemény, történés, érzelem, gondolat, álom létrehozásánál. Ferdítsek e kedves gyermekek kedvéért? Hogy a ma keserű szürkeségét ellensúlyozzam kitalált, tökéletes élményekkel? Ezt azonban, nem tehetem.”, mondja befelé szegény Catullus visszeres vádliját dörzsölve, de azért folytatná.

Őrült sebességgel rajzanak fejében az emlékek. Ösztönös jósággal válogat közöttük, mert az időnként legörbülő gyermekszájak riadalommal töltik el.

„Ezt mondhatom? Vagy mégsem? Talán, ezt lehet.” Ingadozik benne a közlés vágya, és az igyekvés, hogy gyermekei valamiféle hőst lássanak benne. „Áh, dehogy, nem voltam én semmiféle rendkívüli!”, parancsolja magára a mindig szeretett szerénység erényét.

*

Huszt környékén – pattogó hangú kikérdezés után – végre felveszi négyüket egy köhögő-vánszorgó utász teherautó. A félértelmes tisztes nem is érti, mi az aknavető ugatása, a sivító sorozat, a megfagyottak ezreinek látványa, az éhezés, a tetvesség, a csontig hatoló hideg. A hallottak után nem is merné katonaszökevénynek nevezni az előtte imbolygó árnyakat, noha az első gondolata ez volt.

A ruszin papocska hálás szívvel ismételgeti, köszöni, hogy megmentették az életét, búcsút int azzal, hogy ha vége a háborúnak, látogassák meg. A következő hegyhát mögötti falucska a hazája, a mindene. Metszett szemű, igen apró növésű, hucul asszonykája, és két fiacskája él-e még? Vajon, befejezték a harangláb építését?

Károlyék állatias lendülettel falják a komiszkenyeret, és a mellé adott uborkát. Vitéz Pista inti őket, lassabban, lassabban, mert jön, a tarkafosás, megint. Nevetni sem tudnak az intelmen. Szemükben fénytelenség, merev ábrázattal vizsgálják a porciót, milyen hamar fogy el, s lopva a másikét méregetik.

A munkácsi hadtápon tiszta alsóneműt és új ruházatot kapnak. Kettejük, Pista és Károly budapesti. A parancsnok három hét szabadságot ad. Az eltávozási levelet úgy adja át, mintha az a személyes ajándéka lenne. Mit sem tud a fronton történtekről. A haditudósítók – mint mindenütt – ferdítenek, hazudnak folyamatosan. Az onnan érkezetteknek pedig hallgatniuk kell a borzalmakról.

A két csontig soványodott fiú némán áll, csak fájdalmas és sokat megélt tekintetüket mélyesztik az ápolt, kifogástalan egyenruhában feszítő tiszt szemébe. Átható szemvillanásaik elnémítják az irodaharcost. Az el is vörösödik, és krákogva kotorászik az íróasztalfiókban. Cigarettás dobozokat vesz elő, s adná át a két felkiáltójelként állónak, akik most már elnéznek a feje felett.

– Nem dohányzunk, parancsnok úr!

Végső zavarában a tiszt bekiáltja szolgáját, és pattogva utasítja, hogy a két hős bajtársat az első osztályú kocsiban utaztassák, és lássák el egy heti élelemmel. Erről okmányt is kiállít, hogy foganatja is legyen.

Pista megböki Karcsika könyökét. Ez már valami! Károly meghökken; „Egy hétig megy a vonat?”, teszi fel magának a kérdést. Majd rájön, talán a sok ennivalót jutalomnak szánja a százados.

A Keleti pályaudvar előtti téren zöldell már a fű. Látványa és a szokatlan enyheség, melegséget visz Károly szívébe. Vitéz Pista elsírja magát.

– Hát, csak haza vergődtünk, Karcsikám! – azzal megöleli csontsovány, borostás- bajszos társát.

Ő Cinkota felé veszi az irányt, Károly az Üllői útra igyekszik. Még a vonaton megbeszélték, együtt mennek be egy hét múlva a hivatalba, hátha, találnak ott valakit a régiek közül. De első a család! Igaz, Pistának csak az édesanyja van és két húga. Meg Katinka – valahol az éterben…

A lépcsőházban Károly meg-megáll. Zihálva veszi a lépcsőfokokat. „Vajon, otthon vannak-e? Mit szól majd Terike? S a Bori néni is ott van? Ja, a kisfiam is – nyilván…”, kérdezgeti magától fölöslegesen. Talán hárítás is a sok kérdés. Furcsának találja, hogy lelke üres, semmiféle érzelem nem gerjed benne.

A csengetésre Terike nyit ajtót. Első pillantásra meg sem ismeri a párját, majd sikoltva ugrik a nyakába.

– Károlyka, Károlykám, Karcsikám! – Zokogása szabdalja szavait. Öleli, csókolja, csimpaszkodik rá, majd’ ledönti a lábáról. – Gyere, gyere! Itt a fiacskád!

A duci kisgyerek fölé hajol, és megkövültté vált, ráncos arcán gyenge mosolyféle jelenik meg, amitől a baba keserves sírásra fakad.

*

És következik még az ismételt behívó a frontra. A lichthófban rejtőzés a nyilasok elől, majd az oroszok bejövetele, az ázsiai viszonyok kialakulása. És jön még két fiú születése, ’44 és ’45-ben. És szól a történet még Kálmán Pestre utazásáról a vonat tetején, krumpliszsákot szorítva, hogy éhen ne haljanak a légópincében nyomorgók, és Kálmán nyilasok általi elfogásáról és arról, hogy leventeként a lajtamenti fronton láthatja az eszeveszett gyilkolást.

És következik még a korommal bekent, a rettegéstől elcsúnyult, halálra vált lányés asszonyarcok felbukkanó képe az ukrán ősember-katonák ellen. A meggyalázás így is legtöbbször elkerülhetetlen. Az orosz haderő árnyékában a kommunisták térnyerése. Majd a „népi demokrácia” teljes kibontakozása politikai gyilkosságokkal, kitelepítésekkel, a még mindig az orosz hadsereg, a besúgó hálózat segítségével. Paptársak bebörtönzése. Karcsucéknál a negyedik fiú világra jövetele. Az osztályok tudatos szétzüllesztése. Suszterből miniszterelnök, péklegényből véresszájú ideológus, fogatosból államelnök. Ördögi gondolatok megvalósulása a gyakorlatban, a belső száműzetés: barátok, rokonok szétszórása az ismét összezsugorított ország legtávolabbi zugaiba.

Majd az utolsó nekirugaszkodás: az ősiség atavisztikus felhorgadása, a forradalom ötvenhat októberében.

A szabadság mámorító érzése. Összefonódva az utcán az inas, a tanár, a kubikus, a hivatalnok. Mosoly teríti be az épületeket, jókedv, határtalan öröm árad mindenfelé, amit azután a kegyelmet nem ismerő, vad önkény géppuskái, tankjai fojtanak vérbe.

„A gyász ünnepe

Ez a gyász ünnepe. Mély tenger felett
Az őrjítő förgeteg nő nyugodtan,
Az ég okádja tajtékzó habokban,
Mint egy dühös kráter, s mindent, mindent befed.

Sárgán cikázva villámlik a sötét ég.
Az örvénylő tengervíz pokoli már.
Hullámin csillanó villám fénye jár.
Ez a gyász ünnepe. A víz ölén a vég.

Az Én birkózva küzd a vak sötéttel,
Ellene fordul a fekete éjjel.
A tátongó mélység szédítőn támad.

A vergődő, vad Én hiába lázad
Hull, és a hab hűvös sírhelye lesz már
S a legyőzött haldokolva is rád vár.”

Ez édesanya verse 1957. november 30-án, a pokoljárás egyéves évfordulóján. Az elfojtott igazságérzet dacol a valóságos veszéllyel. Írásos tanúságtétel, annak ismeretében is, hogy nap, mint nap tűnnek el a viceházmesterek besúgta fiatalok, akik talán csak a kaland, az izgalom miatt vettek részt egy-két gránát felrobbantásában a Népliget környékén, igaz, nem messze a szürke, óriásbogarakként rajzó, orosz tankok közelében. Sokáig vigasztalják és csalják meg önmagukat a csak túlélni vágyók: nincs bajuk, biztosan külföldre szöktek. Legtöbbjük véres cafatként, arccal lefelé, hátul dróttal összekötözött kézzel a temető hátsó zugában várja az igazolást az újabb nemzedékektől.

„És Tucsek Gusztáv, a vérbíró. A háromszázegyes parcella. Mansfeld Péter. A társadalom teljes szétzüllesztése. Az egyszerű emberek milliói most már feladják, idomulnak az új rendhez, jellemük, tartásuk felszívódik a vasárnapi rántotthús kilókban és a láda sörökben. A földműves elfelejti a tudományát, balladáit, énekeit. A vasporos gyári melós robotol, és csak arra marad idege, hogy „újra termelje munkaerejét”. Vigyáz rá a munkásőrség. Az írástudók jó része megőrül, a kisebbik része nyal. Majd a sok ezeréves tapasztalatúak óvatos tempója révén – sokszor a derű keretei közé ügyeskedve –, lassan beszivárog a hasonlóképpen teljesen idegen nyugati idea, amelynek cinikus és blazírt mivoltát elfedi a farmernadrág, az orkánkabát és az ócska skót viszki. Néhány kedves, szép és nyugodt nap kicsikarása a saját élethossz akaratlan megrövidítése árán. A proletárdiktatúra tobzódása, a polgári világ felszámolása teljessé válik. Suszterből miniszterelnök, fogatosból államelnök. Flaszterbohócoktól áradó álművészet. A gyilkos csermanek grízes tésztája a sunyi álminta...” Mindezeket immár csak magának suttogja Gyárfás az egyetem szertárában kialakított priccsén. Egyedül, nyomorultan. Karolinát már alig látogatja. Fél tőle. Az asszony a Lipóton van, mert az oroszok elkapták az utcán és egy tankba vonszolva erőszakot tettek rajta, többen és újra. Fejér Lipót is meghalt, pedig milyen nagy örömet jelentett Gyárfásnak az Approximáció interpoláció útján című munkájában részt venni. Mennyit irodalmazott, kutakodott a prof számára még a forradalom előtt, hogy a maga téziseit is gazdagíthassa, s valahogy Bólyai nagy csűrcsavaros dolgaival összevegyítse Fejér munkáját. Igen jól esett neki, hogy ez a nagy tudós a nyilas poklot csodaszerűen túlélve, kissé gyermeteg fogalmazással, de sokszor elmesélte a megmenekülését a Dunába lövetéstől egy korábbi hallgatója, egy honvédtiszt segítsége révén.

„Nagyrészt tanítványaimnak (köztük Gyárfásnak is) köszönhetem, hogy el nem pusztultam”. E nagy elme saját maga is beismerte, szellemi képességei erősen romlottak az átélt szörnyűségek miatt. „Kicsit meghibbantam!”, mondta apró nevetgélések között:

„De hogyan tovább, ha ez a hazájához minden körülmények között ragaszkodó, engem egykor szeretettel felkaroló nagy elme sincs már. Bözöd? Ismét román kézen. Hát a rokonok? Velük mi lehet? Levelezni bajos, mindenki azt mondja. Az otthoniak innák meg a levét. Igen, a szeku, dolgozik némán, titkosan, kegyetlenül.” Ilyen gondolatok gyötrik Gyárfást az új hatalom által beszorított magányában.

Teteje

Leng az inga, most vissza. 1949-ben vagyunk.

Az elöljárósági irodában összedobált bútorok, iratcsomók szerte szét. Por fed mindent. Az illemhely kagylójában kapca és gatya maradványok. A mennyezeten lövések nyomai, mint sötét szemek.

– Hja, kérem, csak a minap takarodtak ki innen az oroszok – húz a bajuszán az első világháborús, falábú János, a kapus. – A fene tudja, mit kerestek. A WC-ben mindig lövöldözés hallatszott. Hogy miért, fel nem foghatom – morog az öreg. Elképzelni sem tudja, ott mosták a már elviselhetetlenül koszos alsóikat, a kapcát, a krumplit, káposztát a „dicsőséges, felszabadítók”, és ha az öblítés lendülete elvitt egy-egy darabot, dühükben a mennyezetbe durrantottak. Így kerül be a „zabráló gép”, mint e keleti, magas kultúra korabeli fogalmának bevezetése a magyar szókészletbe.

Károly és Vitéz Pista íróasztala oldalára fordítva, a redőnyös rész fiókjai kiborítva.

– Lesz itt valaha is rend? – kérdezi szomorúan Károly.

Keresi kedvenc ceruza hegyezőjét. „És hova lett az a fekete iratkapcsoló klip?”, kérdezi szomorú arccal a pókhálós falaktól.

A szobába sovány, beesett arcú, sötét szemüveget viselő fiatalember lép be friss-fényes műbőr kabátban, rajta kétcsatos övvel, hasonló kinézetű másodmagával. „Csak nem valamelyik hosszúkabátos?”, riad meg Károly.

– Na, elvtársak, lehet kezdeni rendet rakni! – rendelkezik erőltetett határozottságot mutató cérnahangon.

Károly hátrahőköl, s a megszólítás kiváltotta mérgét alig leplezve, érces hangon érdeklődik.

– Hát kihez is van szerencsém? Ugyan, ki fia, borja maga?

A megszólított dühös mozdulattal nyúl a kabátja belseje felé, de a másik leinti. Itt nem lehet csak úgy lövöldözni, mint a minap vidéken tették egy kulák megregulázásánál, akit persze temetni sem kell, mert az éj leple alatt a közeli, gyorsfolyású folyóba dobták az osztályellenséget.

Károly nem tudhatja, hogy a kommunisták önjelöltjei, a „fényes szelek” bigott- agymosottjai vannak itt jelen. Veszélyesek, az biztos. Főleg, a ’48-as „választások” megnyerésével kaptak vérszemet az effélék.

Feri atya izomnyújtó, csontot ropogtató tornaedzése után hosszasan térdepel az Úr előtt. A bő félórás lélekedző fohászkodást arisztotelészi szigorral szerkesztett kérdések követik. Idegtépő, nyugtalanságot, bizonytalanságot, összetöpörödést okozó kédések feltevésekkel bombázza Teremtőjét Karcsi barátja, no meg a maga és hívei jövőjéről.

*

A falakat a rózsaszín minden árnyalatában játszó kelmék fedik. Változatos ráncolással hullámzanak a fodrok jobbra, balra, le és föl. Az egymásra torlódó, önmagukba forduló fonatokkal zsúfolt ábrákat rajzoló szövet réseiből itt-ott, dúsan faragott gargoilok dugják ki fejüket. Csücsörített szájukból szakaszosan, a nehézkedést tagadó lassúsággal aranyszínű havasi méz csordul, amit elérhető magasságban elhelyezett, megint csak rózsaszín márvány medencék fognak fel.

A hallgatóság figyelmét rendszeresen eltereli az édesség, és mohón nyúlnak a gazdagon metszett ólomkristály tálkában elnyúló aranykanalak felé, hogy élvezhessék a rágnivaló sűrűségű szubsztanciát. Persze, azért járnak rá, mert a konzumálás után nyomban éteri érzés keríti hatalmába őket. Tömör gyönyörűség képei tolulnak homlokuk mögé, és buja pillantásokat vetnek a körülöttük ülőkre, bármilyen neműek is legyenek.

A pulpituson a vetítőt irányító gördülőegér menüettet jár. Minden alkalommal kisiklik az utána kutató ujjak közül. De ki is a beszélő? És miről is szónokol? Egyáltalán, miféle összejövetel ez? Majdnem mindegy! Hiszen a szerző áll ott, és magyarázni kívánja egyre erőtlenebb szellemi kapacitásai okait, amiért most képtelennek érzi magát arra, hogy az elődök életútját, és lassan belefonva a sajátját, testvéreiét tovább írja. Egyszerűen a mind laposabbra simuló agytekervényei feneketlen félelem gerjesztésével reagálnak, ha az ötvenes évek körüli mélyfekete gonoszság és emberi minimalizmus megnyilvánulásainak tényeit, embertömegeket hosszú évekre, évtizedekre elnyomorító, a társadalmat végképp a szellemi és lelki pusztaság felé irányító eseményeit kellene itt vérei sorsában tükröztetni.

Jó, megy ő is egy kis havasi mézért. Bódító illata, nyelvet a szájpadláshoz ragasztó sűrűsége, íze hozza el a felületesség mámorát, nemtörődömségét és az önigazolást. Miért is akarna itt legfeljebb szociografikus képességeivel tablót festeni egy elnyomorított korszakról, amikor az olvasó részéről annak újra átéléséhez békesség, kiegyensúlyozottság, nyugalom és életszeretet kellene!

Megtalálhatóak ezek a mai világban? Nem! De igen! Nem! De igen! Tényleg? A többséget sújtó, mindennapos gondok közepette? Ezeket a „fogyasztás ördöge” jól adagolt mesterkedése gerjeszti, ugye. A velük járó egyre primitívebb életszemlélet és sekélyes örömök idején? A két-háromszázas szókészlettel? A „tévé” állandósult, már csak az ösztönéletre ható zsibbasztása közben? A digitális világ agyrohasztó, fölösleges adat és kép özönében? A bináris Belzebub (01110001…) a saját ötletet ölő örökös támadása mellett? Amikor már a legelemibb elvontság sem talál utat az elméhez? Ugyan, miért is kellene a múltat részletezni? Kinek is? Tanúságként? Rossz példaként? Okulásul? Az élj a mának időszakában? Na, ne nevettessenek itt senkit, ha lehet…

Folytatás következik. Csak azért is!

Idő bakugrás ide és oda. Iramodás előre majd vissza. Az időrend kényszere könnyen feladható, mert ’48-as kékcédulás „választások” utáni éveket ugyanaz a háttér állapot rendezi, a buta és kegyetlen, ázsiai gonoszság, a primitív ösztönök vezérelte, állati indulat.

A három gyermekkel Teri édesanya Ilonkát látogatja a tüdőszanatóriumban. Tudja, nem viheti be őket a fertőzésveszély miatt, de látnia akarja azt a titokzatos „hollandiai” sógornőjét, aki sokszor meglepte ugyancsak elvont gondolataival. A fiúkat a portásra bízza a látogatás idejére.

Ilonka kék ajkát a szavak leheletként hagyják el, sokszor alig érteni, mit is mond. Apjától örökölt nagy barna szeme hálásan csillog. A bonbonnak és a csirkelevesnek nagyon örül. A mama, vigasztalásul a neki írt versét olvassa fel.

„Ilcsinek

Ha a fehér álmok feketére válnak
Ha itt lesz az ősz, vége lesz a nyárnak.
Ne keseregj rajta, nyugodj bele szépen
Ne kérdezd, hogy mi voltál valamikor régen.
Ne kérdezd az álom-ábránd mivé lett
Hogy Te mi voltál s mivé tett az élet
Így tégy, ha majd egyszer vége lesz a nyárnak
Ha a fehér álmok feketévé válnak.”

Szeretettel,
Teri
1946. VII. 30.

Ilonka szemében egyre nagyobb könnycseppek gyűlnek, nem peregnek le, sűrű, hosszú szempilláján fennakadnak, így szivárványt lát az egy villanykörtés kórteremben. Terike szeretettel nézi, állhatatosan simogatja pergamenbőrű, soványka kezét.

A szomszéd ágyon kedves arcú, fekete asszonyka (a zsablyai tanítónő) fejét el-elkapva hallgatja a verset. Nem akar zavarni, de nem tudja magában tartani keservét. Kibuggyan belőle a szó az imént hallott vers keltette szomorú hangulat okán.

Monoton hangon mondja, hogy csak fél tüdeje van, mert ’44 októberében Tito csürhéje puskatussal verte a csurogi dögtemető felé. Amikor a földre zuhant, a gyűlölettől eltorzult arcú, szedett-vedett ruhás partizán abbahagyta a rugdosást, azt hitte, hogy meghalt. Azért még bele eresztett volna egy sorozatot, de olyan részeg volt, hogy a lövedékek előtte csapták fel az őszi sarat. Így aztán, ott hagyták. A szomszéd disznóóljában húzta meg magát. Később megtudta ezek az elvetemült vadállatok az ő süketnéma szerb férjét kivégezték. Hiába mutogatta volna, ő is az ő fajtájukból való. Halálra vált arcjátékán csak röhögtek.

Teri és Ilcsi arcán mélyülő rémület, de jótékonynak, feloldozónak érzik, ha ez a szegény, délvidéki túlélő kiöntheti a lelkét. Teri bíztató, halvány mosollyal az arcán bólint, folytassa csak!

A meggyötört arcú idegen tanítósan sorolja érzelem nélkül immár, száraz szemekkel a szörnyűségeket. Tömegekben vitték el a falubelijeit, sokszor éjszaka, egyikük sem tért vissza soha többé. A kezdetben eltűntek, így a bíró, a pap mindig valamelyik helybeli szerb haragosa, ellenlábasa volt. Száraz, kopogó hangon folytatja: „Senki nem tudta, miért történik mindez. Hiszen eladdig jóban volt ott mindenki a helyi más nyelvűekkel. A megfélemlítés, igen! Képesek voltak kidoboltatni, hogy kivégzés lesz, nézheti, aki akarja!” Ekkor elerednek a könnyei.

– Mondják, kedves meghallgatók, hát lehet bármi örömet lelni a látványban, ha valakinek hidegvérrel, gyűlölettel eltelve kioltják az életét? Kérem szépen, lehetséges ez? Terike fészkelődik. Mennie kellene, hiszen a gyerekekre vigyázó portás türelme sem végtelen. Könnyeivel küszködve kétségbeesetten keres vigasztaló szavakat. Mit is mondhatna? Az erőszakos halállal szemben tapasztalatlan. Csak a betegségek okozta véget ismeri. „Igen, az öcsém, a húgom az édes szüleim...”

Átsuhan benne az, hogy az ura nem beszélt semmit a frontról, semmilyen részletet a halálosztásról, a halálról, a gyilkosokról, a gonoszokról. Nyilván tapintatból. Ezért az asszony keresetlen szavai mélységes riadalmat keltenek benne. Émelyeg.

Az ide menekült asszony alig hallhatóan folytatja. Csak sokkal később tudta meg egy földijétől, akinek a sógora újvidéki, hogy bosszú, többszörös vérbosszú volt a rácok kegyetlenkedése a bevonuló ostoba, diadalittas, magyar katonatisztek ottani buta, az érzéketlen katonasági szabályok örve alatt végrehajtott, teljesen értelmetlen emberölései miatt.

– Tízet egyért, tízet egyért! – üvöltözték a szerb martalócok vérben fogó szemmel, gurgulázó, hörgő csaholásként ható nevetéssel.

Ilonka csendben bólogat, majd elnézést kérő mozdulattal a fejére húzza a párnáját. A ráboruló sötétségben belefog a Miatyánkba fríz nyelven, és ismételgeti a kérdést, meddig még? Teri megrendülten, keserű arccal megy összeszedni fiait.

*

Édesanya már két hónapja kommunista görögök gyermekeit tanítja magyarra. Furán hangzanak a nebulók nevei: Tomaidisz Jorgosz, Atanasziosz Papasztopulosz. Mi, a gyerekek fintorogva hallgatjuk, idegenséget, veszélyt sejtünk. Főleg a nagyon hosszú nevek miatt. Senki sem tudja, hogy ezek mind felforgató, hazájukból száműzött kommunisták ivadékai.

Rosszkedvűen ülünk az asztalnál a reggeli fokhagymás pirítós és orosz tea után, mert édesapa számunkra alig érthető szónoklattal áll elő. Csak úgy süt belőle az önsajnálat. Elkerekedett szemmel, felháborodott, elfúló hangon panaszkodik, inkább csak magának.

– Én?! Lépjek be a pártba?! Micsoda képtelenség!

Mi, a fiúk csak bólogatunk, nem érzékelve a probléma súlyát.

Iskolába menetel kakabarna térdzokniban. A térd alatt befőttes gumi szorítja helyére a harisnyahurkát. Még lefekvés előtt is vakarja az ember a mély bevágás okozta vörös bőrgyűrűt a vádliján. Kivágott orrú, sokszor visszaszögelt sarkú magas szárú cipő, melyen ott virítanak a kurblis korcsolya előző téli, sokszoros harapásai. A zokni eleje kikopva, hiszen a nagyujj már túlnyúlik a cipőtalpon. Ősz van. „Már megint mekkorát nőttek a fiúk a nyáron. Négy pár lábbeli? Durábel bakancs? Lehetetlen…”, összegzi édesanya a görögiskolába igyekeztében. Édesapa csak tárogatja a karját, és ugyanazt mondja: lehetetlen.

*

Nándi halk kuncogással megy a furnérból görbített vonalú, legújabb divat szerinti bútorokkal teli konyhába, hogy kávét főzzön. Selyempizsamája felett ugyanolyan anyagból a köntös szétnyílva lebeg utána. A hálószobában elnyúlva, szórakozottan forgatja a cigarettát ujjai között a pótfeleség. Vonásai közönségesek, hangja reszelve szól a férfi után:

– Csak egy kanál cukrot, drágám! – Szavai hamisan csengenek. – Tudod, vigyáznom kell a vonalaimra.

Vihog saját magán vállrándítás közben. Aszott mindene, de hát mit csináljon, ha ez a lovag úgy szereti? „Tényleg engem? Vagy csak a helyét erősíti az ügyészségen, mert a férjem a nagyfőnök?”, mereng az esti tivornya után kissé gőzös fejjel. Legyint, és csak magának dünnyögi, „úgyis mindegy, fiatalabb nem leszek.” Az ura Moszkvába ment, küldöttséget vezet. Veszély nincs. E rothadó idillt semmi sem zavarhatja meg. „A házmester az én emberem, sokszor engedtem neki unalmas estéimen, amikor a férjelvtárs pártvezetőségin koszolta be alsóneműjét, s még az inge- ruhája is szaglott az idegen pacsulitól… Az elvtársak csókolóznak?”

Nándi könnyed mozdulatokkal szolgál fel, nem zavarja a lehetetlen helyzet. Megszokta. Sokáig gyermektelen, otthonülő, kóró sovány nője egykedvűen veszi kimaradásait. Egy szem, ázalag fiukat leplezetlenül utálja a”pici Nándit”, de inkább ajak csücsörítve:”pücü Náándinak” szólítja jó adag gúnnyal a hangjában. Nándi felesége egy Tokaj táji református pap egyetlen lánya. Korán elsorvasztották a leánykori száraz napok, a Biblia régies nyelvezete, a merev kötelességtudat: szolgálni az egyházat a harmónium mellett. Özvegy pap apja nagy hirtelen távozott el e siralomvölgyből. A váratlanul jött egyedüllét még tüskésebbé tette e naftalin szagú pap-leányát:

„Minden férfi közeledését az ördög támadásaként kell kezelni!” Jelen állapotát is véletlennek és érdektelennek érzi. Nándi egy vidéki kirándulás során talált rá. A férfi elhatározását, a megunt egyedüllét meg az erős helyi bor is sarkallta. Érzelmeket sehol, semmikor nem lehet azonosítani a frigy körül.

Nándit szakmai feladatok nemigen terhelik. Jelentéktelen ügyeket bíznak rá, mert tudható, ő inkább a mozgalmi feladatokban tesz ki magáért. Gyönyörű dekorációkat tud tervezni a pártirodába. Csak úgy úszik a vörös drapériában a fal, és rajta a század három legnagyobb gazemberének „arcélre” fordított ábrázata: Uljanov, Dzsugasvili és Rosenfeld. Mindhárom más néven ismert… ugye, lenin, sztálin, rákosi).

Kezdetben még harcolt az ideológia ellen, érezve, ha behódol, biztosan messze kerül Karcsuctól, és a pap-Feriről már ne is beszéljünk.

„De hát értsétek meg, végre van rendes ruhám, meleg a lakásom, egy szem, butuska fiam, s így negyven körül, mit akarhatok még. A fejem nem fog valami jól. Sokat szenvedtem a háború alatt is.” Így védekezik magában erőtlen, rövid vihogás kíséretében. (Be nem vallaná, hogy megszökött a behívó elől, és valahol a Keleti Kárpátok hucul falvaiban bukkant fel, hol mint fogalmazó, hol mint jövendőmondó…)

Teteje

A cseresznyefa bútorzat – bajai örökség – szűkösen fér el a városi bérház lakásának ebédlőjében. A pohárszék, a kredenc kevés helyet hagy. A hat szék szorosan simul az egykor huszonnégy fősre is kihúzható asztalhoz. Rajta édesanya horgolása: ezerkétszáz csillagminta. Az ő helyén, az ekrü terítőn, tenyérnyi papírlapon édesapa fizetési „elszámolása”. Precíz adatolás, alig marad néhány száz forint.

– Ennyi az egész hónapra?! – rémül meg, és mélyül a ránc szépséges szája szögletében. – Hát hogyan? – kérdezi az ura hangsúlyozásával, mintha ez segítséget jelentene gondjai megoldásában. A görög iskola éhbért ad. „Majd a Gondviselés!”, mondja magában. A bizodalom egyre halványul, a nyomorúság állandósul. Ebből a gyerekek nem sokat látnak. A mama által, jobbára éjszaka kötött, egyforma ruháik – tiroli vadász öltöny- zöld posztó fejfedő fácántollal, majd szövet matróz öltözet – tarkó-szalagos kalappal, minden vasárnap feltűnést keltenek a templomban.

Végre! Terike az utcabeli iskolában kap tanítói állást! Nagy az öröm, enyhül az örökös lelkifurdalás, és elcsendesedik a kérdés: „de miből, miből?” Ezerkilencszázötvenhármat írunk.

A templomban Édesanya imája visszhangot vet a hatalmas kupola alatt. Ijedten halkít hangján. A nem is szabályos fohász felfelé ívelő kecses karéjban fonja körül a tabernákulumot:

„Parányi cserépben begónia virít.
Félmarék földből szívja, issza életit:
Egymásután bontja ki szívvirágait.

Ó tedd mégegyszer sugárzóvá életem,
Leborulva kérlek édes jó Istenem:
Félmarék földemet add vissza énnekem.”

Sugárzó élet? Még egyszer? Vágtat az emlékezés és vadul keresi az ilyen érzést tápláló eseményeket. „Talán a kamarás-dunai evezéses nap? A Juszuf lakás erkélyén kapott csók? A gyermekek születése fölötti pillanatos öröm? Később, a belőlük áradó kedvesség, jókedv? Mulatságos első szavaik? De hol az uram? Mindig olyan későn jön haza. Kéretlenül, zavart tekintettel mesél „ügyekről”, bonyolult „esetekről”, amelyekkel oly’ régóta hadakozik.” Az anyai ösztön hátra küldi a kíváncsiságot, így nem meri kérdezni, vajon lesz-e valami eredménye az időrabló távolléteknek? Paprikás krumpli fő a fazékban. A fiúk türelmetlenek. Indulnának már. Főleg, a vezér, Károly. Dühösen megy a konyhába és kijelenti: „megyek és veszek egy nagy állatot, amely mind megeszi a gázot, és nem lesz itt főzés!”

Édesanyának nehéz a dolga. Terelni a négy fiút, le ne lépjenek a járdáról. Az elemózsiás kosár, jaj, de húzza a karom, pedig alig van benne falat. Csak víz, kenyér és néhány apró alma. A vasárnapi mise után irány a liget. Édesapa még otthon alszik. Szombaton is későn jött haza a „hivatalból”. Még akkor is „ügyeket” intéz. Ismét. Olyanokat, amelyeknek hozadéka a család számára sokszor semmi. Legtöbbször valami buta tárgy – értékesnek kikiáltva: alpakka kandeláber, durva faragású kártyadoboz.

„Megyünk a ligetbe!
Hangzik körülöttem
Csillogó szemekbe’
Gyermekszív rejtelme
Nyílik meg előttem.

Sugaras tisztáson
Repül a nagy labda
Károly, Miklós, Gábor
Arcocskája lángol –
Gól – együtt kiáltja.

Nyírfák bólogatnak,
Madarak dalolnak,
Kicsi lábak lassan-
Lassan elfáradnak,
Köröttem topognak.

Éhes szájacskájuk
Kéri a friss cipót,
Bár adhatnék hozzá
Kolbászt, vajat, sajtot
S édes ízű diót.

Otthon a kis ágyban
Pihennek a kezek.
Lecsukódnak szépen
A beszédes, vidám,
Nagy angyalszemek.”

(1953. április 23.)

Igen, a versírás, de mikor? A tanítás, etetés, nagymosás-keményítés, vasalás (lány már nincs, mert az polgári csökevény…) esti dolgozatjavítás után. És a kedves, naiv sorokhoz az ihlet? Az csak szeszélyesen bukkan fel, szépre, mélységesre alakítva egy-egy érzést, gondolatot. Kontrasztként ott sorakoznak elvegyülve a mindennapi gondok által leminősülő, átlagossá züllő szófüzérek között.

A nyárutói rövid eső poros faleveleket sodor, szél kavarja azokat a pártiroda előtti téren. Károly dühös mozdulattal nyomja le a kilincset. Szigorú arccal méregeti a mozgalmár irodatyúkját. Az csicsergő, bizalmaskodó hangon hellyel kínálja, mielőtt bebocsátást nyerne a főelvtárshoz.

– Nézze, Tarr elvtárs! – recseg a nikotin, a fazék-konyak reszelte hang.

Szegény papa összerándul a szóra, de nem szól. Azt azonban nem képes megállni, hogy gúnyos ráncba ne gyűrje egyik szemöldökét, akár egykor Árnyay, s úgy figyelje a funkcionáriust. Az örökös részegségtől olajos tekintetű pártököl-ökör mindenáron be akarja terelni a bolsevikok trágyaszagú aklába ezt az alakot, aki hangosan és mindig és mindenhol muszkáknak nevezi a „dicsőséges felszabadító, hős, szovjet hadsereget”…

– De majd átneveljük, megláthassa!

Károly papa gyámoltalanra hangolt szavakkal jól beviszi az erdőbe azt az ostobát.

– Tudja, kérem, egy ilyen nagy jelentőségű lépést minden körülmények között meg kell beszélnem több igen fontos személlyel – magyarázza roppant komolyra formált ábrázattal, amit az ostoba máris fél sikerként kezel. – Nos, az egyik a feleségem, és persze a gyermekeim. Tudja, négy van, s a három nagyobbnak már éppenséggel lehet véleménye is egy ekkora fontosságú kérdésben. Igaz, a páromnak nem lesz könnyű a kérdést felvetni, mert ő az élet szervezésében a Szentírást tartja irányadónak, és nem hiszem, hogy abban található bármilyen kapcsolódás a kommunistasággal.

„Hazugsággal, lustasággal, gerinctelenséggel, alattomossággal” – folytatja magában a számára rokon értelmű fogalmakat. – Ezért azt gyanítom, hogy ő ellenezni fogja – mondja széttárt karokkal, mintegy tehetetlenségét kifejezve.

Aztán így folytatja:

– A másik személy véleménye várhatóan még ennél is szigorúbb, aki pap ember és ugyancsak határozott véleménye van ebben a rendkívüli fontosságú kérdésben.

Tudja, a legkisebb gyermekem keresztapja…

Szegény papa nem érzékeli, itt ezt talán nem kellene tudatni. Zavartalanul mondja tovább az érveit.

– E kiváló hittanár magyarázata bizonyára helytállónak mutatkozik, amikor azt mondja, bizony sokan vagyunk olyanok, akik szellemileg még nem érettek az elvtárs által képviselt eszmék befogadására. Annak ellenére, hogy a fokozottabb tisztánlátás megszerzésének érdekében gyakran forgatjuk – tisztán önkéntes elhatározásból – a szemináriumi anyagokat. Sajnos, a szöveg és a mondanivaló annyira bonyolult, hogy egyszerűen képtelenek vagyunk annak tartalmát tudatosítani. Így pedig igen csak hiányzik az az elméleti felkészültség, amely biztos alapja lehet egy ilyen megtisztelő állapot elnyerésének.

A párttitkár már rég elvesztette a fonalat, és begyakorlott mozdulattal nyúl íróasztala felső fiókja felé, hogy jót húzzon a grúz konyakos üvegből. Alig képes mozdulatát megakadályozni, hiszen nincs egyedül.

– Ígérem, hogy mindent elkövetek ideológiai fejlődésem meggyorsítására – hallja a szavakat. A beleszőtt gúny és néhány cicerói retorikai elem el sem hatol a titkár tompult agyáig.

A beálló csöndben a pártembert villámcsapásként éri a „pártfegyelem” vezérelte, majdnem elfelejtett „feladat”.

– Ja, Tarr elvtárs, az élcsapat vezetősége akarja magát a sorai között, érti? Na, az istenit magának, mehet a jogi egyetemre, ha belép! Érti már? Köll nekünk eggyetemet végzett is!

Károly hümmög, ingatja a fejét, és alig hallhatóan kérdezi, „mi a teendő?” A teljesen hülye titkár homályos agyában a lenini szemináriumi anyag szótöredéke bukkan fel. „Igen, sto gyelatty?” Berikkantja a titkárnőt, aki elmondja az egyik lábáról a másikra helyezkedő, magában átkozódó férfinak, mikor, hova menjen, és mit mondjon a mellékelt iratok átadása mellett. (Károly a tagkönyvét soha nem vette át.)

Így indul a mára már vonzerejéből sokat vesztett jogi ismeretszerzés. Sokáig is tart. A különböző színekkel aláhúzott passzusok, paragrafusok értelme nehezen talál utat a negyven éves Károly papa agyában. „Sajnos soha sincs időm elmélyülni ezekben a szóvirágokban, csavart szóözönben”, vigasztalja magát.

Bizony, el is telik majdnem tíz év, mire ősdiákként – közel az ötvenhez – átveheti a diplomáját. Már évekkel ezelőtt gyakorolja aláírásban neve elé csatolandó Dr-t. Hát, végre sikerült. Külön íróasztal, névjegyek és „vállalati jogtanácsosi” munkák tömege. Szürkék, érdektelenek, csavaros észt nem kívánók.

*

KiskisKároly. sorra kapja a dicséretet az iskolai zongoratanárnőtől. – Micsoda hallása és zenei érzéke van ennek a fiúnak! – lelkendezik a tizenegy éves fiúról az édesanyának. – Feltétlenül zenei pályára való!

A háttérben Mozart törökindulója szól, végtelenítve – a tökéletes előadás elérése céljával gyakorol a fiú az iskolai zeneteremben, késő délután. A dallam messzire lebeg a hosszú folyosókon.

A jó anya számára a megoldás azonnal adódik. Otthoni hangszer kell a fiúnak, hogy kedvére gyakorolhasson.

Igen ám, de egy zongora mennyibe kerül vajon? Tervezgetni azért mer, mert gonosz nénikéje átköltözött a másvilágra. A felsővilágba? Nem, inkább az alsóba. Így a nagy bajai ház öccsével kettejükre szállt. Kálmán, a bátyjuk özvegyénél lakik, és segít nevelni annak három árváját. Így akár saját háza is lehet, és nekem is jut az eladásból.

Édesapa kijelenti, márpedig, ha itt művész palánta fejlődik, akkor megfelelő hangszerre van szükség!

A gondolatot a látvány is sarkallja. Az ebédlőasztalt egyenként odatett, bíborszínű százforintosok borítják. Elmélyülten számolják az összeget. Még egyikük sem látott ennyi pénzt. Nem is tudják, mennyit is ér, hiszen mindig is a szűkösség, a beosztás szigora rendezte a napokat.

A hangszerboltban nemes fa és lakk illata. Az egyszerűen, de ízlésesen öltözött párt az eladók főnöke kíséri, miután a segéd odasúgja, „nagy fogást” szimatol a bátortalannak tűnő vásárlók láttán. A dörzsölt alak először egy pianínót mutat néhány szándékosan rosszul leütött hang kíséretében, majd lesajnálóan tudatja, ez csak fakezűeknek való. Árcédula egyik hangszer előtt sincs. Észrevétlenül kérdezi ki őket, kinek is szánják a hangszert. Édesanya lelkesülten ecseteli legnagyobb fia tehetségét, és ismerteti a tanárnő véleményét.

– Ó, akkor valami finomabb hangszerre lesz itt szükség! – kiált fel az ugráló tekintetű, gyakran hunyorgó, apró ember. – Ez lesz az! – mutat a zongorák fekete lakkban csillogó fejedelmére, egy „angol mechanikás, kereszthúros” Bösendorferre. A felnyitott fedél alatt aranyszínű, kerekszájú hangdobozok felett acél húrok sorozata keresztezi egymást. Az egész hangszer zsongító trópusi illatot áraszt.

– És mennyi az ára? – kérdezi szórakozottan édesapa, mintha ez teljesen mellékes körülmény lenne.

A közölt összeg csak néhány ezerrel kevesebb, mint a bajai ház árának édesanyára eső része.

– Megvesszük – jelenti ki a papa, s már indul is a pénztárhoz. Szegény mama csak tördeli a kezét, és hogy ez valami úri allűr, nagyzolás, csak később kezd motoszkálni benne. Nagyot sóhajtva ad helyet a gondolatnak, hogy a könnyebb élet majd egyszer, majd később…

A zongorát a másodikra felcipelő hórukk legények homoki fehér fröccsöt kapnak. Közömbös tekintettel kortyolgatnak a konyhában. Összetekert gurtnijaik a hónuk alatt. Izzadt trikójuk nehéz szaga émelygést okozóan keveredik az oda is elhatoló zongora finom aranyillatával.

*

A gyerekszobában az asztalon és a földön csomagolópapírra vetett különös szénrajzok fekszenek. Szeszélyesen görbült ívek, hajlatok csodás összhangban meztelen leányalakokat mutatnak. Miklós – a második fiú – réveteg tekintettel, de biztos kézzel sercegteti a barna papíron a szénirónt. Máris kész a következő. Már nem jár a Dési Huber körbe, mert unalmasnak találja. A bevetett ágyak között mintázó állványon textilbe és nejlonba burkolt fej; készül nagyobbik öccse portréja. Az időnkénti locsolgatás, hogy ki ne száradjon, gyakran megzavarja mind a négyünk álmát, ahogy csöpög a víz az alá helyezett kislavórba.

A papa szobájában szól a zongora. Dallamrészletek ismétlődnek. Komponál a legidősebb fiú. A mama alvófülkéjében, a konyháról leválasztott, világítóudvarra tekintő, egykori cselédszobában a legkisebb az Egri Csillagokat olvassa. A „harmadik” fiú valamiféle titkos utakon jár. Nem lány van a dologban, hanem olyasmi, amit talán szégyell otthon ismertetni.

Készül az uzsonna. Szilvalekváros kenyér, tea és mézzel kevert, reszelt sárgarépa.

*

Lélekszakadva, nyaktörő ugrásokkal rohan le Feri, a legkisebb fiú a lépcsőn. A korlátvégi vasdísz nyakát ballal elkapva ívelten repül a következő lépcsősor felé. A kifelé húzó lendület majd’ kitépi a karját. Menekül!

A villamos vágányát övező bitumen megolvad a melegben, körömmel lehet kis golyóbisokat kivájni belőle. Ez a képlékeny szurok igen alkalmas ajtócsengők beragasztására. Hát ezt tette a házmesterével! Az most észrevette, és kergeti! Azért csöngetett tartósan, így, bosszúból, mert a kertben szétverte a hetek alatt felépített kunyhócskájukat, gunyeszukat. Nem tudják, miért. Talán mert neki nincs gyereke? A sovány, barázdált arcú, nikotinbűzös alakot senki sem kedveli. Mindenki tudja, hogy amikor mélykék darócöltönyét felveszi, csámpás ingnyakával, pecsétes nyakkendőjével, akkor jelenteni megy a pártirodára; kinél ki járt, ki megy a templomba, vagy éppen kinél szól hangosan magyar muzsika.

A gunyesz a bodza és orgonabokrok sűrűjében épült az elhanyagolt teniszpálya – a házbeli egykori polgárok szemináriumra járnak az úri sport helyett – és a rogyadozó szaletli szomszédságában. Korhadó fadeszkákból rakták össze, sűrű lombtetővel fedték be. A bejárat egy túlméretezett éjjeliszekrény keretes ajtaja. Csak hason lehet bekúszni. A padló döngölt föld, tisztára söpörve. Bent néhány polc, rajtuk elnyűtt könyv, háború előtti újságok, a Zászlónk meg Tolnai világlap és kártya. Öblös üvegben aprószirmú virág. A szomszéd kertben lévő fenyőről letört ágakból heverő, lyukas lópokróccal letakarva. Egy kiszolgált kisbicikli csámpás, küllős kerékabroncsa az ablak. Nagyon jó ide bevackolni. Hárman, négyen tanácskoznak, hogy vizes kancsó és poharak is kellenek, mert a focizás után ugyancsak megszomjaznak a játékosok. Itt sokkal jobban esik a korty, mint otthon.

Zajlik a kerti foci bajnokság. Ők négyen testvérek alkotják a Torpedó csapatát. Édesanya zászlót is hímez e felirattal. Miklós bátyánk, a Sunyi, mert mindig a krétavonal mellett néhány centire oson el, nyújtott léptekkel vezetve maga előtt a labdát, és egész lehetetlen szögből talál be a kapuba. A focipálya csíkjait az iskolából csórt krétával jelöljük. A kréta rudat előtte a sajtreszelőn porítani kell. Nyolc négyes csapat van a kispályára. Szabályos, spárgahálós kiskapuk feszülnek. A szülők totót is szerveznek, lehet fogadni. A legrosszabb dolga csapatában a legkisebbnek van. Ő a kapus. A nagyok olyan erővel lövik a labdát, hogy ha eltalálja, zsibog a lábszára sokáig. De panaszkodni nem szabad. Örül, hogy csapattag lehet.

*

– Énekeljetek, barmok! – bíztatja rokonszenvvel zsíros hangjában Barna tanár úr a kora reggeli órán a zeneteremben összegyűlt öt-hat gyereket. Közben kedvesen mosolyog tömött angol bajusza alatt. Az apró, jó kövér, majdnem teljesen kopasz ember tömpe ujjai fürgén nyargalnak a zongora billentyűin. A kölykök közül talán egynek van igazán hallása, így hát rám tekintve, int a fejével: gyerünk Ferike! Ahogy lenni szokott, a fahangúak a leghangosabbak. Angol és amerikai népdalok dallamai hullámzanak az ’56 után szerkesztett kommunista címer körül.

„The sun shines bright in the old Kentucky home,
’Tis summer, the darkies are gray
The corn-top’s ripe and the meadows in the bloom
While the birds make music all the day”

A tanár úr angol nyelvet tanít különórában a Moszkvában kiadott, az idiómákat orosz magyarázatokkal lábjegyzetelt könyvecskékből. Zseniális! (Alice in Wonderland, Oz the Wizard, stb).

Ő maga egy háború előtt még dúsgazdag kereskedő és hitközségi elöljáró egyetlen fia. Cambridge-ben végzett angol irodalom szakon. Valódi gentleman. Keménykalapban, kézelős ingben, kifogástalan öltönyben jár. A Pázmány Egyetem tanáraként egyszer csak megbízhatatlanná vált, és a genuin, politikai proli-bosszú önkénye hozzánk, az elemi iskolába helyezte át, a mi szerencsénkre. A lebutított, orosz mintájú tanmenetekre fittyet hányva tanított bennünket magyar nyelvtanra és irodalomra. (Az angol oktatást heti háromszor reggel héttől tartotta, önként, díjazás nélkül. Ezeken a napokon taxival (!), érkezik az iskolába).

A mi nagyobb családunkban – igen csak nyomós okok folytán számosan kerültek külföldre ’56-ban. Sokan Amerikában kötöttek ki. Így hát, természetes volt, hogy nálunk a családban mindenki angolul akart tanulni. Hát még, ha ekkora szerencse érhetett bennünket e jóságos, de igen szigorú nevelési elveket valló, nagyszerű ember révén! Csak felnőtt fejjel értettem meg, mennyit is köszönhetek neki. Az angol college élet keménységével felvértezve, nem nagyon kímélte azokat, akikben tehetséget látott, és kedvelte őket, de olykor lustaságon kapta. Közéjük tartoztam én is.

Jómagam nagyon szerettem olvasni, memoritereket tanulni. Az angol meg különösen könnyen szivárgott a fejembe a tanár úr bámulatos módszere segítségével. Szótárunk nem volt – honnan is lett volna. Hihetetlen türelemmel, ha kellett, ötvenszer, százszor is, ismételgette a szavak jelentését, a szófordulatok értelmét. A felső tagozat négy éve csodálatos eredményt hozott, amit csak a gimnázium angolos osztályába kerülésekor értékelhettem igazán. (Amúgy, nem a legjobb tapasztalatokkal indult az idegen nyelvtanulás! Édesapa akkurátusan tanított bennünket németre! A húszas évek stílusában írt Lingua német nyelvkönyv alapján megkövetelte a gót betűk írásának, olvasásának elsajátítását is! És édesapa be is hajtotta rajtunk a vasárnap délelőtti – mise utáni – németórákon! Ezért hamar megutáltam ezt a kínlódást).

Barna tanár úr feleltet. A Toldiból kell tudni tizennégy versszakot. Mondom, mondom – nem színészi hangsúllyal persze –, de elakadok a vége felé!

– Nem megy, Ferike? – kérdezi, jó adag gúnnyal ejtve a nevemet. – Na, akkor milyet kérsz? Lökhajtásosat vagy léglökéseset? (A tanár úr cambridge-i diákkör bokszolója volt egykor.) Ez meglátszik mozdulatain is, mert bal vállal beijeszt, majd jobbal – mert arra térnék ki –, párnás tenyerével óriási frászt húz le. – Mehetsz a helyedre! – kiáltja haragtól elfúló hangon. – Nem ezt vártam tőled!

Égő arccal ülök a padban. Tartom magam. Nem sírok. Igaza van a tanár úrnak. Az ilyen kudarcokat mindig megbeszélem Édesanyával, aki szintén itt tanít, mi, a négy fiú állandósult rémületére, mert nincs kivételezés, sőt!

A pofont nem említem otthon.

Hozzá hasonló, nagyműveltségű tanárok szép számmal vannak nálunk! Maga az igazgató úr is a bölcsészkarról érkezett, és tette az iskolát e hányatott sorsú tudósok menedékévé.

Vályi-Vörös László a Képzőművészeti Főiskoláról a „Pepi”, „Peppencs!”, kiáltozzuk a gúnynevét őrjöngésig fokozódó hangerővel, amikor belép az osztályterembe, hóna alatt a lerajzolni, megfesteni hozott tárggyal. A vihogó, görcsös mozdulatokba bőszült gyerekseregre rövid pillantást vet, lombos nagy hajától keretezett arcán földöntúli mosoly jelenik meg, majd előkapja a mindig nála lévő hegedűjét, mivel a Zeneakadémiát is elvégezte, és művészi erővel belefog valamelyik Paganini etűdbe. A megátalkodott banda leesett állal csendesedik el. Óvatos mozdulatokkal készítjük ki az ecseteket, a rajzlapot, halk léptekkel megyünk edénykéinkkel – még a legnagyobb zsivány Zsámár Karcsi is – a vödörhöz vizet vételezni a vízfestékek oldására. A kitett váza készítési korszakának stiláris elemeiről részletes elemzést ad nem alap, és „nem középiskolás fokon”. Mondanivalóját az adott korszak zenei irányzatait bemutató, rövid hegedűjátékkal színesíti. Csak a tehetséges gyerekek munkájába javít bele. Teljesen hidegen hagyja, hogy az imposztorok a rajzlapokat a vizesvödörbe mártva „szőnyizik” le borzalmas „műveiket”. Mivel a tanár úr művészettörténetet is tart, innen ismerjük Szőnyi István plain air, napfényfestéses módszerét. Az óra végén az osztály olyan, mint egy csatatér. A felborult vödörből a színes keverék lötty a deszkapadló résein szivárog el. Papírgombócok, ecsetek, festékes edények a padok alatt. Néhány érzékenyebb diák a benyomásoktól eltelve, maga elé mered, mozdulatlanul ül a padjában. A tanár úr magasba emelt tekintettel, dudorászva hagyja el a termet. Mindez Budapesten, a Vajda Péter utcai Általános iskola V. osztályában történik 1958-ban.

Ott van még Kaló Hegedűs Elemér – bikaerős, matektanár, aki sokszor az óra végére számunkra alig érthető teoretikus képlet-halmazokkal írta tele a táblát. Lenkei tanár úr a kémiai kísérleteit olyan buzgón végezte, hogy nem ritkán a pedellus jött átkozódva, hogy megint oltani kell. Vagy Fekete Béla tanár úr, akinek történelem óráin az ágyúk dörgését is hallani véltük. Rábay István – az oroszt frissen tanult, cingár, fiatalon megkopaszodott, álmodozó tekintetű, jóságos ember, valamelyik orosz munkatáborból ért haza 1953-ban, de még 56-ig a belső internálást is elszenvedhette.

Mind mind csodálatos tanerő és ember. Szép Karcsi bá’, a tornatanár, hátrafésült, vörös hajával. Nem szerettem, mert mindig késett, azt mondják a csinos fizika tanárnőnek csapta a szelet. Persze, mi zajongtunk a várakozásban, mindegy, ha volt még harminc perc az órából, úgy kidöglesztett minket talajtornával, hogy csak úgy vonszoltuk magunkat az öltözőbe, persze a játék majdnem mindig elmaradt.

Néhány nagy koponya a gimnáziumban is felbukkant! Köztük Baránszky Jób László, aki valóban egyetemi szinten oktatta a magyart. Hatalmas termetű, lobogó hajú atléta, cyranói orral, öblös hangon magáz bennünket – emelve a középiskolás öntudatot. Fittyet hányva a tankönyvekre, szabad előadásban ontja mind a magyar, mind a világirodalmi érdekességeket, párhuzamokat. Közben tekintetével nógatja a valóban érdeklődőket: „tessék jegyzetelni!” Nem is lehetett később véletlen, hogy e korán elsajátított képesség révén, az egyetemen sokan és sokszor kérték kölcsön a jegyzeteimet anatómiából, élettanból, belgyógyászatból.

Vagy Sylvester András író és irodalmár. Magas, ösztövér alak, nikotintól barna ujját magasba emelve szavalja Petőfit, jelentőségteljes pillantásokkal pásztázva a diákságot:

„Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg”

Ezt a szakaszt mindig különös hangsúllyal ejtette. Néhányan felfedeztük benne az elfojtott gúnyt, a tehetetlenséget. Első gimiben tanított bennünket. Annyira mutatni akartam az irodalom iránti lelkesedésemet, hogy nagy galádságra vetemedtem: a nálam négy évvel idősebb bátyám akkori, általam kuszának vélt versei közül megmutattam néhányat neki azzal, hogy azok az én műveim.

„az ősök lakta házban
huzatjáratok sírnak
a megtért lángálmai
az idő faragványait
lassan lecsiszolják
eszmélet parazsa
az időköpenyek alatt
holt vágyakkal füstöl
és fény
mosoly és zokogás
betűformák mágneses mezején
kozmikus erő sugárzik
kromatikus éveken át…”

Hogy jó tanár és pedagógus volt, mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy kerek perec kijelentette:

– E sorokat nem írhattad te!

Csendben bólintottam, és elosontam. Később sokat kellett buzgólkodnom, hogy ezt a csorbát kiköszörüljem, és bizalmát visszanyerjem.

De mit csináljak? Roppant titokzatos volt számomra, hogy Miklós. e sorait az esti lefekvés után, hogy a többieket ne zavarja, a hősugárzó fénye mellett írja. Az is munkál bennem, hogy megmutatni sohasem akarja, mit is ír, és bennem egyre nő az aggodalom, hogy végképp ismeretlenek maradnak gondolatai, érzései.

Egyik testvérem, esztergomi barátjával a gimnáziumban mozgalmi gyűlésekre jár. Ezt sok-sok udvaroltja egyikétől tudom, akivel a templomi hittan órán szoktam találkozni. Mi hárman, istenesek, már előre félünk a vasárnapi mise előtti óráktól, mert biztos keserűség lesz, amikor ez a fiú nemet mond édesanya kérésére, hogy jöjjön velünk. Könyökére támaszkodva mereng az ágyában, és alig érthetően, de biztosan udvariatlanul mordul valamit. A többiek inkább az ebédlőbe mennek. Miklós édesanya karját simogatja. Édesapát nem lehet segítségül hívni. A szobájában álldogál, majd’ térdig érő, fehér habselyem alsójában, kezében kinyitott könyvvel, és valami nagyon izgalmas, ókori témáról dünnyög. Ha fegyelmeznie kell valamelyikünket, mindig paprikavörös lesz, és úgy bosszankodik, hogy attól félünk, megüti a guta. Édesanya kíméletből nem szól neki. Ez a nap is el van tolva.

*

Az uzsonnára kapott kéttenyérnyi karéj szilvalekváros kenyeret a fiúk a kertbe rohanás közben nyeldekelik, hogy el ne késsenek a cserebogár mászató versenyről. A májusi melegben az orgonabokrok körül rajokban zúgnak a barnaszárnyú rovarok. Maroknyi gyermekcsapat rohan a berregő csáposok után, bár mindenki tudja, elkapni azokat lehetetlen. Ezért többen a bokrok alatti lyukakat keresik. Ha egy vékony ágat dugsz bele, előbb utóbb kimászik a csere, ha lakott a lyuk. Többen apró orvosságos üveget markolnak, abba kerül a zsákmány. A tavalyi győztes feladata a mászató pálca beszerzése a trafikos Miklósi bácsinál. Fontos, hogy egyforma hosszúságúak legyenek a hurkapálcák. A cukifa alatti homokozóban három egyforma magasságú, lapos kúpalakú dombocska formálódik, a hurkapálcák a közepükbe szúrva. A nézőközönség, többnyire a lányok, a homokozó betonszélén ücsörögnek, és izgatottan várják a kezdést. A bíró a legnagyobb szarvasbogár tulajdonosa, de ő egyben a hóhér is…

Jelzésére a versenyzők a hurkapálca aljára helyezik a cserét és azok ösztönösen mászni kezdenek felfelé. A csúcsra érést figyelni kell, mert menten elrepül a bogár, ha nem kapja el a gazdája. Ütemes kiáltással bíztatják a hol lelassuló, hol neki lendülő rovarokat. Győzelem! A középső bogár a nyertes. A vesztest skatulyába zárják. A bíró kenetteljes hangon kérdezi a jelenlévőket, mi legyen a sorsa a vesztesnek? A fiú szemekben kegyetlen fény villan. Halál! Halááál! Üvöltik szinte önkívületben. Több leány jajong, sopánkodik, jaj, ne, ne! A többség a bogár vesztét akarja.

– Mi legyen a kivégzés módja? – kérdezi tettetett, sajnálkozó hangon. Feltartja a szarvasbogaras üveget, és kérdőn körbe hordozza tekintetét.

Ismét a fiúk többsége eszeveszetten skandálja: szarvas-bo-gár, szar-vas-bo-gár! A kisebbség hangja bizonytalanul cseng, és ajánlja: röptetés, röptetés! A kevesek kegyelemért könyörgő szavát elnyomja a többség zajongása. Eldőlt! A nagy befőttes üveg tetejét lecsavarja a bíró, és a cserebogarat beledobja. Az üveg körül tolong a fiúk zöme, néhányan eltakarják a szemüket. A szarvasbogár azonnal támadó állást vesz fel, csáprágóit tárogatja magasra emelt fejjel-torral. Majd lecsap! A cserebogár fedőszárnya ropogva zúzódik össze az erős rágók szorításától. A hang felerősödik az öblös üvegben. Többek szemében gonosz fény villan. A tetemet a homokozó sarkába „temeti el” a lánysereg. A szarvasbogár hosszasan tisztogatja ágas fegyverét. Feketegömb szemei részvétlenül csillognak a délutáni napfényben.

A következő verseny vesztesét röptetésre ítélik. Ekkor cérna kerül a fej és a tor közötti ízre. Fel a levegőbe! A bogár repül, repül, körbe-körbe, amennyire a cérnahossz engedi. Ha földre esik, a bíró csak tovább húzza a cérnacsomót, és a bogár feje a földre hull. A kettévált rovartetemet összevont szemöldökű vásottak döfködik. Történik A legyek ura írásának évében, 1954-ben. Goldingra gondolok.

*

– Tarr elvtárs! Maga teljesen elhanyagolja a részvételt a szemináriumokon! – mondja minden bevezető nélkül, nyílt fenyegetéssel a hangjában a nadrágszíjat és nadrágtartót is viselő apró, büdös ember. Szürke bajszát a nikotin barnára festette, körme alatt fekete piszok. – Még mindig a papokhoz jár a fia? Cöcöcö! Ez bizony baj, nagy baj – formálja gonosz hangsúlyozással a szavakat, de van benne valami tanult atyáskodás is. Édesapa alig hallható szisszenéssel emelkedik fel íróasztala mellől és félhangon válaszol.

– Majd megfontolom.

– Ja, azt is vegye számításba, hogy a felesége nemigen taníthat, ha a gyermekeit egyházi iskolába járatja! A titkár hangja kioktató, semmi bizonytalan nincs benne. Pontosan tudja, őt védi a munkásosztály ereje – no meg a (hosszúkabátosokból lett) állambiztonságiak kegyetlen egyszerűsége.

– Kérem! Válaszol, teljes nyugalommal és megfejthetetlen fensőbbséggel édesapa, mintha nem kellene számolnia a lehetséges következményekkel.

*

A friss, tavaszi reggelen három, tíz év körüli fiú hatalmas bőrtáskát vonszol az enyhén emelkedő réten. A Zugliget Disznófő felé eső lankája tetején hatalmas fenyő áll az erdő szélén. Még mai is ott van. Oda igyekeznek. Indián csapat tagjai ők: Hosszú Lándzsa (Tall Spear), Fürge Mókus (Nimble Sqirrel) és Okos Hód (Wise Beaver). Kis Medve (Little Bear) és Fehér Sas (White Eagle) később érkeznek, ők még a villamoson ülnek, és tanulják a Beszélő Levelekben olvasható próbák szövegét. Ma ők ketten vizsgáznak nyomolvasásból, tájékozódásból. A fa alatt előkerül a bőrtáskából Okos Hód egyik bátyjának, a bizományiban huszonöt forintért vett, gúla alakú, katonai sátra. A sátor két félből áll, melyek köpönyegként is használhatók, össze lehet gombolni. Kötél lendül a fa alsó ágára. Ágakból vágott cövekek kerülnek elő, és áll a wigwam. Alját frissen tépett parlagi fűvel takarják, rá pokróc, és kész.

A három öreg indián mackó ruhája alatt ott az indián öltözet. Kié ilyen, kié olyan. Okos Hód, a törzsi varázsló (ez a Feri, a legifjabb Tarr) végezte talán a legnagyobb pusztítást édesanyja szabó-varró- kötő készletében ruhája készítésekor. Például az 56-os amerikai segélycsomagból való vékonyka blue jeans azaz farmer nadrág rojtozását édesanya legfinomabb, fehér ausztrál gyapjú fonalából csomózta a nadrágszárak külső varrása mentén. Nem menekült az ebédlőben lógó csillár sem, amelynek két gyönyörű, prizmás függőjét vágta le, hogy dúsítsa a vurstliban vett, színesre festett fejre való tolldísz csüngőit. De járt a Deák Ferenc utcai gyöngyboltban is, és díszítette az ingét, a maga tervezte mokaszint, ágyék kötényt, tarsolyt az általa kitalált minták szerint. Bátyjai aggódva szemlélték működését, mert gyakran utasította vissza focizni hívásukat mondván, neki varrnia kell.

Indián ruhája valódi értékét évtizedekkel később, fiai farsangi maszkabáljai igazolták. Három ízben is a legszebb jelmez címét nyerte el.

Ég a tűz a nagyobb kövekkel körberakott áldozati helyen. Körülötte három, felpúpozott homokdombocska az esetleges oltáshoz. Fenyőtű, száraz gally körben mindenütt.

Okos Hód elindul az erdőben a nyomkeresés útvonalának kijelölésére: A vékony ágak részleges betörése után a héj alatti fehérség iránya mutatja a helyes utat. A kialakított kőkupac tetején hegyes végű kődarab, megint csak a megfelelő irányba mutat. Fontosak a lábnyomok. A nagylábujj megnyomva, előre. Faágakból irány-nyilak fekszenek a földön, helyenként félre kotort aljnövényzet nyílirányt mutatva. A felfedezendő jelek visszavezetnek a sátorhoz. Okos Hód teljes indián díszben tevékenykedik, amikor nagy lármával úttörőcsapat közeleg a völgy felől. Három kisebb alak, amikor meglátja, a lábuk földbe gyökerezik. Az egyik kinyögi:

– Te tényleg indián vagy?

– Hát persze! De vigyázzatok, mert itt nyomkereső próba zajlik fiatalabb indián testvéreim számára.

Ekkor már ott a csapatvezetőnő is. Pocakja túlbuggyan az úttörőöv kerek, fémcsatján. Zavar ül az arcán, és hamar eltereli másfelé a csapatát. Lehet, hogy eszébe jutott, neki is valami hasonlóra kellene oktatnia alárendeltjeit?

A gyenge idegzetű, lila halántékú Miklós testvérem lámpaoltás után hősugárzó fényű verseit írja. Másnap az uzsonnánál felolvassa. A sorok nehezen érthetők, a képek csillámként sziporkáznak, megfogható érzést nem váltanak ki, de van valami titkos rendszer a felvillanó hangulatok mögött. Vasbátyám, Károly a maga racionalizmusával, több nappal később, ugyancsak a teás, bundás kenyeres uzsonnánál körülhordozva tekintetét, nagy barna szeme delejez, szája sarkában visszafogott nevetés elő ráncai, két rágás közt tudatja.

– Én is írtam ám egy verset!

S neki áll. Szóhalmazok összefüggéstelenül, csak egy visszatérő refrén: „púzfejű talizmánok sárgaképű hada hanyatt homlok rohan, a vasöklű tésztaszűrők vigyorgása lassan elül a kádlefolyó nyomorával viaskodó szappantartó homlokráncain”.

Miklós feláll, riadtan édesanyára tekint, aki könyörögve néz az érzéketlen bátyra, majd mindketten sírva fakadnak. Ki-ki a szobájába menekül.

*

Édesanya ma lenne éppen száz éves, de már harmincnégy éve a mennyekben van. Hogy miért éppen Ő? Miért pont akkor, amikor mi már nagyrészt révbe értünk, és támogathattuk volna, megvalósíthattuk volna? Nem fürkésszük az Úr akaratát! Nem teszünk fel kérdéseket Neki! Feri bácsi, a lelki atyám, pap keresztapám korholt bennünket akkor, de szavai bizonytalanul csengtek: „Nem tudhatjuk, milyen magasabb cél érdekében vette el őt az Úr, ennyire korán.”

Egy reggel szemérmesen mutatja zsebkendőjét. Apró vércsík száradt a gondosan vasalt damasztra egy köhintés után. Menjünk el a feleségem nénikéjének – aki éppen egyidős édesanyámmal, és ő még itt a földön él kilencvennyolc évesen – gégész tanár férjéhez. A doktor úr igen nagy tekintély. Mi, a gyakorlati orvoslást éppen elkezdett doktorkák feltétlen bizalommal vagyunk a boltozatos homlokú, hófehér hajú, kimért mozdulatokkal magyarázó orvostanár iránt. A rutin fizikális vizsgálat után, finoman megpaskolja édesanyám arcát mondván: „Nincs itt semmi baj!”

Újabb vérköpés két hét múlva. Semmit sem értünk. Visszük a Korányiba – itt dolgozik a feleségem. A mellkas röntgen homloksíkú átnézeti képén semmi. Az oldal irányú felvételen ott ül a diónyi daganat a rekeszizom tövében! Szegény édesanyám…, pedig évente járt tüdőszűrésre. Nála rendszeresebb életet tán senki sem élt. Az úri élet ígéretének agóniája utáni sok gond, az idegfeszültségek, a megoldhatatlan feladatok, a sok egyedüllét, a kesergések a megbántások, a szürkeség elleni örökös viadal… ez jutott neki. Sokszor csak a hit, és annak vigasztaló ereje maradt számára, ami tehát elégtelennek bizonyult.

Kikérjük az előző évek röntgenfelvételeit. Semmi sem látszik. Persze, nem is látszhatott, elfedte a szívárnyék, elbújt a gonosz burjánzás. Legyen műtét! Senki sem vállalja. A szövettan a legmakacsabb, semmire sem reagáló daganatformát mutat. A halál immár biztos. De mikor?

Hamar utazás Salzkammergut vidékére, hiszen onnan származik. A felmenőket Mária Terézia telepítette be a török után elnéptelenedett Bácskába – kisnemesi címmel. Édesapával utaznak társas úton, februárban, csikorgó hidegben. A befagyott hegyi tavak néma mozdulatlanságban bámulják a téli kirándulókat.

Versenyt futunk az idővel. Március végén irány a Felvidék. Betlér, az Andrássy kastély, Krasznahorka, Nedec vára. Az élmények és a korábbi emlékek halvány rózsákat nyitnak gyermeki arcán, melyen a kór okozta sápadtság tagadhatatlan. Vajon tudja-e szegénykém, hogy mi végre ez a sok utazás? Nekünk az egyetemen a „marxista etika” tanár, anglomán külsejű megveszekedett bolsevik, azt elemezte, hogy nem szabad a halálos kórral küzdők előtt feltárni a bajt, mert az „lelki összeomláshoz vezethet”. (Ugyan honnan tudná egy ateista emberszerű, hogy mi a lélek?!) Mindenesetre, más doktorok tanácsai nyomán, mi nem mondunk konkrétumot.

Két hónap múlva szegény anyánk egy lépcsőjárás után összecsuklik, lábai nem bírják megtartani. A csigolya áttétek szétroncsolták a kilépő idegeket. Ágy és fekvés. Gyermeki nagy szemek, hófehér arc.

– Mikor kelhetek fel? Nem bírom a tétlenséget!

– Valami makacs ideggyulladás ez, Édesanyám – füllentem bíborvörösen, és nem tudok a szemébe nézni.

Jön a nyár. A feleségem az ikrekkel és az öthónapos Marcikával a Balatonon nyaral egyedül. Én meg dolgozom. A kórházból jövet mindennap látogatom Édesanyát Titkon keresem a nyomorult végre utaló jeleket. De nincs efféle a sápadtságon kívül. „Vegyen be öt meg tíz gramm (!) C vitamint, az serkenti a védekező rendszert”, mondja a klinikai onkológus. Hát adom, feloldva vízben, cukorral, de a savanyúsága elviselhetetlen. Szegénykém fintorog, borzong, de még így is a nevetésbe menekül. Átrohanok egy szobába, hogy ne lássa a kétségbeesés és a düh torzképét rajtam. A feleségem felvonatozik Marcikával, hogy megmutassa őt a haldokló nagymamának. Utoljára. Végig zokogja az utat, de visszafelé talán még jobban.

Itt idéznem kellene Édesanya verseiből: a tisztaság, az egyszerűség, az elmélyült hit és a szeretet csipkeszerű darabjai. Felidézésüket egyszerű önvédelemből mellőzöm. De mégsem! De, igen! De nem! És mégis!

„CONFITEOR

Te vagy a legjobb anyuka!
Mondja kis Ferkó ajaka.
Egy pillanatra elhiszem
S aztán fájni kezd a szívem.

Türelmetlen vagyok nagyon –
Alig állok a lábamon.
Fáradtnak nem szabad lennem
Akkor minden megy nagy rendben.

Lélekben kész vagyok erre,
De testem, ernyedt, gyenge:
Reményemet romba dönti
A szívemet összetöri.

Akarok lenni jó anya
Többé nem mondja hiába
Ferke mosolygó ajaka:
Te vagy a legjobb anyuka!”

(1953. június 17.)

Megindító egyszerűség. Az egyedüllét okozta kétségbeesés jajszavai ezek.

Augusztus vége felé jön a napról napra fokozódó, nehezített légzés. A sógornőm belgyógyász és tüdő szakorvos. Az ő osztályára kell vinnünk tudva, haza már sohasem jön. Nem bírom tovább. Elmenekülök a hónapok óta nélkülözött családomhoz, le a Balatonra. Ördögi! Éppen ott vagyok, amikor jön a telefon. Édesanya elment. Lélekszakadva rohanok fel Pestre, mintha bármi is múlna a sietségen. „Miért nem voltál mellette, akkor? Mikor? Miért?”, kérdezem magamtól. De hát ez mindegy. Megszoktam a halál várását. Csak az vígasztal, hogy az utolsó három napban már nem volt eszméleténél.

Megnézem, utoljára. A boncmester tisztelettel tudatja, értesült, hogy orvos vagyok. „A kedves mamát jól kifagyasztottam ebben a melegben.” Simogatom a jéghideg homlokot, és a régen várt befejezés száraz ürességet teremt.

A temetés szép. Öten állunk a koporsó mellett. A négy feleség mögöttünk. Soksok gyászoló. Az egykori iskolából, a régi tanítványok, a templomi énekkar. A mélységből kiáltok hozzád Uram. A tisztelendő úr mindenről beszél, és semmiről. Vajon tudja-e, hogy talán négy-öt év boldogsága volt az én anyámnak? A születése utáni évek, talán. S azután Trianon, édesanyja korai halála, rideg rokoni környezet, kistestvérei pusztulása, apja iszákossá válása, a zárdai élet, a sok egyedüllét a háború alatt született gyermekeivel, az ura az orosz fronton, majd bújtatása a nyilas gazemberek elől. Az ötemeletes bérház lichthofjára nyíló kamra ablakán másztak ki egy kötélre erősített deszkára a frontot megjárt, elnyűtt, ötven kilós férfiak. Az ablakot stelázsi takarja, ha benézne a kamrába a részeg, homloktalan körzetvezető… Az utcára nem! Nem mehettek a malenkíj robotra férfiak után vadászó oroszok miatt. Majd a vad kommunizmus: „Drága Terike, kérem, ne rajzolja fel Nagymagyarország térképét június 4-én!”, könyörög az igazgató. Éjjeli kardigán kötések, négy fiú szuszog a gyerekszobában. Mindig éhesek. Igen, hús kellene, de az csak a bennfenteseknek van. Lesz „gombapörkölt” a zöldpaprika lemagozott csumájából. Finom, de tartalmatlan. Örömcsillámok olykor – anyák napján. Kádnyi virágcsokor a tanítványoktól. Pihenés Agyagosszergényben. Egyik fia gerjesztette gondözön. Makacs küzdelem a jóért, a szépért. Nagyrészt egyedül. Az ura nem erre a világra való, tudja ő ezt jól.

A részvétnyilvánítások elől elmenekülök a távoli sírok mögé.

Három év múlva elkészül a síremlék, Miklós bátyám műve. Édesanya félprofilból, magas konttyal ovális keretben egy hatalmas obeliszken. Talán lehetett volna szerényebb méretű, jobban illet volna hozzá.

„Szomorú gyász érte kórusunkat: Teri néni hosszas betegség után szeptember 13- án hajnalban meghalt. Isten megkönyörült gyötrelmes életén, és magához hívta a mennyei kórusba. Szívünkben ezután is köztünk él.”

„Ezerkilencszáznyolcvanhárom október 30-án a Kispesti temetőben Teri Néni síremlékének megáldásánál bensőséges szeretettel énekeltünk. Josquin des Pres: Tengernek fényes csillaga, Mozart: Ave verum corpus, Pitoni: 150. zsoltár. Létszám: négy szoprán, három alt, két tenor, három basszus. Régi énekkari tagok is eljöttek erre a megható ünnepségre. Teri néni két kedvelt motettáját énekeltük előbb, végül a 150. zsoltárt. Miklós szép reliefjén elénk idéződött énekkarunk szívének arca. Majd Karcsiéknál a magnetofonszalagokról küzdelmes, szép életét ismertük meg részletesebben. Ahogy, és amit elmesélt a szalagokra, az is tükrözi emberségét, vonzó személyiségét, hallatlan akaraterejét, örömteli áldozatkészségét, és minden nehézségen felülemelkedő szeretetét, szellemiségét. Amit ezekről a szalagokról hallottunk, az mind üzenet számunkra. Példamutatás és útmutatás!” Így szólt a kórus karnagyának epilógusa.

Október tizenötödikén, a névnapján, viszem ki a temetőbe az ötéves ikreket. „Igen, megyünk a nagymamához, aki kőből van”, mondják felváltva a gyerekek, és öregesen bólogatnak.

Terike csodálatos álma két lélek és test egymásba keveredéséről. Ez most elmarad. Majd máskor. A narrator hypersensibilis imperfectus könyörgése az Úristenhez.

Alázattal kérem a Fennvalót, erősítse meg lelkemet, hogy képes legyek ezt a folyamatosan egyre mélyebbre süllyedő, borzalmas időszakot a maga nem emberi valóságában megjeleníteni. Ne engedd, Jó Uram, hogy a képzelőerő segítségével a gonosz tobzódásának ellensúlyozására – akár ösztönösen is – idilli jeleneteket, víg eseményeket, kacagtató történéseket csempésszek be a „sztori”-ba! Mert ilyenek nem estek meg. Tényleg nem, tényszerűen, de facto, valójában, igaz valóság szerint, nem. Vagy csak nagy ritkán, valami emberfeletti árán. Felsőbb bölcselet után sóvárogva, mely a boldogság mibenlétét jól leírja, felötlik Einstein definíciója:

„A calm and modest life brings more happiness than the pursuit of success combined with constant restlessness.”
„A nyugodt és szerény élet több boldogságot ad, mint az állandó nyugtalanságtól övezett siker hajhászása”.

Ja, a feltételrendszer hibázik, Jóuram! A nyugodt és szerény életé… A szerkesztett, művi társadalom erre semmilyen lehetőséget nem nyújt.

Sajnos.

Teteje

A zongorista testvérem összeszorított szájjal hallgatja Édesapa aggályait, érvelését.

– Édes fiam! Hidd el ez az éjszakázással járó zenélés, minden erődet elveszi! Cigányélet ez!

Nem gondol a papa arra, hogy a leghíresebb beatzenekar billentyűse a bátyám. A Sztevanovity testvérek, Brunner Győző, és a többiek alkotta Metro zenekar tagja! Csuda menő minden! Aranyszínű fellépő ruha, tűhegyes orrú, fekete cipő, rajongók, lelkesedők hada, turnék. Igaz, kialvatlanság, ingerültség. Oda a komponáláshoz szükséges nyugalom.

– Bizony! – folytatja Édesapa. – Jobb, ha beiratkozol a jogra, az mégis csak biztos kenyér. Igen?

A lélek, az alkotó benső kivégezve, jöhet a római jog, és érkeznek a paragrafusok útvesztői. Maga a szimbólum is, §, egy tömör blaszfémia: nézhetem így is, meg úgy is. Évtizedekkel később az összehasonlítás a zenésznek megmaradottak és a bátyám között nem végezhető el tapintat címén.

A nappaliban álló homok fúvott, üvegablakos italszekrénykét övező polcokon külön sorokban állnak az évtizedek alatt vásárolt, de idő- és hangulat hiány miatt olvasatlan könyvek. Pontosan kettőszázharminchét. Átlagosan kétszáz oldalasak. Vagyis bő negyvenezer oldal. Szöveg-fajsúlyt nem számolva, befogadó olvasási készségem talán napi ötven-hatvan lap. Szakadatlan olvasással talán végezhetek a restanciával három év alatt, de ugye, ez lehetetlen! Főleg, ha olvasás közben inzultus ér, ha vásári, vagy öncélú meghökkentés, kimódolt közönségesség, és a legszörnyűbb: az alkotói szabadságra hivatkozó gátlástalanság, logikai vagy morális bukfenc bukkan fel a sorok között. Igaz, nem kellett volna megvenni az ilyeneket. De honnan tudhattam volna? A rosszízű tartalmak alattomosan sunyítanak a lapok között, vigyorognak ottan, és szemtelenül méricskélnek.

„Na, te gyáva alak, nem mersz szembenézni a ridegrögvalósággal, vagy a parttalansággal, az eme kategóriák kaján toposzait is sugalló új módival, ugye, nap, mint nap.” Könyvet kidobni, elajándékozni nem szabad, még az efféle tartalmúakat sem. „Akkor te talán egyetértesz velük? Nem, nem! Csak nem bírálóvá lépsz elő? Ó, nem.”

Mindössze szeretnék lépést tartani a maiakkal, így az ünnepelt brancs egyik prominensének könyveibe ásom bele magam, önmivoltomat is meglepő fegyelmezettséggel.

A nemesi ivadék műveit veszem kézbe időrendi sorrendben. Ellágyulás az édesanya elmúlását és temetését leíró munka nyomán, bár túlsúlyban a narcisztikus önsajnálat. Majd teljes döbbenet az égi dallamvonulatok harmincadik jegyzésében a durva, rossz-vagány közönségesség. Talán ugyanaz a női felmenő, az anya az, aki bizarr, vagy hát, khm, nem szokványos felajánlkozást tesz a leendő kedves papának (orális sex kínálat, na!)? Ugye, nem? S vajon hol illeszkedik ez az alpári kompozíció a szerző által oly’ sokszor emlegetett római katolikus mivolthoz?! Mert szigorú keret a Tízparancsolat! Nemde? S akkor hova tegyük az „apádat és anyádat tiszteld” passzust?! Vagy ennek az irodalmi globálizmus öngyűlölő karához dörgölődző inbred figurának a gerince egy csöppet túl hajlékony? Intellektuális önfertőzés, sok és még több logikai mantrázás kíséretében, de az egykori túlfinomodott, úri világ szokásainak béklyójában.

S ha úgy, akkor ezt hová tegyük: „A magyart következetesen dicsérjük vagy dorgáljuk! Lágy, barátságos hang: jól van, jó magyar, illetve keményen, határozottan: pfuj, magyar, helyedre! A magyar a tartós fogyasztási cikkek kategóriájába tartozik.” Kedves Szerző Úr! Mint öntől tudjuk, az efféle „szellemi” elrugaszkodásokat hajnalonként ötlötte – megtámogatva valami jobb féle nedűvel. Igaz?

Erre nincs mentség: a nemzettudat nem lehet irónia tárgya, még a „megcsavart humor” képzetében sem! A saját fajtánkkal sohasem gunyoroskodunk! Főleg nem római katolikusként! Mit szólna Szent István, vagy Szent László? Nos, az utóbbi életveszélyes lenne. A lovagkirály nem sokat teketóriázna.

Egyébként az idézett kijelentés a lappangó tudathasadás jellegzetes példája! Megfelelni az osztálynak, de az öngyűlölő, berlini klánnak is. Ugyanis, ott sugallják, és onnan érkeznek a díjak… Nem könnyű, nem nehéz.

Jellempróbáló fegyelmezettséggel rágom át magam a gondolat-csillámokon, a nyelvi leleményeken, a komoly összpontosítást igénylő kérdésözönön, várva – ismételt elolvasás után is – hogy valami rend, valami magasabb szempont-halmaz végül felbukkanjon és megérezzem a nem átlagost, mondjuk így: legalább a vágy érzékelését bírhassam a zsenialitás iránt. Sajnos, ez a hatás elmarad. Megerősödik a nézet: igen, így tűnődik egy nagy kapacitású elme, örökös küzdelemben az eredetiség eléréséért.

Tegnap láthattam – kétszer is – az Operában jellegzetes figuráját. Arcán a lehető legteljesebb gondterheltség és a mély értetlenség jegyei: „Hogy lehet az, hogy nem köszönnek nekem – tömegesen?” A darab végén, a ruhatárban, igen vegyes hangsúlyozással, melyben az őszinteség csatázik a gunyorossággal, ráköszöntem: „Tiszteletem!” Egy csodálkozó pillantáson túl, másban nem volt részem. Nem viszonozta az üdvözlést. Etikett, fennhéjázás, netán éppen nem földi régiókban leledzés okán?

Nagyszámú szellemi örököseinek burjánzása és mindent uralni kívánó, pimasz természete miatt nem kaphat felmentést a „de mortuis nil, nisi bene” szabálya alapján – most hogy egyik legfőbb ihletője – „Hasnyálka” – a másik világba lendítette.

Azóta, több egyéb munkája olvastán tisztul a kép: nincs jelentős érv a fensőbb alapállás erőltetésére. Több okból. A legfontosabb, a magyar arisztokrácia és nemesség csúnyán leszerepelt 1989 után. A valóban kivételes alkalom, hogy vezekeljenek, avagy történelmi obligók miatti lelkiismeret furdalástól űzve valamiféle ellensúlyt képezzenek a bolsevik „módszerváltás” pofátlan kaméleon figurái és az általuk gondosan kiválasztott, tehetetlen marionett bábúikkal szemben – kihasználatlan maradt. Tisztelet a néhány, rövid időre politika szerepet vállalóknak (Szapáry, Bethlen). Egy csendes vasárnap délután fejtegetem gondolataimat a legfiatalabb bátyámnak, aki ereszkedő pillákkal vizsgál, majd fejét ingatva azt kérdezi: „Hülye vagy te?”

Ott hagyom. Lehet, hogy vörös ideák idegenítik el?

Tényleg, a magyar nemesség sorsalakító szerepének Mátyás utáni „egyenlege” milyen? Érdemi, avagy visszahúzó? Hősies? Megalkuvó? A második világháború után hazaszeretet okán itthon maradottakat nem menti a kitelepítés borzalma sem. Hiszen, számosan szenvedték el azt más osztályokból is, kicsit megtetézve a malenkíj robot „gyönyörűségével” egy kőkorszak előtti országban, amit ha túlélték, jöhetett itthon a belső száműzetés. Nos, a maradék felsőbb osztálytagok többsége azután búcsút intett szép Magyarországnak 1956-ban. A nem mindig felismerhető okok miatt itthon deklasszálódottak – nagy nevek hordozói is – elsüllyedtek a kommunizmus, majd annak máig itt lévő utóhatásai bűzlő mocsarában. Lehet egy Széchenyi ivadék férfidajka valahol, egy tiszaháti nevelőotthonban? Igen, lehet. És úgy fogalmaz az őt faggató riportban, mint egy viceházmester.

Marad a nemesi ruhabemutatónak felfogható farsangi bálozás, a Gellértben vagy Bécsben. Itt köröz közöttünk nagy nemzeti ünnepeinken egy Habsburg ivadék is – talán az évszázados bűneikért vezekel, soha el nem múló lelkifurdalás mellett?

Megróni, elítélni ezt az osztályt kétséges, mert alkalmazkodó készsége egy szörnyszülött társadalomhoz, amely ma a kommunizmus egykori ad hoc, de máig jelenlévő hatásainak, illetve a szabadpiaci szemlélet vaslogikájú kísérlet-halmazának eredménye – ugyan csak korlátozott. Természetesen, ugyan ez áll az írástudók jó részére is.

A torz viszonyrendszer nem ad kapaszkodót, feladatot ennek a szellemiekben halványodó és számában ugyancsak csökkenő rétegnek. Bár a Haza iránti kötelességtudat sui generis munkálkodni köteles, azaz veleszületett hajtóerő, lásd példának okáért Hunyadi János, Zrínyi Miklós, Bethlen Gábor, II. Rákóczi Ferenc, Bethlen István életét.

S a közelmúltból persze ott vannak a Corvin közi „srácok” is. A megmaradt felsőbb osztály tagjainak immár csak az lehet hízelgő, hogy a felsorolt nagyjainkkal példálózom számukra.

Tobzódik ugyanis a tudatlanságával hencegő, rendkívül öntudatos szuper proli, kinek életszemlélete immár meghatározó: „lopok, csalok, hazudok”. Az erkölcs, a hit kényszerétől a legkevésbé sem zavartatva folyik ösztönéletük. A lehető legkifinomultabb technikák segítségével és az így megélt feszültség teli napok, hetek évek után, és persze idő előtt, jel nélkül buknak ki ebből az istentelen, számító és érdek vezérelte létből.

Ilyen gondolatok kergetik egymást a fejemben kutyasétáltatás közben fenn a Normafa körüli bükkösben.

Így hát, kinek is ír a „magas lóról” letekintve ez az öntetszelgő nemes, a bináris szenvelgés bajnoka? (Ha igen, akkor miért nem? S ha nem, akkor miért nemigen? Azaz: 010101010. Ugyebár.) Érzékenységében megterhelve a nem választható, de felbukkant gerinctelenség családi szégyenével és persze az ideggyenge, túlfinomodott, már-már önfertőző nyugati világ vásári dicséretétől is állandó zavarban tartva. És ismét: „nagyszámú szellemi örököseinek burjánzása és mindent uralni kívánó, pimasz természete miatt nem kaphat felmentést a de mortuis nil, nisi bene szabálya alól – most hogy egyik legfőbb ihletője –„Hasnyálka” – a másik világba lendítette.” Van ebből kiút?

zzzzzzzzzzzzzzzzzHallottad?zzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzMit?zzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzADzsozy!zzzzzM’vanvele? zzzzzzzzzzzA toxikológiánvan. zzzzzzzzzzMé? zzzzBekattantvalamiszartvettbe! zzzzzzzzzCikinagyongázázzzzzzzzzzzzz Csá. zzzz JaaBrémegbekerültatvbeavvbetudodavalóságsóbaanagyfaszával. zzzzzzzzzzzNane! zzzzzzzzzzzzzzDebeám! zzzzzzzzzzzzzzzzSaCintijamitszól? zzzzzzzLeszarja! OttzzzzzzzzzvannekiaPepeistudodazazenergiabuziakapszuláivalmegaredbulljaivalé’ted? zzzzzzzzzzzzzzzzzStéllegkellazadásbanbaszni? zzzzzzzzzzzzzzzzzzzEznagyonzsírkirálysirály! zzzzzzzzzzzzzSasztsetudodkivelmi? zzzzzzzzzzzzzz.

A sok évtizedes rendszeresen hajszolt életet immár felváltja a békesség iránti atavisztikus vágy. Meg is valósul. Mintha néhány emberöltővel korábban élném napjaimat, valamely kis ős udvarházában. Személyzet ugyan nincs, de nem is kell. Így legalább gesztust(?) jelent a másik felem szemében, ha ágyba viszem a reggeli kávét. Nyugodtan ülünk a reggeliző asztal mellett. Sietség nélkül vázoljuk a napi, választható teendőket. Számomra a nagy feladat, az álmok felidézése, rendezése, és az alkalmas gondolatfüzérek lejegyzése. Bő egy óra séta Bogival, a labradorral, „akinek” intellektusa, lelkes mivolta messze fölötte áll sok-sok, a környezetemből nem eltávolítható személyével. A szemközti erdőben a fizikai töltekezést csak az „örökös kempingezők” szedett-vedett hullámpapírból, korhadt fadarabokból tákolt kunyhói körüli penetráns bűz rontja (Kútvölgy).

Majd készülődés az ebédre.

Valóban, a Gundel séfjei és szakácsai nyugodtan eljöhetnek kevéske tapasztalatcserére az én felem konyhájába! Amellett, nem csak ők, de bárki felkeresheti, mint orvost: hatalmas tapasztalattal juttat kórisméhez a képalkotó diagnosztika több szegmensének mély ismerete révén időst, fiatalt legalább negyven éve.

Ma petrezselymes gombaleves lesz, a gomba előtte finoman megpirítva szűzolajon, gyenge tejföllel habarva. Majd citromos jércemell, tényleg az – egy napig szerecsendió reszelékes tejben inkubálva – friss vajon pirítva, később tejszínes mártással a sütőbe, hogy összeérjen, százhúsz fokon. Mellé hideg jégsaláta ugyancsak citromos, nádmézes salátalében. A köret kunrizs szárított zöldségben, frissen darált borsban, citromhéj reszelékben főzve. Elkészítése az én feladatom. Az étket öreg somlóival adom fel.

A Süßigkeit - auch Süßware, ist ein festes Lebensmittel, das einen hohen Anteil an Zucker – pedig almás pite: a bácskai lisztből készült, kinyújtott tésztára friss almapüré, megszórva gyengén pirított dióbél darabokkal, a feleségem által gondosan eltett fahéjas almapürével fedve vékonyra nyújtott tésztával és tésztarács keresztezéssel. Száztíz fokon, tizenöt perc, kineszáradjon! Végül porcukor hóval behintve. A végén kupica gyomorkeserű. (Hódolat Krúdynak és fricska a hivatásos hedonistáknak…)

Nyugvás, bő fél óra a napon, ha süt, vagy a Chesterfield lábtartós bőrfotelben. Mindez délben, harangszókor kezdődik. Az én feleségem nagy varázsló. A reggeli után egy jó órával már szinte kész is minden. Sokszor ébred bennem halvány szánalom egyik-másik fiam iránt, hogy nekik nem lehet részük ilyen fejedelmi traktában. A mai női szakasz a gyorsidő kényszerű rabja, amúgy is, jöhet a pizza futár.

New York, Kercaszomor, Dallas, Magyargyerőmonostor, San Diego, Bőnyrétalap, Maui Kanapaali, Egerszalók, Hong Kong, Bali, Csíkszentsimon, Pattaya, Kerelőszentpál, Szingapúr, Roden majd Szepescsütörtök. Leeds, Aberfoyle, Urquhart és Gretna Green. Nyárádszereda, Beverly Hills. Meg Maradék.

Délvidéki falucska, a Tarcal vidéken. Valóban maradék. Nincs magyar pap, nincs magyar iskola a még mindig egyharmadnyi hazánkfiának. Immár nem is beszélnek – egymás között sem – anyjuk nyelvén a fiatalok. Dermedten hallgatom Géza bácsi szavait az egykori hazát bejáró filmen.

Fogcsikorgatva idézem magamban Reményiket „Ne hagyjátok a templomot, s az iskolát! Ne hagyjátok a templomot, s az iskolát! Ti megbecsültök minden rendet, Melyen a béke alapul. De ne halljátok soha többé Isten igéjét magyarul?”

Veszi az öreg a harmonikáját, és tiszta tekintettel, természetes átéléssel énekel, tekintete a távolba vész, és lassan elerednek a könnyei:

„Magyarok vagyunk, nincs szabadságunk,
Mert a szerencse gyászt hozott ránk!
Sebaj, sebaaaaj, nem baaaj,
Éljen a nemzet, éljen a hon.”

A narrátor csak kérdez, ha már nem lesznek Géza bácsik, Ilonka nénik, kik viszik tovább a kultúrát, a nemzettudatot? Válasz nincs. De van nemzetpolitikai államtitkár… A sorozat egyes, alig félórás epizódjait eddig, átlag egy-két ezren nézték meg a Youtube-on. (Egy negyven kilós, ajakpiercinges lány nyekergését többszázezren.

Kétségbeejtő „magyar nyelvű” hozzászólásokkal, azaz „kommentekkel”.) Ifjúságpolitika, hazafiságra nevelés, nesze neked!

Vajon, hány ezer képzett tanerő végez más munkát, mint amihez értene – hiszen a gyermekfogyás miatt nincs szükség rájuk a tantermekben.

(A mai világban nagyon sok szaporító anyag végzi a levegőben, az ágyvásznon. Az ET (ÍÍTÍÍ) fejű szálcsák még csapkodnak egy darabig az idegen közegben, majd a szaporodás, mint ősinger legnagyobb szégyenére elporladnak. Itt ez a coitus interruptus, avagy Onán praktikájának finom leírása, dühtől vezérelve, mert az elmúlt fél évszázadban közel fele annyi hazánkfia nem született meg az ilyen-olyan magzatgyilkosságok miatt, mint ahányan vonszolják magukat az itthoni fél rabszolga létben.)

E tanítók sokaságából nem lehetne kiválasztani valakit, aki – jó pénzért – lemegy ebbe a faluba és megszervezi a magyar iskolát? Ugyan úgy járhatna el az egyház is. Napokig mardos az önvád. „Miért nem mész Te?! Öreg vagyok, motyogom, félek a rácoktól, beverik a fejemet. Nincs is efféle képesítésem. De akkor tanulj meg előbb szerbül! Hasonlít az oroszhoz, és te abban jó voltál! Maradékon elenyészik a maradék?”

Búsulok megint, pedig nem szabadna. „Keresd a jót, a jót!” Hallom az intést, és kötelességszerűen próbálok kitörni a nyomasztó hírek, események, körülmények fojtogató közegéből. Mi ez a teljesen önközpontú, nyafogó, a fanyalgásban szinte örömet lelő magatartás? Haragszom is magamra, szégyellem is a már-már önostorozó- öntetszelgő látásmódot! Jó, legyen eszmecsere! Már maga az ötlet is gyomorszájon vág, mert a riadt körbetekintés kificamodott karaktereket, egykori barátaimat hozza az emlékezetbe, akikkel nem lehet. Tényleg? Valószínű, hogy magam is immár rossz eszmetárs lennék. Hát akkor? „Meg kell alkudni”, tanácsolja a felem.

Ő nem csak beszél, hanem így is cselekszik. Jár az asszonyi rötyékre az Augusthoz, vagy a Daubner cukrászdájába, ahol régi barátnői töményen zúdítják rá ivadékaik hihetetlen történeteit, félre sikerült húzásait, és elszúrt életük megannyi furcsaságát. Itthon aztán egészséges humorral, jó nagy nevetések közepette előadja azokat. Nem borong, nem aggódik e lelkek sehol világbeli lebegésén, napjaik értelmetlenségén. Nem engedi be bensőjébe egyik roncsifjú drámáját sem. Manapság, ilyen esetekre, szívesen kölcsönzi idősb bátyám szentenciáját: „engem ez a dolog nem érint meg…”

*

Délután fél hatkor szédülök ki a műtőből – asszisztálni is kell az ifjúság javára. Indulok haza. Haza. De be kell előtte nézni Édesapához. Szegény már tizennyolc éve él nagy magányban. Nyolcvanötödik évét gyűri. Kettesével veszem a lépcsőfokokat. Kulcsom van a lakásához. Rosszat sejtve igyekszem befelé. A fürdőszoba ajtó nyitva, vér mindenütt. A papa az ebédlő futószőnyegén fekszik alsó nadrágban, hófehéren, lábszárából ömlik a fekete vér. Számtalan, véres papír zsebkendő körülötte. A reszkető, félig öntudatlan apám! Mindig elhalasztotta a visszértágulatainak megoldását elfogadhatatlan dolgokra hivatkozva. Törülközővel nyomókötés rá, egy nyakkendővel körül csomózva.

Vonyít a mentő, rohanunk a Klinikára. Az őrzőben nagy a nyüzsgés. Vezetékek, infúzió, vércsoport meghatározás. Kezelés, helyénvaló kezelés! Szeretettel tessékel ki az éppen ügyeletes kolléga. Nyugodt lehetek, a mackó formájú, jó kedélyű fiú ugyan csak érti a dolgát.

Késő este Édesapa a vérveszteség miatt zavart lehet, mert szemét a mennyezet egy pontjára függesztve, alig hallhatóan a nekünk szánt, évtizedekkel korábban megírt intelmeit sorolja:

„Szeretettel és határozottan kérlek benneteket az alábbiak feltétlen betartására! Egy. Édesanyával szemben a legnagyobb szolgálatkészséggel és udvariassággal viseltessetek!” (Szegény mama tizenöt éve nincs már közöttünk.)

„Kettő. A napi, reggeli és esti imádságról, lelkiismeretvizsgálatról ne feledkezzetek meg!” „Ezt talán manapság csak jómagam végzem. Nem biztos.”, válaszolok a regulára, önkéntelenül, magamban. A következőig várni kell. Lehunyja szemét, simuló arccal mereng, talán ismét az első szentencia lebeg előtte.

„Három. Másnapra mindig készítsétek elő a könyveiteket, tisztítsátok ki a cipőiteket és mossátok ki a zoknijaitokat, lábmosás feltétlenül!” (Ez az árvaházi regula.)

„Négy. Lehetőleg este hat óráig minden leckéteket tanuljátok meg!” (Ezek vagy ötven évvel ezelőtti feladatok, de ma is érvényesek, csak legyenek feladatok!)

„Öt. Fiókjaitokban, polcaitokon mindig a legnagyobb rend legyen!”

– Igenis, édesapa! – vihog Miklós, a született rendetlen, aki már előre élvezi a papa bosszankodását, amikor az ő dolgainak művészi rendetlensége fölött dühöng, mindig ugyanazokkal a szavakkal: „Mi vagyok én, egy pimpók papa?” Vörös a feje a méregtől. Akik nem tudják megállni nevetés nélkül, a tiszteletlenség vádja elől az ebédlőbe menekülnek.

Ezt a három teendőt gyors egymás után, gépiesen mondja, halvány mosoly kíséretében.

„Hat. Vállalt jócselekedeteket (szobák rendbetétele) mindig végezzétek el.

Hét. Zongoraóra, hegedűóra, zenei gyakorlás, szolfézs nem maradhat el!

Nyolc. A naplóírás önmagatokat tükrözi, kemény igazságérzettel kell írni – vagy sehogyan!”

Felemeli hangját szinte haragvó határozottsággal ejti a szavakat. Majd megismétli, megbocsájtóan.

„Kilenc. A latin és egyéb nyelvek szorgalmas tanulása értékesebb emberré tesz benneteket!”

– Főleg Cicero és Catullus… – vihogna Miklós, ő valóban nem jeleskedett a nyelvtanulás terén.

„Tíz. A szokásos teendők elvégzése véretekké váljon: tej elhozatala, uzsonna elhozatala (Gábor és Feri), könyvtárosi teendők (Miklós), a szobák rendben tartása: mind a négy fiú kötelessége!”

Biza, szegény Miklós és a könyvtárosi teendők! Túlságosan is „komolyan” vette. Számtalan értékes kötet végezte az antikváriusnál, hogy legyen miből mulatni szombat este…

„Tizenegy. Családi órára szívből készüljetek!

Tizenkettő. Családi távozási naplót használjátok!

Tizenhárom. Előre szóljatok minden olyan dologról, amiben szüleitek segítségetekre lehetnek!”

Hiba nélkül, pontosan egymás után, a sorrend felcserélése nélkül sorolja intelmeit.

„Budapest, 1959. május hó 6-án. Édesapa.”

Ez a sor zárja az egykor, a gyerekszoba falára kifüggesztett, elsárgult íven leírtakat. Másnap a papa kisimult arccal, jókedvűen fogad.

– Mi volt ez Nagyapó? – kérdezi tőlem teljes ártatlansággal. (Kiskorom óta így nevez.)

– A forró víz a kádban, Édesapa! Hányszor megbeszéltük, nem szabad olyan forró vízben fürödni! Ugye?

Bólogat. Örül. Estére láza lesz. A vérpótlás teheti.

Komoran közli:

– Meglátjátok, úgy halok meg, mint az elefánt. Állva!

– Ugyan már, egy kis láztól nem!

Zavarják a nehéz betegek, kivisszük az osztályra. Egy kétágyas szobában egyedül van. Felcsillan a szeme, amikor a nővérkék serénykednek körülötte. Még udvarol is a Móni nővérnek. Szépséges száját dicséri. A gyógytornász óvatosan mozgatja apám aszott testét, napok alatt lassan lábra áll. Mozog. Hosszan sorolja, mit is kér enni.

– Lehet szardínia, kagyló meg téli szalámi? – Kérdi mosolyogva.

– Minden, amit csak kívánsz, Édesapa, de csak akkor, ha nem nyomod az ágyat, és mozogsz eleget!

Kapja a vérhígítót, és mindent, ami egy nyolcvan felettinek hasznos lehet.

Délután megyek fel az osztályra, hogy elköszönjek tőle. Kint sétál a folyosón, amikor meglát, meggyorsítja lépteit. Közelít. A nővérpult előtt megtántorodik, felbukna, de megkapaszkodik az íróasztal szélében.

– Meghalok! – mondja teljes tárgyilagossággal. S többet nem szól.

Rohanva visszük ismét az intenzívre. Lélegeztető cső, lélegeztetés. Korrigálás minden téren. Az EKG terjedő szívizomelhalást mutat. Hajnalra már nincs velünk. Kisimult, gyermeki arccal fekszik. Sasorra büszkén mered előre. Békességgel indul korán elvesztett párja után. Együtt fekszenek immár egészen a harsonaszóig.

Azóta is örökös kérdés marad számomra, helyes volt-e engedni akaratának, hogy évekig egyedül maradjon otthon? Egy korábbi, daganatnak véleményezett tüdőlebeny gyulladás után a felépülés idején Károly bátyám nagy házában volt sokáig. Szeretetben, gondoskodásban élt velük, mégis haza akart menni özvegysége fogságába, sokszor hangoztatott magányába. Jó volt ez így neki? És nekünk? Majd egyszer megvitatjuk. Odaát.

Így egy időre elhagyom szüleim, testvéreim – a magunk – életének felidézését, mert a jelen is maholnap felülírja szörnyűségeiben az elmúlt negyven-ötven évet.

Elbocsátom őket Miklós bátyám versrészletével, fel az éterbe, még ha egyikükmásikuk még itt is van e sok örömre, békességre okot nem adó siralomvölgyben, és némán, vicsorogva küzd egyéni bajaival, s talán olykor a köz nyavalyáival is…

"a ház vásárcsarnokának áttört falain
belátni
a rokoni vásárzajban alvókra
kik régóta álmodják dicső zászlóik alatt
a vakolatban hegedülő szelek útvonalát
a gázszerkezet felizzó őrlángja mellett
az írnok vibráló koponyáját

párkányokig érnek a virág-szeméthegyek
papagájok csalóka röpte
a kövirózsás kerti utak felett
s látni a sportpálya csillagos légterében
a fürdő romboid fénylapjait
a koborló őszülő hajának jégszálait
összetört elméjének titokzatos fagépeit

de a hájba gyúrtak süllyedését is
mikor eljön az óra
s megolvadnak a lépcsők
míg a föld lassú vulkánja
a szobákban mindent betölt"

{Tarr Miklós - PKS-2000-330 II./1.}

Teteje

A férfitársaság hiánya (nagy hibám az önfeladásra való képtelenség, illetve elviselhetetlen számomra a szellemtelen szócséplés, a levegőbe beszélés, a tematizált problémázás) idegborzoló módon késztet az értelem edzésére, pontosan azért, mert kristály tisztán érzékelem a memória dühöt kiváltó akadozását. Nagyon kevésen múlik a kijelentés: elkéstél! Elkéstél a kifejezéssel, az érdemi gondolatok megszerkesztésével. Bár az igazolási kényszert az egyre érdektelenebb és bizonyítottan sekélyes szellemi élet nagyban gyengíti. A viszonylagos tudás, az értelmetlen, haszontalan ismeretek harsány megnyilvánulásai jól elrettentik az embert. További rémület forrása, ha felemelni óhajtom szellemi kapacitásaimat, és tetszelgő módon előkapok egy kötetet Bence fiam itthon tárolt filozófiai könyvtárából.

Heidegger úr Lét és idő (Sein und Zeit) című munkája van a kezemben. A lendületet és az érdeklődést a fülszöveg (f)okozza: „könyvtárnyi munka foglalkozik e mű jelentőségével!” Nosza, akkor, lássuk!

Tiszta esti csend, a háttérben az Il Giardino Armonico barokk mesterművek dallamai szólnak agytekervény simítás céljából.

A maister először a létre irányuló kérdések három, közismert előítéletét tárgyalja, leszedve a keresztvizet Platónról és Arisztotelészről is, nem beszélve a középkori ontológia sekélyességéről, amely a létet valami transzcendensként azonosítja. Jó. Menjünk tovább. A gyomrom táján valami emelkedő görcs kúszik felfelé, szomatikus jelző, hogy az agykéreg vidékén terjed a homály.

Hegel már meghatározhatatlan közvetlenként azonosítja a létet. Újjé, eleve létmegértésben élünk, tudom meg. S azután jön a lényeg – de még csak a kérdésfeltevésnél tartunk! Amikor addig jutok el, hogy „a kidolgozandó kérdés megkérdezettje a lét, az, ami a létezőt, mint létezőt meghatározza, az, amire vonatkozóan a létezőt, bárhogyan tárgyaljuk is, mindig már eleve értjük.” Hogy aszongya: „ A létező léte maga nem valamilyen létező”, no, itt csapom be a könyvet, és már biztosan tudom, hogy agylágyulásom teljesen nyilvánvaló, nemsokára jön a nyálfolyás és az ágybavizelés. Pelikán József ül az áradástól vízben álló nyárfa ágán, és göbbedt háttal ismételgeti: „az a gyanús, ami nem gyanús”.

Ez jut eszembe Herr Heidegger tételezéseiről.

Azután az elhatalmasodó kisebbségi érzés keserű ízével aludni próbálnék, közel éjfél van már, „édes fiam, az éjfél előtti alvás ér a legtöbbet”, mondta édesanyám a serdülőkor vége felé rendszeressé váló kimaradások okán.

*

Öten ülünk a kerthelyiség vasvázas, fehér-pirosra festett faszékein, és a sokadik korsó kőbányai mellett szárnyalnak a mindent szétfeszítő, ragyogó gondolatok. Mindannyiunk szószerkesztését az akácvirág zsongító illata által közvetített gömb-életkedv kormányozza. És a feltétlen rokonszenv, még ha az előttem szóló valami felfoghatatlant jelent is ki. Legyen az köznapi, vagy elvont. Egyiket sem a sörszesz gerjeszti, hanem a fiatal elme ruganyossága, az egészséges fizikum, amelynek szerves része a nyolc óra alvás, az öt finom és ízletes étkezés és a rend úgy általában.

A négy testvér mellett az ötödik, Zsűz, azaz Zsolt, egy felvidéki grófnő késői gyermeke, akit az anyja magáz. Az atléta termetű, tűzvörös hajú fiú igen sajátos humorral fűszerezi a beszélgetést. Igaz, ő valójában a matematika és a fizika területén van otthon. (Velem emberfeletti türelemmel foglalkozik az utóbbi tárgyban, hogy jól felkészülhessek az egyetemi felvételire. A feladott példa mellett nyüglődöm, miközben ő, a szája sarkába tolt Kossuth cigit szívja, és angyali békességgel noszogat, no? Mi a megoldás?)

– Igen, a Swinging Blue Jeans nem említhető egy napon a Rolling Stones-szal – jelenti ki a zenei főtekintély, Károly.

– Ja, persze! Na, de a Beatles, az már igen! – fűzi hozzá Zsűz.

Gábor testvérem, csak ingatja a fejét, hol egyikre, hol a másikra tekint. Nem nyilatkozik, mert szerinte sokkal jobb zenét játszanak az Illésék. Csak nem meri kimondani. Hiszen, akkor oda lenne a ki nem mondott ál-egyetértés, miszerint csak az a jó, ami külföldről jön be. Legyen az beatzene, farmer nadrág, vagy az ottani irodalom. Főleg vörös-szimpatizánsok művei: Hemingway, Moravia, Breton, Aragon avagy olyanok, akik a „nyugati világ” dekadenciáját jól közvetítik: Sartre, Camus – ugyan csak kicsit vöröses megvilágításban.

Vitázás már nem alakul ki a késő esti órán. Másnap suli mindenkinek. Az üres sörös kriglik már alig férnek el a méretes asztalon, mintha jeleznék, talán elég is lesz, fiúk…

*

Csakhogy engem nem hagy békén a heideggeri világ. A szóhalmazok precizitása, a gondolati szerkezet átláthatósága, a tökéletességre törekvő definíciók sora és a magasrendű töprengés. A szavakat értem, a fogalmakat megjegyzem, a meghatározásokat emlékezetembe vésem. Még akkor is, ha a munka végső értelme fenn van valahol a szféra külső peremén, és a korlátoltság rémét elém vetítő racionalitás egyre erőteljesebben törekedne félre söpörni e szóművészetet.

Arra hivatkozva, hogy a konkrét fizikai világ törvényeit megtartom, a lét legcsodálatosabb kifejeződését, az embert szeretem, lelki felépítését talán – alapfokon –, de ismerem. Valamivel jobban otthon vagyok a βιολογία (a lét kerete) ránk vonatkozó szabályaiban. Igen, alkalmaztam is azokat, mégpedig kóros állapotokban. Nagyon konkrét törvények betartásával vezettem megbetegedett embertársaim sokaságát ki a létüket veszélyeztető, és olykor a nemlét kockázatát jelentő bajukban a Styx közeléből, Hadész (Aιδης) bosszankodására, csakúgy, mint Aszklépiosz. Lehet, hogy bölcseleti megközelítést a létről adni nem tudok, de a létezés gyönyörűségének kifejeződését nagyon sokszor érzékelem Isten legcsodálatosabb teremtményének, a gyógyuló embernek a szembogarában. Meg a saját bensőmben is.

Például a lét úgy is felfogható, ha tudjuk, miként képződnek egyes aminosavak, (transzaminálás, reduktív aminálás – nem animálás, hehe) melyekből fehérjék, hormonok, egyebek keletkeznek, és létre jön egy nem változó, mindig ugyanolyan szabályok szerinti folyamat nem elvontan, hanem in concreto.

Hozhattam volna ide a dezoxiribonukleinsav szintézisét is, mert abból kiválóan levezethetők egy adott organizmus kötelezően azonos felépítődésének mozzanatai, de ilyen a szekvenciális variabilitás is, amely azután példának okáért a fenotipikus különbözőségeket szavatolja – vagy másfél milliárd változatban. Ez jószerivel eléggé ismert. S ha mégis hibássá válik a rendszer, akkor ott a betegség, amelynek okát a kutató elme igyekszik mielőbb feltárni. És ha a Fennvaló engedi – mert végtelen bölcsességgel adagolva a megismerés hatalmát, engedi, hogy azután teremtménye visszahatóan hálás lehessen neki, valamint, bizodalma legyen a képességeiben, és hivatkozhasson a tényre: ő, a szorgalmas, tiszta ember a Mindenható képmása.

Persze, az érzékelhető világ és annak természeti törvényei… Mintha, ez nem lenne elég… Kutatni, feltárni, majd alkalmazni kell azokat az ember javára! Minden tudományban, a reáliákban ugyanúgy, mint más területen. A feladat végtelen. A platóni tudás, ugyebár, az érzékszervek közvetítette világon felüli. De akkor micsoda az anyagi világ szerkezetét csak szenzuális, majd deduktív módon feltérképező, modellező, igazoló tevékenység? ( a CERN – a részecskegyorsító –, a nanotechnológia, és más.) Igen, a perceptív, az általánosító elme, majd az afeletti képzelőerő további bámulatos világokat képes szerkeszteni a végtelenségig. Minthogy ezen elemi világokból legalább annyi létezik, ahány gondolkodó társunk van, és feltételezzük, hogy saját univerzumuk immár elérhető mindannyiunk számára, és rokonszenvi alapon egymásba keverhető, mert közlési, megnyilvánulási techné-jük közérthető, vagy ahhoz közeli – hát ebből alakul a lét. Mind az egyéni, mind a közösségi. Ugye, pedáns az önmagáért való precizitás agyat szétrepesztő „szofistája”, Heidegger uram?!

Tizennégyezer-hatszáz, tizennégyezer-hatszázegy, tizennégyezer-hatszázkettő. Vagyis, ennyi napot töltünk immár az esküvés óta együtt az én felemmel. Még hozzá lehetne adni úgy ezret a nem hivatalos, korábbi éveket, és az biztosan annyi, mint majd’ két emberöltő. Itt ünnepeljük egy fürdőszállodában a nyugati végeken. Örömmel, jóakarattal és jó adag tilalommal, hogy nem révedezhetek az elmúlt mégoly nagyszerű eseményei, történései felett. De tiltás alá kerül a XX. század második felének részletezése is véreim sorsán keresztül is. A feleségem roppant egyszerűen érvel: éppen elég, de inkább túl sok rosszízű ügy, napi esemény rombolja kéretlenül a kedélyt, miért kellene az elmúlt és rögzült, meg talán úgy sem volt dolgokat elővenni, szeretteink küzdelmeit fénybe hozni?

Ezért inkább ismét felidézem az ógörög teremtésmítosz hihetetlenül absztrakt, de ugyanakkor meghökkentően emberi mivoltát. A negyedik fiú menyegzőjén is erről beszéltem. Valóban, eredetileg az embernek, két egymásnak hátat fordító feje, tehát négy szeme, négy karja és négy lába volt. Így tökéletesen láthatta egy időben a környezetét, és ez megóvta a nem jó szándékú meglepetésektől. Panasz is érkezett ellene, hogy e formájában nem legyőzhető. Akkor Zeusz szétválasztotta, majd később egymásba illeszkedő nemi szervekkel is ellátta a létrejött egyedeket. Ezzel kimondatlanul meghagyta, hogy a létben bolyongó két nem tagjai csak akkor alkotnak eszményi egységet, ha megtalálják elválasztott felüket! Ez igaz, mert létrejön a tökéletes kiegészülés, a teljes lelki és fizikai egység ismét! Valahogy így gondolom és érzem én a mi dolgunkat is, és erre legyen elegendő bizonyíték az eddig együtt eltöltött negyvenöt esztendő, a nemzett négy fiú és a sok-sok unoka.

*

New York, Kercaszomor, Dallas, Magyargyerőmonostor, San Diego, Bőnyrétalap, Maui Kanapaali, Egerszalók, Hong Kong, Bali, Csíkszentsimon, Pattaya, Kerelőszentpál, Szingapúr, Roden majd Szepescsütörtök. Nagycenk. Aberfoyle, Urquhart és Gretna Green. Nyárádszereda, Beverly Hills. Meg Maradék. Balatonboglár.

Egyre vakítóbban süt a még alacsonyan járó, februári nap. A távolban a Badacsony sejtelmes pasztellszínekkel élénkített, fenséges körvonalait pára vonja be, gyengítve ezzel a látványt. A partközeli nádas a jég foglya. Lakói a vízityúkok, vadkacsák, és újabban hattyúk, a közeli három-négy méteres kör alakú szabad víz szélén tanácskoznak. Egy feltörő hidegvíz forrás vékonyítja itt a jeget, amit azután a nagytestű hattyúk összetörnek, és lehet úszkálni. Valahonnan, a nagy hegyek közti tavakról hozták ezt a tudományukat. Beljebb a rianások formálta jégtorlaszok vonzzák a tekintetet. Egy-egy csúcsos, szeszélyes formán áttűnik az alacsonyan járó nap sugara, mintegy felizzítva azt.

A partközeli, vékony hóréteggel takart jégen sétálok Tündével. A nyúlánk, immár tizedik évében lévő, néma tündér unokám bájos arcán földöntúli félmosoly. Rett syndroma: az agykéreghez vezető idegdúc nyúlványok elfajulása: vagyis mint az átvágott villanyzsinór, nincs áram, így hát fény sincs…

Engedelmesen rakja egyik lábát a másik után. A téli öltözet sem akadályozza légies mozgását. Kezeit elbújtatom a kabátujjakba, hogy ne tudja a szájába tenni azokat. Hideg van, fázna. Az elkent horizont miatt messziről úgy tűnhet, a jég felett járunk néhány tenyérnyivel. Halkan éneklem, dúdolom kedvencnek vélt gyermekdalát, és szeretném látni, hogy felfogja. Közben ismételgetem azt az egyetlen szót, amelyet egyéves korában kiejtett: „gólya”. Átvillan – ostobán persze –, ez itt nem helyénvaló, hisz’ a gólyák most Afrikában vannak. Egy pillanatra azt remélem, kiigazít? Nem. Folytatom az éneklést, és egyszer csak ő is belefog valami elégedett dünnyögésbe, amit dallamában hasonlónak akarok hallani az enyémhez. A fonyódi kettős domb között már a legmagasabb pontjára hág a nap. A nagy fehérség bántja a szemet. „Gólya, gólya, góóólya”. Megfordulunk, hogy immár a hátunkat melegítse a téli fény.

*

A ferencvárosi kiskocsma söntésében halkan magyaráz Gyárfás az odavetődött borisszáknak, miért utálja az épülethez ragasztott orrfacsaró húgyszagot árasztó vizeldét! Na, ezt képzeljétek el, kedves cimboráim! (Már nincs görbült tér, Fejér Lipót megőrült, csak úgy, mint Lina. Ő maga is cserben hagyta szegényt, megbecstelenítése után, mert nem tudta elviselni, hogy nem tehet semmit a bűnösök ellen. Így hát marad a kocsmai katedra…)

– Nos, Széchenyi a nagycenki kastélyban vendégei és rokonai előtt – a Lánchíd tervei és modellje mellett – bemutat egy hordozható water closet-et. A fantasztikusnak véleményezett fajansz ülőcsészén trópusi fából készült ülőke van. Állványon elhelyezett víztartályból – az öblítés végette – a csészeperem alatt aszimmetrikus helyen van a beömlés! (A maiakon ez az ovális hosszabb tengelyt metszi, helytelenül!) A demonstráció során a féceszt papírgalacsinok helyettesítik. A lényeg azonban, hogy a lezúduló víz, örvénylő mozgással sodorja az excrementumot a gyűjtő-tartályba, és ezzel az öblösség-felületet is szinte a peremig letisztítja. Na, milyen? – csuklik Gyárfás, és nyeli vissza a savanyú, homoki fehér maradékát, majd nagy lendülettel folytatja.

– Vélhetőleg, a bemutatón jelen lévő grófnék, valóságos belső titkos tanácsosok majdnem mindegyikének seggcimpái tövén, üléskor, a szőrhöz tapadt, száraz szarcsimbókok húzzák a bőrt, és az fáj. Ezért felfokozott érdeklődéssel tekintenek az Angliából hozott találmányra. További művelődés és technikatörténeti feladat, hogy kiderüljön, vajon a művelet után az üleptörlés miként történt? – vihog Gyárfás.

A körülötte állók arcán teljes közömbösség. Lehet, hogy többségük csak a „fapados” árnyékszékkel van ismeretségben.

– Különös tekintettel arra, hogy a fürdőszoba, mint intézmény, nem evidencia még a XIX. századi kastélyokban – fejezi be eszmefuttatását Gyárfoszkár. Aztán belelegyint a levegőbe, és „ja, ezeknek mindegy” sóhajtással, óvatos léptekkel indul ágyrajáró „lakására”.

Igen, az idősödő auktorok gyakran válnak a koprocentrikus világkép („kakáltam ma má’?”) foglyaivá. Ez fontosság dolgában is valamelyest a kopernikuszi heliocentrikus világkép ,Ηλιος azaz, Nap központú világlátás felett van – veszem át Gyárfás ködös elemzését.

A fenti gondolatroham azonban sem élettanilag sem mentálisan nem érint, pusztán az alább következő metaforikus borzadály előképeként kezelendő.

Nos, körülbelül a papír-fécesz sorsára juthat manapság majdnem minden gondolat, eszmefuttatás, ha akár tartalmi vagy formai indíttatásból tudatni kívánunk bármit is mélyen tisztelt embertársainkkal, mert egyre vékonyodik az az intellektuális réteg, amely számára érdemes lenne, bármilyen művészeti ág segítségével és akár formabontással, akár klasszikus formák szabályai szerint is közölni dolgokat. Ez itt nem véletlen ismétlés.

Vagyis lassan elborít mindent a proli mentalitás. Félelmetes! Miért jön vissza, szinte szabályos ütemezéssel ez a sirám!? Rögeszme? Felmentésért könyörgés? Leküzdhetetlen az a passzív, de rendkívül hatékony átformáló erő, amelyet az indolens közeg sugároz. Hiába vagy te pozitív életszemléletű, aki határtalanul rajong a szépért, a jóért, a csilingelő angyalkákért, a mézbe mártott eszmékért, ha ezt a feltétlenül előremutató, jobbító attitűdöt, kapásból utasítja el az ideggyenge, sokszor már öngyűlölő, de biztosan cinikus és rémisztő gyakorlatú agykérges mezőny.

Olykor a hozzám igen közel állók egyike-másikénál is tapasztalhatom ezt – mérhetetlen csüggedést eredményezve. „Félelmetes! Miért jön vissza, szinte szabályos ütemezéssel ez a sirám!? Rögeszme? Felmentésért könyörgés?”

Valóban, az eszményi, a jobbító tartalmak dédelgetése, majd szavakba öntése jelentős szemérem felbuzdulással jár. Ezt rendszerint valami meghatározhatatlan és egyre növekvő zavarodottság és teljes tanácstalanság kíséri. Pusztán azért, mert nincs élő technika az efféle kifejezésre! (Leszámítva a már említett meseformát.) Azon felül, hiányzik a konszenzuális társadalmi keret! No, az hova lett? S ha még pislákol, milyen tartalommal? (Hit, erkölcs, hazaszeretet, ismeret, tudás. Ühüm.) Így, olyan a feladat, mintha Dzsida Jenő líráját egy matematika professzor egyenletek tömegével próbálná jellemezni, avagy magyarázni. De ez sem jó példa, mert mindkettő világában van rendszer, van közös alap és általános egyetértés. Akkor hogyan? Hol, hogyan hívhatók életre a jóravalók, a törekvők számára a valódi példát jelentő nagy formátumú személyiségek? (Mondjuk II. Rákóczi Ferenc és Böjte Csaba testvér – ismételt sóvárgás a hős társadalomformáló szerepének hangsúlyozására.)

A konszenzuális társadalmi keret! Ez jó! Rákóczi fejedelem biztos kardot rántott volna, ha meghallja.

Vállat rángató kacagással húz át a légen Cicero Árnyayval a karján, és vesz irányt egy nett kis égi ivó fényesre koptatott asztala felé. Ambróziás fenyővizet készülnek kortyolgatni az eszméletvesztésig. A kabarébajnok szomorúan tekint le a planétára, ahol a nyomorúság létformává merevült, és mély sajnálattal gondol a fiára. A fiára, akit valójában meg sem ismerhetett, és most csak a küzdelmeit nézheti, miként evickél, mint hivatalnok, az ostobaság, a rosszindulat, a kisstílűség felkentjeinek buta tobzódása keltette világában. Hogyan bukdácsol szépre álmodott létsíkjai zűrzavarában.

El is szégyellem magam e helyre pofozó társításra, mert nyilvánvaló részemről az elkényeztetett ember indokolatlan nyafogása. Sokszoros erőlködése valami eredetiség kifejezésére. Inkább megyek palacsintát sütni, hogy ne a tönkrement ízületes, csoda, hogy járni tudó szegény felem ácsorogjon a tűzhely mellett. Kell vagy ötven, mert barátok érkeznek a mártíromságban leledző, egymagában lévő, (neméntehetekróla két válás utáni) egyik fiam gyermekeihez. Az én párom intelligens, kedves és roppant felelős, még a negyven év feletti ivadékai dolgaiban is. Igaz, a folyamatos, helyettük végzett probléma megoldás gyengíti a jellemüket, és halványítja a tartásukat. (Az meg mi?)

– Az embernek legyen tartása! – mélyesztette tekintetét a mienkbe édesapánk a vasárnapi lelkiismeretvizsgálati órán. – Mert az az önbecsülés forrása. – Udvariasságból csak bólogatni tudtam, mert csak halványan értettem úgy hat évesen, mit is jelentenek azok a fogalmak, mint tartás, önbecsülés, lelkiismeretvizsgálat.

Kercaszomor, Dallas, Magyargyerőmonostor, San Diego, Bőnyrétalap, Maui Lahaina, Egerszalók, Hong Kong, Bali Pattaya, Csíkszentsimon, Kerelőszentpál, Szingapúr, Roden majd Szepescsütörtök, New York. Aberfoyle, Leeds, Urquhart, Gretna Green. Nyárádszereda, Beverly Hills.

Torlasztom az érdekességeket, izgalmas emlékeket hordozó helyiségek neveit. A kifejtéstől mindig megrettenek. Kit is érdekelhet ez? Hűha! Ez már a szenilitás ismérve? Esetleg búskomorság – kilúgozott szó rá a depresszió. Valóban, miközben eszményi a fizikai lét, gyötör és kínoz a más lelkekért való aggódás – Szent Jeromossal együtt. („Keleti tartózkodása alkalmat adott Jeromosnak arra, hogy Antiochiában tökéletesítse Szentírás-ismeretét, Tiberiásban pedig megtanuljon héberül. Ezután, elvonult Kalkisz pusztájába, hogy a remetékhez csatlakozva magányban, virrasztásban, vezeklésben és munkában éljen. Csak éppen összes természetes adottsága ellenkezett ezzel az életformával. Súlyos vívódás kerítette hatalmába, őrlődött a szelleme és a lelke a kulturális és a vallási érdeklődése között. ,,Amikor Izaiás prófétát olvastam, meg kellett állapítanom: Mily bárdolatlan beszéd ez, és milyen hanyag stílus! S miután virrasztva végigimádkoztam egy éjszakát, visszatértem Vergiliushoz, Ciceróhoz és Platónhoz.’’ Egyszer azonban volt egy álma, amelyben azt a figyelmeztetést kapta, hogy még egyáltalán nem él keresztény életet. Ezen lelke mélyéig megdöbbent. Különféle kísértések is próbára tették, s főleg könnyelmű római életének képei jártak vissza a képzeletébe.”

Főleg, a perspektívák fényében! A felhorgadó akarat, hogy „tegyél valamit, hogy jobb legyen” késztetése gyengül. Nos, úgy áll, hogy a korpa közé keveredés kivédhetetlenül itt van, és igen közel csámcsognak a disznók. Marad a múltba menekülés. A maga legömbölyített, pici füllentéseivel, a dolgok kiszínezésével, mert csak ez szolgál gyógyírként a ma laposságai, ostobaságai, hazudozásai, gyengeségei elviselésére.

Elzárkózni nem lehet. Eltökélten informálódom, olvasok, válogatott és értékesnek ítélt művek segítik az elmegyúrást. A lélek és a szellem felemelését lelkesítő állapotba kerülést azután egy pillanat alatt kétségbeeséssé változtatja egy-egy orbitális pofonnal felérő „élmény”.

A valódi közösségi életet biztosan szétforgácsoló, illetve azt álszent módon helyettesítő világháló felületen (közönséges, de ragyogó szólelemény: a faszbuk-on) olvasom – atavisztikus veszélyérzettel eltelve – unokaöcsém tizenéves, angyali szépségű leányának „csevegését” kortársaival. (Nem akartam én, de megkaptam a „linket” drótpostán, mintegy felhívás gyanánt). Íme. „Hajrá Real!! :DD Ebben a 6 percben még rúgjatok gólt!! / Ez tegnap mikor nyert e a kusen /úgy sincs még pon pon lány szurkolónk / AZ MII MÁRXDDDDDDDDDDDDDDD / „DDDDDD sírok xd / egyebkent mar kemenyen 9 a rekordom / háát kb :DDDD / Ez kibebaszott jolett Dircii (ez leány szöveg) /efemafád de okos vagy:3 xdd.”

A ferde vonalak választják el az egyes társalgók bejegyzéseit. Az anyanyelv őrei biztosan öngyilkosságra gondolnak. Igen, magyarázat szükséges a fenti szöveg megértéséhez. A tartalmi elemek per se minősíthetetlenek. Megtudom a kíber világban jártas fiamtól, hogy a D betű az tulajdonképpen a mosolyt, a tetszést jelenti, azaz egy nevető száj – függőlegesre állítva, mert ugyebár nincs az ívén fektetett nagy D betű azon a fránya billentyűzeten… Az x, X – gondolom – a nagyon, a fokozottan jó kifejezője, talán a ruha méretek jelének felhasználásával.

Igen, elfogadónak kell lenni! Fogékonynak az „új” iránt! Na, de mi ez? UFO nyelv? Vajon ez a generáció miként viszonyul Berzsenyihez, Vörösmartyhoz, Arany Jánoshoz, József Attilához, Weöres Sándorhoz, Karácsony Benőhöz, Lászlóffy Aladárhoz? Jaj, jaj! Vajon a magyar irodalom tanáruk ismeri ezt a kezdetleges nyelvet? Probléma ez számára? Ellensúlyozni kívánja akár az említett költők idézésével? Szerkeszt olyan órát, ahol összehasonlíttatja az elfogadott köznyelvvel ezt a végtelenül leegyszerűsödött érintkezési formát? Vagy immár a nemzedéki ellentét foglya, és kerüli az összetűzést? Tényleg, mi lesz ebből? Maholnap jelbeszéd? Azután artikulálatlan hangkibocsátás? Talán megyünk visszafelé az emberré válás útján, fel ismét a fák lombjai közé?

Hyeronimus Sanctus, a jó fej! No meg a sok action.

Teteje

Anglia nehéz kenyér. Itt vagyunk már egy éve. Szívsebészetet sajátítok el – magasabb fokon. Tényleg magasabb az a fok? Közben tanítom a tárgy alapjait a helyi egyetem diákjainak. Érdeklődők. Érdeklődők?

Legfeljebb azért – ejt foglyul az érzés – mert, né, egy fazon valahonnan az Iron cuuurtain mögül, oszt’, má’, mitűű beszél egy ilyen pofa Queen’s English-t. Úgy vélem, ilyesmiket dünnyögnek a maguk igen nehéz yorkshire-i nyelvjárásában.

Nagy a nyomás, de helyt kell állni! Az előadóteremben vetítem bevezetőként diáimat a Hazáról. Hogy má’ a XI. században kapott menedéket nehány skót minálunk (jó, tudom, a hallgatók nagy része angol) és „Skóciai Szent Margit született Mecseknádasdon, Magyarország, 1047. június 10., és meghalt, Edinburgh, Skócia, 1093. november 16. Szent István leányának, Ágotának gyermeke, így nagy királyunk unokája, skót királyné, aki III. Malcolm második feleségeként jelentős befolyást gyakorolt a kora középkori Skócia egészére. Hitéleti munkássága rendkívül jelentős, mert Skóciával megismertette a római katolikus liturgián alapuló kereszténységet. Skócia népe hálás szeretettel tiszteli Margit királynét, aki templomokat és kolostorokat építtetett, és minden nyomorúságos szenvedőn segített. Az irgalmasság gyakorlásával máig fennálló emléket állított az ottani emberek szívében”.

Ugyanezt a szöveget ismétlem fennhangon, és nagy büszkén – a még otthonról hozott könyvből – a gyermekeinknek az edinburgh-i vár Margit kápolnája előtt. A maguk kilenc, kilenc (ikrek) meg öt évével , és a legkisebb, éppen öt hónapjával a babakocsiban, az édes anyatej ízével a szájában, biztosan Margitról álmodik. A gyerekek ünnepélyesen bólogatnak, és már sejtik, nem akárki fiai vagyunk mü, magyarok. Ez az érzés csak fokozódik bennük egy más alkalommal a York-i múzeum egyik térképe előtt, amely azt magyarázza, hogy oda a középkorban még a magyar búzát szállító tengeri bárkák is elértek a nélkül, hogy a kenyérnek való megpenészedett volna. Bizony, sokszor óvta meg e város lakóit az éhínségtől a magyari élet. (Nem úgy a sváb, meg a francia gabona, mely sokszor oda még állatnak sem adandó állaggal érkezett vala.)

Nagy a lelki, szellemi nyomás! A helybeliek roppant barátságosak egészen addig, amíg szóba nem kerül valami személyes. Akkor teljessé válik a bezárkózás. A védekezés érthetően atavisztikus! Egyre inkább a porhüvely karbantartását biztosító földi javak felé fordulok. Mert a rideg szellemi környezet kikényszeríti. Lelki kontaktus senkivel. Kivel is? A részeges tamillal, vagy a narkós göröggel? (Aki ugyan Ithakán született, de nem sokat tud Odüsszeuszról…)

Így hát, mákos tésztát szeretnék enni. A felem kétségbeesve járja a helyi piacot, de nem is hallottak róla. Sőt! Rosszallóan oktatják ki a kofák kifacsarodott nyelvükkel: no luv, no poppy seed, it’s strictly forbidden, think of the opium addicts, luv… (Nem drágám, mák az nincs, mert szigorúan tilos, gondoljon az ópiumfüggőkre kedveském…) Mi, gyermeki gondolkodású, szovjetblokkbeliek, honnan sejthetük volna, hogy ilyenek is létezhetnek e javakban bővelkedő országban.

Levél megy haza, és két hét múlva érkezik egy fél kiló mák. A vám a rendőrségre viszi. Oda idéznek. Átvételre. A kihízott őrmester, igazi angol bajuszával, beléptemkor éppen a hipflaskot mélyeszti gyors mozdulattal a farzsebébe, és leheli felém az olcsó whiskey páráját (szolgálatban sohasem, ugyebár). Jókedvűen érdeklődik, mivégre is kell a mák nékem? Bajban vagyok, mert ilyen szó, hogy mákos tészta, hát nincs a fránya, shakespeare-i nyelvben. Teljes nyugalommal körülírom a dolgot. Ez bizony egy kulináris élvezethez szükséges. You boil some noodles (noodle is a type of staple food made from some type of unleavened dough, which is rolled flat and cut into one of a variety of shapes) and you scatter poppy seed mixed with powdered sugar on it, and that’s it. (Kifőzünk tésztát, ez a tésztaféle élesztő nélküli, kinyújtjuk, majd különböző formákra vághatjuk, megszórjuk porcukorral kevert, darált mákkal és máris kész.) Csodálatos finom! A rendőr tágra nyílt szemmel hallgat engem, mint egyfajta csodabogarat, aki lelkesen vázolja a mákos tészta varázsát. Azt még csak érti, hogy oda vagyunk érte, de gyanú is ébred benne: orvos vagyok, és lehet, hogy valami drogot préselek a mákszemekből. Megnyugtatom, ép érzékűek vagyunk, még itt, ebben a különös országban is. Fejét rázva adja át a gondosan újrazárt dobozt, benne a mákos zacskó, és elbocsát. Drog? Hát az mi? Nekünk elég boldogság a négy gyermek, meg a nagy jólét, csak az otthon hiányzik, meg a Haza! (Pedig otthon még az ősbolsevik főpárttitkár, a grósz – legföljebb a komcsik mércéjével az – a fehérterror rémével fenyegeti a jámbor, az eszét már régen nem használó, fölséges népet.)

Kaptunk egy másik jó nagy lelki pofont, mindjárt az érkezés után hetekben. Az ikrek bemutatkozása a Saint Dominique Middle School-ban. Elkísérem őket. Az osztályfőnök kezet nyújt s kérdez.

– Honnan is jönnek?

– Magyarországról.

– Ó, igen? – villan a szeme és az osztály felé fordul. Keze a magasba lendül, és int. És a gyerekek rákezdenek: „Kakalin, Kakalin, Kakalinka majaaa…” A tűzbejött tanár vállát kopogtatom lángvörös arccal, de végig énekelteti a nótát, csak azután fordul felém.

– Nos? – kérdezi elismerést váró ábrázattal.

– Bocsánat, uram! De mi nem oroszok, hanem magyarok vagyunk! Tudja, Puskás, Wembley, 1953…

– Ja? Tényleg… – nem zavarja különösebben a tévedése. A szovjetblokk, az a szovjetblokk…

Vegyes érzésekkel bandukolok a kórház felé.

Egyik bátyám mozgalmi funkcionárius, nem jár templomba és, és, és… Nem beszélhetek erről, nem, nem…! Kínos, nagyon kínos mindannyiunk számára. S nekünk, angliaiaknak különösen egy későbbi utóhatása… Ez a báty londoni turista képviseleti vezető lett, és egy időben éltünk a szigetországban. Sehogyan sem értettük, miért beszél oly’ kurtán-furcsán, röviden a telefonon. Pattogó hang, türelmetlen hanglejtés. Ja, követségi ügyeletes is volt. Tudta, hogy lehallgatják. Attól tartott, hogy ártalmas dolgokról értekeznék vele? Sajnos, még a mai napig is hasonlóképpen zajlanak egyre ritkább telefonbeszélgetéseink. Pedig, ki a fenét érdekel?

Teteje

– Na, gyere, te kis Titus (a kölyök világossárga, elnyűtt kabátkáján, a szíve fölött szálkás nagy betűkkel, a filctollal írt név) – miért is nevezik ezeket az utcai nyomorultakat ilyen fölséges néven? Biztos a Colosseum építtetését befejező Titus császárra gondoltak a névadáskor a római jellemtől vezérelt szülők… és csak fennköltségükben hagyták az utcán porontyukat – sóhajt a szerzetes, míg emeli fel a szurtos kölyköt a horpadt esővíz csatorna mellől a karjába. Barna, széles gallérú reverendájába alattomosan ivódik be a gyermek szegénység- és húgyszaga. Az apró, fekete fiúcska ellenségesen méregeti a férfit. Ívben feszül hátra soványka teste, ökleit harciasan a pap mellkasának nyomja, és várja a pofont vagy a farba rúgást, ha letennék. Csak lassan nyugszik meg, hogy a „megszokott” felnőtt magatartás most elmarad, mert a nyelvet nem érti, csak a hangzás zsongítja el. Mire az atya a mikrobuszához ér, a gyermek feje a tisztelendő erős vállán nyugszik el, és mély sóhajtással zuhan hirtelen álomba. A járműben még három földkoszos-toprongyos kisgyerek méregeti egymást öreges tekintettel, keserű szájvonással.

A menhely – talapzatánál téglákig lekopott, egykori rendház – néhány szobájában már duruzsol a kályha a kora őszi hidegben. Az atya nyögve adja át a karjában elaludt császárivadékot és a többi jövevényt egy szürke fityulás, nagyobb leánykának, hogy mosdassa meg őket, és égesse el tetves rongyaikat. Majd etesse meg őket, és aki tud a nyelvükön, mondjon szép szavakat nekik, elsősorban azt, hogy immár nem kell , nem kerülnek vissza az utcára.

Az atya mokány, barázdált arcú, tömött szemöldökű székely fáradtan zöttyen le a rozoga székre. Nagyot sóhajt, ma már ezzel a néggyel együtt hét a bárányka, aki végre beterelődik az ő aklába. Nem tud megnyugvást találni, mert mind egyre eszébe jutnak a Petrozsény környéki bányatelepek számkivetettjei. Ugyanaz az érzés lepi meg, mint Krisztus Urunkat, amikor elborítják, szinte legyűrik a gyógyulást keresők: „Túl sokan vagytok!”, mormolja a kétségbeesés határán, de hamar megvigasztalja az étkezőnek használt, legnagyobb szobából átszűrődő gyermekhang muzsikája. (A refektórium falai átázva a rossz tető miatt. Ács, kőműves kell.) „Édes Jézus légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk, ámen.”

Az imádság erejét a savanyú krumplileves illata fokozza. Töltik is a bendőjüket a korábban sokat éhezett lurkók. Ki-ki azután megy mosogatni, takarítani, ágyazni, leckét ismételni. A rend uralkodik, ha engedik.

– Mennem kell hamar a Jolandához.

Jolanda már második napja kuporog az iroda egyik padján. Nem akar senkit sem látni. Madonna arcán öreges, keserű ráncok, szeme alatt sötét karikák. Az éppen hogy a serdülés nyomait mutató leányt egy titkos bordélyból menekítette ki az atya, ahová két nővérével együtt a szülők adták el őket. A nagyobbak már valahol Hollandiában süllyednek el az ösztönélet mocsarában. Két kopaszra nyírt, aranyláncos emberkufár csalta őket lépre vendégváró, (hmm) azaz hostess munka ígéretével.

Az íróasztalon érintetlenül a reggeli tejes bögre, a kenyér, és hiába gőzölög a felmelegített esti leves, a lánynak nem kell. Rémülten szegezi tekintetét a belépő atyára, nem tudja elképzelni, hogy itt nem fenyegetésben, ordítozásban, undokoskodásban lesz része. Az atya-testvér csendben leül, és a leányra néz. Nem szól, csak nézi, finom, együtt érző pillantással. Időnként nógatóan biccent. Jó félóra múltán csendesen megszólal:

– Ma már átmehetnél a hálóterembe. Nagyon várnak a lányok. A Julcsika neked akarja adni az egészen új, még fel sem vett hálóingét. Mezei virágcsokorhímzés van rajta. Mit szólsz? Meg azután, holnap reggel szükség volna a segítségedre a konyhában, zöldséget tisztítani. Azt követi a tanulás, imádkozás. Ebéd után, ha nem esik, a kertet kell egyengetni, hogy lehessen labdázni. Látod, mennyi a dolog?

Az atya szavait hallgatva a gyermek közelebb húzódik a tányérhoz, lassan kanalazni kezd, és töri hozzá a kenyeret (nem harapja). Arcocskája idővel kisimul. Halkan megköszöni az étket, és megerősödő hangon kérdezi, hol a hálóterem. A segítők egyike bejön érte, és viszi a közösségbe. A megnyomorított, megalázott, véresre vert, erőszakon átesett, töredezett lelkek társaságába. Nagy a feladat, hogy a szétrepesztett testek-lelkek egykor ismét emberfélévé válhassanak.

Az atya vidáman fütyörészve halad hálókamrája felé, és úgy tömörül benne a tettvágy, hogy azt még Ferenc Assisiből is a lehető legnagyobb lelkesedéssel szemléli a mennyből. Hiszen, újabb lélek lépett a menekülés, a javulás, az értelmes élet útjára. A jó, a békesség, a figyelem lassan elhomályosítja a rettenetes emlékeket, és csak hadd jöjjön a köz, az élet java.

A hálóteremben egyszerű, fából ácsolt emeletes ágyak sorakoznak. A termet egy fali feszület alá helyezett nagyobb mécses világítja csak a homály mértékéig. A felvigyázó, idős nővér összekulcsolt, bütykös kezéből a padlózat felé igyekszik a rózsafüzér. Bóbiskol.

– Jajj, papám, ne!! Jújajj, ne, fáj! – lebeg a fájdalommal teli, elkent kiáltás a mennyezet felé. Fojtott zokogás torlasztja el a szavakat. – Vai, Măm’ică! De ce insult’a mă?!

Csak lassan hal el a sikoltás. A gyermek összébb kuporodik. Csukott szeme résén könny pereg a párnára. A nővér a szemét törölgeti, miközben betakarja a kisfiút. Derékfájós léptekkel a sarokban hűlő vaskályhához csoszog, és néhány fahasábot tuszkol a rostélyon hunyorgó parázsra.

Odébb egy már kamaszodó fiú kitakarózva a hímtagját markolja, s álmában nyöszörög. Jolanda és Julcsi egy ágyban, összeszorulva, egymásnak vetett háttal mély álomban. Az új hálóing az ágy végében, szépen összehajtva úgy, hogy látszanak a mezei virágok. Mindkettőjükön az árvaház egyen pizsamája.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus! – zeng az erőteljes hang az egyik alvóteremben, reggel hét órakor. Ébredjetek, gyermekek, és imádkozzatok! „Szívem első gondolata Hozzád száll fel Istenem, Te őriztél meg az éjjel maradj ma is énvelem!” Az apróbbak gépiesen mondják, sokuknak jó pár szó értelme homályos: „gondolat, száll fel, Istenem, őriztél…” Az imát románul is elismétli a tisztelendő úr. Most az alsó ágyasok közül a fiúk mehetnek előbb a mosdóba. Lelkesen dörzsölik arcukat, nyakukat, a hajlataikat, ahogy azt a Kercaszomorról segíteni érkezett Lajos úr, örökös orvostanhallgató magyarázta nekik. Öltözetük a helyhez mérten bántóan divatos. (Egy lelkiismeretével viaskodó szombathelyi kereskedő adományából valók: igazi holland meg angol használt holmik.) Nem szégyen ez sem itt, sem más kárpátmedencei városban. A sokaságnak már csak ez jut manapság – Armani meg Gucci, ugye.

A naposok már megterítettek a reggelihez. A nagy asztal körül alig fér el a húszas csoport. Ráadásul van még négy… vagyis, közel száz gyermek! Jézus segíts! És segít. Bizony. Minden napra van valami csoda. Pénzadomány, természetbeni küldemény: liszt, gyümölcs, tüzelő. Jól szerkeszti a folyamatot a fő ferences Ferenc, onnan fentről. Még mindig röstelli a kora ifjúsága ilyen olyan tetteit, miket itt kell kiegyenlíteni! Mert a tanulás és a harci játékok mellett szívesen mulatozott ifjú nemes barátai társaságában. Majd egy látomása nyomán kerülni kezdte a barátaival való világias időtöltéseket, helyette inkább imádkozott elhagyott helyeken. Az Assisi mellett élő leprások ápolásából is kivette a részét. Rómába vezető zarándoklata alatt csodával felérő élményben volt része San Damiano templomában. A kereszten lévő Krisztus életre kelt, és háromszor így szólt: „Ferenc, Ferenc, menj és javítsd meg a házamat, mert látod, hogy szinte romba dől.” Ezért eladta a lovát és sok drága ruházatot az apja készletéből, majd a kapott aranyakat a templom papjának adományozta. Pietro nagyon megdühödött fia cselekedetei miatt, és többször fenyegette kitagadással meg ütlegeléssel. Végül, apja kérésére a püspök is megjelent a vitán, ahol Ferenc lemondott az örökségéről, és koldussá lett Assisi környékén.

Ezt a sokszor, az étkezés után elhangzó passzust a nagyobbacskák gyakran ismételgetik egymásnak kupak-tanácsaik során, jól kiszínezve, csata részletekkel, milyen lehetett a püspök a csúcsos süveggel, lila köpönyegével, meg ijesztő leírásokkal a leprásokról, – egy a Duna deltából idekeveredett legényke még látott is olyanokat, élőben. A zarándoklat fogalmát még sokszor kell magyarázni nekik, éppen Csíksomlyó példájával, csak úgy, mint az arany eladományozását. Nos, a mai utód nem csak a madarakhoz beszél, hanem elárvult gyermekekhez, kedves, szeretetteljes hangon:

– Mondjuk szépen, a reggeli végeztével: „Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott! Ámen”. Pax et bonum!

Indul a betűvetés óra. Írásórának majd csak később nevezi az aprócsontú, csodás kékszemű tanító néni, aki egy közeli városból érkezett, felhagyva az ottani zúgó élettel.

Az étkező tanteremmé alakul. Igen, tizenöt-húszas csoportok vannak. Az apróbbak mehetnek a játékszobába, ahol énekeket tanulnak szinte észrevétlenül. Az egyik dadus, csak ücsörög közöttük és négy-öt népdalt énekelget, egymás után, szüntelen. Hamar felállítódik a nagybetűs ABC, a szerint, kit hogy hívnak. Adélka az A betű, Bernát a B, Cecike a C és így tovább. Hamar megtanulják, milyen testtartásba kell fordulni a saját betűnevüket mutatni. Imrikét irigyli mindenki, mert neki csak szálfa egyenesen kell állnia. Bezzeg, szegény Bernát! Görbítheti karjait, düllesztheti a hasát – nagy kacagások közepette. Sanyi tekereg, mint a sikló, Katinka pedig két karját tárja maga előtt oldalállásban. Még szerencse, hogy Xavér, meg Walter nincs közöttük.

Mindez a világháló korában zajlik Európa egykor boldogabb végén, ahol ma a feneketlen ostobaság, az irigység kormányozza a létet, intézményesített elemi indulatok kuszálják a mindennapokat. A jóindulat, a szeretet, a befogadás minden megnyilvánulása csak gerjeszti a rosszat, hiszen a lehető legegyszerűbb módon világít rá e borzalmas élet főszervezőinek szellemi és lelki defektusaira. Igen, az emberi minőség. Az meg hová lett?

Az ezeréves határon, a kontumáci kápolna közelében, a ferences ház könyves, CD-s árudájában veszünk tíz zenekorongot az árvaháziak éneklésével, meg Csaba testvér könyveit – tízszeres áron. Jól esik. Meg tompítja is az el nem múló önvádat, hogy nem vettem részt tevőlegesen az árvaház munkájában, holott éppen eleget tudok az ottani élet alig változó természetéről, éppen a saját édesapámtól megismertek alapján. A vigasztalás mindig az, ez a mai azért már sokban más, jelen van a szeretet. Nincs rideg távolságtartás, lenézés, gyötrés. Tényleg nincs. „De hát, mikor mennél segíteni? Van itthon is elég, sokban hasonló feladat. Bizony, a saját unokáiddal. S végzed is?”, teszem fel a kérdést magamnak gondolatban.

„Egyre ritkábban.”

Teteje

Beverly Hills. Nem lehet most az ottani emberekről, élményekről beszélni, mert olyan erővel undorít a kontraszt, hogy képtelen vagyok „átkattanni”.

„A jóindulat, a szeretet, a befogadás minden megnyilvánulása csak gerjeszti a rosszat, hiszen a lehető legegyszerűbb módon világít rá e borzalmas élet főszervezőinek szellemi és lelki defektusaira. Igen, az emberi minőség. Az meg hová lett?” (Nem kell instruálni az olvasót, ez idézet, innen, pár sorral feljebbről, ha szabad. Jé, észrevehetően javul az önbátorságom: látni a világot a magam szemével, és véleményt is merészelek immár alkotni. No! Derék gyerek! Csak rajta! Nem vagy még hetven. Sietni nem kell. Nem késtél le semmiről. Jöhet akár a testiség is, éppen a világháló vaskos – tolakodó – tartalmai révén.)

A testvéri szeretet ugyebár elidegeníthetetlen. Belső tartalmát meghatározza minden azzal kapcsolatos gondolat, lelki felbuzdulás, megragadható tevékenység. Sajátja a feltétlen odaadás, a másik rezdüléseinek, nyavalyáinak azonnali észlelése, s a szükséges támogatás mérlegelés nélküli alkalmazása. Ha ha! Te! Ne vesd el a sulykot!

Ezt még a lelkem-testem minden porcikáját átjáró felemtől sem várom el, hiszen ismerjük egymást, mint a rossz pénzt, és nagyokat derülünk egymás, a másik rokonszenvét kivívni igyekvő panasz-áradatán. Leszámítva a vérvörös fizikai valóság megfogható tartalmait: hazamenet nehezen másszuk a sok lépcsőt, holott hatalmas coitusokról fantáziálunk, legalább is én… Lihegve a lépcsőfordulókban, a légszomjat leküzdendő, elmélyülten hívjuk fel egymás figyelmét – két, gonoszul meredő, felhágandó fok között – a rügyező mandulafára. „Két hülye!” Mondogatjuk egymásnak. Vagyis, a testvéri szeretet. Hiszen már nem sokáig élünk. Igyekezzünk egymásnak kedvezni. Zeneakadémia, MÜPA…

Az egykori ígéretes zenei tehetségű öregbátyámat, aki tíz éves korában már komponált és később neves beatzenekarban játszott, az apai „önkény” a jogra irányította igen igen hibás döntésképpen. De az apai ítélet mindig helyénvaló, nem lehet bírálat tárgya. Valóban, látva ma egykori „kartársait”, akik megőrizve fiatalkori relikviáikat, fülcimpán fityegő csili-vili bigyókat viselnek, szűk bőrnadrágban feszítenek, és élnek meg még mindig az egykori nagy slágereikből, melyeket a ma mérvadó ifjúság meg sem hallgat, cikinek tartva, olyankor arra gondolok, hogy mégis csak édesapának lehetett igaza.

A középső bátyám elmenetele is összébb hozhat(na) bennünket. Lám, jómagam, igyekszem is. Nem adok-veszek alapon, de az bánt, hogy ma úgy kaptam elutasítást a korábban tervezett együtt síeléssel kapcsolatban, hogy fogcsikorgatva ostorozhatom a világot, és vonom sötét színbe az emberi kapcsolatok minőségét. (Vagyis: bátyám helyében nem részesítem a „feleségem unokahúgának leányát” szerelmi bánatának enyhítésére sí programban a testvérem rovására…mondván: ”Nincs több hely a fogadóban”. Hmm...)

Igen, síelni szükséges – lenne. Hamar szervezek is egy háromnaposat, itt a Semmeringen, és hívom a harmadik fiamat, az orvost, aki túlhajszolt, idegfeszültséggel telve éli, inkább pergeti napjait a kórház és az otthon között. Otthon, kórház, otthon kórház. S minthogy ezt az állapotot nagyon jól ismerem, hiszen évtizedeken át vívtam így, és most „élvezhetem” minden hátrányát: az elmaradt társasági élet hiányától, az elhanyagolt barátok elsodródásától szenvedhetek. Hát őt hívom, jöjjön. Noha tudom, kijelentette, utál síelni, pedig jól tud. Hideg, ideges és nagyon merev elutasításban van részem. A hely biztosítva, vajon elmegyek? Egyedül? Egyedül. Csak az vígasztal, hogy a kutya jöhet velem. A saját asszonyom pedig elkopott ízületekkel, fémforgóval a csípőjében, Bak természete béklyójában csak megy és megy, és kezel konfliktusokat, javít elszakadt – vagy tán nem is létező – lelki hálókat, tart fenn fizikumokat. Mindezeket észrevétlenül teszi, mint Szent Erzsébet, a nagyobb család immár felnőtt tagjai körében. (Ha szükséges, ha nem.) Valóban, mint egy igazi szent. Megtagadva immár, akár akaratlanul is, a ránk vonatkozó esküvés kötelmeit. Érthető, nekem semmi jelentősebb bajom – úgy, látszólag – sem lelkileg, sem fizikailag. Így hát, nem is igényelhetem sem a társaságát, sem egyéb, a hosszú évtizedek alatt megszokott és kívánt asszonyi javakat. Egy közös most azért van. Úszni járunk a Lukácsba – orvosi rendelvényre. Szelem a kissé húgyszagú „habokat”, mert a túlklórozás sem képes a jellegzetes odort elnyomni. A gyógyvíz összetétele teszi, sok benne a nátrium, amitől a szervezet igyekszik megszabadulni. Sok a vizelési inger, és kevés az igazi jellem: felfüggeszteni a tempózást, ki a hideg levegőre, be az épületbe, el a labirintus végén lévő vizeldébe, majd vissza. Legtöbbször sikerül nem követni ezt az undor gyakorlatot. Szerencsére, a nagy hideg vizes medencében általában alig néhányan úszunk.

*

Maui, Lahaina – Hawaii szigetek. A szálloda a tengerparton, szemben, úgy egy mérföldre, felszökő sziklákkal összeszabdalt sziget. Az első nap délután alig várom, hogy ússzak egy jót. Hamar le a partra. Marcsika egy pálmafa árnyékában olvas, teljes kényelemben, elnyújtózva a napozó székben. (Giccs képeslap.) Rajta! Befelé! Úszom, úszom és a másnapi előadásom részletei tolakodnak elém. (A következő, szakaszos, dőltbetűs sorok szakmai tartalmak, csak az angiológia alaptudományi kérdéseivel foglalkozóknak ajánlott!)

„Mr Chairman, ladies and gentlemen, it is a great priviledge to have the opportunity to present You a talk, being somebody from a once been great, but nowodays small country. Which can be easily identified by the name of Robert Bárány, George von Békésy, Albert Szentgyörgyi, Eugene Wigner, Dennis Gabor (vetített ábrákon, mind) - all Nobel Prize Winners among other Hungarians with the same title, and of course, Béla Bartók.

The presentation aims to show the results of our recently completed research concerning - szeretem ezt a szót használni, concerning - the role of nitric oxide in the prevention of atherosclerosis.

Hölgyeim és Uraim, nagy megtiszteltetés – mindenki így kezdi az előadását –, hogy alkalmam van előadni önöknek, olyas valaki, aki egy valaha nagy, ma kicsi országból érkezett ide. Abból az országból, amelyet könnyen azonosíthat bárki, ha meghallja Bárány György, Békésy György, Szentgyörgyi Albert, Wigner Jenő, Gábor Dénes nevét (képeik vetítve), mind Nobel díjasok más, hasonló címmel büszkélkedők közül – és persze, Bartók Béla.

Előadásom a mostanában befejezett kutatásaink eredményeit mutatja be, a nitrogénoxid szerepével foglalkozik az érelmeszesedés megelőzésében.

Nagy lendülettel tempózóm befelé. Élvezem a meleg-sós víz simogatását. A parti sétány és a szállodasor impozáns látványa egyre kisebb keretben mutatkozik, amikor a part felé fordulok. Ez ösztönös tájékozódás. Hamar eluralkodik rajtam az úszás okozta egyhangúság, és önkéntelenül a leendő előadásom részleteit kezdem taglalni. Csak úgy, magamnak mondom.

„Az artéria mammaria internával (IMA) képzett coronaria áthidalások hosszú távú nyitva maradását az ér sajátos élettani tulajdonságai biztosítják. Az IMA intimája, más elasticus tipusú arteriákhoz hasonlóan, mint az a. epigastrica inferior – amely az IMA-val azonos szerkezetű, minthogy szintén tejléc artéria –, jelentős mennyiségű prostacyclint és adenosint termel, amelyek hatékony vasodilatator és thrombocyta aggregatio gátló hatásúak. Valamint az un. EDRF-t (endothelium derived relaxing factor), amely az endoteliumból származó érfaltágító anyag. Furchgott és Zawadski kutatásai alapján ez a vegyület azonos a nitrogénoxiddal. Az említett anyagok nem csak az IMA tágassságát képesek befolyásolni, hanem a befogadó coronaria ágét is. Furchgott, Ignarro és Murad kidolgozták az IMA endotheliuma által termelt nitrogénoxid természetének, vizsgálatának és élettanának részleteit, amiért 1998-ban orvosi Nobel díjat kaptak (ábra). A nitrogénoxid szabad gyök hatásmechanizmusa (a kardiovaszkuláris érrendszerre kifejtett protektív effektusa miatt) alapkutatási adatokkal is részletezést érdemel, mert fontos érveléshez juttatja a szívsebészt az artériás myocardium revascularisatio propagálása érdekében.”

Persze, hogy izgulok, egyetlen magyarként az USA egyik legjelentősebb szívsebészeti társaságának konferenciáján adhatok elő. Remélem, nem sülök bele. Remélem, nem kicsinylik le a beszámoló értékét, hiszen a laboratóriumi, kettős-vak vérminta analízisek eredményei statisztikailag abszolúte relevánsak! „Nem, azt nem tehetik!”, kiáltom, és jó adag sós víz loccsan a számba. „Ne tépelődj! Emlékezz, Kyoto-ban is, Helsinkiben is, Hamburgban is, Korfun is és máshol, jól ment minden!”

„Robert F. Furchgott kimutatta, hogy az acetilcholin indukálta vasoconstrictio mértéke endothelium függő. „Sandwich” kísérletében kétféle aorta darabot használt fel, az egyikben az endotheliumot denudálta, a másikban épen hagyta. A noradrenalinnal előfeszített aorta darabban az acetylcholin kontrakció fokozódást váltott ki, míg az ép endotheliumú aorta darabon az acetylcholin kiváltotta kontrakció mértéke csökkent. Mindebből arra következtetett, hogy az endothelium sejtek valamilyen ellazító anyagot termelnek (EDRF: endothelium derived relaxing factor) – ábra.”

„Hű, de közel van ez a sziget! Ideje visszafordulni. Rajta! A cél Mari pálmafája.” Tempózom a szokott ütemben. Így órákig bírom, a balatoni tapasztalatok adják a lelki muníciót. Egy kettő, egy kettő, légvétel, egy kettő, kifújás, egy kettő. Fej ki, nézem, a pálmafa egy jottányit sincs közelebb! Na, akkor nyomjuk meg egy kicsit!

„Az EDRF képződése az endothel sejtekben illetve annak hatása, az érfal simaizom rétegére a következők szerint történik. Az intracellularis és az extracellularis kalcium ionok beáramlása a nitrogénoxid szintáz enzymet) aktiválja, amely az L-Argininból nitrogénoxidot szintetizál. (Ezt a folyamatot gátolni lehet N-monometylargininnel– NMMA). A képzödő nitrogénmonoxid mennyisége hemoglobin szint, illetve az oxigén parciális nyomásától (pO2) függ. Ez igen érthető, hiszen megfelelő oxigenizáltság a vasotonus humorális és endotheliumfüggő komponensét egyensúlyban tartja (lásd az ábrát). A hypoxia természetes indukció a nitrogénmonoxid képzésre, amely a pO2 szint emelését vasodilatatio révén érvényesíti. Megfelelő oxigén kínálat mellett, hypoxemia esetén, nem. A simaizom sejtbe jutó nitrogénmonoxid a guanylilcikláz enzym aktiválásával a guanoziltrifoszfátból (GTP) cyklikus guanylmonofoszfátot (GMP) képez, amely a guanylilkináz rendszeren keresztül a simaizom ellazulását idézi elő (ábra).

Az endothelium függő vasodilatatio igazolása, illetve a vasoconstrictív irányba történő egyensúlybomlás elérhető úgy is, hogy az EDNO képződés substratumát jelentő Arginin beépülését N-monomethyl argininnel megakadályozzuk. (Valamint a célszerv: az endothelium denudálásával is)”.

Az érbelhártya denudálásával, azaz lekopaszításával, naná! Szaporább a tempózás. Elhatározom, öt percig nem méricskélem, hol a pálmafa! Egy kettő, egy kettő, légvétel, tempó, kifújás a víz alatt. A sós víz csípi a szememet (Pesten maradt az úszószemüveg.) Ötven karcsapás után kinézek a partra. Szinte semmit sem csökkent a távolság! A gyomrom tájékán görcs suhan át, majd fokozatosan ernyedés fog el. „Mi lesz itt? Miért nem haladok? Gyerünk, gyerünk! Te voltál és vagy (?) a legjobb úszó a családban! Gyerünk!” Pihenek egy kicsit, taposással.

„Furchgott munkásságával egyidőben Ignarro számolt be hasonló megfigyelésről, miszerint az EDRF ellazítja az érfalat. Az EDRF molekulát a hemoglobin spectrál analysisével azonosította. Ha a hemoglobint az EDRF hatásának tette ki, akkor a maximális abszorbció egy új hullámhosszt eredményezett. Ha a hemoglobint nitrogénmonoxid hatás érte, az abszorbciós elmozdulás pontosan ugyanolyan lett! Vagyis az EDRF azonos a nitrogénmonoxiddal. Így az emberi sejtek között egy új alapelvű jelző (signalling) rendszert fedezett fel Louis Ignarro. Vagyis, a nitrogénmonoxid egy rövid életű endogén termelődésű gáz formájú, jelző molekula. Jelátviteli funkciót lát el, amelynek során membránokon átjutva más sejtek működését szabályozza. Ferid Murad tudta, hogy a nitroglycerin ellazítja a simaizom sejteket. A guanylilciklázt aktiválta, így a ciklikus GMP szintézis növekedett, amely a simaizom sejtek ellazulását eredményezte. Vajon a nitroglicerin úgy hat, hogy nitrogénmonoxid felszabadulást okoz? Átbuborékoltatta a nitroglicerint a guanylilciklázt tartalmazó szöveten, és azt tapasztalta, hogy a ciklikus GMP szint növekedett. Összefoglalóan a nitrogénoxid hatását a fenti ábra érzékelteti.”

Mellettem tengeri saláta levelek sodródnak a sziget felé… Most aztán, mindent beleadok. Megkettőzőm a csapás számot, és most már a fejem a víz felett tartva delejezem a pálmát: „No, gyere már! Közelebb! Még közelebb!” Mint egy lassított filmben az csak vánszorog, azaz, nem a fa, hanem én. Egyre gyorsabban mondom a sokszor memorizált szöveget, mintha ezzel jobban haladhatnék a part felé.

„A nitrogénoxid, a prostacyclin és az adenosin termelés leghatékonyabb ingere a hypoxia. Ezt az arteriosclerosis okozta stenotikus, de a reaktív érszegmensekben maximalisan dilatált coronaria hálózat összeségében elégtelen vérszállító képességét reprezentáló, emelkedett coronaria vascularis rezisztencia (CVS) hozza létre. (A CVS autoregulatív módon bizonyos nyomás tartományban: 70-120 Hgmm, perfúziós nyomásfüggő, de befolyásolja az ellátott myocardium tömeg pO2, pCO2, adenozin, inozin hatástól vezérelt aktuális metabolizmusa is.) Minderre az artéria mammaria interna fokozott EDNO és prostacyclin secretioval válaszol, ami átmérő növekedéssel jár, és megnövekszik az ér szállította vér volumen (Singh, Sellke). Az artéria mammaria interna és az ischaemiás myocardium revascularisációjakor alkalmazott egyéb artériák reaktivitása külöböző vasoaktív anyagok hatására jól vizsgálható standardizált előkezelésű érgyűrű szegmensek segítségével. E vizsgálatok rávilágítanak az egyes artériák eltérő élettani sajátosságaira és alkalmazhatóságuk korlátaira (például az arteria lienalis) előnytelen tulajdonságaira.”

Ismét elfog az előző érzés, most már megtetézve az ijesztő gondolattal: „Ki fog itt holnap előadást tartani? Egy vízihulla?” Átváltok mellúszásba. Az takarékosabb, igaz, kevésbé halad az ember. A pálma ott van, ahol. Csak a felem áll a parton, egyre közelebb vízhez. Ahogy kivehetem, mereven néz az irányomba. Keze időnként a levegőbe lendül. Mintha úszna. „Gyerünk, na! Ne ijeszd már halálra! Szegénykém!” Az elhagyott szakszöveg akaratlanul tolul a számra.

„A szívsebészeti gyakorlatban használatos artériás bypass graftok vasoaktivitása eltérő, aszerint hogy endotheliumuk milyen koncentrációban termel vasodilatatív anyagokat (nitrogénoxid, prosztaglandin, endotheliumból származó hyperpolarizáló factor, EDHF), illetve milyen a szimultán képződő vasokonstriktív subsztratumok (endothelin, prostaglandin F2α) hatásának az eredője. Természetesen, számos exogén anyag és hatás is befolyásolja az aktuális vasotonust, mint a keringésben megtalálható szimpatikomimetikus anyagok (adrenoceptor agonisták: norepinephrin, endogen- és szintetikus katekolaminok, a vérlemezkékből származó kontrakciót okozó anyagok: az 5 hydroxitryptamin, a thromboxan A2…”

Egyre hosszabb megszakításokkal motyogom az emlékezetbe vésett mondatokat. Omlik szét az egész tudománytár!

„továbbá, a monocyták termelte hisztamin, a renin- angiotenzin rendszer kiválasztotta angiotensin, etc) az ér anatomiai sajátosságai mellett. E hatások az endothelium sejtek megfelelő receptorain keresztül a tunica media simaizom sejtjein fejtik ki hatásukat, azok tónusát fokozzák, míg az endothelium sejtek által termelt vasodilatatív anyagok (EDNO, EDHF, prostacyclin) ellazítják azokat.”

Hi hi hi, ellazítják azokat. Hi-há-há, mint engem ez az átkozott vízszörnyeteg!

„Az aktuális érfal tónus e hatások eredőjében mutatkozik. Kimutatható, hogy a vasoconstrictor substratumok intracellularis koncentráció emelkedése sejten belüli kalcium ion koncentráció növekedést indukál, amely azután a vasodilatatív szubsztratumok képződésének fokozásához vezet.”

„Bizony, a vazodilatatív szubsztrátumok, azok ám a menők!” Fokozom a lábtempók erejét, szinte kirúgom magam a vízből. A kartempókat szélesre, be a has alá tágítom. A számban a tengervíz kesernyés, sós íze. A felszívódó sótól lüktetni kezd a fejem. Egyszer csak azon veszem észre magam, hogy az úszás ritmusa elveszett, szinte kapálózom, amitől semmit sem haladok. „Hát, akkor, kedves uram, lehet, hogy itt bevégzed?”, rohan meg a frászos gondolat. „Azt már nem! Figyelem, fegyelem, összpontosítás! (Cserkész szabályok itt, meg mindenütt a hasznos életben.) Tempó, egy kettő, egy kettő.” S közben mintha a szöveg is kergetne…

„Mindezeket a hatásokat különböző vasoaktív anyagokkal prekondícionált érgyűrűkön vizsgálták in vitro, és igazolható volt, hogy a vasokonstrikció mértéke jelentősen függ az endothelium kiválasztotta vasodilatatív anyagok – elsősorban az EDNO – mennyiségétől (ábra). Vagyis, emelkedett EDNO termelés esetén, azonos dózisban alkalmazott prekondícionáló vasoconstrictor kisebb mértékű kontrakciót eredményez. Az artéria mammaria interna secernálta nitrogénoxid magában az ütőeres graftban és a befogadó coronaria ágban állandó thrombocyta aggregatio gátlást tart fenn, amely tényező az artéria mammaria internával anastomozált coronaria ágban az elemi atheroma képződés szempontjából.”

„De mennyire! Igaz, egyelőre ezt csak te állítod, igazolni is kell részletesebben, zsenikém!” Hullámzó intenzitással, de immár tarajosan bukkannak fel az előadás töredékei.

„A leírt in vitro modell alapján bizonyos hierarchia állítható fel az egyes artériás graftok között, és megállapítható az, hogy az elasztikus tipusúak között az artéria mammaria interna, majd az artéria epigastrica inferior mutat legkisebb hajlamot vasospasmusra, amely endotheljük fokozott EDNO termelésének köszönhető. Az artéria gastroepiploica, valamint az artéria radialis, mint muscularis tipusú artériák e szempontból fokozottabb spasmus hajlamot mutatnak – kisebb mértékű EDNO termelésük révén.”

„Nem is kell bajlódni velük, ha egyszer ilyenek!” Zagyválok, zúgó fejjel.

”Megjegyzendő, hogy az EDNO képződés keringés-mechanikai ingere a nyíróerő is, amely áramlási sebesség és viszkozitás függő – állandó perfusios nyomást feltételezve (ábra). Az artéria mammaria interna……..ebből a szempontból…………..”- kedvezményezett” ér, mert csontos alapon, tortuozitás ……… nélkül fut le ………. a mellkas ………..belső felszínén, a mely a hasonló átmérőjű, de muscularis környezetben haladó – igaz anatomiailag is különböző artéria radialishoz képest – magasabb áramlási sebességet, és ………. következményes ……….. „shear stress”-t kölcsönöz …….. az érnek. (Ezért fontos az RDA-hoz történő orientálás és hosszkimérés során a tortuozitás elkerülése!)”

„Bizony, a tortuozitás, vagyis tekervényesség. Húha! Igen, a Daniék Nepálban vannak, no, ott nincs tenger – biztos egy hely. A Bencéék Indonéziában. Ott van, akkor, az nem egy jó! A Marciék Krétán. Hű, az sziget, tengertől övezve! Veszélyes hely!” Ezeket motyogom, összeszorított fogakkal. „A Ferkó meg Alaszkában az amerikai kuzinokkal. Ott is van víz, de fagyott. Jé, senki sincs a családból otthon! Nem hiba ez? Vagy talán felelőtlenség? Ki őrzi most a családi fészket? És mi lesz a növényekkel? Elszáradnak? A kamrában biztosan kicsírázik a krumpli, meg a hagyma! Milyen finom is a hagymából kibúvó, gyenge zöld hajtás a libazsíros kenyéren! Tényleg, fel vannak tekerve a szőnyegek, vagy legalábbis az árnyékolók ki vannak eresztve? Ha nem, jaj, kiszívja az erős nap az én gyönyörű, iráni szőnyegem színeit!” Félig leeresztett szemhéjjal, csodálkozva tekintek a part felé. „Miért szaladgál fel és alá a feleségem? Elég buta dolog ebben a melegben…”, vihogom.

– Menj a pálmafa árnyékába! A pálmafáéba, amely nem akar közelebb jönni! – kiáltanám, de hang nem jön ki a bedagadt torkomból. További szövegrészek ütődnek nagy kongással koponyacsontjaimba – belülről.

„Az in vitro kutatásokból leszűrt adatok alapján in situ módszer kidolgozásával, az endothelium kiválasztotta nitrogénoxid, mint komplex támadáspontú, pillanatosan és állandóan keletkező vegyület, stabil metabolitja klinikai körülmények – intraoperatíve is – között kimutatható. Az arteria mammaria interna EDNO hatásai megjelennek a recipiens koszorú- érben. T o v á bb á, e z a j e l e n s é g morphológiai v é d e l m e t jelent az arteria mammaria interna használata révén a befogadó coronaria ágra nézve az ismertetett biokémiai védelem kialakítása révén.”

Zihálok, mire a szöveg végére érek.

„Thank you, thank you, thank you”, mondom lelkesülten. Újongás, kiáltozás a hallgatóság körében. „Fantastic, genuin, hilarious, capital!”, vélem hallani. Jó, kicsit felfekszem a vízre. … „az ismertetett biokémiai védelem kialakítása révén...” Ismét motyogom a szöveget, de nem értem, mit mondok. A tüdőm elég nagy. Ha jól teleszívom magam, lebegek a felszínen. Tempózni sem kell! Átcsap a fejem felett egy hullám. Most érzem csak, milyen jól hűsít. Persze, még tűz a nap. És már rég buktam le tempózás közben. Vizet locsolok a koponyámra, arra az okos fejemre, na, ja, és rögtön eszembe jutnak a sodródó saláta levelek! Mind a sziget felé! „Akkor, te is, te ökör!” Vad, rendszertelen, energiapazarló csapásokkal irányzom a partot. Bő tíz perc után azt érzékelem, haladok. Kifelé. Nincs ellenállás. Elmúlik újabb negyed óra és már látom a felem kétségbeesett arcocskáját. Kigyúlt rózsák sütnek a rémülettől összeszűkült szembogara alatt! Rázkódik a válla, zokogva áll a parton. Időnként a vízbe gázol, majd csípőig merülve integet.

Végre talajt fogok. Vánszorgok kifelé, amikor hátulról egy bukóhullám kirántja a lábam, és szabályosan fejre állva fúródom a fövenybe. Négykézlábra, majd talpra állok. Eközben újabb hullám borít el, ismét váratlanul. Jót nyelek a sós-homokos vízből. Valóban, ez az óceán aprócska, tényleg jóindulatú figyelmeztetése. Lábam remeg, reszket, alig bírja el a testemet. Csigákat, tengeri saláta leveleket, homokot kotrok ki a hajamból, az úszónadrágomból. Mint egy megvert Poseidon hínárkoszorúval a homlokán. Akár az ostobaság jelképe is egyúttal. Hangtalanul terülök el a fövenyen. A feleségem, törülközőt terít a fejemre, és csendben sírdogál, majd már csak szipogva simogatja a hátam.

Ájult alvás a szállodában estig. A csodaszínvirágözöntől szegélyezett sétányon megyünk kart karba öltve a koraesti fuvallatban felfedezni a környéket. Ötven méterenként táblák. Az erős tengeráramlásokra figyelmeztetnek. Az úszás ezen a szakaszon nem ajánlott, még gyakorlottaknak sem. Ja, és kétszáz yardon túl cápaveszély.

A bennünk bujkáló, nehezen elülő ijedtséget csak lassan oldja a megérkezési ünnepségen a szállodakertben felszolgált, jobbnál jobb koktélok sora. A pálmafák alatt egy hatalmas ovális, szétrepesztett banánfa törzsekkel körberakott mélyedést, gyorsvizű folyók legömbölyítette, és most repedésig hevített lávakövek töltik ki. Erősödő steelgitár zene és fűszoknyás, félbevágott kókuszdió didi tartót viselő leánykar hangjára, fűszerekkel előkészített, hawaii nagydisznó érkezik egészben. Csirkehálóban utazik, két botra fűzve.

A főszakács fakéreg fogóval, hevített köveket helyez el az állat hajlataiban, majd szorosan összekötözi a négy lábat. A test afféle vályú alakot vesz fel. Az állat hajlataiban levő hevített köveket segédei banánfa héjakkal fedik le. Rákerül a röfi. Ezután sűrűn befedik frissen vágott banán levelekkel. A felszálló illat ellenállhatatlan. Ezután, nedvesített, kenderszerű anyagból készült szövet darabokkal szorosan betakarják az állatot, hogy a gőzölgő illatár és a hő ne szökjön el. Az így keletkezett disznódombot tengeri homokréteg fedi le. Ez a Luau sültdisznó lesz. A nadrágos civilek, mi, és egyéb városlakók arcát a sok szesz és a látottak keltette irigység különös ráncokba gyűri.

A jókedvű, zsíros hangú főszakács kedves mosollyal bíztatja a sok italtól amúgy is alaposan megéhezett és nyálcsorgató közönséget, hogy el is készül az étek úgy kilenc óra alatt! Óriási a felzúdulás és a méltatlankodás – bár a környező asztalok rogyásig telve kontinentális ételekkel. Ekkor hatalmas kacagás közepette félre húzza a mögötte lévő, bámulatos virág kompozícióval batikolt óriás paravánt, és feltárul egy pontosan ugyan olyan malacdomb! Csak hogy azt még délelőtt készítették elő. Az érdeklődők körbe állják. A főmester kuktái óvatosan lelapátolják a homokot, a banánleveleket, a takarókat. Az egyes rétegek eltávolítását egyre intenzívebb aromák, ízek, illatok felszabadulása követi. Többen leplezetlenül nyalják a szájuk szélét. Végül előbukkan a megpirult és minden ízében remegőre omlott nagymalac. Teknőjében elnyúlva finom falatok, cubákok, tarják, puhára gyengült csontocskák, rezgő bőnyék, tokahúsok, comb-diója, bőr alatti, enyves-húsos mézgák. A tányérunk széthajtogatott banánfa kéreg. Úgy tör rám az éhség, mintha valaki nagy erővel gyomorszájon vágott volna. Nem csoda ez a mai ostobasági rekord kísérlet nyomán. Egy vízparti pálma alatti asztalhoz ülünk. Az étekhez ismeretlen zöldekből készült saláta és sok sör dukál. Könyökig fénylik a bőrünk a petroniusi lakoma után. A háttérben a citeraforma gitár lebegő-hajló hangjait mozgássá formálják a fűszoknyás szépségek. Szemükben biztonságot, örömöt, odaadást sugárzó fény táncol. Csak úgy, mint az én nőmében. Mindegyiket szeretem, ölelem, csókolom! Már megint igazat nyer a férfi számára az Olimposzról sugárzó nemi őseszme: a kettő az egy! A jótékony sörital végig száguld a tagjaimban. Most érzem csak, a combjaim helyén két hatalmas kő vekni. Mély sóhajtáskor a mellizmaim görcsbe rándulnak, finoman emlékeztetve merő butaságomra, elbizakodottságomra. Az anyatermészet lágyan és megértéssel vígasztal: a szemhatáron a nap készül az óceánba süllyedni. Nagyon távoli és apró a tűzgolyó, nem olyan szép, mint a Badacsony mögé ereszkedő.

Teteje

Egerszalók, Hong Kong, Bali Pattaya, Csíkszentsimon, Kerelőszentpál, Szingapúr, Roden majd Szepescsütörtök, New York. Aberfoyle, Urquhart, Leeds, Gretna Green. Nyárádszereda, Beverly Hills.

A kerelőszentpáli búcsúban mondja a füstös képű, kétfogú cigányasszony – méltósáágos úrfikáá, ááádjon máá egy pár forintocskát… – nem lejt mond. Talán látta az autónk rendszámát – az isten ááldja még, szááz eivig fog élni! Náá?!

A Haller kastély romjai tövében, nem messze a Marostól sétálgatok a múlton merengve. Itt volt 1575-ben a kerelőszentpáli csata Báthory István és Bekes Gáspár serege között, amikor is a fejedelem megverte a Habsburgok által támogatott zsoldosvezér hadait, és e győztes csatával megerősítette Erdély függetlenségét. Meg is nyílt számára az út a lengyel trón felé. Harcolt a csatában Balassi Bálint is, a „rossz oldalon”, átkos zsoldban, de Báthory fogságába esett. A győztes értékelte a költő zsenijét, és magával vitte Lengyelországba.

„Száz év, az igen! Harminchatezer ötszáz nap, akkor még van tizennégyezer kétszáztíz hátra. Hűha, az csak háromszáznegyvenegyezer negyven óra! Jó lesz beosztani!” Rágcsálom a csípős levelekről autóskesztyűben lesodort csalán-magot, nem is jut eszembe, miféle jótékony hatása van e magnak a hímtag vitézkedésére. A jósnő háta mögött álló, éjfekete szemével delejező, erőskebles boszorkánytanoncra gondolok. „Hát gyerünk akkor, mert a percek múlnak, de ezzel az órák és a napok is. Az ördög vinné ezt a jóslatot! Miért pont száz év? Azt könnyű napokra, órákra bontani. Ha százkilencet mond, akkor azt már nem tudnám kiszámítani – annyira „bonyolult”…” Megyek a szénszemű leányért. Megfürösztöm a Marosban – mindenét, már csak a finnyásság kedvéért is, meg oly gyönyörű egy ruganyos, teltes, barna test a víz játékával a délutáni napsütésben. A föveny kátrányfoltos, az eldobott konzervdobozok zegzugosan ívelt éles nyelvüket ránk öltik, és rontják jelentős mértékben a nyersre tervezett idillt. Kéz a kézben haladunk a kocsihoz a puhagyapjú csergéért, amikor lódobogás erősödik, majd egy biztos kéz felrántja a nyeregbe az immár lángoló leányt, és eltűnik vele a kanyarban, menthetetlenül. „Ki volt az? Báthory? Nem. Balassi? Ő sem. Mi történt itt?” A nádasban az addig szakaszos egy-hangon bömbölő bölömbika most kárörvendően felkacag. Maradt háromszáznegyven-egyezer harminchat óra.

Teteje

Kifakult, agyagpecsétes kezeslábasban edényeket, üres borosüveget felrúgva hátrál Miklós bátyám a műterem távoli sarka felé. Összevont szemmel méregeti Szent Józsefet. Az állványon álló agyag alak nem érti, miért is kell őt megörökíteni, így, szoborformába varázsolva. Az ács-szent mellére vont szekercét markol, szikár alakja maga a becsület, arcát az üdvözülés ígérete simítja, tekintete a bársonyos mennybolt felé szegeződik. Saruja szabadon hagyja lábfejét, forgács fészkeli magát az öreg- és a második ujja közé. „Jó!”, jelenti ki a testvérem. „Jó…”, ismétli most már halkabban. Gyér szakállába túr, tekintete a rozoga asztalon derekát- nyakát-száját kínáló flaskón.

A helyiségben elképesztő – látszólagos – rendetlenség. Fafaragó szerszámok, vésők, gumikalapács az asztalos emelvényen. A tárgyak között félig eldőlt demizson vetélkedne a mélyzöld borosüveggel. Édes-kesernyés illat árad belőle, a helyi bor zamata. Fogy is belőle rendesen.

– Nem, nem jó! – érkezik a véleménye hamarosan, megtámogatva az érzékenységet ugyancsak kiélesítő hegy levével. Csámpás hokedlire huppan ez a világtól önmaga elzárta bátyám, és hangosan elmélkedik, mert tudja, mérvadó véleményt ugyan kitől is várhatna ebben az átkozottan gyönyörű, balatoni környezetben?

– Nem jó! – ismétli.

Magyarázó testtartást felvéve fordul a falon függő, nonfiguratív, tömör-görög élvezetet ábrázoló kerámiájához.

Egyre hangosabb az egyedüllétben. A magában beszélés elleni ösztönös tiltakozást már feladta. („Ugye, ott még nem tartok”, mormolja önmagát biztatóan, s közben valamely versét mormolja, mely csak távolról kapcsolódik e munkájához.)

– Nem jó, éspedig az arcjáték, hát az a nem megfelelő! Hiszen, ez a szegény mesterember sohasem lehetett képes azt felfogni, hogy a Megváltó választott apja legyen. S ott van még az éteri Mária! Hát, megérdemlem én ezt?! – dünnyög József nevében.

– Nos, ennek a többszörösen egymást feszítő érzésnek kell itt kifejezést nyernie – találja meg a teendő helyes irányát a művész úr.

Változatlanul csak azt fájlalja, nincs itt senki, artisztikus elme, akivel ezt érdemben megtárgyalhatná. „Majd, az ivóban… Kivel is, a jó szándékú kocsmárossal? Ugyan! Vagy a rézorrú matrózzal? Igaz, a víz embere határozottan állítja, mind erősebben bizonygatva – a sokadik fröccs után –, hogy ő érettségizett, és kedvenc tantárgya a művészettörténet volt. És a feleség? Ő jó ember, de effélékhez nem sokat konyít.” Így összegzi bezáródó világa lehetőségeit, és nagyot húz a borostyán színű, révfülöpi borból.

Sóhajtva feláll a kecskebőrrel fedett, öreg templomi karszékből - ide ül át minden végső vélemény formálás idejére – és gondos kézzel borítja be a szobrot elhasznált, lucskos, frottír törülközőkkel, hogy ki ne száradjon a mű. Megijed a gondolattól, egyszer ki is kell faragnia a szobrot. A süttői mészkőtömb figyelmeztetően áll a nagyra nőtt fenyők adta kerítés tövében.

Alig észrevehető tántorgással indul a felső házba. A korlát nélküli teraszon bomló venyigéjű fonott székre ül. Valahonnan ismét a keze ügyébe kerül a boros pohár. A lenyugvó naptól kontúros Badacsony, a Gulács fenséges-komor vonalai figyelmeztetnék a józanság betartására. Ácsceruzát húz elő, papírt simít, és írni kezd:

Révfülöpi ősz, 1994

vörös bárányfelhők kialszanak
elszivárgó szelek alkonyában
még fellobban a szőlőhegy
ezüstös madárhad
de az égbolt óraműve
a völgyekben megnyúló homályt forgat
néma nádban már
a vadkacsa sem moccan
víz tükrén
holdfény lánca
megfeszül
csöndes házakban szerte
barázdált arcokat
balzsamoz az este

Elolvassa, majd újra és ismét. Peregni kezdenek könnyei, hangtalanul sír. Sajnálja önmagát, a bor adta túlérzékenységen is átvillan a ráció: magad is tehetsz erről a magányos életről. Röstelkedve állapítja meg, a kedves asszony nem társ az efféle dolgokban, a gyermekek pedig már messze járnak.

– Szia, Miklós! Nem zavarlak? Merre jársz? – Zúdítom a kérdéseket.

– Szia, Ferikém! Nem, nem! – halkan folytatja –, itthon vagyok.

– Hogy vagy? Merre jártál tegnap? Mozogsz eleget? Tudod, megbeszéltük, a hasi műtét után… sokat kell mozogni, mert ugyancsak nagy a „tekintélyed”.

Nagyon is túlsúlyos szegény bátyám a tunyasága miatt. A késztetés hiánya miatt. Mi is ösztökélné? Elbizonytalanodik a hangom, mert érzem, őbenne is zavart kelt a nagyon is valószínű nemleges válasz.

– Hát, nem sokat – jön a bocsánatért esedező válasz.

Pedig megbeszéltük, minden nap, „ha esik, ha fúj”, el kell sétálni a kikötőig a nagyméltóságú platánsor dómja alatt, gyönyörködni a rózsakert csodás színeiben. Egykor Édesanyának is egyik kedvenc helye volt. Mélyen beszívni a rózsaillattal keveredő nádbuzogányos vízszagot, figyelni a vadkacsamama után kétségbeesett szárnycsapásokkal igyekvő apróságait, megnézni a mólón álló hófehér révész szobrát, amely a nemrég elkészült alkotása. A kicsinyített gipszvázlat arcán viharvert, kemény, szomorú-küzdelmes élet lenyomata látszik. Ezt cserélte fel talán ösztönösen, immár felnőtt fia kedves, a szülők szép vegyülését mutató vonásaira, hogy az „öröklétbe” rögzüljenek az egymásra hasonlító vonásaik.

– Nem baj, itt a tavasz, végy erőt magadon, és menj! Ott az a kedves kis ivóféle is, bedobsz néhány fröccsöt, és megjön a kedv a haza gyalogláshoz. Nem nagy távolság, tudod, alig félórás út. Kell a mozgás. Ugye, tudod?

– Tudom, tudom.

Szavai gyengén lebegnek, erőtlenek. Nem fizikai a késztetés hiánya, itt inkább az „inverz” Biblikum dolgozik: ” a test kész, de a lélek gyenge”.

– Min dolgozol mostanában? Megleped magad valami újjal a születésnapodon?

– A tapolcai orvosnak készítek egy plakettet.

Ő kezeli a bátyámat évek óta, lelkiismeretesen. Vagy tíz éve találtunk egy kis „lyukat” a szívpitvarok közti sövényen. Akkor az volt az egyöntetű vélemény, nem származik hátránya, ha nem szüntetjük meg műtéttel. „Az opus kockázata nagyobb, mint az elérhető eredmény, tekintettel az általános… és a máj… állapotára…”

– S milyen gyógyszereket szedsz mostanság?

– Várj csak… Hát, nem jut eszembe…

– De van valami panaszod?

– Nincs. Egyszer a doki azt mondta, „kár, hogy az öcséteknél nem operáltak meg annak idején”.

Hallgatok. Kivizsgáltuk. Nem az én klinikámon, hanem éppen a független vélemény beszerzése miatt a szívgyógyászaton. Az ember sohasem kezeli a közvetlen hozzátartozóit. Számos második, harmadik vélemény ismeretében nem érzek bűntudatot. Sokszor, nagyon sokszor intem, könyörgök a rendszeres élet betartására. Óvatosan figyelmeztetem a talentum terhére, az alkotás imperatívuszára. És most, hetvenhez közel, szegény, a gyógyszerei nevét sem képes felsorolni. Volt is ebből baj egyszer, mert túladagolt egy szívgyógyszert.

– De megyek is hozzá huszadika után.

– Jó, hát mondd majd el, mit talált. Ha akarod, én is felhívhatom.

– Persze.

Hangjában megint ott lebeg a szánni való bizonytalanság. Próbálom lelkesíteni, hogy megkaptam a 70-es 80-as években írt verseit, jó néhányat csodás, kicsit kubista, majd másokat Braque szerű tollrajzok szegélyezik. Szeretném kötetbe rendezni. Megérdemli. Egykor, a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja nem halmozta el a kegyetlen, acéli kény beskatulyázottját: „Ááá, persze tehetséges, de aki Pannonhalmára mintázik Szent Benedek – vagy ki a franc – szobrot, az ne számítson állami mecenatúrára”…

Így lépett e bátyám az elvontság magasabb régióiba. Versei zavarba ejtőek, misztikusak, az eszmetársításai meghökkentőek, a széttört gondolatok logikája megdöbbentő, és a végén mindig felismerhető egy csodás lelki-futam mozaik, mely dicsőségesebben ragyog, mint egy anyaghoz kötött „testvére”, mondjuk Ravennában. Próbálom lelkesíteni – mint annyiszor az évtizedek alatt, nem csak lelkileg, földiekkel is, ami nagy bűvészkedést igényel a meglevő, négy ivadékom adta feladatok mellett: sokszor küzdve a hiábavaló, vagy értelmetlen meg-megrohanó érzésével. Igen, mindenki felelős önmagáért, a cselekedetiért, a következményekért. Itt azonban a racionalitás érvei szárazon kopognak, amúgy is „Mituka 44-ben született, nem volt elég anyatej, és sokat sírt az éhségtől”, emlegette Édesanya záporozó könnyek közepette e fiú mindegyik testvérétől „merőben eltérő, sivár” indulását. Jó, az édesanyák semmilyen tekintetben nem bírálhatók… Igaz, idősebb bátyánk 42-ben az ifjabbik 45-ben érkezett a földi világra – Édesapánk derűlátásának legbiztosabb jeleként, hiszen a háború borzalmait mi egyéb tudja ellensúlyozni, mint egy tisztaszagú, fénylő csecsemő?

Igen, igyekszem lelkesíteni, gondoljon nagyszerűen komponált rézdomborításaira, fa portréira, abszolúte organikus kerámia kompozícióira, Édesanya csodás busztjára, tollrajzaira. Valahogy megtörni látszik benne az akarat. Ehhez nem kis mértékben járul hozzá a révfülöpi hegy karcos, leterítő erejű leve. Biztosan. És az ihlető, szellemi közeg hiánya. (Az ivó cimborák a pohárhoz értenek, nem az aranymetszés szabályaihoz…)

– Hogy ünnepelitek a születésnapodat? Lemennek a gyerekek?

A leánya, éteri lélek. Ötvösművész. A nőiességet talán a legfinomabban kifejezni képes ékszerek alkotója. Éppen mindennapos. Fiút vár.

Miklós fia erős, szép ember. A nagyvárosban küzd a létért valahol a vendéglátásban.

– Hát, csak magunkban. Tudod, megyek az orvoshoz, kedden. Még öt nap.

– De mit panaszolsz?

– Rosszul vagyok!

Nem tudok megfoghatót kihúzni belőle. Idegessé válok, mert felötlik bennem, lehet, hogy talán ismét rosszul vett be valamilyen szívgyógyszert. Olykor rendszertelen a szívverése. A szív dobbanásai szurokfekete mélységből erősödnek fel a mellkas felé. Hisztérikus rendetlenségben karcolják a hallgatózó dobhártyáját. A két dobbanás közötti ijesztően hosszú szünet jeges rémületet okoz: csak jöjjön már a következő, jöjjön! Készül az ököl a mellre csapásra, de nem szükséges. Gyenge, vonaglásra emlékeztető mozgás-hangon, de megérkezik a szabályosság. A rémület verejtékcsöppjei lassan felszáradnak a távolból vizsgáló homlokán.

Ismét kérdezem, mit szed.

– Mi van a dobozra írva? – faggatom határozottabban.

– Nem találom. – Ismét a bocsánatkérő hanglejtés.

Nem faggatom tovább. Tehetetlen vagyok, innen. („Repülj hozzá, de azonnal!”, lep meg az intés. Heves csatát vív a lelkiismeret és a lehetetlen helyzet kényszerítette észszerűség: „mit tehetsz az idült, testi-lelki rendetlenség ellen pillanatos beavatkozással? Csak ne legyen baj! Csak ne legyen baj!”)

– Majd hívlak, ha látott a doki. Isten éltessen, még egyszer!

– Szia, Ferikém…

Az ivóban a falakból is a helyi bor érdes-férfias illata árad, vegyülve a bent ülők súlyos kipárolgásaival.

– Jóska, ugye, elviszel holnap Tapolcára? Mennék a dokihoz.

A kocsmáros csak bólint. Jó lélek. Büszke is azért, hogy a művész úr hozzá jár.

Igaz, nem sokat fogyaszt, a kevés is megárt már neki. Na de, az ő munkája a révész a kikötőben. Szép fehér. No, az evező vaskos egy kissé – de én ehhez nem értek.

*

A kórházi rendelő várójában lepattogzott, egykor fehér festékkel így-úgy bekent padokon ülnek szótlanul a betegek. Jóska a maga szabta ütemű élet türelmével vár, a művész úrral együtt, aki egyszer csak feláll, majd hangtalanul elvágódik, és hörög. A mellkasához szorított csomagocskában most törik darabokra a doktorról készült plakett.

A feje lilul. Jöjjön már valaki! A rendelői nővér sikongva tördeli a kezét, és hisztérikusan ismételgeti: „jöjjön már valaki, jöjjön már valaki!!” A doki nincs bent még. Előkerül egy zöldruhás ember, cipelve egy szívindító masinát. Szét az inget! Mellkason a tappancsok. Kisütés. A készülék nem működik.

„Salva me, salva me”. Úszik el az értelem, omlik szét a talentum, folyósodik az intellektus, és formálódik a távozni készülő lélek. Már pásztázza a horizontot: ott vár Michelangelo, nézd, ez itt Georg Trakl, sorban a nagy Mesterek.”Salva me, salva me” leheli erőtlen hangon Mozart, és ereje sincs már, hogy a kottapapírt kezébe vegye, sötéten árkolt szemgödre mélyén kihunyó, egykor fénylő tekintete bátyámét keresi.

A szívműködés helyreállt, a szervek kiválasztanak, a műszerek élettani adatokat közölnek, miközben az intenzív osztályon fogom azt a puha kezet, mely azokat a finom vonalakat mintázta, írta a még sokáig megérthetetlen sorokat, és tudom, nem, nem tudom, itt van még?

Dr. XXXX,
orvos igazgató asszony
XXXXX Kórház

Tisztelt Igazgató Asszony!

Bizonyára értesült arról, hogy 2013. május 21-én, délelőtt az Ön által vezetett Kórház Kardiológiai Ambulanciájának előterében szívmegállás nyomán újra élesztési kísérlet történt testvérem, Tarr Miklós, 69 éves szobrászművész esetében. Az őt odakísérő, laikus szemtanú elmondása szerint, az eseményt a szak(?)személyzet részéről a legteljesebb szervezetlenség kísérte. Az alapvető szabály nem teljesült: (ABC: légút biztosítás, O2 bevitel – bár ez ma már nem primer – valamint a szív massage) és az azonnali, kötelező manőverek NEM KEZDŐDTEK el. Az odavitt defibrillator nem működött, és a MÁSODIK készülék sem. Végül az elhúzódó, 40 perces resuscitáció vigil kóma állapotához vezetett. Jelenlegi status: Veszprémi Kórház Intenzív Osztály.

Mindezeket azért jegyzem meg, hogy tisztelettel felhívjam a figyelmét a resuscitációs team felállításának, a személyzet szakmai felkészültsége naprakésszé tételének valamint a kötelező eszközök (resuscitációs mobil egység) működőképességének ellenőrzésének szükségességére azért, hogy a jövőben elkerülhető legyen a fentihez hasonló esemény, amely nagy valószínűséggel bátyám életébe kerül.

Üdvözlettel:

Dr. Tarr Ferenc, Ph.D.
az orvostudomány kandidátusa,
egyetemi szívsebész tanár

(Válasz? Magyarázat? Együttérzés? Ugyan! Ugyan, dehogy! Talán pénzen szerzett orvosi diplomája van a címzettnek…)

Az én jó feleségem bársony hangon vigasztal, az örök anya és az Univerzum biztonságával ívelnek szavai: „Ő már jó helyen van, Édesanyával beszélget a felhőkön…” (Nyelem a könnyeimet, mert különben a sáncba vezetem az autót.)

„Micsoda!? Hisz’ mi négyen vagyunk fiúk. Sokban nem egyezünk, mindegyikünk ugyan csak másféle, na de, négyen vagyunk. Édesanya életei, édesapa életei. Nem lehetünk kevesebben…”

A nővér a telefonhívásra rebegő hangon, sietve mondja: „adom a doktornőt!” Ekkor már tudom a hírt. Elment. Nincs többé. (Trianon napja van.) A corpus már szinte érdektelen. A procedúra embertelen. Károly bátyám vitézül intézkedik a lelki bénaságba merevült özvegy helyett. Ő hamvasztást kér. Rendben. Papírok.

XXXX Kórház
Dr. YYYY főorvos asszony,
orvos igazgató részére

Tisztelt Főorvos Asszony!

Tisztelettel kérem, elhunyt testvérem, Tarr Miklós (1944. május 16. édesanyja neve: Köbling Terézia) boncolásának mellőzését.

Nevezett folyamatos orvosi figyelemben részesült kardiális állapota (Fibrillatio auric. permanens, minor secundum tipusú pitvari defectus, hypertonia pulmonalis, hypertonia essentialis) miatt, valamint perforált colon desc. diverticulitis okán ideiglenes anus preternaturalis, majd helyreállító műtét után.

Halálához egy vs. ritmuszavar okozta szívmegállás utáni elhúzódó (több mint 40 perc) resuscitáció nyomán kialakult definitív corticalis hypoxia okozta irreversibilis állapot vezetett.

Együttműködését köszöni:

Dr. Tarr Ferenc, Ph.D.
egyetemi szívsebész tanár,
az orvostudomány kandidátusa

Immár teljesen érdektelen „adatok bekérése” folyik Türelmesen válaszolok a telefonba a tökéletesen fölösleges kérdésekre. Elment szegény Miklós! Nincs, nincs… Egy évtizeddel korábban papírra vetett sorai mellbevágóak, látnokiak. Kétségbeesést és kesergést kiváltóak, hogy ez az értékes ember így enyészett el.

„lépcsőkbe mart éj és fény
vulkánikus szavak villáma
világítja meg
a varázsló eljövetelét
ki csillagokkal izzó süveggel hajol
jelsötét ajakuk fölé
s magyarázza el
éveik titokzatos címerét
energiájuk napszítta perceit
az átívelhetetlen gondolatok vallomását
s a halál gondolájának
végtelen ingajáratát
éjérem és fényév
szekrények halomlépcsői
őrzik még
a világgámentek géniuszát
és a gyermekkor
egyetemes csöndjét
kilépve az égre
átfaragott csillag ragyog
a hold várótermében
napégett imát mond
akit nagyon szerettél
véle borulsz rá esdve
az utolsó emlékre
hogy isteni villámok
jéghideg tüzében
egymással száguldjatok
a háttérzaj dallamával
a végtelenbe”

(Részlet a PKS-2000-330 címet viselő opusából)

Megérezte? Igen. Sok-sok évvel korábban.

Másnap megszületik az unokája, Bálint. Az ív borzalmas, de tökéletes.

Bennem pedig immár örökre megmarad a kétely, a lelkifurdalás. Eleget törődtem vele? Anyagilag igen! S lelkével, tehetségével? Nem! De nem is volt lehetséges. A kusza, süllyedő élet, a lassan megoldhatatlan, a fizikai léttel kapcsolatos feladatai eltemették talentumát, a feledésbe küldték rendkívüli elméjét.

Elmúlását többször is leírom. A halovány változtatások nem gyengítik az animisztikus vágyat, ha ismételgetem, akkor mindjárt feltámad. Ha ismételgetem, biztosan visszajön. Ugye? Vagy legalábbis erősíti a várakozást, hogy egykor találkozunk az ideális másvilágban, hogy „egymással száguldjunk a háttérzaj dallamával a végtelenbe”, ahol újra és újra átéljük az elegancia, a kellemes érzet, a szépség hatásait.

Teteje

Bali és Rásonysápberencs (Abaújsáp, Rásony és Szárazberencs, egyesítés valamikor a harmincas években, Rásonysápberencs, á,o,á,e,e. Rsnyspbrncs. Vicces. De nem, mert ez a fura nevű falu az Olaszliszka felé vezető úton van, ahová elmenni terveztem, hogy megvegyek egy német bőgőt – messze áron alul. (Ebben a faluban vertek agyon nyomorra, dologtalanságra kárhoztatott fél centis homlokú cigányok egy vétlen iskolai tanárt.)

A tegnapi tenisz után elmondom a tervem a legkisebb fiam apósának, aki a szegedi szimfonikusok igazgatója most. Az első megjegyzése: „ne menj egyedül…”

A falu alvégére kell mennem, ahol a megjelölt utca pókhálószerűen kanyarog, keresztezi önmagát, és mit is keresnék ott egy Volvóval – még ha az már tizenhárom éves is. Félnék? Előítéletes vagyok? Nem vonz a kaland? Elkényelmesedtem? Átverést szimatolok? Éjszaka „stratégia” kidolgozásának gondolatrohamára ébredek: „nem megyek a megadott címre. Jöjjön az eladó a polgármesteri hivatalhoz! Úgyis vinnék akkor oda kiselejtezett gyerekkönyveket.” Végül döntök, nem megyek. Megjavítom az öreg bőgő tartólábát magam. (Berezeg az A húr, egész az V. fekvésig.) Mert nyomaszt a Máté passió – ahelyett, hogy lelkesednék. Van néhány ilyen olyan, nehezebb tétel. Gyakorolni kellene. Igen, de olyan nagyon hosszú a próbateremig vezető folyosó, és olyan nehéz ez a „szarláda” – Patrick Süskind után. A John Elliott Gardiner vezényelte verzió „alá” próbálok. Sokszor elfog a düh: „hát nem érti ez a híres angol a barokk fájdalom lényegét? A Megváltó kínjait? A kétkedését? Érdemes- e az önfeláldozás? (Eli, eli lamma sabachtani.)” Mert sok tételt inkább virtuóz tempóban diktál. Nem illik. Nem? „Vagy csak te vagy amatőr?”, kérdem magamtól. „Persze, az vagyok és bosszant, hogy nem vagyok képes követni a tempót? Nem. Bach se így akarná…”, védekezem, a délutáni kávém után, majd jó erősen megölelgetem a feleségem. „Jövel majd a kis Philip Emmanuel…”, és elmegyek komponálni.

És Bali – mit keres itt? Majd máskor.

A bőgő tartólábának javítása igazi invenció! A facsonkba egy hatos anyacsavart süllyesztek – cigányfúrós előnagyítás után, amelybe illik a lefűrészelt végű egykori ács-csavar. A vége hegyes, hogy kapaszkodjék a talajba. Persze ez parketta esetén barbárság. Tehát keresek a rumli szobában egy gumilapot, s azon áll. Így már jó, de az A húr így is rezonál. Igen. Pedig „mestermunkát” végeztem. Irány a hangszerbolt. Van! Rubner, ez a nagybőgő tartólábak Rolls Royce-a. Szívom a fogam, de veszek egyet. Többet ér, mint az öreg, sokat verődött, ütődött hangszer maga.

Beillesztés. Húrtartó láb emelés. Rezonancia el. Győzelem!

Délután jön Dani fiam. Mi az, hogy „nem merünk” elmenni a bőgőért? Jön ő velem! Telefon az eladónak, hogy másnap ott leszünk. A fenséges Hegyalja szőlőskertjei között haladunk. Egykori Rákóczi birtok. Az út mentén csodás nevű települések: Rásonysápberencs, Szegilong, odébb Sárazsadány. Itt, Olaszliszka. Úgy éreznéd az a világ vége, kétszáznegyven kilométer, mégis oda érkeztünk két és negyed óra alatt. A bezártság, mi? Az ingerszegénység, mi? Látod, ennyire kitágítja a világot. A falucskának XIII. századi temploma van. Sokan úgy tartják, nem Monokon, hanem itt született Kossuth Lajos. Az omladozó alvégi ház ámbitusát betonacél rudakból hegesztett rács övezi. Odabent rend, tisztaság és idült penész szag. A nagyszoba falán villannyal működő vízesés képe. Az eladó apró, barna ember. Nem ért a hangszerhez, mondja, a bátyámé volt, de neki megrepedt a mája s meghótt – de nagyon széip darab. Azonnal kifizetem az általa megjelölt árat. Sok a számla, panaszolja, kevés a teendő. (Még néhány bankjegy a markába.)

A hangszer nagyszerű! Telt, és finom hangok. Igazi női idomok. Domborított diófa hát, amely egyszerűen már érzéki. A bal fele rózsaszín festékkel „leápolva”, mert neki döntötték a meleg cserépkályhának. Rémes. Ezen lehet segíteni. Vesszük, hozzuk. Visszafelé előttem van a kisember. Mit is tevékenykedhet ő egy híres borvidéken, ha nem muzsikus. Szemérmesen és bölcsen fejezi ki az anyanyelv: „Nem szokta a cigány a szántást”. Bántani nem akarom, szeretném, ha boldogulna.

A „királyi” borászatnál megállunk, hogy a húsvéti asztalra megfelelő nedűket vigyünk. Aszútörköly az étvágygerjesztéshez, sárgamuskotály a hölgyeknek, hárslevelű a bárányhoz, későszüreti ófurmint az étkezés utáni elmélkedéshez – a hosszú böjtről.

A két hangszer birtoklása zavar. Az elképzelés az, hogy az „öreget” a próbateremben hagynám, hogy ne keljen cipelni, ugye, a vacak derekam. Azonban, a Gyógyszertani Intézet könyvtára erre nem alkalmas – itt próbálunk évtizedek óta. Odaadom valakinek. Azért is, mert az újba beleestem! Finom, sok felhangon zeng, minden fekvésben. Nem jársz mezítláb, ha van karmazsin csizmád.

Közeleg a hangverseny. Két részletben, hétfőn, kedden. A panteon formára épített templomban csodás a hangzás. Bach egyszerűen föléd magasodik, szinte agyon nyom. A feszültség bennem ettől csak erősödik. Bizonytalankodom. Az otthoni gyakorlás kész kétségbeesés. Pedig néhány E dúrban írt részlettől (meg egy vivace hangsor-rohamtól) eltekintve, még jómagam is élvezettel játszhatnám. Igen, de ott vannak azok a recitatívók, amelyeket, egy-egy vonós mellett – szinte szólóként – a bőgő kísér. A szólisták pedig nem amatőrök! A magas fekvésű dallamsorokat sokáig nyúzom. Megnyugvás nem jön. Ehhez még ott a nagyszerű hangzású új hangszer, és a templom kiváló akusztikája. (A nem tiszta hangokat „gonoszul felerősíti”…) Még nem érzek örömet a játékban, éppen a technikai fogyatékosságaim miatt. Jó, többet kell gyakorolni. Csakhogy kevés már az idő – a korábbi közös próbákon jórészt a szólistákkal foglalkoznak. Akkor segítsen Édesanya! Milyen pironkodva énekelte a Passió vulgáris változatában: „Ha Isten fia vagy, szállj le a keresztről, és mi hiszünk néked.” Tehát, Tőle várok ösztökélést, bátorságot. Meg is jelenik a bajai Barátok temploma mennyezet freskójának egyik gomolygó fellege fölött. Épp csak kikandikál, és bíztatóan bólint. Menni fog!

*

Zebubőrrel fedett műtőasztal.

Hatodik hete járok Kispestre idősebbik bátyám kilencvenhárom éves anyósához – égési sebeket kezelni. (Járókerettel mozoghat csak, csípőbaj okán. Vizet forral, mert jön a pedikűrös, és legyen tiszta a láb… Lebillen a kisfazék: mindkét lábháton gyerektenyérnyi égés. Jó alapos, mert a gyapjú zokni jól tárolja a hőt…) Minden másnap, harmadnap fúrom magam a pesti forgalomban, oda-vissza.

Erzsike néni csodás személyiség. Édesapja az abesszin császár háziorvosa volt. Ő maga orvostanhallgató, majd a ludovikás tiszt férj az életből lebillenése (katonatisztből esztergályos a Ganz Mávagban) nyomán a sorban érkező gyermekek miatt tanulmányai föladása. Öt gyermek: négy fiú, egy lány. Küzdelem, rend, békesség. A férj eltemetése meg még két fiáé is. Tökéletes lelki nyugalom, nagy műveltség, kristálytiszta fej, ”sohasem estem kétségbe, a kétségbeesést nem ismerem”.

Amíg a lábát áztatjuk az antiszeptikus oldatban, előkészítem a papírdobozt, ez a „műtőasztal”. Erre emeljük a végtagokat – ültőhelyében. Elmeséli, édesapjának ott Afrikában a műtőasztalt zebubőrrel fedték be, hogy ne csússzon le róla a páciens. Szabatos előadást tart a zeburól, és arról, hogy ennek az antilopfajtának miért is olyan értékes a trófeája. Meghökkentő a műveltsége, sokáig könyvtárosként tevékenykedett. Hosszú versrészleteket idéz emlékezetből. Szégyenkezem, elkoptak belőlem a memoriterek. Ordító a kontraszt.

Megyek, kötést cserélni. Izgalom van bennem, ne fertőződjön el a lábhát. Duzzanat, lüktetés eltitkolt fájdalom. Antibiotikum, jegelés, vízhajtó. Idegeskedés, „csak kerüljük el a kórházat!” Erzsike néni otthona egy elmúlt, nyugodt világ képeslapját idézi. A nagypolgári lét finomságai szerénységgel felidézve a nyugodt, békés délelőttön. A kommunizmus otrombaságai okozta kínlódások, és azok okozóinak mentegetése maga a jóság csúcsa. Finom, szabatos mondatok, mély bölcsesség. Igen, az én Édesanyám is ilyen. Csak hát, ő már közel negyven éve angyaljelölteket tanít a fenti tanodában.

Na, még egy valaki életének tizedik évtizedéből:

A frissen operáltak arcvonásait sejtelmesen emelik ki az intenzív osztály halványzöld, éjszakai fényei..

Az idős, nyugodtan fekvő beteg sima, csecsemőarca békés, idegpályáiban száguldva buzdul az akarat. Saját állapotát nem is mérlegeli, ősi ösztönei imádkozásra sarkallják – a szomszédos ágyon fekvő fiatalért. Az elnyűtt hánykolódó emberroncs homlokára gumiabroncs lenyomatokat gyűr a küzdelem – a létért…

Bizony, jobb egy nap a te udvaraidban, mint máshol ezer.
Jobb az Isten házának küszöbén állni,
mint a bűnösök sátrában lakni…
…Seregek Ura, boldog az az ember, aki benned bízik!”

Zsolt 84,2–13

„…boldog az az ember, aki benned bízik,…aki benned bízik.”

Morzsolja a szavakat Tibor lelkész úr, miközben nyögve kászálódik ki karosszékéből. Mennie kell istentiszteletet tartani. A szálfa termetű, hófehér hajú, lazabőrű aggastyán morog magában, miért még mindig, tényleg, miért a szolgálat?

– Maholnap nyolcvanhat vagyok – dünnyögi. Büszkeség és neheztelés kavarog lelkében. Kíméletet! Igen, az kellene már!

Segítséget várva emeli tekintetét az íróasztalán álló Luther bronzszoborra. A hittudós arcán mintha fura mosoly jelenne meg. Majd kellemetlen, rikácsoló hangon utasítja rendre a panaszkodót: „Mert nem akarsz „a bűnösök sátrában lakni!”

A lelkész alig képes elfojtani epés megjegyzését. Ideges, neheztelő pillantást vet a heverőre, ahol nagy horkantásokkal szuszog, pihen a felesége. „Persze, neki nem kell sietnie! Örökké a szívére panaszkodik, hogy itt szúr, hogy ott nyom. S én? Mire bekötöm a cipőmet, verejtékben fürdik minden tagom és úgy nyom a mellem!”

A templomban jobbára öregek, ebből-abból a nemből. Fiatal alig. Gépiesen halad a szövegben, sokszor maga sem érti, mit is mond. Az istentisztelet végén karját a magasba emelve, reszketeg hangon szól:

„Az Úr áldjon meg, és őrizzen meg téged! Az Úr világosítsa meg az ő arcát terajtad, és könyörüljön rajtad! Az Úr fordítsa az ő arcát tefeléd, és adjon neked békességet!”

Váratlanul éri a mellkasát összenyomni készülő, roppant fájdalom. Az úrvacsora asztalra löki a kín. Borul a kehely, bor áztatja a szent könyvet.

A megrémült vénasszonyok jajongását a boltívek már már elviselhetetlenné erősítik fel.

– Jaj, a tiszteletes úr, ajaj, jaj, a lelkész úr! A földre került pap a maga alá csavarodott, Luther kabátja zsebét keresi. Félig öntudatlanul morzsolja a szavakat:

– Hol az a nyavalyás maroktelefon? „Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, az Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal! Ámen.” De leginkább velem, hogy hívni tudjam a mentőket – mormolja tisztuló fejjel.

Szemüveg se kell, nyomja az apró számokat. Igen, gyertek hamar, kedves mentősök, mert bár az Isten házában meghalni nem lehet, azért jó lenne, ha nem késlekednétek. Felállni ösztönösen nem akar. Erősödő hangon küldi arrébb a fölé hajló sopánkodókat, de csak azért, hogy a súlyos szőnyeget magára húzhassa, mert ugyan csak borzong.

A vijjogva érkező mentő velőtrázó hangja felerősödik a nyitott ajtón át, egyesül a jajveszékelőkével, és verődik a boltíveken ide-oda. Ha eddig nem kapott itt valaki szívrohamot, lehet, hogy most fog. Markos mentősök emelik hordágyra. Mézgás tappancsok hűtik mellkasát, csápszerű vaslapoc a csuklóin. Az EKG halkan csipog, a görbe vészjósló. Hófehér bőrét tű döfi át a könyökhajlatban, és jut immár ellazító oldat az érpályába. A szívgörbe mielőtt a kórházba érnek már semmilyen eltérést nem mutat.

– Igen, igen, tiszteletes úr! Bizony, itten a szívet tápláló főér tövén van szinte teljes elzáródást okozó szűkület – magyarázza orrára csúszott szemüvege fölött a papot általános tekintettel szemlélő doktor. –Tudja, ha ez elzáródik, azon mód találkozhat a főnökével. – Rázza a nevetés a tapintatlan dokit, aki ezt a poént már oly’ sokszor elsütötte halálra vált embereknek.

–Doktor úr – engedi el az ostoba megjegyzést a füle mellett az atya – olvastam valamiféle tágításról. Hát azt nem lehet?

– Nem, nem, ilyen esetben az istenkísértés lenne, már megbocsásson – próbálja előző otrombaságát tompítani a holt fáradt orvos. Ma már a tiszteletes a huszonkettedik beteg, akit vizsgál.

– Akkor, várjam a halált? Nem félek ugyan tőle, de nincs, aki a parókia dolgait vigye. Meg kellene gyógyulnom!

– Hány éves tetszik lenni?

– Nyolcvanhat! – feleli, nem kis büszkeséggel a hangjában az öreg.

– Jaj! – csúszik ki a doktor száján.

– Miért jajong?

– Mert itt bizony szívműtét kellene! Na, de ki vállal ilyesmit, ebben a korban, már ne is haragudjon! Egyébként, a holnap reggeli konferencián majd eldöntik. Addig tessék sokat imádkozni. S persze az se baj, ha az értágító infúzió megy – hadarja fakó hangon az elcsigázott, részvétlen doktor.

A kardiológus leplezetlen lemondással a hangjában ismerteti az egyházfi hajszálon függő életét. A konzílium résztvevői idegesek. A szívsebész főorvos a filmre vett ereket látva, magában már buzdul, de azért kötelességszerűen kérdez: vesefunkció, tüdők állapota, valami kísérő betegség?

Több lelet, természetesen még nincs meg.

– Láthatnám a lelkész urat? Vizsgálat után és a leletek ismeretében nyilatkozom.

Legyen altató orvosi vélemény is! – rendelkezik.

Az éppen alvó aggastyán csecsemő arcú, bőre sima, ruganyos. Izmai nem domborodnak, igaz. A puszta megtekintés alapján is legalább húsz évvel fiatalabbnak tűnik. Mindezt a leletei is alátámasztják. A sebész, növekvő reménnyel szemléli a helyzetet.

– Operálunk! – mondja félhangosan magának. Felhördülés várható, azt is tudja:

„Na de ilyen korú beteg esetében?” – Nem bánom, velem a lendület, meg mindkettőnkkel az Úr! – összegzi a helyzetet.

A műtét két és fél óra alatt lezajlik. Négy új ér táplálja a szívet. Az ébredést az angyalok is figyelik. Isten szolgája kisimult arcára változó színű dicsfény vetül.

„Bi..ny, j.bb egy nap a te udv.rodban, m.int másh.l ezer.
Jo.b az Isten házá..k kü..öbén állni,
mi.t a bűn..ök sátrában lakni.
Seregek Ura, boldog az az ember, aki benned bízik!”

A töredezett, tér-idő síkjaiban megzavart, vénülő elme lassan kitisztul. Alig észrevehető mosolya mellett könnycseppek gördülnek a párnára.

A sebek hamar gyógyulnak. A hetedik napon a tiszteletes úr a szívszanatóriumban lábadozik. Egy hónappal később a kora tavaszi madárcsicsergésben már istentiszteletet tart.

Majd évekkel később érces, friss férfihang szól a telefonban.

– Görög Tibor beszél. Kedves főorvos úr, szívességet szeretnék öntől kérni. A feleségem dolgában… Egészségügyi, és szeretne elhelyezkedni.

Vadul kutatok az emlékezetemben, lelkész uram nyolcvanhat éves korában kapott új ereket a szívére. Emlékszem, a felesége hipochonder, „ritmuszavaraival” kínozza az urát, hogy kezeljük. Hogy is van ez? Dolgozni kíván?

– Hány éves is a kedves neje? – kérdem óvatosan.

Vidám hangon közli:

– Ötven!

Talán érzi meghökkenésemet, és magyaráz, a vele majdnem egykorú felesége sajnos meghalt, és most itt az új asszony.

Lelkesen biztosítom támogatásomról.

Próbálom betájolni, milyen idős is lehet most? Blöffölök, amikor lelkendezve bíztatom, hát igen így kilencvenhárom körül, ugyancsak lelkesítő egy új kapcsolat.

Hűvös hangon igazít ki: kilencvennyolc vagyok – az Úr akaratából és a professzor úr jóvoltából. A válaszom jólesik Isten e többszörösen túlélő szolgájának: - hogyne, hiszen én is az Ő segítségével tevékenykedem. Elmondja még, már öt éve nem szolgál, mert új lelkész érkezett.

Szeretettel gondolok e galamblelkű emberre.

A másik ágyon az öntudatlan fiatalember vajon hová tart?

A zörgő csontú, alacsony férfi az ülés szélén megtámasztott üleppel, félig állva vezeti az óriási teherautót. A szélvédő keretén függönyrojt táncol, közepén méretes feszület. Az ülés mögötti fekhelyet takaró pokrócból áporodott dohányszag árad. A műszerfalon öblös hamutartó, tömve büdös cigarettavégekkel. A szalmasárga hajjal keretezett, elnyűtt arc a végtelenbe bámul. A külső sávban robog, messze a megengedett sebesség felett. Olykor a tachográfra veti pillantását és gúnyosan elmosolyodik. A sebességet rögzítő szerkezet írófeje reszketve húzza a vonalat messze az előírt érték felett. Szabályos időközökben sivító hang figyelmezteti a vezetőt, aki tagolt, hivatalos hangon válaszol minden sípolásra: „az anyád picsája!” A raktérben huszonöt tonnányi vasáru. Tudja, megbüntethetik, de estére Hamburgba akar lenni. Kétszáz dollárt kap, ha 48 óra alatt megjárja az utat. Lesz gyermekbútor, télikabát.

Azt is jól tudja, száz feletti hajtásnál szart sem érnek a fékek! A vas már csak nehéz, ugyebár. Vihog. Mintha ő nem is lenne a „szekéren”. „Hányszor megjártam már ezt a távot, ugyanígy.” A sebességváltó botja mögötti tartóban literes üveg. Bő félig tele még. Pálinkával. Negyed óránként jót húz belőle. „Fordulok holnap, mert két nap múlva Pesten kell lennem. Elvégre a születésnapom lesz. A huszonhatodik. Meg a prémium! Vár az édes asszony, a kétéves nyafizó leányka, na meg a haverok! Jól berúgunk, s aztán jöhet az asszony így, meg úgy!”

Alkonyatkor ritkul a forgalom, könnyebb a haladás. Dehogyis áll meg a kötelező pihenésekre! Oda-vissza kétezer négyszáz kilométer. „Majd megbuherálom a tahót!” Vigyorog. Észre sem veszi, hogy egyre gyakrabban emeli balra, fölfelé az állát. A szegycsontja mögül hirtelen jövő, éles fájdalmat ez a mozdulat tompítja. Ilyenkor az utat nem látja, csak a kabin felső sarkát. „Meg egy jó korty pálinka!” Szürcsöli a szavakat bugyborékoló vihorászás közben.

A külvárosi raktár udvarára már koromsötétben fordul be a behemót jármű. Jani, a sofőr, hibátlan, sváb akcentussal győzködi (egy tízdolláros kíséretében) az ügyeletes raktárost, hogy másnap délelőttre meglegyen a lerakodás, mert indulni akar vissza. A „vaskalapos” németje paprikavörös fejjel magyarázza neki, hogy jelentenie kell az érkezést, és nem engedheti el huszonnégy óráig az üres járművet.

A verfluchte angyalát, rikkantja Jani. Oldalog a kocsihoz, kiissza a maradék pálinkát, mászik fel az ülés mögötti ágyra, és üres gyomorral álomtalan álomba merül. A vaksötétben a melle nyomása felébreszti többször. Halkan átkozódik, hogy elfogyott a „gyógyszer”…

Délelőttre kész a lerakodás. Azzal a csellel, hogy le kell mosatnia a járművet, kiszökteti a teherautót a telepről. A papírokat már kiimádkozta a ronda titkárnőtől, akit szemérmetlenül dicsér, milyen gyönyörű a szeme. Az elolvadt nőszemély szűk flanel pulóvere szépen domborodik. Jani már azon van, hogy megcsöcsörészi, de sajnos, szutykos a keze. No meg, mennie kell, Haza, haza.

A legjobban az fáj, hogy nem vehet pálinkát, mert nappal sűrűbb az országúti ellenőrzés, és ha lebukik, azonnal mehet a börtönbe. Ezt nem kockáztathatja. Az öblös termoszba méregerős kávé kerül. Jó keserű. Minden korty után nagyokat káromkodik. München után meg kell állnia. A sok kávé okozta keserű szájíz mellé most egyre erősödő émelygés társul. A parkolóban a kocsi mellett állva nagyokat lélegzik. A kesernyés ájer bizony nem alpesi. A száguldó járművek ezrei mérgezik a levegőt. Az út menti fenyők alsó, élettelen ágai részvétlenül karcolják a horizontot.

Jani tekergeti magát, lekushad, sóhajtozik, de az állát, gyomrát szegező fájdalom nem akar szűnni.

– Egye fene! – mormogja. – Kockáztatok!

Megy a benzinkút boltjába, majd hamarosan jön kifelé hóna alatt zacskóban az egyliteres snapsz. Nagyot húz belőle. Nyögve fekszik be a kabinágyára. Lassan oldódik a nyomás.

– Mi a ménkű volt ez? Odafelé nem ilyesmit éreztem – elmélkedik. – Indulás! Haza kell érnem!

A diszpécser a ceruzát megnyomva kipipálja a visszaérkezést a jelentő listán.

Otthon ünneplés, szívroham, mentő. Katéterezés. Roncs koszorúerek.

– Hány éves ez a férfi?! – kérdezi az érfestést végző orvos.

– Huszonhat.

– Mi?! Huszonhat? Az lehetetlen! Az erei egy öreg emberé!

Akut műtét. Kínlódás a bypass graftok felhelyezésével. Aggodalom a rossz erek miatt, meddig vezetik majd a vért?

Jani a szanatóriumban is csak bagózik, és ott a pálinkás butykos is.

A műtét nyomán ugrik a jogosítvány, és marad a nikotin meg a szesz. „Tiszta sor”, összegzi magának egy vállrándítással.

S azután? Huszonnyolc évesen már a csillagközi autópályán repeszt. Nyugtalanság fog el valahányszor eszembe jut ez a fiatalember, akit a „lehetőségek” téptek szét.

Igen, így kísérnek sokan, itt vannak a tarkómon mind. Ki örömet, ki vicsorogtató, dühös bánatot okozva. Alig van nap, hogy valamelyikük ne kukkantana be homlokom mögé jó hírként vagy lehorgasztó nyomásként. Igen, cipelem magammal a gyógyult, kimúlt sokaságot, felejthetetlenül. A kudarcot felelevenítők okozta hangulatváltozásaimat ugyan ki értené…? Nem tudhatja meg senki, hogy a menthetetlen fiatal akadémikussal, a nyolcgyerekes halálba menővel, a nikotin rágta hórukklegénnyel álmodtam. A holtak gyakran kérdezik, „mindent jól végeztél, doki?”

Gyerünk vissza, az emlékek közé! Lesz belőle büszkeség, önbecsülés, amit megoszthatok esetleg Bogi kutyával és az őszi tájjal. És esetleg elég erős érvek sora, miért is hagy fel az ember a klasszikus próza szerkesztés szabályaival, rúgja szét a fegyelmezett, logikus, izgalmas szerkesztés törvényeit, miért zsugorítja, tömöríti egyszerűbb formákba a lényét kifejező, egyre elvontabb elmerohamait. Magában örökösen a finnyás ítészek bocsánatáért esedezve.

S mi feljegyeznivalód lenne a kortársaidról, egykori barátaidról? Nem beteges az, hogy csak az idősödőkről, öregekről, eltávozottakról rovod itt a sorokat azt képzelve érdekesnek?

Igen, a korombéliekről nem emlékezhetem meg. Eltávolodtunk egymástól, mert soha, de soha nem maradt időm, hogy ápoljam az értékes kapcsolataimat. Bizony, mennyi megbeszélt találkozó, buli maradt el, mert ugye, a szent kötelesség, a gyógyítás elterelt, kiszívta maradék erődet. Sunyin, szinte észrevétlenül zárt a nem önkéntesen vállalt magányba. Minden lelkiismerettől megvert kolléga így jár. Az nem vigasztal, hogy effélék kevesen vagyunk.

Kercaszomor, Dallas, Magyargyerőmonostor, San Diego, Bőnyrétalap, Egerszalók, Hong Kong, Bali Pattaya, Csíkszentsimon, Szingapúr, Roden majd Szepescsütörtök, New York. Aberfoyle, Urquhart, Leeds, Gretna Green. Nyárádszereda, Beverly Hills.

Teteje

Könyv özön azaz könyvek áradása, garmadája, egymásra tornyozva, egymásnak támasztva, gúlában, örvényben, lap szerint, élükön, legyezőre tárva, alkalmi polcok magasába űzve, tárolókba zárva, pörgő állványokon egymáshoz préselve, és a levegőben már ott ólálkodik e-book változatuk, kimondatlanul, fenyegetően.

Nem lesz már a finom papírillatuk, a jól bordázottak fogásának érzékisége, a fegyelmezetlenek nyújtózkodása az asztalon, díványszélen, fotelkarfán: kivételezettségük nyilvánvaló jeleként, nem kell visszamenniük a polcra, hanem csak a számítógép képernyőjének részvétlen vigyorgása, a mondén becsapás: bármilyen betűformával „javíthatod” az űrolvasás élményét tartalomtól függetlenül. (Odébb megkapod a teljes magyar irodalmat 1974-ig egy, azaz egy darab korongon, ami itthoni hat, vaskos, nagyformátumú kötet.) Müteferikka Ibrahim kiállított kódexei csak szipognak a tárlókban. Mert Törökország a fővendég. Törökbugyogós nyomdász, készségek a késő középkorból, prés, pergamen, pingálás. Kár, hogy nem értem, mit is mond.

A papírtömeg alig hallható zümmögéssel, majd mélyről jövő vonítással keresi szülőjét, az itt lényegtelenné vált alkotóját. Ez kiállítás, de inkább vásár. A lapokba zárt gondolat, érzelem – s persze az action –észrevétlenül lázad és veszi birtokába az érdeklődőt, aki egyre fokozódó lelkifurdalás közepette barangol a kötetek ezrei között, hiszen tudni szeretné – az idegen művek esetében egyenesen kötelességének tartaná megismerni – a tartalmakat! Nem lehet részvétlen az író hallatlan közlésvágyával szemben! Igen, meg akarom ismerni az EGÉSZET! Lám, itt van Azerbajdzsán. A könyvek között magányosan üldögél a „kiküldött”, könyvei védelmébe húzódva. Nem tudok azeriül (sem), ő sem beszél, egy tört, alig érthető azeringlisen kívül máshogyan, csak az anyanyelvén. Bíztatón mosolyog. Ezzel közvetíti népének emberi tartalmait. Elég ez?

A kiállító terem fő helyén – mint a korábbi években is mindig – a főáramlat meghatározóinak fénykeretbe foglalt ábrázata. Közös bennük a végtelen felelősség, a soha mások által el nem érhető és meg nem érthető gondolat-rengeteg, érzelem-áradat. A maguk által meghatározott magasságú Parnasszus levegője táplálta magabiztosság. Az őket kiszolgáló, rideg tekintetű, a gondolatrendőrség szerepét kőszívvel, és a nem brancsbéliek iránt részvétlen aggyal beteljesítő, hűséges esztéta-kar ott vigyorog a polcok mögött. Itt a nemesi ivadék is!

Kavarog bennem mindez, miközben haladok az én jó mecénásom standja felé. A fiatal író úr nagy pénzügyi kapacitásaival szerteágazó, a közműveltséget segítő küldetést teljesít. Elképzeléseinek kerete világos, a kiadott művek szépek, a tartalmak elgondolást tükröznek. Maga is ír. Tisztán, szépen, emberien. Munkái hamarosan elhelyeződnek a mai irodalom magas polcain. Biztos.

Egy horvát fiatalember regényének bemutatóján ülünk. Borzalmak a délszláv háborúról. Néhány részletet előre elolvasok, és amikor a műfordító felidéz a szörnyűségekből, belém hasít a gondolat: hibáztam! Nem lett volna szabad korábban jönnöm és teleszívni magam a fenti gondolatokkal!

Azon találom magam, hogy hiányosan fogom fel a hallottakat! Teljes szellemi megsemmisülés közepette kisurranok. Majd megmagyarázom! Kinek is? A literátorok felett őrködő Nagyszellemnek. Ő megérti, biztosan.

Teteje

A Millenáris sekély tavacskájának tükrében Mimike (a felem anyai nagymamája) gótikusan elnyújtott alakú arca tűnik fel. Széles homlok, elkeskenyedő arc, finom áll. A nyolcvan feletti, egykor szépséges vonásokat ráncok szabdalják. A még mindig működő egészséges hiúság hiába tétet krémet, púdert a pofikára, azok immár csak rontanak, szinte kiemelik az idősödés elkerülhetetlenségét.

– Gyertek, dobjunk be egy felest a Kispostában – ajánlja a nehéz biokémia vizsga utáni találkozáskor az utcán. Nevetve újságolja, egy alattomos szélroham majdnem felkapta – alig negyven kiló szegénykém – úgy kellett a lámpaoszlopba megkapaszkodnia. A nagymama rgy dúsgazdag, a tizenkilencedik század végen hozzánk települt, svájci család elkényeztetett leánya, Fabriczius vezérkari százados felesége.

Először. A saját nagyanyám életéből ismert, nagypolgári környezet. Kiegyensúlyozottság, szeretni való pimaszság, szeszélyesség, gondtalan, vidám élet.

Fennkölt mozdulattal illeszti ajkához a vastagszélű, otromba pálinkáspoharat. Annyira nem illik a finom vonásaihoz. A kicsit elkent rúzs enyhén torzítja, mulatságos vonalba rögzíti a száját. Így még nevettetőbb, amit mesél. Immár a múltban kalandozik, egészséges humorral idéz fel a „kápitális” mozzanatokat, mintegy ellensúlyozva a jelen sivárságát. Mi, fiatalok nehezen értjük meg, miként lehetett elviselni a mély-proli bolsevik „osztályöntudatból” és a jó adag irigységből táplálkozó gonoszságot. A gellérthegyi villából az alföldi kis faluba történt kitelepítést, majd a szerény albérletet. Ugye, az önállóság mindenek felett. „Nem lehetek terhére senkinek”.

Ja, a kitelepítés! A faluszéli ház előtt pitymallatkor a kondás a disznókat nagy kurjongatás, füttyögetés közepette hajtja el. A fiatalasszony, ugyebár szeretne sokáig aludni, hiszen ezt szokta meg. Nosza, délután, az állatsereglet visszaútja alkalmával elkapja a kondást, és pénzt ad neki: hajtsa másfelé az állatait! „Több se kell a csordásnak, juhásznak! Másnap már erre terelik a teheneket, a birkákat, persze, hogy a pénz reményében!”, meséli hangtalan kuncogással, apró vállait csak úgy rázza a nevetés. Szándékosan nem beszél az ifjúkommunista falutitkár önkényeskedéseiről, alattomos, vérforraló pimaszkodásairól, a megmentett értékeik eltolvajolásáról. A „mezei munkának” álcázott mindennapos megaláztatásokról.

Nézünk egymásra Marcsikával, és egyet gondolunk:”Ugyan, mit nyafogunk itt mi, elkényeztetett diákok! Hát, mi egy vizsga izgalma ehhez képest! Vagy, számomra a harmadik sikertelen felvételi, ahol a „nem szorosan szakmai rátermettséget” az egyetemi KISZ titkár „vizsgálja”. Kis növésű, szőke, húzott szemű, kifejezetten ellenszenves alak. Klisék szerint kérdez, de a válasz egyáltalán nem érdekli. Később a várakozás alatt a folyosón kérdezed ki is ez az alak? Az arra elhaladó vizsgabiztos önkéntelenül vágja oda, ifjabb L. Nándor…”

Mimikén látszik, értékeli, vajon tetszik-e a történet. Már dolgozik a barackpálinka apró testében. Összeaszott arcocskája kigyúl, és előre nevetve a következő mulatságos eseten, belefog.

– A Fabriczius – tudod, Ferikém, az első férjem – igen keményfejű katona volt. A mosonmagyaróvári laktanya parancsnokaként szolgált akkor. Egy tiszti fogadás előkészülete során vitába keveredtem vele. Úgy tartottam, hogy szükségtelen az óezüst tálakat kitenni, hiszen ezek csak katonák! Na persze, vérig sértődött. Összegyűjtötte a gyönyörű, mívesen vésett edényeket, és a tisztiszolgával levitette a laktanyaudvar közepén álló kúthoz. Dobpergés mellett kimért vagy húsz lépés távolságot, és onnan diszkoszt dobott a kútba az ezüsttel! Búvárt kellett hozatni, hogy felhozzuk azokat! Mimike egyre jobban belelendül.

– Kértek még egy felest?

Bámulom, ez az apró test, hogy bírja ezt a méregerős italt, így dél tájban? – Az is mulatságos volt, amikor egy kimaradása miatt több hétre eltiltottam attól, hogy meglátogasson a hálószobámban. Ugye, érted Marcsikám… – Én meg azt gondolom magamban, milyen különös lehetett a testi viszony akkoriban! – Nos, csak azért, hogy bizonyítsa, ki az úr a házban, létrákat hozatott a tűzoltóságról, és az ablakon át hatolt be a második emeleti szobámba! Reggel hatkor! Oda parancsolta a teljes tisztikart is! Szemlét tartott felettük az én hálómban! Na, képzeljétek! Ott vagyok, az orromig húzott takaróval, és csatok, szíjak, nadrágélek állapotáról kapok akaratlanul híreket…

Harsogva nevetünk. Mimike apró tenyerével finoman csapkodja a műanyagfedésű asztalt. Jaj, mekkora a kontraszt a felidézettek és a kesernyés füstöt árasztó, szocreál presszó „hangulata” között…!

*

Kercaszomor, Dallas, Magyargyerőmonostor, San Diego, Bőnyrétalap, Egerszalók, Hong Kong, Bali, Pattaya, Csíkszentsimon, Szingapúr, Roden majd Szepescsütörtök, New York. Leeds, Aberfoyle, Urquhart, Gretna Green. Nyárádszereda, Beverly Hills. Gyulafehérvár.

(Idő előre lendülés a fenti paragráf, az olvasói türelmetlenség ellensúlyozására. Azért a drámai tartalom nem vész el. A krónikás ezt nagyon egyedinek képzeli, holott csak kora reggeli oxigénhiányban szenved, mint minden idősödő. Az eredmény: aktuális ítélőképesség romlás a formai blickfangok területén.) Részletek következnek.

Csöng a telefon. „Mindig szól „az a ká telefon”, idézem az apósomat immár a marok készülékek („tapi teló”) korában. A lényeg, sohasem ott van, ahova letenni képzelted. Érces, friss férfihang szól a telefonba; Görög Tibor evangélikus lelkész. Ugye emlékeznek rá? Ő az, akiről már írtam korábban. Nyolcvanhat évesen kapott új ereket a szívére, és a vele korabeli kedves neje elhalálozása után újranősült. Az új asszony ötven éves volt, és Tibor állást keresett neki az egészségügyben. Természetesen érdeklődöm hogyléte felől, és próbálom betájolni, milyen idős is lehet most? Blöffölök, amikor lelkendezve bíztatom, hát igen így kilencvenhárom körül nagy dolog az új kapcsolat. Kissé hűvös hangon igazít ki: „Kilencvennyolc vagyok – az Úr akaratából és a professzor úr jóvoltából.” A válaszom jólesik e többszörösen túlélő Isten szolgájának: „Hogyne, hiszen én is az Ő segítségével tevékenykedtem…” Így a kör szépen zárul. Elmondja, már öt éve nem tart istentiszteletet, mert új tisztelendő érkezett.

És, hogy miért veszem elő újra ezt a történetet, noha tudom, hogy nem illik szöveget ismételni – legalább is nem irodalminak vélt munkában. De hiszen e műveletnek nagyonis fontos funkciója, szerepe van! Erősíti a bizodalmat önmagamban! Azáltal, ugye, kérem szépen, hogy a magas kor említése külön erőt ad, és lelkesít. Talán ép ésszel én is megélhetek még pár jó esztendőt. Érdemes? Érdemes.

Na, hát ez az! Szükséges a lelkesítő példa egyik a másik után. Gondolj e derék lélekpásztor „tacskó, lelki kisöccsére”, a futballbíróra, aki tizenhét éve kapott öt, szívet tápláló eret. A minap teljes kerékpáros felszerelésben, bukósisakban, formatervezett szemüvegben, kesztyűben, az ágyék alatt vastagszövetű, bringás nadrágban találkozom vele a kikötőben. Fonyódról kerekezett át.

– Az asszony nem jött, napozik a kertben – harsogja életvidáman meg egy kissé süketen. „Ugyancsak jól düböröghet a szíve, ha ilyen fickósan teker itten”, gondolom, „igaz, ő még csak kilencvenkettő. És persze itt rója az utcákat az egykori állomásfőnök is, aki tizenkilenc évvel ezelőtt kapott műbillentyűt, ő februárban volt nyolcvanhat.”

Sorolom a diadalokat. Mintegy pótlékot. De miért az? Mert a könyvem kiadása megtörtént. A napló első része. A kiadói sátornál egy pár óra alatt elfogyott az odakészített félszáz példány. Öröm, boldogság a dedikáláskor. Majd itt a teljes üresség és a rágódás. Jó, de mi lesz a további sorokkal? Viaskodom a gondolattal. Folytatni kell. Megyek a balatoni, hatalmas könyvesboltba. Vajon, van-e itt a kötetből? Nincs. Sorra veszem a polcokat, a mai „nagyok” műveibe lapozok. Habzsolom a gondolatokat, bár legtöbbjük módfelett haragra gerjeszt. Hamar kitetszik a mennyiségi írás. Méricskélek.

És közben rág a kötelességtudat, gyerünk, gyerünk! Írni, de miről? Mit? A család huszadik századi léte borzalmas. A lényegét valóban kifejező technikai elemeket, a kínlódásokat, a reményvesztettséget, a gyilkos ösztönt ellensúlyozni kívánó jóindulatot lejáratták a mai „író-gépek”, lapossá, vásárivá téve a tényeket, elfelejtve a mélyebb emberi vonulatokat. Na és akkor? Ne irigykedj a mennyiségi „termésre”! Folytasd a Kiskároly-apád élete felidézését! Csak jól és mélységesen, emberien, megindítóan, kimunkáltan, drámaian – lesz legalább húsz gondolkodó, aki elolvassa, és esetleg megindítja őket a „story”.

Doboló halántékkal olvasom a történelem egyik legaljasabb viselkedését példázó tankönyvi adatokat. Az ismételt betűzés közben vadul kalapál a szívem. Ugyanakkor, valami irracionális gondolat harangoz a fejemben: ha újra olvasom, talán kiderül, nem, ez nem lehetett így, és a sorok végéhez közeledve abban reménykedem, hogy nem ez a végkifejlet. Holott be kell látnom, a „művelt Nyugat” (Ady imádottjai) egyre gyorsuló rothadása ezzel a tákolmánnyal, ezzel az erkölcsi semmi-érzéssel, ezzel az öngyűlölő vihogással kísért, az emberi nemet az őskorba történő visszautalását jelentő fejleménnyel kezdődött. És fejeződött be Trianonban. (Hohenzollernek, Seton Watsonok, Wilsonok és persze arisztokratáink jó része, ugye a pokol rondabugyrában főttök?)

Lajkó Félix szörnyzenéje tépdesi a dobhártyámat. Az ideges alapritmus fölötti fémes hegedűhangot észrevétlenül variálódó basszus kíséri, sejtelmes és egyre feszültebb képeket gerjesztve a valóság lehető leghűbb leképzéseiként a képzelet agycsarnokában. Igen, ez a nagy háborúról szól, de lehet a 44-es szerb bosszú-vérengzés kifejezője is. (Negyvenezer-ötvenezer ártatlan ember a katolikus temető dögtározóvá beszántott gödreiben… Igen, igen, „Hideg napok”, Újvidék, de az indokolt katonai manőver volt, igaz, Cseres Tibor? A fenét!)

Vonyít a vonó a magas fekvésekben, ördögi hangképleteket tör szét a fegyverropogássá idomított cimbalom hang. A duzzasztó lüktetés egyre elviselhetetlenebb: most ér el egy repeszgránát, és loccsantja szét a fejemet.

Ezek a sorok egy időszak tényekkel fejbekólintó összefoglalója. Gyakorta megesik, hogy a megmásíthatatlan, tisztán kegyetlen faktumokat önvédelmi célból becsomagoló, szépítő automatizmusok nem működnek. Akkor persze ledorongolnak, megsemmisítenek a sivár, tapintatlan és elháríthatatlan külső hatások. Biztosan erősítik Biasz gnómá-ját: „az emberek jó része silány”, vagy pedig, „a legtöbb (ember) gonosz.”

Ide le kellene írnom most Terike csodálatos álmát két lélek és test egymásba keveredéséről. Írnom kellene Károly-Catullus vérét hűtő, önnevelő, görög-római magatartásáról. Mindezt elodázza a krónikás kóros (?) helyzetelemzése. Marad a transzcendentális lét meg a narrátor hypersensibilis imperfectus könyörgése az Úristenhez.

Alázattal kérem a Fennvalót, erősítse meg lelkemet, hogy képes legyek ezt a folyamatosan egyre mélyebbre süllyedő, borzalmas időszakot a maga nem emberi valóságában megjeleníteni. Ne engedd, Jó Uram, hogy a képzelőerő segítségével a gonosz tobzódásának ellensúlyozására – akár ösztönösen is – idilli jeleneteket, víg eseményeket, kacagtató történéseket csempésszek be a „sztori”-ba! Mert ilyenek nem estek meg. Tényleg nem, tényszerűen, de facto, valójában, igaz valóság szerint. Ismételve, ki tudja hányadszor. Ugyanúgy, talán elfeledve, hogy ezt már többször is leírtam.

Igen, bevallom, nem bírom ezen időszak terhét! El kell szakadnom a történettől, és olvasom, és ismét olvasom az események sorozatát. Az imamalomszerű újraidézésből lassan kiveszik a remény: ha többször újra magam elé képzelem a huszadik század eleji „embert”, angolt, franciát, németet, österreichert, moszkovita „magyart” – köztük a „hasznos hülye” grófot – és egész osztályát, oláhrománt, csehet, tótszlovákot, rácszerbet, és szigorral kérdőre vonom őket, hát hogy lehetett így „viselkedni”, akkor az események meg nem történtté válnak? S a feleleteket összegyűjtve, elképzelem az eredményt; „szégyelljük magunkat mindannyian!” És akkor tehát, nem érvényes Trianon! Ó, angolok! A gentleman mítosza. Ugyan! Ó, franciák! Hát hogy lehet támogatni egy többnyire hányingerkeltően viselkedő, elvtelen nációt (amire az örökké ide és oda robogó történelem kényszerítette), amelynek vezetői soha az életben nem voltak tisztességesek. Eldönteni nem lehet, hogy a fővárosukat általuk „kis Párizsnak” nevezve, itt a feketehumor van-e jelen. Tényleg, az ottani gondolkodók, Sadoveanu, a Bratianuk és utódaik sem szégyellik örökre magukat az ide-oda hintázásért, a szövetségek felrúgásáért, a gerinctelenségért? (Hasonlót kérdezhetnék, Masariktól, Benestől, de a számunkra örökös szégyenben maradást okozó moszkovita kommunistáktól: Kohntól, Samuelitől, meg persze Kállaytól is.) Mi maradt az önbecsülésből? Ugye, a kérdés mélységesen gyermekded, jegyezné meg a Fennvaló, de a halandó hárít: a nagy Úr a Teremtő követte el a hibát, hogy szabad akaratot adott teremtményének! Az eredményt kell nézni! A területnövekedést, és az abból, minden „győztes” számára mára lecsapódott tudathasadásos állapotot! Aminek a mindennapokban egy jellemzője van; a gyűlölet. Az örökös teher, a rablott holmi! A számukra kitölthetetlen szellemi tér, az idegen kultúrát sugárzó épített környezet, az írott világ, legyen az magyaré, szászé. És a ’18-as gyulafehérvári ígéret immár közel száz éve tartó félresöprése. Hiába épülnek százszámra a „neoromán” bármik, és keletkeztetnek hamis mítoszok, semmi közük a múlthoz, az eredethez! Jaj, és jaj! Ismét, e jellemtelen gondolkodás és gyakorlat malmára hajtja a vizet az az erkölcsi hulla, a széthulló európai közösség, amely nyíltan deklarálja, hogy az őshonos nemzeti kisebbségek ügyében nem kompetens! Nem hivatali az már semmiben sem! Süllyed el a saját elvtelen, erkölcstelen, öngyűlölő létének mocskában. Remélem, örökre. S vajon lesz-e frissülést hozó erő? Olyan, amely elementáris lendülettel söpör el minden hazudozást, hátbatámadást, gátlástalanságot? De mindenki, vagy legalább is a többség javára!

Igen, igen. Most az egyéni sorsok mögé naturális és tényszerű korrajzot kellene felfestenem, hogy a mélyen tisztelt olvasó képes legyen bele helyezkedni az aktuális „légkörbe”. Igen ám, de a sorok rovója nincs (és soha nem is lesz) olyan lelki állapotban, hogy ezt a kötelező krónikási feladatot teljesíteni képes legyen. Két okból. A ma embere immár teljesen közömbössé vált a valódi, megtörtént borzalmakkal szemben, hiszen nap, mint nap értesül, lát, sőt, kiépült reflex alapon kíván rettenetes dolgokat: fejnek szegezett revolver, hasba rúgás, kínzás, szadizmus – akár nemiséggel is keverve. Egyébként is: „élj a mának!” Másrészt, a sorok írója is gyenge: a köznapivá vált, ösztönéletre ható, hátrányos emberi tulajdonságok tartós ünneplése arra inti: ne fokozza ennek az ördögi gyakorlatnak a hatását azzal, hogy elődei millióinak embertelen lét- és szellemi küzdelmét papírra veti, mintegy igazolva ezzel valamiféle szerves kapcsolatot a huszadik század rémségei és a ma elkorcsosult szellemi lét között. (Keresztre feszített, kibelezett sertés a „kiállításon”, szakállas ferdehajlamú, női külsővel és mozgással – zajosan ünnepelve tízmilliók előtt…) A vasdorongok ismét lesújtanak ide és oda.

Pedig a nyafogó író a nyári melegben ül az elegáns és hűvös nyaralóházában, teljes kényelemben, és Bach János Sebestyén valamelyik brandenburgi versenye kenegeti lelkét, szellemét. De inkább az elkínzottakkal, a világból kikergetettekkel kíván együvé válni, az időszerűtlenséget is vállalva, a Máté passiót löki a körhangzó masinába. „A mondandótól függetlenül is megjelenik egy hatalmas elme bámulatos természetessége. Szabályossága és kiegyensúlyozottsága mögött ott sorakozik húsz gyermeke világra jötte okozta öröm és egyike-másika elvesztése fölötti bánat, mely mindig átmeneti, és marad a muzikális közönség számára az örök ajándék: a biztos lét igézete. Átsugárzik e géniusz a német jellemtől merőben eltérő kőkemény határozottsága, céltudatossága, akarat érvényesítése – amely abban a korban ugyan csak meghökkentő.” Ezért is hívom magyarul őt, hiszen, a nagyapja e honból került németföldre. „Igen, a prémekbe burkolózott polgárok, de a rongyokba csavart szegények is felkészülnek a szenvedéstörténet végigélésére. Igen, a Nagyhéten is még hűvös-hideg templomban együtt didereg a muzsikus, a papság, a hívősereg és türelemmel hallgatja a mind meggyőzőbb dallamokat arról, hogy az önfeláldozás példa. A testi kín, sőt a halál is legyőzhető. A záró jajszómelódia a mély szomorúság kifejezője. A feltámadásra azonban várni kell.”

Mi ehhez képest az árvaházi életbe lökött Károlyka? A sívó homokú, hideg Hollandiába került húgai vegetálása? Igaz, jólétben, de hol a mama, hol a papa örökös kérdésével az ajkukon. A szülőotthonban hagyott Irénke. Ehhez hozzá lehet tenni azon milliók nemzedékekre ható lelki megrázkódtatását, fizikai kínlódását, akik idegen létszemlélet, gondolkodás és a velük szemben kialakított feltétlen gyűlölet elszenvedőivé váltak, és utódaik a mai napig ebben a gyakorlatban részesülnek! Hohó! Akkor az idősíkok egymásra fektetéséből származó előny – az időszerűség bukkanhat itt fel, hiszen, megcsontosodott, ölelkező pontok tömege van jelen. Arra figyelmeztetve korunk „hatalmasait”: nem fejlődött semmit az emberiség. Ugyanúgy a sátán igazgatja a mindennapokat, mint döntően mindenkor. S persze, Biasznak már megint igaza van. Somolyog szerényen és halkan ismételgeti.”Igen, az emberek túlnyomó része – silány.”

Bali. Az óceántól rettegő halász. Maroknyi rizs és virágszirom tenyérnyi falevélen. Áldozat a korallzátonyon túli mélység istenének. Ne vegye el a csúcsával lefelé néző vitorlájú, egyensúlyozó petrencéjű, fatörzsből vájt csónakját. Hárman ülünk benne.

Jegyezzük meg a legfélelmetesebb idióta nevét: Kolozsváry-Borcsa Mihály, kormánybiztos, aki 1944. június 15-én négyszáznegyvenhétezer hatszáz-huszonhét zsidó szerző írta KÖNYVET semmisít meg – nyilvánosan! (Az akkor már megszállt ország tényleges urai Veesenmayerrel az élen, nyilván megveregették e buzgó barbár vállát.) Fejbe kólint a korhűség parancsa miatt elővett történelemkönyv. Uram Isten! Igen, egyre közelebb kerül az ember, hogy feladja, mert visszatérően, konokul alázza meg az akkori és a mai kor együttes lesújtó hatása. Borzalom!

A korszak felidézése hihetetlen akaraterőt és fegyelmet igényel. A nácizmus egy tőről fakad a bolsevizmussal. Az előző kicsavart formája komoly ellenhatást jelentett az altengernagy rendteremtő tevékenységével szemben, és minden igyekezete mellett, a felsőbb osztályok tökéletes indolenciájától kísérve, kénytelen volt az őrülttel viszonyban lenni, no meg a tudathasadás klasszikus példájaként, vonzódott is hozzá, ha egyszer a csonkolt hont helyre akarta állítani.

Mi „csak” az utóbbi borzalmait ismerjük a rótmanó és a csermanek ország bitorló időszakából. Átéltem minden gonoszságával, kisszerűségével, a társadalom rétegeinek hideg számítás alapján véghez vitt összekeverésével, az ösztönéletre ható tempóival, az idegen és végtelenül primitív „kultúra” hatásaival együtt. (Az első elemista gyermek, aki én vagyok, otthon alig várja a Jézuskát, de az iskolában vörös csillagot rajzol a karácsonyfa tetejére. A rajz a faliújságra kerül, dicsekvés otthon, és a fiúcska nem érti, miért zokog az édesanyja?) A szüleink részesei voltak mind a két ideológiai korszaknak!

Ideges, ide-oda ugráló ésszerűtlen szó- és mondatfűzés. A téma teszi. Őrjítő, és megbocsátásért könyörög.

Így, ólmos fáradtság bágyasztja az agyat, amikor a második háború előtti meg utáni időszak családi dolgait kell felfesteni. Miért züllött el annyi érdemes tag, miért őrült meg, miért ölte meg magát, miért tántorgott ki, miért csúszott le, miért adta fel, miért süllyedt akaratlanul az ösztönélet szintjére – többszörösen reprodukálva magát nem törődve az utódok kilátásaival? Miért lenne ez egyedi, miért lenne a „sztori” érdekes, ha egyszer milliók éltek át hasonlót? A huszadik század e balvégzetű népnek annyi szerencsétlenséget hozott, amely bőven elég a teljes széteséshez. Felgyorsul az értéktelenedés, hígul, majd eltűnik az erkölcs, a haza szeretete, az anyanyelv képzelet feletti gazdagsága. Ünnepli és ünnepelteti magát a tudatlanság, tobzódik a lelki és fizikai erőszak. Kitűnni már csak valami szélsőséggel, ferde hajlammal lehet – ideig-óráig. Mindent elsodor az „élj a mának” lelket, szellemet kiüresítő, az embert egymás ellen hangoló tempója. Az ellenkező példa kevés („Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek”), vagy semmilyen „hírértéke” nincs. Mit csináljak? Folytassam?

Szégyellem magam a jajongásért. Odafentről Édesanya kér: ne hagyd a borúlátást eluralkodni magadon, nincs is okod rá! Idelent, Böjte Csaba feddően vonja össze szemöldökét.

Igen, akkor most várjon Borbála és Julianna, meg halasszuk csak a Matild nagymama és fia, Károly találkozásának drámáját bemutatni. (Ja, ezt már megtettem…) Tisztelettel igazolom magam a ferences barát oldalán. Igyekszem jónak lenni. Tényszerűen veszek „alsóbb” alapállást: a lét mindennapjaiban óráim a fizikum fenntartásának egyszerű feladataival telnek. Lehet akarítani, bevásárolni, fúrni-faragni, javítani, pótolni – kiváltva a ma „mestereit”. A tárgyak röhögve tartanak a markukban.

Azonban! A megtakarításból lehet adakozni. Az erdélyiek házának tetejét újra kell cserepezni. Rajta! Immár megtehetik. A kislányuk pesti egyetemi félévének eredményét lehet javítani. Megtörténik. S akkor jön az intés belülről: nem kell mindent kiadni, mert az dicsekvés szagú…

„Indulj el egy úton, én is egy másikon Hol egymást találjuk, egymáshoz se szóljunk. Aki minket meglát mit fog az mondani Azt fogja gondolni, idegenek vagyunk Idegenek vagyunk, szeretetet tartunk Ahol összegyűlünk, ketten szeretkezünk…”

Az asszociációk variációinak propenzitása totálisan dependens a téma esszenciális szignifikanciájának deriváltjaitól. Jajj!

Mert a nyelvi szennyezés még erősebb fénybe vonja a szellemi hanyatlás, elértéktelenedés folyamatát. Igen: „Nagyon Balaton”, „Salföld-Mix”, „Szigliget-Mix” – ezek napi merényletek. De itt van a valódi töltekezést ígérő televíziós program előtti „kereskedelmi kondicionáló” szörnyűségek sora: a piacvezető székrekedés elleni oldat, a hüvelygomba kezelése, a műfogsor ragasztó, valamint a dűl mirigy csepp „füzike”. És a „magyar üzletlánc” hirdetése, amelyben egy felajzott hang rikoltja „weideminet” – wait a minute - majd „okkéj”, valamilyen silány cikket árulva. Hát persze, milyen nyelven is szóljon egy „magyar” cég.

Igen, nincs már tapintat, nincsenek árnyalatok, csak az érdekvilág. Tényleg? Hát akkor vond ki magad ebből a körből. Igen, de te nem saját magad miatt aggódsz ezek az otrombaságok fölött, hanem azokért, akiknek ez az egyetlen, lelküket, szellemüket formáló erő… Meg sajnos, az unokáim közül a tizenévesek sem tudják, ki is Kinizsi Pál – mint potenciális hős – vagy Berzsenyi Dániel, akinek „bíbor thyrzusain nem mosolyog gerezd”. (Igaz, ezt én sem értem…)

Ördöngősfüzes, Dallas, Magyargyerőmonostor, San Diego, Bőnyrétalap, Egerszalók, Hong Kong, Bali, Pattaya, Csíkszentsimon, Kerelőszentpál, Szingapúr, Roden majd Szepescsütörtök, New York. Aberfoyle, Urquhart, Gretna Green. Nyárádszereda, Beverly Hills. Maui Lahaina.

Ilonka vért köp a budakeszi szanatóriumban. Két héttel van a menyegzője után. A férj, egyszerű parasztember, kérges bütykös kezekkel, vastag hangon, akadozó nyelvvel panaszkodik az ivóban az elhálatlan házasság miatt. A borgőzös cimborák egyetértően ingatják fejüket. Máskor, otthon az őket látogató Gross Jancsi – immár csepeli párttitkár korholja az érintett jelenlétében, minek is vette el azt a vékonypénzű satrafát? A hokedlis konyhában pállott főzelékszag keveredik a vendég bűzös szájszagával, aki a kínált kesernyés törkölytől egyre hangosabban szid mindenkit. A jelenlevőkön kívül szóba kerül az egykor betiltott pártja is. Mennyire veszélyes volt a konspiráció. Igaz, neki ehhez sose volt bátorsága, és a gyávasága elviseléséhez pediglen sok pálinka kellett.(Ezt azonban már csak magában dünnyögi.) A férj megkövülten hallgat. Ilonka még kisebbre húzza össze magát, és szeretne visszamenni a meleg kórházba.

Valami gügye-hülye rádióbemondó a bayreuthi ünnepi játékokra utaló helységnevet így ejti: „bájrojt” – ez talán a hegyes függöly, (condyloma acuminatum) lehet élemedett korú hölgyek labia maiusán?

Bocsánat ez egyszerű dolog feletti kifakadásért, meg a kissé közönséges hasonlatért. Az oka csak az, hogy én nem nagyon szeretem Wagnert. Tudható, hogy rendszeres zeneoktatásban sohasem részesült, a zeneszerzés fontosabb alapelemeit – néhány hónap alatt – Theodor Weinling, a lipcsei Tamás-templom karnagya tanította meg neki. Gesamtkunstwerk (szöveg, zene és színpadi cselekmény, mint egység) und Sprechensang (énekbeszéd, vagy beszédének, mint fából vaskarika) – borzalom. És persze, Schopenhauer Die Welt als Wille und Vorstellung-ja, mint bölcseleti támasz: az ateista borúlátás esszenciája, mit is szerethetett ebben Wagner? Ugyanakkor, a zene „a világ legbensőbb magva, a jelenségek mögötti lényeg” – hát ezt a szentenciát, azt hiszem, meg sem értette a bölcselőért rajongó W. úr, főleg ha a végtelen dallam teóriája bevezetésére gondolunk. Erre a „fogalomra” kiált rá az, hogy figyelemre méltó zenei tónusai meghökkentően hasonlítanak Liszt Ferencéire. Valaki itt még plágiumról is beszélhetne. Lehet, hogy W. úgy érezte – Cosima ürügyén (is), ez megengedett… És ott van Nietzche is (Übermensch és ateizmus), az igen. A zenész züllött életéről már szó sem essék.

A zenész jó szó itten, valahol a másodosztályú zenedékbe utalja a jelöltet. Legfőképpen azért, mert ha tisztelte volna Bach János Sebestyént, soha, de soha nem merte volna a Sprechensang „módszerét” bevezetni. Persze, azzal közvetlenül bizonyítja saját muzsikájának szerény minőségét. Ugyanis, a zseniális zene nem tűri a beszédet. Az énekhangot igenis: vox humana, mint hangszer, stb.

Valószínű, ezt a véleményemet az a hat éves koromban szerzett élmény alapozza meg, amikor szüleim operabérletének (bal második, a proscenium páholy melletti) egyik darabja a Nürnbergi mesterdalnokok vala. Ha jól emlékszem, fél hatkor kezdődött és negyed 12-kor fejeződött be. Elég természetes, hogy a Sprechensang már a második felvonás elején a kerevetre küldött, és jószerivel végig szunyókáltam az egészet, pedig ez lenne a mester egyetlen vígoperája. A mai napig érthetetlen számomra, miért lenne ez egyedi és élvezhető műfaj, ráadásul az opera keretei között? Eh, Wagner… házasságszédelgő, adóssághalmozó, übermensch felfogású és bizony, fajgyűlölő.

Vasárnap van. Az Úr napját szenteld meg. A kenyérszaporítás csodája. A rossz termés miatt sok az éhező. Már sok ezer éve. A rossz szellemi termés miatt sok a szellemi éhező. Már sok évtizede. Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket! Ha szűkösen is vagy, adakozol-e? Ha anyagiakkal nem is, lelki támasszal, megértéssel szolgálsz-e? Szánod-e a nélkülözőt?

A világ gazdagjai adják el többleteiket, így tenne a Vatikán is, hogy a szegénység szűnjön meg – tudatja Ferenc pápa gondolatát a misén az esperes atya.

Bach H moll miséjét hallgatom. Közel két óra békesség, elmélyülés, nyugalom, lélekemelés, szellemkenegetés, bizalomnövelés, út a jó felé, buzdulás a reményhez – cum Sancto Spirito. Ugye, vannak még e földrészen türelmes emberek? Akik meghallják e géniusz sugallatát, bámulatos biztonságot sugárzó erejét, azt, hogy muzsikájának minden eleme „a világ legbensőbb magva, a jelenségek mögötti lényeg”. Fura az istentelenre hivatkozni itt! Mégis, a schopenhaueri zene meghatározás révén, a legbensőbb mag: előhívható képzeletburjánzás, megszámlálhatatlan ötletképzés, azok összefonása, társítása, új univerzum képzése nagyon is lehetséges. Világteremtés, de csak is a Fennvaló ellenőrzése mellett, a szabad akarat által határtalanná növelt képzelőerő és képzettársítás segítségével. A tevékenységet a Világisten képességeivel megáldottak felügyelik itten: a görögök képében, majd Szent Jeromos, Ágoston, Ferenc, Leonardo, Bach és Vivaldi és Mozart, Beethoven, és Bartók és Szentgyörgyi meg Oláh György. Kinek, kinek képességei és egyéni lelki szerkezete szerint.

„Et resurrexit tertia diae… cuius regni non erit finis.”

Amikor az ikerfiaim megszülettek, a róluk szóló színes, szupernyolcas filmem bevezetőjének a Symbolum Nicenum bachi részlete szolgáltatta a háttér zenét a maga kirobbanó, örvendező lendületével.

Ma már tudom, ez az erő dolgozik bennem sok évtizede (éppen negyven éve), és remélem, a következő negyvenben is, ha ez egy időegység. Miért, annak végén csak százhat éves leszek! Érdemes? Érdemes.

Na, ja, politizálni tudni kell! Az oroszok azután kimentek 55-ben, és ez a bennünket évszázadokon át – az aulikus hazai arisztokráciától támogatva – sanyargató, nyárspolgár, sunyiságát álműveltséggel álcázó náció semlegesnek jelenti magát.

Vigyázat, nekik a saját nemzetségbeli, náci rém, az német, csak úgy, mint a linzi illetőségű Eichmann, aki később Himmler által a Zsidóügyi Tudományos Múzeum igazgatójává lett kinevezve, aki a német hadsereggel együtt érkezett Magyarországra 1944. március 19. után néhány nappal. Innen szervezte meg a több százezer magyar zsidó deportálását. Sonderkommandója körülbelül 200-300 „emberből” állt. A magyar csendőrség a Gestapo markában, csapdába esve, mást nem tehetett, csakis engedelmeskedhetett e förtelem lebonyolításában. A (vidéki) zsidóság tömeges deportálását május 15-én indították el. Veesenmayer szerint július 11-ig 437 402 zsidót deportáltak Magyarországról. Eichmann ezután visszatért Németországba. Viszont a sváb Mozart, meg a német Beethoven „bécsi”, ugye? Ügyes.

Csikorgatja fogát a végképp egyedül maradt Gyárfás egy fonalkészítő üzem fülrepesztő zajt okozó csévélő gépe mellett. Az elszakadt fonalvégek összekötözése a nagy feladat, hogy azok végtelen hosszúvá válhassanak, és igazolják Bolyait, a kapitányt, amennyiben kettőt véve belőlük, könnyűszerrel lehet a tér-idő gombolyagot szemléltetni. Zsíros haja homlokára tapad, tekintete üres. Az egyen mozdulatok kiöltek belőle minden minőséget. Ott a munkásszállás, a száradt vekni és a tokaszalonna.

Karolina az éterben, Fejér Lipót ugyancsak.

Szaladok előre egy kissé, mert nem fér a fejembe kedélyes kozmopolitáink által csak „sógoroknak” titulált Habsburgok és alattvalóik egykori (és mai) gerinctelensége. Isten azonban nem ver bottal! A minap a közel tizenöt éve kitántorgott, Bécsben élő gépészmérnök, kedves-bohó barátunk jelzi, hogy a bécsiek mit is szólnak ehhez, vagy ahhoz a skandalumhoz, majd így folytatja: „ugyan, mit is mondok, mi vagyunk itt az utolsó bécsiek” – utalva az egykori császárvárost elözönlő, hát, „nem árja” humán egyedekre.

Újabb lelki barátom, Morus Tamás sem képes vigasztalni, akinek a minap kezembe került Utópiája igen mélyen megérint. Műve kiadása körüli tépelődését teljesen a sajátomnak érzem, úgyis, mint képzelt, de lehet, hogy valódi homo hypersensibilis profundus.

„Ámbár, őszintén szólva, még magam sem vagyok tisztában azzal, hogy egyáltalán kiadjam-e könyvemet. Az emberek ízlése olyan különböző, némelyek oly rigolyásak, hálátlanok, ostobák. Az ő szemükben sokkal okosabb az, aki vidáman, a maga kedvére éli világát, mint az olyan, aki gondok közt tépelődik, hogy kiadjon valamit az őt semmibe vevő, hálátlan közönség hasznára, gyönyörűségére. Sokan nem ismerik, sokan megvetik a tudományt. – Ez mogorva: nem tűri a tréfát. Az sületlen: nem érti a szellemességet. Mások úgy kapkodják üres fejüket mindentől, aminek bármi köze is van csak az észhez, mint ahogyan víztől iszonyodik a veszett eb-marta ember. – Vannak aztán hálátlanok, akik bezzeg gyönyörködnek a műben, íróját azonban mégis semmibe veszik. Olyanok, mint az emberséget nem tudó vendégek, kiket szívesen fogadtak dús lakomán, jóllaktak, hazamennek, de annyit se mondanak a vendéglátó gazdának: köszönöm! Nos, hát verd magad költségbe és készíts vendégséget ilyen finnyás ízlésű, különböző gusztusú, kedves és hálás népségnek!”

A bizonytalanság immár a naplóm eddigi részének kiadása után – bár költségek a csodaszámba menő mecénásom révén nem terheltek, sőt – csak erősödik. Morus szavai sütnek. Leszámítva néhány valóban intelligens embert, akik korábban már életpályájukkal igazolták belátó eszességüket, tényleg zavar, hogy sokakat, akár a legközvetlenebb környezetemben is – hivatásbelieket egyaránt – hidegen hagy a „könyv”. Noha, kedves szavakkal ajánlva, magam juttatom el számukra. Felfokozott figyelemmel vagyok magam iránt! Csak nem valami szenilis tudatzavar vesz erőt rajtam? Dehogy nem! A öntúlértékelés bizony a boldogtalanság forrása.

Aki reflektál, az jó ember, aki ezt nem teszi, az nem állhat meg előttem? Ezzel fel kell hagyni! Elég, ha Morus Tamásra támaszkodom a dolog megítélésében. Az biztos, hogy a további gondolatrovást nem ösztönzi az utóbbiak részéről ez az „áttitűűűd”! Még annyit; az természetes, ha bárki értéktelennek tartja. Rendben. De hát, nem kell véleményt formálni, elég lenne annyi is, érdekes, különös, vagy ha bárki, elhivatott irodalmár, nosza, mondja ki, öregem, ez szar! Valamit csak kellene tenni már az egyetemes emberi kapcsolatok megfelelő minőségének igazolására. Haha!

Árnyay válla rázkódik a kuncogásnak induló, majd harsány nevetés után vin�- nyogó vihorászásba átmenő ugatás, rikoltás féle hangadás okán, amint végez a fenti sorok elolvasásával. Vizespohárnyi abszintot gurít le, rázza a köhögés, de újra kibuggyan belőle a nyerítő nevetés: na, ez az unokám sem egészen normális, de kedves, szerethető gyermek… magamra emlékeztet. „Mit akar ez a szegény pára az emberi kapcsolatok minőségével? He? Ha egy pillanatban ráérzel a kegyesek alkalmi kedélyállapotára, akkor részesülsz – ismét csak kegyesen – jóindulatukban, vállveregetésükben, miközben pontosan tudod, a bokádig sem érnek. A kontrasztot feloldod kézlegyintéssel, meg egy jó adag erőssel…”, magyarázná nagyapa nekem, ennek a megrögzött idealistának, miként is szerkesztett a világ, de megoldhatatlanul, mert mindketten egymással nem érintkező síkokban szeljük az univerzum lét-idő gombolyagát. Már csak abban lehet reménykedni, hogy egyszer az ösztönélet végeztével majd csak összetalálkozunk valahol az Alfa Centauri egy magánbolygóján, ahol az ideális szervezi a mindennapokat, és nincs légypiszkos, savanyú nyomor sem testiekben sem lelkiekben, de megszokott az elegancia, a beleérző képesség és a kiegyensúlyozottság. Ahol a mindennapokat nem a gonoszság vezérelte kicsinyesség, kegyetlenség kormányozza a sarokba rugdalva minden jó okot, tettet. Igaz, van valahol azért jó is. Kedvesség, vidámság, küzdelem nélküli lét. Harmónia. Keresem a képviselőit.

Felszínesség, időzavar, ösztönélet. Rajta! S ha azon keseregsz, hogy te nem ilyen viszonyulásokat akarsz, akkor jobb, ha elkülönülsz, ahogy azt már oly’ sokszor kényszerültél tenni, hiszen, az érdektelenség zavaróan hat, és valóban leronthatja készülő kompozíciód további részeinek minőségét. Igaz? Nem biztos. Sehol sziget…, a humorral felrajzolt, majd olykor visszavont társadalmi szerkezet- vázlatok még élesebb fénybe vonják édesapám, édesanyám fiatalkorát – majd a későbbi életüket is körülvevő roncsviszonyokat. Elviselhetetlen. A félfeudális tempó, a köré szerkesztett ostoba ideológia-mozaikok agyat gyűrő káprázata szédüléshez, hányingerhez vezet.

A két fiatal érzelmi egymásra találásának elbeszélése – a gyermeki tisztelet kötelezettsége miatt – nagyon hasonlít egy két délután alatt megírható, füzetes regény szerkezetére és persze minőségére – a megváltoztathatatlan, szomorú körülmények és tényszerűen érdektelen történések okán. Azonban, nem lehet másképp tenni a jelzett obligó miatt. Bizony, meghaladja a jegyző képességeit a két lélek bonyolult létezési státuszának érzékeltetése, meg aztán ott a rendkívül lesújtó háttéresemények tömege. Az időben való elhelyezés szükségessé teszi, hogy – „nagyszerű” írói kontrasztképzésnek képzelve – közbeszúródjék például a következő:

(Ugye, a riportszerű mondatok ismerősen, hidegen kopognak és nem sok közük van a minőségi íráshoz. Lehetne úgy is, csak a jelenkori, éppen zajló, hasonló szörnyűségek egyszerű önvédelemből vagy kényelemszeretetből, esetleg önzésből, minden erőt kiszívnak az elméből, és küldenek a felszínesség irányába. A hollywoodi, sztárriporter leszbi-pár veszekszik, de lehet, hogy kibékülnek és adoptálnak egy „beibit”. Jó és rossz, jó és rossz. Rossz és jó. Rossz és rossz. Csak rossz.)

Nem! Nem! Mert Augusztus 20-án kilencvennyolc éves az Amerikai Egyesült Államok egyik legnagyobb jótevője az egészségügyben. Úgy hívják G-G. László. A feleségem másodnagybátyja. Százmilliókat (dollárban) adományozott a Mayo Klinikának, az UCLA-nek, Izraelnek, s juttatott kedvesen nekünk is – elképzelt igényeink szerint. Köszönet érte, természetesen. Megszületése napján a városkában (Mezőtúr) a kitakarodó románok, meg a mindenki ellensége vörösök össze-vissza lövöldöznek. A megrémült Virág utcai lakosok a Goldschmiedék házának tágas pincéjébe menekülnek, a vajúdó édesanyával együtt. A megszületett gyermeket az utcabéliek veszik körül, mint egykor Jézust az istállóbeli állatok. (Magának, az akkor megszületett G-G. Lászlónak a hasonlata ez – kilencvenöt éves korában.) A fegyverropogás közepette megy az édesapja a mindig részeg Törzsök Béla jegyzőhöz anyakönyvezni. El is írja a kótyagos hivatalnok a születés dátumát vagy tizenkét nappal, augusztus nyolcadikára. Így, Laci bácsi papír szerint ennyivel is öregebb. A metszés nyolc nap múlva rendben lezajlik. Az utca ünnepel.

Ma telefonon hívott Los Angelesből. Így emlékezett a születésnapjaira:

– Szent István napján születtem, mindenki az államalapítót ünnepelte. A sok zsidó is, mint mi magunk, így az én születésnapom igen sokszor elsikkadt.

Isten áldja ezt a matuzsálem korában is tiszta fejű, éles eszű, igazi humanistát! Minden oka meglenne a mizantrópiára, hiszen szülei, testvérei mind odavesztek Buchenwaldban. Ő csak okosságának és 1936-ban jó érzékkel történt kikeresztelkedésének köszönheti a létét, és Amerika neki, sokat. És nem mi, a haza, pedig ugyanolyan jó magyar volt itthon, mint bárki a tisztességes emberek közül. (Nem a kócsagtollas díszmagyarokra gondolok!) Megúszta, és 1946-ban elment, hogy egy másik világot gyarapítson, sokadmagával, mint híressé vált hazánkfia.

Aztán folytatódott az exodus 56-ban. Kinek a bűne ez? A kenderesi fafejnek, az elhülyült felső osztálynak, a rótmanónak, és azután a csermaneknek. „Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”. Igaz, ezerszeresen is igaz.

Mi is történik eközben velem? A közlővel? Érdekel ez egyáltalán valakit?

Ha nem tudom kondicionálni magam, azaz elvonatkoztatni a jelen sár nehéz borzalmaitól, akkor miféle elképzelt szellemi fölényt gondolnék birtokolni, amely függetlenít, és közömbössé tesz a ma veszedelmeivel szemben? Ugyanis, 2001. szeptember 11. napjával végképp meghalt az erkölcs, a jó erejében való bizodalom, az erős megvéd mítoszának kimerülése miatt. Éppen ma van a tragédia tizenötödik évfordulója.

Visszamehetsz-e a hasonlóan borzalmas közelmúltba, feleleveníteni jó apád, édesanyád életútját? Aligha. Maga az írás is már káromlás. A gonosz, ismét nyerésre áll.

Eközben kicsi belső világod is zsugorodik. Most megadod az árát, hogy egy ősanya a feled, kinek mindenféle előnyeiben tobzódtál évtizedeken át. Most azonban, elismerést gerjesztő erővel csakis meglett korú ivadékai bajaiban próbál jelen lenni, sőt, ha lehet, orvosolni vagy legalább enyhíteni azokat, miközben magát is alig képes vonszolni mindenféle csúz-baja miatt.

Ezért azután, egyedül ülsz az ebédlőben. Magad készíted el az étket. Az időigényes konyhaművészet szabályait betartva forgatod a mentás domolykó filét gyenge vajas margarinban, hinted meg kevés borssal, „épp’ hogy” mennyiségű majorannával, majd locsolod kevéske tokaji ófurminttal – sütés előtt. Vár hozzá a finomra vágott zöldsaláta meg a már említett borocska. Metszett kristály pohárban. És persze az indító, az apró pohárnyi hűtött törkölyös.

Ja, közben hallod a World Trade Center mindenesének semmit sem értő, de becsületes, falhoz állító szavait. „Rohantam a negyedik pinceszinten a másik épület felé, de valami robbanás visszavetett. Faldarabok zuhantak rám, alig láttam…” (Ekkor csapódott az egyik repülőgép a hetvenhatodik emeletbe… És az, robbanás zaját kelthette és rombolást okozhatott nyolcvan emelettel lejjebb?!) Förtelmes gonoszság, őrjítő hazudozás a hivatalosok részéről. A következő években részletező oknyomozás. Világos, előre kitervelt, önművelet vala, majd’ HÁROMEZER halottal.

Sátán! Elégedett vagy?

Úristen! Hová lett a Jó?

S a kitervelők, a végrehajtók, ma hasonló gazemberségekkel küldik a lelki sötétverembe azokat, akiknek elég az embertelenségből, a feneketlen rosszindulatból.

A fehérlelkűek részéről a védekező igyekezet ösztönös, de ettől még a végzet elég nyilvánvalóan közelít, és veri ki a kezedből a tollat. Ugyan, hogy is jöhetne itt tovább szeretteid sorsának részletezése? Tudom, a nagyon kevés szép és harmonikus, lelket melengető eseményt, gondolatot, érzést fel lehetne nagyítani, hogy takarják el a savanyú hétköznapokat, de vajon tehetem ezt? Nem! De igen! A dilemma úgy látszik, immár végig kísér.

És jól orrba vág a hír:

– Gyere, monamour hörpöljünk egy pár pohár beaujolais-it itt a Pierre-nél.

A jótékony vörös tüzet áraszt szét a testekben, meleg járja át a tagokat. Serényen bizsergeti az altestet is, és a párocska már teljes természetességgel gondol egy grandeur egybeforrásra, amikor a terasz mellett elhaladó autóból fejhangon süvölt az Allahu akbar, majd felugat a gépfegyver, és ők szétroncsolt mellkassal zuhannak a padozatra. Agyvelőfoszlányok a boroskancsón, poharakon. Sikoltás, jajveszékelés, hörgés hangja verődik ide-oda a sikátor falain. Ártatlan lelkek surrogva emelkednek az elfeledett és megvetett Isten felé, aki már régen elbujdokolt erről a vidékről.

(Párizs, 2015. november 13.)

A jelen légkör tehát ugyancsak nyomasztó. Akkor, hogyan lehet felvenni egy korszak a mainál sokkal sötétebb (?) atmoszférájának ügyeit, benne jó édesapám, szép édesanyám további sorsának felelevenítését? Valójában nem borzalmasabb az a korszak. Hiszen, katonailag tisztább: akkor hadsereg hadsereggel szemben. Ma, sunyi fanatikusok megveszekedett gazemberségei civil körülmények között – vétlenek, ártatlanokkal szemben. Lehet, csak közben vagy megőrülsz, vagy leiszod magad. Magyar Pimodán. Egyszerű. Viaskodom, hogy nem szabadna feladni a további útjuk (belefonva a testvéreimét és az enyémet is) felidézését. De itt a mindennapos intelem: „Ne a múltba révedezz!” Kapom a „jó tanácsot” a felemtől, és persze, a támadhatatlan női logika szerint, mindig elmarad a konkrét tanács, hogy akkor, mit is? Mit is a jelen szépségeiből? Kiút a szüntelen történések szervezése, a számomra egyre lassuló idő múlatására. Csakhogy azok ellen egy idő után tiltakozik a test. A test, amelyet annál jobban, mint ahogy a feleségem gondozza, nem lehet birtokolni.

Pécsváradi Gábor: Jeruzsálemi utazás, Kazinczy Ferenc: Sophie, John Lukacs: A párviadal, Dzsida Jenő: Séta egy csodálatos szigeten, Cseres Tibor: Parázna szobrok, Lin Yu Tang: Bölcs mosoly, Tersánszky J. Jenő: A tiroli kocsmáros. Konfuciusz élete, Ruffy Péter: Bujdosó nyelvemlékeink. Szamosközy István: Erdély története. Teach Yourself, Dutch Dictionary. Beke György: Vizek törvénye. Antoine de Saint-Exupery: A hadirepülő. A szabadságharc nagy csatái. Makkay Sándor: Magyarok csillaga. Nyírő József: Néma küzdelem. The Oxford Illustrated. Tamási Áron: A bölcső és környéke. Roald Dahl: Kiss Kiss. Általános orvosi ismeretek. Szalatnay Rezső: Két hazában egy igazsággal. Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság. Szőcs Géza: A magyar ember és a zombi. Fehér Béla: Triptichon. A bölcs Esopusnak és másoknak fabulái. Thuróczy János: A magyarok krónikája. A medicina krónikája…

S vagy még jó néhány könyv, amit elolvastam, de egyre kevesebbre emlékszem belőlük. Soknak a címe elfacsarítja a szívemet, mert biztos valami borzalmasról szól. Igen, büszke vagyok a szerzőkre, mert legalább – ha így is – a lelkemben élnek. Gondolatfoszlányokkal, értelmes mag nélkül, de szeretettel, és valami félénk felvetés, hátha lehet egy kevéske hasonlóság felfogásban, szemléletben:

„Murakami okosan vegyíti a hagyományos elbeszélést, a populáris kultúrát, a japán tradíciókat, a csodás realizmust és a filozófiai vitát – méltatta a szerzőt az 500 ezer dán korona (21 millió forint) pénzjutalommal járó díj zsűrije.

A 66 éves Murakami Haruki több millió könyvet adott el, és már elnyert számos elismerést, köztük 2006-ban a Franz Kafka-díjat.

A japán író 2016. szeptemberében veheti át az újabb díjat – egy bronz hattyút – és a vele járó csekket Odense városában, Andersen szülőhelyén.”

Irigylem, mert olyan helyen él, ahol a hagyományok éltetése megóvja a gondolkodót a carpe diem életszemlélet rothasztó, kiüresítő ragályától, a modernizmus idegrángató pörgésétől. Életének természetes része a sinto templom, a kőkert, az origami. Jó neki – ott Keleten.

Szóval, akkor „populáris kultúra”. Tényleg? Action? A ma szörnyűségei ellenére? Tiszta tudathasadás! Igaz? Hát, jó. Nesztek!

Valahol Arizonában.

A földrengésjelző intézet hétvégi ügyeletese – amatőr agykutató és művészettörténész, alkalmi parkett-táncos – hátán fekve a sky kanapén, olajos tekintettel mered az embertelen-modern megfigyelő terem össze-vissza csűrt, fémidomokkal szabálytalanul teleszórt mennyezetére, miközben a bérmaca heves fejmozdulatokkal ügyködik rajta. A hajlított képernyőkön egyvonalak haladnak őrjítő egyhangúsággal.

– Miért nem lehet a riasztást önműködővé tenni? – elmélkedik, amikor testi explóziójával egy időben hirtelen gigantikus hullámtánc vonalai rajzolódnak ki a monitorokon, és azzal egyidejűleg velőtrázó szirénahang zsugorítja szép tagját. Tetézi az összerándulást a prosti valami idegen nyelven köpködő, válogatott káromkodása.

Letolt nadrágjába gabalyodva zuhan át a tea-asztalon. Bakugrásokkal rángatja fel a ruhadarabot, és fut a fali vörös telefonhoz.

– Szeizmikus tevékenység, valahol a közelben! – makogja, maga előtt is nevetséges hangon, miközben a nőstény az érthetetlen ingerektől felajzva, négykézláb, lassított mozdulatokkal közelít felé.

Az alkonyi vörös fényben a kőcsipkés, szaggatott meredélyek és tűfokok egy más bolygót idéznek. Ettől a gondolattól nem tud szabadulni a természetvédelmi őr, amint látcsövével pásztázza a horizontot. A távolban az egyik – csak a képregények vadregényes ábrázolásaiban „létező” – csúcs körül, mintha keselyűk keringenének. A közelben karnyi méretű, pofa- lebernyegét ütemesen mozgató gyík félig leeresztett szemhéjjal figyeli a csillogó, óriásszemű embert.

Malcolm Buffent a gyermektársadalmat agylágyító, antropomorfizált gumiállatkákkal hülyítő, s a bigyók eladásából milliárdossá vált egyén. Alacsony, elhízott, kerek-kopasz fejű alak a cégelnök, búbján mindig gyöngyözik a veríték. Szuszogva ül Chesterfield bőrfotelében. Időnként eltátja száját és hatalmasat böffent. A boltozatos szájüreg felerősíti a szörnyű hangot. Félszobányi méretű ívelt íróasztalán gumiállatkáinak bronz másolatai teljes összevisszaságban. Unott ábrázattal hallgatja a

titkárát. Az általános ellenszenvét titkolni alig képes mindenese merev arccal jelenti.

– Nem, nem járnak repülők a kiszemelt szírt környékén. A teljes csend garantált. A legközelebbi lakott terület száz mérföldekkel arrébb található.

A következő napokban a környező hasadékok, szurdokok őrületes hangzavart vezetnek el a messzi távolba. A sziklacsúcsba óriás helikopter hasán csüngő fúrófej vagy húsz darab, tizenöt méter mély lyukat váj a sziklába. A következő raj betont önt beléjük, majd tetejükön kifúrt-talpas, acél elemek süllyednek meghatározott rendben, egyenlő magasságig a szírt fölé. Időnként vizet locsoló légcsavaros érkezik. Napokkal később feltűnik a légi szállítás Herkulese. Erőlködés nélkül illeszti a hatalmas titánium és üveg, posztmodern palotát a vastönkökre a mérnöki pontosság legnagyobb dicséretére. Az aljzat fémgerenda nyílásain át illesztik a számtalan, karhossznyi rögzítő csavart a helyükre. A stabilitás garantált még orkán erejű szél esetére is.

A kétszintes épület tetején dús, trópusi növényzet keretezte kert. Alatta nyolc hálóterem, mindegyikhez fürdőszoba. Az alsó szint egybefüggő, hatalmas nappali, űr-modern konyhával. A padozat alatt százezer literes víztartály az épületen kívüli töltőtölcsérrel. Mellette óriási folyékonygáz tároló hengere. Az egyik oldalon, a sziklán túlra nyúló, a semmi felett lebegő, hatalmas terasz. Ennek párja a másik oldalon, hasonló méretű, átlátszó fenekű úszómedence majd’ ezer méterre lebeg a szurdok felett. A harmadik oldal talapzatából óriás tányér nyúlik ki: helikopter leszálló. A tetőpark méretes árnyékolója foton fogó fóliával fedett, csakúgy, mint az üveges oldalfalak. Az elektronokat folyamatosan gyűjtik a lítiumos, szuper akkumulátorok a világításhoz, hűtéshez és az éjszakai fűtéshez.

A szűk baráti kör meghívót kap a házavató bulira.

John Henry Neumann szegényházi gondnok-nevelő a költségek rideg számoszlopait böngészi parázsló tekintettel. A kopott bútorok között számtalan, fényes szőrű macska jön, megy. Tágas, fonott kosárban két labrador figyeli a cirmosokat. A konyhapult felől megszáradt krumpli főzelék babéros-penészes szaga teríti be a szobát. JHN hosszú ujjai ritkás hajába túrva vakarják feje tetejét. Cyrano-i orra mellett a mély ráncok állcsontja alá futnak. Ösztövér teste olykor görcsbe rándul. Kínozza elhanyagolt gyomorfekélye. Saját nyomorát csak fokozza a hetven gyermek okozta gondözön. Önkéntesei sorra elhagyják, nem tudják elviselni a reménytelen gyermeksorsokat. Nagy részük úgyis a börtönben végzi, a lányok többsége pedig az utcán, vélekednek. Hiába fordul a városházához egy kis támogatásért. Szegény az is, mert a kicsi település a félsivatagban van, és munka pedig alig. Nemrég költözött el a faragatlan helyiek örökös zaklatásának kitett apácarend is.

Hiába a sok adakozásra szervezett előadás, a kékszemű angyalkar énekei, az izmos serdülőkből álló akrobata csapat. Hiába vannak tehetséges gitárosok, hegedűsök, zongoristák. A szép produkciók látványa, a muzsika élvezete mindenkinek öröm, de az örökös nélkülözés, léleksérülés, szomorúság, reménytelenség angyalainak tiszta- szép műsora alig-alig nyitja meg a pénztárcákat.

A kimerítő, nem sokat hozó est után JHN fáradtan zöttyen foszló karosszékébe. Fokozódó dühvel nézi a tv-t. Légi közvetítés MB „házavatójáról”. Éppen MB! Hányszor írt könyörgő levelet az álságból fenntartott alapítványához! Az egyforma válasz: nem támogatnak magán lelencházat. Holott annak tulajdonosa a város! Keze ökölbe szorul, azon veszi észre magát, hogy fennhangon átkozódik. Soha nem használt szavakkal üvölti túl a bemondót. Kurvapecér, rohadt mammonosok! Vár rátok a gyehenna! Pokolfajzatok! Züllött ficsúrok!

A háttérben egyre hangosabban vihognak MB gumiállatkái.

A leszállón egymást váltják a helikopterek. Aljukon óriás hálóban fémbőröndök össze-vissza. Az utolsó robaj is elül. A nappaliban bámuló arcok, óvatos léptek. A délutáni vakító fényben a látómező kitágul, mintha lebegnének a térben.

– Kolosszális, fantasztikus! – harsogja a szenátor vérvörös fejjel. Már a helikopterutazás előtt jól felbátorította magát egy fél üveggel. Abraham, az egykori alpinista, kétméteres néger szakács és pincér – John Henry Neumann keresztfia. A fiú apjának vállalkozását MB küldte a tönk szélére azzal, hogy a gumiállat beszállításait rossz minőségre hivatkozva, ami egy orbitális hazugság volt, nem fizette ki, pedig cégei utóbb mindet eladták.

Az állást Malcolm Buffent rossz lelkiismerete diktálására kapta meg a keresztfia. Az atléta-pincér könnyed mozdulatokkal gurítja a zsúfolt zsúrkocsit. Jeges italok kavalkádja. Közben gondja van a terasz sarkában forgó grillen a mexikói malacsülttel is foglalkozni. Coronitát locsol a pirosodó bőrre. A másik rostélyon mézes csirke szárnyak verdesnek a parázs hőjében, kardhal szeletek sülnek erős pácban. Könnyű saláták, zöldség remekek, és mindenütt átlátszó, párás hordókban sörök a világ minden tájáról – a meleg ellen. Az üvegajtajú bortárlókban százéves nedűk, rafinált párlatok, borolajok.

Nem látható helyekről zsongító, érzéki zene szól. Búgó, kissé közönséges hangú énekes pezsdíti az egyre többet ivó kompánia vérét, észrevétlenül.

A házigazda jót mulat a szemüket forgató, tojástánc léptekkel ide-oda járkálókon.

– Igyatok, egyetek! Gyönyörködjetek!

A légkört lassan megszokó férfiakat eszi a méreg, „micsoda ötlet, ez a Malcolm Buffent igazán fineszes egy alak, ezúttal is lepipált mindenkit.” Indulataikat inkább zabálásba, vedelésbe fojtják. Igaz, többen félhangon, elhúzott szájjal – szinte csak magukban – vitatják, hogy lehetett ide építési engedélyt kapni?

Csak a szenátor akkora marha, hogy a feleségét hozta el. Az üzlettársak, naná, hogy luxusnőkkel jöttek, az egy szem női részvényes pedig a leszbikéjével érkezett. Aki meg egyedül jött, annak van itt bárki éppen, de lehet guminő, gumiférfi, amit akar…

Malcolm Buffent egyetlen rokona, Gregory Hickenbottom a neves, keleti parti egyetem biológia professzora (loboncos haj, magas homlok, szarukeretes, nyolc dioptriás szemüveg, letaposott nadrág alja, koszos cipő – igen, a tudós sablon jellemzése ez) lelkesen magyaráz egy libatápszerből meggazdagodott, és a sok italtól imbolygó, ezért menekülni képtelen, alacsony, festett bajuszú alaknak.

– Tudja, kérem, a vagyon táplálta teljes akarat-szabadság rendkívül veszélyes, sőt, káros! Tudja, miért? Azért, mert „teoretice” semmi, de semmi sem gátolja a tehetőst, bármiben, érti kegyelmed, ismétlem, bár-mi-ben, hogy kifejezze magát. Azaz jelentőséget szerezzen magának, valami olyanféle, talán most még elfogadott megjelenítési formában, amely felkelti az értők – és persze a hasonszőrűek – egyetértését, sőt csodálatát.

Az apró ember összeakadt szemekkel bámulja a rá jóságos tekintettel néző szónokot, és csak arra ügyel, hogy a megfelelőnek vélt mondatközben bólintson. Valójában semmit sem ért e tekintélyesnek látszó figura szavaiból.

A naplemente varázslatos. Nem mintha bárki gyönyörködni kívánna benne. Ekkorra teljes erejével hat az alkohol, a salátákba reszelt töméntelen afrodiziákum. A nappali széttolt bútorai között összegabalyodott testek: ember, kutya meg rózsaszínű, méretes, távol-keleti pontyok tátogó szája. Az egyiket szőrős-tapadós kesztyűben tartja a szenátor merev tagja irányába, s közben eszementen röhög, hörög. Felesége olajos tekintettel, szenvtelenül nézi, miközben a szép szál szakács-pincér, immár csak egy szál fehér csokornyakkendőben hátulról illeti. A lökések ritmusára imbolyog a lady feje búbján a póthaj-konty, előre-hátra.

John Henry Neumann noszogatja öreg Fordját, hogy induljon már. A motor durrogó hangon köhög, majd nagy füstfelhőt vetve beindul. JHN az ötven mérföldre lévő nagyvárosba igyekszik. Kétszer eltéved a felüljárók kuszaságában, de végre célhoz ér. Morgolódva rója a külvárosi bolhapiac sikátorait. Düledező bódék, színes kacatok, értéktelen tárgyak sokasága között kóborol és keresi Abdullah boltját. A muzulmán egyik rokonának két gyermeke él JHN árvaházában. Magához venni nem tudja őket, mert neki is öt ivadéka van. Tőle tudhatja meg, ki a legmegbízhatóbb fegyverkereskedő ezen a vidéken. Nagy erejű, vállról indítható rakétát keres.

Alkudnia kell keményen, mert az ár a gyermekeket rövidíti meg valahol. No meg, nem sok adomány csorgott az elmúlt hónapokban. Töpreng, vajon a szerecsen, mit mond? Hiszen, nem hitsorsosok! „Majd hivatkozom Jézus Krisztusra…”, elmélkedik, „hiszen, ő is Mohamed egyik prófétája.”

A mélység feletti úszómedence alja átlátszó. A szenátor buggyos fürdőnadrágban csattanó hasassal csobban a vízbe. Úszószemüvegén át a víz alatt valahol, odalent, nagyon messze észleli a „talajt”. A rémülettől vizet nyel, mellkasát hirtelen abroncsszerű fájdalom szorítja, levegőt venni képtelen. Arccal lefelé, szétárt karokkal, mozdulatlanul bukkan a felszínre.

A pool körüli nyugszékekben vörös fejeket világít meg az alkonyi, skarlát fény. A hátrabukó fejek nem láthatják a medencét.

– Uram! Ennyiért nem adhatom – jajong Abdullah embere. – Engem megöl a főnök, ha csak ennyit kapok érte – tépi a szakállát. – De mire is kell az önnek, kedves hitetlen?

– Jó ügyre! Higgye el! – Őrült fény lobban a nevelő szemében.

– Mégis, mire? Ha jó ügy, akkor talán a főnök is engedékenyebb lesz.

– Nem mondhatom meg, sajnos! – mondja halkan, fejét ingatva JHN. – Nem, nem mondhatom meg! Bocsánat. Csak annyit, hogy egy megbízható bérhelikopterre is szükségem van.

– Micsoda?! Lehetetlen, lehetetlen! – ismételgeti a feketeképű, de valahogy rokonszenvet érez a toprongyos, parázsló tekintetű alak iránt.

– Jó ügy! Jó Ügy. Önöknek is használ, higgye el.

– Hát, meglátjuk, mit szól a főnök.

Az éjszaka igen hűvös. A meleg hálószobákban alig van valaki. A nappaliban egymás hegyén-hátán hortyog az állat-ember massza. Abraham ruganyos léptekkel, osonva megy a medencét övező plató legtávolabbi sarkába. Ügyet sem vet a vízben lebegő testre. Maroktelefonja zöldes fénybe vonja kemény vonásait.

- Holnap lenne jó! – suttogja. – Vannak itt vagy harmincan.

– Hé, de veled mi lesz, Abraham?

–Nyugi, mondd meg, mikor érkezel. Van itt nekem biztonságból vagy ötszáz méter perlon kötelem, hegymászó csákányom…

– OK! Legyen kézben a telefonod!

– Rendben!

– Na, lesz itt pénz az árvaházamra, ne féljen senki – villan John Henry Neumann szeme – ha eljuttatom a filmfelvételt a CNN-hez, a BBC-hez! (Százéves Bell and Howell felvevőjébe alig kapott filmet. Ki használ ma már effélét?) Csak valami fájintos bankszámla szám kell, ahova utalhatnak – gondolja kissé zavarosan. Elhessegeti magától a dolog szervezési részét. – Nem éheznek majd többé a gyermekeim – mondja szánalomtól elfúló hangon.

Csörren a telefon. Abdullah csak annyit mond:

– Oké, reggel 5-kor a boltomban.

Az igazgató tanácsi ülés résztvevői illedelmesen várnak. Tekintetük az üres főhely karosszékén nyugszik egy darabig.

– Hol az elnök? – kérdezi fogát csikorgatva a türelmét vesztett HR Dpt vezetője. Ő különösen nem bírja ezt a pacalt.

A titkár, kopogás nélkül ront be. Engedély nélkül rohan a tv-hez, és kapcsolja be. Már órák óta ismétlik.

A csodálatos, szeszélyes formájú, vörös sziklacsúcsok egyikén csillogó, űr modern épület egyszer csak villanó robbanás mellett repül szét. Darabjai messzire szóródnak szét az univerzumban.

A közeli kisváros egyetlen szállodája mellett az elnöki kocsi sofőrje unottan rágózik. A főnök helikopteren távozott. De hová? Sohasem mondják meg, sem neki, és most a biztonságiaknak sem. Már harmadszor látja a képriportot. Vállát vonva megy újabb sörért. Ma sem jön, különben telefonálna.

Ez a bulvár. És akkor? Ez jó? Nem. Miközben a legmagasabb fokozatú terrorveszély van Párizsban, Brüsszelben a megbomlott agyú, gyilkoló fanatikusok miatt.

Ja, az életet felülírni, sőt, túlírni – nincs az a képzelőerő…

No, no, Frau Merkel You are wrong, You are not for your country. Since You said about the „refugees” – all males, between 20-30 years of age – „we’ll give them a Bible” – and they will all of a sudden comply to all the rules of Western civilization...

Please, tell me, how does it come, that the population of the East part of your country – which had suffered a good 40 years of communism, including Yourself, and since from the Einheit (Unification, 1990) the central government had invested around two thousand billion Euros to these unfortunate provinces, in order to elevate the spirits, the attitude, the manner and standard of living of the locality – experience none of the slightest sign of success whatsoever! (Birth rate in Prussia and Saxonia is 0,6!!! Continuous internal immigration from these region is enormous, etc). So, how would you dare to declare, that people from an entire differenc culture (?) could be integrated, if your establishment and of the former ones have failed to integrate a part of your very own people??”

Ezt hebegem félálomban, mert azt képzelem a Világlelkiismereti Fórum meghívott előadója vagyok. A pizsamám csatakos a verejtéktől, a tarkóm fáj mondanivalóm súlya alatt. A viceházmester kinézetű kancellárasszony egy baziliszkusz tekintetével méreget. A padsorokban ülő varánusz-öngyűlölők kórusban röhögnek. Kipattanok az ágyból, sietek üríteni, alul és felül. A feszültség ostorozza, csépeli az emberi szerveket. A feleség ijedten kérdezi:

– Mi történt?

Itt vigyorog rám a turbánszerű fejfedős alak, kezében gépfegyver. Zavaros tekintetében eszelős fények villannak. Megfenyeget. Az életet, a drága életet, az egyszeri, értelmes életet akarja. Az enyémet, és nem a világ gazembereinek az életét, nem azokét, akik lángba borították, lerombolták, szétzüllesztették az ő földjét. Megvető hangon szorítja belém a lélegzetet, veszi el a hangomat.

Robban a repülőgép a magasban, kelepel a Kalasnyikov a koncertteremben. Sikoly, vér, a vértolulásos rettegés utolsó felvillanása.

– Megölnek!

Görcsös összerándulásba merevedő mozdulat az élet mentésére. Esély nélkül. S mindez földrészünk legbelső magvában. A kivégzők egy másik, kegyetlen életfelfogás rabszolgái. De elég erősek ahhoz, hogy az enervált, cinikus, önvédelmi képességeitől önmagát megfosztó társadalmat legyűrjék. Rajta!

Tényleg, érdemes bármit is közölni, megosztani? Ja, megosztani – a szó dermesztően parlagi és üres manapság! Tolakodva „oszd meg” teljesen érdektelen dolgaidat milliónyi, alig ismert ember számára a „közösség” világhálós felületein. Felhígul minden értelmes gondolat, nézet! Így hát, írni sem kell.

Irní mes llek. Ed za si tehel, hogy men semedré! Telürő, gésűnyrösz, lyészev. Agyon si kentehől! Zzágyiv! Iknednim gésnelle! Gésnelle iknednim! Mindenki gésnelle! Imádkozzunk-knuzzokdámi!!

Mi Atyánk, aki a mennyekben Vagy, Szenteltessék meg a Te neved, Jöjjön el a Te országod, Legyen meg a Te akaratod, Miként a Mennyben, Azonképpen itt a földön is, Mindennapi kenyerünket, Add meg nekünk ma, És bocsásd meg a mi vétkeinket, Miképpen mi is megbocsátunk, Az ellenünk vétkezőknek, És ne vígy minket kísértésbe, De szabadíts meg a gonosztól, Amen.

Im Knátya, ika a nebkennyem gyaV, Késsetletnesz gem a eT deven, Nöjjöj le a eT dogászro, Negyel gem a eT dotaraka, Tnékim a Nebnnyem, Neppéknoza tti a nödlöf si, Ipannednim teknürenyek, Dda gem knüken am, Sé dsácsob gem a im tekniektév, Neppékim im si knutácsobgem, Za knünellen kenkőzektév, Sé en gyív teknim ebsétrésík, Ed stídabasz gem a lótszonog, Nema.

Igen, ennyire érthetetlen lett a világ. Vagy a vissza-változat sumér? Lehet. Jaj, ne húzza már annyira azt az ingujjvég-zsineget! Szorítja a mellemet, nem kapok levegőt…

Teteje