| |
Tóth Zoltán
A zen és az iszlám kertművészet
— Zen and Islam gardens —
BA Szakdolgozat, Siófok 2015. |
Word formátumban [« Word ]
|
1.) Bevezetés
Szakdolgozatomban a zen és az iszlám kertművészet összehasonlító elemzésére vállalkozom. Témaválasztásomat A Tan Kapuja Buddhista Főiskolán szerzett ismeretek, tapasztalatok motiválták, amelyek által átfogó képet kaphattam a különböző vallásokról, keleti filozófiáról, azon belül is a buddhista tanokról. Mindez egy olyan összehasonlítást tesz lehetővé, amely által a zen mellett az iszlám kultúra kertművészetének sajátosságai, hasonlóságai és eltérései mind-mind napvilágra kerülhetnek. Van-e közös pont a történetiségre, a szellemi háttérre, vagy akár a szimbólumrendszerre vonatkoztatva? Milyen szerepe van a térelrendezésnek, illetve az elemek elosztásának? Mennyiben érvényesül az a fajta harmónia a muszlim kertművészetben, mint ami a zen kertművészetet is meghatározza. Célom az, hogy minderre választ kapjak a hazai és külföldi szakirodalmak segítségével.
A kertművészet egy olyas valami, ami időben és térben állandóan változik, ám mégis képes adni egy olyan stabil pontot az ember életében, amely által mind testi, mind pedig lelki kiteljesedéshez juthat. Főként, ha olyan kertekről beszélünk, amelyek eleve meditatív, vagy éppen szimbolikus jelentéssel készültek.
A keleti tanok, illetve maga a filozófia szerves részét képezi a kertművészetnek, hiszen a természet törvényeinek tiszteletben tartásával lehet eggyé válni vele, átérezni annak lényegét és mindennemű szépségét, amit úgy gondolom a keleti filozófia befogadói vagy éppen megalkotói évszázadokon át szem előtt tartottak. Ám nem utolsó szempont a szemet gyönyörködtető látvány sem, amit mind a zen kertek, mind az iszlám kertek megjelenítenek. Dolgozatomban így a forráselemzéseken túl törekszek a képi ábrázolásra is, amely által reprezentatív erejűként hathat minden leírt sajátosság.
[« tartalom ]
2.) Vissza a gyökerekhez!
2.1. A zen kertművészet szellemi háttere
A buddhizmus a világ olyanságát a tudatból vezeti le. Azaz mi tesszük a világot olyanná, amilyennek a világot látjuk, amilyennek a világot tudjuk. Ezért a világ megismerése, a világ természetének megismerése – „a világon való meditálás” – fontos önismereti módszer. A világ megismerése önmagunk igaz természetének megismerése.
A zen bölcselete szerint a világ törvényeinek legtökéletesebb kifejeződését önmagunkban tudjuk megtalálni, ha befelé tekintünk és tudatosan keressük ezeket a törvényeket.
Befelé tekintve fel kell ismernünk, hogy egy teljesen mesterséges világban élünk. A „természet” ami folyamatosan körülvesz bennünket „nem természetes”, hanem egy olyan világ, amiben mindent mi emberek teremtettük meg. Itt most nem arra a „természet”-re gondolunk, ami noha létezik, de nem élünk benne, hanem arra, amely ténylegesen körülvesz bennünket. Rá kell jöjjünk, hogy a dolgok, a fogalmak, az ismeretek igen nagy része nem is létezne nélkülünk, emberek nélkül. Az autó, a lakás, az internet, a kukorica, a grillcsirke, a lízing, a pénz, a státuszszimbólum, a munkaidő, a mélytányér és még sorolhatnánk – mind-mind mesterséges.
Ahogy Dobosy Antal fogalmaz a „Természetes és mesterséges” című írásában [1] :
„Jogosan kérdezhetnénk, hogy egyáltalán mit nevezhetünk természetesnek? A fa és a virág, vagy a patak és a szikla, vagy az elefánt és a kisegér talán természetes? Amúgy lehet, hogy ezek mind természetesek önmagukban, de a mai ember (és én ilyenkor az elmúlt tízezer év emberére gondolok) látásmódja vajon az természetes-e? Azt látja-e, ami van? Azt gondolja-e a világról, amit tényleg van? Úgy gondolom, hogy egy tüzetes önvizsgálat után ráeszmélhetünk, hogy messze nem azt látjuk és gondoljuk ami, tényleg van. Tudatunk az érzékszerveken átkonvertált észleleteket feldolgozza, fogalmakba rendezi a kapott élményt, majd szavakká és gondolatokká formálódnak, aztán prekoncepciókká, tapasztalatokká és látásmóddá lesz minden. Mindaz, ami a tudatunkban megjelenik mesterséges, általunk áll elő. […]”
Ebben a rövid gondolatban tökéletesen megjelenik az a központi eszmeiség, amely meghatározó szellemisége a zen gondolkodásmódnak és annak egyik fő művészeti ágának – a kertépítészetnek: „vissza a természethez”. Azaz, hogy a mesterségesen létrehozott emberi világgal szemben vissza kell térni a természet által megjelenített „valódi természethez”. A természet diktálta rend megismerésén keresztül, az abban megnyilvánuló harmónián való meditáción keresztül felismerhetővé válik nemcsak az emberi világ mesterséges volta, hanem a természetes rend – a tiszta tudatosság is.
A zen gyakorlása a tudat felszabadításának gyakorlása. Szabaduló művészet. Így a meditáció is az, ahol a test korlátok közé van szorítva, és mégis az a feladatunk, hogy ilyen mozdulatlan körülmények között ismerjük fel a szabadságunkat. Ha ezt igazán átéljük és átlátjuk, akkor mi akadálya van, hogy kialakítsunk és megteremtsünk egy másik világot? Hiszen saját tudatunk ügyében járunk el. Merjünk szabadon gondolkodni, és merjünk elképzelni egy új harmonikusabb világot, ahol a „természet” a tiszta valóság megnyilvánulása.
Tévedünk azonban, ha a természet valódi lényegét – a tudat tisztaságát a „tudat ürességével” azonosítjuk. Az üres tudat tulajdonképpen értéktelen a zen szempontjából, és így ennek megvalósítása nem célja a zen gyakorlásnak. Annál értékesebb viszont a tudat tisztasága.
Ahogy Dobosy Antal fogalmaz a tiszta tudatról [2] :
„A tudatot hasonlíthatjuk egy lakáshoz. Ebben a lakásban mindenféle berendezési tárgy helyezkedik el, mely tárgyaknak fontos funkciójuk és szerepük van, miközben az életet éljük. Ha belépünk ebbe a lakásba szinte az első pillanatban észrevesszük, hogy ez egy tiszta, rendes ház-e, vagy pedig lakója elhanyagolja. Észrevesszük persze akkor, ha igényesek vagyunk, és van szemünk is a tisztaság meglátására. Tegyük fel, hogy kaptunk egy olyan lakást, amely koszos, piszkos, elhanyagolt. Nyilvánvaló, hogy nem dobjuk ki az összes berendezési tárgyat a lakásból nagytakarítás ürügyén, hanem minden egyes tárgyat letisztítunk és rendet rakunk. Csak a piszkot és a rendetlenséget távolítjuk el. Egy üres lakást lehet ugyan tisztának nevezni, csak éppen alkalmatlan, hogy benne lakjunk.”
A tudatot is számtalan dolog szennyezi. De azért még ne akarjuk eldobni az egész gondolkozást, mert vannak hibás gondolataink. A zen a gyakorlással, az elmélyedéssel, az elmélkedéssel – ami a tudat kutatását jelenti –, a tiszta tudatot akarja elérni, anélkül, hogy a tudatfolyamatokat meg akarná vagy meg kellene szüntetni. A tudatot tisztává tenni, a tudatot tisztába tenni, ez minden zen gyakorló célja Bódhidharma óta, és ezt a tanítást adták át közvetlen módon, szívtől szívig, tudattól tudatig a zen mesterek.
A fentiek illusztrálására álljon itt egy régi zen történet Terebess Gábor fordításában:
„– Még egy ilyen nagy bölcs se szabadulhat a portól? – kérdezte a söprögető Csao-csou zen mestert egy látogató.
– A por kívülről jön – felelte Csao-csou.
Máskor egy szerzetes szólította meg:
– Hogy találsz egy porszemet is ilyen ragyogóan tiszta kolostorban?
– Nézd, itt van még egy – nyugtatta meg Csao-csou.”
De mik is azok a szennyeződések, tisztátalanságok, melyektől meg akarjuk tisztítani a tudatot?
Erre ad gyakorlati módszert a zen kertépítészetben megnyilvánuló tevőleges meditáció. A zen kert a tiszta tudat allegóriája és manifesztuma. Kialakítása során szemügyre vesszük az azt felépítő építőelemeket, megvizsgáljuk hogyan kapcsolódnak egymáshoz és hogyan helyezkednek el harmonikusan, úgy hogy ne keltsenek hullámokat a tiszta tó felszínén…
Gondoljunk arra, hogy a tudat igazi természete a függetlenség, a szabadság. Ez jelenti a tudat szellemi természetét is. Ha a tudat korlátok közé van kényszerítve, azaz a tudatfolyamatok, melyek benne zajlanak, függenek más tudati tényezőktől, akkor ez a tudat elveszti igazi természetét, elveszti szabadságát. Ez az, amit a zen szennyezett tudatnak nevez. A nem-tiszta tudatban az elfogultságtól kezdve, az önismeret hiányán keresztül, az előítéletekig egy sor olyan tényező van jelen, mely akadályozza a tudat szabad mozgását.
Ezeket az akadályokat kell megszüntetni ahhoz, hogy megélhessük szabadságunkat. Súlyos, nehezen elhárítható akadályt jelentenek például a jól informáltság, az „okosabbság”; a nehezen megszerzett tudásunkba vetett hit; a tudatról, szabadságról és a tudatfolyamatokról megszerzett ismeretek. Ugyanis ha nagyon jól tudjuk, hogy mi az „igazság”, akkor még azt sem tudjuk elfogulatlanul megítélni, ami közvetlenül a szemünk előtt történik. Nem tiszta a tudatunk.
Az elfogulatlanság – amikor úgy látunk, hogy szemünket nem befolyásolja annak a tudása, hogy mit kellene látnunk – lehetőséget teremt arra, hogy úgy és olyat láthassunk, ahogy és amit azelőtt még soha, és amit elfogulatlanság nélkül nem is pillanthatnánk meg. Ez a tiszta tudat. Amikor a dolgok igazi természetüknek megfelelően nyilvánulnak meg. Amikor a tudat is igazi természetét mutatja fel.
Ezt az igaz természetet fejezi ki a tökéletes zen kert.
2.2. A zen kertművészet történetisége
A zen kertművészet történetisége visszanyúlik az ókori időkre, a japán kultúra kezdeteire. Hogy megértsük a zen sziklakert fejlődéstörténetét, elsőként az ötödik századra kell visszamennünk, amikor a kínai taoizmus lenyomata érződött a kertművészetben is. Alapjául szolgált ez a Heian-kor művészetének, amely a buddhista kínai kultúra jellegzetességeit hordozta magán. A kínai kert a természetességet képviselte, amelynek nyomán kialakult a rinsen típusú kert. Ezen stílus növényeket és vízi motívumokat tartalmazó tájkert volt, amelyből később a shinden típusú palota-, és kert együttes alakult ki, létrehozva az épületek és a tájkert összhangját. (Mitsui 1987)
Noha eredetileg a zen buddhizmus tanait a Kínában tanult Eisai Myōan hozta be Japánba 1168-ban és 1187-ben a zen kertek kialakulásának korát mégis a 14. század első harmadára datálják, mégpedig a Kamakura-korszak végére, illetve a Muromachi-időszak kezdetére. Az első zen templomot Eisai Myōan építette meg a Kamakurában székelő Hōjōk
támogatásával 1202-ben. (Totman 2006) Ennek is köszönhető a Kamakura-korszakban elterjedő korai zen buddhizmus és a zen kertek nagymértékű térhódítása.
Egyes kutatók szerint a zen pusztán a VII. század folyamán áramlott be Japánba, Shotoku herceg uralkodása alatt, amikor Dosho behozta a tanokat a kínai patriarcháktól. A Narában található Gangoji komplexum meditációs temploma a korai zen lenyomataként szolgál. Ez idő alatt művészek és kertépítészek figyelmüket a kínai taoizmusról egyre inkább arra fordították, hogy erőfeszítést tegyenek saját kultúrájukat visszatükröző, fejlődő művészetükbe.
A 11. század környékén a zen kertek a buddhizmus elveinek tanítására szolgáltak, illetve arra, hogy létrehozzák a zen fogalmak mélyebb megértését. Még ebben a században megjelent az első szakkönyv a kertművészetről, ami sakutei-ki néven vált ismertté Tachibana Toshitsuna által. Az 1200-as évekre a zen kertművészet elvei megalapozódtak. Azóta apró finomítások történtek, de túlnyomórészt változatlan maradt. (Mitsui, 1987)
A Muromachi-korszakot az állandó feudális viszályok jellemezték. Ezen időszakban a kultúra őrzői, illetve továbbörökítői a zen kolostorok voltak. Muso Kokushizen szerzetes 1339-ben hozta létre a Tenryû-ji kolostor kertjét valamint a Saihô-ji kertet, amelynek különlegességét az időtlenséget kifejező mohafelületek szolgálják. (Mitsui 1987) Kokushiezen a kertet, amely eredetileg szórakozóhelyként funkcionált, gyökeresen átalakította. A kompozíció kiemelt részeire kőcsoportokat hozott létre, köztük egy „száraz” vízesést, amely a víz metaforikus ábrázolásának legelső példája volt. A kert növényzete a Heian korszak buddhista tradíciói szerint mutatta a múló évszakokat. A stílus a sóin-korszakban folyamatosan letisztult. A monostorok, rezidenciák már szabálytalan rendben is épültek.
A zen kertek tradicionálisan csendes és elmélkedő területek voltak, hasonlóan a szerzetesi kolostorokhoz a római egyházban, bár a zen kerteknél a meditatív jelleg sokkal inkább jelen volt. A zen kertek többnyire kövekből, valamint olyan homok együttesből áll, ami a víz általi hullámok illúzióját kelti. Ezen fodrozódó hatást a gereblyézés által érik el, a sziklákat pedig akképp rendezik, hogy hegyeket illetve szigeteket szimuláljanak.
[« tartalom ]
2.3. Az iszlám kertművészet szellemi háttere
Az iszlám művészete a muszlim kultúra és hagyomány művészeti megnyilvánulása. Fő sajátossága a hitben gyökerező dogmák szigorú tiszteletben tartása, sok esetben kiegészítve az iszlám kultúra területi kiterjedésén alapuló helyi sajátosságokkal.
Az első fontos és meghatározó szellemi hatás: az iszlám vallás, amely térhódítása során érintkezésbe került a szomszédos, vagy meghódított területek művészeti hagyományaival: a keresztényekével Jeruzsálemben és Bizáncban, a hellenisztikus ókori kultúrával Szíria területén, a Szászánidákéval Perzsiában (a mai Irán), fejlődése során hatottak rá a török népek hagyományai Közép-Ázsiában, érintkezésbe került az indiai szubkontinens civilizációjával, befolyásolta Délkelet-Ázsia művészeti arculatát. E keveredés eredményeként sajátos stílusvilágot alakított ki, amelyben a világ színgazdagsága iránti csodálat, a témák és anyagok fantáziadús felhasználása nyilvánul meg.
Összességében nem létezik olyan alapelv-rendszer, amely meghatározta a művészet fejlődésének irányát az iszlámban, azonban elmondhatjuk, hogy az iszlám kiinduló kinyilatkoztatása, a Korán tartalmaz részeket, amelyek irányt mutattak a művészethez való hozzáálláshoz. Magában a Koránban nincs olyan határozott kijelentés, amely ellenezné az élőlények ábrázolását. Általános vélemény, hogy a muszlim „anikonizmus”, ellentétben az ikonoklasztáziával, vagyis a képmások erőszakos elpusztításával, amely csupán ritkán és a későbbi időkben történt, az ilyen képektől való vonakodásból eredt. Ez kezdetben társadalmi és lélektani, mintsem ideológiai volt.
A második fontos szellemi hatás: az iszlámon belül létrejött „filozófia”, melyet arab filozófiának vagy iszlám filozófiának (الفلسفة الإسلامية) szokás nevezni. Képviselői – akár arabok, perzsák vagy törökök voltak – műveiket arabul, az iszlám vallás klasszikus nyelvén írták. Noha a görög filozófia némileg már ismert volt az arab világban, (és a fordítások megjelente előtt szájhagyomány útján már ismerték például Arisztotelész vagy Platón bölcseletét is) – az „arab filozófia” kezdetei csupán a VIII. század elejére tehetők, amikor a nyelv- és írástudó arabok görög bölcseleti műveket kezdtek lefordítani arab nyelvre. Noha a filozófiai gondolkodás és szellemiség hatott a mindennapi életre, mégis a „filozófia” a Közel-keleten csak akkor vált a szellemi élet részévé, amikor az iszlám gondolataival kapcsolatba került, amikor a filozófusoknak és a teológusoknak a párbeszéde szükségessé vált. Mégis az „arab filozófia” az ortodox iszlám vallási ideológia fontos kiegészítő eleme.
Az arab filozófusok (mutakallimūn) aszkéták voltak, mutazila, azaz (minden földitől) visszahúzódók, akik elutasították az ortodoxia képzeteit. Főleg nem „vallási problémákkal” foglalkoztak, hanem metafizikai kérdésekkel. Ezeket a dialógusokat az arab filozófiatörténet a mutakallimūn, azaz: 'beszélők' szóval jelöli meg, míg tevékenységüket a kalām (beszéd) névvel jelölték meg. A mutakallimūn-ok a vallás által „vitathatatlannak” tartott kérdéseket vitatták meg. Az ortodox tanítókkal szemben ellenvetésekkel léptek fel, amikor a hitben olyan dolgokat találtak, amelyek az észnek nem feleltek meg.
Filozófiájuk szerint Istent mindenek fölötti jónak és igazságosnak képzelték: a halál után mindenkit megjutalmaz vagy megbüntet cselekedetei szerint. Egyes muctazilita mesterek szerint még a vétek nélkül szenvedő állat evilági megpróbáltatásai is kárpótlást nyernek a túlvilágon. Egy cselekedet nem attól helyes vagy helytelen, mert Isten megparancsolta vagy tiltotta azt (ez az ortodox formula). Isten bölcsessége az ésszel áll összhangban.
Filozófiájuk szerint a természet törvényei nem szilárdak. Bár úgy tűnik, hogy ugyanazok az okok ugyanazt okozzák, ez valójában csak látszat: Isten akarata bármikor "szétszakíthatja" az ok-okozat láncolatot. Isten minden pillanatban megújítja a természeti funkciókat, amelyeket azután a filozófus törvényszerű szükségszerűségre vezet vissza.
A mutakallimūn-ok hittek a lélek visszatérésében: a lelkek alacsonyabb rendű formákból fejlődnek egyéni emberi lélekké, aminek majd fel kell emelkednie az ősforráshoz. Az emberi lélek célja az, hogy "a helyes megismerés és a jámbor cselekedetek" által megtisztuljon a földi börtönéből és visszatérjen égi honába. Tanuk a plótinoszi filozófiára támaszkodott.
A harmadik és egyben talán legnagyobb hatás, amit az újplatonizmus az iszlámra tett, az a szúfizmus. A szúfizmus az alapjait azon újplatonikus tanból meríti mely szerint az érzéki világ lényegtelen, és csak az isteni valóság visszatükröződése. Céljuk az istenitől eltávolodott anyag legyőzése, és a lélek újraegyesítése az Istennel, aszkézis és eksztázis útján.
A szúfizmus több ágra tagolódott a történelem folyamán, egyik jelentős ág Šihāb ad-dīn as-Suhrawardī rendszere, amelyet a platóni ideatan mellett a gnoszticizmus és az emanációtan jellemez. [3]
Összességében állíthatjuk, hogy a muszlimok a gyakorlati és szellemi tudást nagyobb részt a görög-római múltból örökítették át, az épített táj pedig, amin laknak, bizánci keresztények, kopt keresztények, zsidók, illetve a különféle politeista vallások, mint a zoroasztrianizmus követőitől maradt rájuk. Mindazonáltal, amíg az iszlám eljövetelével az emberi kulturális gyakorlatok változtak, a föld, beleértve a Mediterrániumot, számos aspektusból tekintve szinte változatlan maradt az elmúlt kétezer évben.
Fogalmazhatnánk akképpen is, hogy az iszlám kultúra, ami az ókori kelet és nyugat hagyományait előszeretettel ötvözte saját kulturális jellegzetességeiben, vagyis tulajdonképpen befogadta és összefoglalta a hellenisztikus, bizánci, valamint római örökséget, ugyanúgy, mint a sémi nyelvet beszélő népek hagyományait, sajátosságait. Mindezen túl pedig elsajátította azt a fajta növényhasználati tradíciót is, ami az iráni és indiai nép jellemzői között tarunk számon. (Géczi 2002)
Attilio Petruccioli szerint az iszlám kertnek az archetípusai három különböző iszlám- előtti gyökérhez tartoznak: az arabok, a perzsák, és a törökök természetfelfogásának következményei. (Ansari 2011)
A különböző muszlim szellemi hatásokat összegezve úgy fogalmazhatnánk, hogy a metafizikai ideológia szerint „a hitet nem lehet képileg ábrázolni”, ezért a művészetnek és kreatív kifejezésnek a tiszta szellemi formák, így elsősorban az írás felé kell fordulnia. (Ezért például a kalligráfiát egyfajta szent művészetté fejlesztették ki.) A művészet számára azonban a szent iratok nem válhattak az inspiráció egyetlen forrásává így az idők folyamán a művészet legfőbb kifejezési formájává egyre inkább az építészet vált.
Hiszen a teremtett világban megnyilvánuló isteni hierarchia sok struktúra formáját fel tudja venni. Az isteni törvény a minket körülvevő struktúrában, az emberi világban is megnyilvánul és ennek legfőbb formája a strukturált geometriai tér. Nem csoda hát, hogy az iszlám építészet válik az isteni rend legfőbb kifejező eszközévé és a leggyakoribb téma az iszlám művészetében a Paradicsom ábrázolása, amelyhez rendkívül pontos leírások szolgáltatták a művész számára a forrást.
Az „isteni rendet kifejező kert” ábrázolása és megteremtése szolgáltat ideológiai kiindulási alapot az iszlám kertművészetnek. [4]
A Paradicsom fogalma, vagyis ‘valami ami körbe van kerítve’ (ld. avesztán pairi+díz), eredetileg a „Világ” fogalmát jelentette - azét az univerzumét, melyet Isten teremtett. Ezt a struktúrát, mely az élet középpontját szimbolizálja, a Kabbala Gan Eden-nek “világ kertnek”, vagy simán pardes-nek “kert”nek nevezi. Ez szimbolikusan magát az egész Világot jelenti, hiszen egy teljesen körülvett egészet jelent, valamit ami határok közé van szorítva. Mivel a héberben a szó ‘teste’ csak mássalhangzókból áll, a pardes szó mássalhangzóit írjuk csak le, megkapva a PRDS betűket, melyek kijelölik nekünk az univerzális négyességet, a Teremtett Világ négy égtáját; vizsgálódásunk alapjait.
A négy betű adja ki a Kert szimbólikus képét, mely egy vertikalitást jelöl ki középen - a világ tengelyét, a világ közepén elhelyezkedő Világfának vertikalitását. Ez az Éden Kertjének közepén álló Élet Fája, mely a Világfa, a Kabbalista Fa, a Világhegy, ahová a neofitának el kell jutnia ahhoz, hogy megkapja a beavatást, ahol elkezdheti lassú felkapaszkodását az isteni régiókba. Ez a négy betű hozza létre a Világot, a Kertet, mely minden négyesség szimbóluma, az Teremtett Univerzum maga.
A Kabbala négy világa, az isteni manifesztáció négy szintjét jelöli, meg mely a Világ teljességét adja meg. Az Assiyah, a Cselekvés világa az elemek és a velük való akcionalitás világaként a legalsó. A Yetzirah, a Formálás világa, az e felett elhelyezkedő lelki világ. A Beriah, a Teremtés Világa az ezt irányító, átható szellemi világ. Az Aziluth pedig az ezt átjáró emanációk isteni világ. Ezt a tetrapthüszt jelöli ki a prds négy mássalhangzója is, mely a manifeszt világ ezen négy rejtett valóságáról árulkodik.
A prds a világ felfogásának és tapasztalásának négy különböző szintjét jelenti - a világ értésének négy szintjét, mely a világ értelmezési szintjeinek felel meg. Így a P a Pesat-nak felel meg, R a Remez-nek, D a Drus-nak, S a Sod-nak. Ezek tehát nemcsak ezoterikus exegetikai szintjei, hanem a Világ értésének, és rejtett teljességének nevei, melyek csak a beavatottak számára válik tapasztalhatóvá, érthetővé. A Pesat a tömeg szintje - az Assiyah Világában létező ember; a Remez a tömegembert meghaladott reprezentatív ember szintje - A Yetzirah Világában létező ember; a Drus a király vagy pap szintje - A Beriah Világában létező ember; és a Sod a Világot meghaladott, mágussá vált Világember szintje - Az Aziluth Világában létező ember.
A „Kabbala Négy Világa”, így az ember szellemi felemelkedésének a négy állomása is. Ezek az állomások vannak részletesebben kidolgozva a Kabbalista Fa szimbolikájában, ahol ez a kiteljesedés a tíz szefirához kötötten jelenik meg - a szellemi út tíz lépcsőjében, melyet végigjárva az ember eggyé válik Istennel. Olyan bibliai allegóriák, mint Ezékiel látomása, Jákob Lajtoriája, Ábrahám botja, Mózes Tíz Parancsolata, vagy ezekhez köthető más filozófiák tanításai, mint a görög szférák tanítása, az újplatonista emanációk tana, stb. mind ugyan ennek az igazságnak más megfogalmazásai. De ha kicsit kitekintünk ugyanezt találjuk a tibeti chod és mandala tanításban, a buddhista párada rendszerben, az indiai jóga és tantra yantra rendszerében, az iszlám szufi a’yán thábitah tanításában, ez európai mágia okkult kulcsok tanításában, az alkímia transzmutáció elméletében, a babilóniai asztrológiában, a mitráz hagyomány vagy a nesztoriánus kereszténység, stb. tanításaiban is. [5]
Így lesz hát az iszlám kertépítészet az isteni rend kinyilvánításának legfőbb eszköze és válik a világi építészet központi elemévé. A paradicsomi kert köré rendeződik a világi paloták összes további eleme…
[« tartalom ]
2.4. Az iszlám kertművészet történetisége
Miképp a zen kertekre, úgy az iszlám kertekre is egyfajta külső befolyásolás nyomta rá a bélyegét. A VII. századtól ugyanis azon területek természeti körülményei, amelyeket az iszlám meghódított, hatással voltak mind a növényi kultúrákra, mind a mezőgazdasági, illetve kertészeti gyakorlatot igénylő technológiák létrejöttére. A növénytermesztést, amely figyelembe vette az élő közösségek környezeti feltételeit, nemcsak a területi hagyományok módosították, hanem a gyógyítási, táplálkozási, illetve higiéniai, valamint kultikus-vallási igények egyaránt. Azokon a területeken, ahol a megelőző években, évtizedekben római kertek díszelegtek, új vallási tartalmat hordozó, illetve újszerkezetű kertek jelentek meg. (Géczi 2002)
Az iszlám kert eredete valószínűsíthetően a Közel-Keletre, különösképp Perzsiára vezethető vissza. Az elsivatagosodott területeken az emberek ki voltak téve olyan természeti tényezőknek, mint az intenzív forróság, a homokvihar, égető napsugarak és így tovább. Azért, hogy megvédjék magukat ezen környezeti hatásoktól, egy harmonikus helyet alakítottak ki maguknak, ami elszigetelte őket a külső természettől. Ezek a kertek, bőséges vízhozammal illetve fallal és épületekkel körbevéve folyamatosan fejlődtek ezen régiókban. Ez a tradíció, amely a kereszténység előtti időkből származott, az iszlám által vált ismertté, így talán a „Közel-Kelet kertjeként” is illethetnénk.
A 9. századtól az iszlám kert olyan területeken virágzott, mint a mai Irak, Irán, Szíria és Spanyolország. Ekkortájt Bagdad lett a kertek városa. A 10. századra az arabok létrehozták Spanyolországban saját, különálló kormányukat, aminek fővárosa Cordobában volt, Dél-Spanyolországban, ahol hatalmas mecset építését kezdeményezték, majd Sevillával illetve Granadával kiegészülve meseszép kertek létrehozását célozták meg. (Géczi 2002)
[« tartalom ]
3.) Az őselemek szerepe
3.1. Az őselemek szerepe a zen kertművészetben
3.1.1. A kövek, ásványok, mint őselemek szerepe
„A köveket a kert és a tó jellegének figyelembevételével kell elhelyezni. Kifejezésre kell juttatni a fuzeit, a táj természetes jellegét. Ennek értelmében meg kell tartani a kövek eredeti formáját.” (Szakutei-Ki)
Az esztétikának kiemelkedő szerepe volt a zen-korszakban. A köveket ekkor grafikus elemként használták fel, szakítva a babonákkal. A zen-kert szinte csak ásványi elemekből tevődött össze e korszak fénykorában. A köveket pusztán önmagukért, szubjektív illetve formai szépségéért, továbbá felidézett jelentéseikért alkalmazták, nem volt egyéb szimbolikus jelentésük. Mindenesetre a zen-kert legfőbb alkotóelemeit ezek a kövek alkották, hiszen akár önállóan is megjeleníthetik a zen-kert három fontos alkotórészét, ami nem más, mint a hegy, a folyó, valamint a szigetek. Metaforikus formában akár mitikus alakokat is megformázhatnak. Ezen ábrázolások viszont a látogatók látószögének változása szerint alakulnak, mégpedig pillanatnyi lelkiállapotuktól függően. Ennek értelmében egy álló szikla idézhet szigetet, hegyet, vagy éppen állatot, de szimbolizálhatja a vízesést, a gondolat szárnyalását, vagy esetleg magát Buddhát is. (Borja 2004)
A kert esztétikai értelmezésében szerepet kap a forma, ugyanis nem minden kő éri el a képzeleti síkon történő jelentéstöbbletet. Példának okáért egy gömbölyű kavicsot töltésként, vagy esetleg folyami kavicsként alkalmaznak, hiszen nem jelképezhet hegyet, vagy állókövet, akármilyen szép is esztétikailag. A fontosabb kövek központi elemként szolgálnak, viszont arra is ügyelni kell, hogy ne legyenek gigantikus méretűek, ugyanis kibillentetik a kertben megteremtett világegyetem kozmikus egyensúlyát, torzítva ezzel a szubjektív értelmezést. (Borja 2004)
A kövek elrendezése is rendkívül fontos, hiszen csakis olyan helyzetben lehet felhasználni őket, mint ahogyan a természetben is előfordulnak. Egy olyan követ, ami eredetileg fekvő helyzetben volt megtalálható, tilos fordítva, vagyis függőleges pozícióba állítani és
ugyanez érvényes fordítva is. Tájolásuknál is figyelembe kell venni az eredetiséget, avagy természetességet, így például egy árnyas részről származó, zuzmókkal benőtt köveket vétek lenne napfénynek kitenni, hiszen elveszti szépségét.
A szigetek a Heian- kori kertekben hegyre utaló elemeknek számítottak, amely az istenek lakhelyét szimbolizálja. Eredeti elképzelések alapján addig van mozgásban a sziget, míg egy tengeri szellem le nem horgonyozza a tengeri teknős hátára, amely a hosszú életet szimbolizálja. Paradox módon a teknős a föld stabilitását hivatott kifejezni, holott vízi állatról beszélünk. A Heian-kor kertjeinek jellegzetes motívuma a Teknős-sziget, amely a 12. századtól kezdve kiegészül a Daru-szigettel. A daru szintúgy relevanciát mutat, a nap és a halhatatlanság szimbólumaként van jelen, mintegy kifejezve a lélekvándorlást. (A daru a kínai mitológiában az elhunytak lelkének Paradicsomba kísérő madarának vélik.) A két sziget kozmikus egyensúlyt teremt, azáltal, hogy ellentétesek ám mégis kiegészítik egymást. (Borja 2004)
A kínai mitológián alapuló szanzon-szeki „három szent köveinek” nevezett ásványkompozíció, amely a zen kert egyik legdinamikusabb esztétikai eleme, célja, hogy elfogja és földre kényszerítse, majd elűzze a rossz szellemeket, védve ezáltal a kertet.
A szigeteket összekötő elem a kertekben a híd, amely átmenetet képez a két világ, a földi és az égi között, ugyanis belépést biztosít a Paradicsomot jelképező szigetre. (Borja 2004)
3.1.2. A víz szerepe
A víz, mint az élet forrása, valamint a tisztaság szimbóluma, mindig is jelen volt a zen kertekben. Előfordulhat, hogy pusztán jelképesen van jelen, például kavicsfelület formájában, ám van, amikor a maga valóságában, egy hegyekkel körülölelt tó képében. A vízfelszínen összegyűlik többek között a csillagfény is, ami a kertnek egyfajta mélységet ad. A kert általános képére is hatással van, ugyanis a tavak csendessége, és az ezzel kontrasztot létrehozó források, vízesések, patakok, vagy akár vízesések mozgalmas jellege érzelmi többletet nyújt a látogató számára. (Borja 2004)
A tó központi elemet testesít meg a kertben, hiszen kiemeli a dombok illetve partok hullámait sima felszínével tágassá téve ezzel a kertet. Az arányokat és formákat a zen kertben a vízfelszín nagysága és kontúrja határoz meg, így mintegy viszonyítási pontjaként szolgál a kert többi részének.
A vízesések szerepe nélkülözhetetlenné vált a zen-korszakban, így még a kareszanszui-ban, vagyis a szárazkertben is megjelenítették kőkompozíció formájában. Mind a valódi, mind pedig a szimbolikus vízesés lényegi része a zen kertnek. (Borja 2004)
3.1.3. A növények szerepe
A zen kertművészetben a növények kevésbé relevánsak a nyugati kertekhez képest, viszont amennyiben mégis fellelhetőek, szerepük szintén a szimbolikára korlátozódik, hiszen a növények azok, amik jelképezik a változatosságot, vagyis magát az életet. Az élettelen kerti motívumokkal váltakozva sokszorosára emelkedik hatásuk. A minimalista zen kertész alig használ növényfajtákat.
A sintoista hagyományok a fáknak képességeket tulajdonítottak, mégpedig olyanokat, amelyek vonzzák az égi áramlatokat, ezáltal elűzve a negatív energiákat, és védelmezve az ott lakókat és a környezetet. Leggyakoribbak a fenyő, a juhar és a cseresznyefa, a szakaki, ami a legtiszteltebb szent fa, kevésbé fordul elő. A Heian-korszakban elterjedt és Kínából importált szilvafákat később felváltották a vadcseresznyék. Hasonlóképp a juhar, ami szintén meghódította a zen kerteket. E két fafajta térhódítása megváltoztatta a zen kert őszi és tavaszi színeit, létrehozva egy olyan esztétikai szótárt, ami a japán gondolkodásmódot illetve irodalmat meghatározta, hiszen az érzések, évszakok, és növények összefüggéseit érzékeltette.
A zen kertek esetében az évszakok váltakozásának nyomon követése szép lassan elhalványult, éppen a kert időtlen jellege miatt. Az örökzöld fák, cserjék korántsem az elmúlás gondolatát jelenítik meg, sokkal inkább a változatlanságot, állandóságot sugallnak. Így a kert kívül esik az idő múlásán, akárcsak egy festmény, ami ugyanazt a harmóniát tudja átadni időtlen-időkig. Érdekes módon a fenyőfák, amelyeket nem a legnagyobb tisztelet övezett, szintén az időtlenség prezentálásának szolgálatában álltak, sok esetben a zen kert központi elemeként. A fenyő szimbólumként is szolgál, mégpedig a halhatatlanság szent madarának, a darunak jelképe, így nem meglepő, hogy a Daru-sziget díszeként szolgál. A Teknős-szigeten is használt elem, viszont ott lekerekítettebb formában, hűen a teknősformához. (Borja 2004)
A fák mellett a zen kertekben a mohának is rendkívül fontos szerepe van. Természetes képződményként jelenik meg, és soha nem próbálták meg mesterségesen előidézni a megjelenését. Viszont amennyiben megjelent egy kertben azt nagyon gondosan őrizték, és ápolták. Télen a fagy ellen fenyőleveleket hintettek rá. A leghíresebb, mohatemplomként is emlegetett Saihō-ji templom Kiotóban található. A hely híres a nagy moha kertjéről, ebből következően kapta a Koke-dera, vagyis „moha templom” elnevezést.
A virágok nem voltak túl népszerűek, de mégis alkalmaztak párat. A tarka színeket kedvelték, például a cseresznyefákat, melyek tavasszal csodálatos rózsaszínes fehér virágot bontanak, és emellett a wisteria, a lilaakác és az írisz volt még gyakori. Illetve egyes tavaszi kertekben a tavi virágok. (Mitsui 1987)
[« tartalom ]
3.2. Az őselemek szerepe az iszlám kertművészetben
Ahogy a keresztény kerteknél, úgy az iszlám kertek struktúrájában is ugyanazok a kozmológiai elvek domináltak, amelyek már meghatározóak voltak az Énekek éneke kertképében. Ezáltal tölthetett be oly sok funkciót a víz, s mellette a telepített fás és lágy szárú növények is, illetve maga az épített környezet egyaránt. A paradicsom felidézését szolgáló növény együttesek nem csupán vallási szempontból érvényesültek a zárt kertekben, vagyis nem feltétlenül csak a szakrális céloknak tettek eleget, hanem például gyógyászati vagy éppen élelmezési funkciókat is kiszolgáltak. Az iszlám hívői ellentétben a korai keresztényekkel, a kertek növényeit többféle módon hasznosították, amellett természetesen, hogy az elsődleges funkciókat szem előtt tartották.
A kert az iszlám ember számára nagy értékűnek számított és ebből adódóan relevanciával bírt, hiszen a földi bőség mellett a mennyei gazdagságot is reprezentálta. Ezáltal az egyre inkább növekvő igényeknek a kertművészek a legkülönbözőbb ökológiai és környezeti körülmények mellett is meg akartak felelni. (Géczi 2000)
3.2.1. A víz szerepe az iszlám kertművészetben
A víznek kitüntetett szerepe, jelentősége volt az iszlámban, már csak a földművelési szokásokból adódóan, hiszen alapvetően vízhiányos területekről beszélhetünk, annak ellenére, hogy vízvezetési, vízgyűjtési technológiákkal tisztában voltak. A vizet tavasszal fúrt kutakból egy földalatti csőrendszeren keresztül szállították, amit még a 7. században vezettek be Perzsiában. A távolról bevezetett víz magas fokú hidraulikai ismereteket feltételezett. A víz szerepét a mindennapi, már-már szokásossá vált vallási gyakorlat és a hagyománytudósok sora is tanúsította.
Amennyiben a víz jelentésének vizsgálatát vesszük alapul, megállapíthatjuk, hogy egyfajta víztisztelet mindig is részét képezte a lakosság azon részének, akik a száraz éghajlatú területeken éltek. Persze ezzel a víztisztelettel szorosan összekapcsolódtak azok az elképzelések és eljárások, amelyek gyógyászati és higiéniai, valamint kultikus jelleggel bírtak. Hogy mindezt bizonyítsuk, elégséges csupán azokra a szimbólumokra, vagy épp metaforákra gondolnunk, amelyek a vizet, mint az egyik legfontosabb őselemet helyezték középpontba. Példának okáért kiemelhetjük Bagdad lakóit, akik a keresztény orvosokat és asztrológusokat „Hús-vér artézi kutaknak” (Brown 1999: 191) nevezték, hiszen olyan fokú tudás birtokában voltak, hogy tudásukból gyűjtőmedencét is meg lehetett volna tölteni és ezáltal az iszlám fejlődéséhez is utánpótlást nyerni. Ezen metafora is erősítheti a fentiekben elmondottakat, hiszen itt a vizet a tudással kötötték egybe.
Az iszlám előtti költészet a sivatagot a dzsinn lakhelyeként értelmezte, olyan gyötrődést és bűnhődést hozó démonok vidékeként emlegették, ahol nem volt semmilyen enyhülést és felfrissülést adó hely, legyen az oázis vagy éppen kert. Évszázadokkal később mind a sivatag, mind pedig az ehhez kapcsolódó sivatagi élet a férfias puritánság jelképévé emelkedett. (Géczi 2002)
A muszlimok számára a víz is ugyanúgy Allah ajándéka, mint maga a kert is. A Korán hatodik szútrájában is megfigyelhetjük a víz központi elemként való besorolását, ugyanis, ahogy az alábbi részlet is mutatni fogja, a víz is Allahhoz kötődik, és ezáltal szorosan kapcsolódik az élethez, az élőkhöz, a növényzethez, a természeti világhoz.
Így fogalmaz a Korán minderről:
„Ő az, aki vizet küld le az égből. És mi minden dolog bimbózását indítjuk el azzal. Abból [aztán] zöld hajtásokat sarjasztunk, azokból pedig [kalászokban] sűrűn egymásra sorjázó magvakat fakasztunk. És a pálmafák hímporából [mélyen] lecsüngő datolyafürtök [teremnek]. És [a vízzel] szőlőskerteket [sorjáztatunk] és olajfákat és gránátalmafákat, amelyek [gyümölcsei] hasonlítanak és különböznek egymástól. Ám nézd meg – amikor gyümölcsöt hoznak – a gyümölcsöket és az érésüket! Bizony, jelek vannak ezekben azok számára, akik hisznek.” (Korán 6:99)
Mindebből kiolvashatjuk a kert számára miért is olyan lényeges elem a víz, ami Allahtól származik. A kert ugyanis ezzel a vízzel hozható létre, amelynek végeredményeként megszületik maga a gyümölcs. De ehhez a munkához maga az ember is szükségeltetik, vagyis mintegy közös munka együtteseként születik meg a kert lényege.
Az öntözésre és hűsítésre használt víz a Paradicsom kertjeiben bizonyos geometriai formában rendeződik, amit charbagh-nak neveznek, ami a Koránban alapként értelmezhető. A központi szökőkút vagy a charbagh medencéje életet adó, és tápláló szimbolikával rendelkezik. A medence kereszt formájú, és ezzel pedig az élet négy folyójának jelképévé válik. A szökőkútból, illetve medencéből eredő négy csatorna az Éden kert négy folyóját is jelképezi. A víz központi fekvése a muszlimokat a Korán azon tanítására emlékezteti, ami az embert egyidejűleg test, lélek, szellem hármasával jellemzi.
A víz felhasználása alapján épülnek a vályúk, szökőkutak, medencék, valamint az ezekhez igazított falak is. Amellett, hogy a víz a növények növekedéséhez szükséges, egyfajta jelentéssel is bír a falak között illetve a termekben történő fodrozása, mozgása révén.
3.2.2. Növények az iszlám kertművészetben
A növények kitüntetett szerepet vállalnak az iszlám kertművészetben. Teljesen más a rendeltetésük, mint a zen kerteknél.
Az 1050-ből származó, al-Biruni féle lista már tájékoztat arról, hogy milyen növényeket is használt az iszlám világ a kertépítésben. Ezen lista már tartalmazza Dioszkoridészés Plinius növényeit is, de ezenkívül pedig még sok más fajt is.
Az iszlám világ növényeinek nagyobbik része megegyezik a mediterrán területen található növényekkel, mégpedig a klimatikus viszonyokból adódóan. (Géczi 1999)
Az iszlám kert növényei között megjelenő lágy szárú és fás szárú növények a kerti reprezentáláson kívül gasztronómiai és gyógyító szereppel is kiegészültek. Az iszlám természetképre jellemző volt, hogy a vad növényfajokat is szépként tüntették fel, így még az ipari növényt, a lent is dekoratívként értelmezték.
Az iszlám kert „Paradicsom Kert”-ként való értelmezéséhez szorosan kapcsolódtak a különféle növények, többek között a rózsák képviseltek nagy jelentőséget, gyakran akár önállóan is jelentkezve a paradicsomi jelleggel megáldott kertekben. Még így, önállóan is képesek voltak a materiális, földi kert mellett a már emlegetett paradicsomkertet is felidézni, valamint annak jellegét meghatározni. A rózsák, rózsaszimbólumok kiváló jelképekként értelmeződtek a Paradicsom kifejezésére.
Ibn-Lujún egyszerű versrészletével mintegy összefoglalását kínálta a 14. századi iszlám kertkoncepciónak:
„...a víz árnyék alatt folyik (...) a medence köré örökzöld bokrokat ültettem, valamivel messzebb szépen elrendezett különböző virágokat, s távolabb pedig örökzöld fákat, rajtuk kúszónövényeket (...) alattuk legyenek ösvények, és a kert körül is, mintegy szegélyt szolgáltatva... Bármennyi terebélyes gyümölcsfát ültess, azt csakis olyan zugokban tedd, ahol védve vannak az északi széltől, de nem fogják el a napot s mégis óvják az édes terméseket. ...A kert közepén legyen egy pavilon, a pihenésre (...) fussák be rózsák és mirtuszok, s legyen mindenféle kertet díszítő növény, melynek ágyásai a szélességénél hosszabbak, hogy a gazda kedvére gyönyörködhessen bennük." [6]
A „négy nedv tana”, amely az antikvitás meghatározó irányelveként szerepelt, az iszlám kertek kultúrnövényeinek, és felhasználható vad növények gondozásában is szimbolikus erővel bírt, nem beszélve az asztrológiai és mágikus kapcsolatról.
Ibn-Wahsíja művében a mezőgazdasági munkákat a holdnapokhoz, és a naphónaphoz igazítottan mutatta be, mégpedig az állatövi jegyekbe való lépéstől számította és szír nevekkel jelölte. Itt is a négy őselem dominált, ugyanis az év hónapjait egy-egy elem uralmával kötötték egybe. Eszerint gondolták például a február, június és október hónapjait a levegő hatása alatt állónak, a március, július és november hónapokat a vízzel kötötték össze, az április, augusztus és december a tűzzel, míg a január, május és szeptember hónapokról úgy gondolták, hogy a föld elemének uralma alatt állnak. (Géczi 2002)
Fontossá vált a muszlimok számára, hogy a csillagállás szerint összehangolják a levegő, a talaj és a víz tulajdonságait. Mivel a föld eleméhez szorosan kapcsolódott a növényzet, így hangsúlyt kellett fektetni a talajtanra, amely jóval több típust különített el, mint az iszlám előtti időkben a görögök vagy a rómaiak. Ennek következtében gondot fordítottak a talaj szagára, színére, állagára, tapintására, nedvességtartalmára, valamint a hevítés alkalmával bekövetkező változásra és természetesen az ízére is. A görög és római eredettel bíró trágyázást kiegészítették egy új eljárással, mégpedig a komposztálással. Gondot fordítottak arra is, hogy minden egyes növény talajigényét, trágyázási lehetőségeit és az öntözését is meghatározzák. A komposztálás mellett a hamuval való trágyázást is bevezették és az aromás növények állati szervezetre kedvező hatására is fényt derítettek. (Géczi 2002)
Meyer az iszlám kertben felbukkanó haszonkerti fás növénycsoportok közé a következőket sorolta: „babér, banán, bengefélék, birs, borbolya, cédrus, ciprusfélék, citrom, cseresznye, datolyapálma, diófa, édes füge, fehér eper, fenyőfajok, fűz, galagonya, gránátalma, jázmin, jujuba, kapri, keleti platán, kerti berkenye, körték, mandarin, mandula, mimóza, mirtusz, narancs, olajfa, oleander, ostorfa, őszibarack, pisztáciák, rózsafajok, szeder, szikomor-füge, szilvák, szőlő, tamariszkuszok, tölgy és a vadgesztenyék.” (Meyer1854: 66-88)
A gyümölcsfákat elsődlegesen azért termesztették, hogy gyümölcsöt és árnyékot adjanak.
A növények többszöri szerep betöltésére is alkalmasak, egyrészt az árnyékvetést, másrészt a változatos illatkeltést szolgálják, azon túl, hogy alakjukkal és formájukkal, valamint színükkel, virágukkal illetve termésükkel már önmagában is díszek. Mindezen kívül táplálékként, gazdasági, illetve gyógynövényként is szolgáltak. A pavilon környéki növények inkább díszítő funkciót láttak el, amíg a fasorok felé inkább a hasznosabb növények foglaltak helyet. (Géczi 2002)
[« tartalom ]
4.) Térelrendezés
4.1. Térelrendezés a zen kertben
A zen kert két kiemelkedő felületből tevődik össze: a kavicsos, mohás vagy füvesített talajból, illetve a víztükörből.
A kövek elhelyezése a Szung-korszak egyszínű festményeinek hatására a valódi táj helyett a képzeletre építve inkább költői légkört teremt, ezáltal pedig nem reprodukálja, hanem átalakítja érzéseinket. Ezen szellemben a köveknek eredetiségük megtartása végett nem szabad érződniük, hogy kiszakították őket a természetes közegükből. A kert térbeli szerkezetének legfőbb elemeit; a hegyet, tavat és szigeteket szimbolizáló kövek alkotják. Ezen kövek méretének, elhelyezkedésének, és felületének meghatározása fontos kiindulópontja a kert építésének. A többi elem, mint a vízesés, hidak és lámpások kiemelik az egyes részeket.
A táj kialakítható pusztán hegyekből, illetve az imént említett kiegészítő elemekből. A hegyeknek igazodni kell a kert arányaihoz, így nem lehet csupán egy követ véletlenszerűen letenni a talajra. A sziklaalap, amelyet sok esetben leásnak a földbe, a hegy szerkezetének felvázolására szolgál. Az elrendezéskor lehetőség van ez előnyök kihangsúlyozására, illetve a tökéletlenségek elkendőzésére.
Ritkán fordul elő, hogy egy nagyobb méretű kő egymagában kifejezésre juttat egy hegyet, erre kiválóan alkalmasak az alacsonyabb kövek, amelyek kiemelik az álló kövek értékeit. A szögek valamint felületek játékával dinamizmust fejezhetünk ki. A kísérőkövek a fő darabbal egységet alkotnak, amelyre újabb és újabb kőrétegek nehezednek, segítve a hegycsúcs felé forduló figyelmet. (Borja 2004)
A Daru-és Teknős sziget a misztikus állat körvonalait a kövek elrendezése révén jeleníti meg, viszont olyan sziklaalapként is funkcionálniuk kell, amelyen kialakulhat a növényzet.
A víz észak-északkeletről érkezik és délről szegélyezve a rezidenciát, délnyugat felé távozik a kertből. E szabály betartása azonban, nem minden esetben kivitelezhető a terület elhelyezkedése miatt. Egyetlen módja van, hogy hűek legyünk a szabály szerinti elrendezéshez, ez pedig nem más, mint a mesterséges elrendezés. Amennyiben ez a megoldás sem megoldható, át kell hágni a szabályokat, ám figyelni kell arra, hogy a természettel való összhang ne csorbuljon. A tó kijelölésénél így figyelembe kell venni a fő áramlási irányt, ugyanis ha megfelelően tereljük a vízáramot, az magával sodorja a szerves anyagokat is. A kicsi vízhozam akár fel is boríthatja a víz ökológiai egyensúlyát a letelepedő moha által. (Borja 2004)
A vízesésekkel kapcsolatban is számos tanáccsal lát el a Szakutei-ki, hiszen dinamizmusa miatt az egyik legerősebb elemnek számít. Stílusa függ az elrendezés jellegétől, illetve a kövektől, amelyeknek alakbeli eltérései változatos értelmezési lehetőséget kínálnak. Minden esetben lentről felfelé történik a vízesés kialakítása, ugyanis a rendezetten épített sziklák végigvezetik tekintetünket a tó felszínétől egészen a vízesés tetejéig. Ennek megteremtéséhez több szempontot is sorra kell venni.
Először is a sziklaalap szilárdságát kell biztosítani, hogy tudja tartani a homlokzatot, illetve a kövek súlyát. Másfél méternél magasabb vízesések esetében célszerű a mukad-ocsi, avagy az iker vízesést, a kata-ocsi, vagyis oldalt visszavert vízesést, valamint a kaszane-ocsit, a lépcsőzetes vízesést választani. Az utóbbi két típusnál olyan köveket is ajánlatos elhelyezni, amely lassítja a vízáramot, átalakítva a vízesés rajzolatát. A vízesés tetején a köveket érdemes úgy elhelyezni, hogy akképp tűnjön, mintha a víz forrásként tör fel a hegy oldalából. Formáját az áramlást irányító kövek alakítják, majd a tóba érkezvén egy kőre csapódik rá. A két oldalról keretező egyrészt a vízszintes hare-t, vagyis a jang oldalt, illetve a függőleges ke,-t vagyis jin oldalt akár fel is cserélhetjük, szem előtt tartva a rezidencia és a vízesés egymáshoz viszonyított elhelyezkedését. Amennyiben a vízesés a rezidencia jobb oldalán jön létre, akkor a hare köveket éri a napsugárzás, viszont ha a másik oldalon, akkor a ke köveket, s ebből adódóan természettől fogva a másik oldal mindig árnyékba kerül.
Ezen szabályok ugyanúgy érvényesülnek a kare-szanszui száraz kertek mellett a többi japán kerttípusnál is. A legfontosabb viszont, hogy figyelni kell az egység betartására és jól kell használni a láttatás képességét is, ugyanis e kertváltozatban nehéz a kövek mozdulatlanságával visszaadni a vízesés erejét és sebes folyását. Ebben az esetben meg is mutatkozik a zen kertművészet egy releváns elve, vagyis a természet lényegének megragadása, amely mellett eltörpülnek a valósághű reprezentálások illetve a túlzott tökéletességre való törekvés. Így például a száraz hegyi patak lejtőjén elhelyezett kavicsok hűen kifejezik a víz áramlását. A hullámmozgás pedig a kavicsos részek gereblyézése révén mutatkozik meg.
Egyes zen kerteknél már-már inkább egy szoboralkotást csodálhatunk, nem is magát a tájat, köszönhetően a szabályos grafikus felszínnek, ami kiemeli a sziklák egyenetlenségeit. Noha a vízesések a zen kertek központi elemei, ennek ellenére félreeső helyen találjuk azokat. Sok esetben csupán a hanghatások vezetnek el hozzájuk, így leginkább érzékszerveink révén jutunk el a felismerésükig. Ami nem meglepő, hiszen a túl feltűnő jelenségükkel megbontanák az egyensúlyt, ami a zen kertek alapvető funkciója. A hangoknak tehát rendkívül fontos szerepe van az összhatás elérése céljából, s nemcsak a vízesések esetében, hanem ugyanúgy a forrásoknál, illetve a patakoknál is lényeges a hallható, ám korántsem túl erőteljes, harmonikus hanghatás. (Borja 2004)
[« tartalom ]
4.2. Térelrendezés az iszlám kertben
Az iszlám kert sajátosságaként tartják számon a geometrikus szerkezetet, amely a muzulmán kozmológiára és annak arányos struktúráira épít. Az iszlám kertelképzelésben egyértelműen megmutatkozik a tudáshoz való viszony, elég csupán szemügyre venni az arab nevét is, ami lefordítva szintén a tudás módozatait vetíti elénk. Az „elsajátít, kiképez” igékből való származtatás az architektonikus elemek által is kifejeződik, mégpedig a magas kertfal által, ami nem csupán elhatárol, de a falon belüli létezést is biztosítja. A kert a maga tiszta és szép környezetével a világi forgatagtól távol a magány, valamint a rejtek érzetének lehetőségét kínálja. (Géczi 2002)
Az iszlám kert két tengellyel osztottan, metszésponton jelölten keletkezett, akárcsak az iráni kert, ami a perzsa hagyományokat foglalta magában. Az iszlám szimbolikának megfelelően, amely a kertet, mint életszimbólumot a makrokozmosz kifejezéseiként értelmezte, magát az élet vizét a világ középpontjából feltörő és négyfelé szétfolyó mikrokozmoszként jellemezte. (Géczi 2000)
A perzsa hagyományokból átöröklődött „hármas felosztású kertet” az ég és a föld szimmetriatengelyén fekvő pontként konstatálták. Miben is állt ez a hármas egység? A Paradicsom, a mauzóleum, valamint az ember által létrehozott tér egységéről van szó, ahol a természetfeletti dolgok és a természeti jelenségek egymássá kölcsönösen átfordíthatóak.
Ebből adódóan lehetővé válik „a földiből az ég felé vezető út” létrejötte, mégpedig a kert temetkezési helyként szolgáló funkciója által, s ugyanígy a paradicsomi jellegből adódóan „az égiből a föld felé történő irányulás”. (Géczi 1999)
A kertek a Paradicsomra utalnak élő és élettelen berendezésükkel. A növényi állomány területét, amely téglalap alaprajzúnak mondható minden esetben, fal veszi körül. A négyes osztottság a továbbiakban is megmutatkozik, hiszen a kertet négyfelé osztja a két vízcsatorna, az ebből létrejövő negyedeket pedig tovább tagolják a segédcsatornák. A kert közepén, amely a vízcsatornák találkozásának metszéspontja, medence terül el, sok esetben hasonlatosan a zen kertekhez, szökőkúttal. A kert növényültetésében olyasfajta szimmetria nyer teret, amely alapján előtérbe kerülnek a virágok, mögöttük pedig a gyümölcsfák, illetve szőlők foglalnak helyet. Funkciójának megfelelően a háttérben észlelhető a platán vagy datolyafa, ami óvja a kertet a széltől. (Géczi 2002)
[« tartalom ]
5.) Az őselemek szerepe
5.1. A zen kert változatai
5.1.1. Karesansui
A zen buddhizmus legjelentősebb kertváltozataként ismert karesansui vagy „száraz tájkert”, amit sok esetben „sziklakertként” is emlegetnek. Ezen kerttípusokat gyakran találjuk a zen szerzetesek kertjeinek elülső illetve hátulsó részében.
A karesansui fő elemeinek tekinthetők a sziklák valamint a homok, amely a tenger hullámait, mozgását jeleníti meg, anélkül, hogy tényleges vizet használnának. Ezen kívül kisebb bokrok, és mohák segítik a szigetek reprezentálását. Az első karesansui kertet a Saihô-ji templomban hozták létre, ahol a vízszintesen elhelyezett sziklák használatával hűen ábrázolták a száraz vízeséseket.
A legelső karesansui kertet a Kamakura-korszakból származtatják. Az 1251-ben alapított Kenchoji templom volt az öt nagy monostor egyike, mégpedig főmonostora, amik a Kamakura-korszak alatt folyamatosan gyarapodtak. Így vált a zen buddhizmus központjává. A világ leghíresebb karesansui kertjét Kiotóban találjuk, a Ryōan-ji, és a Daitoku-ji templomban, de a korai zen kertek közül érdemes még kiemelni a kiotói Tenryū-ji templom kertjét is. Ezen sziklakertek erős kínai befolyással keletkeztek, ami többek között a kínai déli Sung-korszak festészetében keresendő. Előbbi tipikus példáját nyújtja azoknak a kerteknek, amik kontrasztként állnak a tisztán esztétikai célokat megvalósító kertek és a pusztán a meditációt és megvilágosodást szolgáló kertek között.
A karesansui kertekben a leggyakoribb elrendezés az egy vagy több hármas sziklacsoport. A triászelrendezésnek egy függőleges sziklája van középen, ami Buddha szimbólumaként is értelmezhető, mellette pedig Buddha két kísérőjét a két szikla jeleníti meg.
A növények szerepe kevésbé kitüntetett a karesansui kertben, sőt sok esetben nem létezőkként vannak feltüntetve, mint például az imént említett Ryōan-ji, amely se növényeket, se fákat, se virágot, még dudvát sem tartalmaz.
A sziklák a különféle helyi hegyekről vannak elnevezve és asszociálnak is rájuk. A sziklaformák a vízesés szimbolizálásában kiemelkedő szerepet játszanak, jelképezve ezáltal a víz folyását illetve a homok gereblyézése által a víz hullámzó mozgását.
Ryōan-ji
A „Békés Sárkánynak” fordítható Ryōan-ji templomát Hosokawa Katsumoto, Ashikagashogun helyettese építette 1450-ben a Muromachi-korszakban. Saneyoshi Tokuda-ji-tól kapott birtok helyén létrehozta a templomot, majd felkérte Myoshinji 5. apátját alapítónak. Körülbelül két évtizeddel később a templom leégett az Onin háborúban, de Katsumoto fia, Masamoto újjáépítette.
A kert, amely 248 négyzetméteren fekszik, pusztán 15 óriási sziklából áll. A 15. sziklát viszont csak a teljes elmélyülés állapotában lehet megpillantani. Ezeket a köveket olyan fehér homokos talaj veszi körül, melyet a buddhista szerzetesek szertartásosan gereblyéznek, különböző formákat hozva létre a jól alakítható felületben. A templomban élő szerzetesek minden egyes nap kefével letisztítják a kavicsokat és a köveket öt különálló csoportba rendezik el a kert területén.
A gereblyézés egyfajta eszközként van jelen a meditáció elérésében, ugyanis a minél tökéletesebb alakzatok létrehozása, vagy írásjelek megrajzolása elősegíti a belső nyugalmat, és lehetővé teszi az ideális lelki egyensúlyi állapot elérését.
Mint a legtöbb zen kert esetében itt is elmondható, hogy a legelőnyösebb pont, amiből rálátás nyílik a kertre, az az apátság verandája. A kert szikláit úgy rendezik, hogy azt a 14 követ bármilyen időszakban, bármilyen szögből láthatóvá tegyék. Ez az elrendezés biztosítja, hogy csupán a jó megvilágítás által váljon láthatóvá egyidejűleg mind a 15 kő. |
1. ábra: Ryōan-ji |
Daitoku-ji
Daitoku-ji a japán zen buddhizmuson belül a rinzai iskolájának Daitoku-ji ágához tartozó főtemploma, amely Kiotó templom negyedében található. Daitoku-jit 1319-ben Shohomyocho alapította, aki Daitokokushi-ként vált ismertté. A templom megépítését követően a 14. században a japán császár folyamatosan látogatta és hegyét az öt szent hegy egyikeként tartotta számon. Miután Ashikaga sogunátusát megalapították, a Daitoku-ji törölve lett a listáról és bár nyíltan nem folyt köztük verseny, de mégis mellőzve lett mindennemű kedvezmény alól. Így Daitoku-ji szerzetesei eldöntötték, hogy távol tartják magukat mindennemű politikai beavatkozástól és egyedül a zen gyakorlatokra összpontosítanak. Ám az Onin háború alatt több templomuk is leégett. Később a templomot újjáépítették Sakai gazdag kereskedői és számos templomot építettek az Edo-korszak előtt illetve annak korai szakaszában.
A Daitoku-ji legfőbb nevezetességeként tartják számon a Daiszen-ji melléktemplom sziklakertjét, amelyet Kogaku Szoko apát a 16. század közepén tervezett. A Daiszen-ji a komplexum azon kisebb temploma, amit sziklakertjéről bármikor felismerni, ugyanis hasonlatos azokhoz a sziklakertekhez, amelyet Kínában találtak.
A tudósok az élet metaforikus útját vélték felfedezni benne. Kezdve a sziklacsoporttal, amely a vízesést szimbolizálja, s amiről azt feltételezik, hogy a születést fejezi ki, majd folytatva a vízesés kavicsfolyóba való esésével, ami által az életben adódó akadályok elevenednek meg, ugyanis a szétszórt szikladarabok úgy törik meg az apró kavicsokat, mint amiképp az élet harmonikus folyását is keresztezik a problémák. Majd végezetül az út egy gereblyézett kavicságyba vezet, ami az átvitt értelmű folyó óceánba való áramlását szimbolizálja, ami pedig magának az életnek a végét jeleníti meg.
Hogy is néz ki mindez a kert struktúráját tekintve? A kert egyik felében vízesést szimbolizáló sziklák tömörülnek, emellett pedig a hullámzást imitáló gereblyézett fehér kavicsszőnyeg található és egy gyönyörű kőlap híd. A kert másik, nagyobb részében csupán egy-két kiemelkedő szikla foglal helyet, ami megszakítva a hosszan elnyúló „tengert” fejti ki hatását a benne csodálkozókra, hűen a zen kert elsődleges céljához, ami nem más, minthogy a külső megjelenésében jelképesre csupaszított látszat mögül megelevenítse a szemlélő számára a látens lényeget. (Gy. Horváth 1999) |
2. ábra: Daisen-ji |
[« tartalom ]
5.1.2. Tsukiyama és Hira-niwa kertek
A „dombos kertként” ismert tsukiyama ellentéte a sík kerteknek, amit hira-niwa névvel illetnek. Tsukiyama szó szerinti jelentése „épített hegy”, egy másik értelmezésében kasan, vagyis „mesterséges hegy”. Ezen kertváltozat tipikus jellemzője a tóval és folyóval, illetve változatos növényvilággal, cserjékkel, bokrokkal, és fákkal kialakított mesterséges domb. Ezek a kertek akkor adják ki teljes valójukat, amikor a legelőnyösebb nézőpontból szemléljük őket, ez pedig a kerti ösvények mentén, vagy éppen a különleges templomi épületekből észlelve válik lehetővé. Jellegzetes példája e kerttípusnak a Tenryu-ji templom illetve a Saiho-ji templom.
A Tsukiyama kertek különösen népszerűvé váltak az Edo- korszak korai szakaszában. Egy közös típusa ismert a Tsukiyama kerteknek, ami nem más, mint a teknősbéka és a darukert, amelyek jellemzően két különálló szigeten az örök ifjúság egy szigetével együtt mutatják ezeket a teremtményeket. Jellemző példáját mutatja a Daigo-ji Sanboin templománál illetve a Kodai-ji templomnál kialakított kert, mindkettő Kiotóban található. A kínai és japán mitológiában a teknősbéka és a daru a hosszú élet és boldogság szimbólumaiként szerepelnek.
A hira-niwa, vagyis más szóval „lapos kertek”, sík, vidéki stílusban létrehozott kertformák, amelyek alapvető elrendezési formáját a kövek elhelyezése határozza meg. E szerint akár hegyet, akár szigetet, de lehet, hogy éppen állatot vagy vízesést szimbolizál egy-egy kő. A gereblyézett kavicságy a folyó és tenger mozgását érzékelteti. (Mitsui, 1987)
Aszerint, hogy a természet mely jellemvonásait emeli ki az alkotó, illetve milyen előírások szerint történik a kertalkotás, megkülönböztetjük a shin, gyo, illetve a so stílusú kerteket. A shin, vagyis az igazi stílusú kert szigorú formai előírások szerint van kialakítva. A gyo egyszerű, szabadabban kezelt kertstílus. A so pedig vázlatos, szabadon kezelt kertstílus. Ezen megkülönböztetés mind a hira-niwa, mind pedig a tsukiyama kerteknél előfordulhat. (Mitsui 1987)
Tenryū-ji
Tenryū-ji kertjének létrejötte Muso Kukushi nevéhez fűződik a 14. században. Tenryū-ji templomát Ashikaga Takauji sógun alapította 1339-ben Go-Daigo császár emlékére, majd kijelölte a már említett Muso Kukushi, más néven Soseki kiváló zen mestert, hogy alapítsa meg az apátságot. Az új templom építtetésére földeket adományoztak, hogy ezáltal is hozzájáruljanak a zen buddhizmus újabb lenyomatához. Amikor viszont a befolyt jövedelmek kevésnek bizonyultak, Soseki és Ashikaga Tadayoshi elhatározták, hogy két kereskedő hajót küldenek Kínába és az innen származó jövedelmet a Tenryū-ji befejezésére fordítják. Ez a terv sikeres volt, és a templomot hivatalosan 1344-ben fel is szentelték. Elsőként sorolták Kiotó öt jelentős temploma közé, ami egy olyan ranglistaként értelmezhető, ami a mai napig megállja a helyét. Megalapítása óta nyolc jelentős tűzeset pusztította. Az 1445-ös és 1468-as tűz olyannyira komoly volt, hogy Toyotomi Hideyoshi pénzbeli támogatására volt szükség az újjáépítéshez.
A Tenryū-ji fokozatos átmenetet jelent a pusztán ábrázoló zen kertektől az absztraktabb és mesterkéltebb prezentációkig.
Muso Kukushi egy tóval tervezte meg Tenryū-ji kertjét, a Sogenchi-t. A kertben lévő nagy tó felszínén a juharfák visszatükröződései láthatóak. A változatos sziklák és kövek által reprezentált száraz vízesés a kert központi elemeként funkcionál. A kert tájképe mintegy háttérként szolgál, a séta útvonal pedig körbeövezi a tavat, amely a Muromachi-korszak eredeti látképét őrzi a mai napig.
A Hojo épület verandájáról a látogatók számára rálátás nyílik a hatalmas sziklákból elrendezett térre. Ezek képviselik a Kínában található Sárga folyó vízesését, a „Sárkány Kaput”. A kínai legenda szerint, bármelyik ponty, ami fel tud úszni a vízeséshez, sárkánnyá válik. A zenben ez az átváltozás a megvilágosodást szimbolizálja. Számos zen kertnél hasonló kőelrendezések hivatottak ezen szimbolikát kifejezni, ugyanis kisebb „pontyköveket” helyeznek el a vízesés lábához. A Sogenchi kert viszont szokatlan eljárást alkalmaz, hiszen a vízesés ellentétes oldalára helyezi ezeket a pontyköveket, mégpedig azért, hogy a halaknak mintegy útmutatásként szolgáljon a sárkánnyá válás folyamatában. |
3. ábra: Tenryū-ji |
Saihō-ji
Saihō-ji kertjét Kiotó legszebb kertjeként tartják számon és az UNESCO is a Világörökség részeként sorakoztatja fel.
Különösképp híres a moha kertjéről, amelynek következtében Mohatemplomként és Koke-deraként is ismertté vált világszerte. 1339-ben a híres zen szerzetes, Muso Kukushi, vagy ahogy már korábban is emlegettük, Soseki, a templom főpapja lett és újra modellezte a kertet.
Soseki számára a kertek létrehozása egyet jelentett a zen meditációgyakorlat egy részével. Számos templom alapításában segédkezett és újra modellezte a kertjeiket vagy teljesen átépítette őket, ám Saihō-ji kertje világosan az egyik mesterművének mutatkozik.
A templom főpapjai közt olyan buddhista szekták híres szerzetesei szerepeltek, mint Kūkai, Hōnen, vagy Muso Soseki. Ennek ellenére az Edo- korszak alatt a templom igencsak elhanyagolt állapotba került. Ez idő tájt következhetett be, hogy a moha szép lassan betolakodott a kert minden egyes részébe, mígnem egy idő után befedett mindent.
Ma hozzávetőlegesen 120 féle mohafaj él a kertben. A kert megtekintésére legalkalmasabb időpontnak az esős évszakok kínálkoznak, úgymint a június közepétől július közepéig tartó időszak, valamint ősszel, amikor a juharfa piros és narancsszínű levelei kontrasztot alkotnak a bársonyos moha buja zöldjével. |
4. ábra: Saihō-ji |
Kodai-ji
Kodai-ji az egyik legnagyobb templom Kyotóban. Gion fölötti dombon terül el. Nagyon csendes területről beszélhetünk, amely mindig kap egy kevés szelet, ami az igazán forró nyári napokon élvezetet nyújt. 1605-ben alapította egy nemes nő, Nene (Kita-No-Mandokoro) a férje, Toyotomi Hideyoshi emlékére. Kodai-ji a japán építészet és zen buddhizmus kiváló reprezentációját adja. Kodai-ji kertjét a jól ismert építész, Kobori Ensyu tervezte át. A kert különösen híres a kőelrendezéséről. Sokak szerint a déli részben egy kövekből álló csoport képviseli a darut, az északi részben, a tóban kirajzolódik egy teknősbéka alakja sziget formájában. Ez viszont mindenki képzeletének függvényében változhat. |
5. ábra: Kodai-ji |
Daigo-ji Sanboin zen kertje
Sanboin templomát Shokaku, Daigo-ji templom 14. érseke építtette 1115-ben. Ez volt az érsek fő tartózkodási helye. A jelenlegi Sanboint 1598-ban Toyotomi Hideyoshi építette újjá. A kertet, amit Toyotomi Hideyoshi önmaga tervezett, a Momoyama-korszakot ábrázolja, és egy elkülönített történelmi pontként és különös tájképi szépségként jelölik Japánon belül, emlékeztetve minket Hideyoshi dicsőségére. |
6. ábra: Sanboin-ji |
[« tartalom ]
5.1.3. Zen kertek nyugaton
„Ezek a kultikus kertek az 1930-as évektől a nyugati világban is Zen kertekként váltak ismertté, de ma, a föld „felénk közelebb eső világában” ez a kifejezés legtöbb esetben csupán naturalisztikusan beültetett alapjaiban kavicsos – sziklás modern, vagy minimalista kertekre utal. Még „szabadabban értelmezve”, és csupán vezér elvét alapul véve, megtalálhatjuk magán házak kisebb nagyobb kertrészleteiben, de akár a városok felett, a magasban lévő tetőteraszokon is.” [7]
A következőkben néhány, nyugaton is megtalálható zen kert bemutatására vállalkoznék, amelyek a modern világ forgatagában mintegy a nyugalom szigetének számítanak.
Huntington Könyvtár
A sanmarino-i Huntington Könyvtár számtalan botanikai kerttel rendelkezik, beleértve a bonsai gyűjteményt és a zen kertet is. Hasonlóan a zen kertekhez a derékszögű udvar széle növényekkel határolt fallal van körülvéve. Egyedülállónak számít a kertben a kősétány és a számos kőpad, amely lehetőséget kínál a látogatóknak, hogy a kert falain belül ülve szemléljék a gereblyézett homokágyat. |
7. ábra: A Huntington Könyvtár zen kertje |
Bloedel Rezervátum Zen Kertje
A Washington állambeli Bainbridge szigetén, a Bloedel Rezervátum hagyományos japán kertjét szemlélhetjük meg zen udvarral, tavakkal, pázsitokkal, és egy mohakerttel. A kert aprólékosan elrendezett, a zen kert alapjait magába foglaló, derékszögű formát kiadó sziklákkal látogatók ezreit csábítja. Nem beszélve a fehér homokról, ami körülöleli mindezt. |
8. ábra: A Bloedel Rezervátum zen kertje |
Homok és kőkert - Portland-i Japán Kert
Az öt különböző rendezett területével a portland-i homok és kőkert a tradicionális zen kert jellemvonását hordozza. Megtépázott sziklákat és világos színű homokágyat láthatunk a falon belül, amit gereblyével gondosan megmunkálnak, hogy a víz hullámaihoz hasonlítson. |
9. ábra: A Portland-i Japán kert |
A St. Mungo Múzeum zen kertje
Az első zen kertnek az Egyesült Királyságban a Szent Mungo Múzeum adott otthont, az egyetlen nyilvános múzeum, amit a vallás témájának szenteltek. A múzeum zen kertjét azokról a kertekről mintázták, amiket a japán buddhista templomokban találtak. A kert kis kőfallal körülvett, lapos kövek sokaságából tevődik össze. A gondosan gereblyézett fehér kavicsos homok illetve a szépen rendezett pázsit arra ösztönzi a látogatót, hogy üljön le és szemlélje, majd olvadjon bele a tájba. |
10. ábra: A St. Mungo Múzeum zen kertje |
Fort Worth Botanikus Kert
Egy kiváló példáját jeleníti meg a zen kertek amerikai értelmezésének a Fort Worth Botanikus Kert, amelynek két megkülönböztethető száraz tájképkertje is megtalálható itt. A kertben lévő nagy sziklák képviselik a Sziklás-hegységet és a kisebb kavicsok pedig a völgyeket. A vízesésként megjelenített folyó a Daisen-in híres zen kertjét imitálja. Az elemek elrendezése lekicsinyített mását képezi a Colorado folyó Grand Canyonba való ömlésének. A nyugalom és a gondos elrendezés által a japán tradíció tökéletes megvalósulását láthatjuk az amerikai Fort Worthban. |
11. ábra: A Fort Worth botanikus kertje |
Új-Zélandi Hamilton Kert
Az Új-Zéland Hamilton Kert öt különálló kerti gyűjteményt foglal magába, köztük a Paradicsom kertgyűjteményt, ami otthont ad a japán kertelképzelésnek. A kert számos zen kert mintájára lett elkészítve, amit Japán templomkomplexumaiban találtak. A kert minimális növényzetével és hatalmas álló szikláival a hagyományos zen kert sajátosságait tükrözi. A magával ragadó egyszerűség és csend, ami a kert hangulatát jellemzi, a nyugalom érzetét kelti.
|
12. ábra: A Hamilton kert |
[« tartalom ]
5.2. Az iszlám kert változatai
5.2.1. Paradicsomkerteket jelképező kertek
Az iszlám kertek bármennyire is egyazon szimbolizmus kifejeződései, mégis elmondható róluk, hogy változatos irányban fejlődtek területi hagyományok, uralkodócsaládok, valamint környezeti viszonyok hatására. Elkülönültek egymástól struktúra, illetve egyéb jellemző alapján a korai Abbászidák bagdadi kertjei, a Szafavidák 15–18. századi kertjei, a spanyolországi Omajjádák, majd utódaik 9–15. századi kertjei, valamint az ottomán törökök kerthasználati hagyománya a 16 illetve 19 század között és az 1500 évektől az 18. századig tartó időszakban Bábur utódai által kifejlesztett kertek. (Géczi 2002)
A Bábur színrelépésével megjelenő mogul kertek hat nemzedéken át fejlődtek, és fejlődésük során egyesítették a perzsa és a közép-ázsiai hagyományokat a hindu gyakorlattal és anyagokkal. A tradicionálisnak mondott kelet-ázsiai kertelképzelés nyugatra történő terjedése az Andalúziát elfoglaló, Bagdadból menekülő omajjáda dinasztia tagjainak köszönhető. (Géczi 2000)
Az iszlám előtti muszlim-perzsa világban a bagh-ként elhíresült uralkodói palotakertek jöttek létre, majd a négyesen osztott chaharbagh-ok.
A „mogul kertek” két változata terjedt el, az egyik, amelyik a magas hegyi szakaszok vízben gazdag területein terjedt el, a másik pedig, ami a sík, szárazabb részeken.
Az ottomán törökök kertelképzelését nagyban meghatározta a környezeti feltétel, hiszen mozgó, sztyeppei népesség révén a kert szabályozott kontúrja igencsak minimalizálódott. Leredukálódtak a felhasznált fajok is, holott jellemző volt az egyedszám növekedése. Az udvari növénycsoportokon kívül a kert egészét a teljes növényi kompozíció éppúgy visszaadta. (Géczi 2002)
[« tartalom ]
5.2.2. Ázsiai palotakertek
A muszlim kertek létrejöttében mindenekelőtt a perzsa hatást kell észrevennünk. A szakemberek a perzsa kertek két, egymáshoz illeszkedő típusát különböztették meg.
Ezek voltak az úgynevezett bagh-ként elhíresült „palotakertek”, amelyek szorosan kapcsolódtak az épülethez, így pusztán csak látványt nyújtottak és a bennük való sétára sem adtak lehetőséget. A palotakerteken belül is elkülönítették a kisebb méretű kertet, amit a palota magába foglalt. (A másik, a chaharbagh pedig az a hatalmas kiterjedésű „kertkomplexum” volt, amelynek csupán a részét képezte a palota vagy pavilon.)
Ilyen, az épület és a kert szoros kapcsolatát kifejező helyként érvényesül a mai napig Paszargadai mindkét palotája, valamint a Szászánidák kora legvégén épült II. Khuszrou Parvíz uralma alatt álló terület két palotája. Közös jellemzők ezeknek a palotakerteknek az volt, hogy teraszon épültek, az épület oldalát pedig boltíves termek képezték. Az épületek kertjeinek egyik részét a fasor mellett megközelíthető pavilon jelezte, a másik részéhez fasor mentén juthattak el. Ugyanezen perzsa kertépítészeti elveken alapultak az iszlám megjelenésekor az északkelet-afrikai, szíriai és egyiptomi kertek is. (Géczi 2002)
A városlakók hasonlóképp a palotakertekhez kialakították lakóépületeiken belül is saját kertjeiket. Így jöttek létre Bagdadban és Számarrában a díszkertekként funkcionáló kisebb méretű kertek.
A négyes szerkezetet olyan további palotakertek is magukban hordozzák, mint a malagai Alcazaba, az almeriai Alcazaba, valamint az Alméria melletti Szumádihíja-palota és két toledói palota is. (Géczi 2002)
Az iszlám kertek szabályosságra és szimmetriára törekedtek. Egyes esetekben egymáshoz kapcsolták az akár azonos szerkezetű kerteket eltérő funkciókkal ellátva őket. Előfordult olyan is, hogy egy tulajdonosnak az eltérő funkciókat ellátó kertjeit egységesnek tekintették. A fejlődés abban is lemérhető, hogy az építmények méretét és funkcióját folyamatosan bővítették. Így például a pavilonok helyén nagyobb monumentális épületek készültek, amiknek sokszor funkciójuk is megváltozott. (Géczi 2002)
A mongol és perzsa kerthagyományokat tükröző török kertekben is együtt éltek az eltérő módon használt növények, valamint a zöldségfélék sem különültek el a dísznövényektől, illetve a fűszerfélék is együtt növekedtek a szakrális célra használt növényekkel. Mindegyikük egyazon cél szerint került egymás mellé, mégpedig hogy kialakítsa a kert egységét. Ezt az egységet nem az arányokkal, a szerkezettel, építészeti eljárásokkal, vagy éppen a növények meghatározott csoportosításával valósították meg az oszmánok, hanem mindazáltal, hogy a természeti elemeket hagyták érvényre jutni. Miként is érték el mindezt? Nem mással, mint az organikus formákkal, vagyis a formájukat szabadon kifejlesztő növényekkel, a fény és az árnyék játékával, illetve víztükörrel. (Géczi 2002) |
13. ábra: Az Alcazaba kert Malagában |
Az oszmánok jellegzetessége, hogy átjárhatónak találják az élettereiket, vagyis besétálják a nyílt tereket, a mezőt, a vízpartot, a ligetet, függetlenül attól, hogy az természetes vagy éppen mesterséges módon jött-e létre. E tereken által, ami az elszigetelődés lehetőségét hordozta magában, a társas létezés számtalan formája valósulhat meg. (Géczi 2000)
[« tartalom ]
5.2.3. Chaharbagh
A timurida időben elterjedt chaharbagh, egyike a leglenyűgözőbb iszlám kerteknek. Jó példája ezen kertváltozatnak az Alhambra Spanyolországban. A chaharbagh kertjének központi eleme a szökőkút négy vízcsatornával, ami a kert négy részébe folyik, utalva magára a kertváltozat „négy kert” elnevezésére. A chaharbagh az iszlám szent könyvén, a Koránon alapul, amely tartalmazza a Paradicsom, vagyis jannat szimbolikus leírásait.
„A Paradicsom, amire az istenfélők ígéretet kaptak, ekképpen fest: vannak benne nem-poshadó vizű patakok, mások tejjel folynak, amelynek az íze nem változik és vannak borral folyó patakok, gyönyörűségére az ivóknak, és vannak tisztított mézzel folyó patakok. Mindenféle gyümölcsük lesz benne és megbocsátás az uruktól…” (Korán 47:15) [8]
Ezen versrészlet a Paradicsomban megtalálható négy folyó típusról ad leírást, a vízfolyamról, a borfolyamról, tej-, valamint mézfolyamról. Ez a négy folyóról való elképzelés inspirálta a chaharbagh négy részének konstrukcióját. További, a Koránból ismeretes versrészlet a négy paradicsomi létezést veti fel, amit szintén a chaharbagh kertje reprezentál. Egyesek szerint a Paradicsom nem fizikai hely, s mint ilyen nem is hordozza a fizikai világ tulajdonságait. Nasiral-Din Tusi vitatja azon álláspontot, miszerint, hogy ha a Paradicsom szószerinti értelmezését vennénk alapul, ahogy a Koránban ábrázolva van, akkor semmi különbséget nem mutatna a fizikai világtól. A valóság viszont az, hogy a Paradicsom a tiszta tudás és tiszta értelem lakóhelye, ami által Isten közelségét élvezhetjük. Lényegében a Paradicsom szellemi attribútum, így a róla alkotott leírások mind szimbolikusak és allegorikusak. Bár a Paradicsom szellemisége a mennyei királyság részeként értelmezendő, mégis lehetséges a reprezentálásuk illetve szimbolizálásuk a fizikai világban.
És csakugyan ez az egyik feladata az iszlám építészetnek illetve kertművészetnek, hogy olyan szimbólumokat hozzon létre, amelyek emlékeztetik az embert az e világ múlandóságára, valamint a túlvilág nagyságára. Az iszlám embere felelős Istennek bármiért, amit létrehozott, és ez vissza is tükröződik építészeti örökségében. Számos nagyszabású építészeti remekmű is azért lett tervezve, hogy visszatükrözze a túlvilági élet reményeit illetve, hogy még ebben a világban érzékeltesse, mit várhatunk a jövőtől. (Géczi 2002) |
14. ábra: Chaharbagh |
A „chaharbagh négy folyója” négy különböző entitást is képvisel:
A „vízfolyam” az univerzális értelmet testesíti meg. Ez az egyetemes értelem az első létező, ami Istentől ered és minden tudás forrása. Miképp a víz a fizikai élet forrása, úgy a tudás a lelki életé.
A „tejfolyó” az univerzális lélek képviselője. Hagyományosan az anyatej az erő forrása és táplálója a gyermeknek. Hasonlóképp az egyetemes lélek is táplálja, illetve megteremti az egyéni lelkeket, miként a gyerekeket az anyatej.
A „bor folyója” egy jelentős időszak szóvivőjét, vagy prófétáját képviseli. A bor ugyanis mámoros állapotukban összezavarja az embereket, akik fogyasztanak belőle. Hasonlóképp a próféták kinyilatkoztatásai is szimbólumok, allegóriák és példázatok sokaságából áll, amelyek szószerinti jelentésükkel összezavarhatják, illetve bizonytalanná tehetik emberek tömegeit.
A „méz folyója” Asast képviseli, azt a szóvivő szolgálatában álló imámot, aki sikerre viszi a tekintélyét. A méznek kitüntetett szerepe van néhány betegség megelőzésében és az egészség elősegítésében, amellett hogy édes, és kellemes érzetet nyújt. Ugyanígy Asas is mézként funkcionál, hiszen lelki betegségek megelőzését szolgálja és édes az útkeresők intellektusa számára.
A legrégebbről ismert utalás, ami a chaharbagh sajátosságait tünteti fel, az a 10. századi Számánida dinasztia történetének 12. századi perzsa szövegében található. Bukhárá volt a Számánidák uralkodási központja, amelynek egyik palotáját szökőkutas és szilfás chaharbagh-ok övezték. Szögletes, zárt és az egymást derékszögben metsző két patak által négy térfélre osztott kertként leírt chaharbagh-ra utal a Szafavidák korabeli iszfaháni palotakertek egyike is. (Géczi 2002)
A 16. század elején Bábur emlékiratában beszámolt a városon kívül elterülő chaharbagh kertben tartott fogadásról. Ennél pontosabb leírást ismerhetünk a „Hűség Kertjéről” (Bágh-i Wafá), ami naranccsal, citrommal és gránátalmával körbeültetett terület volt, ahová később cukornádat, majd banánt is hozatott. Ezt a kertet patak szelte ketté négyes osztagúvá, fákat viszont csupán a vízfolyással negyedelt terület és a kertfal között találunk, illetve a csatornákat egybegyűjtő medence szélénél. Bábur beszámolójában nem említ virágokat, ennek oka az lehet, hogy Perzsiában inkább csak gyümölcsfákkal ültették tele a négyes palotakertet. (Géczi 2002)
Alhambra, Granada
Az iszlám előtti kor Iránja és az andalúziai spanyol hagyomány között létrejött kapcsolat eredményének köszönhetőek a leghíresebb kereszt alaprajzú kertek, amik a 13. századi Granadában, az Alhambrában, avagy a „Vörös Erődben” jöttek létre. 1236-ban a kasztíliaiak ugyan elfoglalták Andalúziát és keresztény uralmuk alá hajtották, ám a granadai mór királyság, azzal, hogy vazallus állammá alakult, még több mint két évszázadon át megmaradt. A Naszrida dinasztia első hercege, Muhammad Ibn-al-Ahmar a régi várat megerősítetve létrehozta a királyi városként funkcionáló Alhambrát.
Alhambra mozaikosan fölépülő, tengely nélküli épületegyüttes volt, folyosókkal és belső udvarokkal, amelyeknek központi gócait a téglalap alakú belső udvarok jelentették, amelyeket a mór lakások mintájára hosszúkás, befelé nyíló épületrészek öveztek. Az udvarokat oszlopsorok, vagy pedig megnyújtott medencék vették körül, előbbire példaként említhetjük az Oroszlán-udvart, utóbbira pedig a Mirtusz-udvart, amelynek legnagyobb részét szökőkutas, négytengelyű szerkezet helyett téglalap alakú nagy vízmedence tölti ki. Az Oroszlán-udvar, amely egyszerre rendelkezik a kert és rejtett hely kettős jelentésével, vízforrásai egy-egy délen és északon álló teremből, továbbá kelet és nyugat felől nyíló kőbaldachin alól erednek.
A paradicsomi kert képéhez szorosan hozzátartozó magas baldachinok illetve sátrak helyett nem pavilonok, hanem kecses oszlopos kőbaldachinok állnak. A magasabban lévő helyiségek kerek medencéiben feltörve a küszöbön át a kút felé futnak a vizek, ahol az oroszlánok körül összevont csatornák vize a föld alá terelődik. (Géczi 2002)
Az ígért paradicsomról néhány jellemzőt láthatunk a Koránban is, amelyek teljes mértékben áthatották a kertről való gondolkodást és struktúrát is. Mik is ezek?
- A paradicsomban folyó áramlatok, csatornák, amelyek gyöngyökből és rubinokból kirakott aranypartokkal és ágyásokkal vannak körülövezve.
- Az örökös árnyék, amely az emberi akaratnak megfelelően engedelmeskedik.
- A paradicsomban nem mutatkozik sem rendkívüli meleg, sem pedig zord hideg időjárás.
- Vannak olyan mélyzöld fák, amik szinte feketének tűnnek.
- Említ a Korán olyan fákat is a paradicsomban, mint tövis, néhány lótusz, mirtusz, gránátalma, pálma.
- A magas építmények egyedülállónak számítanak itt.
- A paradicsom kiterjedése hasonlatos a föld és ég szélességére.
- A paradicsom rendkívüli bőséget kínál azon gyümölcsökből, amelyek nem esnek a tiltott kategóriába, illetve szabadon, öröktől fogva fogyaszthatók. (Ansari 2011)
|
15. ábra: Alhambra, Granada
16. ábra: Alhambra, Granada |
[« tartalom ]
5.2.4. Temetőkertek
A muszlimok paradicsomról alkotott elképzelése szerint épült a temetőkert is, amelynek közepére sírt vagy mauzóleumot helyeztek. Géczi a tanulmányában An-Nábigha halotti siratóját említi példaként, ami Baszra és Jasim közötti kertjében található, és amit pézsma- és ámbraillatú virágok borítottak. A Korán egyik szútrájában az üdvözültek kertje lehet.
„Akik hívők voltak és jótetteket cselekedtek, azok egy dús kertben fognak örvendezni.” (Korán 30:15)
A halottkultusz azon eleme, miszerint a tetem megfertőzi a talajt és így annak részeit elkülönítve kell eltemetni pl. kerámiakoporsóban, az a perzsáktól származik, és tőlük került át más népek hagyományai közé. Ez a hely pedig nem volt más, mint a kert.
Jellemző volt a 10. századig az a tendencia, miszerint a halottakat leginkább a sírgödör puszta aljára fektették, majd agyagtéglából építettek fölé boltozatot, amely fölé – s itt jön elő a négyes szám dominanciája- négy oszlopon nyugvó téglatetőt húztak. Ibn-Wahsíja a földművelésről szóló munkájában e szokást kritikával illette, ugyanis erre a temetési eljárásra vezette vissza Mezopotámia földjének mérgeződését. Ehelyett a nabateusok gyakorlatát, a halottégetést, vagy a szarkofágos hantolást javasolta. (Géczi 2002)
Az iszlám kert egyik változatát képviselő temetőkert olyan átmeneti helyként funkcionált, amely a Paradicsomot megelőző létet hivatott szolgálni, mintegy földi paradicsomként. Egy prófétai hagyomány (hadísz) a kertet a végső állapot előtti helynek mutatja:
„A székem (papi szószék) és a sírom között van egy kert, amely a Paradicsom egyik kertje”. [9]
A 12. században az uralkodók síremléke hengeres, csúcsos, magas építmény lett kincsekkel telt termekkel, messziről látható kupolákkal. Az épületeket és a környező kerteket évi járandóságból tartották fent.
„Számarrában, a Qaszral-c Ásiq palotához közel készült el az iszlám első mauzóleuma, a Qubbatasz-Szulajbíja. Feltételezések szerint al-Muntaszir kalifa (861–869) anyja és még két másik kalifa nyugszik benne. A halotti kultuszt tiltó iszlámban bizánci hatásként értékelik a temetkezési épületek megjelenését.” (Fehérvári 1987: 59.o.)
A nyugati területeken a kert temetőhelyként való funkcionálása szokássá vált. A córdobai Ibn-Kháqán a 11. századból arról számolt be, hogy egy, az „élvezetek leglenyűgözőbb, leghibátlanabb” helyeként szolgáló városi kert tele szimmetrikusan ültetett virágokkal, a kerttulajdonosnak és annak barátjának is temetőhelyévé vált. (Dickie, 1976)
A temetőkertek térhódítása Indiában volt számottevő, kezdetekor a 16 század közepén Szaszarámban Sér Sáh Szúri impozáns méretű síremlékét egy mesterséges tó közepéből kiemelkedő szigetre építették. A víz, amelynek kozmológiai értelmezése ekkortájt nagy hangsúlyt kapott, beszennyezése tiltott volt, viszont ebben az esetben a paradicsom szükségképpen tiszta vize, amely a holttest nyugvóhelyét körbevette, szintén tiszta volt.
A Mogul Birodalomban némely jeles személyiségnek monumentális síremléket építettek. „Ez az Éden kertje; lépj be és maradj lakója örökkön örökké”- így hangzott Akbar síremlékének kapufelirata. Az első mogul kerti síremlék, Humájún síremléke Delhi közelében épült. (Géczi 2002) |
17. ábra: Qubbat asz-Szulajbíja
[See: Qubba al-Sulaybiyya] |
Jelentősnek számított az oszmán területek sírkultusza is. Ungnád Dávid konstantinápolyi nagykövet életpályájának törökországi eseményeit rögzítő Stephan Gerlach például egy török számtartó alapítványáról értekezett naplójában. Konstantinápoly környékén sok tekintélyes sírt tartottak számon, például az Ejub szerájnál olyanokat, amiket nyáron rózsa futott be. (Géczi 2000)
Azon tudósításokból, amelyet Evlia Cselebi a 17. században tett utazásairól közölt, a paradicsomi rózsajelképre, a rózsára, valamint a díszkertekre és a kertekre történő utalások is felbukkannak. A rózsaligetek mellett szőlőről, kertről, rétről, tulipánkertről, illetve mulatóhelyekről való feljegyzések is megjelentek. (Géczi 2002)
[« tartalom ]
5.2.5. Indiai muszlim kertek
A kertművészet legszebb alkotásainak tartott iszlám kertek utolsóként létrejött változatait a mogul birodalomban hozták létre. Ezen kertek is egyszerre jelentették a reprezentáció helyét és a finom, érzelmi rezdülések megjelenését sem titkoló, a belső harmóniára törekvő személyiség életterét. A vízben gazdag vidékeken kialakított kertek által megnőtt a vízmedencék, a szökőkutak, a csatornák és a vízhasználatra építő optikai játékok jelentősége, ami által a mesterséges vagy természetes vízfelületek egyre inkább szerephez jutottak. E területeken a víz a bőség jeleként értelmeződött és szimbolizálta a kerttulajdonosok megalapozott gazdasági hatalmát, politikai erejét. Vízszegény tájakon sokszor a növények öntözését is kézi munkával biztosították, ennek ellenére a csatornák és a vízhez kapcsolt építmények itt is megmaradtak. (Géczi 2002)
A szimmetriára és szabályosságra való törekvés e kerteknél is jelen volt. Új élőlényekkel is szolgáltak, előtérbe állítva a szimbolikus tartalmakat. Az élőlényszeretet és virág kultusza a kertalkotásban is visszatükröződött, pl. csak a holdszínnel virágzókat telepítettek be (a Delhi Holdfény kertje), máshol pedig pl. a bíborban pompázókat válogatták össze (Életadó kert, Delhi). (Géczi 1999)
Új lehetőségeket kínált a helyi anyagok beépítése. A muszlim és a hindu hagyományok összesítése nemcsak a növényhasználatban volt releváns, hanem az anyaghasználat terén is. A muszlim kertépítészet, amely mindig is ügyelt a szín, forma, anyag kombinációjának helyességére, az anyaghasználat terén is törekedett a megfelelő összhatásra pl. a fehér márványt vörös homokkővel vagy a színgazdag féldrágakövekkel társította. Ebből következőleg a tiszta perzsa kert átvette a mogul-rajput építészeti stílus sajátosságait és így egyénivé változott. (Géczi 2002)
Az indiai és kasmíri kertkultúra legkiemelkedőbb alakjának Báburt tartják, aki a mongol dinasztia megalapítója volt. Bábur kertjei a már említett vízgazdag hegyi területeken jöttek létre, ami előnyt jelentett, hiszen a kerti csatornákat és medencéket a folyók tiszta és állandó mennyiségű vize bőséggel tudta táplálni. (Géczi 2002)
Miután Bábur áttelepedett a Dzsamná folyó partján fekvő Agrába, ezen a területen is folytatta kertépítkezéseit elképzelései alapján és ebben az udvartartása is rögtön követte. Így lett a szabálytalan településből rendezett város, ahol az aszimmetriát felváltotta a szimmetrikus kertek sokasága, amelyeknek minden sarkát rózsák és nárciszok díszítették. Ezen kertek közül egyedül a „Pihenések kertje”, a Rám bágh maradt fenn.
„A talaj szintje fölé emelkedő egyenes ösvények s a középen futó csatornák a hagyomány alapján egyszerre szolgáltak a kert – mélyebben fekvő területe – növényeinek öntözését s az ember szemlélődésben megtalálható örömét. A sarkokba négyszögletes, pihenésre szolgáló emelvényeket is emelt, a formát vízcsatornák keretezték. A kőemelvények – chabutrasok –, amelyeket a hőség és az erős napfény ellen ernyők takartak, a mogul kertek sajátosságai voltak. Itt szemlélődött vagy éppen tárgyalt az uralkodó – a palotakertek ehhez hasonló, régi szerepét is felújítva. A magas ösvények és az emelvények a fakoronákra való rálátást, illetve a fölöttük való átlátást egyszerre szolgálták.” (Géczi 2002: 67)
|
18. ábra: A Rám Bágh kert Agrá-ban |
Bábur idejében terjedt el az ágyásokba rendezés, kertjének fenntartásához és a locsoláshoz vizet biztosító tartályt építtetett a föld alá. Kasmír 1586-ban történő elfoglalása a kerttörténet szempontjából jelentősnek hatott, ugyanis a legszebb mogul kertek ekkor születtek. Kasmír egyet jelentett a földi paradicsommal az uralkodók számára.
A növényi és egyéb szimbólumokkal tarkított kertek a rózsaültetvényeket sem mellőzték, amit a kert felsőfokaként értelmeztek.
A mogulok kertelképzelését hűen reprezentálja a Shalamarbagh, amely három egymás feletti teraszon elhelyezett négyszöges területből állt, közös tengelyeként egy patakkal. A legalul lévő chaharbagh-ot félig nyilvános területnek szánták, amelynek központi épületét a „Nyilvános kihallgatások csarnoka” képezte, ami mintegy az uralkodó hatalomgyakorlásának színtereként szolgált. Ezen csarnokban trón állt, amit vízzel telt medence övezett.
A második chaharbagh jelentette az uralkodó magánkertjét. A kert gerincén egy ösvény haladt végig, aminek két oldalát platánok árnyékolták be. A szökőkutakat tartalmazó medencék a kert közepén álltak. A harmadik chaharbagh alkotta a hárem épületegyüttesének kertjét. A ház mögött éjszaka lámpákkal kivilágított vízesés szolgálta a levegő hűtését és a kert is innen kapta a vízutánpótlást. Igazi paradicsomi helyként szolgált. (Géczi 2002) |
19. ábra: A Shalamar Bagh kert Lahore-ban |
India egyik ékességét, a Tádzs Mahalt Sáh Dzsahán legkedvesebb felesége, Mumtáz Mahal emlékére állíttatta Agrában, a Dzsamná folyó partján. A Tádzs Mahal olyan szimbólum együttest jelenít meg, amely a túlvilágra irányul. Miben is áll eme szimbólum együttes?
Az épület kertjének növényzete, valamint a már a chaharbagh sajátosságaként említett négyszögletes struktúra jeleníti meg, amelyet kiegészít a kör alakú és oktogon szerkezet, medencével, trónnal, a csatornákkal, teraszokkal, illetve kupolákkal. A Tádzs Mahal hármas épületcsoportja előtt elterülő iszlám stílusú kert nem csupán látványa miatt jelentős, hanem pontosan körülhatárolt szerepe van a vallás szempontjából is. Ugyanis amint már korábban is említettük a Korán szerint a kert a Paradicsom szimbóluma.
|
A tipikus chaharbagh konstrukciót követő kert központi tengelye mentén négy negyedrészre van felosztva. Ha a kapubejáró felől szemléljük a Tádzs Mahalt, úgy tűnik, mintha eltérne ettől a szabálytól, ugyanis nem központilag fekszik a kerten belül, hanem sokkal inkább a komplexum végén helyezkedik el, háttal a folyónak, mint ahogy ezt a többi Munghal-korszak kertjeinél is láthatjuk.
A kert vízhálózatokkal és szökőkutakkal volt ellátva. Ez egy olyan kertművelést tett lehetővé, amit Bábur vezetett be Indiában a 16. században. Tekintettel az idő múlására illetve az építéstől számított számos egyedi intervencióra, nehéz meghatározni az eredeti elrendezési sémát, illetve növénystruktúrát.
Mindemellett mérete miatt is jelentős, hiszen a Tádzs Mahal teljes területéhez képest ami 580*300 méteres, a kert maga 300*300 métert foglal el. Még ma is látható az eredeti kertben csörgedező patakból átalakított folyómeder, valamint a szimbólumként fennálló elemek, úgymint a halált jelképező ciprusfák, illetve az életet szimbolizáló gyümölcsfák. Elhelyezkedésük a szimmetriát erősítik. [10] |
20. ábra: A Taj Mahal kert Agrá-ban |
[« tartalom ]
6.) Összehasonlító összegzés
Szakdolgozatomban a zen és az iszlám kertművészet összevetésére vállalkoztam. Célom az volt, hogy egy átfogó képet kapjak a két, merőben más filozófiai alapokon nyugvó kertszemléletről, illetve kertelképzelésről. Ugyanis a kertek az egyes kultúrák világnézeti elveinek kifejezőeszközeiként szolgálnak.
Kiindulópontként birtokomban volt a Főiskolán elsajátított tudás, amit a buddhizmus zen hullámáról szereztem. A vallásfilozófia szemszögéből a zen egyet jelent az elmélyüléssel. Ebből következően maguk a zen kertek is hordozzák a szemlélődés, elmélkedés lehetőségét. A zen bölcselete szerint a világ törvényeinek legtökéletesebb kifejeződését bensőkben, önmagunkba mélyedve találhatjuk meg. Ehhez természetesen a szemlélődés és az elmélkedés is szükségeltetik, amit a zen kertek ki is szolgálnak.
Vizsgálatom másik tárgya az iszlám kert volt. Kutatásaim során, ahogy egyre több információ, sajátosság birtokába jutottam, kezdett jobban körvonalazódni miben is hasonló, illetve mennyiben tér el egymástól a két kertszemlélet. Az egyik közös pont talán abban mérhető le, hogy mindkét elképzelés központi célja a világtól elzárt, harmonikus közeg kialakítása, más kérdés, hogy a zen kerteket sokkal inkább az elmélkedés, a bensőre való figyelem motiválta, az iszlám kerteket pedig az, hogy emlékeztessék az embert az e világ múlandóságára, valamint a túlvilág nagyságára.
Mindkét kertművészetnél a tökéletesség kifejeződése a további cél, mégpedig az esztétikum és a harmónia által. Viszont itt is ki kell hangsúlyoznunk az eltérést, hiszen míg az iszlám kerteknél a harmónia a szimmetriára való törekvésben, a geometriai elrendezésben illetve díszítettségben nyilvánul meg, addig a zen kerteknél a letisztult formák illetve a kevésbé szerkesztettség dominál. Gondoljunk csak arra a bizonyos geometriai formában történő rendeződésre, amit az iszlám kerteknél chaharbagh-nak neveznek.
Hasonló pontnak tekinthető a kertek kialakulását befolyásoló tényezők, ugyanis mind a zen, mind az iszlám kert valamely vallási, filozófiai eszmerendszer alapján jött létre. Az utóbbi alapvetően a Korán tanaira épül, míg a zen kertművészetre Buddha tanai voltak hatással. Viszont mind a zen, mind az iszlám kert esetében az egyéb behatásokról sem szabad elfeledkeznünk, gondolok itt a zen esetében a taoista, illetve konfucianista vonásokra, az iszlám esetében pedig a bizánci keresztények, kopt keresztények, zsidók, illetve a különféle politeista vallások, mint például a zoroasztrianizmus hatásaira.
Ám itt kell megemlítenünk az újabb eltérést, ami az iszlám kertek esetében azt a hatás együttest jelentené, ami a hódítások következményeként értelmezhető, ugyanis az iszlám kertek esetében nem csupán a vallás dominanciája volt számottevő, hanem például a római hagyományok, vagy épp a perzsa, török ráhatás, amely főként a növényzet valamint a szimbolika terén jelentős.
És már el is jutottunk a szimbólumok relevanciájához, amely mind a zen, mind az iszlám kertművészetnek kulcsfogalma. Már maga a kert is szimbólum mindkét kultúrában, míg az iszlám kert a Paradicsom jelképes valója, addig a zen kert a belső rend és harmónia megjelenítése. A kert elemei is mind-mind egyes szimbólumok reprezentációi. A zen kerteknél ezen szimbólumok főként az élettelen kerti motívumokban öltenek testet, gondoljunk csak a sziklák, kövek, homok szimbolikájára. Az iszlám kert esetében pedig a szimbólumok dominanciája főleg az élő kerti motívumokban teljesedik ki, példaként említhetjük a halált jelképező ciprusfákat, illetve az életet szimbolizáló gyümölcsfákat. Vagy épp a rózsaültetvényeket, amelyek magát a paradicsomi létet jelképezik. Már az elrendezés is szimbolikus erővel bír. Az iszlám kertművészet chaharbagh változataiban a medence kereszt formájú, és ezzel pedig az élet négy folyójának jelképévé válik. A szökőkútból, illetve medencéből eredő négy csatorna az Éden kert négy folyóját is jelképezi. A zen kerttípusoknál a kövek triászelrendezésének fontos funkciója van, ugyanis a középen álló függőleges sziklája Buddha szimbólumaként van jelen, mellette pedig Buddha két kísérőjét a két szikla jeleníti meg.
A zen és az iszlám kertek leginkább külső szemlélődésre hivatottak.
A két kertszemlélet legmarkánsabb eltérését a már említett díszítettségben vélhetjük megragadni. A zen kert ugyanis leegyszerűsített az iszlám kertekhez viszonyítva, mégpedig az eltérő rendeltetéséből adódóan. A zen tanítás szerint ugyanis a világ törvényeit magunkban, bensőnk tudatos vizsgálatával találhatjuk meg, amihez nem szükségeltetik a pompa illetve a túldíszítettség, a természet letisztult valója elégséges azon állapot eléréséhez, amelyben képesek vagyunk befele tekinteni. Az iszlám kert viszont törekszik a Paradicsomi környezet megteremtéséhez, és a Koránban foglaltak megvalósításához. Itt is megmutatkozik az eltérés, hiszen az iszlám kerttel ellentétben a zen kert nem szentírás alapján létesült, és ez alapján sokkal inkább mondható egyfajta életszemlélet, út bejárásának kiindulópontjaként.
A zen valamint iszlám kertek tanulmányozása sok-sok összefüggésre és megannyi eltérésre rámutatott a történetiségre, szimbólumrendszerre, térelrendezésre, illetve a kertváltozatokra vonatkoztatva. Úgy vélem, munkámmal sikerült egy átfogó képet nyújtanom a két kertszemlélet sajátosságairól, és fontosnak tartom az újabb és újabb összehasonlításokat, hiszen ezek által nyithatunk a kultúrák felé, amely egy nyugati ember számára még nagyobb relevanciával bír a szűklátókörűség és az egyoldalú szemléletalkotás leküzdése szempontjából.
[« tartalom ]
7.) Források:
[« tartalom ]
8.) Felhasznált Irodalom:
- Ansari N. 2011. The islamic garden. Department of Landscape Architecture CEPT University
- Borja, É.1999. A harmónia kertje, a kert harmóniája. Budapest: Gulliver Könyvkiadó.
- Brown, P. 1999. Az európai kereszténység kialakulása. Budapest: Atlantisz Könyvkiadó.
- Dickie, J. 1976. „The Islamic Gardening Spain.” In: The Islamic Garden. 87–106.
- Éber László (szerk.): Művészeti lexikon. 2. köt. Budapest: Győző Andor, 1935. Mohamedán művészet l. 132-140.; Iszlám miniatűrfestés l. 127-128.
- Fehérvári Géza 1987. Az iszlám művészet története. Budapest: Képzőművészeti Kiadó.
- Francis Robinson: Az iszlám világ atlasza. Ford. Dezsényi Katalin. Budapest: Helikon; Magyar Könyvklub. 1996. ISBN 963-208-384-9
- Germanus Gyula 1973. Az arab irodalom története (p. 101-102.) - Bp. Gondolat K.
- Géczi János 1999. „A tudás forrása: A kert.” In: Magyar Pedagógia 99. évf. 3. szám
- Géczi János 2000. Allah rózsái. Budapest: Terebess Kiadó.
- Géczi János 2002. A muszlim kert. Budapest: Terebess Kiadó.
- Goldziher Ignác 1981. Az iszlám kultúrája - Gondolat K. Bp. - ISBN 963-280-607-7
- Goldziher Ignác 2008. Előadások az iszlámról - Katalizátor K. Bp. - ISBN 9789638676276
- Gy. Horváth László 1999. Japán kulturális lexikon. Budapest: Corvina.
- Meyer, H. F. 1854. Geschichte der Botanik. Kőnigsberg:Verlag der GebrüderBornträger.
- MitsuiSen 1987. A japánkert titkai. Budapest: Mezőgazd. Kvk.,
- Michael Savelli: A hódító iszlám - Helikon K. Bp, - ISBN 963-207-519-6
- Peter Ferienabend (szerk.) Iszlám művészet és építészet, Budapest: Vince (2005. szeptember 14.). ISBN 963-9552-61-5
- Ruggles, D. F. 2008. Islamic gardens and landscapes. Pennsylvania: University of Pennsylvania Press.
- Totman, C. 2006. Japán története. Budapest: Osiris kiadó.
Internetes források:
[« tartalom ]
Jegyzetek:
[1] „Természetes és mesterséges” (Dobosy Antal írása, 2003. november 21.)
[2] Dobosy Antal írása, megjelent: A Tan Kapuja Buddhista Egyház Tájékoztatójában (21. szám 2003. ősz)
[3] Lásd: Wikipédia: Arab filozófia (2015)
[4] Lásd: Goldziher Ignác: Az iszlám kultúrája - Gondolat K. Bp. 1981. [ISBN 963-280-607-7]
[5] Lásd: Tarr Dániel: A Teremtés fogalma a zsidó ezotériában (1996)
[6] Géczi János: Allah Rózsái [Terebess Kiadó, Budapest, 2000]
[7] „A titokzatos japán zen kert”
[8] Korán, 47:15.
[9] La rauda de Medine, cadre de la meditationmusulmanesur la destinée du Prohéte. [Bulletin de l’Institut Français d’Archéologie. Cairo. 59. 1960. 241–272. In: Dickie (1976): 91.]
[10] National Georgraphic - Taj Mahal - Egy sírig hű férj ajándéka
[« tartalom ]
Kérlek támogasd az Antropológia Könyvtárat!
(Please support the Anthropology Library!)
A TE támogatásodra is szükség van!
(YOUR support keeps this site running. Thank you!)
|
