Filozófia - Philosophy - Wittgenstein Docta Ignorantia-ja

Úgy hiszem, hogy dolgozatomat néhány rövid megjegyzéssel kell kezdenem. Elsőként azokat a gondolatokat ismertetném, amelyek az egész dolgozat vezérfonalát képezik, s ezek egyben meg is magyaráznák a dolgozat szokatlan címét.

A dolgozat tárgya Ludwig Wittgenstein korai filozófiájának egyfajta rekonstrukciója. A rekonstrukció célja, hogy bemutassa a wittgensteini filozófia hátterében meghúzódó ontológiai alapvetéseket. Ez annak a filozófiai álláspontnak a bemutatása, amelyet a Tractatus Logico-Philosophicus című munkája alapján próbálhatunk meg rekonstruálni. A dolgozat így nem terjed ki a szerző más jelentős munkáira. Ennek három különböző oka van, amelyet az alábbi három pontban foglalnék össze:

1) A dolgozat azon túl, hogy analitikus elemzését adja Wittgenstein filozófiájának, megpróbál néhány olyan problémacsoportot kiemelni az adott műből, amelynek tárgyalása megmutathatja, hogy a wittgensteini anti-karteziánus álláspont, milyen további kérdéseket vet fel a szkepticizmusra nézve. Tisztában vagyok azzal, hogy Wittgenstein életének utolsó hónapjaiban írt egy önálló művet a szkepticizmusról és a tudásról, melyet később A bizonyosságról címmel meg is jelentettek [1]. Azonban ennek a műnek a késői megjelenése miatt, inkább filozófiatörténeti jelentőségű. Mint az ismert, Wittgenstein élete során egyetlen filozófiai művet jelentetett meg, a Tractatus Logico-Philosophicus-t. [2] Egyetlen rövid cikkén kívül, összes további munkája a halála után jelent meg. Ennek ellenére Wittgenstein filozófiáját minden jelentős kortárs ismerte és kommentálta, mégpedig a Tractatus alapján. Éppen ez az egyik ok, ami miatt nem kívánok semmilyen más wittgensteini műre támaszkodni, mint a Tractatus-ra.

2) Az is világos számomra, hogy miután 1927-ben kapcsolatba került a Bécsi Kör filozófusaival, akik közül jónéhánynak személyes barátja lett, filozófiai szemléletmódján elkezdett finomítani. Ez arra késztette, hogy a Tractatus helyett valami újat írjon. Így született meg a Filozófiai vizsgálódások [3], amelyet 1929-30 között írt. Ezt a művét azonban sohasem adatta ki, s ez is csak halála után jelent meg. A Bécsi Körrel való kapcsolata fontos fordulópontja filozófiai gondolkodásának, s bár magát sosem tartotta a Kör tagjának, a logikai pozitivisták három ‘bibliája’ közül a Tractatus lett az első [4]. A Filozófiai vizsgálódásokat számos Wittgenstein kommentátor (pl. David Pears vagy Jeffrey Thomas Price) úgy látja, mint a wittgensteini filozófia korai szakaszának a lezárását. Maga Wittgenstein is úgy nyilatkozik erről a műről, mint ami rámutat a Tractatus számos hibájára [5], sőt az ebben lefektetett igazságok, csak a Tractatus-szal szemben értelmezhetők. Ennek ellenére mindössze kétszer utal a Tractatus-ra szövegszerűen [6]. Ez alapján nyugodtan mondhatjuk, hogy ez a munka egy egészen új filozófiai rendszert tárgyal, amely persze a Tractatus-ban gyökerezik, de valójában nem sok köze van hozzá. Ezzel a legtöbb Wittgenstein kommentár egyetért. Ennek tükrében nem szükséges figyelembe vennünk, hogy maga Wittgenstein módosította filozófiai álláspontját, hanem nyugodtan cselekedhetünk úgy, hogy pusztán korai művére koncentrálunk.

3) A harmadik ok, ami miatt nem kívánok más wittgensteini művekkel foglalkozni az előbbiből következik. Bár Wittgenstein nem tagja a Bécsi Körnek, a kör tagjai, más pozitivistákhoz hasonlóan, (mint Russel-t vagy Frege-t) őt is saját filozófiájuk képviselőjeként és előfutáraként értelmezik. Ez annyiban jogos kisajátítás, hogy a Bécsi Kör tagjaihoz hasonlóan maga Wittgenstein is a metafizika és a ‘selejtes’ filozófiai problémák kiküszöbölését teszi Értekezésének egyik céljává. Így korai műve elválaszthatatlan a korszellemet meghatározó pozitivista nyelvfilozófiától. Sőt mondhatni, hogy a logikai pozitivizmus ‘nyelvi fordulata’ valójában Wittgensteinnel kezdődik, s a Bécsi Körhöz tartozó filozófusok olyan művei, mint Carnap 1934-es A nyel logikai szintaxisa (Logische Syntax der Sprache), csak a wittgensteini gondolatok utóhangjai. Ezért szinte mindegy, hogy későbbi műveiben hogyan pontosítja eredeti elgondolását, a kortársak szemében a wittgensteini mű a Tractatus. A benne lefektetett alapelvek pedig mind a mai napig meghatározzák a kortárs filozófiát.

Ezek után nem meglepő, hogy a Tractatus alapvetően sok belső ellentmondást hordozó mű. De éppen ez az erénye, hiszen lehetőséget ad arra, hogy a vele foglalkozók valóban végiggondolják azt amit olvasnak. Másrészt a mű azt is lehetségessé teszi, hogy az egyes kommentárok azokra a részekre fektessenek hangsúlyt, amelyek a kommentátor ízlését és filozófiai álláspontját alátámasztják. A többi részről pedig könnyen be lehet bizonyítani, hogy miután ellentmond annak amit eddig a kommentátor hangsúlyozott, nyílván elvetendők, különben nem lenne konzisztens az, amit Wittgenstein mond. A wittgensteini mű valóban tartalmaz ellentmondásokat, ezek azonban nem biztos, hogy inkonzisztenciához vezetnek. Az alábbiakban be fogom mutatni azt a struktúrát, amely egyértelműen és konzisztensen meghúzódik a mű hátterében. Ezzel együtt az én értelmezésem is teljesen önkényes, és nyílván ugyanúgy azokra a részekre fekteti a hangsúlyt, amelyek az én nézeteimet támasztják alá. Így csak egyedi Wittgenstein kommentárok léteznek, ez is egyike azoknak. Azonban az egyediség védelmében álljon itt egy idézet magából a tárgyalandó műből: “És ez általában így van a filozófiában. Az egyedi újra meg újra lényegtelennek bizonyul, az egyedi lehetősége azonban minden egyes esetben feltár nekünk valamit a világ lényegéből.” [7] (3.3421)

Végül a címről kell ejtenem néhány szót. A Docta Ignorantia kifejezés, speciális értelemben Isten felfoghatatlanságának, ‘tudományos úton’ bizonyított megértését jelenti. Azt, hogy tudom, hogy nem ismerhetem meg Istent, mert megismerhetetlen. Én itt azonban a tudós tudatlanságnak egy általánosabb értelmét szeretném kihasználni, amely szerint nem csak Istenről nem tudhatok semmit, hanem semmi olyanról, ami metafizikai. (A metafizika fogalma alatt itt azt értve, ami túl van az emberi megismerőképességen.) Mint látni fogjuk Wittgenstein a metafizika fogalma alatt az emberi megismerés elég széles skáláját érti majd, számára ugyanis az egyetlen megismerhető az, ami közvetlenül adva van az ember számára, ez azonban ‘kézzelfogható’ módon csak a nyelv. Tehát a cím arra vonatkozik, hogy mit tart Wittgenstein megismerhetőnek, illetve mint azt maga több helyen hangsúlyozza, mit tart nem megismerhetőnek. Mi az amiről tudhatom, hogy nem tudhatom; mit mutat meg az emberi nyelv arról, amit nem mutat meg. Ennek a bemutatását azonban nem a nyelvről és a nyelvhasználatról írt tételei (4.-6.) alapján fogom megtenni, hanem a lételméleti tételei (1.-3.) alapján. Pont ez a novum a dolgozatban. Ezekkel a tételekkel ugyanis a kommentárok általában nem foglalkoznak részletesen, mondván, hogy elnagyoltságuk miatt pusztán a wittgensteini nyelvfilozófia propedeutikáját képezik (Lásd 17. lábjegyzet).

A filozófiai tárgyalásmódok közül az analitikus filozófia módszereit kívánom használni. Ez alatt a következőket értem:

1) Az elemzés során elsősorban magára a tárgyalandó műre fogok koncentrálni. Mindezt nem azért teszem, hogy megkerüljem a korábban készült Wittgenstein kommentárok áttanulmányozását, hanem azért, mert mint azt számos analitikus állítja, a közvetlenül adott dolgokból kell kiinduni [8]. Ez nem jelenti azt, hogy nem tartottam egyetlen korábbi kommentárt sem irányadónak [9]. Elemzésemben sokban David Pears szemléletmódját követem [10], s ahhol ez indokolt idézem is őt. Dolgozatomban azonban nem a kortárs Wittgenstein interpretációkat akarom összehasonlítani, így nem idézetek halmaza ez a dolgozat.

2) A magyarázatoknál köznapi és egyszerű dolgokból indulok ki, s ezekből építem fel az esetleg bonyolultabb magyarázatokat. Ezeknél a magyarázatoknál nem mások példáit, hanem olyan példákat használok, amelyek a hétköznapi tapasztalat világából származnak.

3) Nem állítom, hogy valami egészen új megvilágításba helyeztem Wittgenstein filozófiáját, és azt sem, hogy most már végre megmagyaráztam filozófiáját. Pusztán azt, hogy a benne rejlő filozófiai problémákat talán jobban fogalmaztam meg, mint azt korábban tette számos más kommentár.

Wittgenstein nem az egyetlen olyan filozófus, aki. tanulmányai során észre kellett, hogy vegye, a filozófiai hagyomány számos olyan kifejezéssel és fogalommal dolgozik, amelynek jelentése évszázadról évszázadra változott, minden egyes filozófus mást értett alatta, míg végül valójában már senki nem is értette, és nem is kívánta tisztázni valódi jelentését. Az ilyen fogalmak közül sokat, pusztán a kora iránt érzett tisztelet miatt tartottak meg egyes filozófusok, míg másokat valamiféle hagyományőrzés miatt. A végeredmény azonban az, hogy a filozófiai szóhasználat számára sok olyan kifejezés és fogalom maradt fenn, amelyek jelentését tisztázni kell, és kellett is minden filozófusnak, aki használni kívánta őket. Wittgenstein alapállása is hasonló lehetett. Álláspontja szerint, maguknak a filozófiai fogalmaknak a pontatlan használata, illetve magának a nyelvnek az a módja, ahogy azt a filozófusok használják [11], juttataja oda a filozófiát, hogy önmaga által gyártott problémák kútjába fullad.

A filozófia problémák közül, tehát sok, puszta álprobléma, amely a nyelv pontatlan használatából születik. Ezek a problémák a nyelv logikai elemzésén keresztül kiszűrhetők, és egyszer és mindenkorra eltávolíthatók a filozófiából. Véleménye szerint ezért számos filozófus feleslegesen evez a nyelviség határain túlra, mondván az általa kifejezésre váró gondolatok túl vannak a kifejezhetőségen. Wittgenstein a Tractatus Logico-Philosophicushoz írott előszavában néhány szóban összefogalja egész filozófiai álláspontját: “Amit egyáltalán meg lehet mondani, azt meg lehet mondani világosan; amiről pedig nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” (7.old.) Ebből az álláspontból két dolog következik: Egyrészt, a filozófiát meg kell szabadítani, az olyan kifejezésektől és fogalmaktól, amelyek nem jelentenek semmit; másrészt meg kell határozni, hogy mit is tartunk lehetségesnek a gondolkodás számára. Mint azt maga is hangsúlyozza, ezzel a fordulattal határt kíván szabni a ‘gondolkodásnak’, s ezzel együtt a filozófiai gondolatoknak is. Sőt magának a filozófiának ez az egyetlen feladata: “A filozófia célja a gondolatok logikai tisztázása. /.../ A filozófiának meg kell világítania és élesen körül kell határolnia a gondolatokat, amelyek egyébként, úgyszólván, homályosak és elmosódottak.” (4.112)

A gondolkodást speciális értelemben használja Wittgenstein; számára ugyanis pusztán az gondolat, ami kifejezhető a nyelv eszközeivel. [12] A gondolkodás így nem haladhatja meg a nyelv határait, illetve ha meg is haladja azt, értelmetlenné válik. A gondolkodás tehát speciális emberi tevékenység, amely szorosan a nyelvhasználathoz kapcsolódik. Pusztán annak a gondolatnak van ‘értelme’, ami nyelvileg kifejezhető. Így azonban az alábbi kérdés válik eldöntendővé: valójában a gondolkodásnak, vagy inkább a gondolatok kifejezhetőségének kíván határt állítani Wittgenstein? Mint azt maga is hangsúlyozza előszavában, nyílván az utóbbinak.

A mindezek mögött rejlő valódi kérdés azonban az, hogy mennyire választhatóak le a gondolatok a nyelvről magáról. Illteve léteznek-e olyan gondolatok, amelyek meghaladják a nyelvi kifejezhetőség határait, és ha igen van-e ‘értelmük’. Mutatnak-e valamire? Vagy puszta szóképek, amelyeknek valójában csak üres jelentéstartalmuk van. A nyelv valóban meghúzza-e a gondolkodás határait, vagy a gondolkodáson túl van valamilyen olyan emberi megismerőképesség, amely valami olyat ismer meg, amely túl van a nyelvi kifejezhetőség határain?

Így a wittgensteini nyelvfilozófia elválaszthatatlanul összefonódik az ismeretelmélettel. Mi az amit a nyelvünk kifejez? Mindent ki tud-e fejezni, ami megismerhető? Egy mondatban: mi a viszonya a nyelvnek a valósághoz? Puszta leképezése annak amit érzékelünk és elgondolunk, vagy valamilyen módon aktív résztvevője megismerési folyamatainknak? Gondolkodásunk szabja meg nyelvünk határait, vagy pont fordítva, nyelvünk szabja meg gondolkodásunk határait? Ezekre a kérdésekre keresett válasz ösztönözte Wittgensteint főműve megírásában, amelynek bemutatása az alábbi dolgozat.

Wittgenstein egyik legnagyobb erénye (mely egyben a hátránya is), hogy filozófiai álláspontját, a lehető legtömörebben kívánta megfogalmazni. Ez előny annyiban, hogy könnyen kiolvasható belőle az értekezés célja, hátrány viszont abból a szempontból, hogy nem mindig világos, mit is ért egyes tételei alatt. Így a Tractatus logikai vázát mindössze hét főtétel adja meg:

1. “A világ mindaz, aminek esete fennáll.”
2. “Aminek esete fennáll, a tény, nem más, mint a körülmények megléte.”
3. “A tények logikai képe a gondolat.”
4. “A gondolat értelemmel bíró kijelentés.”
5. “Minden kijelentés az elemi kijelentések igazságfüggvénye.”
6. “Az igazságfüggvény általános formája a következő: [`p,`x, N(`x )].
7. “Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.”

A hét főtétel közül valójában az első hat írja le a wittgensteini világképet; a hetedik, mindössze a végső következtetés. Ezek közül az első három főtétel, és az alá tartozó altételek írják le Wittgenstein ‘ontológiáját’. Azaz ezek tartalmazzák, a világ szerkezetének leírására vonatkozó tételeket. Ezekből a tételekből rajzolódik ki az a világ, amihez a nyelv valahogyan viszonyul. A második három főtétel és az alá tartozó altételek tartalmazzák azokat a tételeket, amelyek a kijelentéseknek a valósághoz fűzött viszonyát tárgyalja. Én elsősorban az első három főtételből kirajzolódó világképet elemzem részletesen; azt, hogy mik építik fel a világot, s ezek a komponensek milyen viszonyban állnak egymással. Majd azután röviden azt, hogy a nyelv, mi módon viszonyul a világ egyes alkotóelemeihez. A valóság elemeinek leírását adom hát legelőször. A könyebb áttekinthetőség kedvéért, a valóság elemeinek és a nyelvnek a viszonyát ábrázolandó, a következő táblázatban [13] foglaltam össze Wittgenstein világképét:

*VILÁG* 1;1.1;1.2* ò
*Logikai* *Tér* (benne leképezési - logikai formák) 2.15; 2.18
Általános forma		Speciális formák
Szint	*Eset*	*Kép*	*Logikai kép*	*Nyelv*	*Művelet*
Onti-kus	Tények (a logikai térben) 1.1; 1.13; 2 ò	Kép (a valóság modellje) 2.1; 2.12 ò	Gondolat (Tény logikai képe) 3 ò	Kijelentés (Elemi kijelentés igazságfüggvénye) 3.1; 5 ò	3.24 ê	L E Í
Onto-lógiai	Körülmények (Tárgyak kapcsolata) 2.01; 2.072; 2.031 ò	Tényállás (Kép leképe-zési formája) 2.11; 2.15 ò	Kijelentésjel (Szavak kötött viszonya) 3.11; 3.12; 3.14 ò	Elemi Kijelentés (Nevek láncolata) 4.22 ò		R Á S
Fundamentá-lis	Tárgyak (Világ Szubsztanciái) 2.021; 2.024 ô	Képelemek (Tárgyak a Képben) 2.13; 2.131 ô	Gondolat Tárgyai (kijelentésjel elemei) 3.2 ô	Név (Tárgyak a kijelentésben) 3.22; 3.202 ô	é 3.262	A L K A L M
	forma és tartalom 2.025	logikai forma ðlogikai kép 2.18; 2.181-2	egyszerű jelek 3.201-2; 3.21	alapjel 3.26; 3.262	Igaz-ságművelet 5.3	A Z Á S

Ezt a táblázatot természetesen magyarázni kell, amelyet az alábbiakban fejtek ki. A táblázatban szereplő terminusokat mind Wittgenstein vezeti be, leszámítva a ‘szint’ és az ehhez tartozó lételméleti fogalmakat. Ezeket az ontológiai kategóriákat én rendeltem az egyes wittgensteini fogalmakhoz, aminek értelmét és magyarázatát a későbbiekben meg fogom adni.

A táblázatból egyértelműen kiderül, hogy Wittgenstein szerint a Világ számunkra négy jól elkülöníthető leképezési formán [14] keresztül nyílvánul meg. Ezek közül egy általánosról beszélhetünk, amely az összes többinek alapot szolgál; amelyhez Wittgenstein a Világ deduktív vizsgálatán keresztül jut. A másik három speciálisnak mondható, amennyiben ezeket az általános leképezési formából kiindulva induktív módon építi fel a szerző, s ezek a világ tényeinek speciális eseteire alkalmazhatók, tudniillik a képekre, a logikai képekre (gondolatok), és a nyelvre. Ezért legrészletesebben az általános leképezési forma elemeit mutatom be, majd ebből kiindulva magyarázom a speciális leképezési formák terminusait.

Leképezési formán a következőket kell értenünk: Amikor a világot tapasztaljuk, akkor, mindig úgy tapasztaljuk, mint fenálló esetek (der Fall) összességét (lásd 1.). Ez az eset Wittgenstein talán legtágabban értelmezhető fogalma. A világ ugyanis természetesen mindig másképpen mutatkozik meg (sich zeigen) számunkra; más-más formában jelenik meg. Nagyon hétköznapi példával élve: hol kávézó emberekként, hol guruló autókként, hol zenei hangokként, furcsa illatokként, bizar gondolatokként, stb. Ahány pillanat, annyi féle tényállás; mondhatnánk Wittgenstein szavaival. Ha meg akarjuk ragadni azt aminek az esete éppen fennáll, és ezt el akarjuk mondani, vagy magunk számára meg akarjuk fogalmazni, akkor ezt az esetet le kell képeznünk; mégpedig egy leképzési forma segítségével. Miután ahány pillanat, annyiféle különböző eset, nehéz lenne azt mondani, hogy ezek leírására elég lenne egyetlen leképezési forma. Azonban ebből nem következik, hogy ahány pillanat, annyi leképezési formát tételezhetek fel. Leképzési forma tehát az az általános forma lesz, amely lehetővé teszi számomra egy-egy eset megragadását, logikai leképezését, gondolatként való megfogalmazását és kijelentését. Ahhoz, hogy ezt megtegyem rendet kell tennem a látszólag kaotikus jelenségvilágban. Wittgenstein is ezzel kezdi értekezését: megpróbálja a világ összes esetét egyszerűen leírni. Ahhoz, hogy ezt megtegye, természetesen egyszerűsítenie kell ezt a jelenségvilágot.

A világban számunkra közvetlenül megnyílvánuló jelenségvilág szintjét nevezem én ontikus-nak [15]. Ez az a megismerési horizont, ahol a külvilág dolgai képek formájában jelennek meg a szemlélő számára, míg a nyelvben megfogalmazott gondolatok kijelentések formájában, amelyeket hangokként érzékelünk. Ez az a horizont, amely minden ember számára közvetlenül adott, ahol a közös nyelv kialakulhat, ahol az emberi kommunikáció zajlik. Wittgenstein abból indul ki, hogy deduktív módon a hétköznapi jelenségvilág szemléletéből kiindulva milyen általános leképezési formával írható le a Világ. Egyszerűsítő szándékát követve minden olyan jelenséget, amely ezen a hozrizonton nyílvánul meg ténynek (die Tatsache) nevez. Hétköznapi példával élve, függetlenül attól, hogy hangokat hallok, ízeket érzek, képeket látok, ami számomra megjelenik az tény, amely a Világ egy eseteként jelenik meg számomra. Ez az új fogalom segít abban, hogy ne egyes dolgokban (die Dinge) gondolkozzam, (amely fogalom azt sejtetné, hogy lehetséges a tényállásokban megjelenő egyes elemekről, mint egyes ‘dolgokról’ gondolkozni, függetlenül a tényállásban megjelenő összes többi ‘dolog’-tól) hanem tényekben, amelyek sohasem egyetlen ‘dolog’-ként jelennek meg számomra, hanem több ‘dolog’ összességeként. A tény nem egyetlen létező, hanem számos létező együttes megjelenése. Ezért állítja a szerző, hogy: “A világ tények és nem dolgok összesége.” (1.1.) [16] Azaz mi önmagában sohasem látunk egyetlen jelenséget (dolgot); - mindig jelenségek összességét tapasztaljuk; a tény tehát összetett létező.. Az ontikus szinten: “A világot a tények határozzák meg és az, hogy ez az összes tény.” (1.11) Empírikusan a világ tényekre oszlik (1.2), nem pedig dolgokra.

Azonban kérdés az, hogy miről is tudósítanak bennünket a tények. Mi az amit egy tény fennállása, vagy fenn nem állása megmutat? Wittgenstein szerint közvetlenül nem magukról a tényeket felépítő ‘dolgokról’ tudósítanak. Egy tény mindössze bizonyos körülmény (der Sachverhalt) meglétéről, vagy meg nem létéről tudosít bennünket. (2) Azaz arról, hogy az esetet vázoló tény alkotóelemei milyen viszonyban vannak egymással. Ez rendkívül fontos kitétel. Egyáltalán nem mindegy, hogy egyes alkotóelemek milyen kapcsolatban kerülnek a szemem elé. Egy hétköznapi példával élve: ha két egyenlő hosszúságú falécet egymáson látok heverni, azt mondom, hogy ez annak az esete, hogy két léc egymáson hever. Ha azonban ez a két egyenlő hosszúságú léc egymáshoz képest úgy van elhelyezve, hogy végpontjaiknál illeszkednek és az általuk bezárt szög 90°, akkor azt mondom, hogy ebben az esetben egy derékszög mérőt látok. Ebből a példából is jól látható, hogy döntő az a körülmény amiben egy adott tény megjelenik. Sőt Wittgenstein szerint a tény nem is több mint adott körülmények ábrázolása: “A tény szerkezete a körülmények szerkezetéből tevődik össze.” (2.034) Ebből következik, hogy bár mi közvetlenül - ontikusan, tények formájában tapasztaljuk a világot, a világ ontológiai értelemben valójában fennálló körülmények összessége. (2.04) Az ontikus tények ontológiai értelemben egyes körülmények fennállásától vagy fenn nem állásától függnek.

Egy tényt nem kell, hogy egyetlen körülmény határozzon meg. Sőt mondhatnánk, hogy a valóság, amit éppen tapasztalunk nem egy hanem számos körülmény fennállásából és számos más körülmény fenn nem állásából áll. (2.06) Az ontikus valóság tehát sok fennálló körülmény összekapcsolódásának eredménye. Visszatérve előző példánkhoz, ahhoz, hogy derékszögűnek lássam a léceimet, rendelkeznem kell azoknak a körülményeknek az ismeretével, amelyek a derékszöget meghatározzák. A két léc a fenti második esetben, magában hordozza a derékszög körülményeit és a szögmérő körülményeit is. Ez a leírás jól sugallja, hogy ezek a fennálló körümények elválaszthatók egymástól. Wittgenstein fel is hívja rá a figyelmünket: “A körülmények függetlenek egymástól.” (2.061) Ennek értelmében minden tény szétbontható véges számú fennálló körülmények összességére. Mi van akkor azonban ha a világ végtelenül bonyolult, és így nem ismerjük fel a fennálló összes körülményt? Vagy mi történik ha azt a szélsőséges esetet képzeljük el, hogy egy tényt végtelen számú körülmény épít fel? Akkor azt kellene mondanunk, hogy a fennálló tényt nem vagyunk képesek teljességében megismerni, amely alapállás a szkepticizmus táptalaja. Erre a szerző is gondolt, s a következő axiómával küszöbölte ki az ebből fakadható kétely lehetőségét: “Még akkor is, ha a világ végtelenül bonyolult, úgyhogy minden egyes tény végtelen sok körülményből áll, az egyes körülmények pedig végtelen sok tárgyból vannak összetéve - még akkor is kell lenniök tárgyakanak és körülményeknek.” (4.2211) Ez az idézett altétel valójában axióma, amely tulajdonképpen a 2.05-ös tautológikus altételből következik: “A fenálló körülmények összessége határozza meg azt is, milyen körülmények állnak fenn.” Ez tulajdonképpen a halmazelmélet egyik axiomatikus alaptételét ismétli, amely szerint a végtelen számú halmazok halmaza is halmaz. (A kérdés persze az, hogy van-e ilyennek értelme?) Tehát ha van olyan tény, amely végtelen számú körülmény fennállásából épül fel, akkor is létezik egy olyan körülmény, amely a ‘körülmények körülménye’. Ezzel kiküszöbölődik a szkeptikus alapállás.

A tényeket tehát mindenképpen meg tudjuk ismerni, s az őket felépítő fennálló körülményeket is. A tények ontikusan adottak számunkra, míg a bennük rejlő körülmények ontológiai szükségszerűségből következnek.

Azonban van valami aminek a körülményeiről beszélhetünk. Azaz a körülményekben csak bizonyos létlehetőségek adottak, amelyek lehetővé teszik, hogy a világ alap-építő elemei megnyílvánuljanak. Ezek az építő kövek adják a világ szubsztanciáját, amelyek a szerző szerint a következő tulajdonságokkal bírnak: “A szubsztancia az, aminek létezése nem függ attól, hogy minek az esete áll fenn.” (2.024) Ennek értelmében olyan ‘dolgok’ ezek, amelyek függetlenek a tényektől és a körülmények fennállásától, és így szabadon jelenhetnek meg bármely tényállásban. Ezeket a szubszatnciális létezőket nevezi el Wittgenstein tárgyak-nak (der Gegenstand). Kérdezhetnénk, hogy miért szükséges bevezetni ezek létezését, hiszen ontikusan semmi sem utal rájuk. Ugyanis az, hogy a tényeket elemekre bontom a gondolkodás eredeménye, és így legfeljebb azt mondhatnám, hogy a gondolataim elemekből épülnek fel, amelyből egyáltalán nem következik, hogy maga a Világ is ugyan ilyen természetű. Wittgenstein a priori következtet a tárgyak létezésére, mégpedig abból kiindulva, hogy az értelmes - koherens világmegértés lehetősége lehetetlen lenne tárgyak nélkül: “Ha a világnak nem lenne szubsztanciája, akkor az, hogy van-e értelme valamely kijelentésnek, attól függne, vajon igaz-e egy másik kijelentés. Akkor lehetetlen lenne valamiféle képet (igazat vagy hamisat) alkotni a világról. Nyílvánvaló, hogy bármennyire különbözzék is a valóságtól egy gondolati világ, valaminek - egy formának - közösnek kell lennie bennük. Ez a szilárd forma éppen a tárgyakból áll.” (2.0211-2.023)

E szerint ha nem lennének tárgyak, mindenki olyan világmagyarázattal állhatna elő, amilyennel akarna. Például én azt a tényállást, hogy egy négykerekű guruló szerkezet elsuhan előttem úgy értelmezem, hogy egy ‘autót’ láttam. Ha azonban nem tételezem fel, hogy valóban van egy olyan dolog, hogy autó, akkor ugyan ezen körülmények fennálllása alatt másvalaki egészen mást érthetne; például azt, hogy egy ‘lovat’ lát. Ahogy a szerző állítja, akkor egymás kijelentéseinek konvecionális igazságtartalma határozná meg, hogy melyikünk mond igazat. A közös nyelv és a közös világ lehetősége követeli meg azt, hogy létezzenek tárgyak. A tárgyaknak pedig egy rögzített tulajdonsága kell, hogy legyen: Az, hogy egyszerű legyen különben nem lehetne a világ szubsztanciája. Akkor tovább kellene bontanom, míg nem találok egy olyan létezőt, amely felbonthatatlan, és akkor ez lenne a szubsztancia. (2.2021) Így: “A tárgy egyszerű.” (2.02)

A tárgyak azonban ontikusan sohasem adottak számunkra. Számunkra mindig csak tények jelennek meg. Így a tárgyak felvétele ismeretelméleti szükségszerűség, amely a közös világ lehetőségének alapfeltétele. Létezésük tehát világunk fundamentuma. Ezért míg a tények ontikusak, a körülmények ontológikusak, addig ontológiánk fundamentumát a tárgyak adják, azaz fundamentál ontológiai érelemben léteznek. Sohasem tapasztaljuk őket közvetlenül, csak mindig az egyes körülményekben. “A körülmény tárgyak (objektumok, dolgok) kapcsolata.” (2.01) - mondja Wittgenstein. Így a tárgy lényegéhez tartozik, hogy egy körülmény alkotórésze lehet. (2.011) Kérdés azonban, hogy pusztán egyetlen körülményben tűnhet fel egy tárgy, vagy körülmények sokaságában? Nehéz elgondolnunk, hogy egy ‘autó’, mondjuk mindig csak a Rákóczi út és a Múzeum körút sarkán jelenhetne meg mint számunkra adott tény. Mint azt tapasztaljuk az egyes tárgyak általában többféle körülményben is megjelennek. (Bár vannak olyan ‘dolgok’, például a nagy protonszámú atomok, amelyek csak nagyon speciális körümények között jellenek meg; mondhatni egyetlen tényállás esetén.) Tehát mondhatjuk, hogy a tárgyak nem egyetlen, hanem számos körümény lehetőségét is magukban hordozzák. Több tényállásban is megjelenhetnek. Wittgenstein azonban ezen is túlmegy: “A tárgyak valamennyi tényállás lehetőségét tartalmazzák. A körülményekben való előfordulásának lehetősége - ez a tárgy formája.” (2.014 - 2.0141)

A második altétel érthető. A tárgy lényegi tulajdonsága az, hogy képes körülményekben megjelenni; ha ezzel nem rendelkezne, akkor nem mutatkozhatna meg számunkra. Az első azonban némi magyarázatra szorul. Ez azt jelenti, hogy az összes tárgy összes variációja leírja az összes körülményt, és ezen keresztül az összes tényt is. Miután a világ tények összessége (1.1), amelyet a körülmények összessége határoz meg (2.034), amely azonban nem más mint a tárgyak konfigurációja (2.0272), azt mondhatjuk, hogy a Világot alapjaiban meghatározza az összes tárgy és ezek alapvető tulajdonságai. Ha a tárgyak csak egyes körülményekben jelenhetnek meg, akkor ezek a körülmények egy meghatározott világot hoznak létre. Azaz a tárgy alapvető tulajdonságai határozzák meg a világot. Ezért fontos bevezetni azokat az axiómákat, hogy: 1) “A dolog önálló, amennyiben minden lehetséges tényállásban előfordulhat /.../” (2.0122) Azaz a tárgyak önmagukban nem határozzák meg a körülményeket, és ezen keresztül a tényeket sem. 2) Ebből az is következik, hogy a tárgyak nem hordozhatnak semmilyen ontikus tulajdonságot, hiszen akkor csak egyes körülményekben jelenhetnének meg. “A világ szubsztanciája csak formát határozhat meg, és nem anyagi tulajdonságokat. /.../ Hozzávetőlegesen mondva: a tárgyak színtelenek.” (2.031-032) A világ alapkövei tehát nem rendelkeznek semmilyen ‘empírikus’ tulajdonsággal. Az egyetlen tulajdonságuk, hogy konfigurációjukkal képesek körülményeket létrehozni. Így végtelen világlehetőséget hordoznak magukban.

Az egyetlen hátramaradt kérdés: Megismerhetem-e magukat a tárgyakat? Wittgenstein alapállása szerint: “Ahhoz, hogy ismerjem a tárgyakat, nem külső tulajdonságait kell ismernem, hanem valamennyi belső tulajdonságát.” (2.01231) Ez azonban lehetetlen. Számomra közvetlenül mindig csak tények mutatkoznak meg. Ugyan el tudom gondolni, hogy a tények körülményekből épülnek fel, azok pedig tárgyakból, azonban ezek a ‘létszintek’ rejtve vannak előttem. Tehát lehetetlen egy tárgy belső tulajdonságait megismernem. Így a világ építőköveit, heideggeri fogalommal élve a ‘Ding an sich’-et, lehetetlen önmagában megismernem. Arról, hogy valójában mi is egy ‘tárgy’, semmit nem mond Wittgenstein [17]. Sőt, mondhatnánk, hogy a világ általános leképezési formájának leírásához használt fogalmakat (tény, körümény, tárgy) nagyon felületesen határozza meg. Egyes kommentárok szerint (lásd Pears fent) ez azért van, mert egész ismeretelméleti fejtegetése, pusztán jelentéselméleti fejtegetéseit készíti elő, s ezért nem az ismeretelmélet problémáinak megvitatását állítja a középpontba. Ez persze igaz de véleményem szerint nem ez a valódi ok.

A valódi ok véleményem szerint az, hogy a fentebb vázolt általános leképezési forma olyan végső elemekre építkezik, amelyek nem megismerhetők. Hiába próbál Wittgenstein egész filozófiájával a karteziánus megközelítés legitimitása ellen érvelni saját filozófiájának alapjai ugyanannyira labilis alapokon nyugszanak. Ugyanis hiába indul ki a közös világ mindennapi kijelentéseinek elemzéséből, annak a váznak a leírásához, amelyen ez a közös nyelv nyugszik, fundácionalista fogalmakat használ. Ezeket a fogalmakat azonban képtelen meghatározni anélkül, hogy ne a nyelvet használná, amely azonban csak a közvetlenül adott tényekről szólhat. A nyelv nem léphet túl maga ontikus természetén, és így nem is utalhat semmi olyanra, amely szintje alatt áll [18] . Így Wittgenstein nem azért nem határozza meg a tárgy fogalmát pontosabban, mert nem tudja mi egy tárgy, hanem mert a tárgy nem megismerhető, csak megmutatható. Ezért inkább elnagyolt formában hagyja ezt a fogalmat, mondván filozófiai vizsgálódása központjában valójában a nyelv áll. Mint azt látni fogjuk a nyelv fundamentumát képező nevek megismerhetőségének lehetősége ugyan ennyire lehetetlen. A világ építőkövei Wittgenstein szerint nem megismerhetők.

A Világ általános leképezési formájáról összefoglalásul a következőket mondhatjuk. A Világ jelenségei tények, amelyek közvetlenül adottak számunkra. A tényeket körülmények fennállása határozza meg. A körülményeket nem tapasztaljuk, ezek a tényekben mutatkoznak meg. A körülményeket azonban tárgyak kapcsolata építi fel. Ezért a tárgyakat csak közvetett módon, a körülmények által meghatározott tényeken keresztül ismerjük meg. A tárgyakról a következő axiómákat fogadtatja el velünk Wittgenstein: 1) A tárgy egyszerű, ezért a világ szubsztanciája. 2) Egy tárgy független a körülményektől amiben megjelenik, ezért bármennyi körüményben jelen lehet. 3) Az összes tárgy magában foglalja az egész világ lehetőségét. 4) A tárgy ‘színtelen’, azaz nem rendelkezik alapvető anyagi tulajdonságokkal.
Miután azonban ez a leképezési forma általános, sohasem így, ebben a formában jelenik meg számunkra. Mi a Világból nem tényeket tapasztalunk, hanem autókat, embereket, stb. A tény mindig valamilyen speciális tény formájában jelenik meg. Wittgenstein három típusú speciális tényt különít el: a képet, a gondolatot, és a nyelvet. Ezért az általános leképezési formának három speciális formáját vezeti be. Az alábbiakban ezeket mutatom be.

Ezek bemutatását kevésbé részletezem, miután ezeket Wittgenstein is puszta analógiák segítségével adja meg. Már rendelkezésére áll egy általános váz, és így a speciális esetekben ennek analógiájára induktív módon könnyen meghatározhatók az új terminusok. Inkább azokat az altételeket részletezem, amelyek ezen speciális terminusok különleges tulajdonságait, vagy a bennük rejlő ellentmondásokat írják le.

A világot általános formájában tényekként tapasztalom. Azonban valójában nincs általános tapasztalás. A tényleges tapasztalást leginkább a ‘képalkotáshoz’ hasonlíthatjuk. Amit látunk az kép (das Bild), ami analóg viszonyban áll a tényekkel. Ez a speciális tények első esete.

“A kép-tény.” (2.141) - állítja Wittgenstein. A világnak olyan speciális leképezési módja, amely szemben a tény-nyel már meghatározott módon mutatkozik meg számunkra. A kép a tény általunk tapasztalt módja. Mi alkotjuk ezeket a tényekről. (2.1) Ami különlegessé teszi a képet, az az, hogy ez a körülmények fennállását a logikai térben jeleníti meg [19]. A logikai tér olyan abszrakt mező, amelyben az összes lehetséges tény ábrázolva van. De nem olyan módon, hogy tények formájában, hanem a tények lehetőségeinek formájában. Más szóval az összes lehetséges körülményt tartalmazza. Mikor a valóságról egy képet alkotok magamnak igazából a valóság egy (logikai) modelljét állítom fel. (2.12) Ez a kép kimetszi nekem a logikai tér egy pontját, amely egyes körülmények fennállását jelenti. Például mikor a következő körülmények állnak fenn: elegendő fény van a látáshoz, nyitva van a szemem, és a látóterembe kerül egy négylábú szőrös állat, akor azt mondom, hogy a ‘valóságban’ egy macskát látok. A macska képe részemről egy szubjektív ítélet eredménye, amely a logikai tér egy pontját rendeli a fennálló tényhez. Ez a hozzárendelés egyáltalán nem biztos, hogy helyes. Azaz a macska képe egyáltalán nem biztos, hogy a valóságot képezte le nekem (lehet, hogy a valóságban egy kutyát látok). Az általam alkotott kép pusztán egyike a lehetséges (logikai) valóság interpretációknak. “A valóságra alkalmazott mércéhez hasonló.” (2.1512) Ez a mérce azonban bizonyos értelemben önkényes, a fennálló lehetséges tények egyikére vonatkozik pusztán. Így a leképezésem lehet helyes, de hamis is [20]. Azonban mitől vagyok képes a tényeket képként tapasztalni? Más szóval, mi biztosítja, hogy a tények valóban ugyan azok mint a képek? Wittgenstein szerint: “A ténynek ahhoz, hogy kép legyen, kell valami közöset tartalmaznia azzal, amit leképez.” (2.16) Az általános terminusokkal szólva, egy tény akkor kép, ha a tárgyakból megmutat valamit, mégpedig azt, ami közös a tárgyakban és a tényekben.

Ez egy elég nehezen elképzelhető ‘valami’. A tényekről ugyanis beláttuk, hogy ontikusan adottak, míg a tárgyak a létezés fundemntumai, amelyek önmagukban nem érzékelhetők. Márpedig Wittgenstein alapvetése szerint biztosítanunk kell, hogy a világ egyértelműen megismerhető; azaz a képek nem tetszőleges modellei a valóságnak, hanem szükségszerűen azt képezik le ami a valóságban van. Persze mint azt az előbb beláttuk egy kép hamisan is leképezheti a világot, de ennek ellenére lehetségesnek kell tartanunk, hogy helyesen is leképezheti, és, hogy van kritérium ami alapján verifikálhatjuk egy kép helyességét. (Máskülönben a szkeptikus alapállásba ütköznénk.) Ha nem így lenne, akkor az előző példánál maradva, azt, hogy macskát vagy kutyát látok, nem lehetne eldönteni.

“Aminek közösnek kell lennie a képben a valósággal, hogy azt a maga módján - helyesen vagy hamisan - leképezhesse, az nem, más, mint a kép leképezési formája.” (2.17) Azzal, hogy egyáltalán képes voltam valamilyen módon képet alkotni magamnak a valóságról egy speciális leképezesi formát alkalmaztam. Wittgenstein szerint ez a forma sokkal fontosabb, mint maga a kép amely ezt megnyílvánítja. A kép lehet helyes vagy hamis, de maga a leképezési forma, az mindig konstans, amely minden képben közös. Tehát, mikor macskát látok, akkor egy leképezési formát alkalmazok. Ezt alkalmazhatom helyesen vagy hamisan, de maga a forma az szükségszerűen helyes. Ez biztosítja számomra, hogy lehetséges helyes leképezést alkotni. De, hogyan ismerhetem meg a leképzési formát? Miután: “Leképezési formáját azonban a kép nem képezheti le, ezt csak megnyílváníthatja.” (2.172)

Ahhoz, hogy ezt megválaszoljuk két új terminust kell bevezetnünk. Az általános terminusok szerint, a tények a körülmények fennállásával tárgyakat mutatnak meg. A kép mi módon teszi ugyan ezt? Wittgenstein egyszerű analógiákkal adja meg erre a választ. “A kép a tényállást, a körülmények fennállását, vagy fenn nem állását a logikai térben jeleníti meg.” (2.11) Tehát a tények a körülmények fennállását képezik le, a képek pedig a tényállásokat (die Sachlage). A körülmények a tárgyak viszonyaiból épülnek fel, : “A tárgyaknak a képben a kép elemei felelnek meg.” (2.13) Ahogy a tények a tárgyakat mutatják meg, a képek a képelemeket (die Bildelement). Ahogy a tárgyak meghatározott viszonya létrehozta a körülményeket, úgy a képelemek meghatározott viszonya is létrehoz valamit [21]. Mint láttuk nevezhetjük ezt a valamit tényállásnak, amely a képet meghatározza. A tényállások azonban nem tetszőlegesek. Nem lehetséges, hogy mikor a valóságban egy macskát látok, tetszőleges körülmények álljanak fenn. Például, hogy vaksötét legyen, csukva legyen a szemem, stb. Amikor tehát látom a macskát, akkor a kép elemei már meghatározott viszonyban állnak egymással. “A képelemeknek ezt az összefüggését nevezem a kép leképezési formájának.” (2.15) Tehát deduktívan következik, hogy ahhoz, hogy macskát láthassak rögzített módon (formában) kellett, hogy adva legyen a tényállás, és az ezt felépítő képelemek. A leképezési forma az, amely biztosítja számomra, hogy a kép elemei rögzített módon jelennek meg a tényállásban. Ezért mondja Wittgenstein:, hogy: “A kép nem más, mint elemeinek megahatározott módon való viszonya egymáshoz.” (2.14)

Itt térhetünk vissza az előző bekezdésünk záró gondolatához. A leképzési forma rögzíti számomra a kép elemei közötti viszonyt, és így a tárgyakhoz rendeli őket [22]. Ezért lehetséges, hogy koherens képeket alkothatunk magunknak a valóságról. Mi ebből a koherenciából indirekt módon következtethetünk arra, hogy szükségszerűen van valami rögzített forma a leképezésünk mögött. De hogyan ismerhetem ezt meg? Miután a képek csak megnyílvánítják, de le nem képezhetik ezt. (lásd 2.172) Ez az általános képekre persze igaz; de miért ne képzelhetnék el egy olyan képet, amely önmaga képe? Ilyenkor a kép azt kéne, hogy leképezze, ami önmaga lényege, tudniillik a leképezési formát [23]. (Lásd lábjegyzet!) Wittgenstein azonban ezt nem tartja lehetségesnek. Véleménye szerint: “De a kép nem helyezheti magát saját ábrázolási formáján kívülre.” (2.174) Ekkor ugyanis nem önmaga, hanem valami másnak a képe lenne [24]. Ezért, ahhoz hogy a leképezési formát megismerjem túl kell lépnem a képeken. Le kell csupaszítanom őket addíg, míg puszta logikai vázzakká nem válnak, ahol ez a forma mégis megragadható.

“Amely minden képben - bármilyen formájú is - közösnek kell lennie a valósággal avégett, hogy azt egyáltalán - akár helyesen akár hamisan - leképezhesse, az a logikai forma, azaz a valóság formája. Ha a leképezési forma logikai forma, a képet logikai képnek nevezzük. Minden kép logikai is.” (2.18-2.182) Az idézet szerint minden kép egyetemesen tükrözi azt az általános leképezési formát, amit mi logikai formának (logische Form) nevezünk. Azonban az általános képek, oly módon teszik ezt, hogy puszta létükkel megnyílvánítják azt. Ha explicit módon meg akarjuk ragadni ezt az univerzális leképezési formát, akkor olyan képet kell választanunk, amely egyetemesebben hordozza ezt, mint a képek általában. Egy macska képe nehezebben bontható elemeire, mint mondjuk egy síkidom. Wittgenstein szerint azonban nem térbeli képekben kell ezt az általános képet keresnünk. Az ilyenek ugyanis nem alkalmassak arra, hogy tiszta formában mutassák fel a világ egyetemes leképezési formáját. Az egyetlen ilyen ‘kép’ a gondolat.

“A tények logikai képe a gondolat. ‘Egy körülmény elgondolható’ - azt jelenti, hogy képet alkothatunk róla magunknak.” (3.-3.001) A gondolat (der Gedanke) olyan kép amely a legtisztábban bontható elemeire, s ezért a legtisztábban tartalmazza azon tényállás lehetőségét, amelyet gondol. Persze nagyon nehéz a gondolatokról, mint ontikusan adott tényekről beszélnünk. Hiszen a gondolatok, mondhatni privátak, amelyek érzékileg pusztán a kijelentésekben jutnak kifejezésre. (3.1) Ezért van az, hogy Wittgensteinnél a tiszta logikai kép (a gondolat) nehezen választható le magáról a nyelvről. Így azok a terminusok amelyek a logikai kép elemeit hivatottak leírni, gyakran a nyelv elemeire is vonatkoznak. Én a táblázatban (lásd 6.oldal) megpróbáltam ezeket elkülöníteni.

[Tisztában vagyok azzal, hogy Wittgenstein feltehetőleg nem is próbálta ezeket a terminusokat élesen szétválasztani. Ugyan én fejtegetésemben úgy mutatom be a wittgensteini filozófiát mint, ami az általános leképezési forma felől halad a speciálisok felé (így a legspeciálisabb, a nyelv felé), Wittgenstein pont az elenkező irányból távolodik. Ő mindvégig a nyelvet vette kiindulóponttul és ez alapján próbált általános lételméletet konstruálni, míg én úgy állítom be őt, aki a lételemek alapján akar nyelvet csinálni. Ez részemről pusztán módszertani szempont; ugyanis így kapnak hangsúlyt azok az elemek, amelyek a nyelv mögött állnak, s amelyeket Wittgenstein olyan elegáns hanyagsággal kezel.]

A gondolat tehát a legtökéletesebb leképezési formán keresztül ábrázolja a valóságot, amely forma szükségszerűen helyes. Ez a forma a logika formája. Ha meg tudjuk ragadni ezt az univerzális leképezési formát - a logikai formát -, akkor megtaláljuk a világ állványzatát. A Világ mélyén tehát logikai formák lesznek találhatók, s a világ váza pedig pusztán logikai váz lesz. Ha valóban ezt a logikai vázat találjuk a világ mögött, akkor mindebből következik, hogy nincs alogikus gondolat. (3.03) Ha nincs alogikus gondolat, akkor minden gondolat a világ egy képét alkotja. (3.01) Azonban egyáltalán nem biztos, hogy ezt találjuk a viág mélyén. Ehhez elemeznünk kell a gondolatokat, hogy meglássuk minek is a képei valójában. Mint ezt az előbb már jeleztem ezt csak a gondolat érzéki párjának, a kijelentésnek az elemzésén keresztül tudom megadni.

A kijelentés a legkézenfekvő ontikus tény. Ez az, amelyen keresztül közös világunkat felépítjük. Ez a világnak az a speciális leképezési módja, mely lehetővé teszi, hogy privát gondolataimat közössé tegyem. Mint már említettük, ez a gondolat érzéki formája. Azonban a kijelentés nem azonos az érzékileg felfogható jelekkel. (3.11) Ezek mindössze a lehetséges tényállás vetületei. Egy kijelentést, tehát legtöbb esetben nem önmagán keresztül megmutatkozónak, hanem jelek által hordozottnak tapasztalok. Mondhatni a jelek - amiken keresztül megnyílvánul egy gondolat - építik fel a kijelentést. Hasonlatos ez a tény és a körülmények viszonyához. Minden tényt a körülmények határoznak meg; azonban egyetlen körülmény sem tény. Ugyan így a kijelentést, az ezt felépítő jelek határozzák meg, de ettől a jelek nem tartoznak ontikusan a kijelentéshez. (Ontológiai értelemben azonban igen.) Ezért mondja Wittgenstein: “A jelet, amelyen keresztül a gondolatot kifejezzük kijelentésjelnek nevezem. És a kijelentés nem más, mint a kijelentésjel a világhoz való viszonyában.” (3.12) Más szóval egy kijelentés értelme attól függ, hogy az őt felépítő jelek közötti viszony milyen. (Például a szavak közötti logikai viszony határozza meg egy mondat értelmét.)

fontos azonban az, hogy a kijelentésjelet ne puszta szavaknak képzeljük el. “A kijelentésjel lényege igen világossá válik, ha írásjelek helyett térbeli tárgyakból (olyanokból, mint asztalok, székek könyvek) összetettnek gondoljuk. E dolgok kölcsönös térbeli helyzete fejezi ki ekkor a kijelentés értelmét.” (3.1431) Ez azért lényeges, mert jól rámutat arra, hogy nem a jel a fontos, hanem a (logikai) viszony, ami a jelek között fennáll. A jeleknek hasonló alkalmazási módját a gyakorlatban is használjuk. Például egy táblán látható, virágon keresztbefutó vörös csík egyértelmű jel. Természetesen ez a kijelentésjel is, mint minden jel visszaadható szavak viszonyával is. (Tilos a virágot leszedni!) Ha a tiszta logikai kép (a gondolat) és a nyelvi kijelentés megkülönböztetését komolyan vesszük, akkor a tiltó tábla által leképezett kijelentésről nyogodtan mondhatjuk, hogy valójában nem nyelvi kijelentés, amennyiben nem szavak viszonyával jelez. Az általa hordozott tartalom non-verbális, azonban mégis értelmes, mivel koherens logikai struktúrának a leképezése. Ez alapján mondhatjuk, hogy amikor a táblát látom, nem szükséges szavak viszonyára lefordítanom a kijelentésjeleket, hogy megértesem a tartalmát. Iyenkor mint gondolati tényt tapasztalom.

Mint az a példából is látszik a kijelentésjel is összetett létező. Bizonyos körülmények rögzített viszonyának a logikai képe. Ugyanúgy ahogyan a körülményeket a tárgyak viszonya határozta meg, a kijelentésjelet is alapjaiban meghatározzák bizonyos ‘egyszerű jelek’: “A kijelentésben úgy fejeződik ki a gondolat, hogy a gondolat tárgyainak a kijelentésjel elemei felelnek meg.” (3.2) A puszta gondolatok szintjén azonban nehéz tettenérni ezeket az egyszerű jeleket. A nyelvben azonban nem. Hiszen ha teszek egy olyan kijelentést: ‘Tilos a virágot leszedni!’, akkor ezt a kijelentést jelölhetem egy szavakból álló mondattal, (mint itt) de jelölhetem képekkel is (mint az előbb). Mindkét jelölési módban közös azonban az, hogy ezek valamit jelölnek; valami olyat ami a jelet felépíti. A nyelvben világos, hogy ezek a szavak, amelyeket Wittgenstein neveknek nevez. “A kijelentésben alkalmazott egyszerű jeleket neveknek hívják. A név a tárgyat jelenti. /.../ A név a tárgyat képviseli a kijelentésben.” (3.202-3.22) A nevek tehát a nyelv legelemibb építőkövei. De nehogy félrevezessen bennünket a név fogalmának köznapi használata! A név ugyan a tényekben megmutatkozó tárgyakra utal, de nem azonos azokkal. Puszta alapjelek ezek! “A nevek az egyszerű szimbólumok; én egyes betűkkel (‘x’, ‘y’, ‘z’) jelzem őket.” (4.24)

Tehát a tilos a virágot leszedni kijelentést a következő képpen is leírhatnám: pvl. Ezen szimbólumok az adott esetben neveket jelölnek. A kijelentés értelmét ezen szimbólumok kapcsolata fogja meghatározni. A név tehát nem azonos a tárggyal, amit jelöl. A ‘kabát’ név, jelentheti a ‘nadrágot’ is, ha ezt a hozzárendelést adom hozzá. Épp ezért fontos az a megállapítás, hogy: “A kijelentés nem szavak halmaza.” (3.141). A kijelentés tény, amelyet kijelentésjelek határoznak meg, amelyet pedig szavak (nevek) meghatározott viszonya épít fel. (3.14) Azaz a nyelv is három szinten építkezik. Ontikusan mint kijelentések összessége jelenik meg számunkra, de a kijelentéseink ontológiai alapját a kijelentésjelek adják. A nyelv fundamentumai az egyszerű jelek, a nevek. A nevek azonban puszta hozzárendelések, önmagukban nem hordoznak értelmet. “Csak tények fejezhetnek ki értelmet.” (3.142) Sőt ebből az következik, hogy a név alapjel, amelyet puszta alkalmazása határoz meg.

Ha ez így van, akkor egy kijelentésnek nincs fundamentális értelme. Egy üres jelentéshalmaz, amelyhez alkalmazása rendel értelmet. Ebben látszik megerősíteni bennünket Wittgenstein is: “A kijelentés tartalmazza értelmének formáját, tartalmát azonban nem.” (3.13) & “A tárgyakat csak megnevezhetem. A jelek képviselik őket. Én csak beszélhetek róluk, de nem tudom kimondani. A kijelentés csak azt mondhatja meg, milyen egy tárgy, de nem mondhatja, meg azt, hogy mi.” (3.221) A nevek és a kijelentések tehát üres vázak, amelyek nem hordoznak önálló értelmet. Ezek a gondolatnak olyan érzéki kifejeződései, amelyek pont immanens értelmetlenségük által teszik azt lehetővé, hogy a tiszta leképezési forma, a logikai struktúra megnyílvánuljon. Hiszen tökéletesen tudjuk ezeket az értelmetlen jeleket arra alkalmazni, hogy a valóság tényeit leképezzük velük. S talán még emlékszünk, hogy az előző bekezdés végén arra tettünk igéretet, hogy bemutatjuk, hogyan lehetséges az általános leképezési forma - a logikai forma - megismerése. Pontosan a nyelv kifejtett sajátossága által.

[Bár kénytelenek vagyunk arra a következtetésre jutni, hogy a gondolat tárgyai nem megismerhetők, miután a nyelv fundamentumát üres alapjelek képezik.] Ebből nem következik az, hogy a tiszta logikai formát sem ismerhetem meg. Pontosan ami az üres jelekben nem nyer kifejezést (a logikai forma), azt nyílvánítja meg alkalmazásuk [25]. Mi pont ilyen leképezési formákat kerestünk; olyan képeket, amelyben nem a leképezett tárgy jelenik meg, hanem az üres forma, a ‘képkeret’. Pont ilyen képkeretek a kijelentések.

Mi a speciális leképezési formák bemutatása során pont olyan speciális tényeket kerestünk, amelyek lehetővé teszik, az egész általános (logikai) váz felmutatását. A képekből kiindulva így jutottunk az üres logikai képig, a kijelentésig, amely képes ezt alkalmazásával megnyílvánítani. De, nem minden kijelentés mutatja fel a világ logikai formáját annak teljességében. Vannak bizonyos speciális kijelentések amelyek képesek erre. Ezek kifejtése azonban nem az első három főtétel alatt található; ezért ezek tömör, vázlatos bemutatását a II. részben adom.

Az általános leképezési forma és a speciális leképezési formák terminusainak megmutatásával és definiálásával, amellyel a Tractatus első három főtétele foglalkozik, sikerült bemutatnunk Wittgenstein ontológiáját. Ennek általános váza a 6.oldalon található táblázatból jól leolvasható. Ebből az ontológiából azonban számos filozófiai következtetést kell levonnunk, amelyek leginkább a szkeptikus alapálláshoz állnak közel. Ezek vázlatos kifejtése képezi a dolgozat második részét.

Ezt a második részt pusztán vázlatos formában tudom a jelen dolgozat keretein belül bemutatni, miután a formai követelmények megszabják a terjedelmet. Ezért a Tractatus jelentéselméleti fejtegetéseit a minimálisra szorítom, s csak vázlatosan futok végig a 4.-6. főtételek egyes pontjain.

Mint az az előző részből kiderült: A Világ ontikus tények halmaza, amelyről különböző leképezési formákon keresztül van tudomásunk. Bármely leképezési módot próbáljuk is meg leírni, bizonyos meghatározott struktúra [26] jelenik meg a mélyén, amelynek segítségével a valóság leképezési formái megfeleltethetők egymásnak. Ez az a struktúra amely, rejtett módon minden ontikus tényben közös - bármilyen formájú is legyen. Ezt az általános közös struktúrát nevezzük logikai formának, s miután a világról egyedül leképezési formákon keresztül van tudomásunk, a valóság formájának is (2.18).

Ennek értelmében a világról szerzett ismereteink, egy általános struktúra által, előre meghatározott módon állnak rendelkezésünkre. Ez a struktúra, a valóság logikai formája azonban, közvetlenül sohasem tapasztalható. Számunkra a tények, mindig csak képek, gondolatok vagy kijelentések formájában mutatkoznak meg; ezek építik fel tapasztalati világunkat. A világnak ezen a közvetlen szintjén használt speciális leképezési forma, saját formájával karakterisztikussan (azaz belső szerkezetén keresztül) ugyan ábrázolhatja az egész valóságot, de nem ábrázolhatja azt, ami lehetővé teszi magát ezt az ábrázolást, tudniillik a logikai formát (4.12). Mégis lehet tudomásunk a logikai formákról, bár csak közvetett módon, miután ez a forma csak a közvetlenül adott speciális tényekben tükröződik. Így bármelyik ontikus tény megmutathatja a világ alapstruktúráját, a logikai formát (4.121). Amit a speciális tények sohasem mutathatnak meg az a világ szubsztanciája. Ezek ontikusan ugyanis nem adottak számunkra. A világ tényei csak jelezhetik ezek létezését. Indirekt módon következtethetek létezésükre, de a következtetésem csak odáig mehet, hogy feltételezem létezésüket. Logikailag kikényszeríthetem azt, hogy létezennek, de akkor is csak oda jutok, hogy állítom, hogy vannak, anélkül, hogy tudnám róluk micsodák. Wittgenstein szerint nem tartalmuk a fontos hanem az alkalmazásuk. “Mindaz, amit látunk, máshogy is lehetne. Mindaz, amit egyáltalán leírhatunk, másképpen is lehetne.” (5.634) Ezt a végkövetkeztetést persze nevezhetjük ‘relativizmusnak’ - mindegy, hogy mik a világ szubsztanciái -, de talán mint azt A.C. Grayling állítja: “A relativizmus azonban egyszerűen álcázott szkepticizmus - talán éppenséggel a szkepticizmus legaggasztóbb változata.” [27] Valójában ami a wittgensteini filozófiából következik az az, hogy a világ alapja nem megismerhető; amit megismerhetek az saját szemléletem formája. Illetve ha kellően alapos vagyok és egy speciális tény leképezési formáját a megfelelő módom elemzem, megismerhetem szemléletem módját.

Komoly problémába ütközünk, ha tetszőleges tényből próbálunk következtetni a leképezési formák általános struktúrájára. Ugyanis egy speciális leképezési forma, ami az ember esetében leggyakrabban a nyelvi forma, az összes logikai forma által meghatározott logikai tér csak egy szeletét mutatja fel. Ennek értelmében, bármely kijelentés csak egy specifikus pontot határoz meg a logikai térben (3.4). (Bár kétségtelenül a maga reprezentatív módján, minden kijelentés, a maga belső szerkezetével áthatja a logikai tér teljes logikai állványzatát (3.42).) Más szóval úgy mondhatjuk, hogy egy tetszőleges kijelentés létrehoz a logikai teret felépítő logikai álványzat segítségével egy tetszőleges világot (4.023), ami azonban csak egyes körülmények leírására alkalmas. Az azonban ahogyan leképezi az egyes körülményeket, a leképezés logikáján alapul (4.015), s így kifejezésre juthat benne közvetett módon a teljes logikai állványzat.

A kijelentések használata, illetve alkalmazási módjuk mutatja meg magát az egész logikai teret (3.262). Az alkalmazási mód azonban nem tetszőleges, hanem magának a logikának az alkalmazása határozza meg (5.557). Ez azonban azt jelenti, hogy nem tehetek bármilyen kijelentést, hanem csak olyat, amelyet a logikám megenged. Azaz csak olyan kijelentéseket használhatok, amelyek egy meghatározott logikai állványzat segítségével lettek felépítve. Miután Wittgenstein számára a világ logikai állványzata előre adott, sőt konstans, csak logikai kijelentések lehetségesek, az ember gondolkodása is ezt a konstans logikát tükrözi. Számára a logika nem tan, hanem a világ tükörképe (6.13). Ennek értelmében a világ alapját egy változatlan struktúra képezi, s minden leképezési forma, ezt a struktúrát képezi le.

Ha minden leképezési forma, egy, a logika által meghatározott módon alkalmazható forma, akkor található egy olyan kijelentésforma, amely általánosan jellemzi az összes kijelentést (5.47). Az ilyen általános kijelentésforma, minden kijelentés lényege (5.471), s ezzel a világ legáltalánosabb leírása is egyben. Az ilyen általános kijelentésformák, képesek lennének az egész logikai tér leírására, (5.472; 5.526!) anélkül, hogy egyetlen konkrét körülmény fennállására vonatkoznának. A fenti példánkkal élve: egy ilyen kijelentés nem hasítana ki a logikai térből egy tetszőleges szeletet, hanem a világ logikai állványzatának egészét mutatná fel. Nem egy partikuláris világot építene fel, hanem egy olyat, ami az összes lehetséges körülmény fennállását vagy fenn nem állását képes lenne leírni. Wittgenstein szerint két ilyen általános kijelentésforma létezik: a tautológia és az ellentmondás. Ezek azoknak a kijelentésformáknak a szélsőséges esetei, amelyek a logika kötött alkalmazásának módszerével, az igazságművelettel (5.3) lettek származtatva, s ezáltal - ahogy azt a fentiekben kifejtettük, - képesek a világ teljes logikai álványzatát megmutatni. A tautológia minden lehetséges tényállást megenged, azaz meghagyja a valóságnak az egész logikai teret (4.462; 4.463), míg az ellentmondás egyetlen tényállást sem enged meg, azaz az egész logikai teret betölti, s nem hagy a valóságnak egyetlen pontot sem. Azonban mindkettőnek az a közös tulajdonsága, hogy miután az üres, vagy a teljes logikai teret képezi le közvetett módon, közvetlenül mindent megmutat, vagy éppenséggel semmit sem mutat meg.

Tehát azok az általános kijelentésformák, amik képesek megmutatni a világ logikai állványzatát, közvetlenül nem mutatnak meg semmit. És ezzel mutatják meg a logikai formák általános természetét. Ugyanis a logika kijelentései mind analitikus kijelentések, tautológiák, s miután a világ formális logikai tulajdonságait mutatják fel (6.12), arra mutatnak rá, hogy a logikai kijelentések nem “szólnak” semmiről (6.124). Ezáltal éppen arra hívják fel a figyelmet, hogy a világ logikai állványzata semmilyen. Egy üres struktúrahalmaz, ami azáltal kap jelentést, hogy alkalmazzák.

Mindezek után azt kell, hogy mondjuk, hogy a logikai tér - a keret, amiben a világ megjelenik semmilyen. Nem azt írja le, hogy milyen a világ, hanem azt, hogy hogyan van (5.552). De miután számunkra a világ csak leképezési formákon keresztül jelenik meg, s ezekről beláttuk, hogy csak a logikai tér egyes pontjait képesek megmutatni, be kell, hogy lássuk, a Világ számunkra közvetlenül sohasem mutatkozik meg. Ami számunkra megmutatkozik minden leképezési formában, az a logikai tér állványzata. Ez az egyetlen, ami megismerhető (6.341; 6.342), azonban ez, mint láttuk ontikus értelemben semmilyen. A Világ fundamentuma, rejtve marad, s létezésének bizonyítéka puszta logikai szükségszerűség. Úgy tűnik, hogy Wittgenstein számára a világ csak egyszerűen van. Ami elmondható az az, hogy hogyan van; de hogy mi az ami van, az nem mondható el - arról hallgatni kell [28].

Én ezt nevezném szkeptikus alapállásnak. Véleményem szerint Wittgenstein sem tagadja azt, hogy filozófiája mégis szkeptikus filozófia. Azonban érdekes módón utasítja el magát a ‘szkeptikus’ kifejezést: “A szkepticizmus nem megcáfolhatatlan, hanem nyílvánvalóan értelmetlen, mert kételkedni akar ott, ahol nem kételkedhetünk. Mert kétely csak ott merülhet fel, ahol van valamiféle kérdés; kérdés pedig csak ott, ahol van felelet, és ez utóbbi csak ott, ahol valamit mondanilehet.” (6.51) Azaz nem a szkeptikus alapállás a helytelen, hanem az, hogy a kétkedést olyan létszintekre terjeszti ki, ahová nem tehetné be a lábát. Wittgenstein nem azt állítja, hogy nincs a világnak fundamentuma, hanem, hogy értelmetlen róla beszélnünk. Ugyanis a nyelvünk csak ontikus tényeket fejezhet ki. Csak arról lehet értelmes fogalmunk ami ontikus, és ezért csak ebben kételkedhetünk. A kétkedés ugyanis a gondolatokhoz és így a nyelvhez kötött tevékenység. Ez nem azt jelenti, hogy metafizikai nincs is. (Olyan, ami miután nem ontikus, nem megismerhető) “Kétségtelenül létezik a kimondhatatlan. Ez megmutatkozik, ez a misztikum.” (6.522) Ez a metafizikai azonban nem elgondolható, és így nem is lehet beszélni róla. Ezért ebben kétkedni értelmetlenség. Ez Wittgenstein docta ignorantiája.

Lábjegyzetek:

[1] Ez a mű post humus jelent meg 1969-ben, tizennyoc évvel halála után. Ludwig Wittgenstein: On Certainity (Oxford, 1969); - magyarul: A Bizonyosságról. Ford. Neumer Katalin. (Európa, Bp. 1989)

[2] Ennek a műnek az írását 1918-ban fejezte be, és rá három évvel meg is jelentette német nyelven Ostwald: Annalen der Naturphilosophie szemléjében. A német-angol kiadás rá egy évvel, 1922-ben jelent meg Bertrand Russel előszavával. (Routledge & Kegan Paul, London 1922.)

[3] Philosophische Untersuchungen, amelynek érdekes módon előbb jelent meg angol (kétnyelvű) kiadásban (Basil Blackwell, Oxford 1952), mint németül (Basil Blackwell, Oxford 1964). Mindkét kiadás Wittgenstein halála (1950) után jelent meg, bár 1945-ben maga ír hozzá előszót.

[4] A másik kettő: Moritz Schlick: Általános ismeretelméletről (Allgemeine Erkenntnislehre; 1918-25), és Rudolf Carnap: A világ logikai felépítése (Der logische Aufbau der Welt; 1928).

[5] “Két évvel ezelőtt azonban alkalmam nyílott arra, hgy első könyvemet (a ‘Logikai-filozófiai vizsgálódás’-t) újraolvassam és gondolatait másoknak megvilágítsam. Ekkor hirtelen olybá tűnt fel számomra, hogy ama régi gondolatokat az újakkal együtt kellene megjelentetnem: hogy az újak csak régebbi gondolkodásmódommal szemben, s a régi háttere előtt kerülhetnének megfelelő megvilágításba. Amióta ugyanis 16 évvel ezelőtt újra elkezdtem filozófiával foglalkozni, súlyos tévedéseket kellett felfedeznem abban, amit ebben az első könyveben lefektettem.” in Filozófiai vizsgálódások - Előszó (Ford: Neumer Katalin; Atlantisz, Budapest 1992) Kiemelések tőlem.

[6] A 22.§-ban és a 114.§ -ban.

[7] Az idézeteket Márkus György fordításában közlöm, az alábbi kiadás alapján: Ludwig Wittgenstein: Logikai-Filozófiai értekezés [Akadémia, Budapest 1989] Minden további idézet is ugyan ebből a kötetből származik, így csak az oldalszámokat, vagy az egyes tételek rendszámait adom meg.

[8] Ez alatt a Searle által megfogalmazott ‘naív alapállást’ értem, amely szerint minden megismerhető önmagában; ahhoz, hogy filozófáljak nincs szükségem mások fogalmaira, vagy mások által lefektetett bonyolult filozófiai rendszerekre. Elég abból kiindulnom amit vizsgálok, és elég a leghétköznapibb hozzáállás ahhoz, hogy teljes képet kapjak vizsgálódásom tárgyáról.

[9] Természetesen nem lehet az olyan komoly és jelentős kommentárokat figyelmen kívül hagyni, mint Eric Stenius: Wittgenstein’s Tractatus. A critical Exposition of it’s Main Lines of Thought.-ja. [Basil Blackwell, Oxford 1960] Stenius művét természetesen alapvetőnek tekintem, azonban nem az ő kommentárját kommentálom tovább.

[10] Lásd David Pears: Wittgenstein [fontana/Collins, London 1971]

[11] Lásd a Tractatus-hoz írt Előszóban: “A könyv a filozófia problémáival foglalkozik, és - úgy hiszem - kimutatja, hogy az a mód, ahogy e problémákat megfogalmazzuk, nyelvünk logikájának félreértésén alapul.” (7.old.) És a 4.003-ban: “A legtöbb kijelentés és kérdés, amelyet filozófiai problémákról leírtak, nem hamis, hanem értelmetlen. Az ilyen jellegű kérdésekre tehát egyáltalán nem tudunk választ adni, mindössze értelmetlenségüket állapíthatjuk meg.”

[12] Lásd Uo. 26.old: “A gondolat értelemmel bíró kijelentés.” (4.)

[13] A táblázatban szereplő terminus értékű kifejezéseket dőlt betűvel jelzem. Ezek mind Wittgensteintől származnak, amelyeket Márkus György fordításában idézem. A teljesség kedvéért a dolgozathoz mellékelem ugyanezt a táblázatot Wittgenstein eredeti terminusaival. (Lásd 1. Melléklet.)

[14] Leképezési forma = die Form der Abbildung. Ezt a kifejezést Wittgenstein elsősorban a kép fogalmához kapcsolja (lásd 2.151). Azonban mint azt mondja a leképezési forma: “A valóságra alkalmazott mércéhez hasonló.” (2.1512), amelynek több fajtája van (2.181). Õ azonban elsősorban a leképezési formák közül a logikai formával (logische Form) foglalkozik, amely mintájára az összes többi elképzelhető. Ezt kihasználva nevezem, a képhez és logikai képhez, illetve az esethez és a nyelvhez rendelt ‘logikai’ formákat, összefoglaló néven leképezési formáknak.

[15] Martin Heideggertől kölcsönözve a fogalmat. Nem én vagyok az egyetlen, aki a heideggeri létszintek megkülönböztetését látja a witgensteini filozófiai hátterében. Természetesen nem történetileg hatott Heidegger Wittgensteinre, hanem mindketten ugyanarra a következtetésre jutottak. Lásd: George F. Befler: Language and the world. A methodological synthesis within the writings of Martin Heidegger and Ludwig Wittgenstein. [Atlantic Highlands - Humanities Press, New York 1974]

[16] Rendkívül fontos a tény és a dolog megkülönböztetése. A tény az, amit mindig folyamatosan éppen érzékelünk. Ez azonban sohasem egyetlen létező megmutatkozása, hanem több létező együttes fennállása. A dolog Wittgenstein szerint az, ami mindig egyedül, önmagában is fennálhat, azaz a világnak olyan alkotóeleme, ami képes felépíti a tényeket. Az ilyen ‘dolog’ Wittgenstein tárgy fogalmának feleltethető meg. (Lásd 2.0122 és 2.014)

[17] Ugyan nem szívesen idézek de bizonyítandó, hogy nem csak én gondolom így álljon itt Pears megjegyzése: “But what sort of thing is an object? This question, to which there is no answer in the Tractatus /.../ Wittgenstein’s theory of meaning lays down certain general requirements for elementary propositions, and the general requirements for elementary propositions, and the full characterization of them may be anything that satisfies these requirements. It is therefore, no good expecting to find an answer to the question whether the objects are martial particles or the sense data of human observers. As a matter of fact, he uses examples of both these kinds /.../ because, of course, his theory of factual meaning was entirely general, and he did not want its application to be restricted by irrelevant arguments drawn from the theory of knowledge. His elementary propositions are mysterious, and that is a fact about the Tractatus which has to be accepted.” U.o. p.67. A megállapítás helyes, azonban fennt szeretnék az indoklással vitába szállni.

[18] A nyelv meghúzza a megismerhetőség határát; Pears hasonló gondolata erősítheti meg ezt: “Now he certainly offered a further specification of the theory of language and the ontology of the Tractatus, and he attached great importance to them. He claimed that his therories were good metaphysical theories. Admittedly, they made the general metaphysical mistake of trying to say what can only be shown. But he claimed that what they try to say is something valid.” U.o. p.53.

[19] Ez természetesen a tényekre is igaz. Egyetlen tény egyértelműen meghatározza a logiakai tér valamelyik pontját. De a tény egy gyűjtőfogalom; valójában mindig vagy kép, vagy gondolat, vagy egy kijelentés. - Ezért határozza meg a logikai tér egy pontját.

[20] “A kép vagy megegyezik a valósággal, vagy nem; helyes vagy helytelen, igaz vagy hamis.” (2.21)

[21] “Az, hogy a kép elemei meghatározott viszonyban állnak egymással, azt jeleníti meg, hogy a dolgok így viszonyulnak egymáshoz.” (2.15)

[22] “A leképzési viszony nem más, mint a kép elemeinek és az objektumoknak egymáshoz rendelése.” (2.1514)

[23] Ezt a következő képpen képzelem el: Képzejünk egy olyan keretes képet, amely a keretein belül egy másik keretes képet ábrázol, amiben egy újabb keretes kép látható, ami egy újabb keretes képet ábrázol, s így tovább. Egy ilyen kép nyílván nem ábrázol semmi mást, mint magát a kép lényegét, ami nem más mint a kép formája; ami a mi vizuális példánkon a kép kerete. A keret a kép lényege, nem pedig az amit ábrázol. Ugyanígy a leképzési forma, a mód ahogy leképez a kép lényege nem pedig az amit leképez.

[24] Hasonló axiómát találhatunk a 4.12-ben, ahol ugyan ez az érv amellett, hogy a kijelentés nem ábrázolhatja a logikai formát, ugyanis ekkor a logikán (és önmagán) kívülre kellene kerülnie.

[25] “Azt, ami a jelekben nem jut kifejezésre, alkalmazásuk mutatja meg. Amit a jelek elhallgatnak, azt kimondja alkalmazásuk.” (3.262)

[26] A struktúra terminust Wittgenstein vezeti be. Lásd a kijelentések általános struktúrája.: 4.1211

[27] Ez Grayling Wittgenstein kritikájának végkövetkeztetése. Lásd Filozófiai Kalauz [Akadémia, Budapest 1997] - Szerk: A.C. Grayling; Ford: Farkas Katalin. 69.old.

[28] Hagy erősítsem meg ezt a végkövetkeztetést Pears szavaival: “So there’s something in the point that the Sophist is trying to make about what exists. Only certain things exist, but that they exist is something that cannot be said. It can only be shown, and Sophist’s mistake is to try to express it in factual propositions, or perhaps in a substantial necessary truth.” U.o. p.75.