Filozófia - Philosophy - Wittgenstein ontológiája - Avagy a világ mint logikai tér

Wittgenstein korai gondolkodása számára - amelyet a Tractatus Logico-Philosophicus című munkája alapján próbálhatunk meg rekonstruálni - a világ, igen sajátos formában jelenik meg: logikai formában. Minden fenomén (itt heidegerri értelemben), ami a világból számunkra megmutatkozik, egy előre meghatározott módon jelenik meg.

Annak megfelelően, hogy a világot, s az azt felépítő elemeket milyen módon kívánjuk leírni, más és más logikai sémát, logikai leképezési formát kell használnunk. A leképezési formáknak megfelelően, a világ elemei mindig új megjelenési módot kapnak, amelyeket a Heidegger által bevezetett létszinteknek megfelelően a következő képen osztályozhatunk:

A táblázatból egyértelműen kiderül, hogy bármely megjelenési módot próbáljuk is meg leírni, bizonyos meghatározott struktúra [1] jelenik meg a leírás mélyén, amelynek segítségével a fenomének leképezési formái megfeleltethetők egymásnak. Ez az a struktúra amely, rejtett módon minden képben (s leképezési módban) közös - bármilyen formájú is legyen. Ezt a közös struktúrát nevezzük logikai formának, s miután a világról egyedül leképezési módokon keresztül van tudomásunk, a valóság formájának is (2.18).

Ennek értelmében a világról szerzett ismereteink, egy általános struktúra által, előre meghatározott módon állnak rendelkezésünkre. Ez a struktúra, a valóság logikai formája azonban, közvetlenül sohasem tapasztalható. Számunkra, mindig csak tények, képek, gondolatok vagy kijelentések vannak jelen; ezek építik fel tapasztalati világunkat. A világnak ezen a közvetlen szintjén használt ábrázolási mód, saját leképezési formájával karakterisztikussan (azaz belső szerkezetén keresztül) ugyan ábrázolhatja az egész valóságot, de nem ábrázolhatja azt, ami lehetővé teszi magát ezt az ábrázolást, tudniillik a logikai formát (4.12). Mégis lehet tudomásunk a logikai formákról, bár csak közvetett módon, mivel a közvetlen ábrázolási módban tükröződik ez a forma, s ezáltal bármely közvetlen ábrázolási mód megmutatja a világ alapstruktúráit, a logikai formákat (4.121).

Természetesen komoly problémába ütközünk, ha valóban tetszőleges ábrázolási módot választunk leírásunk számára. Ugyanis egy tetszőleges ábrázolási mód, ami az ember esetében mindig nyelvi formát ölt, az összes logikai forma által meghatározott logikai tér csak egy szeletét mutatja fel. Ennek értelmében, bármely kijelentés csak egy specifikus pontot határoz meg a logikai térben (3.4). (Bár kétségtelenül a maga reprezentatív módján, minden kijelentés, a maga belső szerkezetével áthatja a logikai tér teljes logikai állványzatát (3.42).) Más szóval úgy mondhatjuk, hogy egy tetszőleges kijelentés létrehoz a logikai teret felépítő logikai álványzat segítségével egy tetszőleges világot (4.023), ami azonban csak egyes körülmények leírására alkalmas. Az azonban ahogyan leírja, leképezi az egyes körülményeket, a leképezés logikáján alapul (4.015), s így kifejezésre juthat benne közvetett módon a teljes logikai állványzat.

Ezek szerint, a kijelentések használata, illetve alkalmazási módja mutatja fel magát az egész logikai teret (3.262). Az alkalmazási mód azonban nem tetszőleges, hanem magának a logikának az alkalmazása határozza meg (5.557). Ez azonban azt jelenti, hogy nem tehetek bármilyen kijelentést, hanem csak olyat, amelyet a logikám megenged. Ez a kijelentés kétféle előfeltevést foglal magába: 1) Csak azt nevezem kijelentésnek, ami logikus. 2) Az ember logikusan gondolkodik [2] - azaz csak olyan kijelentéseket használ, amelyek egy meghatározott logikai állványzat segítségével lettek felépítve. Miután Wittgenstein számára a világ logikai állványzata előre adott, sőt konstans, csak logikai kijelentések lehetségesek, az ember gondolkodása is ezt a konstans logikát tükrözi. Számára a logika nem tan, hanem a világ tükörképe (6.13). Ennek értelmében a világ alapját egy változatlan struktúra képezi, s minden leképezési mód, ezt a struktúrát képezi le.

Ha minden leképezési mód, egy, a logika által meghatározott módon alkalmazható leképezési mód, akkor található egy olyan kijelentésforma, amely általánosan jellemzi az összes kijelentést (5.47). Az ilyen általános kijelentésforma, minden kijelentés lényege (5.471), s ezzel a világ legáltalánosabb leírása is egyben. Az ilyen általános kijelentésformák, képesek lennének az egész logikai tér leírására, (5.472; 5.526!) anélkül, hogy egyetlen konkrét körülmény fennállására vonatkoznának. A fenti példánkkal élve: egy ilyen kijelentés nem hasítana ki a logikai térből egy tetszőleges szeletet, hanem a világ logikai állványzatának egészét mutatná fel. Nem egy partikuláris világot építene fel, hanem egy olyat, ami az összes lehetséges körülmény fennállását vagy fenn nem állását képes lenne leírni.

Wittgenstein szerint két ilyen általános kijelentésforma létezik: a tautológia és az ellentmondás. Ezek azoknak a kijelentésformáknak a szélsőséges esetei, amelyek a logika kötött alkalmazásának módszerével, az igazságművelettel (5.3) lettek származtatva, s ezáltal - ahogy azt a fentiekben kifejtettük, - képesek a világ teljes logikai álványzatát megmutatni. A tautológia minden lehetséges tényállást megenged, azaz meghagyja a valóságnak az egész logikai teret (4.462; 4.463), míg az ellentmondás egyetlen tényállást sem enged meg, azaz az egész logikai teret betölti, s nem hagy a valóságnak egyetlen pontot sem. Azonban mindkettőnek az a közös tulajdonsága, hogy miután az üres, vagy a teljes logikai teret képezik le közvetett módon, közvetlenül mindent megmutatnak, vagy éppenséggel semmit sem mutatnak meg.

Tehát azok az általános kijelentésformák, amik képesek megmutatni a világ logikai állványzatát, közvetlenül nem mutatnak meg semmit. És ezzel mutatják meg a logikai formák általános természetét. Ugyanis a logika kijelentései analitikus kijelentések, tautológiák, s miután a világ formális logikai tulajdonságait mutatják fel (6.12), arra mutatnak rá, hogy a logikai kijelentések nem “szólnak” semmiről (6.124). Ezáltal éppen arra hívják fel a figyelmet, hogy a világ logikai állványzata semmilyen. Egy üres struktúrahalmaz, ami azáltal kap jelentést, hogy alkalmazzák.

Mindezek után azt kell, hogy mondjuk, hogy a logikai tér - a keret, amiben a világ megjelenik semmilyen. Nem azt írja le, hogy milyen a világ, hanem azt, hogy hogyan van (5.552). De miután számunkra a világ csak megjelenítési módokon keresztül jelenik meg, s ezekről beláttuk, hogy csak a logikai térben képesek megjelenni, be kell, hogy lássuk, a világ számunkra közvetlenül sohasem jelenik meg. Ami számunkra megjelenik minden leképezési formában, az a logikai tér állványzata. Ez az egyetlen, ami megismerhető (6.341; 6.342), azonban ez, mint láttuk semmilyen. Úgy tűnik, hogy Wittgenstein számára a világ csak egyszerűen van.

Ami elmondható az az, hogy hogyan van; de hogy mi az ami van, az nem mondható el - arról hallgatni kell.

Lábjegyzetek:

[1] A dőlt betűvel írt terminusokat Wittgenstein vezeti be. A terminusok magyar megfelelőit Márkus György fordítása alapján használom. [Akadémia, Budapest 1989]

[2] Miután az ember számára egyedül a kijelentések adottak közvetlenül, kénytelen deduktív módon következtetni a logikai állványzatra. Amennyiben a vizsgált kijelentések deduktív leírása végén logikai szükségszerűségeket találunk, arra kell következtetnünk, hogy az ember logikusan gondolkodik.