|
Tarr Ferenc Schleiermacher hermeneutikája
|
|
Ezen felfogás tükrében talán érthető, miért is nem olyan egyszerű egy-egy szöveg értelmezése, elemzése. Mennyiféle tényező van, amit figyelembe kell venni és hogy ezek a tényezők mennyi nehézséget okozhatnak, különösen egy más kulturális kontextusban született írás esetében. Ugyanakkor éppen ezen akadályok leküzdése teszi lehetővé egy-egy szöveg minél teljesebb megértését, ami árnyalja, tágítja, megalapozza a világról való gondolkodásunkat. Talán nem véletlen, hogy a XX. század második felében lett a hermeneutika „ azaz a megnyilatkozás, tolmácsolás, magyarázás és értelmezés művészete” [3] a filozófia egyik legkutatottabb, az érdeklődés középpontjába kerülő ága. Az identitás, a kulturális öntudat kialakulásában, a korszellem megértésében nagy szerepet játszik annak tisztázása, hogy hogyan viszonyuljunk, értelmezzük a minket körülvevő világot, valamint az azt befolyásoló elemeket. „A hermeneutika teljesítménye alapvetően mindig egy másik „világ”-ból származó értelemösszefüggés áthozatala a saját világunkba.” [4] Azonban ez az „áthozatal” mindig ki van szolgáltatva a befogadó „én”-jének, tágabb kontextusban a jelenvalónak. Korábbi korok (emlékeinek) értelmezése esetén a jelennek. [5] Ennélfogva a hermeneutika történetének is különböző korszakai voltak, más-más értelmezési stratégia érvényesült. Bókay Antal történeti felosztását [6] alapul véve mondhatjuk, hogy két nagy korszakról beszélhetünk a történelem során: az alteritás és modernitás időszakáról. A kettő korszakhatárát a felvilágosodás korára teszi, noha hangsúlyozza, hogy a modernitás bizonyos elemei már a humanizmusban is felbukkantak. A modernitás korszakát már maga is vitatottabban [7], de alapvetően három fázisra bontja: a premodern, a modern és a posztmodern fázisra. Értelemszerűen a premodern korszakkal kezdődik maga a modernitás, mely „hermenutikájának igazi megteremtője Friedrich Schleiermacher (1768-1834). Az általam használt diskurzustörténeti sorban ő az, aki kidolgozta a kifejezetten premodern hermeneutikát, pontosabban annak egy korábbi változatát.” [8] Ennek létjogosultságát igyekszik igazolni ez a dolgozat. |
Ahhoz, hogy megértsük miben állt Schleiermacher újszerűsége, némiképp tisztába kell kerülnünk az alteritás [9] hermeneutikai hagyományával, melynek nagyon rövid bemutatása messze nem elégítheti ki a teljesség igényét. Sőt, vállalva vázlatszerű és önkényes a terjedelmi korlátokból fakadóan.
Az alteritás hagyománya bármely részének megértése komoly nehézségekbe ütközik. Az alteritás és a jelenkor emberének gondolkodása kevés közös pontot mutat. Mai fejjel nehéz megérteni a mindent átható transzcendentális, a minden esemény, jelenség mögött spirituális okozást sejtő gondolkodást és annak az élet mindennapi szintjén megjelenő aspektusait. A kor emberének nem volt szabadsága. A hagyomány adta az élet kérdéseire az alapvető válaszokat, az életmodellt, a követendő stratégiákat. Nem volt jelen az írás sem. A kultúra az oralitáson alapult, minek köszönhetően egészen más volt a viszonyulás az íráshoz, mint manapság. Az írás önmagában jelentette a megkérdőjelezhetetlent; transzcendens, spirituális tartalommal bírt.
Sajnos nincs mód arra, hogy a különböző alteritásbeli hagyományok közti eltérő hermeneutikai sajátosságokat bemutassuk, azonban annyit elmondhatunk általánosságban, hogy mind a(z ó)görög, mind a zsidó, mind a keresztény hagyományban a leírtak és a leírtakban megfogalmazott tartalom szerves egységet mutatnak. A kettő legerősebb összetartozása a zsidó hermeneutikában van jelen, de az allegorikus értelmezés jellemzi a görög illetve keresztény hermeneutikát is. A transzcendens erők megnyilatkozásai szükségszerűen tökéletlen kell, hogy legyen, hiszen emberi nyelven szólnak, ezért a hermeneutika feladata az eredeti szándék megsejtése, kifürkészése. Ez a fajta hozzáállás kezdte el uralni a nem spirituális jellegű szövegek, így például az antik filozófusok vagy akár Homérosz értelmezését is. [10]
Ez a fajta értelmezési hagyomány évszázadokon keresztül tartotta magát, mígnem Spinoza [11] volt az első, aki elsőként felülírta valamelyest ezt a hagyományt. „Jelentősége a szövegmegértés történetében az volt, hogy elszakította a vallási alapon felállított köteléket a szöveg jelentése és a szövegben feltáruló igazság között, és ezzel a szétválasztással egy immanens, inherens szövegtan felé nyitotta meg az utat.” [12] Azaz Spinoza már elvetette az allegorikus megközelítést, óhajtotta különválasztani a racionálisan megragadhatót a pusztán hittel felfoghatótól, de szövegértelmezését nem terjesztette ki a Biblián kívülre. Hermeneutikája vallási természetű maradt.
Schleiermacher nagyszerűsége egyrészről éppen abban rejlik, hogy igyekezett a hermeneutika szerepkörét kitágítani és egy ún. univerzális hermeneutikának az alapelveit lefektetni. Ebből fakadóan a hermeneutikának nem gyakorlati útmutatásait adta, mint a korábbiak, hanem annak lényegi természetét kívánta megérteni és felvázolni, annak is legközpontibb fogalmának a megértésnek. A ’megértés’ problémájával foglalkozva fektette le a modern hermeneutikai vizsgálódások alapjait. Ennek bemutatása következik az alábbiakban „A hermeneutika fogalmáról F. A. Wolf fejtegetéseivel és Ast tankönyvével összefüggésben” című előadása írott változatának bemutatása és elemzése alapján.
Az első előadás felolvasására 1829. október 22-én került sor. Schleiermacher rögtön azzal kezdi, hogy az emberi élet tevékenységei három csoportba sorolhatók: „az egyik csaknem teljesen nélkülözi a szellemet és egészen mechanikus, a másik a tapasztalások és megfigyelések gazdagságára épül, a harmadik pedig a szó tulajdonképpeni értelmében művészetszerű”. [13] Ezek közül a megértés, azaz „az idegen beszéd mindenfajta megértése” a művészetszerűhöz tartozik. Az első fajta értelmezés az, amit a „piacon” hallunk nap, mint nap, azaz gyakorlatilag maga a hétköznapi beszéd. A második fajta értelmezés ezzel szemben a legáltalánosabban elterjedt. Ez történik az iskolákban, ide taroznak például a teológusok, filozófusok főiskolákon elhangzó magyarázó kommentárjai. Ezek esetében sokszor életbe lép az önkényes értelmezés. Ezért van szükség egy általános (értsd: univerzális) értelmezéstanra, melyet a Schleiermacher szerint az őt megelőző művek ezen kísérletei nem elégítettek ki. Elsősorban azért, mert a klasszikus ókor műveire alkalmazódtak. A legjelentősebb kísérletek Wolf és Ast művei voltak ennek felülírására. Ezért saját elképzeléseit a kettő párhuzamba állításával és kommentálásával fejti ki.
A grammatikát, kritikát és hermeneutikát Wolf a filológia bevezetőjének, míg Ast csak egy függelékének tartja. Ez a két meghatározás Schleiermacher szerint lényegében azonban mégis ugyanaz. Arról nem is beszélve, hogy e három diszciplína szorosan rokoniak. Ast szerint a hermeneutika az ókortudomány és a keresztény teológia organonja, azaz annak bevezetéséhez szükséges tudomány. Schleiermacher vitatkozik ezzel. Szerinte nem csak ebben merül ki feladata. És ugyanígy vitatkozik Wolffal, aki szerint a hermeneutika megalapozatlansága miatt szükség lenne ugyan még kutatásokra a szavak jelentése, a mondatok értelme, a beszédek összefüggései kapcsán, ugyanakkor úgy véli, hogy ezek a kutatások bár nem „éteriek”, mégsem járnának sok haszonnal, mert egy értelmező „zsenialitását aligha ébresztenék fel”.
Schleiermacher a következőképpen érvel ezek ellen. Kétféle elmélet van: (1) elmélet, mint a régieknél, mely az alkotást könnyíti meg, azaz könnyíti az olvasó értelmezését – ez a célszerű elmélet; (2) az újabb típusú elmélet, ami a művészet belső természetét és fejlődését kutatja. Igaz, ez nem könnyíti meg az értelmezést, nem is hív semmit életre, mégis meghatározza a szabályok alkalmazhatóságának a területét és egyben hat az első típusú elméletre is, azaz magának a művészetnek a művelésére. „A hermeneutika az a művészet, amely az előadásból szükségszerű belátást enged az író gondolataiba” – írja Schleiermacher. Eme definíció alapján az első fajta elmélet szerint is az fakad, hogy a hermeneutika nemcsak a klasszika területén használható, „hanem mindenütt működésbe lép, ahol írókat találunk, s ezért tehát elveinek alkalmazhatónak kell lennie erre az egész területre”. Azaz van létjogosultsága egy univerzális hermeneutikának. Ezután tér rá arra, miben is kellene állnia az alapelveknek.
Ast szerint a megértésnek nem lenne semmiféle támpontja, ha a megértendő és a megértő között nem lenne semmiféle közös. Ez Schleiermacher szerint is igaz, de megállapítja, hogy az ellenkezője is: semmi értelme nem lenne a hermeneutikának, ha a megértő és a megértendő között minden adott volna és nem lenne semmi idegen. Tehát azt a területet kell a hermeneutikának magáévá tennie, ami e két szélsőség között terem. Ebben korlátozva van Wolf és Ast, mert előbbi csak az írókról, utóbbi meg csak az idegen nyelvek kapcsán beszél hermeneutikáról. Pedig evidensnek tűnik, hogy ez egy súlyos korlátozottság, hiszen például a beszédben ugyanúgy alkalmazunk hermeneutikai módszereket, mint az írás esetén. A beszéd formája, hogy írott-e vagy sem [14], egyáltalán nem számít csakúgy, mint ahogyan a nyelve sem. Saját nyelvünkön belül ugyanúgy akadnak problémák, a másik kifejezéseiben ugyanúgy adódhatnak idegen kifejezések, amiket értelmezni kell. Schleiermacher szerint éppen ez az egyik legfontosabb területe a hermeneutikának, hiszen ahogy maga is felveti: hányszor kell az életben a sorok között olvasni, kihallani a mögöttes szándékot? Nem választhatóak el ezek a területek ennyire élesen egymástól, mint a korábbiakban.
Továbbá tiltakozik Wolf azon megállapítása ellen is, miszerint „az író gondolatait [15] szükségképpeni belátással kellene felelnünk”, mert ugyan igaz, hogy számos esetben a szavaknak a jelentése egyértelmű és azáltal a mondatok értelme is egyértelmű jelentéssel bír, - bár ahogy megjegyzi, ezek az esetek is vitathatók, amíg a szavak jelentésének működése nem egyértelmű, - de sok olyan eset van ami egyszerűen nem is így működik. Példaként az újszövetségi szövegeket hozza, melyek esetében mindig lehetőség van arra, hogy más értelmezési lehetőségek is fennmaradjanak, a megközelítés álláspontjától függően. Ezen esetekben pedig nem beszélhetünk szükségképpeni belátásról, hiszen nem győződtünk meg arról, hogy egyetlen másik értelmezési lehetőség sem maradt nyitva. Ráadásul egy nagyobb rész vizsgálatánál, mindezeken túl meg kell értenünk az író kombinációs technikáját is a mélyebb értelmek felszínre hozásához. Emiatt van, hogy egyesek jobban megértenek bizonyos szerzőket, jobban bele tudnak bújni az adott szerző bőrébe, de egy másik író kapcsán már segítséget kénytelenek kérni egy, azt a szerzőt jobban megértő kollégájuktól. Ez a különbözőség pedig nem csak a nyelvtől, hanem „a nép és a kor történelmi állapotától” is függ. Ezekben is kellő ismerettel kell rendelkeznie a kellő megértéshez. Ezért van, hogy csak a hozzánk legközelebb álló írókat tudjuk a legjobban megérteni, mintahogyan van ez a barátainkkal is. Mindezek függvényében mondhatnánk, hogy az értelmezőknek tehát két csoportját különböztethetjük meg: (1) akik a nyelvnek és történelemnek szánnak kiemelt szerepet, ennélfogva abban jártasak és ilyenformán inkább egységesként kezelik az írókat, valamint (2) akik ezeket csak megnyilatkozási formáknak tekintik és a figyelmüket inkább az írók vizsgálatára korlátozzák.
Schleiermacher szerint azt is figyelembe kell venni, hogy az irodalom két egymással szemben álló periódusra bontható: amikor az „ékesszólás és stílus” különböző formái kialakultak és amikor a csúcsra jutottak. A hermeneutikának egy író vizsgálatánál tudnia kell, melyik korszakba tartozott a szerző. Mert, ha az elsőbe, akkor a „teremtő írót” kell kutatnia, ha a másodikba, még fontosabb a megértéshez, hogy tudja, mihez képest alkotott, milyen modulációk történtek a korábbiakhoz képest. „Az értelmezésnek oly lényeges mozzanata az, hogy meglássuk az író viszonyát az irodalom már kikristályosodott formáihoz, hogy enélkül sem az egészet, sem az egyest nem lehet helyesen megérteni.” [16] Schleiermacher szerint abban igaza van Wolfnak, hogy nem lehet helyes értelmezésről beszélni, ha nem vagyunk tisztában a nyelv munkálkodásának szabályaival és korlátaival, de mivel a tartalom a formához minden nyelvben ugyanúgy viszonyul, ezért nem érthető, hogy ezt miért csak a görög illetve római nyelvhez lehet kötni. Az univerzális hermeneutikának tehát igenis van létjogosultsága.
Értelmezéskor tehát alapvetően két módszerrel élünk. A divinatorikus módszer a grammatikai viszonyokra összpontosít, az alkotást a nyelv felől közelíti meg, a komparatív módszer ezzel szemben – későbbi kifejezéssel élve - a pszichológiai megközelítés, ami a szerzőt a maga teljességében, korának figyelembevételével próbálja megérteni. A tökéletes megértésben mindkettőnek adottnak kell lennie. Az egyikből tartunk a másik felé és a cél, hogy egy pillanatra - vagy még több időre - egybeessen a kettő. Különben nem számíthatunk teljes megelégedésre a megértés kapcsán.
Ezen gondolatkör lezárásaként jegyzi meg Schleiermacher, miszerint igaz az állítás: az értelmezés akkor a legtökéletesebb, ha „valamely szerzőt jobban értünk annál, mint ahogy ő számot tudna adni önmagáról”. [17] Hiszen ez csak úgy lehetséges, ha mi látjuk az ő viszonyát a kortársakhoz, korábbi szerzőkhöz képest. Mert például mi történik akkor, ha egy zseniális szerző először használ egy nyelvi fordulatot, összekapcsolást? Divinatorikusan a szerző fejébe kell helyezkednünk annak megértéséhez, hogy az adott nyelvi készletet figyelembe véve miért épp így döntött.” Grammatikai és pszichológiai megközelítés tehát egyszerre szükséges, az egyest és az egészet egyszerre kell látni.
A második előadás felolvasására 1829. augusztus 13-án került sor. Ebben az előadásban az alapok letétele után, más témákat boncolgat Schleiermacher. Az előző előadás zárógondolatát - „(…) minden egyest csak az egész közvetítésével érthetünk meg, s hogy tehát az egyes minden magyarázata már előfeltételezi az egész megértését.” - fejti ki bővebben.
Elfogadja Ast azon megállapítását, miszerint az „egész természetesen az egyesből, az egyes viszont az egészből érthető meg (…)” Ez, ahogyan megjegyzi, a hermeneutika alapszabályának tűnik. [18] Hiszen például egy szó jelentését, csak úgy tudjuk megérteni, ha hozzávesszük azt a mondatot, amelyben az helyet foglal - „meghatározására csakis ugyanennek a mondatnak más részein keresztül vállalkozhatunk”. Tehát, ha ez a szó ugyanebben a kontextusban fordul elő máshol, ugyanazt fogja jelenteni. Amint nem hasonló környezetben kerül elő, bizonytalanná válik a jelentése is. Ugyanakkor ahogy a szóra a mondatban, ugyanúgy igaz ez a mondatra a beszédben. [19] De még tovább lehet menni a beszéd nagyobb összefüggései kapcsán. Például egy sort egy beszédben vagy a mondatok tagolódását, a beszéd egésze kapcsán kell értelmezni és helyére tenni. Hiszen minden beszédnek kell, hogy legyen egy főfogalma, mely uralja és ami elősegíti annak érthetőségét.
Ezekből fakadóan megállapíthatjuk, hogyha elkezdünk olvasni egy szöveget akkor „minden egyesnek és az egész ezekből szerveződő részeinek fokozódó megértése mindig csak provizorikus, s valamivel tökéletesebbé egy nagyobb rész áttekintése révén válik, de ez ismét bizonytalanná és homályossá lesz, amint átmegyünk egy másik részre, mert akkor újra az ismét alárendelt kezdettel találjuk szemben magunkat, úgy hogy minél inkább előrehaladunk, minden korábbi annál inkább tesz szert magyarázatra a későbbiek fényében, mígnem a mű végén valamennyi egyes egyszerre teljes világosságában, tiszta és határozott körvonalak között lép elénk”. [20] Ugyanakkor Schleiermacher szerint Astnak is igaza van, amikor azt ajánlja: úgy kezdjünk neki a megértésnek, hogy sejtsük meg az egész mondandóját. Persze kérdés, hogy erre honnan lehet lehetőségünk? Itt van könnyedségünk, ha a Wolf és Ast által sugallt szövegekre gondolunk, amik írottak. Ekkor lehetőségünk van a bevezető, a tartalomjegyzék, az előszó, némi belelapozgatás útján sejtésre szert tenni. Azonban egy univerzális hermeneutika megalapozásánál nekünk mégis a legáltalánosabb választ kell próbálni megadnunk.
Nem minden összefüggő beszéd alkot egységet, hanem sokszor „önálló részletek szabad összefűzéséről van szó, s ez esetben a rész egészen keresztül történő megértésének feladata egyáltalán nem jelentkezik”. Ekkor az a feladat, hogy a részletet a kisebb egészekből értsük meg. Hogy melyik esetről van szó azaz, hogy egységes vagy szabadabb összefűzésű szövegről, azt a műnem szabja meg, bár az sem feltétlenül biztosíték. Némiképp egyszerűbb a helyzet beszéd esetén, ahol csak a műnem, valamint a beszélő és annak alkotási módszerének ismerete adhat alkalmat a sejtésre. Ezek hiányában az íráshoz hasonlóan, visszafelé történő következtetésekkel boldogulhatunk. Mindezek függvényében megállapíthatjuk, hogy írás és beszéd között csak annyi a különbség, amit már Platón is megállapított [21], miszerint az írás pótolja az emlékezés készségét. Minél több az idegen elem a szövegben, annál többször kell a mű végétől az elejéhez visszatérnünk. És minél nehezebb megragadni az egész tagolását, annál többfelé kell az egyest alapul véve kutatnunk. Persze vannak részletek, amik sosem tisztázódnak teljesen az egész tagolása révén, mert kívül esnek azon. Ezeket hívja Schleiermacher mellékgondolatoknak. Ezek inkább a szerzőt jellemzik, de természetesen más helyen, más kontextusban válhatnak főgondolatokká. Ezek szellemében válik érthetővé Schleiermacher szerint, Wolf miért is hangsúlyozta a kompozícióban való jártasságot.
Ugyanakkor Ast alapján még tovább mehetünk az értelmezés szintjeiben és mondhatjuk, hogy minden írásos mű szintén valami még nagyobb egész alapján érthető meg. De ahogyan Schleiermacher megjegyzi, minden írásos mű két szempontból is ilyen egyes. Egyrészt mint az irodalom részéhez tartozó egyes, ami a hasonló tartalmúakkal van kapcsolatban. Másrészt, mint a szerző alkotta egyes, ami a korábbi műveivel van viszonyban és a későbbiekre hatással. Más, ha így olvasom és más, ha úgy. A két megközelítés - egyik inkább a mű nyelvi viszonylataival, a másik a gondolatok, képek létrehozásával foglalkozik - más-más értelmezést és tehetséget feltételez. A nyelvi megközelítés inkább képes arra, hogy irodalmi analógiákon keresztül értsen meg. Ez azonban háttérbe szorul azok számára, akik ezzel szemben a kompozíció, a gondolkodás, a teljesség feltárására törekszenek. De mint már korábban is hangsúlyozásra került, tökéletes megértésre csak az képes, aki a kettőt egyszerre képes teljesíteni. Aki csak az egyiket képviseli, inkább tűnik jó tanácsadónak, segítőnek mások számára, minthogy magukat szolgálnák. Ezért még, ha nehezen megy is, mindkettőre törekedni kell. Mindezek után jogosan merülhet fel a kérdés: milyen a két ’stratégia’ viszonya egymáshoz, mennyiben közkeletűek?
Schleiermacher szerint a két megközelítés között aránytalanság van, amit a későbbi korok hermeneutikájának kell kiegyenlítenie. Véleménye szerint a divinatorikus, azaz nyelvi módszer kiemelt figyelemben részesül a komparatívval szemben. Mert azt ugyan belátja Schleiermacher, hogy például az ókori szerzők megértése esetében nem tudunk róluk semmit és hogy éppen emiatt a visszavetített feltételezéseket kritikával kell kezelni, ugyanakkor mégis elengedhetetlenül fontosak ezek, hiszen ezekből lehet tudni, hogy egy nagy folyamat része-e vagy csak egy mellékvágány az adott mű a szerző életében. Tehát úgy foglalhatnánk össze Schleiermacher álláspontját: nem tudunk tökéletesen értelmezni, amíg „nincs tökéletesen meghatározva valamely műalkotás helye abban az egész rendben, melyhez tartozik”.
Mint már korábban említésre került, vitatkozik Asttal annak kapcsán, hogy mennyiben lehet/kell az egyest az egészből megérteni. Hiszen nem tükrözi minden egyes az egészet. Ast korlátozott, mert csak az irodalomra, ókorra és grammatikai megközelítésre fókuszál, mint a korszellem individualizációjának terepei. De Schleiermacher szerint a korszellem ugyanúgy benne van például a képzőművészeti alkotásokban, mint az írott szövegekben. Ugyanakkor a képzőművészeti alkotások értelmezése már kívül esik a hermeneutika területén; csak növeli a „ködöt”. Persze nagy nyereség jön azzal, ha ezek a párhuzamos szellemi tevékenységek területei analógiát mutatnak az szövegek értelmezésével, de ez nem a hermeneutika területe.
Schleiermacher hermeneutikájának alapvető kijelentéseit tehát a következőképpen foglalhatjuk össze, ahogy teszi maga is előadása végén. „Az értelmezés kizárólag csak abban különbözik a megértéstől, ahogyan a belső beszéd eltér a hangos beszédtől (...)” Lényegi különbség tehát nincs a kettő között. „Csak annyi világos, hogy a szó- és ténybeli magyarázat még nem értelmezés, hanem csak annak elemeit adja, s a hermeneutika csak az értelemnek – persze a mondott elemek közvetítése révén történő – meghatározásával kezdődik.” [22] A magyarázatnak pedig ki kell állnia a kor és író szellemének próbáját; a magyarázatokon belül nem lehet önellentmondás. És bár úgy tűnik, mintha az értelmezésnek több fajtája lenne, melyek közül választani lehet, ez nem igaz. Egy hermeneutika létezik csak, az értelem hermeneutikája, ami akkor tud majd igazán művészetté válni, ha „zárt összefüggésben kerülnek kifejtésre szabályai a nyelv természetéből, s a beszélő és a befogadók közötti viszony alapfeltételeiből”.
Schleiermacher hermeneutikájának megítéléséhez véleményem szerint feltétlenül szükséges az utókor róla született gondolatainak a megismerése. Azonban a vele kapcsolatos szakirodalmi kutatásaim során (ld. bibliográfia) azzal kellett szembesülnöm, hogy magyarul kevesen írnak hermeneutikai munkásságáról. [23] Így tulajdonképpen szekunder irodalom híján, valamint terjedelmi okokból is, a primer irodalomra támaszkodva, a hermeneutikai hagyomány két nagy alakjához, Wilhelm Diltheyhez, valamint Hans-Georg Gadamerhez nyúltam segítségért. Az ő Schleiermacherről szóló megítélésüket szeretném még röviden ismertetni.
„Alapvető külső és belső formáról szóló tanítása, és különösen mélyértelműek az irodalmi produkció általános elméletéhez szolgáló támpontok, mely elméletben az irodalomtörténet organonja rejlenék.” [24] Dilthey ezen méltató elismerésének alapját az adja, hogy szerinte a Schleiermachert megelőző korszakok hermeneutikája nem volt más, mint „szabályok épülete”, azaz a gyakorlati tevékenységre vonatkozó megfontolások összessége. Ezzel szemben Schleiermacher magának a ’megértés’-nek a szabályszerűségeit akarta megérteni. Ez azonban egy új hozzáállás, a történeti-pszichológiai szemlélet megszületését követelte meg, amely beleilleszkedett Schleiermacher korának jelenségeibe és a romantika gondolkodásának alapjait tette le többekkel együtt. Bár nem mondja ki Dilthey, de utólag mondhatjuk, Schleiermacher új szemlélete a szellemtudománnyal kapcsolatos megfontolások alapjait, módszereinek irányelveit fektette le.
Diltheyjel szemben, Gadamer érthető módon már fogalmaz meg kritikát Schleiermacherrel szemben, noha maga is abban látja nagyságát, hogy „a hermeneutika egységét már nem annak a hagyománynak a tartalmi egységében keresi, melyre a megértést alkalmazni kell, hanem minden tartalmi különösségtől elválasztva, egy eljárás egységességében, mely még aszerint sem differenciálódik, hogy a gondolatok milyen módon, írásban vagy élőszóban, idegen nyelven vagy a mi korunk nyelvén hagyományozódtak”. [25] Mindezek ellenére vitatkozik Schleiermacher hermeneutikájának általa előfeltételnek tartott gondolatával, miszerint egy műalkotás csak az eredeti feltételeknek és rendeletetésnek a visszaállításával érthető meg. Gadamer szerint hiába történik meg mindez, ez mégsem azonos a mű jelentésével. [26] És ugyan elismeri, méltatja és zseniálisnak tartja Schleiermachert mondván, neki köszönhető, hogy a hermeneutika megszabadult a dogmatikus érdektől, hermeneutikájának korlátját mégis abban látja, hogy olyan szövegekre irányult, melyeknek kétségtelen volt az autoritásuk. Azaz hozzáállása alapvetően nem történeti, hanem teológiai. Ahogyan Gadamer fogalmaz: „(…) az érdek, amely Schleiermachert erre a módszertani absztrakcióra ösztönözte, nem a történész, hanem a teológus érdeke volt”. [27] Schleiermacher még nélkülözi a történeti világszemléletet.
Talán a fentebb leírtakból érthetővé válik Schleiermacher szerepe nemcsak a hermeneutikában, hanem az eszmetörténetben is. Számos megállapítása visszaigazolást nyert a későbbiek során. Például a nyelv működésének feltárására vonatkozó megjegyzései kapcsán. Gondoljunk csak arra, hogy a XX. században domináns szerepet betöltő analitikus iskola alapját, többek között éppen Frege Fogalomírás című műve adta, melyben épp a nyelv természetét tisztázó számos alapvető észrevétel született. [28] Több gondolata később kiérlelt formában, irányzattá nőve köszönt vissza. Dilthey idézi egy naplójegyzetét: „Az igazi történeti érzék a történelem fölé emelkedik. A jelenségek csak azért vannak ott, hogy, miként a szent csodák, ráirányítsák a figyelmet a szellemre, mely játszva létrehozta őket”. [29] Talán nem túl bátor a kijelentés, ha azt mondjuk a pozitivizmus egyik alapgondolatát halljuk itt visszacsengeni.
Véleményem szerint Schleiermacher korának egyik jellegzetes alakja, szellemi tevékenysége nagyban hozzájárult a XIX. század szellemi folyamatainak kibontakozásához, melynek alakulása azonban a későbbi korok számára kopottabbá tette nevét, melyet a maga szerény módján, ez a dolgozat némiképp ellensúlyozni kívánt.
Bibliográfia:
- Bacsó Béla (vál.): Filozófiai Hermeneutika. Bp., 1990.
- Barthes, Roland: A szöveg öröme. Osiris, Bp., 1998.
- Bókay Antal: Irodalomtudomány a modern és posztmodern korban. Osiris, Bp., 2001.
- Dilthey, Wilhelm: A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban. Gondolat, Bp., 2004.
- Fehér M. István – Kulcsár Szabó Ernő: Hermeneutika, esztétika, irodalomelmélet. Osiris, Bp., 2004.
- Gadamer, Hans-Georg: Igazság és módszer. Osiris, Bp., 2003.
- Jauss, Hans-Robert: Recepcióelmélet - esztétikai tapasztalat - irodalmi hermeneutika : irodalomelméleti tanulmányok. Osiris, Bp., 1999.
- Kanyó Zoltán – Síklaki István (szerk.): Tanulmányok az irodalomtudomány köréből. Tankönyvkiadó, Bp. 1988.
- Kulcsár Szabó Ernő: Irodalom és hermeneutika. Akadémiai, Bp., 2000.
- Wellek, René – Warren, Austin: Az irodalom elmélete. Osiris, Bp. 2002.
Jegyzetek:
[1] fontos hangsúlyozni, hogy itt nem a tevékenységről és nem is a köznapi értelemben vett írásról, hanem az írásműről van szó.
[2] Roland Barthes: Mi az írás? (Az írás nulla foka) In: uő: A szöveg öröme. Osiris, Bp. 2001. 10.
[3] Hans-Gerog Gadamer: Hermeneutika In: Bacsó Béla (vál.): Filozófiai Hermeneutika. Bp., 1990., 11.
[4] I. m. 11.
[5] Ld. erről például Jan Assmann: A kulturális emlékezet. Atlantisz, Bp. 2004.
[6] In: Bókay Antal: Irodalomtudomány a modern és posztmodern korban. Osiris, Bp., 2001. 17.
[7] Inkább annak lehetőségét szorgalmazza, hogy a posztmodernt, mint önálló időszak fogjuk fel és ne, mint a modernitás végső fázisa.
[8] Bókay i. m. 77.
[9] Itt természetesen a nyugati, európai kultúrkörhöz kapcsolódó alteritás-hagyományról van szó, azaz az itt leírtak nem érvényesíthetőek globális szinten.
[10] Erre tökéletes példa Porphüriosz: A nimfák barlangja az Odüsszeiában című Platón-parafrázisa, mely az Odüsszeia 13. énekének 102-112. sorát értelmezi a platóni barlanghasonlat alapján. Ld. in: Lautner Péter (szerk.): Pogány teológia I., Kairosz, Debrecen, 2004.
[11] A „Teológia-politikai tanulmány” című munkájában
[12] Bókay i. m. 63.
[13] Fr. Schleiermacher: A hermeneutika fogalmáról F. A. Wolf fejtegetéseivel és Ast tankönyvével összefüggésben In: Bacsó Béla (vál.): Filozófiai hermeneutika. Bp., 1990, 29.
[14] Érdemes felhívni a figyelmet Barthes azon megállapítására, miszerint az 1830-as évektől fogva kezdett el az írás és beszéd eggyé válni. – R. Barthes: Az írás és a beszéd. (Az írás nulla foka) In: uő: A szöveg öröme. Osiris, Bp. 2001. 44.
[15] Itt feltehetőleg félrenyomtatás történt, a helyes kifejezés a gondolataiRA. - 36. old.
[16] I. m. 40. - Talán mondhatjuk, hogy ez a gondolat inspirálta Hyppolite Taine-t is, a pozitivista irodalomtudomány egyik legjelentősebb alakját z miliő-elmélet kidolgozásánál. Ld. uő: Az angol irodalom története - Előszó (1858) In: Bókay Antal – Vilcsek Béla: A modern irodalomtudomány kialakulása. Osiris, Bp. 2001.
[17] Ezt a gondolatot Dilthey és Gadamer is Schleiermacher egyik központi megállapításának tartja. Ezáltal az értelmező kiemelt szerepet kap az alkotóhoz képest (~Gadamer).
[18] Noha a későbbiekben nem tartja kívánatosnak a fordított utat járni, azaz „az ilyen általános feltevések nyomán megértve az egyest”
[19] Persze vannak bizonyos mondatok, melyek jelentését éppenhogy a környezetük adja. Ezeket neveznénk mai terminológiával indexikus kifejezésekkel ellátott mondatoknak.
[20] i. m. 47-48.
[21] Ne felejtsük el, hogy Schleiermacher volt Platón fordítója
[22] I .m. 58.
[23] Pusztán egy róla szóló tanulmányt találtam - Rigán Lóránd: A hermeneutikai módszer alkalmazása Schleiermacher fordítói tapasztalatában
[24] Wilhelm Dilthey: A hermeneutika keletkezése. In: uő.: A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban. Gondolat, Bp., 2004., 270.
[25] Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer. Osiris, Bp., 2003., 212.
[26] I. m. 198.
[27] I. m. 229.
[28] Ezek közül biztosan nagy hatást gyakorolt volna Schleiermacherre jelentés és jelölet (~referencia)megkülönböztetése, az indexikus kifejezésekkel kapcsolatos észrevételek, a nyelv logikai felépítése és sematizálhatósága, stb.
[29] Idézi Gadamer i. m. 229.
Word formátumban [« word ]
» Filozófia - John Rawls politika filozófiai kritikája
Kérlek támogasd az Filozófia Könyvtárat!
(Please support the Philosophy Library!)
A TE támogatásodra is szükség van!
(YOUR support keeps this site running. Thank you!)
| [ « vissza ] |
|
[ előre »] |
|
anthropology | buddhism | hinduism | taoism | hermetics | thelemagick | philosophy | religion | spiritualism | poetry | parapsychology | medicine | transhumanism | ufology
Last updated: 24-10-2024 |
