Tarr Ferenc
Augustinus: A szabad akaratról
(Az érzelem, az értelem és az akarat szerepének szempontjából)
(Agustinus : On Free Will)
2006.
Az etikának alapvető fogalma a ’jó’. Mit jelent jónak lenni? Mi a helyes cselekedet? Hogyan érhető el mindez? Szent Ágostonnak ebben a munkájában is jelen vannak ezek a kérdések és ráadásul az akarat fogalmával kapcsolja őket össze. A szabad akaratéval, ezzel is azt hangsúlyozván, hogy a helyes élet megtartásához, pusztán saját magunkra, pontosabban saját szabad akaratunkra van szükség. Ezt egy döbbenetesen tiszta logikával vezeti le, Euodius kérdéseinek és kételyeinek segítségével.
A könyvnek rögtön az első mondata az etika alapvető kérdését érinti: „Mondd meg, kérlek, nem Isten a rossz oka?” – kérdi Euodius. Természetesen tagadhatatlan a kérdés teológiai vetülete, azonban Augustinus korában a IV.-V. században, minden Isten teremtménye, minden Isten függvénye, minden az ő vonatkozásában nyeri el az értelmét. Ezért gondolom azt, hogy tulajdonképpen a kérdés jelentése, mai formában feltéve: Miben áll a ’rossz’ jelentése és honnan ered? Talán ezt az értelmezést támasztja alá a szöveg folytatása is. Érdekesnek találom, hogy Ágoston a ’rossz’ fogalmának tisztázásával kezdi megközelíteni a kérdést. Ez egy erősen istenfélő magatartásról árulkodik. Mert hiába nem a ’jó’ fogalmának tisztázásába kezdett bele, ez semmi rendbeli különbséget nem jelent. Ugyanis rossznak, jónak egy az origója, egy közös eredőből fakadnak. Ez minden dualista vallás alapja. Csak, hogy a leghíresebb meg legyen említve, a kínai univerzizmus (~taoizmus) jin és jang felfogásáé is.
Ágoston kétféle rosszat különböztet meg: 1. Valaki valami rosszat tesz 2. Velünk történik valami rossz. Az elsőnek semmiképp sem lehet Isten az okozója, mert abban szükségszerűen hinnünk kell, hogy Isten jó és igazságos, mert Isten nem cselekszik rosszat és senki nem bűnhődik igazságtalanul. Tehát a rossz első fajtájának Isten nem okozója, mást kell felelősségre vonni. Mégpedig Augustinus szerint saját magunkat. A rossznak okozója „nem egyvalaki, hanem mindenki, aki rosszat tesz, maga az oka, saját rossz tettének a teremtője.” Euodius erre logikusan felteszi azt az erényetikai kérdést, hogy vajon bűnösök vagyunk-e akkor is, ha ezt nem tudtuk, ha erről nem tanultunk? Azaz, ha a cselekedethez vezető motívum összeférhetetlenségét valamely előírással, nem ismertük. Annak erkölcsi helytelenségéről nem volt tudomásunk. Ha pedig tanultuk vagy ismerjük valakitől ezt az összeférhetetlenséget, akkor ki az? Honnan tudjuk a rosszat? Augustinus válaszával, kirajzolódik egy akaratközpontú etika, melynek képét a tiszta logika teszi teljessé.
Leszögezi, hogy a tanulás jó dolog, mert általa teszünk szert a tudásra, azaz a tanulás folyamán, csak jó dolgokat tanulunk. Rosszat nem. A rossz a tanulástól való elfordulásból ered. Ha tanulunk is a rosszról, legfeljebb csak azért, hogy elkerüljük. Gondolhatnánk, hogy eszerint kétféle tanítás van: Az egyik a jó cselekvésre, a másik a rosszra tanít meg. Azonban a ’tanulás’ fogalmához szorosan hozzákapcsolódik a ’megértés’ fogalma, mert valamit csak akkor tanulunk meg, ha megértünk, márpedig az világos, hogy valamit megérteni jó dolog. Tehát a tanulás jó dolog és az ettől való elfordulás okozza a rosszat. De miért fordulunk el a tanulástól? |
|
Ágoston konkrét példákon keresztül próbálja meg ennek okát feltárni. Megkéri Euodiust, hogy mondjon példákat a rosszra, aki így megemlíti a házasság- és szentségtörés, valamint a gyilkosság bűnét, mint a rosszra való példákat. Igen, de miért rossz a házasságtörés? – kérdi Ágoston. Mert nem a törvények áthágása miatt rossz, hiszen pont fordítva van ok és okozat. Az sem magyarázat, hogy én sem tenném ezt mással, hiszen azért nem teszem mással, mert rossz. A közmegvetésnek is ez az oka és nem fordítva. Euodius pont a következményetika problémáiba bonyolódik, amikor ezekkel próbálja magyarázni a házasságtörés rossz voltát. Ágoston végül elmondja a maga „megoldását”. Úgy véli a házasságtörés oka a kéjvágy, azaz általánosítva a rossz oka a vágy. A szándékot ugyanolyan bűnnek tartja, mint magát a tettet. Ezzel az erényetikát, a következményetika fölé emeli.
Ágoston a vágyat azonosítja a kívánsággal. Ennek kapcsán merül fel újra a bűnösség kérdése. Ugyanis, ha valakit azért ölök meg, mert rám támadott és eredendően ő akart megölni, akkor az én gyilkosságomnak tulajdonképpen, a félelem nélküli élet utáni kívánság az oka. És bár tagadhatatlan, hogy a félelem nélküli élet jó dolog, azaz jó dolog után kívánkoztam, mégis tettem helyessége megkérdőjelezhető. Ugyanis ha egy rabszolga ugyanezen kívánságból fakadóan öli meg urát, az már bűnnek minősül. Ennek alapján kell egy fontos észrevételt eszközölnünk, miszerint a rossz emberek is vágynak jó dolgokra. Azonban különbség van, annak módjában, mert „a jók megpróbálják elfordítani szeretetüket azoktól a dolgoktól, melyeket az elvesztés veszélye nélkül nem tudnak birtokolni; a rosszak viszont az akadályokat próbálják meg elhárítani, hogy nyugodtan átadhassák magukat a dolgok élvezetének…” Tehát a vágy azonos a bűnös kívánsággal, ami nem más, mint az azok a dolgok iránti szeretet, amiket elveszthetünk akaratunk ellenére. Visszatérve a történetre, ha valaki rám támad és én megölöm, mert védem az életemet, a szemérmemet, stb., akkor az vággyal teli, mert ezeket a dolgokat elveszthetem akaratom ellenére. Ha meg nem veszthetem el, akkor miért ölök? Tehát a korábbi azonosítás alapján, bűnös kívánság bujkál bennem, azaz Ágoston szerint bűnt követek el. Azonban azt Ágoston is belátja, hogy az emberi törvényeknek lehetőséget kell adniuk a védekezésre, különben egy korruptabb, erkölcstelenebb világ születne. Mégis megjegyzi, hogy egy magasabb, örök isteni törvény szerint „megvetésre érdemes dolgokért szennyezték be magukat.” Így tesz különbséget emberi és isteni törvény között, melyek bizonyos esetekben ellentmondásban állnak egymással. Más-más etikai mércét jelentenek. Felmerül a kérdés: Melyiknek mely mértékben és mit kell büntetnie?
Történelmi példákkal igazolható az az állítás, hogy helyzettől függően előfordulhat, hogy két, teljesen ellentmondásos törvény (demokratikus < - > diktatórikus), más-más helyen jól és igazságosan működik. Ezek felett áll az örök és változtathatatlan, isteni törvény, amiből az időleges, emberi törvények igazságos elemei származnak. Az örök törvényre igaz, hogy a jónak jó, a rossznak rossz osztályrészt juttat. Az örök törvény az időleges törvények meghatározója és okozója, soha nem változik, igazságos és minden tökéletesen elrendezett benne. Tehát a belőle fakadó igazságos elemek is a tökéletes belső rendezettséget okozzák. Hogy mikor éri el ezt az ember?
Két különböző dolog élni és tudni, hogy élek. Az állatok élnek, de nem tudják, hogy élnek, mert csak lelkük van, de értelmük nincs. Emiatt képes az ember uralkodni felettük, hiszen fizikai képességeink alapján nem vagyunk feljebbvalók. Természetesen, ha tudom, hogy élek, akkor élek. Fordítva nem igaz ez a következtetés. Ebből fakad, hogy ez a fajta élet feljebbvaló, mintha nem lennénk tudomással arról, hogy élünk. Hiszen ez a tudás tiszta, értelemmel teli életet feltételez (és mint korábban megállapítottuk a tudás nem lehet rossz). Az ember akkor jól elrendezett tehát, ha benne az értelem és szellem az úr és nem a lélek, az érzelem. Ha az értelem uralkodik a „lélek irracionális ösztönei” felett. Ilyen a bölcs ember. Ezt jelenti a tökéletes, belső elrendezettség. A legtöbb emberre azonban ennek ellentéte igaz, azaz a legtöbb ember ostoba, mert nem az ész uralkodik bennük. Bár Ágoston megjegyzi, hogy az ész nem azonos az értelemmel, mert ha van értelem, van ész is, fordítva viszont nem igaz. Az ész használja/használná az értelmet és bár mindenkiben van értelem, mert különben nem uralkodhatna az ember az állatok felett, a legtöbb emberben nem uralkodik. Ilyenformán az értelem hatalmasabb az érzelemnél, a vágynál és ez az örök rend szerint van így. Máskülönben igazságtalan lenne a világ. Ugyanezen örök törvény miatt hatalmasabb a lélek a testnél, az élő az élettelennél, az életet adó az életet befogadónál.
Egy igazságos szellem (és Augustinus a szellemet, az értelemmel azonos jelentésben használja), egy másik ugyanolyat nem tud bűnössé tenni, mert ha akarná is, előbb maga válna azzá. Tehát az értelem nem szolgálhatja a vágyat; azaz a bölcs elmét, Istenen kívül semmi nem múlhatja felül. Az értelem kizárólag saját akaratából és szabad választása miatt lehet az érzelem, a vágy társa. Ha pedig ez előfordul, akkor jogosan bűnhődik ezért a vétségéért, hiszen kiszolgáltatottá és következetlenné válik. Nem tud különbséget tenni igaz és hamis között, így a vágy megrontja a jellemet is. Ennek részletes felsorolását lásd 77-78. Felmerül azonban a kérdés (Euodius részéről is), hogy ez miért nem csak arra vonatkozik, aki az értelem birtoklásából szállt alá, szabad akaratból? Miért bűnhődünk, ha soha nem voltunk bölcsek? Augustinus szerint azért, mert a lélek a bölcsesség székhelye és honnan tudjuk, hogy a lélek nem élt-e bölcsen, mielőtt a testtel találkozott. Ezt az erős neoplatonikus hatást mutató felfogást később, a III. könyvben fejti ki részletesen.
Az emberben van akarat és jóakarat. Jóakaraton a becsületes életre való hajlamot és a bölcsesség iránti törekvést érti Ágoston. Ez sokkal többet ér, mint a gazdaság, a gyönyör vagy bármi földi dolog, mert akaratunk ellenére el nem veszíthetjük. Nem fenyeget a bűnös kívánság vétke. Örülni kell neki, mert a világon mindennél többet ér. Aki nem örül neki, annak nagy a vesztesége. És semmi máson nem múlik ez az öröm, mint saját szabad akaratunkon. Azaz a jóakarat, az ember legnagyobb kincse a szabad akarattól függ és semmi mástól.
Ha birtokoljuk a jóakaratot, akkor ahhoz szükségszerűen hozzátartozik a négy platóni erény. Az okosság, ami miatt tudjuk mit kell elkerülnünk és mifelé kell törekednünk. A bátorság, ami miatt minden hatalmunkon kívül álló dologgal kapcsolatos veszteséget és kárt megvetünk. A mértékletesség, ami korlátozza és megfékezi vágyainkat. Az igazságosság, ami miatt mindenki azt kapja, amit érdemel. Akinek jóakarata van, annak megvan mindene, semmiben nem szenved hiányt, nem függ semmitől. Akinek jóakarata van, az szembe fog szállni mindennel, ami ennek ellensége. Akinek jóakarata van, annak élete dicséretre méltó, azaz erkölcsileg helyes, jó. Akinek jóakarata van, az boldog ember és ennek ellentéte a szerencsétlen. Ha a jóakaratot ugyanilyen jóakarattal akarjuk, akkor szükségszerűen bennünk lakoznak majd azok az erények, melyek magát a becsületes életet jelentik. Azaz a „célhoz vivő akarat egyet jelent a céllal.” Ez a boldog élet, ez a legfőbb jó, ez az amire törekedni kell. (Ez, mint később látni fogjuk egy teleológiai felfogást tükröz és azon belül is talán az eudaimonisztikus irányzatba sorolható.) Felmerül azonban a kérdés ennek kapcsán: Miért nem éri el minden ember a boldog életet? Hiszen mindenki ezt akarja és nem kell hozzá más, csak akarat. Mintahogyan a nyomorúságos életet is akaratukkal szerzik meg az emberek. Ez egy ellentmondáshoz vezet: Mindenki boldog életet akar, de a nyomorúsághoz is akarat kell. A két állítás nem fér össze. A feloldás abban a gondolatban áll, hogy a boldog élet nem lehetséges a helyes élet nélkül. Emiatt mondhatjuk, hogy Ágoston egyfajta teleologikus etikát hirdet. És mivel a helyes életet már nem akarja mindenki, nem tud mindenki boldog lenni. Nem azért lettek nyomorultak, mert azok akartak lenni, hanem mert ilyen természetű az akaratuk. Tehát a helyes élet akarata, a boldog élet.
Aki a helyes életet szereti, az azt, kedvesnek és szeretetreméltónak tartja, tehát ő, az ezt okozó törvényt is kedvesnek és drágának tartja és ez a törvény nem más, mint az örök, isteni, változtathatatlan törvény. Akik a rosszakaratban megátalkodtak, azok nem szeretik ezt a törvényt, mert ez okozza az ő nyomorúságukat. Viszont szeretik a pénzt, a gyönyört, az élvezeteket, stb., azaz az időleges dolgokat. Tehát az ő számukra az időleges törvény a mérvadó. Így oszlik meg a kétféle törvény szeretete. Az egyik ennek van alárendelve, a másik amannak. Azonban az alárendeltségben is van különbség. A nyomorúságosak nem lehetnek egészen mentesek az örök törvény alól. Fordítva viszont igen! Az időleges törvények csak a földi, anyagi dolgok szabályozásába tud beleszólni, azt igyekszik állandósítani. Félelem szabta korlátokat állít. Csak külsőleges dolgokat szabályoz. Éppen ezért, az emberek azért büntethetők, mert olyan dolgokat szeretnek, melyeket akaratuk ellenére el lehet venni tőlük. Az boldog, aki nem függ ezektől, hanem föléjük emelkedik. Így jobban is tudja használni őket. Emiatt kell az örök dolgok felé fordítani akaratunkat, szeretetünket, értelmünket. Ezt jelenti Ágostonnál a ’jó’. „Rosszat tenni annyi, mint elhanyagolni az örök dolgokat, melyeket a szellem önmaga révén élvez és önmaga révén fog fel, s melyeket, míg szereti őket, el nem veszíthet; annyi, mint az időleges dolgokra vágyni és mint nagyszerű, csodálatos dolgokat hajhászni őket: ezeket az ember testével, legalacsonyabb rendű részével érzékeli, és biztossá sohasem válhatnak.”
Tehát a rossz, éppúgy mint a jó, a szabad akaratból fakad. És hiába foglalkozott Ágoston végig a rossz fogalmával, közben tökéletesen tisztába kerültünk az augustinusi ’jó’ fogalmával, mert jó és rossz, mégiscsak közös eredőből fakadnak.
|
Word formátumban [« word ] |
» Filozófia - A morális felelősség Arisztotelész Nikomakhoszi Etikája alapján
