Tarr Ferenc
A morális felelősség
Arisztotelész Nikomakhoszi Etikája alapján
(Moral Responsibility based on Aristotle's Nicomachean Ethics)
2007.
Bevezetőmben szeretném egy rövid magyarázatát adni témaválasztásomnak. Véleményem szerint a XXI. század társadalmának egyik legnagyobb problémáját a túlzsúfoltság jelenti, és ezáltal a másik kiteljesedésének jelentős korlátozása. Ezért igényel a kor egyre több szabályt, törvényt a békés együttélés megőrzésére és ezzel párhuzamosan talán egyre inkább háttérbe szorul az ember saját morális meggyőződése alapján történő döntéshozatal. Mintha a külső szabályok, törvények adta rendelkezések prioritást élveznének a „belső törvénnyel” szemben. Gyakran hallhatóak a következő mondat különböző verziói: „Majd akkor teszek másképp, ha a többiek is.” Ennek a gondolatkörnek a rám gyakorolt hatása késztetett arra, hogy megvizsgáljam mit gondolt erről a világtörténelem egyik legnagyobb gondolkodója. Mennyiben objektivizálható a felelősségvállalás a moralitás szempontjából és mennyiben objektivizálható a moralitás a felelősségvállalás szempontjából?
Arisztotelész a téma vizsgálatának alapjául az akaratot teszi meg. Röviden úgy foglalhatnánk össze alapgondolatát, hogy minden olyan cselekedetünkért vállalni kell a felelősséget, mely akaratunkból fakad. Azonban ez a megállapítás felveti azt a problémát, hogy nem minden esetben egyértelmű, mi történik saját akaratunkból. Ennek kapcsán állít fel Arisztotelész különböző kategóriákat, melyek érzésem szerint nem hozzák meg a végleges megoldást, sok esetben kénytelen bevezetni az egyedi esetek kategóriáját. Ennek igazolása dolgozatom egyik célja.
A III. könyv első fejezetének rögtön az első mondata magában foglalja az alábbiakat: „Minthogy az erények az érzelmek és a cselekvések terén nyilvánul meg, (…) feltehetően szükséges az erény természetét vizsgáló emberek számára, hogy megkülönböztessék a saját akaratunkból következő történést attól, ami akaratunk ellenére következik (…)” Tehát annak eldöntése, hogy kit tekinthetünk erényes, azaz boldog, a megfelelő morális alapokkal rendelkező embernek, az akaratból fakadó cselekvéseken keresztül állapítható meg. Azaz a morális felelősség alapját az erényes akarat jelenti.
Felmerül azonban a kérdés: mi az, ami nem akaratunk szerint történik? Arisztotelész válasza: minden, amit kényszerből vagy tudatlanságból cselekszünk. Kényszerűségnek azt nevezi, aminek mozgató elve kívülről való, azaz a cselekvő személy semmivel nem járul hozzá a cselekvéshez. Azonban Arisztotelész is belátja, hogy vannak különleges esetek, mint amilyen például a nagyobb bajtól való félelem okozta cselekvés. Amikor saját akaratunkból fakadóan cselekszünk ugyan, de valamilyen kényszerítő erő (egy zsarnok vagy a rossz időjárás) hatására, a végcél érdekében, erénytelenül. Arisztotelész szerint ezekről az esetekről, csak a körülmények és a cselekvés időpontjának figyelembevételével szabad véleményt mondani. A köznyelvben hiába mondanánk, hogy ’akaratom ellenére’ cselekedtem így, Arisztotelész szerint mégis azért akaratom szerint, mert az izmok mozgatásának kiindulópontja bennem van és így végrehajtása és végre nem hajtása is rajtam múlik.
A probléma azonban ezzel véleményem szerint az, hogy ez az ’akarat’ fogalmának egy másik fajta értelmezése, mint amit Arisztotelész eddig használt. Ez valamiféle belső, a fizikai mozgást végző és befolyásoló akarat, ami mentes és független az erényektől, az erkölcsiségtől. Noha eddig alapvetően erről a fajta akaratról esett szó. Mindenesetre maga Arisztotelész is belátja, hogy a körülmények figyelembevételével már mondható ’akaraton kívülinek’, sőt a körülmények figyelembevételével egy-egy erkölcsileg vitatható cselekedet érdemelhet megbocsátást vagy akár dicséretet is.
Azonban a felelősségvállalás vizsgálatának, körülményekből való kiindulása lehetetlenné teszi az objektív ítéletet. Tehát ezekben az esetekben a személyes morális meggyőződés dönti el egy-egy cselekedet helyes vagy helytelen voltát. Arisztotelész is érzi ezt a hiányosságot, ugyanis megjegyzi, hogy ennek ellenére vannak olyan dolgok, amelyeket semmilyen körülmény hatására sem szabad megcselekedni. |
|
Nehéz mérlegelni, hogy „mit minek a fejében”, „minek az érdekében” (1110b előtti sorok) cselekedünk, de állhatatosan ki kell tartani amellett, amit „helyesnek ismertünk fel”. Itt érdemes megemlíteni, hogy a mérlegelés kapcsán felmerül egyfajta következményetika (minek az érdekében/fejében) gondolatvilága, csakúgy mint a körülmények vizsgálatánál (ha a zsarnok parancsát megcselekszem, annak az a következménye, hogy megmentem a családom), de Arisztotelész efölé emeli az erények diktálta erkölcstant. Noha belátja, bizonyos esetekben a következmények felülírhatják az erénytelen cselekedeteket. Mintegy ennek belátásaként írja Arisztotelész az első fejezet végén, hogy csak azok a cselekedetek számítanak kényszerűnek, amelyeknek „mozgató elve kívülről jön, s amihez a kényszerített személy semmivel nem járul hozzá” - különben mondhatnánk, hogy minden cselekedetünk a gyönyör és szépség kényszerítő hatására történik -, de a következmények felmérését szolgáló eseteket kénytelen a külön, egyedi estek kategóriájába sorolni.
Az első fejezetben tehát elsősorban a kényszerből való, a körülményektől függő cselekedetek morális felelőssége vált a vizsgálat tárgyává. A második fejezetben a tudatlanságból fakadó cselekedetek vizsgálata történik meg. Véleményem szerint itt még bizonytalanabb a vizsgálódás talaja, hiszen a kényszerítő körülmények még a külső, észlelhető dolgok közé tartoztak, míg a tudatlanság kategóriái magán a cselekvőn belül találhatóak, azaz az objektivizálás lehetősége eleve kizárt. A tudatlanság kategóriáinak megállapítása, a cselekvő személyen belül, nagyon erős önreflexiót követel. Talán nem véletlen, hogy Arisztotelész ismét a következményetika gondolatvilágába kénytelen menekülni, ugyanis azt mondja, hogy a tudatlanságból fakadó cselekedetek, ugyan soha nem az ember önszántából fakadnak, viszont akaratunk ellenére valónak is csak akkor mondhatóak, ha a cselekvőnek a cselekedet utólag fájdalmat okoz és az illető megbánja. Tehát ketté kell választani a tudatlanságból fakadó cselekedeteket. Aki tudatlanságból cselekedik, de utólag megbánja, arról elmondható, hogy akarata ellenére cselekedett. Aki viszont nem bánja meg, azt legfeljebb „nem önszántából cselekvőnek” lehet nevezni. Számomra érdekes, hogy Arisztotelész ezeket a megállapításokat használja. Miért pont a fájdalom átélése igazolja, hogy valaki akarata ellenére cselekedett? Illetve a következő mondatban (2. fejezet, 1. bekezdés) miért úgy fogalmaz már, hogy az utólagos megbánás is az akarat ellenére történő cselekedet bizonyítéka? Az időbeliségben történő következmények vizsgálatát és az azáltali felelősségrevonást, távolításnak érzem az erényetikától. A tudatlanság okozta cselekedetek függetlenek az erényektől és így a morális felelősségvállalás az első fejezetben írtakhoz hasonlóan, a következmények mérlegelésétől függ. A körülmények egyértelműen meghatározó szerepéhez vezet a következő arisztotelészi megállapítás is: Más, ha valaki tudatlanságból és más, ha tudatlanságban cselekszik. Így például, aki részeg, az nincs tudatában annak, amit cselekszik, így tehát ő a 2. eset. Míg az, aki gonosz, azaz nem tudja mit kell tennie, mitől kellene tartózkodnia, ő az 1. eset. De egyik esetre sem igaz, hogy akarata ellenére cselekednének a cselekvők. Mert, ha valaki akarata ellenére cselekszik, annak nem lehet oka: 1. (eset) Az elhatározásban megnyilatkozó tudatlanság.
2. (eset) Az általános elvek nem tudása. Az akarat ellenére történő cselekvés valódi oka: Az egyedi tények nem tudása, amik a cselekvés körülményeit és tárgyait alkotják. Ezzel a megállapítással világossá válik, hogy a tudatlanság okozta cselekvések megítélése, csak a körülmények ismeretében lehetséges. Az objektivitás lehetősége, ily módon teljesen kizárt. Legfeljebb, csak a helyes erényeket követő emberek képesek a megfelelő ítélet meghozatalára, de később látni fogjuk, hogy ez miért elérhetetlen a legtöbb ember számára. Azonban érdemes követni Arisztotelész a körülményekkel kapcsolatos vizsgálódását is, mert (számomra) egészen meglepő konklúzió születik belőle. Arisztotelész a legmeghatározóbb körülményeknek a következő kérdésekre adandó válaszokat tarja: Kicsoda, mit, milyen kapcsolatban vagy milyen területen cselekszik. Néha még az is fontos, hogy mivel, mi célból, miként. Olyan nem létezik, hogy valaki az összes körülményt tekintve tudatlan lenne; hiszen a cselekvő személyt mindenképp ismeri mindenki. Abban már sokkal könnyebb tévedni, hogy mit tesz a cselekvő. A tudatlanság tehát mindazokra a körülményekre vonatkozik, melyek közt a cselekvés zajlik; „aki ezek valamelyikét nem ismeri, arról elmondhatjuk, hogy akarata ellenére cselekszik” (2. fejezet utolsó bekezdés). Továbbá megjegyzi Arisztotelész, hogy a körülmények között, vannak fontosabbak, amelyekre ez „főképp áll”; ezek a: mily körülmények között, mily célból. Tehát ez azt a súlyos következtetést jelenti, hogy ha egy cselekedetem során nem vagyok tisztában valamely körülménnyel, így például az idővel (ami velem személy szerint sűrűn megtörténik), akkor akaratom ellenére cselekedtem, azaz a cselekedetemmel kapcsolatban, nem vagyok köteles felelősséget vállalni. Ez nyilvánvalóan, nem lehet igaz. Feltehetőleg arra gondolt Arisztotelész, hogy a körülmények többségének tudatlanságában, valóban cselekedhetünk úgy, ami a körülmények pontos ismerete esetén, akaratunk ellenére valónak lehetne mondható. További zavartságot okoz, hogy ez egyes körülményekre „főképp áll”. Tehát, ha nem vagyok tisztában a mi célból körülményével, akkor még inkább akaratom ellenére cselekedtem, azaz még kevésbé vagyok felelősségre vonható. Azaz a tudatlanságban létezik valamiféle minőségbeliség is? Ez nyilvánvalóan nem állja meg a helyét. Kétségkívül vannak meghatározóbb körülmények, melyeknek nagyobb hatása van a megítélésre, de egy ilyenfajta hierarchia felállítása, a teljesség igénye mellett, véleményem szerint vállalhatatlan feladat. Mindenesetre Arisztotelész a következő megállapítást teszi a fejezet végén: Az cselekszik akarata ellenére, aki nincs tisztában a körülményekkel vagy ezzel kapcsolatban tudatlan és a cselekvés fájdalmat okoz neki és utólag megbánja.
Érdemes összehasonlítani, hogy a harmadik fejezet elején, gyakorlatilag a következő mondatban, már az előzőek egy másik fajta értelmezését mutatja az akaratunk elleni cselekedet definíciója: Az, ami erőszakból vagy tudatlanságból történik. Ebből fakadóan azt nevezhetjük akaratunk szerinti cselekvésnek, amely körülményeinek tudatában vagyunk és amelynek mozgató elve bennünk rejlik. Ilyenformán a haragból vagy vágyból történő cselekedet nem tekinthető akaratunk ellenére valónak, azaz nem ad a morális felelősségvállalás alól mentességet. Ugyanis, ha akaratunk ellenére valóak volnának, akkor például a gyerekek sohasem cselekednének akaratuk szerint. Továbbá bizonyos dolgok miatt kimondottan kell haragudnunk, csakúgy mintahogy bizonyos dolgokért kifejezetten kell vágyakoznunk (pl.: egészség, tudás). Ezekre a dolgokra törekszünk, tehát nem lehetnek akaratunk elleniek. Arisztotelész megállapítja, hogy ami akaratunk elleni, az fájdalmas; ezzel szemben a vágyból fakadó tettek kellemesek. Tehát az indulatok, vágyak, erős belső érzések nem menthetnek fel a felelősségre vonás alól.
Mint az már az első fejezetben említést nyert, az erényes cselekedet az akarattal függ össze. Azonban az akarat érvényesülésének alapfeltétele az elhatározás. Ilyenformán az ’elhatározás’ definiálása és megértése elengedhetetlen feladat, mivel magával a tettel, a cselekedettel függ össze, ami egész erkölcsiségünk alapját jelenti. Nyilvánvalóan az elhatározás az akaratból fakad. Szemben áll a vággyal, indulattal, azaz az értelemmel függ össze. Az elhatározás nem vonatkozik lehetetlenségekre illetve olyan dolgokra sem, melyek elérésére a cselekvő önmaga képtelen lenne, azaz az elhatározás a végcélhoz vezető eszközökkel függ össze. Az eszközök megválogatásának módja jelenti, hogy jó vagy rossz emberek vagyunk-e, azaz az elhatározás egész milyenségünkkel függ össze; ugyanis az általunk biztosan jónak tartott dolgokra vonatkozik. Tehát a negyedik fejezet végén Arisztotelész kimondja, hogy az elhatározás saját akaratból fakadó dolog, azonban nem minden, ami saját akaratból fakad, lehet a tárgya. Ebből arra következtet, hogy csak az lehet a tárgya, amit előre megfontolunk.
Az ötödik fejezet a megfontolás meghatározásáról szól illetve annak az elhatározással való viszonyáról. Megállapítja Arisztotelész, hogy csak az tud a megfontolásunk tárgya lenni, ami tőlünk függ és amit meg is tudunk tenni. Ami általunk jön létre, de nem mindig ugyanúgy történik. Tehát olyan dolgok esetén szükséges a megfontolás, amelyekben van valami „nem teljesen meghatározott.” Nem a célokat, hanem az ahhoz vezető utat fontoljuk meg, azaz a ’megfontolás’ és ’elhatározás’ tárgya ugyanaz, de a megfontolás mindig megelőzi az elhatározást. Ezek alapján úgy definiálhatnánk az ’elhatározás’-t, mint a tőlünk függő dolgokra való törekvés.
A hatodik fejezet a kívánság fogalmával foglalkozik. A kívánság határozza meg törekvéseinket, azaz elhatározásainkat, ami tulajdonképpen akaratunk kifejeződése, tehát moralitásunk alapja. A kívánság mindig a végcélra irányul és tárgya mindig a ’jó’. Azonban Arisztotelész, mint azt már az első könyv 4. fejezetében kifejtette, a ’jó’-nak nincsen általános ideája, mint Platónnál. A ’jó’ mindenki számára mást jelent. Ez az erkölcsös ember számára az igaz ’jó’, míg a legtöbb embert a gyönyör vezeti félre, mert jónak hiszik azt, noha nem az. Az általános ’jó’ hiánya okozza a különböző törekvéseket. Mert mindenki mást hisz jónak, azaz mindenki morális alapja különbözik a másétól. Csupán az erkölcsös ember moralitása lehet állandó, de mint a hetedik fejezetből kiderül, ez a legtöbb ember számára elérhetetlen. Azaz noha létezik objektív moralitás az elméletben, a gyakorlatban mégsem.
Az eddigiek alapján megállapítottuk, hogy az erények az elhatározás illetve az akarat kapcsán, nem a végcéllal, hanem az ahhoz vezető, a cselekedetekben feltűnő eszközökkel függnek össze. Azaz tőlünk függnek, mivel a cselekedeteink is tőlünk függnek. Tehát az is tőlünk függ, hogy jót vagy rosszat tegyünk-e, ilyformán az is, hogy jók vagy rosszak legyünk-e. Cselekedeteink mozgatóelve bennünk áll, amit akaratunk irányít. És ez, a cselekedeteinkkel kapcsolatos felelősség kritériuma. Ami nem a mi akaratunkon múlik, az nem tőlünk függ, azaz arról nem tehetünk. Ezért büntetendő a részeg duplán, mert tudatlanságának is maga az oka. Aki nem tudatlanságból tesz valamit, az akaratból. Azaz aki nem tudatlanságból igazságtalan, az akaratból. Nem elég kívánni az igazságosságot, azt el is kell határozni, mert míg a kívánság csak a végcélra vonatkozik, addig az elhatározás már az eszközökre. Az elhajított kő sem kapható vissza, miután eldobták. Lelki alkatunknak is csak kezdetben vagyunk alakítói. És később, mint ahogy az eldobott követ sem, az alakítás lehetőségét sem szerezhetjük vissza. Ezért elérhetetlen a legtöbb ember számára az igaz erkölcsiség. Hiszen a lelki alkat segít a helyes és helytelen megkülönböztetésében. Az alapján választjuk meg a célt és az ahhoz vezető utat és az ahhoz tartozó eszközöket.
A fentiek alapján megállapíthatjuk, hogy a moralitás a felelősségvállalás szempontjából ilyenformán nem objektivizálható, hiszen számos esetben a körülmények ismerete és mérlegelése vezethet el a helyes döntéshez. A fordított esetben már inkább fellelhető a felelősségvállalásnak bizonyos morális alapja, azonban azt sem lehet általánossá tenni, hiszen a legtöbb ember a lelki alkata feletti irányítást hamar elveszti és csak a kívánságai diktálta célok alapján cselekedik. Mintegy az eszközök helyett a célt szem előtt tartva, ami nem teszi lehetővé a megfontolást, az elhatározást, azaz azokat a kritériumokat, amelyek a legtöbb esetben az erkölcsös viselkedés alapját adják. Azt hiszem ennek az alapvető gondolatnak a felismerése, Arisztotelész hírnevének igaz tanúja. Hiszen olyan megállapításról van szó, melyen az idő sajnos képtelen lesz kifogni.
|
Word formátumban [« word ] |
» Filozófia - Augustinus - A szabad akaratról
