2013.
A Nincs-kapu: A lényeges lényegtelen
„Nincs sem születése, sem elmúlása a szenvedésnek, sem aki szenvedne, sem aki a szenvedéstől megszabadulna. A jelenségek tökéletesek. Üres edények, melyek pusztán megtelnek tartalommal.” [Szív-szútra]
|
Egyre kevesebb időt szánunk a semmit-tevésre. Pedig bármilyen hihetetlen ez a kapuja a lényeg-látásnak. Csak ha visszavonjuk magunkat a folyamatos sürgés-forgás, cselekvési kényszerétől, akkor nyílik meg az út, bensőnk csendes világába, ahol a folyamatosan kavargó felszín alól felbukkanhat az ami esszenciális, ami valóban lényeges, és ezáltal számunkra értékes is. A semmit-tevés ma mégis kerülendő magatartás, ami kizárólag annak köszönhető, hogy rosszul fogjuk meg ezt a fogalmat.
A semmit-tevés egyrészt nehezebb, mint legtöbben gondolnák, másrészt a tétlenség-szülte, okafogyottság okán, a legtöbbünk számára „fel-nem bukkanó” semmi, egyszerre ijesztő, és örökkön zakatoló gondolatvilágunk számára, céltalansága miatt értelmetlen. Ezért kerüljük el messzire.
A mai ember a „hasznosság” bűvkörében él: csak azt teszi, ami valamilyen eredményhez vezet, aminek tapasztalható, kézzel fogható hatása van. Az aprót, az alig láthatót, semmibe veszi, értéktelennek gondolja. Pedig minden élet, alig látható mikrováltozások végtelen sorozatából születik, sejtről-sejtre épül a szemnek láthatatlan végtelen kicsinység birodalmában. |
Mikor semmittevésre adjuk a fejünket, akkor ezeknek a mikrováltozásoknak adjuk át a teret és a lehetőséget. Ilyenkor úgy döntünk, nem fogunk akarni vagy nem akarni, nem fogunk dönteni, nem fogunk gondolni, érezni, megérteni, meg-nem- érteni, tenni vagy nem tenni, nem fogunk. A jelenbe révedünk, annak értelmetlen értelmébe. Még nem sejtjük van-e, vagy lesz-e bármi hozadéka ennek a merengésnek. Egyáltalán sikerül-e tétlennek maradnunk?
Valószínűleg a merengésünk kezdetén elragadnak magával a gondolataink, majd az érzéseink, majd az emlékeink, majd az elvárásaink. Utazunk térben és időben, gondolatok és érzések hullámain, sodródunk ide-oda. Majd ahogy az elme belefárad ebbe az értelmetlen sodródásba, felmerül az unalom érzete. A céltalan tétlenség keltette frusztráció. Ez feszültséghez és cselekedni akaráshoz vezet. Nehézzé válik egyhelyben maradni, mozdulatlanul és tétlenül. Ezen a frusztrációs küszöbön átlépve léphetünk át a lét és nem-lét kapuján. Ezt a kaput hívják e zen buddhista meditációkban „Kapujanincs átjárónak”, vagy „Nincs-kapunak”.
„Nincs sem szem, sem fül...” kántálják minden nap a japán buddhista szerzetesek a Szív-szutrának nevezett szentirat velős megfogalmazását, fontos emlékeztetőjét. Útjelző gondolatok ezek, amelyek rámutatnak, hogy a lényeghez vezető tanösvényt merre kereshetjük. Ha engedjük, hogy az érzékszervek által keltett pillanatvilág képei, hangjai, benyomásai örök béklyón vezessék bárgyú ökör-tudatunk gondolatvilágát, legfeljebb az ösztönvilág vályújához vezethet az utunk. A kínai csan buddhizmus allegorikus képsorozata ez, ahol az „Ökör hazavezetése” elnevezésű képsorozat írja le azt, hogyan vezetheti vissza mindenki eredendően tiszta tudatát az igazi ősi forráshoz.
Ahhoz, hogy tudatunk hazataláljon igazi otthonába, első helyen az elengedést kell megtanulni. Azt az örökös kényszert kell örömmel elengedni, hogy minden mindig kiemelten fontos és jelentőség-teljes kell, hogy legyen.
Meg kell tanulni, hogyan merüljünk el a jelenlét semleges tapasztalásában, ahol nincs ítélet és elvárás, jó vagy nem-jó, hasznos vagy haszontalan.
A mai ember persze végtelenül türelmetlen, percek alatt kész a véleményével, ítéletével, hogy számára egy helyezet milyen: jó vagy rossz, kellemes vagy kellemetlen, hasznos vagy haszontalan, végső soron kell vagy nem-kell. És bármilyen furcsa, talán ez a türelmetlenség egyben a legnagyobb hasznos eszköz is kezében: mert ma már a legtöbb embernek, nem kell órákat meditálni ahhoz, hogy felgyűljön az elegendő feszültség ahhoz, hogy a frusztrációs küszöbön át és túllépve, a hatalmas felgyülemlő energia hullámait meglovagolva befelé forduljon, ehhez a küszöbhöz néha perceken belül elér. |
|
A mai tanítómesterek tehát könnyebb helyzetben vannak, mert a gyakorlók többsége végtelenül türelmetlen, és nagyon könnyen szenved. Sokkal gyorsabban jut olyan helyzetbe, ami számára kényelmetlen, értelmetlen, idegesítő, amiben azonnal úgy érzi tenni kell már valamit, mert szétrobban, megőrül. A meditációs mester pedig látja és tudja, mikor jön el ez a pillanat. Ilyenkor egyetlen jól irányzott mondattal vagy cselekedettel képes kibillenteni a gyakorlót a megszokott gondolati sémák egyensúlyából, és az elterelő műveletben kisiklott gondolatok, új vágányra terelik a gyakorló felismeréseit. A semmit-tevést gyakorlók egyre erősödő frusztrációja, olyan pszichológiai erőforrás, amely hatalmas gondolati ütközést, egyfajta hasznos közúti balestet okoz a gyakorló gondolkodásmódjában, ahol az értés és nem-értés összeütközéséből fakadó magasabb rendű felismerés váltja fel és oldja meg a megértés örökös kényszerét.
Jó példa erre, egy hosszas semmit-tevő meditációt követő híres párbeszéd a buddhista gyakorló és mestere között:
„T:– Mester kérlek, felelj nekem: mi a Buddha?
M: – Az ott a szentélyben.
T: – Miért, az nem csak egy szobor?
M: – De igen.
T: – Akkor mi a Buddha?
M: – Az ott a szentélyben.”
Az ilyen gondolati összeütközéséből születő, lehetséges felismerés, messze túlvezethet a megértésből fakadó, pusztán logikai gondolatmenetekre építő racionális magyarázatokon. Nem az a kérdés, hogy mit jelent ez, vagy hogy mit akart a mester mondani, vagy hogy mi lehet a rejtett üzenete, vagy értelme ennek a válasznak. A kulcs pont az abszurd, ellentmondásos és váratlan válasz miatt hirtelen születő értetlenségben rejlik. Abban, hogy a válasznak „nincs semmi értelme”. A gyakorló gondolkodásában beálló gondolati elakadás, a nem várt logikai ellentmondás szülte megértési korlát az, ami hirtelen rávilágít az elmejátékok szülte szűklátókörűségére. Arra, hogy a kérdés tárgyát lehetetlen ilyen módon megközelíteni vagy megérteni. Hogy mit jelent Buddhának, Megvilágosodottnak, Felébredettnek lenni, nem kérdezés vagy nem-kérdezés kérdése.
Ha most olvasás közben kényelmetlenül érezzük magunkat, ha úgy érezzük nem értjük, amit olvasunk, ha érezzük a növekvő frusztrációt, tudhatjuk, a helyes útra léptünk. Tegyük félre ezt a szöveget, és csak engedjük el a gondolatainkat és a megértés kényszerét. Próbáljunk pár percig nem csinálni semmit, hagyjuk, hogy szabadon áradjanak gondolataink és érzéseink. Ne ítéljük meg őket, ne osztályozzuk, és ne korlátozzuk felmerülésüket. Adjunk szabad teret annak ami bennünk keletkezett, ami bennünk van. A lélegzetünk szabad áramlásának utat adva, figyeljük meg hogyan csillapodnak és válnak lényegtelenné számunkra azok az érzések, gondolatok, amik ennek az eszmefuttatásnak az olvasása közben születtek bennünk. Ha nem akarunk akarni, ítélkezni, osztályozni, érteni, megjelenik bennünk egyfajta közömbös derű, belső mozdulatlanság, ősi csend, amely a maga megfoghatatlanságában mégis tisztának és világosnak tűnik.
A keleti filozófia fogalomtárában gyakran egyszerűen megszabadulásnak nevezik a szellemi felismerések legmagasabbikát. Olyan állapotnak, ahol a bennünk élő személy, a valódi énünk egyszerűen letesz minden gondolati vagy érzelmi terhet. Ahol nincs kényszer a megértésre, az ítélkezésre, a különbségtételre. Csak ahogy a középkori zsoltárok fogalmaztak a megváltottság állapotának leíráskor: csak szüntelen öröm, és semmi fájdalom. Persze nehéz elhinni, hogy szüntelenül lehet örülni a semminek. Hogy ok, cél és értelem nélkül lehet boldognak és szabadnak lenni. Pedig a szabadság spirituális értelemben ennyi. Megszabadulni annyi, mint gondolati és érzelmi síkon letenni az élet terheit, ami önmagában és önmagától vezet a szűnni nem akaró végtelen boldogág, kiapadhatatlan forrásához.
T: – Mester, mit tegyek, hogy boldog legyek?
M: – Hagyd el a boldogtalanságot.
T: – Mit tegyek, hogy a boldogtalanságtól megszabaduljak?
M: – Engedd, had menjen útjára!
T: – Honnan tudom, hogy megszabadultam tőle?
M: – Nem tudod, hogy tudod?
T: – Mit?
M: – Mit nem?
T: – Mit „mit nem”?
M: – Akkor cipeld csak tovább!
» Ezotéria - Zen-do – A zen útja
» Ezotéria - Jóga – A Lélek Csendje
