"Verum est, certum et verissimum, quod est, superius naturam habet inferioram et ascendens naturam descendentis."

                         

         
 

[« vissza ]

[» Vallásfilozófiai Könyvtár «]
» keret nélkül «

[ előre »]

Horváth Pál

Régészet és vallástudomány

Esettanulmány: A bibliai régészet történetéből

- Archeology and Science of Religion -

 

Sok más, a múltat faggatni képes tudomány mellett a régészet is hasznos segédeszköz lehet egy-egy vallási rendszer, vallási kultúra világának feltérképezéséhez. Nem kell nagy bölcsesség hozzá, hogy belássuk, mennyire így van ez olyan kultúrák és vallások esetében, amelyek emlékeit a föld mélye és az idő régmúltja rejti, vagy amelyek sem az írott, sem az orális és narratív emlékezet, a mitológia, a tanbéli hagyomány eszközeivel nem szólnak már hozzánk.

Ráadásul komolyan kell vennünk, hogy egy vallási világ nem írható le, lényege szerint nem ragadható meg azoknak a szakrális tereknek - szentélyeknek, temetőknek - vagy azoknak a szakrális tárgyaknak az ismerete nélkül, amelyeket csak a régész tud napvilágra hozni. Amennyire természetes tehát, hogy az archeológia nem léphet a vallástudományok helyébe, annyira bizonyos az is, hogy a régészeti eljárások alkalmazása nélkül a világ számos - de talán valamennyi élő és holt - vallása felderítetlen maradna a számunkra. Nem ritka - mint az árják előtti India vagy Mezo-Amerika esetében - hogy a vallási világ jellegének és legalább hozzávetőleges világfelfogásának rendjéből szinte semmi mást sem ismerünk, csak egy város vagy egy templom alaprajzát, ám ebből önmagában is számtalan ismeret adódik. Ám írott, akár egyenesen "dogmatikus" és "szentkönyves" kultúrák esetében sem nélkülözhető a régészeti munka hozadéka. Gyakran ásatás hozza felszínre egy hit történelmi-időbeli fejlődésének perdöntő adatait s ugyancsak a régész lehet az, aki szent iratok elrongyolt példányait emeli ki a földből. A "vallási régészet" feladata lehet azután olyan is, amikor eredménye igazol vagy cáfol: tényeket utal a jámbor meggyőződés, mítikusnak tűnő elbeszéléseket a kőkemény valóság világába. Vallásfenomenológiai áttekintésünkben persze arra nem vállakozhatunk, hogy áttekintsük akár a "szent" archeológiájának módszertanát, de még arra sem, hogy a világ vallásainak történetében áttekintsük azokat a pontokat, ahol a régész ásója tevőleges részt vállal abban, hogy jó tudással bírunk eleink - akár a nagyon régiek, akár a csak nemzedékekkel előttünk éltek - hitéről.

Biblia kutatás

Az alábbiakban tehát a régészet eszközeinek vallástudományi alkalmazására példák egyetlen sorát elevenítjük fel: a bibliai idők, a bibliai világ és a biblikus hitek köréből emelünk ki olyan archeológiai eredményeket és eseményeket, amelyek igazolják, hogy a korábban állított értelemben a régészet valóban lehet segédtudomány a laíró vallástudományok szellemi arzenáljában.

 

Esettanulmány: A bibliai régészet történetéből

1. A bibliai régészet keretei és kezdetei

A bibliai hagyomány teljesebb megértésének, vallástörténeti hátterének jobb tisztázása számára komoly segítséget jelenthet a régészeti kutatás módszereinek alkalmazása, az anyagi kultúra hajdani eszközeinek, a terek és a tárgyak világának megismerése. Már a régi egyház is tisztában volt ezekkel a lehetőségekkel: a legkorábbi időktől nagy becsben tartották azokat a helyeket és romokat, tájakat és tárgyakat, amelyekről úgy tudták, hogy bibliai események tanúi és színterei. Az ilyen pontokon templomok és kegyhelyek épültek, a zarándokok és ereklye-gyűjtők pedig buzgón kutattak olyan tárgyak után, amelyek a Szentírás elbeszélésével, Jézus életével voltak kapcsolatba hozhatók. Constantinus császár korának nagy szakrális építkezései (Jeruzsálemben, Betlehemben vagy Rómában) vagy anyjának, szent Helénának már-már legendás gyűjtőszenvedélye, amellyel Krisztus keresztjét vagy a vértanúk maradványait kereste, már felfogható a bibliai régiségek megbecsülésének, a bibliai régészet kibontakozásának első kezdeményeként is.

Az elmúlt két évezred jelentős népességmozgásai, a zsidó háborúk pusztításai, az iszlám megjelenése és a keresztes háborúk kora viszont azt eredményezte, hogy nem csupán az ószövetségi idők emlékei, de Jézus korának építményei és tárgyai is szinte maradéktalanul eltűntek a tell-ek mélyén, a sivatag homokjában vagy a későbbi korok által emelt épületek és városok falai alatt. A keresztes idők zarándokai vagy a Szentföldre elvetődő levantei kereskedők beszámolói megőriztek ugyan valamit abból, ami egykor a Biblia világa volt, a zsidó-keresztény kultúra régmultja azonban valójában feledésbe merült. Euszébiosz Onomasztikon című helyrajzi műve vagy a keresztesek idejének leírásai adtak ugyan némi tájismereti és műtörténeti támpontot a Szentföld megismeréséhez, sok más azonban - a nevezetes kegyhelyek tengődésén túl - az újkorig nem történt.

Pietro della Valle 1650-ból, Adriaan Relaand 1709-ből hagyott hátra útleírásokat s a szentföldi romok romantikus metszetei sem voltak ismeretlenek a 17. és 18. század Európájában, valódi tájékozódásra és annak felmérésére azonban, hogy milyen kincseket rejt a föld mélye, ekkor még nem kerülhetett sor. E. Robinson angol utazó volt 1838-ban a Szentföld első szakavatott leírója, abban az időben, amikor Európában megszületett a régi korok tárgyi emlékeit faggató szaktudomány, a régészet.

E. Klein német misszionárius 1868-ban találta a Holt-tenger közelében azt a feliratos követ, amelyről rövidesen kiderült, hogy a bibliai elbeszélésből ismert Mésa moábi király felirata. Mezopotámiában és Egyiptomban ezekben az évtizedekben bontakozott ki a komoly feltáró munka, palesztinában azonban a török uralom és a kényes politikai helyzet miatt az ásatások megkezdése még évtizedeket váratott magára. Így a bibliai régészet megszületésének ideje 1890. Ebben az esztendőben kezdte meg az ókori Lákis romjait kereső ásatásait az angol Flinders Petrie, megbontva Tell el-Heszi homokdombját, hogy alatta rábukkanjon annak az erődvárosnak a maradványaira, amely komoly szerepet játszott Kanaán és Izráel történetében. Nagyobb arányú feltárásokra az I. világháború után, a brit mandátum idején kerülhetett sor, majd Izrael 1947-es megalakulása adott ösztönzést a kutatómunkához. Komoly nehézséget jelentett viszont, hogy a bibliai, főleg az újszövetségi történések egykori helyszínei azóta is folyamatosan lakott helyek és nem elhagyott rommezők: igen jellemző, hogy Jeruzsálem óvárosában szinte csak az 1947-es és 1967-es háborúk rombolásai adtak lehetőséget a terepmunka számára.

Flinders Petrie ideje óta a tell-ek és rommezők feltárása nem csupán egyedi objektumokat tett hozzáférhetővé a régi időkből, hanem szinte pontos rétegtani metszetét nyujtotta a vidék több évezredes múltjának. A dolog magyarázata az, hogy a palesztinai térség településeinek jelentős hányada a sorozatos rombolások ellenére újból és újból benépesült, úgy, hogy a az új letelepülők a régi romok mellé vagy egyenesen fölé emelték építményeiket. Így nem ritka, hogy egy lelőhelyen 8-10 ásatási réteg húzódik egymás alatt, a csaknem tíz évezrede folyamatosan lakott Jerikó esetében azonban a kultúr-rétegek száma ezt is jóval meghaladja. A feltárások anyagában az épületek maradványai és a régi idők műtárgyai (ciszternák, kutak, csatornák) mellett igen nagy jelentősége van az időrend meghatározásához nélkülözhetetlen kerámiának és a fémtárgyak felbukkanásának. Számos felirat és osztrakon, a későbbi korokból érem is előkerült, a legnevezetesebb és legbőségesebb epigráfiai anyag pedig a Holt-tengeri tekercsek töredékei jóvoltából jutott a kutatók birtokába. Sajátos kihívást jelentenek a régész számára az ősi kegyhelyek is: a Születés Barlangjától a Szent Sír Bazilikáig minden egyes objektum ősi idők emlékét őrzi.

Palesztina történetének régészetileg megragadható korszakai messze korábban kezdődnek, mint a bibliai idők. A Karmel hegy barlangjainak emberi maradványai arról tanúskodnak, hogy ez a vidék már 40.000 évvel ezelőtt is lakott volt. A korai földműveskultúra és a neolitikus forradalom idejének emlékei Jerikó legkorábbi, kerámia előtti rétegében bukkannak fel. Ezek a megalitikus romok Jerikót már tíz évezreddel ezelőtt városias településnek mutatják, az ezt követő ásatási rétegek pedig a kerámiakultúra, a bronzmegmunkálás, a ciszterna-építés és a központi raktárgazdálkodás kialakulásáról tesznek tanúbizonyságot.

A kőrézkor és a korai bronzkor leletanyaga már állandóan letelepült lakosság létére enged következtetni Palesztina földjén, amikor pedig a Szíria-palesztinai térség Kr. e. 2000. körül belép az írott történelembe, már olyan nyugati sémi népek lakják, amelyeket forrásaink kanaánitáknak neveznek s ekkor bukkannak fel azok a vándorló nomádok is a térségben, akik leszármazottai között a leendő Izráel őseit kereshetjük. A vidék népessége ekkor és az ezután következő századokban olyan városállamokban élt, amelyek a Kr. e. 15. és 12. sz. között igen erős egyiptomi hatásnak voltak kitéve. Ebben a korban bukkannak fel az első Kanaánra vonatkozó írásos tudósítások is a mezopotámiai és az egyiptomi feliratokban és levéltári anyagban, olyan nevezetes forrás-csoportokban, mint a "Mári levelek", az újasszír királyfeliratok és kalendáriumok vagy az "Amarna-levelek".

Jelentős, a későbbi bibliai anyaggal összevethető régészeti leletegyüttesek származnak ebből a korból, olyanok, mint Ugarit romjai és iratai vagy a közelmúltban feltárt Ebla romvárosa és az ott előkerült levéltári dokumentumok. Tudjuk, hogy annak a korszaknak fontos jellegzetessége volt a térségben a városállami létforma és a periféria nomád törzseinek együttélése; a pátriárkák korát és Izrael honfoglalását régészetileg is igazolható módon ennek a folyamatnak az elemeként kell szemlélnünk. A Kr. e. 13. sz.-ban gyökeresen új folyamatok indultak a szíriai és kanaáni térségben. Nomád népek tömeges bevándorlása indult ekkor, a régi városállamok pedig e nagy változás folyamatában vagy rommá lettek, vagy falaik között népesség- és kultúra-váltás bontakozott ki. Jellemző mozzanata ezeknek a történéseknek a már vaseszközöket használó (és alighanem indoeurópai nyelvet beszélő) filiszteusoknak a felbukkanása Egyiptom határán, északról pedig a Hettita birodalom széthullásával párhuzamosan hurrita és nyugati sémi törzscsoportok áramlanak a régióba. A bibliai elbeszélés oldaláról tekintve ez az időszak az egyiptomi fogság, a pusztai vándorlás és a honfoglalás ideje, azt pedig régészeti eszközökkel világosan bizonyítani is lehet, hogy ekkor indul meg Kanaán középső hegyvidékére és a sivatagi peremterületekre a pre-izraelita nomádok ("Mózes népe"), valamint a későbbi szomszédok, Edom, Moáb, Ammón törzseinek beköltözése. Mindez vallási változásokkal is társul: megfogyatkoznak a termékenység-kultuszra utaló oltárkövek és istenszobrocskák a leletanyagban, miközben a Szent Sátor köré szerveződő Izrael hitének alig bukkannak még fel tárgyi nyomai, emlékei.

A Kr. e. 10. sz. elejétől régészeti értelemben is új, jól dokumentálható időszak következik, amelyet a bibliai hagyomány a királyság korának nevez. Béthel és Gád szentélyei, Salamon és utódai palotái és erődítményei, mindenekelőtt pedig a magának a Templomnak is otthont adó Jeruzsálem romjai a tanúi e kor fejlődésének, egyban hitelesítői és értelmezői is gyakran a bibliai elbeszéléseknek. Ezt a jól dokumentált korszakot az asszír és a babilóni háborúk maradványai határolják: Lákis romjai vagy azok az emlékek a Kr. e. 7. és 6. sz.-ból, amelyek Izrael és Júda pusztulásáról, a babilóni fogság elkövetkeztéről tanúskodnak. A régész számára jóval eseménytelenebb a következő, hellenisztikus periódus, a Hasmoneus királyok idejének vagy Heródes korának világa azonban káprázatos lelet-együttesek (Maszada, Herodion, Cezareia Maritima és maga a jeruzsálemi templomhegy és az óváros) fennmaradása, előkerülése révén válik ismét már-már kézzelfogható valósággá a ma embere számára, különösen azonak a monumentális ásatásoknak köszönhetően, amelyek nem csupán Kumrán romjait vagy a heródesi idők erődvárosait, de számos jeruzsálemi és vidéki építményt és műtárgyat is napvilágra hoztak.

A bibliai régészet számára új, izgalmas periódust jelent Jézus és az apostolok kora és a zsidó háború ideje. Ebből a korból kevés ugyan a hitelt érdemlő feltárás, a helyi élet folytonossága miatt pedig meglehetősen rossz is a leletek hozzáférhetősége, ám még így is vannak olyan feltárásaink, mint "Péter anyósának háza" Kafarnaumban, "Zakeus háza" benne szép mozaikokkal Jerikóban vagy a "Gabbata" kövezete az Antonia-várban, azon a helyen, ahol Jézust kínozták és tövissel koronázták a katonák. E korszak régésze számára a legizgalmasabb leletek egyike Kumran és Ain Feskha, az esszénusok településeinek világa, a bibliai régészet illetékességi köre azonban ezektől az időktől túllép Palesztina határain. Így Damaszkusz, Efezosz keresztény emlékei vagy a korai római katakombák régészete is bekapcsolódik a keresztény "régiségek" világának vizsgálatába.

Az erre következő római, majd bizánci korszakból már olyan objektumok, épületek, kegy- és emlékhelyek származnak, amelyek maguk is Jézus és az apostolok idejét voltak hivatottak megjelölni: templomok és kolostorok sokasága alkotja ezt a kört, meg a korai egyház gyülekezeti életének relikviái, temetők, bazilikák, keresztelőmedencék, a vértanúk nyughelyei. Végül régészeti és műtörténeti értelemben önálló anyagot és korszakot jelentenek a Szentföld Kr. u. 634-et, a muszlim hódítást követő emlékei: bibliai terekben emelt muzulmán építmények, mint a Szikladóm vagy az Omár mecset, vagy a keresztes háborúk korának templomai és erődítményei, amelyek sora mintegy lezárja a bibliai és keresztény régészet számára még számbavehető objektumok sorát.

2. Az ősi Jerikó és régi Kánaán
 
Az ószövetségi hagyomány szerint Jerikó volt az az ősi és hatalmas kanaáni város, amelynek falai a Józsué vezette honfoglaló zsidó törzsek közeledtére leomlottak, sok évszázaddal később pedig Jézus végső, Jeruzsálembe vivő útja is e fontos, akkoriban gazdasági és kereskedelmi központnak számító településen át vezetett a szenvedés és a kereszthalál felé, hogy közben színteréül szolgáljon a Zakeussal való találkozás Lukács evangéliumában lejegyzett epizódjának. Jerikó ma is fontos, lakott település. A régi és a jelenlegi város egymás szomszédságában fekszik, mintegy 20 kilóméterre a Holt tenger észak-nyugati szegletétől, 250 méterrel a tenger szintje alatt, egy forró éghajlatú kopár katlanban, a Jeruzsálembe vezető ősi főút mentén. Létezését bővizű forrásainak köszönheti; vonzó és termékeny oázisa éles ellentéte a környék kopár kősivatagának. A mai település határában, attól 2 km-re áll a Tell esz-Szultán, az a törmellékdomb, amely az ősi város maradványait rejti és egyike a Szentföld, de talán az egész világ legizgalmasabb és legfontosabb régészeti lelet-együtteseinek. Forrásai mellett Jerikó annak a ténynek köszönhette létét, hogy fontos utak és karavánutak találkozási pontjában épült: Heródes vagy a római uralom idején vámhely és határállomás volt, de jelentősége és gazdasági virágzása Salamon korában vagy a bizánci időkben is megszakítatlan és töretlen.

A jerikói tell feltárására elsőként E. Sellin és C. Watzinger vállalkozott 1907 és 1909 között. Sok, a legkülönbözőbb korokból származó leletre bukkantak, a tell szerkezetét és a település időrendjét azonban nem tudták meghatározni. 1930 és 1936 között J. Garstang ásott ugyanitt, aki arra a megállapításra jutott, hogy Jerikó városát igen régen, még a kerámia megjelenése előtti időkben alapították. Ásatása D rétegében egy olyan, téglafalakkal körülkerített várost talált, amelyet feltételezése szerint földrengés és tűzvész pusztított el. Mivel ez a település késő-bronzkorinak tűnt, Gerstang a rombolást Józsué könyvével és az abban leírtakkal hozta kapcsolatba, a legkorábbi település korát pedig a Kr. e. 4. évezredre tette. Igazi fordulatot végül K. M. Kenyon 1952 és 1957 közötti ásatása hozott, hiszen neki sikerült a tell teljes rétegtani feltérképezése, az egyes rétegek pontos átvizsgálása, leírása és korának meghatározása. Vizsgálata arra a megdöbbentő eredményre vezetett, hogy Jerikó a föld ma ismert legkorábbi, falakkal körülvett, azaz városias települése.

A legkorábbi, általa talált települést Kenyon a Kr. e. 8. évezred elejéről származtatja, a neolitikus forradalom legkorábbi periódusából. Ekkor jött létre az a néhány hektár területű, 2-3 ezer embernek otthont adó település, amelynek létrejötte alighanem korábban nem ismert hatékonyságú földművelési technikák alkalmazásának volt köszönhető és fordulópontot jelent a civilizáció fejlődésének egész folyamatában. Ennek a kornak az embere még sem az írást, sem a kerámiakészítést nem ismerte; nem használtak fémeket sem, tárgyaikat pedig durván megmunkált kőből formázták. Ugyanakkor az ovális alakú települést robosztus tömbökből rakott kőfalakkal vették körül, amelyek vastagsága 2-3, magassága pedig 7 méter körüli volt. Az egyik, szinte épségben feltárt, belső lépcsővel ellátott őrtorony magassága még ma, a föld alól kibontva is eléri a 11 métert, igazolva, hogy Jerikó ekkori lakói komoly műszaki színvonalon álltak és félelmetes ellenség ellen védekeztek. Ezt a hajdani ellenséget nem ismerjük, az viszont tény, hogy ezt az erődítményt a Kr. e. 7. évezred végén egy fejlettebb kultúrájú nép lerombolta, majd maga telepedett meg a városban. Még ez is a kerámia megjelenése előtti időkben történt, az új lakók viszont - alighanem kultikus meggondolásból - agyaggal tapasztott koponyákat - talán halotti jelképeket - hagytak maguk után. Ez a civilizáció a Kr. e. 5. évezred végéig élt a városban, amikor Jerikó ismeretlen okból, talán egy természeti katasztrófa hatására elnéptelenedett.

A város feltárásának következő, C és D ásatási rétegében jelenik meg a kerámia, röviddel később a fémek (réz, bronz) használata. Ez a korszak Kr. e. 3400 és 1700 közöttre tehető, időben tehát párhuzamos a pre-sumer Warka-kultúrától a közép-babilóni éráig terjedő korral. A korabeli etnikumról semmit sem tudunk, hiszen az írás, a nyelvi emlékek hiánya azt nem teszi azonosíthatóvá, a régészek többsége azonban sémi, proto-kanaáni népcsoportra gondol és erre enged következtetni az anyagi kultúra is, amely - egyebek között - termékenységkultuszra épülő vallásosságról tanúskodik. A város falai ebben a korszakban 17 alkalommal épültek ujjá, anyaguk pedig már nem kő, hanem nyersen szárított vagy égetett agyagtégla volt. Ezek a rétegek sokszori tűzvész és pusztítás, talán ostrom nyomait őrzik, bizonyítva, hogy ezeknek az időknek a története igen mozgalmas lehetett Palesztina földjén. A periódus vége felé, a késői bronzkorban Kenyon megállapítása szerint három ujjáépítés is volt, minden esetben úgy, hogy az új falakat egyszerűen a régiek alapjaira illetve romjaira helyezték, amikor pedig - Kr. e. 1700 után - a terület alighanem az Egyiptomot is meghódító hikszoszok kezére került, a védőműveket vizesárkokkal is kiegészítették. Ennek a korszaknak az vetett véget, amikor Kr. e. 1550 körül az egyiptomi seregek rombadöntötték Jerikót és ellenőrzésük alá vonták a palesztínai térséget; évszázadok elmúltával ezeknak a romoknak a monumentális látványa szülhette a város falainak leomlását elbeszélő, ám történelmileg aligha hiteles legendát. Ami a régészeti adatokat illeti, Izrael honfoglalásának idején Jerikó lakatlanul állt, határában egy nyomorúságos kis kanaánita faluval, a zsidó törzsek pedig csak a Kr. e. 13. sz. végén, a bírák korában jelentek meg ezen a vidéken.

Jerikó, már mint jelentős zsidó település, a Kr. e. 11. sz.-ban épült ujjá, a két királyság korában pedig először a salamoni királyság határvárosa, majd Júda része volt. Ebből a korból hiányoznak a monumentális építészeti emlékek: a lakóházak alapfalai és a kerámia-anyag azt a bibliai adatot igazolja, hogy a város ekkor nem tartozott a jelentős központok sorába. Az asszír és a baliloni korszak Jerikójának történetét nem ismerjük, annyi azonban bizonyos, hogy mindvégig lakott hely maradt. A fogság után alighanem Jerikó is ujjáépült, a hellenisztikus időkben azonban az ősi város ismét elnéptelenedett. Ez alighanem úgy történt, hogy lakói odahagyták a régi, romos várost, a már formálódó tell-t és tőle 2 km-re, a jeruzsálemi út tőszomszédságában egy új Jerikót építettek. Ennek a falai között a Makkabeus korban kis erődítmény is állt, a Hasmoneus királyok pedig palotát is építtettek maguknak, amelyet Pompeius rombolt le Kr. e. 63-ban vezetett egyiptomi hadjárata idején.

Az új Jerikó virágzását Heródes építkezéseinek köszönheti. A király ezt a kereskedelmi forgalma és közlekedési összeköttetései miatt gyors fejlődésnek indult, oázise révén kellemes éghajlatú helyet hellenisztikus izlés szerint kibővítette, a város határában pedig téli palotát emeltetett a maga számára, amelynek római stílusú fürdője öreg éveinek vált kedvelt tartózkodási helyévé. Jézus korában Jerikó a "pálmák városa", az arábiai karavánutak végállomása volt s a jeruzsálembe igyekvő zarándokok jelentős része is ebből az irányból tartott a szent város, a Szentély felé. Ebből a korból van egy olyan - a romantikus fantázia által némiképpen túlértékelt - leletünk is, amely Lukács evangéliumának Zakeus-történetéhez kapcsolódik. A város nyugati kapuja közelében előkerült ugyanis egy gazdag magánház alapszintje, amelynek egykori, hellenisztikus izlést tükröző belső pompájáról a benne talált padlómozaikok tesznek tanúbizonyságot. Ezt az épületet a régészek játékos kedvvel csak "Zakeus házaként" emlegetik is így mutatják a romot ma a túristáknak is. A Kr. u. 1. sz. ismét fordulatot hozott a város históriájában: a zsidó háborúk Jerikót is romba döntötték, helyén pedig néhány évszázad elteltével egy jelentéktelen arab városka élt tovább, amely századunkra a térség palesztín kultúrájának egyik központjává lett.

Az izraelita honfoglalást megelőző évezredek történetében Kanaán földjének legősibb és legjelentősebb városa Jerikó volt ugyan, de számos más település feltárására is sor került, amelyek már a honfoglalás előtt is komoly történeti múltat mondhattak a magukénak s amelyek élete a bibliai időkben is folytatódott. Ha tehát a bronzkori Kanaán történetének emlékeit akarjuk számba venni, három olyan nevezetes lelőhelyet kell megemlítenünk, amelyek nem Palesztina földjén, hanem a szomszédos szíriai régióban vannak, de egykori létezésük és mai megtalálásuk fontos adalékokat és párhuzamokat kínál a szentföldi régészet számára is. Ezek sorában az első Mari városa Felső-Mezopotámiában, az Euphratész mentén. Ennek az egykori birodalmi fővárosnak, Babilon vetélytársának a tell-jén 1933-ban kezdődtek az ásatások. A nyugati sémi népek, hurriták, nuziták által lakott településnek a Kr. e. 3. évezred közepén volt az első, Kr. e. 1700 körül pedig a második fénykora, akkoriban, amikor ezen a vidéken Ábrahám vándorolt Kanaán felé. Mari romjai között monumentális erődítések, hatalmas templomok és paloták kerültek elő, a palota levéltárának anyagában pedig bibliai hely- és személynevekre, egyebek között A Benjamin-törzs nevére, a habiru vagy hapiru népnévre is rábukkanhatunk.

Jelentőségét tekintve Mari feltárásához mérhető az a lelet is, amely 1928-tól az észak-föníciai Rasz Samra területén került elő. A Kr. e. 3. évezred második felétől a 2. évezred derekáig itt állott fenn Ugarit kanaánita kultúrájú városa és birodalma, amelynek anyagi, tárgyi és írásos emlékei a kanaáni városi civilizációk világába engednek betekintést. Ugarit mitológiai szövegekből kibontakozó szellemi-vallási elete annak a nyugat-sémi hagyománynak az emlékeit őrzi, amely az atyák hitének, Izrael vallásának is a forrása. A megtalált mitológiai szövegek egy Jah vagy Jaw istennevet is tartalmaznak, akinek alakját Jahwe alakjával azonosítanak a filológusok és vallástörténészek. Az építészeti emlékek, közötte a kanaáni-föníciai szentély- és oltár-tipus darabjai mellett itt az írásbeliség felbukkanása és azok a mitológiai szövegek a lényegesek, amelyekben JHWH-nak, Izrael egyistenének a neve elsőként fordul elő.

A harmadik fontos lelőhely tell Mardikh, az ókori Ebla, amelynek feltárása 1964-ben kezdődött, az ásatás és a feltárt anyag értékelése pedig máig sem fejeződött be. Ebla erődítményei a kanaáni-izraelita típus előzményének látszanak, a két feltárt királyi palota pedig a térség monumentális középület-típusának jellegzetes példását adja. Feltűnő, hogy az itt feltárt szentélyek alaprajz és építészeti kivitel tekintetében erős hasonlóságot mutatnak a későbbi kanaáni típussal, végső soron Salamon templomával is. Eblában is került elő levéltár: a még javarészt feldolgozatlan anyag ismét rokonságot mutat a bibliai írásbeliséggel, különösen ami a nevek és fogalmak párhuzamosságát illeti.

E három lelőhely feltárásai világos képet adnak azokról az építészeti és kluturális, de részben vallási viszonyokról is, amelyek Kanaán világát jellemezték a zsidó nép és vallása kialakulásának századaiban és amelyek ismerete nélkül a Jahwe-hit monoteizmus irányába mutató fejlődésének rekonstrukciója is lehetetlen volna. A régi Kanaán vallási "képlete" egyébként módfelett egyszerű:az erődített város központjában álló palota- és szentélykörzet a termékenységkultuszra épülő vallási élet centruma, a helyi Baál lakhelye. A szakrális és világi központokhoz raktárak, díszes udvarok, kincstárak és irattárak csatlakoznak, a helyi vallási kultúra pedig a néphit mágikus szobrai és áldazatai, illetve a korabeli spekulatív mitológiai kölktészet dimenziói között képzelhető el. A városok képe és külleme is rekonstruáálható: zártfalú, belső udvaros, tetőteraszos, egymástól sikátorokkal elválasztott házak sokasága, amelyekben az ablakok a belső térbe nyílnak, ez alkotja a mindennapi élet színterét. A város központja a bazár, a piac, ahol a szentély felől kiinduló "felvonulási út" kiöblösödése van. Ezt a képet egészíti ki a palota/templom, a kormányzati raktárak világa, mindezek az elemek együtt pedig a korabeli Közel-Kelet, a Biblia világának városképét, kulturális és vallási világának leképeződését is jelentik.

3. Lákis, Megiddó és Dávid városa
 
A régészeti magában Palesztinában is olyan települések sorát tárta fel, amelyek anyagában a korábbi, kanaánita periódus, a honfoglalás és a bírák korának emlékei, majd a királyság idejének világa is megfigyelhető. Palesztina földján sok helyen találtak a régészek a kérdéses és kritkus Kr. e. 13.-12. sz. periódusában erőszakos rombolásra utaló nyomokat, máshol viszont a kerámia-anyag, az építmények és ciszternák mutatják, hogy új, a korábbinál egyszerűbb anyagi kultúrájú népesség érkezett a térségbe. Tartja magát az a felfogás is, hogy Izrael megjelenése mindenekelőtt a ciszterna-építés új technikájának felbukkanásával kapcsolható össze. A régészet magának a honfoglalást diadalmas hadjáratként ábrázoló bibliai elbeszélésnek a tényét nem támasztja alá: vannak ugyan erőszakos rombolások, az esetek zömében azonban az izraelita kultúra békés beszivárgás révén, folyamatosan jelenik meg a kanaánita városokban, arra engedve következtetni, hogy a régi és az új, a szó etnikai és kulturális, de bizonnyal vallási értelmében is csak fokozatosan nyert teret a térségben. Honfoglaló harcok, hódító hadjáratok lehettek ugyan a folyamat részei, ám Izrael honfoglalása, amely történeti tény, általában nem diadalmas benyomulás, hanem békés összeolvadás volt - ez pedig jó magyarázatát nyujtja annak is, hogy Jahwe egyedülvaló kultusza miért csak lassan, lépésről lépésre nyert treret még az általa választott nép életében, hitének mindennapjaiban is.

Már a régi Kanaán életében is fontos hely volt Lákis városa, amelyet 1932 és 1938 között J. L. Starkey tárt fel. A vidék legrégebbi lakói a Kr. e. 3. évezredben még barlangokban éltek, ezt követően azonban várost emeltek maguknak, amelyet a hikszoszok idején, a 2. évezred első felében már erős falakkal vettek körül. A városról, amelyet Kr. e. 1500 táján egyiptomi hódítók romboltak le, szó van már az egyiptomi "Amarna-levelekben", a 18. dinasztia hivatalos irataiban is. Ezek a levelek virágzó városállamra utalnak, a régészeti feltárás pedig azt bizonyítja, hogy Lákis szentélye a kanaáni termékenység-kultusz központja volt ezekben az időkben. Nem bizonyítható, hogy a zsidó honfoglalással összefüggésban, de a város Kr. e. 1220 körül elpusztult és elnéptelenedett, amikor pedig a bírák kora végén ujratelepült, kultúrája már nem kanaáni, hanem izraelita jellegű. A királyság korában Salamon közigazgatási központtá tette és palotát is emelt itt, magát az erősséget pedig - komoly földmunkákkal tették - bevehetetlen erősséggé. Ez az erődítési gyakorlat a filiszteus háborúkból alig kilábaló Palesztinában korántsem egyedülálló: a korai királyság idején előszeretettel építeték ki erődítménnyé az ország fontosabb városait. Ebbe a sorba tartozott Lákis is, amely az asszír időkre már egyike volt az ország legfontosabb erődítményeinek. Nagy, 7 hektárt meghaladó védett terét kettős, bástyákkal megerősített és vizesárkokkal védett fal vette körül. Kr. e. 701-ben a várost sikeresen ostromolták az asszírok: ennek az eseménynek a nyomát őrzik a közelben feltárt tömegsírok, amelyekben a régészek közel kétezer holttestre bukkantak. A Kr. e. 587-es babilóni hadjáratnak is Lákis volt az egyik célpontja: e drámai eseményről az előkerült osztrakonok, a cserépre írt lákisi levelek őriznek adatokat. A város története - ez meglehetősen ritka Palesztinában - a hellenizmus korában végetért: a fogság után még felépült ugyan a település, stratégiai jelentősége azonban megszűnt, a Hasmoneus királyság idején pedig lakói végleg elhagyták.

Lákis történetéhez sokban hasonlóan alakult Megiddó históriája, amelynek feltárását az 1960-as évektől a neves izraeli régész, Y. Yadin végezte el. E város történelmi sorsát alapvetően meghatározta, hogy mint a termékeny Jezréel síkság legnagyobb települése a Szíriát és Egyiptomot összekötő hadiút mentén feküdt, az ország északi stratégiai kapujában. Környéke szinte természetes csatamezőként kínálkozott többször is a történelem során. A hely ennyiben jelképpé lett és így került a Jelenések könyvébe: a végidő nagy, apokaliptikus ütközetének színhelye, Armageddón nem más, mint a 'har megiddo', Megiddó síksága. A város területén a régészeknek húsz ásatási réteget sikerült elkülöníteniök, amelyek közül a legrégebbi Kr. e. 4000 körülről való. A legkorábbi megtalált szentély Kr. e. 3100 táján épült, amelyet időben egy mesterségesen emelt áldozati halom kialakítása, majd újabb szentélyek emelése követett. A város virágkorát a hikszoszok idején, a Kr. e. 18-16. sz.-ban élte, amikor már komoly erődítmény volt. Utána századokig egyiptomi helyőrség állomásozott pusztuló falai között s ebben a késő-kanaáni periódusban készült el az a függőleges aknát és sziklába vájt alagutat is magábafoglaló vízvezetékrendszer, amely a kor mérnöki tudását dícséri.

Ezt a Megiddót Kr. e. 1200 körül hatalmas tűzvész pusztította, utána pedig a filiszteusok erődítménye volt, akiknek kerámiái és fémtárgyai elő is kerültek a feltáráskor. Megiddó újabb pusztulása Kr. e. 1000 körül következett be, vélhetően Dávid hadjáratának eredményeként, utána pedig a település anyagi kultúrája már egyértelműen izraelita jellegű. Salamon király volt az, aki a Biblia közlése és az ásatások bizonysága szerint is nagy építkezéseket kezdett a városban, amelynek egyszerre szánt határvédő és közigazgatási feladatokat is. Így a hely tartományi központ rangjára emelkedett. Falai között királyi palota épült és laktanyák az állandó helyőrség számára, amely lovassággal is rendelkezett, sőt itt volt a támaszpontja Salamon harci szekerekkel felszerelt elit osztagának is. Minderről megemlékezik a Szentírás, a régészeknek meg sikerült megtalálniuk azokat a kocsiszíneket és istállókat, amely Salamon és Aháb király korában épültek. Megiddó egyike volt a szír-efraimita háborúban feldúlt helyeknek, az asszír időkben viszont ismét katonai és igazgatási központ. Falai alatt vesztett csatát Kr. e. 609-ben Nékó egyiptomi fáraó ellen Józsiás (Jozíja) király. A hely a babilóni időkben már alig jutott szerephez, később pedig volt ugyan a helyén egy kis település, sőt egy római tábor is, ám az ősi Megiddó története lezárult.

Amíg a régi Kanaán számos városa átvészelte a korai izraelita időket, de a hellenizmus idején eltűnt a térképről, addig merőben más a helyzet Jeruzsálem, a jebuziták egykori székhelye, majd Dávid városa esetében. Mindez persze megnehezíti a régész dolgát, hiszen az évezredek óta lakott, ma is sűrűn beépített városban a korai ásatási rétegek feltárására alig van lehetőség. Az mindenesetre bizonyos, hogy legkésőbb a korai rézkorban már település állt Jeruzsálem helyén, a Sion hegy pedig a késői bronzkorban egy olyan kanaánita város területe volt, amelyről egyiptomi források is megemlékeznek. Kétséges viszont, hogy ez a település Kanaán nagy és fontos központjai közé tartozott; jelentősége csak akkor növekedett meg, amikor Dávid király elfoglalta és országa fővárosává majd a zsidó vallási kultusz központjává tette. A jebuziták egykori városa a mai Templom-hegytől délre feküdt, területe pedig nem lehetett nagyobb 2-3 hektárnál. Az elmult évtizedekben sikerült feltárni e régi település falainak néhány részletét, amely azt igazolja, hogy e hely semmiben sem különbözött a többi kanaánita várostól. E korszak szegényes leletei között tarthatunk számon egy régi temetőt, néhány kerámiát és használati tárgyat, Baál- és Astarte-szobrocskákat, oltártöredékeket, valamint annak az alagútnak néhány részletét, amely a Gihón-forrás vizét a városfalak mögötti területre juttatta be s amelyen át Dávid katonái is bejutottak a városba.

Az egészen biztos, hogy amikor Dávid Kr.e. 1000 körül a város birtokába jutott, nagyarányú bővítésekbe kezdett. A maga új városát a régitől északra húzódó Ófel-dombra emelte, amely a későbbi Templomhegy felé biztosított összeköttetést. Egyben hozzálátott megnagyobbított városa falakkal való körbevételéhez, a palota és a templom, a Jahwe-szentély számára pedig ugyancsak kiszemelte a helyet az Ófel dombhoz simuló hegyháton. Jeruzsálem igazi kiépítője végül Dávid fia, Salamon király lett. Jeruzsálemi építkezései sorában a legfontosabb és legnevezetesebb maga a Templom, az a kőből emelt állandó szentély, amelyet a vallási életet központosító király Jahwe tiszteletére emelt Kr. e. 950 körül. Ennek az épületnek szinte semmilyen régészetileg azonasítható nyoma nem maradt: elhelyezkedéséről, tájolásáról, méreteiról és díszítéséről csupán közvetett adatok, a kanaáni szentélyekkel fennálló párhuzamok és bibliai leírások állnak a rendelkezésünkre. Ezek alapján biztosra vehető, hogy az épület, amely föníciai iparosok kezemunkáját dícséri, a szíriai-föníciai templom-típushoz sorolható háromhelységes épület volt, amelynek hosszanti tengelye elérte a 40 métert, szélessége és magassága pedig a 20-20 métert. Fagerendázatú kő épület volt, udvarokkal és oltárokkal körülvéve, gazdagon ékesítve aranyozással és talán homlokzatfestéssel is. A Templomhegy déli részén állhatott Salamon palotája, amelyről azt feltételezhetjük, hogy ugyancsak a föníciai és kanaáni építészet hagyományait követte és nem különbözhetett lényegesen Ugarit, Ebla vagy Mari palotáitól, ahol a sokhelységes épület alapszintje kőből, a felső emelet fából készült.

Sokáig kérdéses volt a régészek és topográfusok körében, hogy pontosan hogyan helyezkedett el a kanaánita város és Dávid városa a Templomhegyhez viszonyítva. Annyi nyilvánvaló volt, hogy a "polgárvárosnak" a Gihon-forrás nélkülözhetetlen vize közelében, tehát a Templomhegytől délre kellett lennie. A pontos lokalizálást végül K. Kenyon ásatásai tisztázták a 60-as években. Neki sikerült megtalálnia nem csupán a kanaánita, hanem a Dávid idejéből való városfal részleteit is, így azután a település területe behatárolhatóvá vált. Ennek megfelelően a régi Jeruzsálem a Templomhegytől délre fekvő, meredek völgyek által határolt háromszög alakú területen feküdt. Falakkal körülvett területe 4,5 hektár volt, amely É-D-i irányban 450 m hosszan és 100 m szélesen húzódott. Déli végpontja Siloé tavánál, északi talpfala a Templomhegy oldalában volt. Kenyon megtalálta a Siloé tava közelében álló Vizikapu romjait is, a hagyomány által "Dávid tornyának" nevezett építményről viszont bebizonyosodott, hogy az késői, a Makkabeus időkből való.

4. Jeruzsálem, a Szent Város régészeti emlékei

A kanaánita korszaknak és a korai királyság idejének páratlan emléke az a sziklába vájt tárna- és akna-rendszer, amely a föld alatt biztosította az egykori városfaltól 30 méterrel kifelé és 15 méterrel mélyebben fekvő Gihon forrás megközelítését. Valamivel későbbi nagyszerű mérnöki munka az említett vízrendszerhez csatlakozó Siloé-alagút, amely a forrás vizét 600 méteres tekervényes utat megtéve a Siloé tavának nevezett ciszternába vezeti. Ez a páratlan műtárgy az asszír időkben, Hiszkija király uralkodása idején épült.

Topográfiai és demográfiai feltételezések szerint - mint már mondtuk - Dávid idejében a város területe 4,5 hektár, lakosságának száma 2-3000 fő volt. Salamon uralkodása végére a terület 13 hektárra, a népesség 6000 főre emelkedett. A gyarapodás az asszír és babiloni korszak végéig folytatódott: Kr. e. 600 táján a város nagysága elérte a 60 hektárt, a népesség száma pedig a babiloni fogság előtti években megközelítette a 25.000 főt.

A város és vele a Templom Kr. e. 587-es pusztulása, majd a babilóni fogság után megindult ujjáépítés koráról, a perzsa fennhatóság idejéről megkehetősen keveset tudunk. Nehemiás korában ujjáépültek ugyan a város falai, a lakott terület azonban a dávidi időkre emlékeztető méretűvé zsugorodott és a népesség is csak a korábbinak a töredékét tette ki. Régi helyén, de a korábbihoz képest szerény méretben és kivitelben felépült ismét a Templom is, a nyugati oldalon pedig a város új negyedekkel gyarapodott. Egészen a Hasmoneus királyság idejéig kellett várni arra, hogy Jeruzsálem terület és népesség dolgában felülmúlja azt az állapotot, amilyenben a fogság kora előtt volt, a heródesi uralom évtizedei viszont igazi fénykort hoztak. Heródes uralmának évtizedeiben a város területének és népességének növekedése új városfalak emelését tette szükségessé, a város hatalmas kereskedelmi és kultikus forgalmát pedig ekkor már tucatnyi erődített kapu bonyolította le. Herodes - amint korábban a Hasmoneusok is - palotát emeltetett magának a város nyugati részében (a mai óvárosban), a védőművek különösen veszélyeztetett pontjait pedig tornyokkal, bástyákkal is megerősíttette. Jeruzsálem sok középületet kapott a király akaratából: megépült a római stílusú és technikájú vízvezeték, a Templomhegy É-Ny-i sarkában pedig a király erődítményt emelt, amelyet római partónusáról és barátjáról Antonia-várnak neveztek el. Később, a római uralom évtizedeiben ez az építmény lett a római procuratorok székhelye, Jézus elítélésének színtere, a várost felügyelő római katonai alakulat támaszpontja.

Heródes legjelentősebb jeruzsálemi építkezése mégis a Templom ujjáépítése és kibővítése volt. Az általa kialakíttatott hatalmas, 300x480 m kiterjedésű, kváderkövekből emelt magas falakkal körülvett szentélykörzet ettők kezdve meredek lépcsősorokon és 10 kapun át volt megközelíthető. A Templomot udvarok vették körül, az udvarokat pedig hellenisztikus izlés szerint oszlopcsarnokok övezték. Ugyancsak oszlopcsarnokok és díszes rácsozatú falak választották el egymástól az egyes udvarokat is: a Pogányok, az Asszonyok, a Férfiak és a Papok Udvarát. A Papok Udvarában emelkedtek az égő- és illatáldozati oltárok s mögöttük magasodott az 50 m homlokzatszélességű és portálmagasságú, kívül-belül gazdagon díszített szentély a Szentek Szentjével, egy 10x10 m alapterületű teremmel a hátterében. Az építőmunka nagyrésze elkészült még Heródes életében, az építési munkák azonban csak a zsidó háború előtti években fejeződtek be.

Jeruzsálem külső gyarapodása a római uralom első évtizedeiben is folytatódott. A falakkal körülvett, peremvárosokkal övezett terület nagysága 160 hektárra növekedett, a lakosság száma pedig Jézus korában már megközelítette vagy elérte a százezret. Ilyen körülmények között következett be a Kr. u. 70. esztendő, amikor - a zsidó háború hadjárata során - Titus legiói bevették a lázadó várost. A harcoknak nem csupán a lakók és a városba menekülők tízezrei estek áldozatul, de az építészeti emlékek zöme is megsemmisült. Tűz emésztette el a Templomot, a palotákat és középületeket és a városfalak nagyrésze is romokban hevert. A rombolás végül Kr. u. 135-ben vált teljessé, amikor egy ujabb lázadás leverése után Hadrianus parancsára a római csapatok módszeresen szétrombolták még a város romjait is, helyén pedig Aelia Capitolina néven római coloniát emeltek. Ahol egykor a Templom állt, Jupiter-szentély épült, zsidóknak pedig tilos volt még belépniök is a falak közé. Amikor azután Jeruzsálem Constantinus idejében, a kereszténység győzelmének jeleként ujjáépült, az építőket már az a cél vezette, hogy a szent városban Jézus élete eseményeinek állítsanak emléket. Ennek megfelelően emlék- és kegytemplomok emelkedtek az ujraéledő város fölé, amelyeket szerzetes- és zarándokházak sokasága vett körül. Az arab uralom után mecsetek épültek a régi romokon, így a Templom egykori helyén is, majd a keresztesek formálták tovább a város képét. Nagy Szulejmán idejében épült a ma is álló városfal, a 20. században pedig nagy ásatások, háborús pusztítások, politikai és határváltozások formálták Jeruzsálem óvárosát, amelynek szomszédságában 1947 után modern zsidó lakónegyedek emelkedtek.

A Templomhegy régi építészeti emlékei, főképpen maga a harmadik vagy heródesi Templom teljesen megsemmisült, illetve az ásatók számára gyakorlatilag hozzáférhetetlen. A terület déli oldalán ma az Al-aksza mecset áll, azon a helyen pedig, ahol egykor a Papok udvarán álló égőáldozati oltár volt, ma a Szikladóm emelkedik. Ami megmaradt, az a heródesi templomkörzet monumentális alapfalának egy darabja, a Siratófal, az utóbbi két évtizedben pedig a templomtérre vezető lépcsők és kapuk feltárására került sor. Az 1967-es háború rombolásai adta lehetőségeket kihasználva találták meg a régészek a Nehemiás-féle városfal egy darabját és Jeruzsálem római-kori főútvonalát, K. Kenyon ásatásai pedig a babilóni ostrom okozta rombolásoknak bukkantak a nyomára és felszíre hoztak egy Kr. e. 8. sz.-ból való pogány szentélyt. A régészek számos sírkamrát is találtak, részben a korai királyság idejéből, részben pedig Jézus korából. A város nyugati részén, ott, ahol a középkori török citadella állt, napvilágra kerültek Heródes palotájának alapfalai. Nem bibliai régiségek is megkerültek: a Templom közelében feltárták az Omajjád kalifák palotáját, a bizánci időkből pedig számos keresztény emlék - templomrom, mozaik - került elő. Jelentős feltárásokat végeztek az utóbbi években a Felsővárosban is, amelyek eredményei közül a Szent Sír bazilika alapjainak és az alattuk lévő ókeresztény sírkamráknak a magtalálása említhető.

5. Judeai emlékek a korai római időkből
 
Heródes építő szenvedélyének nyomait nem csupán fővárosában, hanem egész királysága területén megtalálhatjuk. Ám amíg a király Jeruzsálemn esetében a hagyományokat és a zsidók vallási érzékenységét tiszteletben tartotta, máshol a hellenisztikus divatok buzgó mecénásának és követőjének bizonyult. Különösen ez vezette, amikor városokat alapított vagy reprezentatív középületeket emeltetett. Igaz mindez főként második fővárosa, a tengerparti Caesareia Maritima esetében, amely később a római prokurátoroknak is székhelye volt és amelynek falai között Pál apostol is raboskodott. Ez a város eredetileg föníciai település volt, amelyet a Hasmoneus királyok hódítottak meg, majd Octavianus adományaképpen lett Heródes személyes birtokává. A király Kr. e. 22-ben fogott itt hozzá egy új város felépítéséhez, amikor pedig elkészült, a császár iránti hódolatból a Caesareia nevet adta neki. Mindenekelőtt alkalmas kikötő kialakításáról gondoskodott itt Heródes: akaratából két nagy móló épült, a víz alatt pedig hatalmas kőtömbökből hullámtörőket emeltek, hogy nyugodt vizet biztosítsanak a kikötni akaró hajóknak. A kikötőben raktárak egész sora épült, a félkörös védőfalakkal körülvett város ellátására pedig két vízvezetéket is építettek Heródes mérnökei. A zömmel görögök, nem-zsidók által lakott város középületei hellenisztikus életszemléletet tükröznek: fórum, színház, cirkusz, lóversenypálya, nyilvános tornacsarnokok és fürdők mutatják a "görögös izlés" érvényesülését ebben az 50.000 embernek otthont adó városban, ahol még a díszutak burkolására is márványlapokat használtak az építők és amelynek körvonalait a régészek és a búvárok mellett a légi és az űrfényképezés is segített tisztázni.

Heródes építő buzgalma másik jeleként országa területét erődítményekkel rakta tele. Ezek a szinte bevehetetlen erősségek részben személye, családja és hatalma védelmét szolgálták, de egyben királysága stratégiai jelentőségű útvonalait és határait is oltalmazni segítettek. Heródes mérnökei a salamoni időkig visszanyúlva szinte megközelíthetetlen helyeket szemeltek ki erre a célra, vagy hatalmas földmunkák elvégzésével tették ezeket a helyeket bevehetetlenné, gyakran korábbi, zömében a Hasmoneusok idejéből való várakat építve át. Heródion, Mahérusz, Maszada képviseli az építkezéseknek ezt a típusát: több közülük fontos szerephez jutott a zsidó háború harcai idején, régészeti feltárásuk pedig a szentföldi régészet egyik legfontosabb programja volt az utóbbi évtizedekben. Északon Alexandrium régi hasmoneus erőd volt, amelyet a hegyoldal függőleges lefaragásával tettek bevehetetlenné, magának az erődnek robosztus falai alá pedig kiterjedt kazamatarendszert építettek. Dok felujjított és Küprosz frissen emelt erőssége keltről oltalmazta az országot, Heródion viszont királyi palotájával Heródes személyes kényelmét és biztonságát szolgálta. A Holt tenger keleti oldalán kopár hegycsúcson álló Mahérusz sem csupán erőd, hanem királyi palota is volt, amelynek falai között Keresztelő János kivégzése történt.

Történeti sorsának különlegességét és környezetének zord kietlenségét tekintve a várak sorában a Holt tenger nyugati, judeai oldalán emelkedő Maszada a legkülönlegesebb, amelyet Y. Yadin tárt fel az 1960-as évek vége után. A vár 400 m magas sziklafalakkal körülvett hegycsúcs platóján épült, amelyet csupán két, jól védhető ösvény köt össze a külvilággal, közvetlen környéke pedig szinte már holdbéli tájakra emlékeztető kietlen pusztaság, közelében a "pokol tornácával", a bűnös városok, Szodoma és Gomorra egykori vidékével. A fennsíkot bástyákkal megerősített várfalak veszik körül, belső terében pedig ciszternák, raktárak és paloták álltak. Az épület-komplexum leglátványosabb része a háromszögletű fennsík északi csúcsán kialakított, terraszokon álló palota volt, lakó- és fürdőhelységekkel, belső kertekkel és díszteremmel. Ennek a romjai között Yadin falfestményeket és mozaikokat is talált, a közelben pedig a legkorábbi ismert zsinagóga maradványai kerültek elő, ahol a kutatók régi bibliai kéziratok töredékeire is bukkantak. Különös szerepet kapott ez az erődítmény a zsidó háború történetében. Jeruzsálem eleste után a zélóta felkelők egy csoportja falai közé vette be magát és innen ki-kitörve harcolt a római csapatok ellen. A legiók a várat ostromgyűrűbe zárták, majd rámpa építésével juttatva a falak közelébe a katonákat, ostromgépekkel rombolták a bástyákat. Kr. u. 73-ban, három esztendei ostrom után a kiéhezett védők kollektív öngyilkosság mellett határoztak: megölték a velük lévő asszonyokat és gyermekeket, majd sorsot vetettek arról, hogy kik legyenek azok, akik a többiekkel is végezve önkezük által pusztulnak el. A várat megszálló rómaiak végül csupán halottakra leltek. Az esetről tud Josephus Flavius, Yadin viszont nem pusztán az utolsó halottak tetemeit találta meg, hanem azokat a neveket tartalmazó cseréptáblákat is, amelyek alighanem a végső és végzetes sorshúzás eszközei voltak. A szépen rekonstruált erőd ma nemzeti emlékhely, az "ismeretlen katona" jelképes sírja.

6. Kumrán régészeti anyaga és az esszénusok világa
 
Kumrán leleteinek felbukkanása, az erre következő régészeti, filológiai és vallástörténeti kutatómunka története ma már meglehetősen közismert. 1947-ben egy beduin pásztor elvesztett állatot keresve akadt rá az első barlangra, amelyben cserépkorsókat, azokban régi kéziratokat talált. Az első leletek kalandos utakon kereskedőkhöz, onnan pedig szakemberekhez kerültek, akik gyorsan felismerték, hogy a Holt tenger közelében talált leletek a legkorábbi ismert héber kéziratok, a Jézus korában is ismert esszénus közösség dokumentumai. Az első leletek megtalálása után rövidesen kiterjedt kutatómunka kezdődött a térségben, amely számos barlangot, közülük tizenegyben pedig bibliai és biblián kívüli kéziratok és töredékek ezreit tárta fel. Ezzel párhuzamosan megkezdődött a közeli esszénus település feltárása is: Kumrán rommezőin az 50-es évek elejétől R. de Vaux OP és Lankester Harding folytatott szakszerű vizsgálatokat.

Kezdettől világos volt, hogy a homok alól kibontott település, Kirbet Kumrán és a barlangok kéziratanyaga összetartozik. Egyértelmű volt az is, hogy a bibliai és apokrif műveket, kommentárokat és gyülekezeti iratokat tartalmazó leletanyag egy olyan zsidó vallási csoport hagyatéka, amely a Kr. e. és a Kr. u. 2. sz. között működött Júda pusztájában. Az anyag tehát a klasszikus zsidó vallásfejlődés jobb megértését ígérte és komoly párhuzamokat kínált Jézus működésével, az ősegyház világával, az újszövetségi hagyománnyal. A kezdettől Holt tengeri tekercsek néven elhíresült leletegyüttes egy olyan zsidó szektáról adott hírt, amelynek tagjai kivonulva a korabeli társadalomból és a jeruzsálemi kultuszközösségből, sajátságos remete-életmód keretei között éltek és saját teológiai és rituális álláspontot képviseltek. Ezt tükröző irataikat a mozgalom hívai alighanem a zsidó háború idején menekítették azokba a barlangokba, amelyekben a kutatók meglelték őket.

1949-től már nem csupán a kéziratok, hanem azok egykori készítői és tulajdonosai után is kiterjedt kutatás indult, abban pedig szinte senki sem kételkedett, hogy ez a csoport azonos a történeti beszámolókból is ismert esszénusokkal. A terepmunka színhelye Kirbet Kumrán, a Holt tenger partjához közeli kietlen és sivatagos vidék volt, ahol rövidesen sikerült régóta ismert, bár kellően fel nem tárt romokat azonosítani a barlangok és azok epigráfiai kincsei egykori megalkotóival. Az a tény, hogy ezen a vidéken ősi, elhagyott epítmény-maradványok vannak, már a múlt században sem volt az európai utazók előtt ismeretlen, sőt 1851-ben néhány romantikus metszet hatására már az a gondolat is felmerült, hogy a sivatag által belepett maradványok Gomorrának, a bűnös városnak a maradványai. A múlt század végén és e század elején ezeknek a felszínen látható romoknak a külsejét többen is leírták, 1906-ban pedig ástak is a közeli temető területén, magukat az épületeket azonban nem bolygatták. Csak amikor kiderült, hogy a közeli barlangok milyen kincseket őriznek, akkor vált fontossá a romterület feltárása, hiszen feltételezhető volt a kapcsolat az építmények és a kézirat-anyag között. Amikor 1951-ben R. de Vaux OP irányításával megindult a munka, még csupán egy őrtoronynak látszó építmény falai kerültek napvilágra, ám hamarosan kiderült, hogy ez a korábbi feltételezésekkel ellentétben nem egy római katonai őrhely vagy egy elhagyott karavánszeráj maradványa, hanem egy kiterjedt település legfelső rétegének néhány, a mai felszín felett is megmaradt része.

A további, aprólékos feltárás egy olyan telepet hozott a felszínre, amelynek középpontját egy közösségi épület-együttes alkotta, körülötte pedig egykor sátrak, kunyhók és lakóbarlangok sora állhatott. Már első rátekintésre sem férhetett sok kétség ahhoz, hogy a telep a Jézus kora körüli századokban virágzott és lakói azonosan voltak annak a szektának a tagjaival, amelynek könyvtára előkerült a közelben. 1954-ben az ásatók Kumrán régebbi rétegeit is átvizsgálták: a legalsó ásatási szinten egy Kr. e. 8. sz.-ból való épületcsoportot találtak, amely semmilyen kapcsolatot sem mutatott a felette emelkedő későbbi teleppel, a két réteg között pedig több évszázados folytonassági hiány is mutatkozott. Ebben a mélységben néhány osztrakon és királyi tulajdonjelet viselő kerámiatárgy került elő és felfedeztek egy ciszternát is. Bibliai adatokra és a lelet jellegére támaszkodva a régészek arra a feltevésre jutottak, hogy ez a királyság korából származó objektum azonos azzal a Sóvárosnak nevezett királyi raktárral, amelynek említése szerepel a 2Krón 26,10-ben és amely annak köszönhette létét, hogy a vidéken, a Holt tenger partján sólepárló helyek működtek. Kiderült az is, hogy ez a telep valamikor az asszí korszak végén elnéptelenedett, az elhagyott romok pedig egészen a Kr. e. 2. sz.-ig lakatlanok maradtak.

A régi romok felett Kr. e. 130 körül jelent meg a kumráni közösség, az esszénus szekta települése, majd ez a telep - több rombolási periódus ellenére - Kr. u. 134-ig, a Bar Kochba féle felkelésig lakott maradt. Az építmények, a kerámia és az éremanyag alapján de Vaux Kumrán történetét több fejlődési szakaszra osztotta. Az első ezek sorában a Kr. e. 130 és Kr. e. 103 közötti időszak. Az itt megtelepedők ebben a periódusban a régi romokat felhasználva egy szerény méretű központi épületet emeltek, használatba vették a régi ciszternát, majd újabb víztárolót építettek. Kr. e. 103 és Kr. e. 31 között volt a telep életének második szakasza. Ekkor a főépületet jelentősen megnagyobbították, raktárakkal, műhelyekkel bővítették, vízvezetékkel és vízmedencékkel szerelték fel és láthatóan egy önellátó földműves és kézműves közösség központjává tették. Ennek a virágkornak Kr. e. 31-ben földrengés vetett véget, aminek az lett az eredménye, hogy a bizonnyal jórészt elnéptelenedett Kumrán Heródes uralmának a végéig romokban maradt. Nagyszabású ujjáépítés Kr. e. 4-ben kezdődött, ami pedig ekkor megépült, az Kr. u. 68-ig, a római csapatok általi dúlásig lakottan és épségben állt. A település ebben a szakaszban már számos házból álló, 1,5 hektár beépített területű erődített komplexum volt és népessége is ekkor lehetett története során a legnagyobb: egyes feltevések szerint 1000 és 2000 fő közötti. A bővítés ekkor is úgy ment végbe, hogy a lakók először a korábbi falakat és alapokat ujjították fel, majd kifelé haladva további helységekkel és épületrészekkel toldották meg a már meglevőket, a közelben pedig a telephez tartozó temetőt is kialakítottak. Kr. u. 68-ban a rómaiak a falak és védművek egy részét lerombolták, a maradványokat pedig katonai őrállomásként használták. A katonák távozása után a régi lakók egy része alighanem visszatért: a korábbinál jóval szerényebb telep végül egészen Kr. u. 134-ig lakott maradt és utoljára Bar Kochba felkelőinek adott otthont, akik röviddel Jeruzsálem eleste előtt hagyták végleg a sorsára a környéket.

A de Vaux és Harding által feltárt beépített terület közel 1,5 hektár nagyságú. Belső magja egy - a 8. századi alapokra emelt - 37x37 m-es, közel négyzet alakú építmény, amelyet 1,5 m vastag falak és két 10x10 m-es bástya oltalmaz. A bástyák alapszintjén raktárhelységek bannak, az általuk oltalmazott belső udvarról pedig cellaszerű fülkék sora nyílik. A belső udvar szomszédságában talált nagyobb terem a scriptorium, ahol a régészek még az egykori írópadok maradványait és a tintatartók elhelyezését szolgáló mélyedéseket is megtalálták. Aligha kétséges, hogy azt az anygot, amelyet a kutatás Holt tengeri tekercsek néven emleget, jórészt ebben a teremben írták, másolták. Az udvar másik oldalán nagy közös konyha, valamint raktárnak és műhelynek használt szobák sora került elő, a déli oldalon pedig egy olyan 5x22 m nagyságú terem, amelyet az ásatók ebédlőnek és gyülekezeti vagy közösségi helységnek írtak le. Az előbbi mellett szól az is, hogy a szomszéd kamra szabályos tálaló: padozatából számos tányér, pohár, fazék, korsó töredéke bukkant elő.

Az építmény vagy annak egyes részei fölött emeleti termek is voltak, ám ezeknek a fából készült szobáknak az alaprajzát nem sikerült megállapítani. Az épület-együttes nyugati oldalán a telep kiszolgáló létesítményei kerültek elő. A víz jól kiépített vezetéken érkezett, tárolásához pedig hét ciszterna is rendelkezésre állt a falakon belül, bár lehet, hogy közülük néhány inkább rituális fürdőként szolgált. A ciszternák falai kitűnően megőrizték azoknak a földrengéseknek a rombolásait, amelyek története során többször is lerombolták a telepet és tönkretették a teljes vízellátó rendszerét. A közelben voltak a település derítői és ülepítő gödrei, istállók és raktárak, de volt itt pékműhely, egy kis malom és több magtár is. A keleti oldalon az egész telepet egy hosszú fal határolta, amely a lakóterületet a temetőtől választotta el, jelezve, hogy a zsidó vallási felfogásnak megfelelően a halottakat tisztátalannak, közelségüket veszedelmesnek tekintették az esszénusok is.

Mivel a települést utolsó lakói alighanem sietve, teljesen berendezett és felszerelt állapotban hagyták el, igen jelentős mennyiségű tárgy és használati eszköz került elő a romok közül. A legnagyobb régészeti értéke ezek sorában a rengeteg kerámiának van, amelyek nagy része a helyi műhely terméke. Néhány típusnak, elsősorban a mécseseknek pontos kormeghatározó értéke is van, hiszen Keleten a hellenisztikus és a római időkben gyakran változott az éppen divatos és használatos forma. Számos töredék gyakorlatilag azonos típusú azokkal a cserépedényekkel, amelyek a barlangokban talált kéziratokat őrizték, kizárható tehát, hogy a tekercseket távoli vidékről hozták volna elrejtésük és megtalálásuk színhelyeire. Nagy mennyiségű - bár művészileg nem különösebben értékes - fémtárgy is előkerült, főként szerszám és használati eszköz, valamint nagy mennyiségben felhalmozott állati csont is, ez utóbbi összegyűjtésére és megőrzésére azonban a régészek máig sem tudtak meggyőző és megnyugtató magyarázatot találni.

A telep területén két nagyobb érem-lelet került elő a Jézus születése körüli évekből, egyes vereteket azonban a Hasmoneus kortól Bar Kochba idejéig terjedő közel két és fél évszázad szinte minden periódusából találtak a kutatók. Feltünő viszont, hogy érmek csak a közösségi épületben voltak, a környék lakóbarlangjaiból egy sem került elő. Érdekes adatokat szolgáltat a nekropolisz, a temető feltárása is. Mintegy 1100 sírja közül a régészek és antropológusok mintegy ötvenet tártak fel és írtak le különös alapossággal. A vizsgálatokból kitűnik, hogy az amúgy igen kevés női és gyermeksír kivétel nélkül a közösség életének késői korszakából származik: történetének java részében Kumránt cölebsz életet élő férfiak lakták. A női sírokban előfordulnak mellékletek, egyszerű ékszerek és kalárisok, a férfisírok viszont kivétel nélkül melléklet nélküliek. A sírok kelet felé tájoltak, a holttestek pedig fejjel délnek fordítva feküsznek; a testeket a sírgödör falába vágott mélyedésbe helyezték, a medencén keresztbe tett vagy a törzs mellett egyenesen kinyujtott karokkal. Maguk a sírok szinte teljesen egyformák, 1 m mélyek és szabályos sorokba rendezettek.

R. de Vaux 1956-tól egy másik, Kumránnak kapcsolatba hozható közeli lelőhelyen, Ain-Faskha oázisban is végzett ásatásokat. Ez az oázis 3 km-re van Kumrántól és forrása biztosította a vizet a kumránt ellátó vízvezetékbe is. A lelőhelyen egy többszáz méter hosszúságú fal maradványai kerültek elő, amely feltevés szerint a közösség ültetvényének, művelt és öntözött földjének oltalmazására szolgált. Az itteni település egy 60x64 m alapterületű épületcsoport, egy magányos kis építményből pedig Kumrán középső korszakára utaló kerámiák és a Kr. u. 36. évből származó érmek kerültek elő. Ain-Feskha a kormeghatározás szerint alig valamivel Kumrán után épült és Heródes idején vált átmenetileg néptelenné. Időszámításunk első éveiben éledt új életre a telep, hogy azután osztozzon Kumrán sorsában, ami a Kr. u. 68-as részleges és Kr. u. 134-es végleges pusztulást illeti.

De Vaux értelmezése szerint Ain-Feskha autonóm esszénus közösség otthona volt, ám egyben Kumrán mezőgazdasági telephelye, amolyan majorsága is. A lakóközpont mellett előkerült egy tágas gazdasági épület, amelyet a kutatók datolyaérlelőnek tartanak, feltételezve, hogy a közösségnek jelentős ültetvénye lehetett ennek a gyümölcsnek a termesztésére. Felmerült annak a lehetősége is, hogy az esszénusok zöldségkertészetet is fenntartottak, hiszen forrásaik között vannak olyanok, amelyek vizének jelentéktelen a sótartalma, tehát alkalmas öntözővíz is. A légifelvételek a környéken vízvezető árkok nyomait mutatják, ami ugyanezeket a feltételezéseket erősíti. A raktásházak között van egy kis udvar, amelyet de Vaux tímárműhelynek határozott meg, ha viszont volt ilyen ipar Ain-Feskhában, akkor a közösségnek legelőterülettel és rajta állatállománnyal is rendelkeznie kellett.

Az esszénus közösségek régészeti anyagának feltárásában a harmadik helyszínt és a harmadik állomást az az 1969-ben kezdett, P. Bar-Adon által vezetett ásatás jelentette, amely a Kumrántól 15 km távol fekvő Ain-el-Huweir vidékét érintette. A régészek itt is esszénus jellegű közösségi telepet és temetőt találtak, a környék forrásai és barlangjai pedig alkalmasak lehettek arra, hogy itt is a Kumránban követett életforma szerint éljenek a csoport tagjai. A közösségi ház itt 20x40 m alapterületű, betelepültségének időpontja és időtartama pedig gyakorlatilag megegyezik a többi lelőhelyével.

Az eddig említett feltárásokkal párhuzamosan kiterjedt kutatás folyt a környék barlangjaiban is, amelynek eredményeképpen kéziratok és kézirattöredékek százai, némi kerámia és néhány érme került a kutatók kezébe. A bibliai és apokrif szövegek és a szekta saját dokumentumai alapvetően megújították az ószövetségi szövegtörténet tudományát és a kánontörténetet, új megvilágításba helyezték a kereszténység szellemi környezetét és előzményeit és kibővítették az intertestamentális korról való tudásunkat. A kéziratok és a régészeti anyag egymást is segített értelmezni és magyarázni, egyben pedig módot adott arra, hogy a korszak vallás- és eszmetörténetét is, de anyagi kultúráját is jobban megismerje a bibliatudomány.

7. Régészeti emlékek az ősegyház korából
 
Korábban már említettük, hogy a kereszténység kialakulásának legkorábbi periódusából való tárgyi emlékek száma elenyésző. Magát Jézus korát számos tárgy és épület idézi ugyan, ám olyanok, amelyek közvetlenül személyével vagy legelső tanítványaival volnának bizonyítható és tudásunkat lényegesen bővítő kapcsolatban, nincsenek. Nem meglepő és nem is gondokat okozó, hogy Jézus életéről nincsenek közvetlen régészeti bizonyítékaink: működésének menetét, alakját és tanítását így is kielégítő biztonsággal és pontossággal tudjuk rekonstruálni. Élete több eseményének színteréről, amelyet rekonstruálni tudunk, beszámol a hagyomány, léba nyomát, keresztjének szilánkját, sírboltját, vérének cseppjeit vagy perének aktáit pedig csak a jámbor hiedelmek világában őrzik vagy keresik. Már nem ennyire egyértelmű, de tény, hogy a pünkösd utáni egyház életének első évtizedei is nyomtalanok maradnak, ha a régészet oldaláról közeledünk feléjük. Különösen így van ez, ha az archeológus számára legígéretesebbnek ígérkező építészeti anyagot nézzük, hiszen az újszövetségi korból, a kereszténység első másfél évszázadából szakrális építmény nem maradt fenn s az egyéb tárgyi emlékek (sírok, feliratok, stb.) száma is kicsi, a korai keresztény közösséghez való egyértelmű hozzákapcsolása pedig alkalmanként bizonytalan.

Ezek a negatívumok persze nem különösebben megmagyarázhatatlanok, ha meggondoljuk a következőket. Jézus mozgalma jelentéktelen kis csoportként indult útjára, az ősegyház hívei meg még sokáig igen kevesen voltak. Ráadásul az ellenséges környezet, az üldözések arra kényszerítették a testvéreket, hogy alig hagyjanak "nyomot" maguk után. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az első zsidó-keresztény hívek tartották a Törvényt, jámbor zsidókként éltek, buzgón látogatták a Templomot és a zsinagógákat. Saját összejöveteleikre magánházaknál kerítettek sort, tehát nem emeltek szakrális épületeket, nem készítettek hitükről árulkodó műalkotásokat és nem használtak olyan tárgyakat, talán még maradandó jelképeket sem, amelyek alapján felfedezhetnénk őket. Az első olyan zsinagógák és gyülekezeti termek, amelyek freskóik, mozaikjaik, berendezésük alapján bizonyíthatóan a keresztény hit gyakorlásának voltak a színterei, a Kr. u. 2. sz. utolsó évtizedeiből maradtak ránk. Ennél csaknem évszázaddal korábbiak az első keresztény katakomba-temetkezések, jelképekkel és jámbor feliratokkal, a Kr. u. 3. század elejétől pedig a vértanúk emlékhelyein emelt építmények jelzik az új hit jelenlétét. A 3. sz.-tól jelennek meg a keresztelőkápolnák és keresztelőmedencék és az első olyan bazilikáris stílusú épületek, amelyeket már egyértelműen keresztény templomoknak tekinthetünk. Az óegyház szakrális építészetének valódi kibontakozása csak az üldözések utáni időre, Constantinus uralkodásának éveire érkezett el, amikor megkezdődött a Szentföld nevezetes pontjain emelkedő székesegyházak kialakítása, Róma városa vagy a birodalom templomépítészetének felvirágzása.

Némileg más a helyzet azoknak az emlékeknek az esetében, amelyeket a bibliai és ókeresztény archeológia coemeterialis, vagyis föld alatti építményekként tart számon.Ennek megfelelően a legősibb keresztény tárgyi emlékeink zömében temetkezési relikviák és a vértanúk kialakuló tiszteletének dokumentumai. Hitükből, a feltámadással és a túlvilági élettel kapcsolatos reményeikből és közösségi életvitelükből következően a legkorábbi idők keresztényei már törekedtek arra, hogy halottaikat közös helyen, a pogányoktól és a zsidóktól elkülönítve helyezzék nyugalomra. Mivel a római kor szokása az volt, hogy a nekropoliszok, a temetők a település falain kívül legyenek, az üldözött egyház pedig halottait és azok liturgikus célokat is szolgáló nyughalyeit igyekezett elrajteni a világ szeme elől, birodalomszerte, de különösen Rómában és környékén kialakult a katakombák építésének szokása. Így, bár Jeruzsálemben kerültek elő hagyományos zsidó sziklasírok Jézus korából, amelyek között bizonyíthatatlan módon ugyan, de lehettek keresztény nyughelyek is, az 1. sz. végétől felbukkanó katakomba-temetkezéseket tekinthetjük a legkorábbi keresztény építészet és anyagi kultúra ősi emlékeinek. Ettől az időtől épültek ki az olyan sokszintes, kusza labirintusra emlékeztető tömeg-temetők, mint a Domitilla, a Priscilla, a S. Sebastiano és a többi nevezetes katakomba. Kialakult a Via Latina temetősora és megjelentek az első, már határozottan keresztény jellegű mausoleumok és föld alatti sírkápolnák, hipogaeumok. Ezekben a katakomba-rendszerekben, amelyekben a nevezetesebb vértanúk sírjai körül liturgikus teret is kialakítottak, élte az üldözött egyház csaknem két évszázadon át a maga rejtett életét. A régészeti antropológia számára szomorú tény viszont, hogy később e katakombák zömét kirabolták, a csontmaradványok nagyrészét elvitték, szétszórták vagy éppen becses ereklyeként árúba bocsátották.

Ami jobban átvészelte az idők viharait, az a sírfülkék nyílásait, majd a járatok és termek falait díszítő feliratok, festmények és plasztikai ábrázolások sokasága. Az epigráfiai anyag java részét rövid, gyakran töredékes sírfeliratok alkotják, társaságukban pedig felbukkannak azok a szimbólumok, amelyek a keresztény hit és eszmeiség legkorábbi képi megjelenítései, egyben a későbbi keresztény díszítőművészet ikonográfiai alapjai és forrásai is. Így a kereszt jele, a hal- a galamb- vagy a bárány-szimbólum már világosan utal az ősegyház formálódó hitének, dogmatikai felfogásának sarokpontjaira, a 2. századtól pedig a gyarapodó falfestmények és mozaikok ábrázolásai között egyre több bibliai motívumot vagy a vértanú szentek életéből származó epizódot találunk. Ugyanez a helyzet a kisplasztikában is: a relief-ábrázolások és az urna-faragványok visszatérő témái az elhaltak portrészerű ábrázolásai mellett vagy helyett a bibliai témákból, a mártírtörténetekből adódnak.

Az eddig mondottakhoz társulnak a keresztény fémművesség legkorábbi emlékei. Mindenekelőtt némi ékszer-anyag, amelynek díszítő motívumai a keresztény szimbólumok világából merítettek, majd azok az érmék és papirusz-kéziratok, amelyek alapján a keresztény iparművészet és írásbeliség kialakulására következtethet a régész és a bibliai segédtudományok kutatója. De mindez nem nagyon változtat azon a tényen, hogy maga az újszövetségi kor tisztán archeológiai eszközökkel nem vagy csak igen kis mértékben világítható meg. A bibliai történések dolgában tehát a kutató vagy a Szentírásra és más szöveges forrásokra, a hagyományra és a korabeli keresztény és nem-keresztény irodalomra hagyatkozik, vagy a párhuzamos zsidó és római régészeti, tárgyi emlékanyag feltárására és analóg felhasználására van ráutalva.

8. A kafarnaumi zsinagógától Péter sírjáig

Jeruzsálem Jézus korában című, méltán híressé lett munkájában a kiváló evangélikus biblikus, J. Jeremias a régészet, a topográfia, a történeti földrajd, az életmód-, a táplálkozás-, a divattörténet eszközeit és minden más alkalmas módszert felhasználva gyönyörű példáját adta annak, hogy miként lehet magrajzolni a Mester életét és alakját az őt körülvevő tárgyak és helyek, emberek és viszonyok feltérképezése által. Ha a részletek tekintetében is, de némileg hasonló az a feladat, amelyet a régészet a Biblia világa - vagy akár más vallási kultúrák kibontakozása - tárgyában magára vállalhat. Az újszövetségi történések színtereit ebben a szellemben rekonstruálni akaró archeológiai kutatómunka egyik korai, ám máig is példaadó jelentőségű eredménye Kafarnaum zsinagógájának feltárása volt. Ez a bibliai időkben, de még a következő századokban is virágzó galileai város a Genezáreti tó nyugati oldalán, a tó lapos partszegélyén és a fölébe emelkedő dombokon épült. Falai között az evangéliumi elbeszélés szerint Jézus több alkalommal is megfirdult: a város zsinagógája volt a színhelye a Mk 1,23-ban és a Lk 6,6-ban leírt gyógyításoknak és a Jn 6 szerint itt mondta el az élet kenyeréről szóló tanítását. Ez a város, amelyet Máté 'Jézus városának', Márk 'az Úr otthonának' mond, volt a tanúja Jairus leánya feltámasztásának (Mk 5,22-23): aligha kétséges tehát, hogy e hely valóban fontos szerepet kapott Jézus nyilvános működésének folyamatában, de még az sem kizárt, hogy valójában Jézus nyilvános működése idején itt lakott.

A nagymultú, rabbinikus hagyományokban is gazdag várost a Krisztus kora utáni időkben Tanchum néven is emlegették s 4. századi forrás állítja róla, hogy szigorúan törvénytartó és jámbor zsidók által lakott hely. Az arabok által Telhumnak nevezett település elnéptelenedése és pusztulása a muszlim hódítás és a keresztes idők vége között következhetett be, hiszen a terület a középkor derekától már csak rommező. Az, hogy a telhumi városmaradványok azonosak a bibliai Kafarnaummal, csak a 19. században vált bizonyossá és ezt követően, 1866-tól kezdődött meg a település feltárása is. Az ásatás legfontosabb eredménye egy zsinagóga-épület megtalálása volt, amelyet 1905-től H. Kohl és C. Watzinger vizsgált meg alaposan. A mesterséges terraszon emelt épület a város egykori központjában állt. A mellette, körülötte feltárt lakóházak a hellenizmus korából valók s a legutóbbi, ismételt vizsgálatok szerint ekkor, talán a Kr. e. 4. században épülhetett ezen a helyen a legkorábbi zsinagóga-épület is, amelyet azután az elkövetkező századokban többször, legkésőbb a Kr. u. 4. század elején felujjítottak, átalakítottak, átépítettek. A nagy kváderkövekből emelt hellenisztikus bazilika-stílusú utolsó zsinagóga nem lehet azonos azzal, amelyben Jézus is járt és tanított, alapfalai azonban azon a régebbi építményen emelkednek, amely Jézus idején volt a város zsinagógája.

Maga a feltárt zsinagóga 18x24 m alapterületű, oszlopsorokkal három hajóra osztott építmény volt, mellette oszlopcsarnokokkal körülölelt ártiummal. A két oldalhajó fölötti karzat az asszonyok egykori tartózkodási helye, ahová lépcsőkön lehetett felkapaszkodni, magába az épületbe pedig a homlokzati oldal felől nyíló három, faragványokkal ékesített kapun lehetett belépni. A belső térből megkerültek a Tóra-szekrény építményének darabjai és a 'Mózes széke' maradványai, valamint egy gazdagon faragott homlokzati ablak kőtöredékei. Jól felismerhetők az épület külső díszítményei is: a homlokzat ornamentális faragványai és a belső tér friz-díszei, amelyek egyeben között a Dávid-csillag motívumát, a frigyláda és a menóra ábrázolását is megőrizték. Amennyire következtetni lehet, a belső tér karzatokat tartó faoszlopai is faragott és festett díszítéssel készültek.

A zsinagóga feltárását folytató, az épület teljes rekonstrukcióját is elvégző ferences régészek 1921-ben az épülettől 35 m távolságra dél felé, a régi település lakóházainak romjai között és fölött egy 22 m átmérőjű, a Kr. u. 5. századból származó bizánci oktogonális (nyolcszögletű) bazikila romjaira is rábukkantak, nagyjából azon a helyen, ahol a hagyomány szerint "Péter házának" kellett egykor állnia. Márk evangéliuma (Mk 1,29) egy rövid megjegyzésében a kafarnaumi zsinagóga közelében állónak említi András és Péter házát, s hogy ezt a közlést a régi egyházban komolyan vették, arról a hagyomány is beszámol. Erre hagyatkozva az oktogonális bazilika padozata alatt is folytatták a régészek a feltáró munkát, míg az alapzatban egy mértani ábrákat formázó mozaikot találtak, amelynek a közepét egy 1,5 m átmérőjű, ugyancsak mozaik páva-kép ékesített - márpedig a páva a keresztény ikonográfiában Péter apostol egyik attributuma, jelképe.

Amikor azután P. V. Corbo OFM 1958-ban a mozaik-réteg alatt is folytatta az ásatásokat, olyan törmellék-rétegre bukkant, amelynek görög, szír és héber feliratos kövei és vakolatdarabjai egy pontosan meg nem határozható, de mindenképpen szakrális rendeltetésű épületből valók. Így szinte feltámadt a hagyomány, hogy egykor itt, a zsinagóga közelében állt Péter háza, amelyet - talán a 2. században - a keresztények templommá alakítottak át, amely azonos a Corbo féle törmellékkel és amelyre később a bazilika is ráépült. Tovább kutatva kiderült az is, hogy a feltárás Jézus korából való rétegében lakóépületek vannak, amelyek között, a többiektől körülfogva egy nagyobb, komolyabb kőépület állt, amely eredeti rendeltetése szerint maga is lakóház. A régészek szerint ez a keresett "Péter háza", vagy pontosabban az a keresztény szentély, amelyet a 2. században ebből az épületből kialakítottak úgy, hogy megnagyobbították és udvarral, kerítéssel vették körül. Bár olyan festmény, felirat vagy tárgy, amely a hely templom-mivoltát kétségtelenné tenné, nem került elő, mégis elfogadható feltevés, hogy a napvilágra került 6,5x7 m-es építmény a legkorábbi keresztény gyülekezeti hely, amely a közelében egy ugyancsak igen ősi keresztelőmedencével olyan istentiszteleti objektum, amely szinte egyidős magának az egyháznak a kialakulásával vagy az Ószövetség utóbb keletkezett irataival.

Ennek a leletnek az önértékén túl van egy általános tanulsága is. Számos régi keresztény épület van ugyanis a Szentföldön a Születés Barlangjától a Szent Sír bazilikáig, amelyek esetében régészeti eszközökkal nem lehet visszamenni Jézus koráig. Mivel azonban a legkorábbi keresztény hagyomány meglehetősen pontosnak és eléggé hitelesnek látszik a helyszínek rögzítésében, legalább annyit biztosra vehetünk, hogy Jézus életének és az apostolok működésének tárgyi környezetéről már az újszövetségi idők végén is megvolt az egyháznak a maga szilárd, megalapozott hagyománya.

Az újszövetségi és az apokrif iratok az előbbiekhez hasonló magabiztossággal számolnak be arról, hogy a két főapostol, Péter és Pál életének utolsó állomása a birodalmi főváros, Róma volt. Nem csupán kettejük vértanúságának helyéről, módjáról és idejéről kapunk azonban eligazítást ebből az anyagból, hanem arról is, hogy merre található az apostol-fejedelmek nyughelye. Így szinte időtlen idők óta tartja magát az a meggyőződés, hogy a mai Szent Péter Bazilika, pontosabban a bazilika főoltára alatt van az a hely, a Péter sírja, amely jelképesen is központjává lett a világkereszténységnek, Pál teste pedig a Trefontane forrásai közelében nyugszik, ott, ahol a nevére szentelt "Falakon kívüli" bazilika áll. Visszatárve Péter sírjának hagyományához és a Szent Péter Bazilikához, a keresztény régészet régi törekvése volt ennek a hagyománynak lehetőség szerinti ellenőrzése. A székesegyház igen hosszú építéstörténete mellett Péter sírjának keresése mozgatta már azokat az átépítőket is, akik története során többször is átformálták a világegyház főtemplomának számító székesegyházat. Az építkezések közben adódó kuatási lehetőségek azonban századunkig nem hoztak eredményeket, miközben - a szó szellemi és építészi értelmében is igyekeztek a bazilika mindenkori építői munkájukat Péter sírjára alapozni. A keresés akkor jutott új szakaszba, amikor az 1920-as évektől folyamatosan megindult a bazilika altemplomainak, grottáinak átépítése, átalakítása.

A legkorábbi keresztény hagyomány szerint a 64 körül vértanúhalált halt Péter apostol maradványait a Campus Vaticanuson, azaz a korabeli Róma falain kívül, a Tiberis jobb partján helyezték örök nyugalomra. Sokáig a pogány hatóságok elől rejtegetett sírja fölé, amelyet később a vértanúk tisztelete szokásának megfelelően számos hívő felkeresett, elsőként Constantinus emelt bazilika stílusú templomot. A korabeli építész úgy járt el, hogy a korábbi, számunkra ismeretlen formájú sír illetve síremlék környékét feltöltötte, magát a sírt a bazilika szentélyének padlózatába foglalta be és föléje emelte a templom főoltárát. A hely szellemét méltó módon őrizni akarva erre, mint alapzatra későbbi korok ujabb és újabb oltárokat helyeztek, olyanokat, mint a ma már egymás fölött emelkedő Nagy Szent Gergely, II. Callixtus és VIII. Kelemen által emeltetett főoltár. Időközben építési és rombolási periódusok követtél egymást a bazilika történetében, amelyek eredményeképpen a későbbi építési szakaszok alkotásai folyamatosan bele- és ráépültek a korábbi falakra. A székesegyház padlózata alatt így egyre gyarapodott az altemplommá, kriptává, pincévé formálódó rétegek száma, teljesen megközelíthetetlenné téve azt az épületmélységet, ahol Péter sírjának helyét sejteni lehetett. Legvégül, a reneszánsz korában Bramente, Michelangelo és mások közreműködésével elkészült a máig végleges architekturájú székesegyház, amelynek központi helyén - "hol Szent Péter sírba téve" - ott áll a monumentális Bernini-féle pápai oltár.

Számtalan régebbi leírásból is tudjuk, hogy az építők valahányszor megbontották a falakat, mögöttük és alattuk régebbi, gyakran titokzatos épületrészekre bukkantak. A reneszánsz korának csaknem az alapokig hatoló átépítésekor már azt is tudni lehetett, hogy a székesegyház alatt, a legalsó szinten, a háborítatlan talajréteg fölött a korai császárkorban nekropolisz, temető állt. Ezeket a feljegyzéseket is felhasználva és az altemplom pápasírjainak kialakítása során a mélyben szerzett tapasztalatokat is hasznosítva XI. Pius idején született meg egy több évtizedre tervezett kutatómunka gondolata. A program határozott célkitűzése volt a régi nekropolisz szintjének elérése és - ha lehet - Péterre utaló emlékek megtalálása. A kutatók igazolták, hogy a bazilika alatt, egész közel Nero egykori cirkuszához, amely számtalan keresztény mártíromságának volt a színtere, valóban ott van a javarészt pogány sírokat magábafoglaló temető, amelynek mauzóleumait később egyszerűen "beleépítették" a constantinusi bazilika alapfalaiba.

A temető előkelő és díszes pogány siremlékei között a kutatók, akik már-már nem is régész, hanem barlangász módjára dolgoztak a mélyben, számos egyszerű, dísztelen keresztény sírra is bukkantak a 2. századból. Bíztatóan hatott viszont, hogy olyan előkelő és gazdag rómaiak sirjai is felbukkantak, akik maguk is kétségtelenül keresztények voltak. A régészek ezt úgy magyarázták, hogy Péter sírjának közelsége egyre előkelőbbé és kívánatosabba tette a környéket a keresztény polgárok tehetősebb csoportjai számára is. Ez a megfigyelés azt nem bizonyította ugyan, hogy valóban itt van az apostolfejedelem nyughelye, azt viszont igen, hogy egy ilyen meggyőződés már a nagy üldözések korában is élt a hívők között. Az 1950-es évektől az ásatók célja már közvetlenül Péter sírjának megtalálása volt. Ennek érdekében a bazilika főoltára alatti grottarészből haladtak lefelé és így jutottak el a constantinusi templom padlószintje alatti zsúfolt épülettérbe. Itt egy Péter sírjának közelségére utaló feliratos "graffito-fal" és egy olyan vörös vakolású harántfal is előkerült, amelyről azt lehetett gondolni, hogy a Péter-sír körzetének kialakítására szolgált, felhasználva a közelben álló szarkofágokat és sírköveket.

A graffito-fal harántsíkjában egy márvány ládikó is előkerült, amelynek csontmaradványait megvizsgálva az antropológusok arra a következtetésre jutottak, hogy azok egy idős, tagbaszakadt ember maradványai a Kr. u. 1. századból. A közelben egy olyan töredékes falkarcolat is előkerült, amelyet a kutatók "Péter van bent" jelentéssel egészítettek ki. Ezen az alapon megengedhető, hogy nem csupán a hely Péter egykori nyughelye, hanem a relikviák is az apostol csontjai. Az azonosítás persze nem lehet egyértelmű: a csontokat azóta visszahelyezték eredeti helyükre, magát az ásatási helyet pedig véglegesen lezárták minden látogató elől és a kutatási eredményeket sem nyilvánították sem tudományos, sem liturgikus vagy teológiai értelemben biztosan hitelesnek.

Ezzel vagy sok más hasonló eljárással és eredménnyel a bibliai régészet, vagy a régészet, mint a valláskutatás segédtudománya eljut lehetőségei határához. Amit az adott esetben, esetekben bizonyít, az az, hogy a tárgyi emlék értelmezhető a bibliai és az ókeresztény hagyomány alapján. Igaz ez még azokban az esetekben is, amikor a Biblia állításainak "egzakt", minden ellenvetést elhallgattató igazolására sem mód, sem lehetőség, de tulajdonképpen szükség sincsen.Hiszen az egyik oldalon az Írás elégséges módon értelmezi önmagát, a profán tárgytudomány feladata pedig ennek az értelemnek a kor, az események és dolgok közelébe való lehetséges beléhelyezése, a Biblia, vagy tágasabban az eleven vallási kultúra világának sok évszázad távolából való feltárása. Ám igaz lehet mindennek a fordítottja is, amikor a feltárás, a lelet a hagyomány, a tanítás, az írott emlékezet által nem eléggé vagy nem jól értelmezett részleteinek felderítésével tud hozzájárulni a vallási történések és jelenségek világának jobb, pontosabb megértéséhez, a leíró vallástudomány tudományos eredményeinek tárgyilagos teljességéhez.

Ajánlások a további tájékozódáshoz:
 
I. D. Amuszin: A Holt tengeri tekercsek és a kumráni közösség, Budapest: 1986.

Bibliai Enciklopédia, Budapest: 1997.

J. H. Charlesworth: Jézus és a Holt tengeri tekercsek, Szeged: 1999.

Frölich I.: A qumráni szövegek magyarul, Budapest: 1998.

A. Jirku: Die Ausgrabungen in Palestina und Syrien, Halle: 1956.

K. Kenyon: Archaologie im Heiligen Land, Neukirchen: 1967.

E. Kirschbaum: Az apostolfejedelmek sírjai, Budapest: 1987.

G. Kroll: Jézus nyomában, Budapest: 1982.

M. Magnusson: Ásóval a Biblia nyomában, Budapest: 1988.

Medvigy M.: A Szent Péter Bazilika története, Budapest: 1999.

M. Noth: Geschichte Israels, Göttingen: 1950.

J. B. Pritchard: Archeology and the Old Testament, Princeton: 1958.

Tóth K.: A régészet és a Biblia, Budapest: 1978.

Vermes G.: A Holt-tengeri kéziratok története, Budapest: 1998.

G. E. Wright: Biblische Archeologie, Göttingen: 1958.

Y. Yadin: The Message of the Scrolls, London: 1957.

[Forrás: Uniworld]

 

» Vallásfilozófia - Kutatástörténet és szövegkritika
» Vallásfilozófia - Hermeneutika és vallástudomány

Kérlek támogasd a Vallásfilozófia Könyvtárat!
(Please support the Religion Library!)

A TE támogatásodra is szükség van!
(YOUR support keeps this site running. Thank you!)


         

                         

 
[« vissza ]

Creative Commons License

[ előre »]

Web Matrix

buddhism | hinduism | taoism | hermetics | anthropology | philosophy | religion | spiritualism | parapsychology | medicine | transhumanism | ufology

Last updated: 21-06-2010